A magyar nyelv mint érték – meghallgattuk Bali János rádióműsorának kilencedik epizódját

Tudta, hogy mi lett az év szava 2020-ban Magyarországon? Tudta, hogy milyen etnogenetikai feltételezésekre ad okot a székely rovásírás? Szükséges-e tudatosan művelni a nyelvet? Meddig lehet a történelmi családneveket visszavezetni? Milyen értéket adnak hozzá a tájnyelvek a magyar nyelv egészéhez, s mi a jövőjük a sztenderdhez képest?

Mária Rádión, négyhetente, szerda délutánonként 16:35-től jelentkezik Bali János Élő örökségünk – beszélgetések magyarságunk értékeiről című, 75 perces magazinműsora.

A kilencedik adás témája a magyar nyelv volt. Az adásban a két állandó szerkesztő, Bali János és Molnár Gergely néprajzkutató beszélgetett egymással, majd Bali János az ELTE BTK-n oktató nyelvészeket, Balázs Gézát, Bárth Jánost, N. Fodor Jánost és Szentgyörgyi Rudolfot kérdezte kutatásaikról, a magyar nyelv értékeiről. A technikai szerkesztő ezúttal is Radóci Virág mesterszak I. éves hallgatónk volt. A műsor visszahallgatható a Mária Rádió archívumában, illetve az alábbi beágyazott felületen.

10 év, 10 kérdés – Ament-Kovács Bencével beszélgettünk

A következő hetekben sorozatunkat 4+2 alumnussal folytatjuk, akik arról mesélnek, hogy milyenek voltak az egyetemi éveik, mit csinálnak most és hogy mit ad szakmai életükhöz a szakon elsajátított néprajzi tudás. Elsőként Ament-Kovács Bencét, az ELTE BTK Magyar és összehasonlító folklorisztika doktori program hallgatóját, a BTK Néprajztudományi Intézet fiatal kutatóját ismerhetjük meg.

1. Rövid bemutatkozás

Ament-Kovács Bence vagyok, az ELTE BTK történelem–néprajz szakán végeztem, jelenleg ugyanott a Magyar és összehasonlító folklorisztika doktori program hallgatója. A BTK Néprajztudományi Intézet fiatal kutatójaként fő érdeklődési területem a magyarországi németség történeti néprajza, valamint a népi iparművészeti szövetkezetek története.

 1. Képkocka az ELTE-sek, kiemelkedő egyetemi hallgatóinkat felvonultató videósorozatból, 2018, 2. Képkocka a Mindenki Akadémiája sorozatból, ahol Bence A magyarországi németek néprajza címmel adott elő, 2018, 3. A Blickpunkt német nemzetiségi fotópályázat zsűrije, 2019. Jens Preißler a budapesti Német Nagykövetség sajtóreferense, Csorba Károly
a fotóművész, a kalaznói Johann Lux Stallgalerie egyik tulajdonosa és a szervező – házigazda, Ambach Mónika,
a Magyarországi Német Kulturális és Információs Központ (”Zentrum”) igazgatója társaságában. Az Ungarndeutsches Kultur und Informationszentrum fényképe

2. Mesélj egy kicsit a szakmai életutadról!

2010-ben nyertem felvételt az ELTE BTK történelem szakára, minornak pedig a néprajzot választottam, de 2014-től, a mesterképzésen már a néprajz lett a főszakom, folklór szakiránnyal. Mivel már 2015 márciusától heti 30 órás munkarendben dolgoztam a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumban, ezért a diplomamunkámat egy évvel később készítettem el, úgyhogy a Magyar és összehasonlító folklorisztika doktori képzést 2018-ban kezdtem el.

3. Melyik intézményben dolgozol jelenleg?

Hetedik éve dolgozom a szakmában, néhány hónapig múzeumpedagógusként tevékenykedtem a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumban, majd ugyanott több, mint 3 évig, 2018 nyaráig muzeológusként működtem. Ugyanezen év szeptember 1-jén pedig felvételt nyertem az MTA Néprajztudományi Intézetébe 4 éves fiatal kutatói ösztöndíjjal.

Jelenleg a BTK Néprajztudományi Intézetében (MTA Kiváló Kutatóhely) dolgozom, a Történeti Néprajzi Témacsoport tudományos segédmunkatársként.

1. A Kéz – Mű – Remek című kiállítás rendezésén a Műcsarnokban 2018-ban, 2. Édesanyámmal és nagymamámmal diósberényi népviseletben a Magyarországi Német Kulturális és Információs Centrumban (a fényképet Csorba Károly készítette), 2014, 3. A decsi Sárközi Tájház állományrevízióján Illés Vandával, a Hagyományok Háza Népi Iparművészeti Osztályának vezetőjével, 4. Interjúkészítés Hőgyészen (Tolna megye), 2018

4. Milyen munkakörben dolgozol? Melyek a főbb feladataid?

Tudományos segédmunkatársként elsősorban a PhD-disszertációmra fókuszálok, melyben a 18. századi Mercy–Apponyi uradalom németségének történeti néprajzát vizsgálom, de ugyanezen lokális közösségek 20. századi történetével is foglalkozom, párhuzamosan a népi iparművészeti szövetkezetek történetének tanulmányozásával.

5. A tudományos néprajzi kutatás mennyire van jelen mindennapjaidban?

Teljes mértékben. Fiatal kutatóként intézeti kötelességeink közé tartozik az adattári állomány digitalizálásában való részvétel, kiadványok szerkesztése, vagy programok szervezése, de nagy örömömre elsődleges feladatom mégis a kutatás, más szóval tudományos művek írása és előadások tartása, de igyekszem hangsúlyt fektetni a disszeminációs tevékenységre és a tudományos ismeretterjesztésre egyaránt.

Mivel kutatásaimban nagyon fontos helyet foglal el a történeti terep, gyakran végzek levéltári forrásfeltáró munkát, elsősorban a szekszárdi Tolna Megyei Levéltárban és a Pécsi Egyházmegyei Levéltárban. Munkámat jelentősen megkönnyíti, hogy az egyes plébániai irattárak döntő többsége online is kutatható, ugyanakkor gyakran meglepődöm, hogy egy-egy cikkemhez fontos szakirodalom fellelése még a fővárosban is komoly időráfordítást és logisztikát igényel. Ha épp nincs pandémia, akkor Tolna megyei településeken folytatok terepmunkát, elsősorban Diósberényben, Hőgyészen, Szakadáton, de tágabb értelemben a hajdani Mercy-Apponyi uradalomban és környékén, például Kalaznón, Szárazdon, Mucsiban, Závodon és Tevelen is.

Úgyszintén a tudományos munkakör velejárója a tudományszakunk működtetésében való aktív részvétel. Párhuzamosan töltök be titkári pozíciót a Magyar Néprajzi Társaság Nemzetiségi Szakosztályában és az MTA VEAB Kézművesipar-történeti Munkabizottságában. Emellett mindig örömmel értékelem tágabb szakmánk, a kortárs önkéntes néprajzi gyűjtők pályaműveit a Tradíció Néprajzi Gyűjtőpályázatokon, vagy veszek részt a – rendszerint a Műcsarnokban megrendezett – Blickpunkt német nemzetiségi fotópályázat zsűrijében.

1. A Blickpunkt fotópályázat zsűritagjai: Katja Dorrmann (budapesti Német Nagykövetség kulturális osztály), Kovács Bence, Tóth Zoltán fotográfus (a fényképet a Zentrum munkatársai készítették), 2016, 2. A Prima Junior díj átvétele, 2018

6. Az egyetemi oktatás és a gyakorlati órák mennyire készítettek fel a későbbi munkára? 

A teljes képzési időszakra örömmel tekintek vissza. Úgy vélem, hogy oktatóim mindent megtettek azért, hogy felkészülten léphessek be a munka világába. Jól emlékszem az első múzeumi munkanapomra, amikor az első tárlatvezetésemre több órán át készültem, mégsem tudtam a párusajtárra vonatkozóan a gyerekek minden kérdésére válaszolni. Az órák során egyszerűen képtelenség a hallgatókat minden néprajzi tárgy nevére és használati módjára megtanítani, de történeti–tipológiai gondolkodás szempontjából ebben is nagyon stabil alapokat kaptam. Doktori disszertációm esetében pedig témavezetőmtől, Bárth Dánieltől kapott ismeretekhez és az általa megismertetett munkamódszerekhez nyúlok vissza a legtöbb alkalommal. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tanított Voigt Vilmos, Küllős Imola, a jelenleg is a Folklore Tanszéken oktató Bárth Dániel, Vincze Kata Zsófia és Smid Mária Bernadett mellett még doktoranduszként Ilyefalvi Emese, Szakál Anna, Illés Anna vagy Bálint Petra is, így több generáció szemléletmódjával is megismerkedhettem.

7. Az egyetem alatt elképzelt pályaképed, a munkával kapcsolatos előzetes elképzeléseid mennyire valósultak meg?

Teljesen mértékben megvalósultak. A legnagyobb álmom teljesült azzal, hogy a Néprajztudományi Intézetben dolgozhatok kutatóként. Úgy gondolom, hogy mind kutatóként, mind muzeológusként munkakörömben azt kaptam, amire számítottam, de fontos hangsúlyoznom, hogy népi iparművészeti témájú kutatásaimhoz hatalmas tapasztalat volt az, hogy kollégáimmal végiglátogattam múzeumunk letéti gyűjteményeit és revízió alá vontunk  több ezer tárgyat Buzsákon, Decsen, Hajdúszoboszlón, Karcagon, Kecskeméten, Kiskunhalason Mezőkövesden és Zalaegerszegen. Emellett költöztetés okán kézbe kellett vennem a hajdani NIT (Népi Iparművészeti Tanács) textilgyűjtemény úgyszintén több ezer darabját. 

Most már én is úgy látom, hogy nem közhely úgy fogalmazni, hogy exercitatio artem parat, azaz gyakorlat teszi a mestert, hiszen az elméleti felkészülést elengedhetetlen gyakorlati tapasztalatokkal kiegészíteni.

1. A történelem – néprajz szakos BA diploma átvételére várakozva 2014-ben a Gólyavár épületében1. A történelem – néprajz szakos BA diploma átvétele 2014-ben, 2. A fotón Dobszay Tamás (ekkor a Történettudományi Intézet intézetigazgató-helyettese) Dezső Tamás (ekkor a Bölcsészettudományi Kar dékánja), 3. A közköltészet szeminárium hallgatói Pálóczi-Horváth Ádám Ötödfélszáz ének című munkáját szemlélik az MTA kézirattárában, 2012. május, 4. Szlaukó Orsolyával, kitartó minoros társammal az általa megnyitott és általam társrendezett Reformáció 500 Közép-magyarországi regionális kiállításon, 2017, 5. Az MTA-ELTE Lendület Történeti Folklorisztikai Kutatócsoport és az ELTE BTK Folklore Tanszéke által szervezett, Papok a 18–20. századi lokális közösségekben című konferencián, az ELTE Néprajzi Intézet Könyvtárában, 2020-ban

8. Mi az, amit szakmádban hivatásodnak tartasz, és amit megosztanál a jelenlegi hallgatókkal vagy laikusokkal?

Mivel magyarországi német családból származom, elsődleges elhivatást e nemzetiség kultúrájának megismertetése és pozitív képének népszerűsítése iránt érzek, mind tudományos, mind ismeretterjesztő fórumokon.

Emellett a jelenlegi (és jövendőbeli) hallgatóknak azt kívánom, hogy szemléljék akkora örömmel generációjuk tagjainak elhelyezkedését, mint én. Mesterszakos évfolyamtársaim (Balogh Pál Géza, Bene-Horváth Anna, Fehér Nóra, Kiss Bence Álmos, Kovács Evelin, Leichter Lilla, Prikler Szilvia Beatrix) szinte kivétel nélkül a szakmában maradtak és immár kollégák vagyunk.

9. Mit szerettél legjobban az egyetemen? Melyek voltak a kedvenc óráid, témaköreid? Melyik a legkedvesebb emléked?

Összességében visszagondolva a néprajz szakon az oktatók, tanszéki és könyvtári munkatársak, valamint a hallgatók emberközelisége ragadott meg, ezért rendszerint az óráim közötti idő jelentős részét a néprajzos könyvtárban töltöttem. Kedvenc témaköröm a történeti néprajz volt, kedves korszakom pedig a 18. század, noha első szakdolgozatomat 17. századi, mesterszakos diplomamunkámat pedig 20. századi témából írtam, de most, doktori disszertációm során már e korszakra vonatkozó munka megírásán dolgozom.

A konkrét órák közül legszívesebben a kislétszámú (kb. 5 fős) műhelyszemináriumokra emlékszem vissza, mert talán ezeken az alkalmakon volt lehetőségünk a legközelebbről ellesni a szakmai fogásokat.

A történelem szakon ilyenek voltak R. Várkonyi Ágnes szemináriumai, a néprajzos órák közül pedig Küllős Imola legendás közköltészet kutatószemináriumát emelném ki, amelyen Smid Bernadett tanárnő mellett, hallgatóként csak Ilyefalvi Emese, Vámos Gabriella, Nagy Ramóna és jómagam vettem részt. 

1. A Duna-menti németek kiindulási pontján felállított emlékmű előtt Ulmban, Erasmus + pályázatom alkalmával, 2017,
2. A Kéz – Mű – Remek című kiállítás rendezésén a Műcsarnokban 2018-ban (a fényképen: Cseh Fruzsina, Kovács Bence, Ament Éva), 3. A Nagyboldogasszony napi virágszentelésről tartok előadást a kalaznói Johann Lux Stallgalerieben, 2014-ben (a fényképet Csorba Károly készítette), 4. Az Emlékek, szövegek, történetek – női folklórszövegek című konferencia Kitelepítés, külföldre szakadás szekciójának tagjai: Schell Csilla, Menyhárt Krisztina, Balogh Balázs, Kovács Bence
és a szekció vezetője, Turai Tünde, 2018

10. Mit üzensz az egyetem oktatóinak és/vagy hallgatóinak?

Az oktatóknak azt, hogy tartsák meg a néprajz szak jelenlegi emberközeli légkörét, a hallgatóknak pedig azt, hogy semmi se tántorítsa el őket kitűzött céljuktól. Használjanak ki minden ösztöndíjat, kutatási, gyakorlati vagy munkalehetőséget, ami egyetemi életük során kínálkozik.

A kiemelt borítóképen: Kovács Bence, Závod, 2016

Hogyan (nem) kapcsolódtak ki eleink? – interjú Bali Jánossal a pihenéskultúra 20. századi fejlődéséről

Napjainkban virágzik az úgynevezett self-care kultúra, melynek középpontjában az önmagunkkal való törődés és a pihenés áll. Természetesen nem volt ez mindig így, dr. Bali Jánossal, az ELTE Néprajzi Intézetének adjunktusával és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kutatási, stratégiai és koordinációs igazgatójával arról beszélgettünk, hogyan változott az utóbbi időben a pihenés-felfogásunk és hogy eleink számára mi jelenthette a kikapcsolódást.

Úgy gondolom, a 20. század kezdetén a mai értelemben vett pihenés, főleg a társadalom alsóbb rétegei számára csaknem elképzelhetetlen lehetett. Miért nem létezhetett akkoriban a jelenkori pihenés-felfogás? 

Egyrészt én úgy gondolom, ebben biztosan közre játszik a fogyasztói kultúra, amely ma meghatározó. Maga a fogyasztás és a szabadidős tevékenységek ma nagyon nagy gazdasági produktumot termelnek, egy hatalmas iparág, üzletág épül erre. Nem arról szól a történet, hogy a társadalom emberségesebb és az emberek iránt fogékonyabb, humánusabb lett, hanem arról, hogy kialakult egy fogyasztóipar, egy fogyasztótársadalom, ami felismerte, hogy az ember amikor termel, akkor termel, viszont amikor nem termel, akkor fogyaszt: így akkor is legalább annyira hasznos tagja tud lenni a társadalomnak mint termeléskor. A szabadidő ilyesfajta kiteljesedése elsősorban ennek szól. Most, a pandémia időszakában is látjuk, hogy a szállodaipar, a vendéglátóipar mennyire megsínylette azt, hogy korlátozás alatt áll. Egész üzletágak kerültek csődközeli állapotba csak azért, mert az emberek nem az eddigi módon töltötték a szabadidejüket.

Visszatérve a korábbiakra, tény és való, hogy a paraszti rétegekben jellemző volt az önkizsákmányolás. Emellett több kutatás is azt mondja, hogy a 19. század közepén változott a helyzet. A jobbágykorszakban kevesebbet dolgoztak az emberek. Nem a saját földjükön dolgoztak, nem tudták a jobbágytelküket növelni, továbbá korlátozott volt mondjuk az eszközökbe való beruházás lehetősége is.

Valószínűleg ennek köszönhetően kevesebbet dolgoztak a 19. század első felében a jobbágyok, mint az második felében a parasztok. Amikor mindenki a saját földje tulajdonosává vált, akkor már nagyobb tétje lett a munkának: a paraszti földek elaprózódása vagy az új földek vásárlása lett a tét. Ez a fajta önkizsákmányolási hajlam inkább a jobbágyfelszabadítás után, a korai kapitalizmus időszakában jelent meg.

Fentről lefelé, jobbról balra: 1. Réger Endre felvétele egy vasárnap délután, rongypokrócon pihenő tardi asszonyról és gyermekéről (NM F 115813), 2. Hofer Tamás fotója átányi kapálókról, pihenés közben, 1955 (NM F 119269), 3. Gulyás János családja munka közti pihenés közben Magyarhomorógon, 1954, Molnár Balázs fotója (NM F 111631), 4. Barkaágakkal a kis kápolnába, virágvasárnapi misére menő, ‘cifra feketébe’, böjti viseletbe öltözött palóc lányok és asszony, 1955, Buják (NM F 124538), 5. Ún. “karulás”: Vasár- és ünnepnapok alkalmával a mezőkövesdi lányok 6-8-10-12-esével egymásba karolnak és végigsétálják a főutcát. Kizárólag a még viseletet öltő lányok vesznek részt a szokásban, 1948, K. Kovács László fotója, 6. Réger Endre felvétele egy vasárnap délután, rongypokrócon pihenő tardi asszonyról és gyermekéről (NM F 115813), 7. Inaktelki lakodalom: táncos és vőfélyek, zenekarral, 1960, Gergely Pál fotója (NM F 198990)

Volt mégis olyan tevékenység vagy akár apró mozzanat a falusi társadalom mindennapjaiban, ami lehetővé tette a kikapcsolódást? 

Korábban is voltak olyan napok, amelyek egy paraszti közösségben pihenőnapnak számítottak, például a vasárnap. Azért a vasárnap, mert az vallási munkatilalom alá esett. Bizonyos szükséges munkálatokat természetesen akkor is el kellett végezni, az állatokat meg kellett etetni és fejni, de valóban igyekeztek vasárnaponként közösségi szórakozási alkalmakat teremteni. A vasárnap tehát nem csak a misére és templomba járást jelentette. Jellemzően férfiak és nők külön szervezték meg ezeket a tevékenységeket. A férfiaknál például ott volt a tanyázás. Ez sokszor a szőlőhegyen történt: így a munka szempontját is figyelembe vették, de tulajdonképpen inkább mulattak. Ugyanilyen szerepet töltött be a jószágtartóknál a sózás. Voltak olyan kérődző állatok, amiket kősóval kellett ellátni kérődzéskor, ezért voltak olyan férfiak, akik kimentek a kinn álló gulyához, méneshez és kivitték a kősót. Ezek a tevékenységek természetesen elsősorban nem a munkáról szóltak, hanem a szórakozásról.

Nagyon érdekes, hogy az igény, hogy az emberek a szabadidejükben munka céljából gyűljenek össze és közben mulassanak, még a modern városi társadalom bizonyos csoportjaiban is jelen van. Pataki Zsófia szakdolgozatában például egy óbudai játszótér szociálantropológiájáról írt: felfigyeltek a környékbeliek arra, hogy valaki a homokozóból homokot vitt haza a papagájának, ezért a férfiak vasárnaponként lementek „homokot őrizni” a játszótérre és közben jót mulatoztak. Tehát ezek olyan ősi rítusok, amelyek újraéledhetnek a modernkori társadalomban is.

A paraszti életmódban a kikapcsolódás mikéntje és ideje nagyon függött az aktuális évszaktól. Nyáron nagyon sok munka volt; korábban kelt fel a nap, később nyugodott le. Lényegében napkelte előttől napnyugtáig fent voltak és dolgoztak, tehát nyáron nem volt lehetséges nagyon olvasni, maximum a Bibliát vasárnaponként. Télen már, amikor csak a háztartásbeli dolgokat kellett elvégezni és az állatokkal törődni, akkor jóval több szabadidővel rendelkeztek. A társas munkák, például a fonóbeli munkák ilyenkor váltak aktuálissá. Télre esett továbbá a lagziszezon, ezek a lakodalmak nem egy napig tartottak, hanem jellemzően három, négy, öt napig. Viszont ezek a pihenések sosem voltak öncélúak. 

Egyik volt kollégám, Szilágyi Miklós írt egy 100 éves, Szabó Lukács nevű kisújszállási parasztemberről, aki az egész életét Kisújszálláson töltötte, de volt olyan utca, amelyet nem ismert a városban. Ott nem volt se rokona, se ismerőse. – Miért ment volna oda? Ebből is látszik, hogy a sétálás és a korzózás abszolút nem volt jelen. Csak céltudatosan mentek egyik helyről a másikra, nem volt lehetőség az ilyesfajta szabadidő-kitöltésre. Persze volt olyan is, hogy az adott munkák közé becsempésztek pihenőidőket, ha egyes munkákban nagyon elfáradtak a parasztok, volt olyan, aki egy kis időre lefeküdt. Nem nézte ki azt a közösség, aki 5 percre ledőlt pihenni nap közben. Továbbá, amikor kimentek lovaskocsival a földre, akkor a visszatérés is lehetőség volt a pihenésre. Összességében tehát munka közben is voltak pihenőidők, de ez persze nem a szabadidőre vonatkozik, csak a test regenerálódására szolgáló pillanatok voltak ezek. Ebben az időszakban még nem voltak olyan szabadidő eltöltésére szolgáló eszközök, szokások, amelyek a szóbeliségen túlmutattak volna. De jelen voltak a mesék, balladák, népdalok: egy jobb mesemondó mesélt a gyerekeknek, egy népdalénekes pedig énekelt a közösségi eseményeken. A legfontosabb esemény továbbra is a vasárnapi templomba járás volt.

Férfiak esetében talán a „kocsmázás” a szórakozás kategóriáján belül említhető, milyen keretei és kultúrája volt ennek?

Ebben az időszakban nagyon éles volt a női és férfi szerepek közötti elkülönülés, a kocsma valóban a férfiak terepe volt. Ez nem csak Magyarországon volt így, hanem más hagyományos társadalmakban is. Az antropológia órámon szoktam vetíteni egy filmet, amely egy hagyományos görög közösséget mutat be: itt is nagyon élesen különválik a férfi és a női tér. Általában a kocsmába férfiak mehetnek, viszont az a nő, aki elveszíti a férjét, vagyis megözvegyül, utána egyedülállóként már mehet kocsmába. Ennek két feltétele van: állandóan feketében kell járnia és nem mehet újra férjhez. Ebben a közösségben úgy tartották, hogy ha már elvesztette valaki a férjét, akkor utána már nem is menstruál, tehát már “nem okoz gondot” többet a férfiaknak. Az elözvegyülés után tehát befogadták a nőket, előtte viszont nem mehettek kocsmába.

Ez Magyarországon is alapvetően így volt, egyértelműen a férfi kultúra részének tekinthető a kocsmázás. Természetesen azt sem tartották jónak, ha valaki túl sokat ült a kocsmában „dologidőben”. Hazánkban például ma is vannak olyan települések, például a Nógrád megyei Berkenye, ahol napközben is nyitva a kocsma, de alapvetően a kocsma reggel kinyitott, aztán délután még pár órára szintén, csak munkaidő előtt és után lehetett menni. Megvolt a rendje ennek is, “dologidőben” nem volt ildomos, sőt egyenesen kinézték azt az embert, aki a kocsmában ült. 

1. Zwack, Porter, Stock, Mecseki Gyógyitóka: plakátok egy kocsmapult mögött, 1949, 2. Sörre várva a söntésnél, 1955, 3. Hűsi csárda az egykori Jávorszki-féle kocsma helyén, Monoron, 1968, 4. Nagyszalontai kocsma a strada Horea 10. alatt, 1935. Forrás: Fortepan

Volt ennek a kocsmázásnak női megfelelője is?

Természetesen az előbb említettekkel párhuzamosan a nők is igényelték azt, hogy iszogassanak, mulatozzanak, de erre nagyon kevés lehetőség volt.  A hatvanas években dokumentáltak a néprajzkutatók egy olyan jelenséget, hagyományt, amely az egyik ilyen lehetőségként tartható számon Mártaalmáson, más néven Szuhahután. Ezen a településen még a hatvanas évek közepéig megmaradt az asszonyfarsang szokása. Egy nagyon erős patriarchális társadalomról van szó, ahol a nőknek alig volt szava, de ezen az egy eseményen, a farsang végén a nők átvették a hatalmat. A nők összejöttek ennek a napnak a delén, maguknak szénből szakállat és bajuszt festettek, elkapták a férfiakat az utcán, elvették a pénzüket és a végén elmulatták a pénzt a kocsmában.  Hívtak zenészt, csak az a férfi mehetett be a kocsmába, aki a zenét csinálta. Énekeltek, italoztak, mulatoztak. Ez a tipikus fordított nap az erősen patriarchális jellegű társadalmakban gyakran megjelenik: az év 364 napjában a férfiak azt csinálhatják, amit a nők csak egy nap erejéig. Hozzá kell tenni, hogy történtek persze ennél durvább dolgok is, ugyanis nagyon erős volt a promiszkuitás ezen a napon, e mellett sok volt a rokoni kapcsolat is. Boglár Lajos néprajzkutató lefilmezte ezt az asszonyfarsangot és a film országos népszerűségre tett szert. A közvélemény szájára vette Mátraalmást, ami tulajdonképpen a végét is vetette ennek a hagyománynak: következő évben már nem rendezték meg az asszonyfarsangot. Mindent összevetve voltak olyan rítusok, amikor a nők is férfivá válhattak, de valójában a kocsma mindig is a férfiak tere volt, és szinte az napjainkig is. 

Voltak olyan, viszonylag gyakori kikapcsolódást szolgáló események, amelyen mindkét nem megjelenhetett? 

Egészen különböző alkalmakról és terekről beszélhetünk itt. A bálok, a táncos események, a különböző vásárok, illetve többféle templomi ünnep és esemény volt, amikor találkozhatott a két nem. Bár a templomban is szigorúan külön ültették általában a férfiakat és a nőket, sőt a lányokat és az asszonyokat, a legényeket és az embereket is, tehát hiába egy térben szerepeltek, azért mégiscsak volt egy szimbolikus távolság a két nem között. Azoknál a társas munkáknál, ahol túlnyomórészt az egyik vagy a másik nem volt jelen, például a fonóban, ahol az asszonyok fontak, ott is megjelentek fiúk. Nem voltak kizárva a fonóból; olykor beköszöntek, vicces történeteket meséltek, de azért nem volt jellemző a jelenlétük. Ugyanúgy megemlíthető még emellett a szilvalekvár főzése, ami szintén egy olyan, tipikusan női társas munka, ami teret ad a szórakozásra is. A társas munka kérdése mindig komplex: egyrészt munka, másrészt információcsere és a szabadidő eltöltésének egy módja is. Mindkét nem megjelent például a disznóvágáson, de itt is határozott munkamegosztást figyelhetünk meg. A belek mosása a nők feladata volt, míg a férfiak feladatai közé tartozott a sonkák sózása és eltevése. Voltak tehát olyan események, ahol együtt voltak férfiak és nők, de ezekben az esetekben is szigorú szabályai voltak annak, hogy hogyan látják el a feladatokat és osztják be a tereket.

1948 után fokozatosan elkezdődött a mezőgazdasági termelés kollektivizálása és megalakultak a termelőszövetkezetek Magyarországon. Mennyiben befolyásolta ez az emberek szabadidejét? Több vagy kevesebb lett a nem munkával töltött idő?

Azt lehet mondani, hogy különböző csoportok gyökeresen másképp álltak az új szabadidő kérdéséhez. Van egy kiváló szociográfusunk, falukutatónk, Márkus István, aki sokat foglalkozott azokkal az alföldi szegény parasztokkal, akik pont a fordulat, a kommunista átmenet után kaptak lehetőséget saját föld vásárlására. A réteg, amelyet úgy nevezett, hogy utóparasztság, egy olyan generáció volt, amely belenőtt abba, hogy a föld a minden és hajlamos volt az önkizsákmányolásra. Végletekig dolgoztak, számukra nagyon kevés volt a szabadidő.

Más a helyzete természetesen azoknak, akik termelőszövetkezetekbe kényszerültek. Azoknál, akik kollektívba kényszerültek, volt egy kényszerű szabadidő. Amíg a saját földjükön dolgoztak, nem volt napi szintű szabadidejük, általában napkeltétől napnyugtáig dolgoztak, de volt olyan közösség is akik, hajnal kettőkor keltek, még bőven a napfelkelte előtt. A téeszbe kényszerülteknél neurotikus probléma volt a szabadidő kérdése sok ember számára. Id. Juhász Pál, A Szabolcs-Szatmár megyei nők neurotikus eseteinek magas számáról című tanulmányában olvashatunk erről bővebben. Ez a tanulmány bemutatja, hogy azért nem tudnak mit kezdeni magukkal a nők ebben az időben, mert lett egy eddig még sosem tapasztalt kötött munkaidejük, ami mellett egy olyan szabadidő jelenik meg, amivel nem tudják, hogy mit is lehetne kezdeni.

Hazamentek, és nem szokták meg még tulajdonképpen azt, hogy nincs mit tenni. Ilyenkor még nem alakult ki egy olyan szabadidős menetrend, amely megvilágítja azt, hogyan lehet értelmes és hasznos módon eltölteni a felszabadult időt. Még nem volt meg az a szabadidő kultúra, mint amilyet később tapasztalhatunk. Ezzel szemben az a rendszer, ami a háztájival eljött, mégiscsak valamilyen szinten fenntartotta azt az eredeti rendszert, ami korábban volt: a saját földeken való munka visszahozta valamelyest a régi paraszti életmód, munkarend egy részét. 1948 után még nem Rákosiék és Kádárék azok, akik megváltoztatják ezt a rendszert, hanem majd inkább a modernizáci hoz változást a pihenéskultúra fejlődésében.

A modern, polgári szabadidős minták falun belüli elterjedése, mint például a televízió, sokkal nagyobb előrelépés ebben, mint az aktuális gazdasági helyzet. A hatvanas-hetvenes évek végén kialakult televíziókultúra nagyban köszönhető az ekkor már ténylegesen létező szabadidő megjelenésének is. Ekkor terjednek el főleg azok a szórakozási formák, amelyek napjainkban is jelen vannak. Ma már azt sem lehet mondani, hogy falu és város között olyan nagy különbség van.

Hogyan képzelhetjük el egy átlagos falusi polgár egy napját az ’50-es, ’60-as években? A háztájival együtt is volt még szabadidő? 

Összességében a háztájival együtt is kevesebb lett a munkaidő. A téeszben mondjuk 10-11 órát dolgoztak, de ezzel szemben a háztájiban nem volt állandó időtartam, amelyet ott töltöttek. A háztáji a termelőszövetkezettől használatra kapott földterület, tehát ott már nem voltak nagyállatok. Egyszerűbben: a háztájiból hiányzott a ló és a szarvasmarha, csak sertést és baromfikat lehetett tenyészteni. Zöldségek szempontjából itt a krumpli- és kukoricatermesztés volt a jellemző, továbbá ami a takarmányhoz kell. Azok a területek, ahol az első gazdaság nem a téesz volt, például Nógrád településein, ott zártkertek is maradtak. Itt nem is a termelőszövetkezet, hanem inkább a vasút, illetve a börtönök (Márianosztra, Vác) foglalkoztatta főként az embereket. Ezeken a településeken azért választotta sok ember inkább ezeket munkahelyeket, mert nem heti 5 napot, 8 órában foglalkoztatták őket, hanem időszakosan; 24-48 órában, így sokkal több szabadidejük maradt. Ez azért volt kedvező számukra, mert az előbb említett zártkertekben elterjedt a málna, ami neveléséhez szükséges feladatokat sokkal könnyebben el tudták végezni ennyi idő alatt, mint esetlegesen egy átlagos hétköznapi műszak után. Ha ebben az esetben összeadjuk a munkával eltöltött időt, akkor egyenlő a termelőszövetkezetben és a háztájiban eltöltött idő, csak sokkal rugalmasabban lehetett alakítani az időbeosztást. Összességében az átlagos napi 13-14 órás munkaidő lecsökkent 8-10 órára.

Humoros kép disznóvágásról, 1957, 2. Disznóvágás-életkép 1936-ból, 3. Monori járás nyolc termelőszövetkezetének közös sertéstenyésztő vállalkozása, 1971. Forrás: Fortepan

A modernizáció kérdéséhez visszakanyarodva: a Kádár-rendszer létrejöttén és megerősödésén túl tehát nagy szerepet játszott a modernizáció is a pihenéskultúra fejlődésében?  

Igen, határozottan. Főként a televízió az, ami megváltoztatja az egész rendszert. Hatalmas, eddig soha nem látott szenzáció alakul ki a televízió körül: jönnek a sztárok, bemondók, sorozatok. Hiába csak egy csatornát lehetett nézni tulajdonképpen a rendszerváltásig, kultikus sorozatot, mesék alakultak ki ebben az időszakban. Átjött a városi minta a faluba is, kinyílt a világ. Látták, hogy hogyan élnek mások, és ez egy vonzerőt jelentett. Ugyanígy ebben az időben az öltözködéskultúrára is hatással volt a televízió, például egy bemondó csinosnak talált blúzát megvarratták falun is a lányok, asszonyok.

A sokat emlegetett általános életszínvonal-javulás mellett mégis nőtt az öngyilkosok és az alkoholisták száma a gulyáskommunizmus idején, tanár úr szerint ez minek köszönhető? 

Ha a kalóriabevitelt vizsgáljuk, arra egészen konkrét adataink vannak. Fokozatosan növekedett az egy főre eső kalóriabevitel, ami a nyolcvanas évek közepén tetőzött, onnan pedig fokozatosan csökkent. Viszonylagos ételbőség volt jellemző, olcsó és könnyen hozzájuthatóak voltak az élelmiszerek. A másik oldal már egy nehezebb kérdés, lehet a különböző rendszerváltásoknak és társadalmi váltásoknak a traumája is egy kiváltó ok. Sok embernek okozott az traumát, hogy elvitték a Gulágra vagy hadifoglyok lettek, az ’56-os forradalom utáni bebörtönözték, kuláklistára tették, vagyonos parasztból nincstelen lett, vagy éppen az, hogy hozzá nem értő párttagokból téeszelnök lett a szeme láttára, aki ezentúl felette parancsol.

Az egész Kádár-korszakbeli kompromisszum, hogy meg kellett alkudni. Mennyire nehezen lehetett feldolgozni azt, ha valakit megpróbáltak beszervezni 3/3-as ügynöknek? A szociológusok tudják is ezt mérni, a társadalmi tőkeelméleteknek egy területe a boldogságindex. Akkor egészséges egy közösség, ha magas a hálózatokban rejtőző társadalmi tőke, ha bizalmasak az emberek egymással. A Kádár-korszak viszont pont a bizonytalanságot hozta el az emberek életébe. Vannak olyan jeles regények, mint például Sánta Ferenc Húsz órája, amely pontosan jól mutatja, hogy egy korábbi baráti társaság hogyan fordul egymás ellen. Magyarországon ebben az időben nagyon alacsony lett a boldogságindex és a bizalmi index.

Az már egyetemesebb kutatási kérdés, amit Emil Durkheim francia társadalomtudós 1897-ben az öngyilkosságról írott munkája tartalmaz. Az öngyilkosság nem egyéni traumafeldolgozási technika, hanem egy társadalmi intézmény. Durkheim szerint befolyásoló tényező a vallás. Magyaroszágon a szekularizáció, az istentől való elfordulás komoly oka ennek. Amikor már nincs ott az isten, akkor ott az egyéni döntés, és sokkal többen lesznek öngyilkosok. Nagyjából a ’80-as évek közepén volt a legmagasabb ez a szám, 40 fő jutott 100 000 halálesetre levetítve. 

A szakszervezeti nyaralók és a hétvégi házak építése/megjelenése laikusként fontos lépésnek tűnik a 20. századi pihenés témakörében. Valóban az? 

Mindenképpen. Például ha a Balaton turizmusát nézzük, ott jól látható, hogy az I. világháború előtti elithez képest a II. világháború után már valóban egy szélesebb társadalmi csoport „veszi tulajdonba” a tavat. A SZOT-üdülők voltak ezeknek a nyaralásoknak a főbb bázisai. Viszonylag olcsók voltak ide a beutalók, szinte mindenki az akkor Kádár-korszakbeli fizetésével is megengedhette magának, hogy eltöltsön itt egy pár napot a családdal. Tudatosan próbálta a rendszer alacsonyan tartani az árakat, legalábbis mindennapi élelmiszer szempontjából. Valóban azt lehet állítani, hogy eddig el nem képzelt módon, széles társadalmi réteg kapcsolódott be a turizmusba és a szabadidős tevékenység ezen formájába. Ehhez az is kellett persze, hogy az egész társadalom áttért az alkalmazotti létre, ez pedig fizetett szabadsággal járt.

Maga a fizetett nyári szabadság teljesen átírta az életformát. Ha visszatekintünk a régi parasztságra, ott a nyár a munkacsúcs volt, míg most ez pont megfordult.

A Kádár-korszak másik találmánya „víkendtelek-mozgalom” felújítása, amelynek keretein belül lehetővé tették a hatvanas évek végén, hogy bárki vásároljon egy második ingatlant is. A hatvanas-hetvenes években falvakban parcelláztak fel erre a célra területeket. Ezek a telkek visszahozzák azt az arisztokrata, főnemesi tradíciót, ami a kétlakisághoz kapcsolódik. Hagyományosan az arisztokratáknak volt egy bérpalotája Budapesten, amelyben télen laktak, viszont nyáron elmentek a vadászkasélyba, vidékre. A magyarokban benne van ez a kétlakiság, és nagyon sok olyan ember volt a Kádár-korszakban, aki úgy érezte, hogy ezzel visszakapott valamit. Ez egy óriási elismerés volt és nagyon fontos lépés a szabadidő intézményesülésének történetében. 

1. Tömeg a Palatinus strandfürdőben, Margitsziget, 1988, 2. Csoportkép a mai Pagoda Pihenő Panzió, az akkori SZOT üdülő előtt, Mátraháza, 1964, 3. SZOT pedagógus üdülő, Mátrafüred, 1969, 4. Üdítők, 1983, 5. A Hírlapkiadó RT. üdülője a tó felől nézve, Siófok, Deák Ferenc sétány 10., 1964. Forrás: Fortepan

A ’80-as, ’90-es években már otthon is elérhetővé váltak olyan eszközök amik elősegítették a kikapcsolódást? Mik voltak ezek?

A rádió jelent meg legelőször, már a két világháború között, de kezdetben még csak a városokban volt elérhető. A falvakban a rádiók a villamosítás következtében, a ’40-es években jelentek meg. A rádió alapvetően mindig is egy háttértechnika volt, munka mellé szólt. Ritkán számított önálló tevékenységnek. A legnagyobb újítás egyértelműen a televízió volt, mert ez már nem háttér-, hanem főtevékenységnek számított. A televízió egy idő után szabadidőt szervezett. Voltak kiemelt műsorok, amelyeket az egész ország nézett (táncdalfesztivál, sportrendezvények). A televízió kultuszszemélyeket teremtett, például bemondókat: Kudlik Júlia, Antal Imre, vagy például külföldi sorozatoknál Derrick és Columbo. Ami szintén ugrás ezután, az a videó megjelenése. Ez azért volt fontos, mert lehetett vásárolni és kölcsönözni ezeket és mindenki magának döntötte el, hogy mit szeretne nézni. A zenehallgatásban is megvan ez az evolúció: a szalagos magnótól a kazettáig, a táskamagnótól a walkmanig. Összeségében véleményem szerint mégis a televízió volt az internet megjelenéséig a legnagyobb hatással a társadalomra, hiszen bizonyos társadalmi rétegekben a fikció belépett a mindennapi életbe, és így folyamatos beszédtémát szolgáltattak a sorozatok.

Az interjú az ELTE Néprajzi Intézetének Néprajz és média kurzusára készült, a szerző az egyetem hallgatója.

Borítófotó: Fortepan, Kereki Sándor fotója, 1974, Az első fotóblokk archív képei a Néprajzi Múzeum tulajdonában állnak.

Nyári egyetem az erőszak ábrázolásának, elbeszélésének folklorisztikai kutatásáról: ilyen volt a Folklore Fellows 10. nyári egyeteme

2021. június 7-18. között került megrendezésre a Folklore Fellows 10. nyári egyeteme, a finnországi Joensuu városában működő Kelet-Finnországi Egyetem (University of Eastern Finland – UEF) szervezésében. A nyári egyetem ezúttal az erőszak és a hagyományok kapcsolatára fektette a hangsúlyt (The Violence of Traditions and the Traditions of Violence), a folklóralkotásokat, a folklorisztikai kutatásokat és a kulturális örökség jelenségeit véve górcső alá. Doktorandusz-hallgatónk, Pajor Katalin is résztvevője volt az eseménynek, beszámolójával nem csak visszaemlékezik a nyári egyetemen elhangzottakra, de kollégáit is biztatja a jövőbeli részvételre. 

A Folklore Fellows 10. nyári egyeteme olyan klasszikus témákra kívánt fókuszálni, mint az etnocentrizmus, a rasszizmus, a szexizmus (például mint a humor forrása), vagy a folklórszövegekben fellelhető brutalitás (ld. sok népmese esetében). Emellett olyan, a folklorisztikában ritkábban vizsgált jelenségeket is meg kívánt ragadni, mint a szubkultúrákhoz tartozó verbális megnyilvánulások, elbeszélések, hagyományok; az átmeneti rítusok erőszakos formái, elemei; a gyűlöletbeszédek; a háborúkról, lázadásokról szóló hétköznapi, köz- és népnyelvi elbeszélések, hősökről és hőstettekről szóló narratívumok; a családon belüli erőszak és más típusú bántalmazásokról szóló történetek; a becsületgyilkosságok; a bevándorlással összefüggésben elkövetett erőszakos cselekmények áldozatainak elbeszélései; a szexuális zaklatás és a nemi erőszak hagyományosított mintái; a női és férfi nemi szervek megcsonkításának legitimációs folyamatai; az állatokkal való erőszakos viselkedést megkövetelő vagy bemutató kulturális események, sportok; az emberi és a nem-emberi kultúrák, az életkörülmények kisajátítása; valamint a gyarmatosítás, a kolonializmus és az új-kolonializmus jelenségei.

A nyári egyetem két fő részből állt, az első héten neves kutatók előadásait hallgathatták meg mind a résztvevők, mind az érdeklődők; majd azok a fiatal, többnyire a disszertációjukon dolgozó szerencsés kutatók, hallgatók, akik az eseményre kiválasztásra kerültek a jelentkezők közül, feltehették kérdéseiket az előadóknak, élőben beszélgethettek, vitatkozhattak a felmerült témákról. Ők a második héten a négy lehetséges workshop egyikén is részt vehettek. A workshopra való felkészülés részeként a csoportok tagjai áprilisban és májusban is találkozhattak már egymással és az adott csoport vezetőivel két-két alkalommal az online térben, úgynevezett „Book Club”-ok, olvasóklubok keretében. Ezeken a felkészüléshez szükséges szakirodalmakat, témákat vitatták meg. A szakmai műhelyekre saját kutatással is készülni kellett, a második hét alkalmain az előadásokon elhangzottak mellett ezek a szövegek kerültek megvitatásra. Mindenkinek kommentálnia kellett egy csoporttársa munkáját, emellett minden szöveghez két-két kérdéssel kellett készülnie. A nyári egyetem sikeres elvégzéséért 10 kredit járt (ECTS), amely az egyetemi tanulmányokba is beszámítható, ehhez azonban még egy angol nyelvű tanulási napló (10-15 oldal) leadása is szükséges volt. Az előadások szöveges változatai nyomtatott formában is megjelenésre kerülnek a későbbiekben. A kötetben helyet kaphatnak a résztvevők által írt legjobb tanulmányok, illetve más fórumokon is lehetőség van az eredmények publikálására.

Az első héten naponta kettő, összesen tíz vitaindító előadást hallgathattunk meg, ezek szinte mindegyike kapcsolódott valamelyik workshop tematikájához. Elsőként Niina Hämäläinen és Lotte Tarkka előadásában Aino (fiatal, hajadon lány, aki erőszak áldozata lesz, ami végül az őrületbe kergeti), a Kalevala finn nemzeti eposzban megjelenő, majd számos népi és nem népi művészeti ágban ábrázolt történetén keresztül a nemi erőszak és az öngyilkosság textualizálásnak folyamatait, hatásait, illetve mai szemmel nézve nem rossz célokat szolgáló, mégis manipulatív felhasználási lehetőségeit mutatták be. Ilyen volt a #metoo mozgalom finn változatában (#lääpijät) a történet személyes tragédiaként való értelmezése. Az eredeti kontextusban ugyanis valójában az eset sokkal inkább egy, családokat érintő társadalmi problémát igyekszik kifejezni. Ezután Charles L. Briggs a madárinfluenza (H5N1) és a koronavírus (SARS-CoV-2) járványainak segítségével az erőszak fajokon keresztül történő mozgását, terjedését vizsgálta meg. Elméletében az állatfajokat mint a vírus hordozóit, terjesztőit interpretálta; ezzel egyrészről az emberi faj irányába erőszakos cselekményként határozta meg a vírus átadását, másrészt megvizsgálva az ebből a gondolatból kiinduló, az állatokkal szembeni erőszakos viselkedés (például az állatállomány legyilkolásának) mozzanatait legitimizáló narratívákat. A kutató fajok közötti (ember-állatfajok) kapcsolatok, illetve erőszak dinamikáját a médiumokban, és főként a közösségi média felületein terjedő narratívák segítségével igyekezett megragadni, különös figyelmet szentelve a lehetséges interakciók helyszínei, így például a vuhani piac ábrázolási módjainak.

A második napon Sadhana Naithani az indiai Panchatantra-bélyegeken való ábrázolásán keresztül azt igyekezett bizonyítani, miként legitimizálta a nem emberi fajokkal (legyen akár szó dehumanizált emberi csoportokról), állatokkal szembeni erőszakot az indiai folklór, illetve a brit tudományosság által kolonializált, később posztkolonialista indiai folklorisztika. Ezután Stein R. Mathisen a norvégiai számi népcsoport mai etnikai reprezentációjában igyekezett tetten érni a norvég nemzeti folklorisztika kolonizációs hatásait, különös tekintettek a külső szemlélődők felé, főként turisztikai célból sugárzott képre. A harmadik napot Terry Gunnell előadása nyitotta, ő az erőszak és az álarcok közötti kapcsolatot igyekezett feltárni számos példa segítségével, melyek a skandináv országok népi szokásaiban fellelhető maszkhasználattól kezdve egészen kortárs példákig terjedtek. Ezután Regina F. Bendix az 1967-es izraeli-palesztin háborúról szóló személyes narratívákat vizsgálta meg. Arra kereste a választ, hogy miként kerül elbeszélésre az erőszak ezekben a szövegekben. Milyen személyes vagy csoportszintű szűrők működnek az erőszakos jelenségek pozicionálásában, értékelésében, értelmezésében?

A negyedik napon Valdimar Hafstein egy izlandi birkózásszerű sport (Glíma) kulturális örökséggé válásának folyamatát foglalta össze, a nemzeti maszkulinitás képre való hatására, a modernitás szerepére fókuszálva. Ezután Neill Martin az erőszaknak a skót kézilabda-bajnokságban játszott szerepét vizsgálta meg. Az utolsó napon Nona Shahnazarian rendkívüli előadására került sor. Ő örmény menekültekkel készült interjúk elemzésén keresztül arra kereste a választ, hogy etnikai tisztogatások során miért segítenek bizonyos személyek az áldozatokon, míg mások nem. Olyan szomszédsági közösségeket mutatott be, ahol az azeri lakók figyelmeztették, sőt életük kockáztatása árán is védelmezték az örmény szomszédaikat. A nyári egyetem első hetét a főszervező, Pertti Anttonnen zárta. Ő az előadásokon felmerült témák összefoglalása mellett a folklorisztikának az erőszak értelmezésében, legitimizálásában játszott szerepére hozott példákat történeti távlatban, a kolonializmus folyamatait finn esetekkel támasztotta alá, valamint a diszciplína jövőbeni feladataira, az önreflexió fontosságára hívta fel a figyelmet.

A szakmai műhely négy témában került meghirdetésre, ezek mindegyikén hét doktori hallgató és négy tapasztaltabb kutató (kettő a szervező egyetemről, kettő a Folklore Fellows tagjai közül, a témában jártas személy) vett részt. Az első Regina F. Bendix és Valdimar T. Hafstein szakmai irányítása alatt valósult meg. Ez a „Játékból háború: gender, emlékezés, uralkodás” (From Game to War: Gender, Memory, Domination) címet viselte, és az erőszak különböző formáit igyekezett szemügyre venni, a piszkálódástól egészen a véresen komoly eseményekig. Nagy hangsúlyt fektetett a kulturális örökség, az egyéni és a kulturális emlékezet jelenségeire. Olyan kérdésekre kereste a választ, mint hogy miként kerül ábrázolásra a hatalom, vélten miben gyökerezik annak vonzereje, és hogyan jelenik meg ezekben az erőszak lehetősége. Milyen lenyomatot hagynak az emlékezet jelenségeiben a „győzelem” és „vereség” fogalmai köré szerveződő, kulturálisan kialakított koncepciók? Miként ragadható meg ez a hatás az egyéni és történeti narratívákban, szövegekben? Hogyan találhatóak meg azok az irányjelzők, vizuális és narratív elemek ezekben a kulturális termékekben, amelyek segítik a kutatót az értelmezésben?

A második műhelyt Sadhana Naithani és Nona Shahnazarian vezette, ennek címe „Gyarmati hagyományok, etnikai konfliktusok és a tradicionalitás posztkoloniális kihívásai” (Colonial Traditions, Ethnic Conflicts, and Postcolonial Challenges to Traditionality) volt. A workshop az erőszak jelenségeit két irányból közelítette meg. Az egyik téma a kolonializmus és annak kulturális beavatkozása, hatása, lenyomata volt. A workshop lehetőséget biztosított arra, hogy ennek a diszciplínának az irányából megközelítve friss, jövőbe mutató gondolatokat fogalmazzanak meg a kolonialitásról, a dekolonializációról és a posztkolonializmusról. A második témakör az etnikai konfliktusokat ölelte fel, beleértve a nemi erőszak és az etnikai tisztogatások jelenségeit is. A szakmai műhelyen megvitatásra kerültek a politikai, etnikai jellegű erőszak, az etnikai tisztogatás, a népírtás, a trauma, és az ezekre való emlékezés kutatásának módszertani megközelítései. Emellett központi téma volt a hagyományőrzés és a hagyományosság manipulatív felhasználása az erőszakos gyakorlatok legitimációja érdekében.

A harmadik műhelyt Terry A. Gunnell és Peter Jan Margry professzorok irányították. Ők az erőszak ábrázolására, ábrázolási módjaira fektették a hangsúlyt, különös tekintettel az internetnek ezekben a folyamatokban való szerepére (Violence Performed: The Dark Side of Traditions, Youtube and Everyday Life, from Masking Practices to Shootings and ISIS). A szakmai műhelyen megvizsgálták az erőszaknak a hagyományokban és a mindennapi életben megjelenő különböző ábrázolási és előadási formáit, illetve az erőszak ábrázolásának módszereit igyekeztek megragadni a tradicionális és mindennapi kulturális termékekben. Ők az erőszakot vagy annak elemeit ábrázoló eseményt egy térben és időben lefolyó előadásként (performance) értelmezték, amelyben a résztvevők mint előadó vagy mint közönség működnek, és transzformatív (átalakító) vagy transzportatív (forgalmazó) élményben részesülnek. A kulcskérdés tulajdonképpen az volt, hogy egy adott eseményen mi történik, és miért. Az erőszak sok performatív jellegű szokás, rítus része volt és része az idők kezdete óta. Különösen a különböző átmeneti, főként beavatási rítusokban, csoportok közötti konfliktusokban, kaotikus jellegű népi szokásokban (lakodalom, farsang) találkozhatunk vele. Ez utóbbiakban gyakran kapcsolódik össze különböző álarcok, maszkok viselésével is. Manapság az erőszak bemutatása, ábrázolása kulcsfontosságú szerepet játszik különböző terrorista csoportok (Al-Kaida, ISIS) működésében is. Ezek fennmaradása főként a közösségi média és az internet közvetítésének segítségével valósul meg. Ezekben az esetekben az a közös, hogy az erőszakot magát tekintjük hagyománynak, vagy a hagyomány egy formájának, múltbéli megvalósulását, kontinuitását véve alapul. Ez további kérdéseket vet fel az internet közvetítő szerepéről, valamint az erőszaknak a képernyőkön (online, tévében, moziban) megjelenő ábrázolása és a mindennapi életben, az utcákon megvalósuló, önmagunk vagy mások ellen irányuló erőszakos cselekmények közötti kapcsolatról. Az ilyen jellegű kérdések performatív megközelítése új szempontok széles skáláját nyitja meg a kutatók előtt, – ilyen szempontokat igyekeztek a workshop részvevői megfogalmazni.

A negyedik workshop Stein R. Mathisen és Charles L. Briggs koncepcióit követte, a szervező egyetemről Tuulikki Kurki, és Pertti Anttonnen csatlakozott a csapathoz. A szakmai műhely címe („Hogyan terjed az erőszak szövegek, műfajok, cselekmények között?” – How Violence Moves across Text, Genre and Enactment?) szemléletesen foglalta össze a témát: az erőszak formáinak szövegeken, műfajokon, sőt fajokon átívelő mozgásán volt ugyanis a hangsúly. A kiinduló gondolatot Américo Paredes With His Pistol in His Hand (Pisztollyal a kezében) című munkája adta, aki már ebben az 1958-ban kiadott kötetben is felhívta a figyelmet az erőszak lehetséges központi szerepére a folklorisztikában. Az e téren való vizsgálódások azonban csak közel egy fél évszázaddal később folytatódtak. Paredes nyomon követte, hogy hogyan mozognak az erőszakról szóló narratívák a különböző médiumok közötti, társadalmi és műfajhatárokon keresztül; az általa vizsgált Gregoria Cortés történetét ugyanis újságokban, táviratokban, és periratokban is lejegyezték. A nyári egyetem alkalmain az a kérdés került középpontba, hogy az erőszakról szóló beszámolók körforgása és ennek hatásai miként kapcsolódnak a műfajok és médiumok közötti összetett interdiszkurzív összefüggésekhez. Emellett arra keresték a választ, hogy a folklórjelenségek miként adnak hírt az erőszak különböző formáiról, vagy éppen miként „népszerűsítik” azokat; olyan jelenségekre gondolva itt, mint a gyűlöletbeszédek, az etnikai tisztogatások, a háborúk és a népirtás. Központi kérdés volt, hogy miként kerülnek az erőszakról szóló történetek elnyomásra, elhallgatásra, elhallgattatásra, különös tekintettel a nacionalizmusok által elnyomott vagy éppen hangsúlyozott történetekre. Valamint hogy hogyan ágyazódnak be az erőszakos és az erőszakmentes gyakorlatok a hagyományos diskurzusokba és narratívákba. Összefoglalva, a workshop célja az volt, hogy újragondolja a folklorisztika és a hagyományos retorika erőszak-képét azáltal, hogy azt nem csupán egy lehetséges kutatási tárgynak tekinti, hanem – Paredes nyomán, – egy, a tudományág hatáskörét, előfeltevéseit, koncepcióit, sőt jövőjét is befolyásoló tényezőként értelmezi.

A nyári egyetem személyesebbé tételét célozva a résztvevők már az előadások előtt megismerkedhettek mind az olvasóklubban, mind kötetlen ismerkedési alkalmakon. Emellett mindkét héten lehetőség volt az előadások, szakmai műhelyalkalmak között az online „Coffee room”-okban egymást megismerni, beszélgetni. A Facebook Messenger alkalmazásban nyitott csoportban szintén lehetőség volt a kötetlenebb beszélgetésekre, itt természetesen – az időpontra való tekintettel, – a 2021-es foci Európa Bajnokság témája is előkerült.

„Én a negyedik workshopon vettem részt, ahol egy élettörténeti kutatás során „véletlenül” felgyűjtött, iskolai erőszakról szóló történetcsokrot igyekeztem elemezni. Arra kerestem a választ, hogy miként kerül elbeszélésre a tanárok által, az óvodában és az általános iskolában elkövetett fizikai és pszichológiai agresszió ebben az élettörténetben. Milyen szerepet játszanak az erőszakról szóló történetek az élettörténetben, miért és hol jelennek meg benne? Hogyan, milyen szavakkal történik ezek elbeszélése, hogyan értelmezi az elbeszélő azokat, milyen attitűddel fordul hozzájuk? Milyen szerepet játszik az elbeszélés a traumatizálásban, illetve a trauma feldolgozásában?

Sajnos a leadandó tíz oldalas dolgozat nem sikerült olyan jól, mint a többi résztvevőé, – ők teljes elemzéseket, szinte kész tanulmányokat készítettek, az én szövegem pedig inkább ötletfelvetésekből állt. Ennek ellenére nagyon sok biztatást és tanácsot kaptam az előadásom után a kutatás folytatására. Az egyetem igen nehéznek bizonyult, rengeteg felkészülést és utómunkát követelt meg, ezt a jelentkezésnél mindenképpen figyelembe kell venni. Számomra az online megvalósítás is megnehezítette a sikeres részvételt. Ennek ellenére azt gondolom, hogy az alkalomnak köszönhetően nem csupán szakmai ismeretségekre tettem szert, nem csupán új koncepciókat és kereteket fedezhettem fel, de olyan kutatókkal és leendő kutatókkal kötöttem szinte barátságot, akiknek a szakmai felkészültsége rendkívül magas, elhivatottsága a diszciplína iránt szintén példamutató, és akik gyakran aktívan szerepet vállalnak abban, hogy a folklorisztikai kutatások eredményei társadalmi problémák megoldásában is hasznosításra kerüljenek.” 

Szerző: Pajor Katalin

Amikor minden KIDErül – “Volt egy templomom Kidében”

Koloh Gábor, az ELTE Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék tudományos munkatársa és megbízott oktatója korábban az egyetem doktoranduszaként vett részt az interdiszciplináris kutatótáborokban. Főként az egyházi és állami levéltárakban található források digitalizálásában, a kidei anyakönyvek feldolgozásában és a templomi sírok felmérésében volt nélkülözhetetlen csapattagunk. Lírai hangvételű esszéjében egy különleges hellyel, a falu központjában álló, alig néhány négyzetméteres román fatemplommal való találkozásáról olvashatunk.

Volt egy saját templomom, – és ehhez csak bölcsésznek kellett lennem. Itt a bölcsész helyett eredetileg történészt akartam írni, de amikor a szakok közti együttműködés úgy szökken szárba, mint ahogy az Kidében történt éveken át, akkor átfogóbb megnevezést, közös nevezőt kell keresni. 

A kidei román fatemplom 2014-ben

Volt egy templomom Kidében, pedig sem szent, sem pap nem vagyok. Csak interjúzni mentünk a falu egyetlen román családjához, akik – mivel nem volt kedvük lemászni a templomig – inkább rám bízták a kulcsot, hogy majd egy-két nap múlva, ha már mind kigyönyörködtük benne magunkat, legyek szíves visszaszolgáltatni azt. Az, hogy vagy két napig kedvemre járhattam a román fatemplomba, egy erős kiszögellése volt az amúgy többszöri ottlétemnek.

Nem állítom, hogy mindig is azt éreztem, mikor fatemplomot láttam, hogy az Isten oda vasárnap hamarabb betér, de már egyre valószínűbbnek vélem. Merthogy organikusabb a természettel a fa és a fával az Isten, mint a tégla – ha itt úgyis a saját véleményemet írom. Ortodox ikonokról bámuló merevedett szemű szentek gyülekezete avagy kvázi-ikonosztáz, feltételezem román állampolgársággal, ha már a trikolór is jelzésértékűen van ott jelen, amely odabent fogad, és mögötte a nagy misztérium, a szentély, amelyet a ritkán gyónó pápista távolságtartással figyel.

Hogy mit kerestem én pont ott, a templomban meg egyáltalán Kidén, talán nem képezi egy kutatási visszaemlékezés tárgyát, de vélem, hogy a történeti társadalom felfejtésének munkája voltaképp a kutató fejében élőOakeshott terminológiája szerint – posztulátumokon alapul.

Ezek pedig folyamatos mozgásban és alakulásban vannak, már csak a tanulás, a feledés és a felidézés nyomán is. Oakeshott persze tovább fűzve a posztulátumok meghatározó erejét, azt is állítja, hogy a történelem a történész saját tapasztalata. A Kidében végzett anyakönyvátírás, a mérhetőséget messze túllépő digitalizálási iram épp nem támasztotta ezt alá, de a templomlátogatások, az interjúzások, a temetőjárások sokkal inkább.

Mert a temetőket is hosszan jártuk és dokumentáltuk, többen is, több körben is, és állíthatom, hogy nem sok olyan demográfiai viselkedésekre lekérdezhető családtörténeti adatbázis létezik, ahol a személyek adatai mellé a sírkövük adatai is hozzá vannak fűzve (már ha megvan, vagy legalább akkor megvolt, amikor ezeket a felméréseket elvégeztük). Talán csak egyetlen kert alja maradt, ahonnan még mindig nem sikerült adatot gyűjtenünk.

A kidei sírok a katolikus, unitárius, református, ortodox, zsidó temetőből és házi sírkertekből, 2014

Nem hiszem, hogy Kolozs megyében van még három olyan sír, amelyet úgy védenének, mint ezeket tőlünk, és persze volt, ahol  farkaskutyákat eresztettek ránk, de gyűjtöttünk, amíg lehetett. Ezt most nem csak úgy értem, hogy amíg ott közvetlenül hozzáfértünk, hanem úgy is, hogy a falu népesedési sorsa elég határozottan kedvezőtlen, így a nagy hagyományokkal bíró kidei kutatások fontos állomása vagyunk mi. Bízzunk benne, hogy lesz még további csatlakozás!

Digitalizálás és feldolgozás az első (2013) és eddigi utolsó (2016) táborban. Közben mit sem változtunk!:)

Fotók: Ilyefalvi Emese és a kutatótábor résztvevői: 2013, 2014, 2016.

Bali János rádióműsora: a nyolcadik adás témája a vasút

Tudja, hogy a vasúti uniformis bekerült bizonyos tájak és települések népviseletébe? Tudja, hogy milyen kulturális javak elterjesztésében volt szerepe a vasúti pályaudvaroknak és a restiknek? Milyen élmények indították Balázs Gézát, hogy a vasút néprajzával, nyelvészetével és szemiotikájával foglalkozzon? Tudja, hogy a vasúti közlekedés muzeális értékei hol láthatóak, mióta a városligeti épület bezárt?

Mária Rádión, négyhetente, szerda délutánonként 16:35-től jelentkezik Bali János Élő örökségünk – beszélgetések magyarságunk értékeiről című, 75 perces magazinműsora.

A nyolcadik adás témája a vasút volt. Az adást Molnár Gergely néprajzkutató szerkesztette, aki jelenleg a MÁV-Start munkatársa. Rajta kívül hallhatjuk az Intézetünkben végzett – és rövid ideig tanított – Balázs Géza nyelvészt, néprajzkutatót, Biber Anettet, a MÁV-csoport szóvivőjét, Zsigmond Gábort, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum főigazgatóját és Nagy Józsefet, a Vasúttörténeti Alapítvány titkárát is. A technikai szerkesztő ezúttal is Radóci Virág mesterszak I. éves hallgatónk volt. A műsor visszahallgatható a Mária Rádió archívumában, illetve az alábbi beágyazott felületen.

A 18. századi Bácska “alulnézeti” egyháztörténete: megjelent Bárth Dániel legújabb kötete

Megjelent Folklore Tanszékünk vezetőjének Bárth Dánielnek legújabb kötete, mely húsz tanulmányon keresztül mutatja be a 18. századi Bácska “alulnézeti” egyháztörténetét. A tanulmánykötet a szerző által vezetett MTA-ELTE Lendület Történeti Folklorisztikai Kutatócsoport keretein belül jelent meg. A blog olvasóival a kötethez írt bevezető írást közöljük és értő olvasókat kívánunk a könyvhöz!

Elöljáró megjegyzések egy tanulmánykötet margójára

A jelen kötetben olvasható húsz tanulmányt az elmúlt két évtizedben írtam a 18. századi Bácska „alulnézeti” egyháztörténetéről. Többségük – fővárosi nézőpontból – „eldugott” helyeken, vidéki múzeumi évkönyvekben, határon túli folyóiratokban, különböző célzatú, konferenciák vagy születésnapi év-fordulók kapcsán összeállított kötetekben látott napvilágot. Húsz évvel néprajzi és történészi diplomám kézhezvétele után talán nem szerénytelenség némi számvetés jelleggel egybegyűjteni és végigtekinteni azokat a hosszabb-rövidebb résztanulmányokat, amelyekben – valami régi vonzódás nyomán – a történeti Bácska vallásos életét próbáltam levéltári forrásokon keresztül megközelíteni. A kiválasztott dolgozatok szándékaim szerint nem csak a saját, személyes (szükségszerűen szubjektív) kutatói érdeklődésemet és egyúttal annak fejlődéstörténetét reprezentálják, hanem mindezeken túl a 21. század harmadik évtizedében is érvényes kutatási lehetőségeket, további adósságokat és talán használható módszertani tanulságokat is felvillantanak.

Természetesen korántsem várható el egy tanulmánykötettől, hogy monografikus igénnyel közelítsen a témához. Akár a forrástípusok, akár a lehetséges megközelítési módok, akár az egyes „történetek” kapcsán megfigyelhető, hogy dolgozataimban jobbára a témafelvetések szintjéig jutottam el. A felmerült témakörök közül eddig mindössze egyet jártam körbe egy mikrotörténeti irányultságú önálló könyvben. A horvát származású zombori ferences ördögűző világképéről szóló kötetem (A zombori ördögűző. Egy 18. századi ferences mentalitása. Balassi Kiadó, Budapest, 2016) tematikájából itt csupán néhány sajátos aspektusból írott tanulmányt szerepeltetek, amelyek többsége a könyv megjelenése után jelent meg.

Áttekintve a kötetben összegyűjtött tanulmányokat, tagadhatatlan, hogy több szempontból heterogén képet mutatnak. Változatos terjedelmük mellett a mögöttes szempontrendszerek is eltérőek: hol inkább társadalomtörténeti, hol hagyományosabb művelődéstörténeti, hol szorosabb értelembe vett egyháztörténeti szempontok vezéreltek. Amit magam is örömmel vettem tudomásul, az a késő egyetemista koromtól fellelhető és soha háttérbe nem szorított kultúrtörténeti érdeklődés, amely kétségtelenül ott található már a források szelektálásában, kiválasztásában, a levéltári „rácsodálkozás” élményszerű mozzanataiban, valamint természetesen az értelmezés hosszú folyamatában és az évek során egyre bővülő hazai-nemzetközi szakirodalmi apparátussal kialakított kontextuális háttér feltárásában egyaránt.

A tanulmányok tematikájának térbeli és időbeli keretei – a monografikus megközelítés híján – magától értetődő módon némi aránytalanságot mutatnak. Az esettanulmányokon keresztül nem a Bácska egésze, hanem sokkal inkább a Nyugat-Bácska (Zombor és környéke), valamint a régió északi központja, Baja városa van (felül)reprezentálva. A főszereplő papság (másrészt a katolikus délszláv hívek) egyértelmű bácskai kötődései miatt egy-egy, a hajdani Bács-Bodrog vármegye határától néhány kilométerre északra fekvő falu (Dusnok és Sükösd) forrásaira alapozott dolgozat is bekerült a válogatásba. Időben kevesebb szó esik a 18. század első feléről, annál több a század derekán, különösen az 1760-as években keletkezett forrásanyagokról. A kötet első tanulmányában hosszabban érveltem amellett, hogy Batthyány József érsekségének időszaka – a források bősége ellenére – még mindig méltatlanul elhanyagolt kutatási területet jelent a kalocsai főegyházmegye történetében. Remélem, hogy az itt közölt, sajátosan „alulnézeti” megközelítésű dolgozataimmal e hiány enyhítésééhez is hozzájárultam. Két kisebb tanulmánnyal a címben szereplő időkeretet átlépve a 18–19. század fordulóján átívelő vallási mozgalmak közötti kontinuitás és a papi attitűdváltás kérdését igyekeztem körbejárni.

Az elmúlt két évtizedben sokan, sokféleképpen segítették munkámat. Részletes köszönetnyilvánítás helyett itt mindössze három személy szerepét emelném ki. Apámnak, Bárth Jánosnak a népesedéstörténeti és kulturális szempontból lenyűgözően izgalmas Bácska és annak története, valamint általában véve a levéltárban végzett történeti néprajzi kutatások iránti máig tartó vonzalmat köszönhetem, amit egész egyszerűen megörököltem tőle valamikor a felnőttkorom küszöbén. Negyedéves egyetemistaként 1999-ben, miközben a NATO vadászgépei Újvidéket bombázták, együtt kutattunk a Kalocsai Érseki Levéltárban, és ekkor merültem el először a jelen kötetben is gyakran felhasznált 1767. évi bácskai egyházlátogatási jegyzőkönyvek adatgazdag protokollumaiban. Már ekkor Lakatos Andor volt e levéltár vezetője, akinek az ezt követő két évtizedben számos esetben tapasztaltam segítőkészségét, amit ezúton is köszönök.

Végül, de nem utolsósorban ez a könyv sem jöhetett volna létre feleségem, Lappints Virág sokrétű segítsége nélkül, akinek nemcsak e tanulmánykötet technikai szerkesztéséért és külső kivitelezéséért vagyok hálás, hanem azért is, mert mindvégig mellettem volt és támogatott, amíg én az elmúlt több mint húsz évben a bácskai vallási élet szövevényes világát kutattam.

A kötet elérhető a szerzőnél, illetve hamarosan az ELTE BTK Jegyzetboltjában is!

Hurrá! 50 írással zárja első egyetemi évét az elteneprajz.blog

Azt, hogy a 2020-as járvány mennyire radikális változást hozott a világunkba, még csak sejtjük. Egy valami azonban biztos: az elteneprajz.blog létrejöttében katalizátor szerepet játszott a pandémia. 2020 őszén, amikor már második féléve nem láttuk a hallgatókat, az újonnan érkező elsős évfolyamot pedig egyáltalán nem volt lehetőségünk megismerni, éreztük: valamit muszáj csinálni. Az alábbi írás arról a folyamatról szól, ahogyan létrejött a blogunk, illetve hogy mi mindenre vagyunk büszkék az elmúlt néhány hónapból és mit tervezünk a jövőben.

Egy szakmai vagy hallgatói blog igénye ugyan már a korábbi években is felmerült, mégis, ha nincs a járvány, lehet hogy még évekig várunk, tervezgetünk. A járványhelyzet viszont azonnali reakciót igényelt. A bezárt kapuk mögött az oktatás és a kutatómunka ugyanis legalább olyan keményen folyt, mint előtte – ha nem keményebben, hiszen a digitális oktatásra való átállás kihívás volt mindkét fél számára. Kitörni ebből pedig csak online lehetett. A blog azonban jóval több, mint puszta átmeneti póttevékenység. 

Az elteneprajz.bloggal a kezdetektől három célunk volt. Egyrészt, hogy láthatóvá és elérhetővé tegyük azt a sokrétű hallgatói, oktatói és kutatói munkát, ami csukott egyetemi ajtók mögött történik, másrészt hogy közérthető stílusú, szakmai cikkeket publikáljunk. Harmadrészt közösséget, csapatot akartunk építeni. Ha máshogy nem lehet, akkor online.

Diákjaink 2020 márciusa óta nem tudtak spontán összeverődni, nem oszthatták meg egymással azt az évfolyamról évfolyamra hagyományozódó tudást a könyvtárban, ami az egyetem sikeres elvégzéséhez szinte elengedhetetlenül szükséges. A blog indulásakor már több hónapja maradtak el azok a meghatározó rendezvények, kirándulások, tanszéki összejövetelek, amelyek a korábbi években biztosították az évfolyamok közötti ismerkedést. A kötelező teamses órákon és szakmai konzultációkon túl az online blogger-meetingeken, workshopokon lehetőségünk volt kötetlenebbül ötletelni, beszélgetni, egymás szövegeit olvasni, a megszokott műfajokat és kereteket átlépve, szabadon alkotni, a kreatív energiákat felszabadítani. Lássuk, hogyan sikerült mindez eddig! 

Miről blogoltunk az első 50 posztban? 

Arról, hogy mit is tanulnak a hallgatók a néprajz szakon és mit lehet vele utána kezdeni legalább annyi hiedelemtörténet van, mint a lidérccsirkéről. Éppen ezért nagyon fontosnak tartottuk, hogy megmutassuk, mi is az igazság: miről is tanulnak az ELTE Néprajzi Intézet hallgatói és mire használható majd a tőlünk kapott tudás később, a munkaerőpiacon. Alumni rovatunkban elsőként a 10 év – 10 kérdés sorozatban öt olyan volt hallgatót mutattunk be, akik az elmúlt tíz évben, már a bolognai képzésben szerezték diplomájukat, és különféle intézményeknél helyezkedtek el. Egyik legsikeresebb sorozatunkat hamarosan folytatjuk, további izgalmas életpályákat bemutatva. 

A néprajz képzés egyik fontos és központi részét képezi a különféle szakmai gyakorlaton (levéltári, kézirattári munkák) és terepgyakorlaton végzett kutatások. A járványhelyzet leginkább ezeket gátolta. Bár szinte sehogyan sem lehet pótolni a felsoroltakat virtuálisan, mégis, az Offline rovatunkban közzétett bejegyzéseinkkel reméljük, hogy jelenlegi hallgatóinkat inspiráltuk és  kitartásra buzdítottuk, hiszen hihetetlenül izgalmas dolgok várják őket a monitoron túl. 2021 nyarán pedig elindulnak végre az új terepgyakorlatok is, ősszel már ezekről is beszámolhatunk! 

A korlátozások ellenére a múzeumi gyakorlatát 2020-ban az összes diákunk teljesíteni tudta, erről is örömmel adtunk hírt a Newseum rovatunkban, néhány hallgatói beszámolóval. Ezúttal is köszönjük a befogadó intézményeknek az együttműködést. Ugyancsak gátolta a koronavírus a külföldi tapasztalatcserét, könytárazást, így egyelőre a Menni külföld rovat is a  visszaemlékezésekből táplálkozik, illetve az online konferenciákon szerzett tapasztalatokról szól. 

Koronavírus ide vagy oda, az OTDK nem maradt el idén sem. OTDK-rovatunk megmutatta, hogy a zárt könyvtárak melletti kutatómunka hogyan működött, milyen lehetőségeik voltak a diákoknak a konzulensekkel való közös munkára, és hogy milyen az OTDK akkor, amikor csak képernyőkön keresztül lehet előadni, vitázni egymással.  

A blog első 50 bejegyzésébe bőven fértek olyan beszámolók is, melyek a kemény, eddig sem kellőképpen látszódó oktatói és hallgatói munkáról adnak tanúbizonyságot. Megjelentek oktatói-hallgatói kötetek előszavai, streamelt órák és kerekasztal-beszélgetések beszámolói színesítették a cikkpalettánkat, és egyben kapaszkodót nyújtottak diákjainknak, olvasóinknak ahhoz, hogy a megváltozott egyetemi-tudományos körülmények ellenére is értesüljenek az intézetünk és a néprajzos szakma eredményeiről, rendezvényeiről. Mindemellett intézetünk oktatói, hallgatói is egyre gyakrabban vállaltak szerepet különböző tudománynépszerűsítő műsorban, illetve a járványhelyzet hatására egyre több szakmai rendezvény került rögzítésre és online elérhetővé vált. Ezek gyűjtőhelye a Multimédia rovatunk, ahova remélhetőleg a jövőben egyre több saját tartalom is felkerül.  

Értünk mi ehhez? 

Egy bölcsész adekvát válasza erre, hogy Naná! Mindenhez is! Ugyanakkor kiemelten fontosnak tartottuk, hogy egy szakszeminárium keretén belül is foglalkozzunk a témával. A 2020/2021-es tavaszi félévben először tartott a tanszékünk a néprajz és a média világának metszetét célzó kurzust: a Néprajz és média. Tudománykommunikáció, tudománynépszerűsítés, tudománymenedzsment címen futó szeminárium lehetőséget adott arra, hogy a diákjaink médiatudatossága, tudománynépszerűsítő íráskészsége, társszakmákkal való kollaborációs készsége fejlődjön. Meghívtunk ismert szakembereket, akik saját példájukon keresztül mutatták meg, mennyire fontos a néprajzi, és általánosan a bölcsészettudományi tudás átadása szélesebb közönségnek. Időnként ki is nyitottuk a kapukat, nyilvános, Facebookon streamelt kerekasztal-beszélgetést tartottunk az óra keretein belül Néprajz és social media címmel, melyet a szakma nagy számban követett. Természetesen a szemináriumra készített interjúk sem maradnak az asztalfiókban, első körben a Hogyan eleink… interjúsorozatban a blog követői arról olvashatnak, hogy a szeminaristák miről és kikkel beszélgettek legszívesebben a félév alatt. 

Clickbait – a legsikeresebb poszt 

A blog legfontosabb missziója talán az, hogy közérthetően, tudománynépszerűsítő stílusban tanuljunk meg írni a minket érdeklő és általunk fontosnak tartott néprajzi, folklorisztikai, antropológiai témákról és tudománytörténeti kérdésekről. Éppen ezért nagy öröm számunkra, hogy a blog eddigi legtöbb kattintást elérő posztja 899 kattintással Svégel Fanni Nőrovatának Fél Editről szóló cikke. Szerintünk mindegyik rész zseniális, úgyhogy olvasásra fel! A sorozat szeptemberben folytatódik!

A minimalista pink téglalap, azaz a Fél Editről szóló írásunk megtekintéseinek száma
Svégel Fanni és a Nőrovat főszereplői közül három, Fél Edit, Relković Néda és Gyarmathy Zsigáné Hory Etelka

Ki olvas minket? 

Először is, hányan? Induló egyetemi szakmai blogként minket is meglepetésként ért, 

hogy csak a 2021-es évben 9600 látogatója, és több mint 18 000 megtekintése volt az elteneprajz.blog-nak. Egy új poszt publikálásakor átlagosan 150–200-an kattintottak eddig a tartalmakra, de új poszt nélkül is, naponta akár 15–20 olvasót vonz be a Néprajzi Intézet szakmai blogja. 

A szívmelengető statisztika: az elteneprajz.blog eddigi összes olvasójának száma

Még nagyobb öröm, hogy az online térben nemcsak a Múzeum körút szobáiból törtünk ki, hanem elérhetővé váltunk mindenhol, Ausztráliától egészen Kanadáig. Az első 50 poszt után már lassan a világ minden tájáról vannak olvasóink. 🙂 

Az elteneprajz.blog eddigi olvasótáborának terület szerinti megoszlása
20 ország, ahonnan a legtöbbet kattintanak az elteneprajz.blogra 

Aki nem akar lemaradni egyetlen posztról sem, iratkozzon fel! 

Nagyon örülünk, hogy sikerült tartani azt a vállalásunkat, hogy az elteneprajz.blog legalább hetente egy új poszttal bővüljön. Sőt, még túl is teljesítettük a tervet, átlagosan hetente két poszttal jövünk ki. Egyelőre szinte kizárólag Facebook-posztokkal érjük el az olvasókat, azonban ezen a jövőben változtatni szeretnénk. Éppen ezért ajánljuk mindenkinek, hogy kattintson a követésre a blog felületén. Ha követi a blogot, egyenesen az e-mail fiókjába érkezik az új tartalomról szóló értesítést! 

A főoldal jobb alsó sarkában lévő Követem gombra kattintva követhetik a blogunkat!

Nagyon köszönjük a blog olvasóközönségének a bizalmat és a rendszeres olvasást, a Néprajzi Múzeum és az ELTE BTK támogatását! Már nagyon várjuk, hogy visszatérjünk a személyes találkozók világába, de egy biztos: most már maradunk online is!

Bobák Szilvia – Ilyefalvi Emese

Borítókép: Bloggerkirándulás Nagykovácsiban, 2021, Fotós: Kiss-Leizer Dávid

Bali János rádióműsora: terítéken a sport és a futball

Tudja, hogy mi az a méta? Tudja, hogy a lovasíjászat része a hungarikumok gyűjteményének? Hogy miért volt sikeres az 1950-es évek első felében az Aranycsapat? Hogy milyen szerepe van a nemzeti összetartozásban a Nélküled című slágernek? 

Mária Rádión, négyhetente, szerda délutánonként 16:35-től jelentkezik Bali János Élő örökségünk – beszélgetések magyarságunk értékeiről című, 75 perces magazinműsora.

A hetedik adás témája a sport, a foci volt. Az adásban – többek között – hallható a sorozat állandó társszerkesztője, Molnár Gergely, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet felvidéki munkatársa, Csonka Ákos. A technikai szerkesztő ezúttal is Radóci Virág mesterszak I. éves hallgatónk volt. A műsor visszahallgatható a Mária Rádió archívumában, illetve az alábbi beágyazott felületen.

Így játszottak eleink a Galga mentén – interjú Benedek Krisztinával

Emlékezzünk csak vissza gyermekkorunk éveire, a gyermeki kacagásra, a játékra. Biztosan mindannyiunknak van egy nagyon kedves játékos emléke. Mind ismerjük azt az érzést, azt a felhőtlen boldogságot, amikor győztünk egy játékban, ami a mindennapok része volt. A játékok tulajdonságai azonban sok dologban változtak az évek során, de akad olyan is, amiben hűek maradtunk eleinkhez. Benedek Krisztina, énekes előadóművésszel, néptánc és népzene pedagógussal beszélgettem, akinek missziója a népi játékok megismertetése másokkal. – Virágh Eszter Enikő Néprajz és média szemináriumra készített interjúja.

Hogyan alakult ki kötődése a Galga mentéhez és a tájegység játékaihoz?

Szüleim mindketten a Galga mentén születtek, édesapám Galgahévizen, édesanyám pedig Turán, ez a két falu pedig elég meghatározó, sokat gyűjtöttek errefelé. Édesapám szülei, Galgahévizen mindketten gyöngyösbokrétások voltak. A mozgalom az 1930-as években egyfajta újra felfedezése volt a népművészetnek. Mondhatnám azt, hogy hagyományőrző családba születtem, de tulajdonképpen a szüleim annyira már nem voltak hagyományőrzők. Ők ugyan Gödöllőre költöztek, de a nagyszüleim falun maradtak, és én minden nyáron, szinte az összes lakodalomban részt vettem, hiszen a rokonság nagyon szerteágazó volt és a nagymamám már egészen piciként is vitt magával. Már karonülőként, aztán később nagyobbacska leányként is megismerhettem a hagyományokat, a lakodalmakban az ember csak úgy szívja magába a kultúrát!

A következő találkozásom a népi kultúrával Hintalan László nevéhez kötődik, aki a Galgamenti Népművészeti Fesztivál egyik szervezője volt Galgahévizen, ami tulajdonképpen azon a sportpályán volt, ami a nagymamám kertje végében, a Galga-patak mellett terült. Ez a pezsgés, zsongás, együtt éneklés, együtt táncolás, hogy mindenki együtt boldog, nagyon meghatározó élmény volt. Ezt követte Danku Pista bácsi, az énektanárom, aki a kezembe adott népdalokat, egy népdaléneklési versenyre.

Mi inspirálta, hogy megírja a „Cibri, cibri…” című Galga menti játékfűzésekről szóló könyvet?

Igazából akik inspiráltak a könyv megírására, és első sorban arra, hogy ezzel foglalkozzak, azok Hintalan László és Dr. Lázár Katalin voltak: ők maguk is rengeteg játékot gyűjtöttek a Galga mentén, velük a mai napig tartom a kapcsolatot. Valójában ez a könyv eredetileg a szakdolgozati témám volt a Táncművészeti Egyetemen, egy oktatási segédanyagnak készült. 1-4. osztályig, minden évfolyamnak elkészítettem a falu játékait, összefűzve. Aztán Foltin Jolán kezébe került, aki a témavezető tanárom volt, és ő javasolta Dr. Sándor Ildikónak, hogy a Hagyományok Háza-sorozatban az én dolgozatom is megjelenjen. Tehát a könyv már Sándor Ildikó szerkesztésében készült el, és egy óvodás játékfűzés rész is került bele. A kötetben szereplő játékok pedig mind olyanok, amiket a gyerekek, akiket tanítottam, nagyon szerettek, tehát ez a könyv nekik készült.

Emellett azért is választottam a Galga mentét, mert meggyőződésem, hogy ha én itt élek, és itt tanítok, akkor nekem ezt a tájegységet kell megismertessem a gyermekekkel és ezeket a játékokat kell tanítanom, ugyanígy a népdalokkal. Miért tanítanám a szilágysági népdalokat, ha itt vagyunk a Galga mentén, hiszen annyi van belőlük, tárházuk kifogyhatatlan.

Mit jelent pontosan a játékfűzés szó?

Azt jelenti, hogy több játék, akár egy dramaturgiai szálon, össze van fűzve. Ennek alapszabálya, hogy egy tájegységet választva kell a játékokat egymás mellé fűzni. Hangulatában és folklorisztikai szempontból is az a szerencsés, ha egy tájegység, de a legjobb ha egy falu játékait fűzzük össze. A népdalok összeállításánál is ugyanígy: a legszebb csokrok akkor születnek, amikor ugyanarról a vidékről válogatunk, így érhető el egy homogén egység.

Milyen tulajdonságok alapján kerülnek a játékok egy kategóriába? Milyen kategóriákba sorolhatjuk az egyes játékokat?

Szerintem a legjobb, és amit én is nagyon szeretek, a játékmag szerinti rendszerezés. Ezeket a Lázár Katalin-féle típuscsoportokat és tömböket alkalmaztam én is a könyvben. A játékmag rendszerezés alapján vannak eszközös, mozgásos, illetve szellemi, párválasztó játékok, mondókák és kiolvasók, kisorsolók. Ezeknek a kategóriáknak pedig vannak alcsoportjai, ahova az egyes játékokat soroljuk, például a könyv címadó játéka, a „Cibri, Cibri gömböstő“ egy mozgásos játék, azon belül pedig mozgásos ügyességi és erőjáték, illetve páros forgó.

Ez egy nagyon szép rendszerezés és Lázár Katalin ennek a legnagyobb ismerője. A Magyar Tudományos Akadémián például 3500 játék van rendszerezve, ahhoz, hogy ezeket a játékokat mind megismertessük gyermekeinkkel, körülbelül 10 éves korukig, naponta egy új játékot kellene megtanítanunk nekik.

Felül: Kankovszky Ervin felvételei, 1930-ból (NM F 157694, NM F 82557) és Márkus Mihály felvétele Galgamácsáról (NM F 82694), Alul: Gönyey Sándor felvétele 1949-ből, (NM F 95927) és Falus Károly felvétele 1952-ből, Turáról (NM F 228509) Néprajzi Múzeum, Fényképgyűjtemény

Miben tért el a Galga mentén egyes falvak, városok játéka? Van-e olyan jellegzetességük, ami nagyon sajátos?

Sokféle játékkal találkoztam, és azt kell mondanom, a gyerekek az egész világban nagyon hasonlóak. Mégpedig abban, hogy nagyon szeretnek játszani. Főleg a szabad ég alatt. Bármi kerül a kezük ügyébe, abból képesek játékot csinálni.

A Galga mentén például, még én a nagymamámtól tanultam a papsajt leveleivel játszott mondókákat, az „Élek-e halok-e“, „Szeret nem szeret” játékokat. Az ilyen típusú játékok pedig mindenhol megtalálhatók, hiszen mindenhol van növényzet, ezzel együtt pedig valami kis rigmus is megszületik. Természetesen abban már lehet eltérés, hogy ezt a szöveget hogy mondták a Galga mentén, és hogy a Rábaközben. Ezek a természetmondókák mindenhol nagyon egyformák és mindenhol jelen vannak, például „Katalinka, Katalinka merre megyek férjhez, Katalinka szállj el, szállj el…“. Ezt az egész országban meg lehet találni, és bár én nem tanulmányoztam határon túli játékokat, de el tudom képzelni, hogy például egy török gyermeknek ugyanúgy eszébe jutott, hogy a katicákkal játsszon.

Ezek a játéktípusok mindenhol megtalálhatóak, kisebb-nagyobb eltérésekkel, de olyan nagyon jellegzetes sajátosságuk nincsen. Ahogy eltérés van a viseletben, az ételekben, a táncban, úgy a játékokban is vannak. Egy-egy vidéknek vannak karakteres szavai, a Galga mentén is az elhallott szavak bekerülnek a gyermekek játékaiba. Tehát a környéken megtalálható növények, helyek, földrajzi jellemzők, a nyelvhasználat befolyásolják a játékokat, de merőben nem térnek el ezek egymástól.

Milyen eszközöket használtak egyes játékokhoz?

A gyermek mindenből játékot, eszközt csinál. Például nem volt kifejezetten labdájuk, szóval rongyokból készítettek maguknak. A Galga mentén például, amikor az asszonyok szőtték a szőnyeget a gyermekek odakeveredtek és minden felesleges anyagot összegyúrva labdát készítettek azokból. Egyébként is a paraszt ember az olyan, hogy semmit nem dob ki, mindent felhasznál valamire, rendeltetést ad a dolgoknak. A lemorzsolt kukorica csutkából kutacskát készítettek, vagy csutkapalotát. Készítettek csutkababát is, és ez is egy olyan adottság, ami mindenhol jelen volt, hiszen az állatoknak morzsolták a kukoricát a Galga mentén túl is. Emellett a bot az, ami nagyon sok játékban használatos volt és bármit lehetett vele fantáziálni. Használtak még pénzt is, és tényleg bármi ami a kezük ügyébe került, abból játékot csináltak. Valahol, ha bele gondolunk, még a lányok szoknyája is olykor eszköze volt a játékoknak.

Hogyan játszottak a lány és hogyan a fiú gyermekek, volt-e nagy eltérés?

Igen, volt eltérés, sőt, nem is nagyon vegyültek a fiúk és a leányok egymással. A nemi identitás, a nemek közti különbségek már gyerekkorban, – nem is azt mondom, hogy rájuk nyomták a bélyeget, – de megvolt hogy mi illendő és mi nem, ahogy a nagymamám mondta. Megvolt ennek a rendje, rendszere. Nyilván egy fiú nem állt be egy körjátékba, ugyanakkor erőnlétet igénylő játékokat csak fiúk játszottak. Mindent ami katonás, amihez valamilyen fegyver kell, egy bot, azt a lányok nem játszották. Eleve másképpen is öltözködtek, a lányok még a hétköznapi viseletben sem hemperegtek úgy a földön, mint egy fiú. A szökellések, sergések, és hasonló mozgásos játékok pedig a lányok játékai voltak. Két példán bemutatva, a fiúk egyik játéka, a „Kutyakapitány adsz- e katonát?“, tipikusan egy olyan erőnléti játék, amibe úgy tapasztaltam, hogy a lányok nem szívesen állnak be. Aztán például ott a „Termett a meggyfa“, ami egy párválasztó körjáték, abba a fiúk nem álltak be, pedig azt gondolná az ember, hogy ez közös játék, de valójában a fiúk 10-12 éves korukig nagyon szégyenlősek, így ezekben a játékokban a lányok választották egymást. Ilyen tipikusan lányjáték még, a „Mit játszunk lányok…“, ahol szó szerint a lányokat szólítja meg a játék, nem véletlenül. Csúfolót mondtak fiúk is és lányok is, és persze főleg egymásnak mondták. Persze minden olyan játék, ahol ez a fajta nemi identitás nem okozott valamiféle szégyenérzetet, vagy ellenállást, amit az illem engedett, azt közösen is játszották.

A gyermekek felcseperedésével, hogyan változtak a játékok? Milyen korosztályi sajátosságok figyelhetők meg az egyes játékokban?

Az életkornak megfelelően változtak a játékok. Ameddig egy pici baba nem tud járni, beszélni, addig ölbeli játékokat játszanak velük, ezekben a játékokban a nemi különbségek nem mutatkoznak meg. Tehát mind a fiúkat mind a lányokat lovagoltatták, vagy a „Lóg a lába lóg“ játékot is játszották velük. Ide tartoznak még a csiklandoztatók, a hintáztatók, a tapsoltatók. Amikor pedig már magabiztosan tudott szaladni a gyermek, akkor vegyült a nagyobbakkal. A paraszti társadalomban nem az volt, mint most az óvodákban, hogy a gyermek csak saját korosztályával van együtt. A kicsi mindig ment a nagyobb testvérek után, akiktől eltanulta a játékokat, csúfolódásokat. Látta, hogy mit csinálnak a nagyobbak és amikor már képes volt ő is ilyenekre, akkor csinálta. Amikor nyiladoztak a gyermekek, elkezdték egymást figyelni, akkor jöttek ezek a párválasztó játékok, addig meg a természetmondókák, szökdelők voltak a jellemzőek. Illetve a felnőtt világ leképződése megmutatkozott a gyermekek játékában is, amikor csúfolódtak, vagy mondókákban például, amikor főzőcskéznek „Tekeredik a rétes“. Olykor eljátszottak egy lakodalmat, táncházat is.

Napjainkban is él a Galga mentén ezeknek a játékoknak a hagyománya?

Biztos vagyok benne, hogy mindenhol van egy-egy olyan tanító-, óvónő aki a helyi sajátosságokat megtanítja a gyermekeknek, de a jelenlegi fenntartás egyik legfontosabb formája a táncegyüttesek. Az együttesek ugyanis elsősorban a helyi játékokat tanítják meg a gyermekeknek. Itt Gödöllőn is a helyi, Galga menti játékokat igyekszem átadni a kicsiknek, a Zene-Csoda-Vár foglalkozáson a Zeneiskolában, vagy a Damjanich János Általános Iskolákban.

Benedek Krisztina népi játék foglalkozásokat tart kicsiknek és kicsit nagyobbaknak

Melyik a kedvenc játéka?

Az én kedvenc játékom a csülközés, ami egy Galga menti ügyességi eszközös játék, a gyerekek egyik kedvence is. Ezt így írja le Hintalan László Aranyalma című könyvében:

„A játék kezdetén a fiúk rajzolnak egy 4-5 méter átmérőjű kört, középre állítanak egy fahasábot. Ez a csülök. Ettől kb. 10-15 méterre húznak egy vonalat, ők ide állnak, mindegyiknél van egy kb. 1 méter hosszú bot. Ezek a csülökütők. Egy fiú külön áll a kör másik oldalánál, ő a csősz. Botja neki is van.

A fiúk a csülökütőkkel sorban, egymás után megpróbálják eltalálni a csülköt, hogy eldőljön. Aki a körön kívülre dob, kiesik a játékból a következő csőszcseréig. Ha valamelyik dobástól a csülök eldől, minden gyerek, aki már eldobta a botját, beszalad a körbe. A csősz szintén.
A dobók megpróbálják minél gyorsabban visszaszerezni botjaikat, majd kiszaladni a körből. A csősznek viszont először föl kell állítania az eldöntött csülköt, majd saját botjával, amivel beszaladt, kell még a körön belül megütnie egy játékost, aki természetesen menekül a csősz elől. Ha sikerül megütnie valakit – leginkább a lábánál –, az lesz a csősz.

Ha mindenki kiszalad a körből, és a csősz nem tud senkit megütni, akkor továbbra is ő marad a csősz. Aki úgy látja, hogy nem tudja fölvenni a botját, mert a csősz felállította a csülköt, és már ütne, az kiszaladhat a körből anélkül, hogy visszaszerezné. Ilyenkor a következő találat után fut be érte.

Előfordulhat, hogy egyik dobó sem tudja feldönteni a fahasábot. Ilyenkor mindnyájan az utolsó dobás után szaladnak be, de ez a csősznek kedvez, mert nem kell fölállítania a csülköt, mielőtt üthetne. A játék célja a csőszséget elkerülni, vagy attól minél előbb megszabadulni. Játszották még úgy is a faluban, hogy kör helyett vonalat húztak, a mögött volt a csülök 2–3 méterre. A vonal funkciója ugyanaz volt, mint a köré.”

Van-e arról tudásunk, hogy a népi játékok, így köztük a Galga menti játékok milyen hatással vannak a gyerekek fejlődésére? Érdemes ma is átörökíteni a gyerekeinkre ezeket? Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?

Igen, mindenképpen hatással van a gyermekek fejlődésére, méghozzá pozitív hatással. Azt gondolom, hogy ha az édesanyával megszerettetjük a népi kultúrát, illetve azt az igényt kialakítjuk benne, hogy a gyermekével játszon, azzal már tovább élnek ezek a mondókák és játékok, és ez egy nagyon jó területe a hagyományőrzésnek is. Az olyan foglalkozások mint a Csodababázó, a Kerekítő, számomra missziós tevékenységek, fontos számomra, hogy továbbadjam az édesanyáknak ezt a tudást. A karantén idejében is erre törekedtem, hogy a gyermekek és édesanyák tudják valamilyen módon a játékokat, mondókákat tanulni. Készítettem nekik kis YouTube videókat, ahol játékosan, rajzolva tanulhatnak.

Azzal pedig, hogy egy ilyen mondókát végig csinál, – a rajzolással együtt, – a gyermek, vagy vele az édesanya, rengeteg területen fejleszti a gyermek képességeit. Például beszédfejlesztés, finommotorika, ritmusérzés fejlesztés, hiszen a kéz úgy mozog ahogy a mondóka lüktet. Persze amikor egy édesanya játszik a gyermekkel, a cirógatások ugyanúgy rögződnek a babának, mintha maga tanulná. A játékok fejlesztő hatása pedig a gyermekek empátiáján, szociális érzékenységén, szabálytisztelésén is megmutatkozik. Az, hogy egymásra kell figyeljenek, hogy türelmesnek kell lenniük, mind a játékok által megtaníthatók. Sajátos nevelést igénylő gyerekek számára is hasznosak tudnak lenni, fejleszthetik őket. A kiszámolók például megtanítják, hogy az életben sok minden múlik a szerencsén, sokszor dönt a véletlenszerűség, hiszen ilyenkor nem kijelöl valaki valakit, hanem éppen akire jut a sor az lesz például a fogó. Ez megtanítja a gyermekeket elfogadni, hogy vannak jó és vannak rossz dolgok és nem minden alakul úgy, ahogy azt várjuk.

A népi játékokban az élet minden rezdülése benne van. A hagyományőrzésen túl tehát, olyan csodálatos fejlesztő szerepe is van ezeknek a játékoknak, amelyeket a gép előtt ülve egyik gyermek sem tud elsajátítani. A közösségben való játék, a tolerancia elsajátítása, a mozgáskoordináció fejlesztése nem fejleszthető egyedül, egy szobában ülve.

Az interjúban publikált fotók Benedek Krisztina és a Néprajzi Múzeum tulajdonai.

Borítófotó: Kankovszky Ervin felvétele, 1930, Tura, Néprajzi Múzeum (NM F 157695)