Amikor minden KIDErül – „Nicsak! Asszony járommal”, egy kidei kutatótábor élménymorzsái

Apjok Vivien, az SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék tanársegédje 2015 februárjában szegedi néprajz mesterszakos hallgatóként csatlakozott az egyik kidei kutatótáborhoz három évfolyamtársával. Visszaemlékezésében olvashatunk a beszélgetőpartner-kutató kapcsolatról, a vidéki vendégszeretetről és egy járom kalandos útjáról is.

Szinte napra pontosan ilyenkor, hat évvel ezelőtt [2021. februárjához képest – a szerk.] érkezett meg a buszunk Kidébe. Velünk együtt érkezett a hóesés is: emlékszem, éppen akkor kezdett szállingózni, mikor a buszról lefelé kászálódtunk a sötét, békés és csöndes kidei utcán. A kutatótáborra verbuválódott csatapunk tagjai között voltak alapszakosok, mesteresek és doktori hallgatók is, vegyes kutatási témákkal, eltérő tapasztalatokkal, más-más egyetemek tudományos műhelyeiből magunkba szívott tudásanyaggal. Hat év távlatából nehéz előhívni az események pontos sorrendjét (lám, ilyen a „másik oldalon”), s írásomnak nem is célja a kidei terepmunka történéseinek időrendben való kielemzése.

Vannak azonban olyan pillanatok, amelyek élesen bevésődtek, megragadtak az emlékezetemben, s ezeket szeretném most megosztani.

Fent: Havas kidei utca, 2015. február 5., Fotó: Apjok Vivien, Alatta: Kidei tél, 2015, Fotó: Tóth Gábor

Megérkeztünk tehát, éppen elkezdett esni a hó, becipekedtünk a református kántori házból kialakított vendégházba, ahol mindenki kiválasztotta, hogy melyik helyiségben, s az emeletes ágy alsó vagy felső matracán kívánja tölteni a kidei éjszakáit. Szegedről négyen vettünk részt a terepmunkán, valamennyien mesterszakos hallgatók (Csuri Szandra, Váli Edit, Takács Gergely és jómagam). Másnap reggelre fehérbe borult a táj, tartósak maradtak a mínuszok (ez csak az udvari helyiség látogatása során okozott némi kellemetlenséget, melyet humorral gyorsan oldott a társaság), ugyanakkor utoljára valószínűleg akkor tapasztaltam valódi telet, akkor volt szükségem a bakancsomra, és akkor ropogott utoljára hó is a talpam alatt (ez az időjárási körülmény a későbbiekben még fontos szerepet kap).

Csapatunk tagjai között voltak olyanok, akik konkrét tématervvel érkeztek, de valamennyiünk feladata a tárgyak gyűjtése volt a valaha szebb napokat látott, s felújítani tervezett tájházba. Ki-ki egyénileg vagy csoportosan indult útnak minden nap, hogy délelőtt és délután interjúkat készítsen, és – ha volt mit – akkor tárgyakat gyűjtsön, dokumentáljon. E mellett a kidei táncfilmeket vetítettünk az ideiglenesen templomként is funkcionáló faluházban (a filmek jegyzőkönyveinek hiányosságait két szegedi társunk igyekezett megszüntetni a helyi közösség bevonásával), és részt vettünk az ökumenikus imahét istentiszteletein.

Táncfilm-vetítés, 2015, Kide, Fotó: Tóth Gábor

Én több munkafolyamatban is részt vettem az ott töltött rövid időnk alatt és dolgoztam együtt – saját csoporttársaim mellett – az ELTE néprajzos hallgatóival, amely módszertani szempontból is hasznosnak bizonyult, hiszen egy másik egyetemi műhely munkájába nyerhettem betekintést. Ezek az együttműködések mindig tanulságosak, hiszen ilyenkor kiszakadunk kicsit a saját fejünkből, új perspektívákat, látásmódokat ismerhetünk meg. Az egyetlen nehézséget az okozta, hogy arányaiban sokan voltunk a helyiek számához viszonyítva, s eleinte lépten-nyomon egymásba botlottunk. Hatan próbáltunk meg egy emberrel interjút készíteni négy különböző témában, ami megterhelő lehetett a helybéliek számára, de egy-két nap után mindenki megtalálta azokat a beszélgetőtársakat, akikhez több alkalommal visszajárhatott. 

Tárgyak szállítása a ropogó hóban és amikor hirtelen kicsit sokan lettünk egy házban… 2015. február, Fotó: Apjok Vivien

Éppen ilyen praktikus okokból váltam ki az első csoportomból, de előtte még részt vettem egy szórakoztató és egyébként gyűjtési szempontból is eredményes eseménysorozaton. A főétkezések minden nap ugyanabban az időpontban, ugyanazon a helyen zajlottak, tehát ebédre is vissza kellett térnünk a főhadiszállásra. A „vidék szimbolikus elfogyasztása” nem csak a kiváló ételekben öltött testet, hanem adatközlőink folyékony halmazállapotú vendégszeretetében is. Természetesen a körülmények áldozataivá váltunk, nem számoltunk sem a fűtött házbelső és az utca hidege közötti hőmérsékletkülönbséggel; sem a vendéglátónk háza és a faluház közötti távolsággal; sem a legfontosabb tényezővel: hogy mennyi és milyen eszközt kell magunkkal cipelnünk ezen a több szempontból is nehezített pályán. Így esett, hogy mezőgazdasági eszközökkel megrakodva, – én egy járommal a nyakamban – vonultunk végig a falun, miközben igyekeztünk megőrizni az egyensúlyunkat és a méltóságunkat a csúszós úton. Már majdnem célba értünk, amikor a helyi lelkész, jót mulatván feltűnő triónkon felkiáltott, „Nicsak! Asszony járommal!”.

Ezt követően egy kétfős csapat egyik tagja lettem. Főként életútinterjúkat készítettünk, családi fotókat hívva segítségül az emlékezéshez, melyeket digitalizáltunk is. Ahogyan a legtöbb interjú, az itt folytatott beszélgetések is nyomot hagytak bennem.

A képek beszélnek, Kide, 2015, Fotó: Tóth Gábor

Mindig felemelő és egyben felelősségteljes érzés, amikor a beszélgetőpartner bizalommal osztja meg életének akár legintimebb, legfájdalmasabb pillanatait is. Szinte látni, hogy hogyan működik az emlékezet, mi jut eszükbe egy fénykép láttán, vagy éppen mire nem akarnak emlékezni, holott látják magukat egy videófelvételen. Ezek egyszerre örömteli és lelkileg megterhelő élmények.

Élesen emlékszem az emelkedett pillanatok mellett az esti beszélgetéseinkre is, amikor már több napja láttunk bele ugyanazoknak az embereknek az életébe, akik egyre több emléket és élményt osztottak meg velünk, ugyanakkor egyre több fájdalmat is. Ezekben a pillanatokban nem csak a történeteken, hanem saját szerepünkön, felelősségünkön is elmélkedtünk, és azon, hogy jelenlétünkkel, kérdéseinkkel hogyan tudunk segíteni azoknak, akik megosztják velünk életük részleteit. 

kide-rovat-kutatotabor

Gyermekélet egykor és ma: megjelent a Néprajzi Intézet legújabb kiadványa

Mi volt a célja az ELTE BTK Néprajzi Intézetének 2020 őszén azzal, hogy elindított egy, a gyermekélettel foglalkozó szakszemináriumot? Miért és hogyan készült az ehhez kapcsolódó, 15 írást tartalmazó tanulmánykötet a korábbi és jelenlegi diákok – közöttük doktoranduszok – munkáiból? Bejegyzésünkben az Intézet oktatói, a tanulmánykötet szerkesztői, Deáky Zita és Bali János számolnak be a kiadvány hátteréről, tartalmáról és a kutatási távlatokról.

A 20. század elejétől napjainkig a gyermek téma tudományos szempontból rendkívül fontos és népszerű, gondolhatunk a neveléstörténet, a pszichológia, a társadalomtörténet, a szociológia, a néprajztudomány eredményeire. A korábban mellőzött társadalomtudományi témák, így a gyermekkor és a „felnőttkor” különböző szakaszai, a nők és a női szerepek önálló kutatási kérdésként merültek fel. A kulturális antropológiában és néprajztudományban is megjelentek az idősek, a fiatalok, a gyermekek és a nők, ezzel új témák és új utak nyíltak, messze kitágítva az eddigi kutatási horizontot.

Az új kötet elkészítésére önmagában a hallgatók lelkesedése és érdeklődése is indok lehetne, aminek része, hogy erős bennük a kutatási vágy, a megszólalás igénye, új témák és irányok keresése és újragondolása. Összeköti őket a néprajztudomány és az ELTE Néprajzi Intézete, mint alma mater, és a gyermek és gyermekkel kapcsolatos témák iránti érdeklődés. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a tanulmányok egy kaptafára készültek volna, hisz témáikban, célkitűzéseikben és kutatásuk módszereiben is változatosak. Hogy lehetséges ez?

Úgy, hogy a néprajz magába foglalja a társadalomtudományi és a humán tudományi nézőpontokat, a történeti- és a jelenkutatás módszereit is. Egy olyan tudományszak írásai olvashatóak tehát a kötetben, amely kapcsolatban áll a történettudománnyal, a szociológiával, az irodalomtudománnyal, a neveléstudománnyal és a kulturális antropológiával is. Így jött létre ez a kötet, amelynek több tanulsága van. Részben, bár kaleidoszkóp-szerűen, de megmutatja, hogy a 21. századi fiatal néprajzos generáció is nyitott mind a történeti, mind a jelenkutatásra, a hagyományos néprajzi témák mellett az új, a 21. századi társadalmi kérdések felvetésére is, valamint képes új szemlélettel, új értelmezéssel közelíteni hagyományos témákhoz. 

A tizenöt tanulmányt tartalmazó kötet fontos hangsúlyváltásra is utal a társadalom- és a humán tudományokban, amelyekben kulcskérdés, hogy kik és kikről írják dolgozataikat. Az itt szereplő írások különböző oldalról és szempontból a gyermekről és serdülőkről szólnak, a szerzők többsége pedig az ifjú generáció tagja. A dolgozatok főszereplője a kis- és a serdülőkorú gyermek. Ez azonban csak látszólag van így, mert valójában – történeti, gazdasági, társadalmi és a politikai kontextusban – az őt körülvevő család és a felnőtt világ jelenik meg itt, és rajtuk keresztül látunk rájuk és a 20. század történéseire, rápillantva a 21. századra is. Nagyon fontos, hogy majd minden dolgozat a hagyományos néprajzi adatsorok, tények és értelmezések mellett, rámutat a politika szerepére is, amely alapvetően meghatározta és ma is meghatározza mindenki életét, így a gyermekekét is. Így volt ez a két világháború között, az államszocialista korszakban, a Rákosi- és Kádár-rendszerben, a rendszerváltozás utáni harminc évben is. Az üldöztetéseket ugyanúgy, mint a gyermekvédelmi törvényeket, a szociálpolitikai intézkedéseket, oktatási, szociális intézményeket, ezek működését és az ezekről való gondolkodást a politikai ideológia alakította. 

Az írások tudatosan elkerülik a gyermek–felnőtt dichotómiát, ahol a gyermek a felnőttvilággal ellentétben, a felnőtthöz való viszonyításban, egy ellentétpárban jelenik meg. Ez igaz akkor is, amikor különösen nehéz helyzetben lévő, szegény környezetben vagy éppen szülők nélkül felnövő gyermekek szocializációját formális vagy félformális intézményhálózat, s megannyi névtelen hős: nevelőszülők, pedagógusok segítik. A szerzők, ha mozaikszerűen is, de rámutatnak arra, hogy a gyermekek többsége egy meghatározott közösség felügyelete és irányítása alatt állt, és számukra a felnőtté válás útja kijelölt keretek között folyt. Hagyományosan a család és a rokonság, valamint a helyi és felekezeti közösség jelölte ki a határokat, biztosította a hátteret, és gondoskodott arról, hogy a gyermek elsajátítsa mindazokat az ismereteket, értékeket és viselkedési normákat, amelyekre mindenkinek szüksége van az életútja során, és ami lehetővé teszi boldogulását szűkebb és tágabb közösségeiben, és hogy azok erős építőelemévé váljon. 

A tánc nemcsak egy szórakozási forma, hanem ahogy Keresztény Csenge dolgozata mutatja, a női, férfi szerep, a testhasználat, az érzelem kifejezése, az illem, a közösségi hagyományok tiszteletben tartása is egyben, amit az egyén kisgyermek kora óta tanult, elsajátított, egyéni jellemzőkkel egészített ki, és végig kísérte életútját. A szerző rámutat, a tánc a szocializációs stratégia része volt, és egyben az egyéni és a lokális közösségi identitás kifejezője is. Grunda-Wettstein Angéla a család szerepét járja körbe az ünnep szempontjából. Bár egy jelenkutatásra alapozva vizsgálja az ünnep megélését és a lelki egészség kapcsolatát, tudjuk, hogy ennek mélyebb gyökerei vannak, és meghatározta a mindenkori ember a makro- és mikrokozmoszhoz való viszonyát. Németh Eszter dolgozata a fényképek és a fényképezkedés szerepét elemzi a családi emlékezet szempontjából, és egy család több nemzedékén keresztül követi nyomon a családi eseményeket. 

A család érték- és mintaadó szerepe egy-egy foglalkozási tevékenységben ragadható meg a legjobban, ahogy Béres Sándor dolgozatában az állathoz és az állattartáshoz való viszony a teremtett világhoz való viszonyban jelenik meg, így a nevelés folyamatában az egész részeként kell elsajátítani. Hasonlóan Szeverényi András, aki maga is vadász családból indult, közvetlen tapasztalataira és a nagy elődök példájára alapozva mutatja be e speciális foglalkozásba való belenevelődés szakaszait és legfőbb értékeit. 

A történelmi sorsfordulók nemcsak a felnőttek, hanem a gyermekek életét is meghatározták. A 20. század történetét végig kísérték a kényszerhelyzetek, és még be sem fejeződött a második világháború, menekülések, kitelepítések váltogatták egymást. Családok az országutakon, a vagonokban, útközben született csecsemők jelzik ezeket az traumákat. A bukovinai székelyek mindent megéltek ezek közül, telepítések, újrakezdések, menekülések, majd ismét újrakezdések. Csibi Krisztina kíséri őket e dolgozatában, és a bácskai állomást szemléli meg közelebbről. Tóth Gábor dolgozata az államszocialista diktatúra egy másik arcát mutatja meg a magyarországi családok belső, országon belüli kényszermunkatáborokba történő deportálásával. Teljes családok, a nagyszülőktől a kisunokákig kerülnek munkatáborokba, és milyen volt ott az élet, azt ez a dolgozat hiánypótlóan mutatja be, és nagyon fontos, hogy ehhez a témához egy fiatal kutató nyúl.

A sötét tónusokban bővelkedő 20. század pozitív eseményeihez tartozik Magyarországon az amerikai segítséggel kiépült zalai olajvidék az 1930-as években. A nyugati típusú vállalat paternalista szociálpolitikájának hála, munkavállalói és azok családjai, beleértve a gyermekeket, a korszak átlagához képest kiemelt támogatásban részesültek, ahogy arról Kiss Nóra írása is tudósít. Minden pártállami diktatúra kiemelt figyelmet fordított a gyermekekre, az „edzett ifjúság” korosztályi bázisára, ami nemcsak a test, hanem a szellem, a gondolkodás neveléséről is szólt, és egyúttal a diktatúra számára nevelt utánpótlást. Vámos Gabriella írása a Kádár-korszak ifjúságpolitikájának részeként mutatja be az „edzett ifjúságért” mozgalmat és intézményrendszerét. 

A 18. századtól beszélhetünk a gyermekvédelem állami szerepvállalásáról, de valójában törvényekkel, szabályozásokkal, államilag fenntartott intézményekkel csak a 20. századtól avatkozik be az állam, és majd külön sajátosságokkal az államszocialista rendszer. A kötetben e témakörben megjelent dolgozatok az állami ellátórendszer működését mutatják be más-más korszakban, helyi és regionális metszetben ábrázolva. A lokális „mélyfúrások” sorába illeszkedik Kiss Nóra másik írása, aki Zalaszentgyörgy példáján mutatja be az állami gyermekvédelmi rendszer működését a két világháború közötti időszakban, tulajdonképpen a nevelőszülői rendszer akkori világát és Janus-arcúságát. Svégel Fanni pedig a Kádár-korszak politikai-társadalmi szervezeteinek gyermek- és családvédelemmel kapcsolatos tevékenységét mutatja be Somogy megyei példa alapján az 1967-ben bevezetett gyermekgondozási segéllyel kapcsolatban. E témakört Erdős Zsófia dolgozata zárja, amely két eltérő adottságú település, a többszörösen hátrányos helyzetű Aranyosapáti és a stabil gazdasággal rendelkező Tápiószele nevelőszülői hálózatát vizsgálja. Miközben arra kíváncsi, hogyan és miért válik valaki nevelőszülővé, milyen társadalmi, gazdasági motivációk állnak a háttérben, arra is rámutat, hogy lokálisan eltérőek ezek a motivációk, és adott esetben egy munkanélküliséggel és a szegénységgel küzdő településen a nevelőszülőség ebből kilépést és társadalmi mobilizációs utat is jelent, és ez még inkább igaz a cigány nevelőszülőkre. 

A cigány gyermekekkel kapcsolatos témát két eltérő korszakban, két lokális példa képviseli. Talabér Flóra dolgozata az 1935 és 1940 között Tárkányban működő falusi cigányiskoláról szól, mely árnyalja a korszakról alkotott képünket, ugyanis nem ez volt az egyetlen ilyen iskola az országban. A szerző bemutatja azokat a törekvéseket és sikereket, amelyek az iskola elindításához vezettek, s nyíltan beszél a későbbi bezárás mögötti kudarcokról is. A példa napjainkra vonatkozóan is érvényes kérdéseket vet fel. Sikeres lehet-e a cigányság társadalmi felzárkóztatása lelkes és áldozatkész papok és pedagógusok nélkül? Hasonlóan az előzőhöz, a hátrányos helyzetű térségek és települések jó gyakorlatainak sorát gazdagítja Baranyi Janka tanulmánya. A közelmúltban, az iszapkatasztrófa okán sokat szenvedett településen Devecseren egy Biztos Kezdet elnevezésű gyerekház biztosítja a gyermekekkel és az anyákkal való formális törődést, gondoskodást. 

A kötetben tárgyalt témák időbeliségét Szűcs Enikő Viktória és Pintér Zita írásai keretezik be. A gyermekjáték-gyűjtési felhívásokat közzé tevő 19. századi Néptanítók Lapjától eljutunk napjainkig, a 21. századi nagylánnyá válás talán legfontosabb határkövéhez, a menstruációig, e gyakran tabuként kezelt téma lányok körében tapasztalható percepciójáig.

A dolgozatok témaválasztását és szemléletét az is meghatározta, hogy a szerzők mindegyike elvégezte a néprajz szakot vagy éppen végzi, valamint egy részük maguk is részesei annak a világnak, amiről írtak. Így elmondható az is, hogy kötetünk nemcsak egy tanulmánykötet a gyermekéletről, hanem az ELTE BTK néprajz szakos volt és jelenlegi hallgatóinak világáról, gondolkodásáról is képet ad.

A kötet tartalomjegyzéke

A kötet szerzői:

  • Baranyi Janka egyetemi hallgató, ELTE BTK Néprajzi Intézet 
  • Béres Sándor doktorandusz, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola 
  • Csibi Krisztina doktorandusz, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola 
  • Erdős Zsófia egyetemi hallgató, ELTE BTK Néprajzi Intézet 
  • Grunda-Wettstein Angéla etnográfus, pszichológus 
  • Keresztény Csenge egyetemi hallgató, ELTE BTK Néprajzi Intézet 
  • Kiss Nóra etnográfus-muzeológus 
  • Németh Eszter egyetemi hallgató, ELTE BTK Néprajzi Intézet 
  • Pintér Zita egyetemi hallgató, ELTE BTK Néprajzi Intézet 
  • Svégel Fanni doktorandusz, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola 
  • Szeverényi András egyetemi hallgató, ELTE BTK Néprajzi Intézet 
  • Szűcs Enikő Viktória etnográfus 
  • Talabér Flóra egyetemi hallgató, ELTE BTK Néprajzi Intézet 
  • Tóth Gábor doktorandusz, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola 
  • Vámos Gabriella etnográfus-muzeológus

A cikk a szerkesztői előszó rövidített, átdolgozott változata. A kötet az ELTE BTK és a KINCS szakmai együttműködése részeként jött létre. A borítót Tóth Gábor tervezte.

Szerzők: Dr. Bali János egyetemi adjunktus és Dr. Deáky Zita habilitált egyetemi docens

Bali János rádióműsora, 6. epizód: ezúttal a népszokásokról lesz szó

Tudja, hogy mit vés fel a pap az ajtófélfára a házszentelés alkalmával? Hogy mi az a juhbemérés? Hogy milyen, az evangélikus vallásgyakorlattal kapcsolatos érték került fel a szomszédos Mendéről és Maglódról a Szellemi Kulturális Örökség nemzeti jegyzékére? 

Mária Rádión, négyhetente, szerda délutánonként 16:35-től jelentkezik Bali János Élő örökségünk – beszélgetések magyarságunk értékeiről című, 75 perces magazinműsora.

A hatodik adás témája a népszokások volt. Az adásban – többek között – hallható a sorozat állandó társszerkesztője, Molnár Gergely, a szentendrei Skanzen keretében működő Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóságának vezetője, Dr. Csonka-Takács Eszter és Szántó-Konthur Krisztina berlini cserkészvezető. A technikai szerkesztő ezúttal is Radóci Virág mesterszak I. éves hallgatónk volt. A műsor visszahallgatható a Mária Rádió archívumában, illetve az alábbi beágyazott felületen.

Sipaattismaan tisztító ereje és más kalandok – Suszta Laura doktoranduszunk fél évet töltött Kanadában

Amikor 2019. augusztus 18-án leszálltam a Calgary Nemzetközi Reptéren még nem sejtettem, hogy mind tanulmányaim, mind tapasztalataim szempontjából életem egyik legmeghatározóbb féléve következik. Azt sem sejtettem, hogy alig pár hónap alatt egy életre elegendő havat és őzet látok, de az egy teljesen más történet… Írásomban azt szeretném bemutatni, hogy a kint eltöltött félév során a kutatásom szempontjából mivel gazdagodtam, milyen egyetemi kurzusokat hallgattam. Egyúttal próbálok betekintést nyújtani az ottani őslakos kultúrába. Elvégre nem minden nap vesz részt az ember tisztító szertartáson.

Utazásom végcélja az amerikai-kanadai határtól mindössze 120 km-re fekvő, kanadai viszonylatban kisvárosnak számító, Lethbridge volt. Ebben a 100 000 főt számláló településen található ugyanis Alberta tartomány – ismételten kanadai viszonylatban – legkisebb egyeteme, a University of Lethbridge, ahol a 2019. év őszi félévét tölthettem el a Tempus Közalapítvány Campus Mundi ösztöndíjának jóvoltából. Maga volt a boldogság, amikor megérkeztem a kinti szállásomra a közel 25 órás utazás után. Hihetetlennek tűnt, hogy megérkeztem. Az utazást megelőző hosszú hónapok fáradalmai egy pillanat alatt tovatűntek.

A reptértől a lakásig olyan érzés volt, mintha egy teljesen más bolygón lennék. Néhány óra alatt tudatosult bennem, hogy az európai szemmértéket itt hamar el kell felejtenem: nyílt tágas terek, gyakran több tíz kilométeren keresztül lakatlan területek. Nem tudtam levenni a szemem a tájról, pedig ekkor már majdnem egy napja nem aludtam. 

Kanadát tudatosan választottam úticélul, ugyanis a mesterszakos szakdolgozatom a kanadai „felfedezéstörténettel” foglalkozott. Témáját egy 18. századi utazó műve adta: Samuel Hearne őslakos kísérettel gyalogolt el egészen a Coppermine folyó Jeges-tengeri torkolatáig. Utazásai mellett számomra még érdekesebbek voltak az őslakos kultúráról született feljegyzései. Ezek alapján próbáltam meg rekonstruálni az őt kísérő őslakos nemzetség akkori vallását, amely a jelenlegi doktori témám is, az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájában. Elsődleges célom volt tehát a lehető legtöbb anyagot gyűjteni, legfőképpen olyat, ami itthon csak nehézkésen vagy egyáltalán nem érhető el. 

University of Lethbridge egyes épületei

A következőkben bemutatom azt a négy kurzust, amit kint az egyetemen látogattam, illetve, hogy mi újat adtak a kutatásomhoz és milyen tapasztalataim voltak velük kapcsolatban. 

Az egyetemen működő Indigenous Studies tanszék hatalmas segítség volt számomra. Egyrészt a bő kurzuskínálatukkal, amelyből négy tárgyat vettem fel a kint töltött idő alatt. Az Introduction to Native Americans Studies segített megismerkednem a kanadai őslakosok szociális, jogi, kulturális helyzetével a 21. században és minden olyan előzménnyel, ami ide vezetett. Az óra alatt döbbentem rá igazán, hogy mennyire összetett és bonyolult a kanadai kormány és az őslakosok – legyenek, akár First Nation (kifejezés a kanadai ‘indiánokra’), Métis (olyan őslakosok, akik a kolonizálás alatti időszakban vegyes házasságból – őslakos és európai/francia – származnak), vagy Inuit (kifejezés az ‘eszkimóra’) – kapcsolata a mai napig, mennyire nem mindegy, hogy milyen fogalmakat és kifejezéseket használ ebben a témában az illető, és hogy mennyire nem lehet az őslakosokat érintő témákról, extra jelentéstartalom nélkül beszélni. Ilyen például a „felfedezéstörténet” kifejezés vagy, maga akár az indián szó is, amelyeknek több évszázados negatív konnotációja van az őslakosok számára. Az ő szempontjukból a “felfedezések” nem “felfedézések” voltak, hiszen ők korábban is ezeken a területek éltek, vadásztak. Az indián szó Kolumbusz tévedésének hozadéka, aki azt hitte Indiába érkezett és az ottani emberekkel találkozott, míg az eszkimó egy egész népcsoportot lefed, pedig mindössze annak egy kis szegletét takarja (az alaszkai inuitokat).

Az Introduction to the North American Indigenous Languages alapvetően egy nyelvészeti óra volt, azonban egyedülálló, hogy az órát az előadó kérésére látogatta a Siksikaitsitapi (Blackfoot) törzs egy tiszteletreméltó, idősebb tagja is. Ő nem csak a jelenlegi Kainai dialektusra vonatkozó ismereteit (az algonkin nyelvcsaládba tartozó Siksika [Blackfoot nyelv], Calgary környéken megtalálható dialektusa) osztotta meg a csoporttal, hanem gyakran összehasonlította az Old vagy High Blackfoot dialektussal is, amelyet ma már csak az idősebb generáció beszél. Így, egy bevezető szintű tanóra alatt egyszerre tudtunk megismerkedni egy őslakos nyelv általános nyelvészeti jellemzőivel és sajátosságaival is. 

Erősen antropológiai jellegű óra volt a First Nation and Kinship, ahol Robin Fox: Kinship & Marriage című műve alapján vizsgáltuk meg az őslakosokra jellemző rokonsági rendszereket, beleértve a helyi Blackfoot hagyományokat is, ismételten autentikus és személyes forrásokból kiindulva. 

Elsőre talán nem illeszkedik az előző óráim közé a negyedik, erről a tanszékről felvett órám a The Circumpolar North, pedig az Északi-sark történelmével, kultúrájával, hagyományaival és legendavilágával foglalkozó tárgy tökéletes kiegészítést adott az őslakosok egy másik csoportjának megismeréshez. A tantárgy anyaga tömény volt és rendkívül nagy területet fedett le, ugyanakkor a kanadai őslakos kultúra megismeréséhez kihagyhatatlan volt. 

Writing-on-Stone Provincial Park vésetei

A kinti félévem utolsó kurzusa a külföldi cserediákok nagy részének kötelező órája, az Introduction to Canadian Culture & Management volt, amely az általános kanadai kultúrába vezetett be bennünket, valamint kitért az amerikai és kanadai Hálaadás különbségeire. Ennek az órának köszönhetem, hogy eljutottam a Writing-on-Stone Provincial Parkba, ahol megismerkedhettem a Blackfoot történelem egy kis darabjával. A nemzetvédelmi területen ugyanis az őslakosok évszázadok óta a kőbe véstek képeket, amelyek között található olyan, amit a „felfedezők” előtti korra datálnak, mert a képen nem lovak, hanem a harcosok cipelik a nehéz csomagjaikat. A lovak Észak-Amerikában csak az európaiak érkezését követően terjetek el. Mivel az őslakosok számára ez egy szent hely,  a kanadai állam engedélyével még a 20. század második felében is készítettek felvésett képeket hagyományőrzés céljából. Így a megfelelő ceremónia keretében olyan is készült, amelyen autók láthatók. 

Már az első napokban személyesen is tapasztaltam, hogy őslakosnak lenni mennyire mást jelent mindenki számára: volt aki betartotta a hagyományokat, volt aki nem, egyesek beszélték a nyelvet, mások még kevesebbet tudtak, mint én. De mindenki hihetetlenül büszke volt a származására. Az, hogy összetartoznak és ők egy közösség, nem volt kérdés. Akikhez pedig közel kerültem a kintlét alatt, egyáltalán nem bánták ha kérdezek, vagy meg kell magyarázni nekem dolgokat. Számomra teljesen új élmény volt a modern őslakos kultúrával találkozni, ami azért néha felemás érzést hagyott bennem. Fura volt összehangolni a fejemben kialakult képet azzal, amivel a valóságban találkoztam. A modern szertartástermet az ősi hagyománnyal, a tisztítással. A Blackfoot köszönést és a hirtelen angolra váltást.

 Az első hó szeptember 28.-án, Hó és az őzek, az egy óra alatt leeső hómennyiség egy novemberi napon, karácsonyi kivilágítás

Kintlétem alatt volt szerencsém egy Blackfoot tisztító szertartáson is részt venni. Itt különböző növényeket, például zsályát égetnek, és „maszatolnak” az ember arcára. Ezzel kiűzik az emberből a negatív érzéseket, és helyt adnak az újnak, a pozitívoknak. Az Indigenous Studies tanszék szervezésében részt vehettem ezen a szertartáson, és megkaptam a saját „maszatolásomat”.

Felemás érzés volt a modern körülmények között részt venni egy ilyen szertartáson, és a furcsa érzésen az sem segített, hogy a szertartás nyelve az Old Blackfoot volt. A zsálya és az illatos szentperje (Sipaattismaan) illata belengte az egész épületet, és napokig az ember ruháiba, orrába is beleült, miközben a szertartás maga alig pár perc volt, és a „maszatolást” nem szabadott lemosni a nap végén. 

Mivel maga az egyetem épületei is Blackfoot területen épültek, így az egyetem is kiemelten kezelte a hagyományok és nyelv továbbélésének kérdését, amelyet többek között a kampusz területén kialakított domboldalra kövekkel kirakott Siksikaitsitapi címer és a Indigenous Tanszéken kialakított szertartásterem példáz. Alig hogy érkeztem, már megtanultam, hogy az Oki  [oh-kí] a köszönés, a Tsá kinóóhkanistá’paissp? [Thsá khinóhkanistá pesh], pedig a “Hogy vagy?” kérdést jelenti. Még a félév végén is megmosolyogták a Blackfoot csoporttársaim a kiejtésemet, pedig igyekeztem. Ők pedig próbáltak minél több szóra megtanítani kint. Cserébe egytől-egyig eljöttek a kint tartott magyar nyelvórámra a Nemzetközi Hét alatt és fordult a kocka: az ő nyelvük tört bele a magyar szavakba.

Waterton National Park hegyei, dombjai, vízesései

A sok pozitív tapasztalat mellett azonban az őslakosok történelmének negatívumaival is találkoztam. Még 20. század végén is létező átnevelő iskolák (residential schools) egy egész generációt hagytak gyökerek nélkül, rengeteg test és lelki traumával. Ezt egy olyan kisvárosban is lehetett látni, mint Lethbridge, de ugyanakkor a segítő szándékot is. Ami számomra elsőre nem illett össze, hogy a modern problémákra tradicionális megoldásokat alkalmaznak. Az ősi hagyományokon keresztül segítenek a jelenlegi démonokkal küzdő embereken. S bár nem tudom mennyire igaz ez Kanada egész területére, Lethbridge városában első kézből tapasztaltam, hogyan lehet vegyíteni a hagyományt a modernitással és ezzel egy segítő és támogató légkört teremteni. Egy csoporttársammal beszélgetve került szóba, hogy sajnos a mai napig nagyon súlyos probléma a függőség az őslakosok között, legyen az alkohol, drog vagy szerencsejáték. A leszokáshoz vezető program keretein belül a gyógyulni vágyók átesnek egy egész éjszakás tisztító szertartáson. Ennek keretében elűzik a régi rossz érzéseiket (a függőséget), hogy legyen elég erejük változtatni. Kultúrájuk ősi hagyományait találjuk meg ebben a programban egy egészen modern köntösben: a tartalom a régi, az értelmezés új. 

Mindezek mellett a Kanadában eltöltött idő nagy segítséget nyújtott nemcsak abban, hogy megírjam a szakdolgozatomat, hanem abban is, hogy megtaláljam a doktori témám. Egy olyan kultúrát mutatott be egy teljesen új szemszögből, amivel érdemes foglalkozni és kutatni. Az őslakos kultúra a mai napig komplex, zárt egységet alkot, azonban az újkori források legnagyobb része európai szemszögből íródott, befolyásolva azt saját világnézetével és gondolkodásával. Azok a kutatások, amelyek központi témája erre az időszakra esik, e nehézségekkel megküzdve, hihetetlenül gazdag forrásanyaggal találják szembe magukat. S mindez olyan kultúrát és világot tud bemutatni számunkra, amely nagyban eltér ugyan a miénktől, de rendkívül izgalmas és rengeteg újdonságot ígér. 

Fotók: Suszta Laura sajátja, Kanada, 2019
Borítókép: Waterton National Park

Berlinből a magyar faluba: Panni néni három élete

Kevés kutató mondhatja el magáról, hogy mind a folklorisztika, mind a tárgyi, és a társadalomnéprajz terén is maradandót alkotott. Kresz Mária, vagy, ahogy sokan ismerik, „Panni néni” generációk életének alakulását követte nyomon a kalotaszegi Nyárszón, ahol a gyermekélet tanulmányozásával új utat nyitott a szaktudomány számára. A Néprajzi Múzeum kerámiagyűjteményében eltöltött 46 év alatt megsokszorozta annak tárgyait és kialakította szakszerű tárolási rendszerüket. Létrehozta a cserépedények máig használatos, egységes szakterminológiáját, megelőzve ezzel más európai kutatásokat. A népviselet és díszítőművészet kutatása mellett pedig rendszeresen adott ki gyerekeknek szóló könyveket. A cikkben annak eredünk nyomába, hogy melyek voltak e három szaktudományban szerzett elévülhetetlen érdemei és miből táplálkozott rendületlen optimizmusa és hazája iránti hűsége.

Kresz Mária 1919. június 4-én született Berlinben. Szülei Kresz Géza hegedűművész és Norah Drewett zongoraművész világszinten jegyzett, elismert zenészek voltak, akiket idősebb lányuk születése idején épp oda szólított a munka. Mária és testvére, Ilona születését követően évekig éltek és játszottak Torontóban és Bécsben, végül Budapesten telepedtek le, családi otthonuk a Gellért-hegyen található. A nyarakat Kápolnásnyéken töltötték: az egykori Vörösmarty-villából kialakított házukban gyakori vendégek voltak a különböző országból érkező művészek, barátok. Kresz Mária Székesfehérvárott kezdte el a gimnáziumot, majd Budapesten érettségizett 1938-ban. Az angol édesanya, a német származású apai családi örökség, a fiatalkori világlátás és három anyanyelve (angol, német, magyar) adta Kresz Máriának azt a szemléletmódot, amellyel kortársai szerint a magyar kultúra jelenségeit európai keretrendszerben tudta értelmezni. A budapesti bölcsészkaron néprajzot, történelmet és régészetet hallgatott, mesterei Györffy István és Viski Károly voltak. Szakmai munkássága három fő téma köré csoportosult: kezdetben a gyermekélet társadalomnéprajzi, majd a viselet és a kerámiaművesség kézművesipar-történeti vizsgálata határozta meg pályáját.

Kresz Mária: A főkomaasszony és a bába keresztelőre viszik az újszülöttet. (Nyárszó, 1940-es évek)
(Forrás: Néprajzi Múzeum Fotótár 196064)

Az 1940-es évek elején, fiatal egyetemi hallgatóként részt vett a Mády Zoltán nevéhez, és a Táj- és Népkutató Központhoz kötődő sárpilisi falukutatásban, ahová Györffy István révén került. A tolnai faluba érkező, tíztagú, csak nőkből álló kutatócsoportot Ujváriné Kerékgyártó Adrienne viselet- és díszítőművészet-kutató, valamint Kazár Leona földrajztanárnő irányították, de részt vett Petrich Kató festőművész is. A helyi társadalom rétegződését feltáró vizsgálat eredményeként végül öt dolgozat készült el Kovács Ágnes, Kovács Erzsébet, Kresz Mária és Zentai Etelka tollából, ezek A magyar táj- és népismeret könyvtára sorozat 5. részeként jelentek meg Tanulmányok egy Sárközi falu társadalmáról címmel. (Kriston Vízi 1995) Ezzel pedig kezdetét vette az a gyermekkor és a gyermekjátékok önálló társadalomnéprajzi témává emelését elősegítő kutatás, amely a kalotaszegi Nyárszó ifjúságkutatásában (1941–43) csúcsosodott ki. Az 1930-as évek falukutató mozgalmának szellemisége és az Erdélyi Fiatalok munkája nyomán 1940-től, a kolozsvári egyetemi néprajzi képzés megindulásával egyetemben megélénkült az erdélyi falukutatás, melyhez a kor legkiválóbb szakemberei csatlakoztak, tanítványaikkal közösen. Ehhez az áramlathoz kötődik Kresz Mária kalotaszegi terepmunkája, de említhetjük Csilléry Klára vagy Palotay Gertrúd munkáját is. (Filep 2017: 34)

Kresz Mária igazolványa
(Forrás: Néprajzi Múzeum Fotótár 331374)

Az 1944-ben megvédett doktori disszertációja (A gyermekkor és ifjúkor néprajza egy kalotaszegi faluban), amely a nyárszói kutatás anyagára épült, máig kiadatlan. Csupán részletek jelentek meg belőle tanulmányok formájában (például Kresz 1944; 1949; 1957; 1960), de a monográfia kéziratban maradt. A kutatás retrospektív összegzését a Chicagóban megtartott International Congress of Anthropological and Ethnological Sciences (1973) konferencia előadásában mutatta be. Az angol nyelvű kiadványt a nagy múltú német tudományos kiadó, a De Gruyter adta ki 1976-ban, Youth in a Changing World: Cross-Cultural Perspectives on Adolescence címmel. Míg a Sárközben leginkább a játék (szereplői, eszközei, módjai) került a fókuszba, és ezen keresztül vált láthatóvá a gyerekek faluközösségben elfoglalt helye, addig a nyárszói kutatásban már szélesebb perspektívából szemlélte Kresz Mária a gyermekvilágot. A disszertációból publikált részletek többek között a születés körüli szokásokat és rítusokat, a gyerekjátékot, a gyermekek munkáját és viseletét tárták fel. A hagyományos tudás elsajátítása, a paraszti társadalom rendjébe való belenövés vizsgálata pedig egy speciális korcsoport, a gyerekek éltén keresztül adott választ komplex társadalmi kérdésekre. Munkája és a nyomdokain haladó kutatások által válik érthetővé, hogy a munkára nevelés kulcsfontosságú volt a helyi társadalomba történő integrációhoz, felkészülést jelentett a későbbi, gyakran embert próbáló életfeladatok teljesítéséhez. Vagyis ez a típusú szocializáció és nevelés a paraszti (szellemi, tárgyi, gazdasági) hagyományok átadásának egy módjaként értelmezhető.

Nyárszó példáján keresztül mutatta ki, hogy a gyerekek mikrovilága szervesen kapcsolódik a felnőttekéhez, a belenevelődés kulcsfogalma által pedig a hétköznapok rítusai, feladatai kerültek pedagógia megközelítésbe. A felnevelődés, a munkára nevelés koncepciói a paraszti helyi közösségek organikus egységként történő értelmezésében összekötik az egyes generációkat, leírva az egyének életpályáját születéstől a halálig. Így tehát a korcsoportra fókuszáló kutatás nem partikuláris jelenségként, hanem a társadalom egységébe illeszkedő folyamatként jelent meg.

A gyermekélet vizsgálatának komplexitását mutatja, hogy a ruházkodás tanulmányozása során fordult érdeklődése a viseletkutatás felé. 1943-tól haláláig a Néprajzi Múzeum munkatársa volt, ahol a kerámiagyűjtemény mellett az ötvenes évek elején a Népi Díszítőművészeti Munkaközösséget is vezette: eredményeképp magyarul és németül is megjelent a 19. századi magyar parasztviseletet bemutató, gazdagon illusztrált monográfiája (Magyar parasztviselet (1820–1867). Mindezek mellett készített gyerekkönyveket, számtalan előadást tartott a fővárosban és vidéken, rádióműsorok vendége volt, illetve külföldön több országban is rendezett kiállítást.

Muzeológusi munkája, a kerámiagyűjtemény vezetése pedig meghatározta pályája későbbi alakulását, hiszen e révén kezdett a fazekasság és kerámiaművészet kutatása felé fordulni, különös tekintettel a formákra és a motívumkincsre. A terület legkiválóbb szakértőjeként rengeteg szakcikk mellett ő jegyzi a Magyar Néprajz – Kézművesség kötetének szűcsmunkára és agyagművességre vonatkozó fejezetét, amely már csak halálát követően látott napvilágot. 

“1945 februárjának közepén édesapjával, a világhírű hegedűművésszel, a romokat kerülgetve, üszkös gerendákon átlépve megjelent a Néprajzi Múzeumban és személyesen is megismerhettem. Tele hittel, bizakodással és tervekkel, mintha nem is egy szörnyű háború, Budapest még alig befejeződött ostroma után beszélgettünk volna. Ez a határozott bízni tudás jellemezte egész életében, ez a jókedv sohasem hervadt le ajkáról. Boldog ember volt, szó igaz értelmében! Mindenki tudta, rajta kívül, hogy milyen kegyetlen körülményekkel kellett megküzdenie. Ez a boldog derű az emberek feltétlen szeretetéből táplálkozott, mert számára csak jó emberek léteztek, s mindenkiben talált valami jót.” (Balassa 1989: 56)

Férje, Márkus István szociográfus volt, akivel mindketten Györffy-tanítványként, a falukutatás felől indultak. A háború előtt tagjai voltak Sós Júlia tanárnő pacifista baráti körének. Márkus kétszer ült börtönben az ötvenes években, másodjára a Kardos-per vádlottjaként került bíróság elé. Időközben két gyerekük született, Zsuzsa (1953) és Piroska (1956), akiket Kresz Mária már egyedül nevelt fel, miután az 1956-ot követő börtönévek után már külön éltek. Kardos László szerepe meghatározó volt Kresz Mária életében is, mivel a nevéhez fűződő tiszaigari munkaközösségben is részt vett. Fél Edittel közösen tárták fel a társadalmi viszonyokat, mellette önálló témaként a kerámiával foglalkozott. (Kardos 1997: 6-7)

Kresz Mária: Május 1-jei felvonulás Tiszaigaron, 1951
(Forrás: Néprajzi Múzeum Fotótár 100470)

1965-ben jelent meg  a cserépedények szakterminológiáját bemutató, Igaz Máriával közösen írt tanulmány, amelynek segítségével az ország különböző pontjain eltérő névvel illetett edények az egységes megnevezés révén összehasonlíthatóvá váltak. Érdeklődése a díszítőművészet mellett iparművészeti jelleget is öltött: a mesterek háziipari tevékenységének továbbélésén munkálkodott, útmutatókat adott ki népművészeti szakkörvezetők számára. Módszeresen és fáradhatatlanul gyűjtötte a tárgyakat a múzeum számára, felkereste a régi fazekasközpontokat, rekonstrukciókat kért a mesterektől és megpróbálta újjáéleszteni a már kikopott motívumokat a díszítőművészetben. Monográfiát készített a csákvári fazekasságról, úttörő tanulmányt írt az agyagminőség szerinti csoportosításról, valamint a háziipari szövetkezeti rendszer létrehozásához is tevékenyen hozzájárult. (Hála 2014)

Kerámiához kapcsolódó örökségét az 1991-ben, tanítványa és munkatársa Csupor István és keramikus felesége, Angyal Zsuzsa által alapított Dr. Kresz Mária Alapítvány őrzi. A Fazekas Központ létrehozásával megvalósult az a műhely, amely a fazekas hagyományok dokumentálását, megőrzését és szakszerű feldolgozását tűzte ki célul. A család részéről idősebb lánya, Márkus Piroska nyilatkozott több ízben édesanyjáról:

 „Jártuk a padlásokat: most is előttem van a falusiak furcsa tekintete, amikor egy többdioptriás-szemüveges, raccsoló budapesti hölgy fel kíván mászni a lajtorján, s amit ők szemétnek, kidobandónak ítéltek, azt óriási értéknek tartja, s megvásárolja tőlük.” (Csermák 2019.)

A később Angliába költöző Piroska gimnazistaként kapcsolatban állt ellenzéki egyetemistákkal és részt vett az 1973-as abortuszpetíció szervezésében. Akkoriban többször került összetűzésbe a rendőrséggel, édesanyja közbenjárására is szüksége volt szabadon bocsátásához. A korszakhoz kapcsolódó emlékei felidézése közben is többször említette édesanyját:

„Azért se panaszkodott, amikor elkezdett idősebbé válni, hogy öregszik és ez nekem egy fantasztikus példát mutatott abban a szempontból, hogy soha nem mondta azt, hogy egy nő mellett kell, hogy legyen egy férfi, mert különben nem egész vagy mit tudom én. Szenvedett attól, hogy a papám az otthagyta és szenvedett attól, hogy magányos volt, de soha-soha ezt nem úgy állította be, hogy egy nő az önmagában nem elég. Egyedül amikor könyvespolcot kellett volna felszerelni vagy ilyesmi és mondta, hogy de jó lenne egy férfi a házhoz, de végül is elég sok nő fel tud szerelni egy könyvespolcot…” (OSA 432. Márkus Piroska interjú)

1977-ben szerzett kandidátusi fokozatot A magyarországi fazekasság című disszertációjával. 60. születésnapján a Néprajzi értesítő köszöntötte tematikus lapszámmal, amelyben atipikus módon maga az ünnepelt közölt értekezést a kerámiagyűjtemény történetéről, gyarapodásának mikéntjéről. Váratlan halálát megelőző, utolsó interjúinak egyikét Tari János romániai falurombolásról szóló vizsgafilmjéhez adta, amelyben a kalotaszegi tapasztalataira alapozva kifejtette, hogy a generációkon át őrzött, hordozott és továbbadott lokális tudás és szellemi örökség visszafordíthatatlan lerombolása is együtt jár a falvak fizikai megsemmisítésével. Nyárszóra élete végéig visszajárt, akkor is, amikor a körülmények kedvezőtlenre fordultak: élelmiszert és orvosságot juttatott a rászoruló gyerekeknek. Születésének 100. évfordulóján kiállítással emlékeztek meg róla a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumban, a Néprajzi Múzeum pedig virtuális játékra invitálta a kerámia tipológia iránt érdeklődőket.

A rendkívül széleskörű műveltséggel rendelkező, több nyelven beszélő, minden ízében európai kutató élete végéig Magyarországot tekintette hazájának. Mikor az ötvenes években nyugati utazása miatt választania kellett, a magyar állampolgárságot tartotta meg, nem volt kérdés, hogy visszatér az országba. Mikor lánya Angliába költözött, nehezen fogadta el döntését, mivel jövőjét Magyarországon képzelte el. Pályatársai megemlékezései szerint fontos érdeme, hogy bekapcsolta a hazai kutatásokat az európai vérkeringésbe, nemzetközi konferenciák, külföldi kiállítások és angol, német és francia nyelvű kiadványok révén. (Balassa 1989; Hála 2014) Úttörő kutatásokat folytatott a népművészet, népi iparművészet, az anyagi kultúra, a viselet, a gyermekélet témaköreiben. Ahogyan ő követte a mesterei által kikövezett utat, úgy folytatták tanítványai az általa megkezdett kutatásokat, így emelve át a szakmai életbe a hagyományok átadásának gyakorlatát.

Kresz Mária irodalmi munkásságát a Néprajzi Értesítő közölte.

Felhasznált irodalom:

Források:

  • OSA 432, Körösi Zsuzsa interjúgyűjteménye, interjú Márkus Piroskával (Párizs, 2015. szeptember 26.)

A kiemelt képen a sárpilisi falukutató csoport tagjai láthatók 1942-ben: első sorban balra Kovács Ágnes, jobbra Kresz Mária, az álló sor jobb szélén Petrich Katalin. (Forrás: Néprajzi Múzeum Fotótár 267986), A mesekönyvekről készült fotók forrása: Bookline

„Ha szeretettel fogunk bele egy témába, akkor minden jön magától…” – interjú Volter Domonkossal és témavezetőjével, István Annával, a 35. OTDK-ról

Tanári hivatás, szlovák nagymama, archaikus imák és egy kincset érő misszió: Horváth Kinga doktoranduszunk beszélgetett Volter Domonkossal, a 35. Országos Tudományos Diákköri Konferencia Folklór tagozatának győztesével és felkészítő tanárával, Dr. István Annával. Domonkos dolgozatát és előadását annak ellenére választotta a legjobbnak a zsűri, hogy ő maga soha nem járt néprajz képzésre, történelem-szlovák szakos tanárjelöltként azonban néprajzosokat meghazudtoló szakmaisággal vetette bele magát a szlovák archaikus népi imádságok és ráolvasások kutatásába.

Mesélj kicsit a kutatási témádról!

Volter Domonkos: A dolgozatomban az eddig publikálatlan, 2016 és 2020 között végzett terepmunkám alatt gyűjtött, püspökhatvani szlovák archaikus népi imádságokat, ráolvasásokat elemeztem és hasonlítottam össze. Ezek az imák és ráolvasások az egyházi kánonon kívül eső apokrif szövegeknek számítanak. A téma feldolgozását azért is tartottam fontosnak, mert a szlovák folklorisztikában a műfaj szinte ismeretlen, pontosabban alig jelentek meg a témában tanulmányok. Az OTDK dolgozatom volt az első, rövidebb változata a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete által idén nyáron kiadásra kerülő tanulmányomnak.

Hogyan találtál rá a kutatási témádra? 

Volter Domonkos: Mai szemmel nézve szigorúnak mondható vallásos nevelést kaptam, különösen a nagymamámtól, de ez a szigorúság a legjobb értelemben értendő. Egyházi iskolába, a gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnáziumba jártam nyolc évig. Jelenleg is gyakorlom a vallásomat, van egy szoros, személyes kötődésem a vallásossághoz. Nagymamámmal készítettem az első interjúkat még 2014 nyarán. Diktafonnal felvettem, amikor szlovákul énekelt, imádkozott, történeteket vagy mondókákat mondott. Ez azért is fontos számomra, mert ekkor fedeztem fel a szlovák nyelv szépségét – nagymamám püspökhatvani szlovák – és kezdtem foglalkozni a helyi szlovák nyelvű értékek kutatásával. Először családon belül kezdtem gyűjteni, nagymamám mellett a testvérével és sógornőjével is sokat tudtam beszélgetni. Kifogyhatatlan tudással bíró adatközlőim voltak Püspökhatvanban. A gimnázium 11. osztálya alatt elkezdtem hat Galga-menti faluban vallásetnológiai kutatásokat végezni, főleg a pap nélküli ájtatosságok keltették fel a figyelmemet. Ekkor indult meg az OTDK-t megalapozó kutatásom és ekkor találkoztam gyűjtőként előszőr archaikus imákkal, ráolvasásokkal. Emellett dokumentáltam ponyvanyomtatványokat, előénekesi kéziratos füzeteket is. Egészen különleges érzés volt például 17 évesen reggel 9-től délután 6-ig a négy kilométer hosszú Kartalon adatközlőt keresve bolyongani, hiszen ott akkor még nem ismertem senkit, aztán a kocsmában útba igazítottak. Szerettem az ilyen kihívásokat.

Szerintem a Galga-mentén gyűjtési szempontból az utolsó utáni pillanatban vagyunk, hiszen az adatközlőim, akik vezettek pap nélküli népi ájtatosságot vagy előénekesek voltak, ők már 75 évnél idősebbek, így kiemelten fontosnak tartom, hogy velük tudtam még beszélgetni.

A nővérem tanácsára, a történelem mellé a szlovákot választottam második tanári szaknak, amikor érettségi után egyetemre felvételiztem. A Szlovák Tanszéken rengeteg támogatást kaptam ahhoz, hogy a gyűjtéseimet folytassam, feldolgozzam és kiterjesszem más szlovák településekre is. Sokat tanultam és fejlődtem a kutatómunka során, hiszen az elején csak fogtam a diktafonomat, elindultam gyűjteni, és próbáltam ügyesen venni az akadályokat. Mostanra már megvannak a bevált módszereim, úgymond trükkjeim, hogyan tudok archaikus imákat találni vagy az egyházi évhez tartozó ünnepekről és az azokhoz köthető szokásokról gyűjteni.

Hogyan kezdődött a közös munka?

István Anna: Domonkos hozzám járt Szlovák kultúra és civilizáció órára, ott derült ki, hogy ő mivel is foglalkozik. Kis szakként rá vagyunk kényszerítve arra, hogy ne csak egy témát tudjunk vezetni, hiszen összesen három oktató dolgozik általában a Szláv Filológia Tanszék szakjain (bolgár, horvát, cseh, szlovák, szlovén, szerb) a nyelvi lektorral együtt. Segítségünkre volt Zsilák Mária docens asszony, aki néprajzkutatóként és nyelvészként végig felügyelte, támogatta a dolgozat megszületését.

Volter Domonkos: Magától adódó volt a választás, hiszen István Anna tanárnő órái álltak a legközelebb a témámhoz. Nagyon motiváló és támogató volt az OTDK indulásommal kapcsolatban is. Összekötött Zsilák Mária tanárnővel, akinek ezúton is köszönöm a sok segítségét! Illetve szeretnék Medgyesy S. Norbert tanár úrnak is köszönetet mondani, ő szintén sokat segítette az OTDK-ra való felkészülésemet.

Milyen hatással volt a koronavírus a kutatásodra?

Volter Domonkos: Szerencsére már évek óta foglalkozom a témával, ezért a gyűjtési szakaszon már túl voltam. A koronavírus-helyzet olyan szempontból hasznos volt – ha fogalmazhatok így – hogy hirtelen lett időm az eddigi gyűjtéseimet feldolgozni: katalógusba rendeztem, hogy mit, mikor, kitől gyűjtöttem; táblázatos formába szerkesztettem az egész Galga-menti anyagot, amiben jelenleg körülbelül 880 darab népének, 32 archaikus ima található, több, mint 70 adatközlőtől.  Igazság szerint jobban szeretek terepen gyűjteni, emberekkel találkozni, idősekkel beszélgetni, mint a gyűjtésemet feldolgozni, ahhoz általában hiányzott eddig a plusz motiváció. Viszont most megtaláltam ebben is az élményt. Emellett a mostani időszakban több időm volt olvasni is. Akár az írásban, akár az ilyesfajta kutatásban nagyon jó, hogy sok szakirodalom már elérhető az interneten, nem is kellett könyvtárba járnom, egyrészt nem is engedtek volna be, másrészt szinte mindent elértem online ELTE-s hozzáféréssel.

István Anna: Mivel régóta dolgozunk együtt, ezért nekünk sok-sok megbeszélésünk volt jelenléti módon az elmúlt három-négy évben, amíg rendeztük az anyagot, megbeszéltük a módszereket, olvasási módokat. Legtöbbször leültünk az egyetemen Zsilák Mária docens asszonnyal és Domonkossal: ezek az alkalmak hasznosak voltak és nagyon előre vitték a munkát. Viszont az online megbeszélések praktikusabbak voltak, hiszen az egyetemre korlátozott időben lehet csak bemenni, míg a Teamsen akkor beszéltünk, amikor alkalmas volt, például az OTDK előtt vasárnap még gyorsan megbeszéltünk pár fontos dolgot. Illetve, e-mailen gyorsan lehet az anyagokat küldeni és gyorsan lehet azokat javítani, észrevételeket fűzni hozzá, úgyhogy szerintem mindkettőnek van előnye. 

(Fentről lefelé, balról jobbra) 1. Az idős asszonyok napjainkban is népviseletben járnak. Varga Mihályné templomba menet Szentháromság vasárnapja, 2020; 2. Az apokrif betániai levél egy püspökhatvani cérnakönyvben. Lami Mihályné Pém Mária cérnakönyve; 3. Gyűjtés Boldogon Kepes Lászlónénál – 2019 februárjában; 4. Volter Józsefné, püspökhatvani nagymamám, első adatközlő (Ezt a képet én készítettem 2016-ban.); 5. Borbála kép egy püspökhatvani imakönyvben (Prawý Zlatý Nebe-klíč. 386.); 6. Deák Mihályné kartali adatközlővel – 2019 szeptember
A képeket készítette: Újvári Gábor Rómeó

Milyen élmény volt az online OTDK?

Volter Domonkos: Ezen a rendhagyó módon zajló OTDK-n az élményeim is rendhagyóak voltak. Talán az elején kicsit aggódtam, hogy az internetkapcsolat jó lesz-e, a Teams megfelelően fog-e működni, hiszen tapasztaltam az online oktatás során, hogy azért tud meglepetéseket okozni. Szerencsére nem történt semmi, megfelelően rá tudtam hangolódni, végig tudtam hallgatni a tagozatom összes előadását. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy én voltam az utolsó, így fel tudtam mérni a terepet és talán emiatt még magabiztosabban tudtam megtartani az előadásomat. Igazából szerintem az volt a legnehezebb feladat, hogy 20 percben kellett összefoglalni a témám. A korlátok már a dolgozat leadásakor is problémát jelentettek, hiszen ott 80 ezer leütés volt a maximum terjedelem… De a zsűritől is csak biztató szavakat kaptam, ami jól esett. Szerencsére az előadásom után kialakult egy kisebb diskurzus a témáról, és talán ez volt a legjobb az egészben. Voltak kérdések, amikre tudtam válaszolni és amikről tudtunk beszélgetni, emiatt nagyon jó élmény volt a konferencia. 

István Anna: Nagyon gondolatébresztő volt az egész szekció, rengeteget jegyzeteltem, rengeteg gondolatom támadt, rengeteg kérdés merült fel bennem, amiknek utána kell járnom. Azt nagyon sajnálom az OTDK-val kapcsolatban, hogy nem tapasztalhatták meg azt a sajátos OTDK hangulatot, amit a jelenléti OTDK adhat.

Az OTDK legfontosabb feladata, hogy a 3-4 napos együttlét alatt az ország különböző egyetemeiről érkezett hallgatók megoszthassák egymással az élményeket, hogy barátságokat kössenek és jövőbeli együttműködéseket keressenek. Mert így, bár látták egymást és megjegyezték egymás neveit, de nem ismerkedhettek meg igazán. 

Mik a jövőbeli terveid?

Volter Domonkos: Igazság szerint mindig is tanár szerettem volna lenni, már általános iskola 5. osztályában is ez volt a tervem. A rövid tanítási gyakorlatomat az őszi félévben teljesítettem történelemből, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium 10. C osztályának tarthattam jelenléti és online formában is órákat. Nagyon jó, motiváló mentortanárom volt és egy nagyon tehetséges, a történelem iránt nyitott osztállyal dolgozhattam együtt. Kicsit idegen terep volt számomra, mert eddig csak alsó tagozatos diákokkal foglalkoztam, de hatalmas élmény volt egy ilyen komoly csapattal dolgozni. Az egyetemi éveim alatt – sok szaktársamhoz hasonlóan – én is kételkedtem abban, hogy a pedagógusi pályán maradok-e. Az első tanítási gyakorlatom után viszont úgy érzem mégsem olyan könnyű erről a hivatásról lemondani. Most szeptemberben a budapesti Szlovák Tanítási Nyelvű Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Kollégiumban vár rám a rövid gyakorlat szlovákból, még nem tudom milyen osztályt kapok, most kicsiket szeretnék tanítani. Azután lesz még egy hosszú gyakorlati évem. Terveim között szerepel még egy Erasmus félév is Szlovákiában. A tanítás mellett majd szeretnék doktori iskolába felvételizni, a témám valószínűleg a magyarországi katolikus szlovák települések népi vallásosságának valamely szegmensét érintené.

István Anna: Erről nagyon sokat beszéltünk már. Nagyon szeretnénk, ha mind a két pályán maradna. Hozzátenném, hogy ráadásul Domonkos nagyon szépen énekel. Igazából minden kötődési pont megvan a tanítás és a kutatási témája között. Szeretnénk, ha az egyik szlovák nemzetiségi gimnáziumban, Budapesten vagy Békéscsabán tanítana. Mind a két helyen kiemelt fontossággal bír a tehetséggondozás, tehát igyekszünk kezdetektől a végéig segíteni a hallgatóinknak, hogy már a szakra belépéskor tudhassa, hogy mire számítson. Én azt gondolom, hogy megvan minden lehetősége arra, hogy pedagógusként és kutatóként is dolgozhasson egyszerre.

Milyen tanácsot adnának azoknak a hallgatóknak, akik a jövőben szeretnének elindulni az OTDK-n?

Volter Domonkos: Szerintem a legfontosabb, hogy szeretettel vágjanak bele egy-egy témába. A mostani OTDK-n is kirajzolódott, hogy majdnem mindenki a saját, szűkebb pátriájából, régiójából hozott anyagot, nagyon szoros volt a kapcsolat a hallgatók és a kutatott témák között. Ha szeretettel fogunk bele egy témába, akkor minden jön magától.

István Anna: Olvassanak nagyon-nagyon sokat!

Közös élmények, találkozások, rácsodálkozások – Beszámoló az International Conference of Young Folklorists 10. alkalmáról

Intézetünk doktoranduszai, Pajor Katalin és Eitler Ágnes részvételével zajlott a Fiatal Folkloristák 10. Konferenciája Tartuban [10th International Conference of Young Folklorists, Tartu (online), 2021. május 19–21.] Lore Makers, Law Breakers: Tradition, Change, and People címmel. Beszámolójukból megtudhatjuk, hogy milyen élmény volt visszatérő előadóként az első online eseményen részt venni, hogy mi köti össze az európai és európán kívüli folkloristákat, illetve, hogy mit ad egy nemzetközi kutatói közösség a fiatal hazai néprajzosoknak.

A Young Folklorists (Fiatal folkloristák) konferenciasorozat 10. alkalma, a vírus miatti időpont-változtatások miatt kissé megkésve, 2021. május 19–21. között, a tervezett észtországi helyszín helyett online formában került megvalósításra. A 10. alkalom a Tartui Egyetem szervezésében az első konferencia helyszínéhez való visszatérés lehetőségével kecsegtetett, nem csalódtunk azonban a digitális formában sem. A konferenciasorozat a kezdetek óta Észtország, Lettország és Litvánia különböző városaiban keringett, kialakítva egy, főleg a térséghez tartozó egyetemek, és az azokhoz tartozó kapcsolatrendszerben működő (pl. indiai) kutatók és hallgatók közötti együttműködést. A konferencia terjeszkedését, nemzetközivé válásának folyamatát jól mutatja, hogy az előadók és szervezők idén közel 20 országból érkeztek. A három szervező ország mellett a környékbeli államok (pl. Finnország, Svédország, Norvégia, Oroszország), a távolabbi európai országok (Magyarország, Szlovénia, Németország, Spanyolország), és az Európán kívüli folklorisztika (USA, India, Pakisztán) fiatal kutatói, doktorandusz hallgatói is képviseltették magukat. A jövő évi alkalom, reményeink szerint már offline változatban, Finnországban kerül majd megszervezésre. A szervezésben észt, lett, litván kollégák is részt vettek, a feladatokat azonban legnagyobb részben a fehérorosz Anastasiya Fiadotava, a Tartui Egyetem doktorandusza vállalta magára. Természetesen a szervezők között volt a konferenciasorozat elindítója, Ülo Valk, az egyetem professzora is. 

Eitler Ágnes és Pajor Katalin doktoranduszaink előadásai az online térben

Az idei alkalom a Lore Makers, Law Breakers: Tradition, Change, and People (Tudománytermelők, törvényszegők: hagyomány, változás és emberek) címet viselte, ami elég általánosnak bizonyult ahhoz, hogy a folklorisztika minden területéről érdekes, színes és – a 2019-es, vilniusi (Litvánia), a folklorisztika jelenbéli relevanciáját taglaló alkalom tanulságának alátámasztásaként; releváns előadásokat hallgassunk meg. A konferencia elsősorban a folklorisztika és a hagyomány szerepét kívánta körbejárni a mindennapi életben, emellett arra volt kíváncsi, miként szabályozzák a társadalmi és kulturális valóságot a láthatatlan és látható, írt és íratlan szabályok, normák, minták, hagyományok. Rákérdezett a szabályok megszegésének, a hagyományok megtörésének folyamataira, hatásaira, szerepére, és arra, miként csapódtak le ezek a folklorisztikai kutatásokban, azok lehetőségeiben. Emellett vizsgálni kívánta az olyan, a mai zűrzavaros politikai életben előkerülő, instrumentalizált, gyakran kirakatba helyezett fogalmakat mint a nemzet, a hagyomány vagy a konzervatív értékek. 

Annue Valk (elnökhelyettes, Academic Affairs, University of Tartu) köszöntője után szerdán délelőtt három párhuzamosan futó panelben kezdődtek meg az előadások. A konferencia fiatal kutatókra építő jellegét mutatja az is, hogy az ülések levezető elnökeit is zömével a konferencia résztvevői, vagy más PhD hallgatók, fiatal kutatók és oktatók adták. A konferencia tematikus blokkjai rendkívül változatos képet mutattak. Helyet kaptak a folklorisztika „klasszikus” műfajainak és témáinak mai olvasatai, ilyenek voltak például a tündérmese, népdal, epika, hiedelmek, rítusok, szokások köré épített panelek. További előadások kapcsolódtak a kortárs (folklór)jelenségek problematikájához, mint például városi folklór, humor, media-lore, new-age mozgalmak, kulturális örökség. A kortárs társadalmakban fellépő összetett viszonyrendszerek kutatására vállalkoztak az identitás, hatalom, helyi közösség témájához kapcsolódó előadások. Különösen érdekesek és aktualitások voltak azok az előadások, amelyek a koronavírushoz kapcsolódtak. Ezeknek egy része a vírus hatására formálódó folklórszövegek elemzési kereteit vázolták fel, a „krízis” tematikus panelben kapott helyet például  Vargha Katalin, az ELKH BTK Néprajztudományi Intézet munkatársának előadása Revitalisation of the Verbal Joke in Time of Crisis címmel. Másik részük arra fókuszált, hogy hozott létre a pandémia (új) társadalmi csoportokat, társulásokat, illetve alakított át szokásokat, rítusokat, például Anastasiya Fiadotava, az Estonian Literary Museum munkatársának előadása, amely az “As a Lifelong Slutsk Fan of 8 Days, This Is Not a Fleeting Love”: Adaptive Humorous Strategies on FK Slutsk Worldwide Facebook Page címet viselte.

Amiből idén sajnos a résztvevők kimaradtak: a tartui május zöldje, sült hal és észt sör, hajókázás az Emajõgi folyón a konferencia résztvevőivel. A YoFo 3. konferenciáján Debnár Lilla, Ilyefalvi Emese és Kis-Halas Judit képviselte a fiatal magyar néprajzkutatókat 2013-ban. Fotók: Ilyefalvi Emese, 2013, Tartu.

A háromnapos konferencia alatt a résztvevők két plenáris előadást hallgathattak. Mirjam Mencej, a Ljubljana-i Egyetem professzora szerdán délelőtt, mintegy a konferencia nyitányaként a hiedelemnarratívumok társadalmi használatáról beszélt az online konferencia közönségének. Saját, Szlovénia és Bosznia-Hercegovina vidéki tereiben több éven keresztül tartó terepmunkájára alapozva Mencej bemutatta, hogy a hiedelemnarratívumokat a mindennapi kommunikációban, hogyan alkalmazzák az egyének saját céljaiknak és érdekeiknek megfelelően (Social Uses of Belief Narratives). Csütörtökön a párhuzamosan futó szekciókban folyó munkát a konferencia második plenáris előadása zárta le. Elliott Oring a California State University – Indiana University professzor emeritusa egy elsősorban elméleti, de minden fiatal folklorista, és tágabb értelemben véve néprajzkutató számára fontos kérdéssel fordult a közönség felé: Mi adja „hagyomány” fogalmának lényegi magját? To explain tradition című előadásában Oring a folklorisztika egyik alapfogalmának számító „hagyomány” értelmezési lehetőségeit vette sorra. Kiemelte, hogy az elsősorban a „hagyomány” alkalmazkodóképességére, változékonyságára koncentráló irányzatok között érdemes figyelmet szentelni annak is, hogy mi biztosítja a folytatólagosságát, folytathatóságát az egyes „hagyomány(ok)nak”.

A fiatal folkloristák konferenciájának a szigorúan vett szakmai programon túl legalább annyira értékes része a konferenciatermen kívül közösen eltöltött idő, új baráti- és szakmai kapcsolatok kialakulása, a rendező egyetem, illetve intézet munkatársaival, munkájával, illetve a város, valamint az ország kultúrájával való ismerkedés. A rendező csapat éppen ezért a járvány ellenére is igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy személyesen kerülhessen sor a találkozásra. Az eredetileg 2020. szeptemberére tervezett tanácskozást először decemberre halasztották, majd pedig a pandémia második hullámának csúcsán az online forma és a 2021-es májusi időpont mellett döntöttek. Ilyen előzmények után, annak érdekében, hogy a rendezvényt annyira meghatározó „networking” ne maradjon el teljesen, a konferencia első napját egy kötetlen esti zoom-beszélgetés zárta. Az először – teljesen érthető módon – kissé zavarban lévő társaság Margaret Lyngdoh (University of Tartu) briliáns „műsorvezetésének” köszönhetően hamar feloldódott. Nem csoda, hogy a beszélgetések jelentős hányada a koronavírus, és annak megélése körül forgott. PhD kutatásukat éppen elkezdő, vagy éppen a legaktívabb doktorandusz éveiket élő, illetve disszertációjukat nemrég leadó fiatalok, valamint az egyetemi oktatásban, vagy a kutatói létben immár jelentős tapasztalatot szerző folkloristák oszthatták meg egymással, hogy milyen hatással volt egyéni, családi, illetve szakmai életükre a világjárvány. A tudományos eredmények ismertetésén túl feltárultak egészen személyes tapasztalatok is, amelyek kimondva, kimondatlan ott feszülnek a krízishelyzetben végzett szakmai munka mögött: milyen (volt) fiatalként, kutatóként megélni a pandémia időszakát az USA-ban, Európa különböző szegleteiben, Pakisztánban, vagy éppen Indiában? A személytelennek tűnő online jelenlét ezáltal mégis személyessé és közösségivé tudott lenni: a YoFo a különleges körülmények ellenére sem okozott csalódást.

Képek készítője: Asta Skujytė-Razmienė, International Conference of Young Folklorists 9., Vilnius, Litván Irodalom és Folklór Intézet, 2019. 

De miért is térnek vissza évről-évre a fiatal kutatók a YoFo-ra?

„Jómagam 2017-ben, szintén a Tartui Egyetem szervezésében Narvában, Észtországban megrendezett konferencián vettem részt először, és azóta még három YoFo-t hagytam magam mögött. Ezek az alkalmak nagyon jó gyakorlási lehetőséget biztosítottak angol nyelvű előadás megtartására, hiszen hasonlóan fiatal, kevés tapasztalattal rendelkező, az angolt idegen nyelvként beszélő hallgatókkal és kutatókkal hoztak össze a konferencia szervezői. Az előadásokat a fiatal előadók, és a tapasztaltabb szervezők, résztvevők is mindig figyelemmel kísérték, mind a kutatással, mind magával az előadással kapcsolatban segítőkészek voltak, tanácsokat adtak. A legfontosabb hozadékát talán egy történettel tudom leginkább szemléltetni, amihez Ülo Valk, a Tartui Egyetem folklorisztika professzora szavaihoz kell visszanyúlnom. A negyedik alkalmon való részvétel után kezdett fontossá válni, talán éppen a személyes találkozások hiánya miatt az a megjegyzése, amit talán a 2018-as, rigai, lettországi alkalommal mondott, és amin fiatal, pályánk elején lévő kutatóként jót nevettünk. Valk szerint amikor 20–30 év múlva újra találkozunk majd [jó nagy kacaj], akkor meghatározóak lesznek azok az emlékek, pillanatok, amiket most együtt átéltünk. Valóban, ezen a negyedik alkalmon már feltűntek ismerős arcok, megörvendeztettek rég nem látott ismerősök, már kutatási témákat és ismertetőjegyeket tudtam kapcsolni személyekhez. Most látom, hogy valóban fontos kollegiális, sőt akár baráti kapcsolatokra teszünk szert ezeken az alkalmakon, és hogy más országokból származó, más tudományos és kulturális háttérrel rendelkező, mégis hasonlóan gondolkodó emberekkel találkozunk.

A közös élmények, találkozások, rácsodálkozások, a nagy beszélgetések nyomokat hagynak bennünk, és nem csupán kutatói látásmódunkat módosítják, objektivizálják, hanem kicsit talán a személyiségünket is alakítják. Ezek miatt az élmények és „nyomok” miatt szívből ajánlom mindenkinek a Young Folklorists konferenciasorozaton való részvételt.” (Pajor Kata)

A Conference of Young Folklorists címet viselő konferenciasorozat nyolcadik alkalma a Lett Folklór Archívum (Latvian Folklore Archive) szervezésében,  2018. szeptember 19–21. között Lettországban, Rigában került megrendezésre a diszciplináris etika témakörében. A konferenciára a Lett Nemzeti Könyvtár (National Library of Latvia) impozáns épületében került sor (1. képen a történelmi belváros, a Daugava folyó és a túlparton a könyvtár épülete, fotó: Pajor Katalin). A második képen a könyvtár konferenciatermében doktoranduszunk, Pajor Katalin látható, aki az élettörténetek gyűjtésében és feldolgozásában felmerülő etikai kérdésekről tartott előadást.

„A Towards the Analysis of Tradition-based Projects of Locality: A Case Study from Rural Hungary című előadásommal a csütörtöki „örökség” panelben szerepeltem. Igyekeztem konkrét terepmunkáim eredményeinek nyomán olyan elemzési módszereket, és egy modellt bemutatni, amely másoknak is hasznos lehet, ha saját terepeiken hasonló jelenséggel foglalkoznak. Másodszor vettem részt a konferencián: első alkalommal 2019-ben még személyesen, Vilniusban ismerkedtem meg a YoFo „keménymagjával”. A konferencia sajátos hangulata annyira megtetszett, hogy nem volt kérdés számomra, hogy a következőre is jelentkezni fogok, és ha minden jól megy, idővel rendszeres résztvevővé szeretnék válni.

A házigazda intézmények pályájuk csúcsán álló oktatói, kutatói minden fiatal résztvevőt és minden kutatási témát komolyan vesznek és mindenkire odafigyelnek: érdemi kérdéseket tesznek fel és hasznos tanácsokat adnak. További irodalmakat, publikációs lehetőségeket, kapcsolatokat ajánlanak. A konferencia köré fiatal kutatókból egy rendkívül tevékeny, lelkes társaság csoportosul, akik a szervezési feladatokból is egyre inkább kiveszik a részüket. Az emberi oldala teszi a YoFo-t egy olyan biztonságos környezetté, ahol például a PhD hallgatók bátran el merik mondani életük első angol nyelvű előadását.” (Eitler Ági)

A konferencia ismét remek fórum volt a fiatal folkloristák, doktoranduszok számára, hogy kutatásaikat nemzetközi közönség előtt is bemutassák, hogy kollegiális, és már-már baráti kapcsolatokat kössenek, és hogy elmélyítsék a korábbi kapcsolatokat. Az alkalom lehetőséget biztosított, hogy a fiatal kutatók fokozzák a nemzetközi kommunikációt eltérő tudományos háttérrel rendelkező, különböző országokból érkező kollégáikkal. Sajnos az online forma nem tudta teljes egészében visszaadni a közös városnézések, a kötetlen beszélgetések hangulatát, de mindenképpen új tapasztalatokkal gazdagította a résztvevőket. A YoFo „hagyományaihoz” hűen a pénteki zárszó részeként derült ki a következő, 2022-es konferencia helyszíne: 2022. szeptemberében a Helsinki Egyetem fogja várni a fiatal folkloristákat. Az érdeklődőknek érdemes belépni a facebookon működő, YoFo (International Conference of Young Folklorists) csoportba is, ahová biztosan felkerülnek majd az információk a Young Folklorists 11., 2022-es, finnországi alkalmáról! 

Mi mindent hordhatott egy mérai nagylány nagyünnepkor? 

Hogyan öltözködtek eleink? Mogyorósi Ágnes, a Kallós Zoltán Alapítvány muzeológusának közreműködésével visszapillantottunk egy kicsit a múltba, és megnéztük,  hogyan is öltözködtek a leányok, asszonyok a nagyünnepek idején – például mit viselhetett egy mérai nagylány pünkösdkor. A beszélgetés során szóba kerültek olyan megnevezések is, mint a patkó, a bagazia vagy a fersing. Mit is takarnak ezek? Az interjú olvasása során választ kapunk rá!  – Balogh Anna Zsófia Néprajz és média szemináriumra készített interjúja.

Milyen falvak tartoznak Kalotaszeghez?

Kalotaszeg Kolozsvártól Nyugatra található. Délen a Gyalui-havasok, a Vlegyásza-havas Észak-Nyugaton, illetve a Meszes-hegység keleti vonulata az, mely körbe határolja. Nagyjából olyan 40-50 falu, amit ide tartozónak szoktunk behatárolni. Egy 70-es években íródott szakirodalom például azt írja, hogy addig, ameddig a muszuj tart, addig tart Kalotaszeg is – frappáns megfogalmazás, de az írás maga is említi, hogy nem teljesen helytálló állítás. Nagyon sokféle vetület kerül egymásra és ezek gyakran nem fedik egymást, tehát vonalakban nem tudjuk meghúzni Kalotaszeg határait. Viselet tekintetében Kolozsvártól a Bánffyhunyad melletti Csucsa (Ciucea) településig tartó terület. Négy pataknak a völgyét szokták ide sorolni: a Kalota-, a Nádas-, a Kapus-, és az Almás-patak fedi le Kalotaszeg nagyját. Három részre szokták osztani: Felszeg, Alszeg és Nádasmente. Ezek a régiók különféle viselettel is rendelkeznek, egy alszegi és egy nádasmenti viselet sokféle különbséget hordoz. 

„Attól függ mi Kalotaszeg, hogy mi alapján vagy milyen érdeklődési körrel fordulunk felé.” (Könczei Csongor)

Felül: Szabó Dénes felvételei, 1940-ből (NM F 332544, NM F 332545, NM F 332541, NM F 332532, NM F 332540, NM F 332542, NM F 332543), Bánffyhunyadról és alul Kőnig György felvételei 1905-ből, Magyarbikalról, (NM F 7053, NM F 7054, NM F 7050) Néprajzi Múzeum, Fényképgyűjtemény

Milyen különbségek voltak a falvak leányviseletei között, illetve napjainkban melyik falu ruházatát használják?

A viselet az adott közösségnek az értékrendje, szokásai, ízlése és szabályzata által kialakított rendszer tulajdonképpen. Nádasmentén (cifra Kalotaszegen) is vannak a falvak között eltérések: például a párta vagy a kötény szedése.  Valójában ezek nem terjedtek el, a mérai az mérai a vistai az vistai. A táncházmozgalom ezeket a viseleteket felkapta és divathullámokban vissza-visszatér a színpadra, hiszen a kalotaszegi táncok a táncházmozgalomban nagyon sokat táncolt, sokat foglalkozott anyagnak számítanak. Nincs rálátásom minden tánccsoport táncos anyagára, azt látom viszont, hogy a szakirodalomban jóval felülhivatkozottabb Nádasmente, még az amúgy nagyon gazdag kalotaszegi irodalomban is. 

Mikortól számított egy mérai lány nagylánynak? Miben mutatkozik meg Kalotaszegen a nagylány-lét?  

Többségében református vallásúak voltak a nádasmentiek, így ezen belül Mérán is. (Mára ez megváltozott, sok a neoprotestáns vallású is.) Tehát egy lány a konfirmálástól számít nagylánynak, mindez az egyházban való felnőtté válás mozzanata is. Konfirmálástól kezdve a lányok bizonyos társadalmi alkalmakon is részt vehettek, de mindennek nagyon szigorú szabályai vannak, ami az öltözködésre is vonatkozik. A gyerekek viselete nagyjából hasonló, mint a nagylányé, csak kevésbé díszes,sokkal hétköznapibb darabokból áll. Általában a kislányok hajadonfőtt járnak, a hajviselet az, ami különböző lehet.

Lányok a templomban, mérai címeres párta több szögből, 1970-es évek, Kallós Zoltán felvételei

Mi a helyzet a kendővel és a pártával? Ki, mikor, melyiket hordta? 

A nagylányok híres-jellegzetes viselete a párta, melyet konfirmálástól hordanak, s ez a pártás korszak egészen a férjhezmenetelig tart. Onnantól menyecske, asszony lesz, akiknek a főkötő, a keszkenő a fejviselete, – de ettől függetlenül a fiatal nagylányok is beköthetik a fejüket kendővel. Ennek viseletében korbeli, alkalmi változatai lehetnek. Nyilván máshogy köti meg, illetve másmilyen kendőt vesz, ha a mezőre megy dolgozni és más kendőt vesz, ha templomba vagy táncba megy. Vannak még más kiegésztők, amik a nagylány ruházatában helyet kapnak, ilyen a selyembojt, illetve a sallang.

Mi a sallang? – Gyapjúból, több színből készített szalagok, melyeket kidíszítenek, egymás mellé igazítják és oda kötik, ahova a bojtot is. A lánynak a nyakától lefelé a szoknya aljáig ér, mint a hajba kötött szalag. Általában hat darabból áll, szabály nem valószínű rá. Kívül lóg a leányoknak, ha menyecskék is hordják akkor már csak lajbin, mellyesen belül, így deréktól a szoknya aljáig.

Ezeket a konfirmálásra készülő lányok készítik vagy a családból valaki?

Nincs erre bejáratott protokoll, ki mit kap, vesz, örököl, stb. Nagyon fontos szerepe van a családi öröklésnek, például a kötény, a szoknya, a bagazia, a fersing mind öröklődnek. De ez személyre szabott dolog, készíttetnek specialistákkal is vagy ha van valaki ügyes a faluban, akkor vele csináltatják, megrendelik tőle. Fontosabb, hogy szép legyen, mint hogy saját maguknak  készítsék el. 

Milyen inget hordtak a leányok? Csak ing volt rajtuk, vagy erre került mellény vagy esetleg más ruhadarab is? 

A vállfűs ing az, ami leginkább elterjedt, tehát az az ing, amely vállánál van egy specifikus díszítés. Megvan, hogy milyen színű és vastagságú lehet bizonyos korban és élethelyzetben ez az ing:más mintájú és színű való egy nagylánynak és más egy asszonynak. A női felső ruhaneműk skálája nagyon széles, nem csak vállfűs inget hordanak. Ez is attól függ, hogy milyen ünnepi alkalomra öltöznek fel. A nagy egyházi ünnepekre, – mint amilyen a pünkösd is, a legdíszesebb és a legnagyobb presztízsű ruhadarabokat veszik fel. A vállfűs ingre mindig kerül valami ilyenkor. Régebbi stílusúak például a tükrös bőrmellények, melyek gazdagon ki vannak hímezve. Ez egy rövid derekú mellény, nem sokkal mell alatt végződik és van neki formája, általában úgy készítik, hogy lehessen belőle engedni, hogy hosszútávon használható legyen. A rékli, lékri a gombolós blúzok mind használatban voltak. Úgy terjednek  – el városi mintára –, ahogy korban haladunk felénk.

Kallós Zoltán 1961-ban készült fotóválogatásából: Lányok viseletben, Mérán. A háttal álló lányon látható a sallang, illetve a két szélen a kendő egyik viselési formája, a lányok vállfűs ingben, illetve buggyos ujjú blúzokban vannak és fersingeket, illetve pántlikás kötényeket viselnek

Hogyan épül fel az alsó viselet? A felsőszoknya néhol feltűzve, néhol pedig csak simán leeresztve látható a képeken. Ennek van különösebb jelentése? 

Alul, mint minden tájegységen szinte, a pendely az, amit a lányok hordanak. Ez a bugyinak az elődje, hiszen az nagyon későn honosodik meg. Erre szoktak egy vagy kettő, de általában kettő pamutvászonból vagy lenvászonból készült, derékban húzott alsószoknyát felvenni, majd erre kerül fel a szoknya. Itt is ugyanaz a helyzet, mint a felsőknél: attól függ, milyen alkalomra öltözik fel a lány. Két nagy csoportja van a kalotaszegi szoknyáknak: az egyik a muszuj, más néven a bagazia – attól függ, hogy hol vagyunk Kalotaszegen.

A bagazia egy lepelszoknya, ami sok esetben nem ér össze elől, vagy csak egy kicsi része van ott összevarrva. Általában régebben fekete, nehéz selyem anyagból készítették, majd aztán  később már magában nyomott mintás anyagból is. Ez egy nagyon aprón rakott lapszoknya, melynek az alsó részébe posztó bélést varrnak (Változó a vastagsága, de körülbelül 35 cm széles.) Különböző színekben fellelhető, mindez függ a korosztálytól és az alkalomtól is, például a fiataloknak általában piros aljú, az idősebbeknek kék. A derekánál darázsolással varrják össze, ami arra is jó, hogy egy plusz díszítést adjon a szoknyának a hátsó részén. Maga a bagazia alja, – amit feltűznek vagy felkötnek– is ki van díszítve általában: az ünnepi viselet része, tánchoz nem nagyon szokták viselni. Vannak olyan ünnepek, mikor leengedett bagaziával mennek templomba.  A másik kategória a fersing, amely teljesen sima gyolcs anyagból készült, kevéssé díszített és nagyon sűrűn rakott szoknya. Ritkán tisztítják és ezt használják inkább a tánchoz.

Bagazia több szögből fényképezve, 1960-es évek, Kallós Zoltán felvételei

Mit kell tudni a kötényekről? Ez a legdíszesebb ruhanemű? 

A kötények a legösszetettebb téma, melyből Tötszegi Tekla egy egész könyvet írt. Rengeteg időbeli, térbeli változása van. Teljesen funkcionálisan alakult ki: azért volt kötény, hogy a ruhát védje, férfiaknál és nőknél egyaránt fellelhető. Az évek során többféle variációja is kialakult. Egymásról is másolták, a legismertebb a pántlikás kötény. Nádasmentén a köténynek földje legtöbbször eltűnik, annyira díszített. Nagyon specifikus a színösszeállítása is, a díszítés a többi ruhadarabbal harmonizáló kell, hogy legyen. Elsősorban a közösség belső szabálya az, ami megszabja, milyet illik viselni például Nagypénteken vagy fiatal leány, legény temetésén. Ez a szabályrendszer nagyon kötött és  mindenki által ismert. Aszigorú szabályok inkább a templomi ünnepeknél jellemzőek, a táncos ünnepeknél nem ennyire díszített az öltözet, de ott is társadalmi szintnek, kornak megfelelően kell öltözködni. 

Hogyan és hol tárolták a viseletet? – A viseletnek a helye a tisztaszobában van, a megfelelő tárolás nagyon fontos, különben tönkremennek a ruhák. Összecsavarják őket, hogy a rakás ne menjen ki belőle, az ingek bő ujját összeszedik, sőt, van, aki a ritkábban hordott ingeknek az ujját összeférceli, hogy a rakások szépen megmaradjanak. Ezeket a ruhadarabokat nagyon ritkán tisztították, nem is minden esetben vízzel. 

Fersingek, illetve pántlikás kötények, 1960-es évek, Kallós Zoltán felvételei

Milyen jelentése van a patkolt saroknak, illetve a csizmán fellelhető hímzéseknek? 

Ezt is általában konfirmálásra kapták a lányok, de van, hogy jegyajándékként, eljegyzéskor. Gyerekek is kapnak csizmát, de jellemzően nagylányok, menyecskék hordják. Az idősek nem hordanak már piros csizmát. A csizmadia úgy készítette általában, hogy a mintát a drótból kirakta a bőrbe, és egy kicsit belekalapálta, hogy a minta vonala benne maradjon, majd ezt varrógéppel varrta bele. Sárga és zöld cérnával szokták belevarrni ezt a díszt a cifracsizmába. Azt, hogy mennyire legyen díszes, megint csak a megrendelő fantáziája, anyagi helyzete szabja meg. A patkó egyfajta praktikus okból van a csizmán, hogy kevésbé kopjon el. Nem csak piros változatai vannak, egészen a mély bordóig lehet kalotaszegi csizmát találni, A piros szín nem bírja a sáros, esős időt, elszíneződik,ezért sokszor bebokszolták, így idővel  feketére bokszolt csizma lett belőle.

Piros, patkolt, hímzett női csizma. (Fotó: Néprajzi Múzeum)

Mi a helyzet a dolgos hétköznapokon? 

Összességében elmondható, hogy az ünnepi viseletnek van egy ünnepi jellege. Tehát jóval eltért a hétköznapi viselettől. Az 1800-as évek végén 1900-as évek elején a munkába hordott ruha konkrétan az ünnepi viseletek alsó viselete. Ilyenkor nem  a szépség a lényeg, hanem a használhatóság, a tisztíthatóság, a kényelmesség. A II. világháború után jobban közelít a hétköznapi viselet az ünnepi viselethez formájában, de anyagaiban még mindig eltér tőle. Olcsóbb, gyári anyagokból, polgári viseleti anyagokból készültek, a lényeg, hogy minél praktikusabb legyen. Mindez elmondható a lábbelikről is. 

A mai modern világban mennyire vannak még jelen ezek a viseletek? Kikopott már ez az öltözködési szokás, vagy hűen őrzik és büszkén viselik őket a helybéliek?

A kalotaszegieknél, azon belül is a méraiknál látunk egy visszatérést- visszakanyarodást a viselethez. Elkezdték újra felölteni a régi viseleteket a helyiek. Van olyan, aki egyáltalán nem hord nadrágot az asszonyok közül, de van olyan is, aki nem is hordott soha. Ünnepekre még manapság is felveszik a díszes viseleteket, esküvőkre, de leginkább a konfirmálásra jellemző, hogy mindenki viseletbe öltözik. Messze sem minden vasárnap, mint régen, inkább csak a nagyobb ünnepeken. Kalotaszeg sem egy rezervátum, a fiatalok ott is a 21. században élnek. De vannak olyan gondolkodású fiatalok, akik úgy érzik, hogy ez értéket képvisel és ezáltal fontosnak tartják, hogy megőrizzék a viseleteiket. Így, ha nem is minden vasárnap, de a nagyobb ünnepeken vannak, akik még a mai napig felveszik a viseletüket.

Mogyorósi Ágnes, a Kallós Zoltán Alapítvány muzeológusa. Fotó: Kallós Zoltán Alapítvány

Az interjúban publikált fotók a Kallós Zoltán Alapítvány és a Néprajzi Múzeum tulajdonai.

Bali János rádióműsora: Bárth Dániel és Mohay Tamás tanszékvezetőink mesélnek a népi vallásosságról

Tudod, hogy mi a katolikus egyház álláspontja az ördögűzésről? Hogy miért pont pünkösdkor tartják a csíksomlyói búcsút? Hogy milyen gyakorlatai voltak a Buda környéki németek népi vallásosságának?

Mária Rádión, négyhetente, szerda délutánonként 16:35-től jelentkezik Bali János Élő örökségünk – beszélgetések magyarságunk értékeiről című, 75 perces magazinműsora.

A – kivételesen, pünkösd szombaton – sugárzott ötödik adás témája a népi vallásosság volt. Az adásban – többek között – hallható a sorozat állandó társszerkesztője, Molnár Gergely, az ELTE BTK Néprajzi Intézetének két tanszékvezetője, Bárth Dániel és Mohay Tamás. A technikai szerkesztő ezúttal is Radóci Virág mesterszak I. éves hallgatónk volt.

A műsor visszahallgatható a Mária Rádió archívumában, illetve az alábbi beágyazott felületen.

Nyitókép fotójának forrása: cultura.hu

Amikor minden KIDErül – Komplett néprajzos csomag: mit tanultam a kidei kutatótáborokban?

Szövőszék összeikeázása, dinnyeevős tárgytisztítás és Szent Digitália oltalma: Tihanyi Anna, a Néprajzi Múzeum muzeológusa 6 év távlatából visszatekint a kidei kutatótáborokra.

Néprajz alapszakosként először 2014 áprilisában csatlakoztam be kidei kutatótáborba, amelyet Ilyefalvi Emese doktoranduszunk vezetett. A módszertanilag gazdag és sokrétű kutatás során az összes lehetséges forrástípussal találkoztunk (interjú, tárgyak, írott történeti források), az összegyűjtött ismeretek pedig a kidei tájházban kerültek bemutatásra ideiglenesen. Az öt kutatótáborból végül négyben vettem részt, amelyek ugyan 6 év távlatából kicsit összefolynak az emlékezetemben, de hála a volt szaktársaim alapos fénykép-dokumentációjának, azt hiszem, sikerült rendezni, hogy valójában melyik nyarat jellemezte a dinnyeevős tárgytisztítás és melyiket a kézirat-digitalizálással egybekötött tárgygyűjtő terepmunka. Alapszakosként a kidei projekt egyrészt egy nagyszerű lehetőség volt, hogy a tanszéki terepkutatásokon kívül is belekóstoljak a terepmunka izgalmaiba.

Másrészt, a legmotiválóbb számomra az volt, hogy egy olyan kutatásba kapcsolódhattam be, aminek célja nem csupán egy újabb szemináriumi dolgozat vagy a szakdolgozat megírása, hanem egy olyan tér létrehozása, ami a falu közössége számára értékkel, jelentőséggel fog bírni. 

Szent Digitália és Katonafénykép 1944 előttről

Az első, 2014 áprilisi kidei kiszállás alatt azt hiszem, egy komplett csomagban megkaptam azokat az élményeket, amelyek egy néprajzos számára elengedhetetlenek: a levéltárban és a terepen folytatott kutatásba is belekóstoltam. Az első napokban Kolozsváron, az unitárius levéltárban fotóztuk be a kidei iratanyagokat. Eközben a digitalizáló teamünket “Szent Digitália” oltalmába helyeztük, hogy elhivatottságunkat és megszállottságunkat segítse, fényképezőgép-akkujainkat a lemerüléstől (szellemünket pedig a végkimerüléstől) megóvja. A levéltár összes zegzugának fényképdokumentációja után megérkeztünk Kidébe, ahol bekapcsolódtam az életút-interjúk készítésébe. Azt hiszem, ezt a részt vártam a leginkább.

Nem voltam egy bátor interjúzós típus, de talán ezért is volt számomra izgalmas, és sokszor megható az a bizalom, amivel a helyiek fogadtak, és ahogyan betekintést nyerhettem az életükbe, emlékeiken keresztül pedig a falu történetébe.

Nagyon kedves emlék azzal az idős nénivel való beszélgetés, aki szívesen mesélt és vezetett fel a kincsekkel teli padlására, sőt még tárgyakat is adott a készülő tájház számára. Mindazonáltal ekkor szembesültem azzal a ténnyel is, hogy a létra-mászástól való fóbiám egy tárgy-gyűjtő néprajzos számára talán nem a leghasznosabb tulajdonság.

A beszélgetés után megismerkedtünk a padlás és az udvar lakóival is

Az interjúkészítéssel és azok lejegyzésével kapcsolatban pedig álljon itt egy kis módszertani tanulság, amit az első tábor alkalmával tanultam meg, és ami talán másoknak is hasznára válhat. Ekkor sajátítottam el azt a nagyon hasznos interjúlejegyzési módszert, amit azóta többször is alkalmaztam: tematikusan strukturálva, tízpercenként – az időt is lejegyezve – készítettünk tartalmi kivonatot, ezen felül pedig a fontosabb részletek kerültek szó szerinti rögzítésre. (Persze nem minden kutatásnál ez a leghasznosabb lejegyzési módszer, ezt mindig mérlegelni kell az adott kutatás céljait illetően, de itt nagyon jól működött). 

Kidében vettem részt először módszeres fényképgyűjtésben is: a beszélgetés egy pontján megkérdeztük, hogy mutatna-e az adatközlő régi képeket családi és közösségi eseményekről, abban bízva, hogy ezek a fényképek akár olyan emlékeket is felidéznek a mesélőben, amelyek kérdéseink hatására nem feltétlenül jutnak eszébe. A beszkennelt fényképeket később, ahogyan az interjúkat is, rendszereztük, adatoltuk, hogy strukturáltan lássuk, milyen témához kapcsolódik az adott fénykép, és megtudtuk-e a szükséges információkat róla. A későbbi kutatótáborokban az interjúkat, a tárgygyűjtéseket és a fényképgyűjtéseket folytattuk, pótoltuk, a fényképekkel kapcsolatos hiányzó adatokat igyekeztünk begyűjteni. “Tetszik-e emlékezni, hogy ki szerepel ezen a képen és mikor készült?” – Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombáztuk a mindentudó, idősebb kideieket. Később, a táborok utómunkálatainál is besegítettem: az összegyűjtött fényképanyagot egy adatbázisba vittük be, és rendszereztük az archív fényképek adatait. Emellett volt, hogy segítettem az egyházi iratanyagok átírásában, hogy azokat később felhasználhassuk. 

Szövőszék “összeikeázása”

2015 nyarán sor került a tárgyak megtisztítására, a tájház berendezésének előkészítésére. Ugyan igen lassan vándorolt le róluk a kosz, de a megcsillanó tiszta felületekben várakozóan tükröződött a berendezésre váró tájház képe. Az előkészítés persze nem csak a tisztításról szólt; néhányan közülünk egy szövőszéket próbáltak összeikeázni az egyik helyi lakos segítségével, mások a tárgyakat leltározták be. 

Visszaemlékezésem egy kicsit mikrotörténeti kutatássá is vált: helyenként akadozó emlékezetemet a szintén szubjektíven szelektált dokumentációból próbáltam kiegészíteni, abból következtetni az egészre, megtalálni a narratíváját – ami így természetesen teljesen más 2021-ben, mintha akkor frissen az élmények után írtam volna meg. Összességében a kidei kutatótáborokban egyrészt szakmailag fontos tapasztalatokat nyertem a módszeres tárgygyűjtések és fényképgyűjtések terén, illetve abban, hogy hogyan kezeljük, rendszerezzük ezeket a tudásokat úgy, hogy az később kiállítható, szélesebb közönség számára is megismerhető legyen. Másrészt a jó közösségben való kutatás, illetve a helyiek nyitott, befogadó és lelkes hozzáállása érdeklődésünkhöz motiválóan hatott ránk – reméljük, hogy a járvány enyhülésével régi és új tagokkal is hamarosan visszatérhetünk.

A fényképeket Ilyefalvi Emese és Balogh Pál Géza készítette.

kide-rovat-kutatotabor