Láncreakció/Frazon Zsófia: az etnográfus, aki egyszerűen csak szereti, amit csinál

Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? A vizsgaidőszakban a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. Gulyás Judit kérte fel a Láncreakció folytatására Frazon Zsófiát, a Néprajzi Múzeum munkatársát, aki mesél az egyetemi éveiről, “szakszédelgéseiről”, múzeumi missziójáról és arról, hogy mikor jönnek a legjobb gondolatai, ötletei!

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára? 

Azért lettem néprajzos, mert másodéven kirúgtak matekról. Pécsre jártam. És ez még akkor történt, amikor nem volt egyszakosság. A másik szakom ének volt, és egy évet adtam magamnak, hogy párt találjak mellé. Bejártam órákra, szabadon, kíváncsiságból, és a komm. tanszék antropológia és társadalomtudományi órái tartották fenn leginkább a figyelmem. De nem akartam kommra menni, mert egy csomó tárgy nem érdekelt. Ugyanebben az évben indult a néprajz szak, gondoltam, ez valami hasonló, és felvételiztem. Persze nem vettek fel. A következő évet kicsit komolyabban csináltam: hivatalosan is teljesítettem kommos órákat, közben behallgattam néprajzra, és döntöttem, hogy ezt a kettőt viszem tovább. Másodszor szuper lett a néprajzos felvételim. A kommon csak antropológiát és társadalomtudományi órákat hallgattam, a néprajzon mindent. Ennyi szakszédelgés után végül 27 évesen végeztem, egy évet dolgoztam a kommon, és onnan kerültem át a néprajzra. Végül 2005-ben jöttem át a Néprajzi Múzeumba. Muzeológiával professzionálisan csak 2000 körül kezdtem el foglalkozni, a kommos doktorim témája a múzeum mint terep volt, és kifejezetten a Néprajzi Múzeumra koncentráltam. Ez persze finomodott, ahogy oda kerültem dolgozni, hiszen magam is a praxis részévé váltam. Látszik tehát, hogy

lassan és fokozatosan lettem muzeológus. Leginkább olyan etnográfus vagyok, aki múzeumban dolgozik, és múzeumtudománnyal foglalkozik. Az érdeklődésem pedig leginkább a határterületekre és a módszertanra irányul. 

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül? 

Szuper szerencsés vagyok, mert legalább három embert is említhetek, akiktől nagyon sokat tanultam. De említhetnék többet is. A pécsi néprajzon remek tanárok voltak. De akitől tudományt, kutatást, vitát, kritikát egyszerre lehetett tanulni, az nekem Pócs Éva volt. Nála azt a szakirodalmat is elolvasta az ember, ami hottentottául volt. Fel sem merült, hogy nem. Piszlicsáré témákba is beleástuk magunkat, ha kellett, de valahogy mégis mindig kikerekedett belőle a világ. Nekem az is nagyon bejön, hogy a gondolkodásának geopolitikai dimenziója is van: közép- és kelet-európai vetülete. Ezt építette tovább a kommon Niedermüller Péter, aki akkoriban az antropológia spec vezető tanára volt. Ideológia-kritika, újracsak geopolitikai közegben, erős fogalmi és elméleti szövetbe ágyazva. Mindketten élénk és kritikus gondolkodásra tanítottak. Aztán amikor a doktorinak nekiugrottam, akkor Fejős Zoltán lett a témavezetőm, majd néhány év múlva a főnököm, aki mellett lényegében megtanultam: mi az, hogy múzeum: olyan speciális tudományos közeg és terep egyben, amely nem pusztán az akadémiai tudomány számára szállít „szép illusztrációkat”, ahogy ezt Magyarországon szerették elképzelni, hanem önálló tudományos világ fogalomkészlettel, módszertannal, tudományos, társadalmi, kulturális praxissal és misszióval.   

Képek: (balról jobbra)1. Niedermüller Péter; 2. Pócs Éva; 3. Fejős Zoltán; 4. Hermann Bausinger

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? 

Szomorú aktualitás, de a nemrég elhunyt Hermann Bausingerrel. Vele nagyon szívesen. Olyan századot élt végig tudósként Európában, amit traumák és ideológiai csatározások, társadalmi és gazdasági válságok szabdaltak, melyek sosem hagyták érintetlenül a tudományt. Egy ilyen közegben korszerűnek, kritikusnak, előremutatónak lenni, tudósként és tanárként fogalmakkal, emberekkel, tárgyakkal együtt dolgozni elképesztően intenzív: intellektuálisan, morálisan és etikusan is. És ugyan Bausinger nem maradt olyan aktív szemléletformáló tudós idős korára, mint például Jürgen Habermas, viszont ugyanabban, a „nemzeti kultúrába” ágyazott tudományban mozgott, amiben én is, és amelyben a szellemi éberség, a józan ész, a kritika és a morális döntések ma is megkerülhetetlenek. Pláne egy ilyen országban, ahol mi élünk. Ilyesmiről szívesen dumálnék vele. 

4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során? 

Hogy hasznos legyek. Hogy a tudomány, amelyben mozgok, kritikus és gondolkodó társadalmi közeget teremtsem. Olyan nyelvet és kifejezési formát, ami segít a világról komplexen gondolkodni. Soha nem választanám az egyszerűsítést, mert az a világ, amiben élünk, és amiről múzeumi eszközökkel gondolkodom, egyáltalán nem egyszerű. Az olyan mondatoknak pedig semmi értelmét nem látom, hogy például egy kiállításnak egy általánosiskolás nyelvén kell szólnia, mert az az, amit mindenki érti. Szerintem az értelmes és világos beszédet mindenki érti, csak nyitottan és oldottan kell fogalmazni (nyelvileg és vizuálisan is),

partnerként kell kezelni a nézőt, kíváncsivá tenni, vagy bárhogy máshogy felpiszkálni az érdeklődését. Ez lehet provokáció, megbontránkoztatás, megdöbbentés, megtréfálás vagy bármi más. Csak séta közben kezdjen mozogni az agya is. És nem baj, ha érzései is vannak.

Ebben a misszióban a múzeum elképesztően fontos médium. A tudomány területén mozog, tudománnyal, társadalommal, konfliktusokkal, közösségekkel foglalkozik, emberek, tárgyak, életek viszonyát kutatja, és fordítja át: gyűjteményre, örökségre, szövegre, térre és vizuális nyelvre. Ezen keresztül gondolkodtat, gondolkodni és látni tanít. Ezt a munkát jól csinálni: ez motivál.

Fényképek a MaDok-program kiállításairól.

5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?

Az együttműködés. Másokkal közösen dolgozni. Csapatban. És szeretem, ha ez egy lassú folyamat, amelyben valóban van idő együtt gondolkodni. Amikor felteszek egy kérdést, és azon gondolkodom, hogy erre a kérdésre kikkel együtt adnék szívesen választ, azt a részt elképesztően szeretem a munkában. Persze ott az olvasás, meg a forrás- és terepkutatás, meg minden olyan módszer, amivel az adott kérdésre lehet keresni a választ, de hogy ezt egyedül csináljam, otthon vagy egy könyvtárban üldögélve, ez már nagyon régóta nem vonz. Ha izgalmas kérdésekhez jó partnereket találok, vagy engem talál meg valaki az ő kérdéseivel partnernek, a tudások, a tapasztalatok és az érzelmek hangolása számomra az élvezetes és értelmes munka. Akkor érzem, hogy tudósként a helyemen vagyok. Ez biztos alkati kérdés is. Nagyon óvatosan, húsz év munkatapasztalat után pedig le merem írni: talán ebben tényleg nem vagyok rossz. És az a minőség, ami az ilyen együttműködésekből születik, számomra mindig más. Sokkal kaleidoszkópszerűbb, sokkal nyitottabb, ami másoknak is lehetővé teszi a kapcsolódást.    

6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát? 

Persze. Többször is. Amikor úgy éreztem, hogy körben forgok és nem tudok megújulni. Meg volt bennem egyfajta ijedtség is, mert láttam, hogyha nagyon szeretem a szakmám, meg a múzeumot, az rengeteg más dologtól von el, ami ugyancsak érdekel. Ezek olyan hullámvölgyek, amelyeken lehetne enyhíteni például egy-egy szabad évvel, amikor ha akarsz, nem foglalkozol tudománnyal.

Ilyenkor eljátszom a gondolattal, hogy beállnék egy punk-rock bandába vokalistának. Naponta járnék próbára, nem a tudományos diskurzus és a gondolkodás, hanem gyakorlás és az éneklés töltené ki az időm, kicsit pihenne az agyam, és olyanban fejlődnék, amiben már nagyon régen nem. Szerintem ez a tudományos munkámnak is jót tenne hosszú távon. Remélem, ezt olvassa a főnököm! 

The Clash és a Sex Pistols nevű együttesek.

7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét? 

Viszonylag jól. Vagyis mára megtanultam. Nem nevelek gyerekeket, ami nem jelenti, hogy ne lenne családom, ne lenne magánéletem, ahol az élet nagy feszültségei alakulnak ki. Ahol a nehéz döntéseket kell meghozni. Ebben nagyon sokat fejlődtem az elmúlt tíz évben. Szerintem ez korosztályi is. Illetve valószínűleg összefügg azzal, hogy nincs bennem túlzottan nagy karriervágy. Sem versenyszellem. Egyszerűen csak szeretem, amit csinálok, és ötleteim is akkor vannak, ha nem zsákmányolom ki magam, hanem hagyok teret arra, hogy éljek, szabadon gondolkodjak, emberek között legyek és figyeljek. Amikor jól állítom be ezt az egyensúlyt, akkor minden könnyű. Amikor rosszul, akkor meg semmi nem megy. A korona azért az én idegeimet is próbára tette. 

8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább? 

Leginkább? A fűben heverés. Amúgy nagyon csavargós vagyok. Tehát megyek. Egyedül és másokkal is. Szeretek beszélgetni, együtt enni, vagy csak simán sétálni, nevetni. Nagyon pihentet a mozgás, szeretek úszni, a legjobb gondolataim zuhanyzás közben jönnek, és most, hogy egy éve, húsz év kihagyás után újra vezetek, autózás közben bármit megoldok fejben (leginkább városon kívül, ahol nem kell figyelni a hülye GPS-t). Ha vizet és napot látok, azzal nálam semmi más nem versenyképes. 

Képek: 1. Frazon Zsófia: Kiállítás és múzeum. Az újrarajzolás terei (2011); 2. Frazon Zsófia (szerk.): …NYITOTT MÚZEUM… Együttműködés, részvétel, társadalmi múzeum (2019).

9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne? 

Régebben nagyon újraolvasós voltam, tudtam, hogy mire van szükségem, ha szükségem volt rá. John Irving Garp szerint a világ című regényét 18 évesen fedeztem fel, és nagyjából tíz éven keresztül évente egyszer elolvastam. Általában nyár elején, rituálisan. Nagyon sokat tanultam belőle akkor: női és férfi társadalmi és nemi szerepekről, feminizmusról, feminizmuskritikáról, irodalomról, történetmesélésről és szövegírásról. A posztmodern fogalmát is ezen keresztül ismertem és értettem meg. Biztos nem annyira jó könyv, hogy tízszer el kellett volna olvasni, de így hozta az élet. Ma sokkal ritkábban olvasok újra könyveket. A korona alatt pedig nagyon keveset olvastam, nem ment, nem kötött le, másra vágytam. Ha végre valamit végigolvastam, akkor viszont kétszer. Nem tudom, talán az ismétlés adott valami különös biztonságérzetet. Két ilyen karanténkönyvem volt: Judith Schalansky Különféle veszteségek jegyzéke (2020; Corvina; fordította: Nádori Lídia) – ezt most egy tanulmányban használtam is; és Edward Carey Kicsi. Madame Tussaud életének rémisztő és csodálatos regénye (2019; Európa; fordította: Siklós Márta) című könyve – amit épp készülök használni egy készülő tanulmányban. Mindkettőnek vannak múzeumi vonatkozásai, mindkettőben fontos a szöveg és a kép kapcsolata, és az, hogy a szerző nemcsak ír, hanem vizualitással is foglalkozik: illusztrál, rajzol, könyvet tervez. Véletlen, hogy ez a kettő akadt fent. Vagy épp nem az. És most nagyon frissen is van egy könyv, amit egy hónap alatt kétszer olvastam: egyszer elölről, egyszer meg hátulról: A madarak tapsolnak, amikor felszállnak, ez a címe, és három képzőművész Fusz Mátyás, Kristóf Krisztián és Zalavári András csinálta.

Az olvasás meditatív és mosolygós állapotában pedig be is írtam az utolsó oldalra tollal, hogy: szeretem a könyveket, amiket hátulról pont olyan jó olvasni, mint az elejéről. Lehet, hogy a múzeumot is pont ezért szeretem. 

Képek: 1. John Irving Garp szerint a világ; 2. Judith Schalansky Különféle veszteségek jegyzéke; 3. Edward Carey Kicsi. Madame Tussaud életének rémisztő és csodálatos regénye; 4-6. Fusz Mátyás, Kristóf Krisztián, Zalavári András: A madarak tapsolnak, amikor felszállnak

10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta? 

Nem szeretek zenét ajánlani, mert ami most nekem épp jó, bejön, az nem biztos, hogy épp másnak is, és akkor rosszul sül el. Viszont mesélek egy történetet. A Cliómban cédélejátszó van, és nincs USB csatlakozó, úgyhogy cédét hallgatok. Néhány hónapja beragadt az egyik. Nem tudtam kivenni. Vagy azt hallgattam, vagy semmit. Tök sokszor meghallgattam, elég idióta lemez: a lengyel Oszibarack nevű együttes Moshi moshi (2005) című albuma, amit egy nagyon kedves lengyel barátomtól kaptam, kábé akkor, amikor megjelent. Most már annyira bevésődött, hogy hosszú részeket el tudok belőle énekelni, és ilyenkor kábé úgy vezetek, mint egy muppet: csóválom a fejem, és dobolok a kormányon. Viszont az utazás, a mozgás és a zene annyira összekapcsolódott a fejemben, hogy akkor is ez zakatol, ha nem kapcsolom be. Egyébként most már ki tudom szedni, és várom, hogy jöjjenek az ajándékcédék: ugyanis az utasoknak mindig lehet hozni, és ha tetszik, amit hoztak, akkor megtartom. Szeretem mások kedvenc zenéit hallgatni. Fura, de akkor is, ha nem tetszik. Mert tudom, hogy ők szeretik. És ez egyfajta kapcsolódás. 

A lemez, mely beragadt Frazon Zsófia CD lejátszójába: Oszibarack – Moshi moshi.

+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?

Talán leginkább Wilhelm Gábortól. 

Az emlékezés szükségessége. Beszámoló a Facing Holocaust Today – Rescuing European Jewish and Roma Memories nemzetközi szemináriumról

Hogyan lehet beszélni a tragédiákról? Hogyan lehet úgy ábrázolni a fájdalmat, a szenvedést, a veszteséget, hogy az átélhető legyen, de ne árusítsa ki az áldozatokat a közönség borzongatásáért cserébe? Mit mutassunk meg a történeteikből ahhoz, hogy tanítsunk, ne pedig vádaskodjunk? Mit tehet egy emlékmű, emlékhely vagy múzeum annak érdekében, hogy soha többé ne ismétlődhessenek meg a holokauszthoz hasonló borzalmak? Doktoranduszunk, Leichter Lilla beszámolóját olvashatják a Holokauszt Nemzetközi Emléknapjának apropóján a Facing Holocaust Today – Rescuing European Jewish and Roma Memories nemzetközi szemináriumról, ahol mindezen kérdésekre keresték a választ.

Valahogy a legmeghatározóbb szakmai (és magánéleti) élményeimnél mindig kulcsszerepet játszik a véletlen. Most is a véletlennek köszönhetem, hogy felfigyeltem a Centropa Alapítvány és külföldi partnerei által szervezett továbbképzés lehetőségére. Egy váratlanul felbukkanó Facebook-poszt, egy gyors döntés, egy sebtiben kitöltött kérdőív kellett csupán, és mire feleszméltem, már jelentkeztem is egy négynapos lengyelországi szemináriumra. Elsősorban roma fiatalokkal foglalkozó pedagógusok számára hirdették meg a programot, de rajtuk kívül jelentkezhettek olyan 15-25 év közötti diákok is, akik érdeklődnek a téma iránt. Valamennyi visegrádi országból érkeztek kollégák és tanulók is. Én magam mint a Magyar Máltai Szeretetszolgálat monori mintaprogramjában hátrányos helyzetű, többségében roma fiatalokkal foglalkozó tanodai mentora jelentkeztem. Utólag azt mondhatom, hogy bárki számára tanulságos utazás lehetett volna ez a négy nap, és a disszertációm megírásához legalább annyi inspirációt és iránymutatást adott, mint a civil munkámhoz. 

A közös busz Brnoból, Csehországból indult október 25-én, majd közel 12 órán át tartó út után érkeztünk meg a kelet-lengyelországi Lublinba. Nagyon érdekes, nyugat-kelet irányú utazás volt a cseh területeken, majd az indusztriális Szilézián át, míg végül Lengyelország erősen agrár arculatú keleti felén kötöttünk ki. A szállás, utazás, napi három étkezés, a programokon való részvétel és a magyar tolmács mind ingyenesen biztosítva volt számunkra, messze az elvárható minimumon felüli színvonalon. A szervezők készségessége és türelme, a közreműködő előadók, kutatók, múzeumi tárlatvezetők profizmusa kimagasló volt.

A nemzetközi szemináriumon a négy visegrádi ország pedagógusai és diákjai vettek részt, hogy megismerkedjenek a holokauszt lengyelországi áldozatainak történeteivel

Bełżec, az elfeledett haláltábor

A program keretében október 26-án, kedden Bełżecbe látogattunk az egykori náci megsemmisítő tábor helyén 2006-ban létrehozott Bełżeci Múzeum és Emlékhelyre. Bełżec, az ukrán határ közelében fekvő lengyel kisváros a náci rémtettek és a holokauszt-emlékezet egy kiemelt jelentőségű helyszíne. Treblinka, Sobibor és Chelmno mellett itt működött a negyedik megsemmisítő tábor. Az ilyen típusú létesítményeknek egyetlen célja volt: válogatás nélkül mindenkit elpusztítani, akit a náci Németország által megszállt területekről ide szállították. A bełżeci tábor 1942 márciusától decemberéig működött, ezalatt 450-500 ezer ember öltek meg és temettek tömegsírokba, melyek a végén már képtelenek voltak elnyelni a tengernyi halottat. Ezt követően álltak neki a tömegsírok kiürítésének: a holttestek kiásása és elégetése 1943 tavaszáig tartott, végül júniusra valamennyi épületet és eszközt megsemmisítettek, melyeket a működés során használtak. Ezt követően az egykori haláltábor területe évtizedekig érintetlenül maradt.

Itt először egy előadást hallgattunk meg a romák európai történetéről, a megbélyegzettség és kirekesztettség különböző aspektusairól, különös tekintettel a cseh és lengyel példákra. Ezt követően magáta 2004-ben alapított múzeumot és emlékhelyet néztük meg Ewa Koper, az intézmény kutató munkatársa vezetésével. A szeminárium résztvevőivel ezután mécsest gyújtva emlékeztünk meg az 1940-ben létrehozott bełżeci munkatábor roma és szinti áldozatairól a Mikołaj Andrzej Jurkiewicz tervezte emlékműnél, melyet 2016-ban állítottak. Ez volt az első állami támogatással létrehozott, roma nyelvű felirattal ellátott emlékmű, melyet a holokauszt roma áldozatainak emlékére állítottak Lengyelországban.

A holokauszt roma áldozatainak emlékműve az egykori munkatábor helyén Bełżecben

A ma látható emlékhely koncepcióját három lengyel művész, Andrzej Sołyga, Marcin Roszczyk, és Zdzisław Pidek dolgozta ki. A terület kívülről temetőhöz hasonló módon van körbekerítve és két, egymástól jól elkülönülő részre oszlik: a múzeumra és az „emelkedőre.” Ahogy beléptem a kapun, egy füvesített részre értem, mely az élet mezejét hivatott szimbolizálni és egy betonsávval élesen elválik a domboldaltól, a halál mezejétől. A kohászati tevékenységből származó, nagy területen szétterített anyag az elégetett és egymásra halmozott emberi testeket jeleníti meg és egyúttal megakadályozza, hogy fű, fa, virág vagy bármilyen emberi tevékenység elfedhesse a tömeggyilkosságok emlékét. Ezen a domboldalon az alkotók szándéka szerint soha többé nem nőhet semmi, soha többé nem engedhetjük meg magunknak a feledést, nem ismétlődhet meg soha többé, ami Bełżecben történt. Az „emelkedőbe” egy keskeny utat vájtak, mely végül a felszínhez képest 11 méter mélységbe vezet. Az emlékhely grandiózus méreteivel egyre inkább szembesülve, lassan sétáltam be a tömegsírok szintje alá. Egy szentélyszerű helyre érkeztem, ahol a falon Jób könyvéből származó idézet olvasható: „Föld, ne fedd be véremet, ne némuljon el segélykiáltásom!” (Jób 16:18). Óhatatlanul is egyfajta siratófallá válik az emlékhely ezen része, ahova a hozzátartozók gyakran jönnek emlékezni, zsidó szokás szerint egy-egy követ elhelyezni itt elpusztított szeretteik emlékére. A „szentélyből” két oldalra vezet lépcső a dombtetőre. Mindkét irányba járda indul, amelynek mentén azoknak a településeknek a neveit olvashatjuk, ahonnan transzportok érkeztek a bełżeci haláltáborba.

A legerősebb hatással rám az áldozatok perspektívájából megfogalmazott szenvedésnarratíva kollektív jellegének hangsúlyozása volt, amely át- és átszőtte az emlékhely minden részletét. Mivel a bełżeci elkövetők felelősségre vonása soha nem történt meg, az áldozatok emlékének középpontba helyezése és személyazonosságuk felderítése különösen fontossá válik nem csupán az igazságba vetett hitünk, hanem a hozzátartozók és leszármazottak lelki békéjének szempontjából is.

A bełżeci emlékhely a mai napig várja a hozzátartozók jelentkezését, bővíti az ismert áldozatok adatbázisát és Ewa Koper elmondása szerint folyamatosan érkeznek is az újabb nevek.  

1. A bełżeci megsemmisítő tábor helyén kialakított emlékhely, 2. A bełżeci megsemmisítő tábor helyén kialakított emlékhely részlete, 3. A bełżeci megsemmisítő tábor helyén kialakított emlékhely részlete, 4. A bełżeci megsemmisítő tábor helyén kialakított emlékhely részlete – a borzalmak néma tanúi, 5. A Bełżeci Múzeum és Emlékhely kiállításának részlete

Majdanek, egy pokoli skanzen

A Lublin külterületéhez tartozó Majdanekbe a második napon mentünk, ahol az egykori koncentrációs és megsemmisítő tábor területén létrehozott Majdaneki Állami Múzeumot tekintettük meg. A majdaneki fogoly-, majd koncentrációs és megsemmisítő tábor 1941. október 1-jétől 1944. július 22-ig működött. Ez idő alatt közel 80 000 ember, köztük nagyjából 60 000 zsidó pusztult el a gázkamrákban, a méltatlan körülmények, a nehéz fizikai munka vagy a személyzet kegyetlenkedései miatt. A bełżeci gyakorlattól eltérően az ide érkező transzportok nem lettek azonnal, válogatás nélkül megsemmisítve, hanem egy szelekciós eljárás során a foglyokat munkaképes és munkaképtelen csoportokra osztották. Utóbbiakat azonnal elgázosították, előbbieket nyomorúságos körülmények között még hetekig dolgoztatták, mielőtt az éhségbe, betegségekbe vagy fizikai megpróbáltatásokba belehaltak volna.

1. Barakkok a majdaneki koncentrációs táborban, 2. Fürdő- és fertőtlenítő barakk Majdanekben, 3. Zyklon B gáz nyomai a falakon, 4. Lakóbarakk belseje

Egy napos, de hűvös és szeles októberi napon jártunk ott. Majdanekben a tábor területén nincsenek fák, csak őrtornyok és barakkok.

Érzelmileg nagyon erős tapasztalás, hogy nincs hova kitérni, elbújni, nincs hol megpihenni: csak néztem az udvart, láttam az őrtornyokat és barakkokat, a veszekedő varjakat, hallottam a forgalom morajlását és tudtam, hogy a közeli panelházakban valaki éppen egészen gondtalanul készülődik az ebédhez. De a táborban nincs hova menni: vagy a kinti a metsző szél, vagy a tragédia újabb és újabb részletei várnak a barakkokban.

Egyre fokozódó nyugtalanságot éreztem, a hitetlenkedésből – hogy ez mind megtörténhetett valamikor – és tehetetlenségből – hogy ténylegesen meg is történt – fakadó feszültség pedig akkor csúcsosodott ki bennem, amikor felértem a tábor legmagasabb pontjára és megérkeztem a krematóriumhoz. Az égetőkemencékhez, melyek ésszel alig felfogható teljesítménye is (2-3 testet égettek el egy kemencében körülbelül 45 perc alatt. A kemencékből összesen 8 darab volt és mind 24 órán át működött) egy ponton már kevésnek bizonyult, ezért a tábor vezetése 1943 november elején a fegyveres tömeggyilkosságok mellett döntött. Ezt a brutális akciósorozatot cinikus módon Erntefest, vagyis „Aratóünnep” néven emlegették. 

A létesítményt 1944 július végén szabadította fel a szovjet Vörös Hadsereg, ami rögtön védelembe is vette a tábort, majd 1944 augusztusában egy lengyel-szovjet különbizottság hozzálátott a majdaneki kegyetlenségek dokumentálásához és kivizsgálásához. 1944 őszén megalapították a Majdaneki Állami Múzeumot. Egészen elképesztő belegondolni, hogy az utolsó foglyok távozását követően 3 hónappal megtörténik a múzeumalapítás és 1947-ben létrehozták a mártírok első emlékművét. A távolról furcsának tűnő konstrukció csak teljes közelségben, a mélybe pillantva tárja fel valódi célját. A kupolás tető alatt első pillantásra nincs más, csak egy kupac föld – valójában a krematóriumok által elégetett testekből megmaradt hamu és csontdarabok, az itt elpusztítottak maradványai. Ezeket a nácik megpróbálták eltüntetni, elásni a földbe a tábor területén. A felszabadítást követő egyik első lépésként kihantolták, összegyűjtötték és egy méltó emlékműben, a meggyilkoltak közös mauzóleumában helyezték el a maradványokat a lengyel-szovjet bizottság vezetésével.

A majdaneki mártírok emlékműve

A szakmai programokat egy workshop zárta, melynek keretében összegeztük a tapasztalatainkat, a résztvevők megoszthatták egymással reflexióikat. A nap végén Lublin gyönyörű, hangulatos óvárosában vezetett körbe minket egy idegenvezető. A szépen helyreállított lublini várat egy híd köti össze az óváros többi részével, a híd alatt egyik oldalon parkoló, másik oldalon park található. A híd kövezetében van egy vonal, mely a gettó egykori határát jelzi… de hol van a gettó, az egykori zsidónegyed? Az elpusztított lublini zsidók házai ott álltak, ahol ma a parkolót és a parkot látjuk, a híd két oldalán – egy épület sem maradt, ami emléküket őrizné. A parkot átszelő út mentén áll egy kandeláber, “a fény emlékműve”. Az idegenvezető elmondása szerint ez az egyetlen, mely a második világháború előtti időkből származik és eredeti állapotában maradt meg. A benne égő fény sohasem alszik ki, a kandeláber éjjel-nappal világít, szünet nélkül emlékeztetve a veszteségre a város mai lakóit. 

A fény emlékműve Lublinban, az egykori zsidó negyed helyén

Emlékezni és emlékeztetni, de hogyan…?

Az emlékezetkutatás a humán- és társadalomtudományok egyik viszonylag friss területe, melyen belül a holokauszt-emlékezet problematikája, az egymással párhuzamosan futó narratívák és azok megjeleníthetősége újabb és újabb kérdéseket vet fel. A szemináriumon a lehetséges megközelítési módok és diskurzusok közül az áldozatok történetein és megélésein volt a hangsúly. A témához kapcsolódó szakirodalmat forgatva én magam is hajlamos vagyok a statisztikai adatok között szem elől téveszteni az egyes emberi sorsokat, személyes tragédiákat. Különösen akkor, ha ezek valamilyen okból eleve nehezen hozzáférhetők: vagy azért, mert a túlélők száma még az optimista becslések szerint sem éri el a féltucatot, mint Bełżec esetében, vagy mert olyan áldozati csoportról beszélünk, melyet csak megkésve ismert el az igazságszolgáltatás, az emlékezetpolitika és a tudomány is, ahogy ez a romákkal történt. (About – Anakunova 2016: 7–11.)

Bełżec és Majdanek számos vonatkozásban párhuzamba állíthatóak egymással, bár hasonlóságaik forrását elsősorban a lengyel emlékezetpolitika sajátosságaiban érdemes keresni. Lengyelországban is jelen van az áldozatiság politikailag erős narratívája és annak tudományos kritikája, mely a közelmúlt legjelentősebb szakmai és közéleti vitáját robbantotta ki. (Snyder 2015: 37–39.) Nem kellett sokáig a hazai párhuzamok után keresgélnem: óhatatlanul felidéztem magamban a Német Megszállás Áldozatainak Emlékműve körüli 2014-es társadalmi, politikai és tudományos vitákat (Szekeres 2016.), vagy A gyilkosok emlékműve című dokumentumfilmben is bemutatott emlékezetpolitikai visszásságokat. A náci Németország által egykor megszállt területeknek, ahogy a lengyel és magyar példa is mutatja, sok feladata van még a trauma társadalmi feldolgozása terén, és az egykori koncentrációs és megsemmisítő táborok mint emlékhelyek megőrzése fontos lépés az áldozatok melletti kiállás során. 

A múzeumi szakemberekkel beszélgetve kiderült, hogy a lengyel társadalomban a lengyelországi zsidók történetével kapcsolatban a holokauszt eseményei jelentik az elsődleges tájékozódási pontot és a korábbi évszázadok jelentősége eltörpül mellettük. Mindez kissé eltér az utóbbi évtizedben megvalósult magyarországi kutatások és kiállítások gyakorlatától, ahol a fókusz a tragédia előtti időkben van és arra keresi a választ, hogy mi az, ami megsemmisült, örökre elveszett a holokauszt borzalmaiban – ahogy ez a pápai, soproni vagy a Néprajzi Múzeumban rendezett, korábbi kiállításokon látszott.  

Mindkét múzeum/emlékhely esetében nagy hangsúlyt kapott az egyéni sorsok bemutatása – nem csak az áldozatok, hanem az elkövetők esetében is. A tárlatvezetést tartó kollégák az eseménytörténet főbb állomásait, a statisztikák legfontosabb adatait szinte mindig kiegészítették egy-egy konkrét személy élettörténetének oda illő mozzanatával. Ennek a törekvésnek a fontosságát nem szabad alábecsülni! A legalaposabb kutatások, legfontosabb statisztikák is – a nemes szándék ellenére, a náci apparátushoz hasonlóan – az áldozatokat hajlamosak „kartoték-adattá” redukálni. A szeminárium keretében látott múzeumi kiállítások azonban folyamatosan emlékeztettek rá, hogy a nulla és az egy áldozat közötti óriási különbség 150 000 és 150 001 áldozat között sem tűnhet el. A statisztikák és számszerűsített borzalmak több millió ember életéről és haláláról adnak számot, akiknek egy részét talán sosem fogja tudni név szerint azonosítani a kutatás. Január 27-én, a Holokauszt Nemzetközi Emléknapján rájuk is emlékezünk.

Fotók: a szerző sajátjai, 2021

Felhasznált irodalom:

About, Ilsen – Abakunova, Anna (2016): The Genocide and Persecution of Roma and Sinti. Bibliography and Historiographical Review. IHRA, Berlin. 

Snyder, Timothy (2015): The European Mass Killing and European Commemoration. In: V. Tismaneann – B. C. Jacob (ed.): Remembrance, History and Justice. Coming to terms with traumatic parts in democratic societies. CEU Press, Budapest, 23–43.

Szekeres Tamás (2016): A német megszállás áldozatainak emlékműve az emlékezetpolitika tükrében. In: Biró Gyöngyvér (szerk.): Móra Akadémia. Szakkollégiumi Tanulmánykötet 3. Szegedi Tudományegyetem Móra Ferenc Szakkollégiuma, Szeged, 114–134.

Láncreakció/Gulyás Judit: “tulajdonképpen azért írok, hogy olvashassak”

Kit tekintenek példaképüknek? Megfordult-e valaha a fejükben, hogy elhagyják a szakmát? Hogyan tudják összehangolni a magánéletet és a tudományos karriert? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? A vizsgaidőszakban a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. A Láncreakció ötödik részében Gulyás Judit, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének főmunkatársa mesél nekünk az írás nehézségeiről és szépségeiről, kedvenc szabadidős tevékenységeiről, és arról, hogy egy 1865-ös mesekönyv milyen hatással volt rá gyerekként.

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára? 

Magyar-angol szakos voltam a pécsi egyetemen, az ELTE néprajz szakra Peter Burke Népi kultúra a kora újkori Európában című könyve miatt felvételiztem. A kutatói pályára sok véletlen, és néhány kitűnő kutató bizalma nyomán keveredtem.

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül? 

Pócs Évát. Nagyszerű elme és nagyszerű jellem ritka kombinációja. 

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? 

Jó lenne találkozni majdnem mindenkivel, akiről írhattam, Szemere Pállal és Szemere Krisztinával mindenképpen, Erdélyi Jánossal, Henszlmann Imrével, nagyon becsülöm őket. Ugyanígy Arany Lászlóval és feltétlenül Gyulai Pállal. Sokan vannak.

Szívesen beszélgetnék Ortutay Gyulával, Honti Jánossal, Dégh Lindával, Belatini Braun Olgával, Kovács Ágnessel, Nagy Olgával, Dobos Ilonával. Jó sok kérdésem lenne mindegyikőjükhöz.

Képek: 1. Gyulai Pál; 2. Erdélyi János; 3. Szemere Krisztina; 4. Henszlmann Imre; 5. Szemere Pál

4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során? 

A határidő. 

5. Mi a leginkább bevált munkamódszere? 

Ideális esetben teljes csöndben, zárt ajtók mögött, egy emeleti dolgozószobában, ahonnan a monitor fölött a kertben a fák változását és a madárforgalmat bámulom. De mióta a járvány, karantén és digitális oktatás tart, leginkább éjszaka dolgozom itt, napközben pedig Murr Kandúr heverészik és elmélkedik ugyanitt. De munkaszervezésileg feltehetően nem én vagyok a legjobb példa.

Nem szeretek írni. Én olvasni szeretek nagyon, és tulajdonképpen csak azért írok, hogy olvashassak.

Mivel nem szeretek írni, ezért állandóan halogatom. Ötleteim vannak, problémák, izgalmas kérdések – ezeket látom magam előtt százszámra, most is 15 évre elegendő témát tudnék felsorolni, de maga az írás folyamata nekem egy tehertétel. Ezért csak a határidő tud rávenni, hogy írjak. Viszont ha már csinálni kell, akkor csináljuk meg tisztességesen, amennyire lehet. 

Képek: 1. Gulyás Judit (szerk.): Tanulmányok a 19. századi magyar folklórról. 2. Gulyás Judit: „Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?” A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában. 3. Domokos Mariann – Gulyás Judit (szerk.): Az Arany család mesegyűjteménye

Egy olyan pályán, ahol az értékelés/megítélés egyik alapja (egyre inkább) az, hogy hány darab irományt termel az ember évente, az, hogy valaki nehezen ír és lassan, nyilván nem a legszerencsésebb diszpozíció.  Megpróbálom úgy felfogni, hogy itt most nem az érdekes, hogy én mint GJ hogyan, milyen körülmények közepette dolgozom, hanem hogy az olyan fiatal kutatókkal, akik esetleg hasonló alkatúak, megosszam néhány vigasztaló felfedezésemet, amelyekre az elmúlt húsz év során jutottam. 

Az egyik az, hogy a bambulás, az üresjárat, nézelődés, szemlélődés, agyalás és elkalandozás (bármiféle egyéb tevékenység közepette, vagy csak simán egy vonatablakon kibámulva) nem baj. Bár aktív, hatékony, hasznot és eredményeket, valamint tartalmas CV-ket felmutató társadalmunkban ez léhaságnak tűnik, nem az. Vagy lehet, hogy az, de ebben az esetben (mármint ha agymunkát is végzünk, nemcsak favágást) nem baj.  

A másik, hogy bármennyire is utálom az írást magát, mégis szükség van rá, mivel egy csomó dologra, hiába agyaltam rajta eleget korábban, mégiscsak írás közben jövök rá, akkor értem meg, akkor kapcsolódnak össze, és ez néha egészen váratlan és meglepő fordulatokat vehet.

Sokáig nyomasztott az, ha megkérdezték, min dolgozom, mit írok és miről szól majd, akkor valójában – menet közben – elég ködös elképzeléseim voltak arról, hogy miről szól az aktuális opusz vagy mire jutottam. Most viszont már nemcsak beletörődtem, hanem hozzá is szoktam ehhez, sőt, várom, hogy mi bukkan majd fel abból a ködgomolygásból, amiben az írás kezdetén araszolgatok előre. Egyébként most már ott tartok, hogy ha nem lepődöm meg írás közben, akkor az nem is jó. Akkor túl erős a prekoncepcióm, amit ráhúzok az anyagra, és csak leckefelmondás vagy adathalom lesz belőle, értelmező erő híján.

Képek: 1-2. képek a legendás 26-os teremből: Gulyás Judit, a háttérben Bali János; Gulyás Judit és Voigt Vilmos (2009 körül) 3. Pócs Éva, Gulyás Judit, Mikos Éva és Hesz Ágnes (2016); 4-5. Szakál Anna doktori védése Kolozsváron, a képeken: Szakál Anna, Keszeg Vilmos, Szilágyi Márton,  T. Szabó Levente (2016)

6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát? 

Egy viktoriánus kastély kertjében, amelyet egy komoly történeti kert-rekonstrukciós program eredményeként alakítottak ki (régészeket is bevetettek az egykori növények feltárása-azonosítása érdekében). Hatalmas fák, elvadultnak tűnő kertrészletek, megkomponált virágzó évelőtársítások, szegélyek, még a veteményes is esztétikai élmény. Akkor nagyon komolyan elgondolkodtam és latolgattam, hogy mivel eredetileg amúgy is kertész akartam lenni, ha hazamennék és felvételiznék a Kertészeti Egyetemre, hány év múlva kezdhetném el ezt a fajta munkát.

7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét? 

Rosszul. Állandó lelkiismeretfurdalás.

8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább? 

Kert, macska, kutya, olvasás, úszás, erdő- és határjárás, tó, külterület vagy elhagyott nyaralóövezet, színház, kiállítások.

9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne? 

Régen, amikor még több egybefüggő időm volt, a Nárcisz és Psyché Bódy Gábortól, ezt többször végignéztem, nagyon lenyűgöző volt. Aztán kb. bármi, amit Truffaut rendezett, vagy amiben Jeanne Moreau szerepelt. Könyvek: mesekönyv (csak mivel mesékkel foglalkozom): az

Alice Csodaországban. Nyolcéves voltam, amikor megkaptam és tisztán emlékszem az elképedésemre, ahogy olvastam, az egész valahogy zakkant, ugyanakkor nagyon felszabadító is volt. Pár hónapja próbaként felolvastam a 4 és 9 éves célközönségnek, és meglepetésemre (és titkos megelégedésemre) ugyanígy reagáltak: meghökkenés, majd lelkes várakozás és felvillanyozottság.

Láncreakció/Gulyás Judit ajánlója: Alice Csodaországban

(Egyébként ez egy 1865-ös mesekönyv, időnként megpróbálom elképzelni, hogy 1865-ben megjelenik egy ilyen a magyar könyvpiacon, de még nem sikerült.) Amúgy sok kortárs szépirodalmat olvasok, a JAK Füzetek (amíg még volt), illetve azt megelőző korosztály, folyóiratközlések, ilyesmi. A sikerlisták, sikerszerzők, írócelebek, kultuszok nem érdekelnek, viszont sok kritikát is olvasok, ilyenkor mindig lefolytatok magamban egy néma vitát, egyetértek, nem értek egyet, részben, egyezik, eltér, máshogy látom. Szóval alapjában véve az érdekel, hogy a másik hogyan látja és ahhoz képest én. Egyébként ezeket a formákat tartom többre, a szeminárium fontosabb, mint az előadás (és igen, a diákoktól tényleg lehet tanulni! ez nem üres frázis), a beszélgetés és a vita fontosabb, mint a konferencia-előadás (főleg abban a formában, amikor mindenki felolvassa a maga 20 percesét, majd levonul, kérdés, vita nincs, vagy nincs rá idő, sose értettem ennek mi értelme, ennyi erővel kör-emailben megkaphatná mindenki az előadás-szövegeket és otthon elolvashatná némán); szeretem a vitát, a beszélgetést, szeretem a kritikát, attól mozognak az agysejtek.

Láncreakció/Gulyás Judit ajánlója: Bódy Gábor: Nárcisz és Psyché (1980, részlet)

10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta? 

Barokk zene (bármi), Róisín Murphy. Indokolni nem tudom, mivel egyáltalán nem értek a zenéhez.

Róisín Murphy – Overpowered; Jeann Moreaue

+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?  

Frazon Zsófia

Szerkesztőnk, Svégel Fanni az MTA „Nők a tudományban” pályázatának nyertese

Szerkesztőnk, Svégel Fanni, az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskola hallgatója és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet munkatársa első helyezést ért el a Magyar Tudományos Akadémia Nők a Kutatói Életpályán Elnöki Bizottsága által meghirdetett, Nők a tudományban pályázaton. Az első három helyezettel podcast készült Pető Andrea, az MTA doktora moderálásával, amelyben szó esik egy etnográfus, egy mineralógus és egy atomkémikus nő pályájának alakulásáról, eredményekről, nehézségekről és munkájuk mai aktualitásáról.

A 2020 tavaszán közzétett felhívás a magyar nők tudományban elért eredményeit elsődleges forrásokon alapuló, korszerű elméleti és módszertani keretben bemutató tanulmányok, rövid életrajzok írását célozta meg. A nyertes pályamunka az ELTE Folklore Tanszék első női tanszékvezetője, Dömötör Tekla (1914 – 1987) tudományos munkásságának néhány aspektusát mutatta be. A tanulmány kiindulási alapja az ELTE Néprajzi Intézet szakmai blogján futó Nőrovat, amelyben jeles etnográfusok rövid életrajzait közöljük. A pályamunka az itt megjelent Dömötör Tekla életrajz kibővített változata, amely a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet (MTA Kiváló Kutatóhely) Adattárában őrzött Dömötör Tekla-hagyaték felhasználásával készült. A korábban még nem kutatott hagyaték rendezése a tanulmány megírásával egy időben zajlott.

A Tükör által – Dömötör Tekla élete című pályamunka a 20. századi magyar folklorisztika egyik legjelentősebb kutatójának pályaképét rajzolja meg Dömötör Tekla autobiográfiájára és az Intézetben őrzött hagyatékra támaszkodva. A tanulmány az adattári iratanyag leírásán és feldolgozásán túl elsőként Dömötör Tekla két világháború közötti intellektuális kapcsolathálóját és a háború alatti ellenállási mozgalomban betöltött szerepét mutatja be. Ezt követően a kutatói pálya legfontosabb állomásait (a tanszékvezetői kinevezést, illetve az MTA doktori fokozat odaítélését), valamint munkásságának máig ható tudománytörténeti jelentőségét tárgyalja. A tanulmány a Magyar Tudomány 2022. februári számában jelenik meg.

A pályázat bírálóbizottságának tagjai Pető Andrea, az MTA doktora, a CEU egyetemi tanára, Kurucz György, a KRE BTK rektorhelyettese és Kéri Katalin, az MTA doktora, a PTE BTK egyetemi tanára voltak. A díjazottakkal Pető Andrea készített podcast beszélgetést, amelyben a szerzőket az általuk választott kutatónőkről, szakmai nehézségeikről és kortárs jelentőségükről kérdezte.

Második helyezett Oláh Róbert, az erdélyi származású ásványtankutató, Vendl Mária (1890 – 1945) tudományos pályáját dolgozta fel. Vendl Mária, a Magyar Nemzeti Múzeum ásványtárának munkatársa volt, ahol a meteoritok kartotékozását végezte. Ő volt az első női természettudós, akit egyetemi magántanárrá neveztek ki. A harmadik helyezést elért Radnóti Katalin pedig Róna Erzsébet (1890 – 1981) atomkémikus eredményeit ismertette. Róna Erzsébet volt az első magyar nő, aki kémiát taníthatott egyetemi szinten. A második világháborút követően az USA-ban élt és dolgozott, ahol az Oak Ridge Institute of Nuclear Studies professzoraként radioaktív izotópokkal foglalkozott, valamint részt vett a Manhattan tervben is.

A nyitóképen balról: Ortutay Gyuláné Kemény Zsuzsa, Ortutay Gyula, Kovács Ágnes, Dömötör Tekla. Ismeretlen szerző: Magyar résztvevők a IV. ISFNR (International Society for Folk Narrative Research) kongresszuson Athénban. (Forrás: Néprajzi Múzeum Fotótár 340895)

Láncreakció/Frauhammer Krisztina: “a jövő kultúraalakító, formáló és közvetítő szakembereit képezni szép feladat”

Kiket tekintenek példaképüknek? Mi vitte őket a néprajz szakra? Hogyan tudják összehangolni a tudományos pályájukat és a magánéletüket? A vizsgaidőszakban a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. A Láncreakció harmadik részében Eitler Ágnessel készítettük el az interjút, aki Frauhammer Krisztinát, a Szegedi Tudományegyetem oktatóját kérte fel a folytatásra. Sváb gyökerek, atipikus pályára kerülés és bevált kutatási módszerek következnek!

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára? 

Így visszatekintve úgy gondolom, néprajzos elsősorban a gyermekkorom miatt lettem. Egy egykori sváb faluban nőttem fel, a kevés ott maradt német családok egyikében, ahol azok a hagyományok, melyekről ma tanítok, még élő valójában megvoltak.

Még járt láncos botos krampuszok kíséretében a Mikulás, és a betlehemesek is, mi karácsonykor mendikáltunk a családdal, nagyanyám öltöztette a helyi kegyszobrot, felakasztottuk az úrnapi virágot a ház hátuljába, hogy a vihar elkerülje…

és hosszan sorolhatnám. Mindennek ellenére gimis koromban művészettörténész szerettem volna lenni. Másként alakult, történelem szakra (ez volt a másik kedvenc) jelentkeztem Szegedre. Az első évben szabadon választható tárgyként hallgattam a néprajzot és amikor másodévben kiderült, hogy indul alapszakként is a néprajz az egyetemen, már nem volt kérdés, hogy megyek. Már a végzéskor felmerült, hogy doktoráljak, folytassam, de az élet (és annak örömei) felülírták a terveimet. A kapcsolat azért megmaradt a néprajzzal, a szegedi tanárokkal, sőt a doktori iskolát is elvégeztem az ELTE-n. 13 évvel a végzésem után végül hivatalosan is kutatóvá váltam. 

Képek: 1. Barna Gábor (bal szélső) és Frauhammer Krisztina (jobb szélső) a Makula nélkül való tükör c. kötet könyvbemutatóján. Forrás: OSZK Facebook; 2. Frauhammer Krisztina; 3. Juhász Antal

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül? 

Elsőként Barna Gábor professzor urat említem, akivel lassan 30 éve munkálkodom együtt. Volt ebben sok sírás és nevetés is, de kétségtelenül nélküle nem lennék ma néprajzkutató. Sokat tanultam tőle. Jóllehet teljesen más területen kutatok, de Juhász Antal tanár úr meghatározó volt az egyetemi éveinkben. Ő vitt először terepre, és aztán az egyetem évei alatt kétheti rendszerességgel és nyaranta jártuk vele a Szeged környéki falvakat, tanyákat. Fantasztikus hangulatúak voltak ezek az utak, és talán emiatt is igyekszem magam is minél több helyre vinni a hallgatóimat. ór oktatóként az ő munkásságuk, írásaik, tanácsaik most a leginkább mérvadóak számomra. Ha az alma materen kívül tekintek, akkor a hazai folklorisztika területén dolgozó kutatónői közösséget emelem ki. Megkésett pályakezdésem miatt, illetve a szegedi tanszéken egyedüli folklór oktatóként az ő munkásságuk, írásaik, tanácsaik most a leginkább mérvadóak számomra. 

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? 

Talán meglepő, de Róheim Gézát említem. Már a személye, az egész családi háttere is hallatlanul izgalmas. Hazai kortársai közül egyedüliként kutatott Európán kívül, és a kultúráról, társadalomról, civilizációról alkotott pszichoanalitikus elképzelései nem mindennapiak. Fotó talán egy darab van róla, így még különösebb a személye. Egyszerűen csak hosszan meséltetném a munkájáról, magáról. Még egy személyt is megjelölnék: Hermann Bausingert, aki az elmúlt hetekben ment el közülünk. Szívesen leülnék vele szaktudományunk aktuális dilemmáiról, útkereséseiről beszélgetni és kikérném a véleményét, mit mondana ma a népi (populáris) kultúráról az internet korszakában. 

Frauhammer Krisztina előadása a néprajzkutatók 21. századi tevékenységéről, a hiedelmek történetéről, népmesékről, a szegedi papucsról, busójárásól és a matyó hímzésről.

4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során? 

Talán az, hogy minden téma egy intellektuális kihívás, ami valami olyasmi lehet, mint a futóknak a futás. Miközben futnak, izzadnak, akár még fájdalmaik is vannak, de célba érve jön az adneralin fröccs. Nagyon inspiráló a folyamatos tanulás is, a tudásszerzés lehetősége és az, amikor ezek a tudások a helyükre kerülnek a kutatás és az élet legkülönfélébb területein. 

A terepmunka külön is motiváló. Rengeteg emberi történet, életút, tapasztalat tárul fel, ami nagyon is emberivé teszi a mi tudományunkat. Utoljára hagytam, de talán a legmotiválóbb a tanítás, az oktatás. Átadni a tudást, a jövő kultúraalakító, formáló és közvetítő szakembereit képezni szép feladat. Én magam is mindig rengeteget tanulok a hallgatóktól, magából az oktatásból, terepkutatásainkból és egyáltalán a frissességükből. 

5. Mi a leginkább bevált munkamódszere? 

Csendben szeretek dolgozni, nagy asztalnál, ahol szétpakolhatom a dolgaim. Zenét, bármi mást nem tudok írás, olvasás közben hallgatni. Nincs preferált helyem, hol otthon, hol a tanszéki íróasztalomnál, hol könyvtárban dolgozom. Napközben vagyok aktív, így arra törekszem, hogy a délelőtti, kora délutáni órákra essenek a fontos írnivalók. Egy témánál általában először anyagot gyűjtök, olvasok, jegyzetelek (azonnal gépbe), néha azonnal címszavak alá (nagyobb témánál), néha csak szerző szerint (rövidebb cikkeknél), de mindenképp az oldalszámokat feltüntetve. Ha már kialakul egy váz, összeáll a gondolatmenet, elkezdek írni. Aztán újra olvasom, újra írom; újra olvasom, újra írom és mindig eljön a pont, amikor be kell fejezni. Nem feltétlen követendő, de első körben a lábjegyzetet általában félkészen hagyom, aztán a végén rendbe teszem, kiegészítem őket. Nagyobb munkáknál olykor a Zoterot is használom, jó lenne teljesen „rászokni”.

Képek: 1. Frauhammer Krisztina: Levelek Máriához; 2. Írásba foglalt vágyak és imák; 3. Imák és olvasatok – imakönyvek a 19. században Magyarországon; 4. Frauhammer Krisztina – Pajor Katalin (szerk.): Emlékek, szövegek, történetek – női folklór szövegek; 5. Makula nélkül való tükör

6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát? 

Sajnos, újra meg újra adódtak a pályámon olyan helyzetek, amikor felmerült a hogyan tovább kérdése, úgyhogy akarva, akaratlanul feljött ez a dilemma. Nem azért mert „kiszerettem” belőle, sokkal inkább a kutatói pálya nehézségei miatt (forráshiány, státus hiány stb.). No persze azt is látni kell, hogy tőlünk nyugatabbra is rengeteg esetben inkább csak projektekre szólnak az állások és bizony előfordul, hogy a projektek egyszer csak véget érnek és nem jön újabb. Hátradőlni tehát nem lehet, de ez akár pozitívumként is felfogható (én legalábbis erre törekszem).

7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét? 

Egyrészt úgy érzem meglehetősen nagy kitérőkkel, nem a megszokott forgatókönyv szerint kerültem a kutatói pályára. Már három gyerekes anyukaként, kis túlzással a pelenkázó asztal mellől védtem meg a doktori dolgozatomat.  Így visszanézve, roppant merész dolog volt. Az anyagaimat hosszú évekig gyűjtöttem, aztán jött egy helyzet, amikor nem lehetett tovább halogatni a befejezést. A férjem, a szüleim, a barátaink is mellém álltak, bevállaltuk azt a luxust, hogy munkanélküli legyek és elkészült. Már phd-val a kezemben kaptam munkát.  

Másrészt szerencsés vagyok, a férjem is kutató, matematikusként dolgozik. Ez sok helyzetet leegyszerűsít. Nem volt soha kérdés számomra, hogy amikor a férjem hosszabb külföldi ösztöndíjat kapott, megyek, sőt gyerekestül mentünk vele. Nyilván ott és akkor én kevésbé kutattam. Amikor én kaptam ösztöndíjakat, ő vitte itthon a gyerekek minden ügyét: egyszer 2, majd a másik alkalommal 3 hónapig. Volt, hogy közösen pályáztunk és mentünk ugyanabba a városba, sőt olykor még a terepkutatásokra is mentünk együtt. Azt gondolom a hétköznapokban is nagy erősségünk ez az „együtt működni tudás”. No persze kalandoknak nem voltunk híján és talán egy logisztikai pozíciót is könnyedén be tudnánk már tölteni bármely cégnél!

Frauhammer Krisztina és tanítványai a harasztosi (2017), a csíkszentdomonkosi (2018) és a gelencei (2019) terepgyakorlaton.

8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább? 

Szerencsére kiterjedt család és nagy baráti kör vesz körbe minket. A szabadidőm jó része velük telik: túrák, koncertek, színház, házi irodalmi estek, nagy beszélgetések. Nagyon jól kikapcsol az olvasás, és a főzés is (főleg, ha alkalomra kell) és a kertem is. Még ha pici is, valamit mindig lehet benne babrálni, főként, hogy a két utcára lévő virágkertészet tősgyökeres vásárlója vagyok. A foltvarrás, és a hímzés a másik nagy hobbim, ha egyszer nyerek a lottón, Japánba utazom, hogy tökéletesítsem a tudásom. Pályám elején tanítottam kézművességet gyerekeknek, minden ilyen tevékenységet nagyon szeretek a mai napig. 

9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne? 

Könyv: Tompa Andrea: Omerta. Film: Babette lakomája. (Nézzenek dán filmeket, nagyon jók!)

Láncreakció/Frauhammer Krisztina ajánlója: 1. Tompa Andrea: Omerta. 2. Részlet a Babette lakomája című dán filmből

10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta? 

A Trió Stendhal zenéjét ajánlom, nagy kedvenc, igaz az együttes már rég felbomlott (1993-ban). Szeretem a dzsessz zenét, Snétberger Ferenc zseniális gitáros és Dés László minden zenéje jöhet bármikor, bármennyi mennyiségben. 

Láncreakció/Frauhammer Krisztina zeneajánlása: Trio Stendhal

+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?

Gulyás Judit

Láncreakció/Eitler Ágnes néprajzkutató útja egy gimnáziumi pályamunkától az egyetemi oktatásig

Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, írni? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? A vizsgaidőszakban a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. A Láncreakcióban eddig Bárth Dánielt és Bali Jánost kérdeztük, a harmadik részben pedig Eitler Ágnes néptáncos múltjáról, a Berlinben töltött Erasmusról, munkamódszereiről és családi hátteréről mesél nekünk!

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára?

A középiskola utolsó éveiben teljesen ötlettelen voltam a továbbtanulást illetően. A legjobban és legkönnyebben a történelem ment, ezt választottam az utolsó években fakultációnak és mellé matematikát, mert az pedig a legnehezebben, gondoltam, legalább lesz alkalom gyakorolni. Már ekkor érdekelt a néprajz mint tudomány, és az első kis „kutatást” is ekkor készítettem el: a gimnázium a történelem fakultációs diákoktól elvárta, hogy pályamunkát adjanak be egy megyei honismereti pályázatra, ahonnét a legjobb dolgozatokat az Országos Néprajzi Gyűjtőpályázatra automatikusan továbbküldték. Ennek apropóján

pár hónapon keresztül bejártam a győri – akkori nevén – Xántus János Múzeum néprajzi gyűjteményének adattárába, ahol a kapuvári viselettel kapcsolatos gyűjtések cédulaanyagát néztem át és másoltam ki – emlékszem, szó szerint – egy iskolai füzetbe.

Fotók a kapuvári népviseletről Forrás: Néprajzi Múzeum 1. Kankovszky Ervin: Férfi két nővel (NM F 67210); 2. Wachtl, Barnhard: Családi kép (NM F 195615);
3. Kálmán Kata – Koffán Károly: Kapuvárkörnyéki fiúk (NM F 327603
)

Ekkor ismerkedtem meg az első „hús-vér”, valódi néprajzossal, Tanai Péterrel, aki sokat segített nekem, és azzal, hogy teljesen komolyan vette egy 16–17 éves gyerek érdeklődését, nagy hatással volt rám. Az egyetemi felvételin mégis történelem alapszakra jelentkeztem, mert megfoghatóbb kifejlettel kecsegtetett – a középiskolai történelem tanár-lét tűnt számomra a legvalószínűbbnek – míg azt nehéz volt elképzelni, hogy hová is lehet néprajzos egyetemi végzettséggel eljutni. Családom és közvetlen környezetem tagjai között bölcsész-, illetve társadalomtudományi végzettségű emberek kevesebben voltak, ezért amellett, hogy kérdés nélkül támogattak, hol tanácstalanul, hol aggódva figyelték a kezdeti pályaválasztási mizériát. 

A történelem szakos képzés nagyon profi volt, de mesterképzésre már átmentem néprajzra, amelyet addig minorként látogattam, mert

a néprajzi terepmunka jelentette élményt és izgalmat semmi más nem tudta megadni.

A hallgatók videóbeszámolója a rábcakapi terepgyakorlatról, melyet Eitler Ágnes vezetett.

A kutatói pálya – mint lehetőség – viszont még az egyetemi évek alatt sokáig nem volt semmilyen szinten sem a horizontomon. Hogy végül így alakult, ahhoz feltétlenül kellett, hogy olyan emberekkel találkozzak, akik jókor a jó lehetőségek irányába tereltek: ilyen volt először Borsos Balázs, aki az MA záróvizsgám külsős tagjaként a vizsga után felhívta a figyelmemet a MTA BTK Néprajztudományi Intézetének fiatal kutatói felvételijére, majd Landgraf Ildikó, aki fiatal kutatói ösztöndíjas évek alatt gondos iránymutatásával segített, vagy Mohay Tamás, aki később az oktatói munka felé terelt az ELTE Néprajzi Intézetében.

Képek (balról jobbra): Borsos Balázs; Tanai Péter; Mohay Tamás

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül?

A hazai szakmai életből egyetlen személyt példaképként nem tudnék kiemelni anélkül, hogy másokat bántóan mellőznék, pontosan azért, amit nekem az egyetemi-, majd később a kutatóintézeti közeg jelentett.

Az egyetemet leginkább egy svédasztalhoz tudom hasonlítani, ahol korlátlanul válogathatja finom falatokat a saját ízlésének megfelelően a tányérjára az ember. Szinte csaknem minden tanártól el lehetett valamit „vinni”, fel lehetett valamit csippenteni.

Élveztem ellesni bizonyos fogásokat, technikákat, amelyre úgy éreztem, hogy nekem is szükségem van: erre később a kutatóintézetben is bőven nyílt alkalom. Különösen intenzív építkezési időszak volt számomra a már a doktori képzés alatt a berlini Humboldt Egyetemen eltöltött Erasmus ösztöndíj. Az Európai Etnológia Intézetben Leonore Scholze-Irrlitz témavezetése mellett kutathattam, akivel még Varga Zsuzsanna tanárnőnek köszönhetően ismertük meg egymást pár évvel ezelőtt. A három hónap alatt Leonore-ban egy önzetlen, állandóan a diákok fejlődéséért tevékenykedő, lelkesítő személyiséget ismertem meg. Példája a szakmai mellett emberi viszonylatban ösztönző igazán a számomra. 

Képek: Landgraf Ildikó; Varga Zsuzsanna és Leonore Scholze-Irrlitz

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? 

A kapuvári születésű Németh Imre szociológus-néprajzos lenne, kiterjedt néprajzi gyűjtőmunkát folytatott a Kisalföldön az 1960-as években és aki szokáskutatást és a fiatalok szociológiai, társadalomnéprajzi kutatását sajátosan ötvözve írt alapvető jelentőségű tanulmányokat a kisalföldi legénytársaságok, ún. legénycéhek működéséről. Engem régóta érdekelnek napjainkban működő, újra-, vagy frissen alapított céhek, főként abból a szempontból, hogy milyen szerepük van helyi fiatalok, tágabb értelemben pedig a települések életében. A győri Rómer Flóris Múzeum Művészeti és Történeti Múzeumban (egykori nevén Xántus János Múzeum) volt alkalmam a Németh Imre által gyűjtött bőséges anyaggal találkozni. Ha találkozhatnánk, szívesen kérdezném róla, hogy milyen volt az 1960-as években ebben a témában – és egyáltalán – a Kisalföldön terepkutatást végezni. Kíváncsi volnék arra is, hogy ő mit szólna a legénycéhek körüli mai megélénkült érdeklődéshez és mozgolódáshoz. 

4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során? 

A legerősebb hajtóerő a megismerés izgalma és az összefüggések felismerése, amikor úgy érzem meglátok valamit. Felvillanyoz, amikor a terepmunka és a feldolgozás során összeáll a kép: ez az élmény, ami engem igazán ösztönöz.

Fényképek az Eitler Ágnes által vezetett rábcakapi terepgyakorlatról (2021)

5. Mi a leginkább bevált munkamódszere? 

Leginkább a reggeli és délelőtti órákban szeretek dolgozni: ilyenkor sokkal gyorsabban megy minden, a legfrissebb az agy (legalábbis saját tapasztalatom szerint).  Ahogy telik a nap egyre kevésbé vagyok hatékony, késő este és éjszaka pedig kifejezetten nem szeretek és nem is tudok elvégezni semmilyen komoly feladatot, vagy csak akkor, ha nagyon rá vagyok kényszerítve. Ha megcsúszom a dolgaimmal inkább korán reggel felkelek, és még a reggeli előtt egy bögre tea vagy kávé mellett dolgozom egy-két órát, mintsem éjszakázzak.

6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát? 

Erre még kissé korainak tartom válaszolni, hiszen ebben a pillanatban még egy kezemen meg tudom számolni azokat az éveket, amelyeket az egyetem elvégzése után (BA és MA szak) a „pályán” töltöttem. Bennem az elején, az elköteleződés szakaszában voltak bizonytalanságok. Végig, még az egyetemi évek alatt is párhuzamosan futott több szál.

Nagyon vonzott a néptánc világa, szerettem volna vele hivatásszerűen foglalkozni. Öt-hat éves koromtól kezdve különböző amatőr együttesekben táncoltam, később tanítottam.

A történelem szakkal párhuzamosan az akkori Táncművészeti Főiskolán (mai Magyar Táncművészeti Egyetem) is alapszakot végeztem. Sokáig őrlődtem, de miután döntöttem az egyik irány mellett, többé nem voltak kétségeim. Illetve, ha voltak, és vannak is, főként arra vonatkoznak, hogy sikerül-e eleget a kutatásba-, oktatásba beletenni, elégséges leszek-e ezekre a feladatokra.

7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét?

Ez a kérdés egyelőre nem merül fel problémaként. Törekszem mindenesetre arra, hogy a klasszikus értelemben vett munkaidőben dolgozzak, ne az esti órákban, és otthon már ne dolgozzak. Valószínűleg azért próbálok ehhez ragaszkodni, mert otthon ezt tapasztaltam. Szüleim orvosként dolgoznak, de a kórházbéli ügyeiket, munkájukat, gondjaikat soha nem hozták haza, a munkaidő után a nap többi része mindig a családé, barátoké volt. Ha nekem nem is sikerül ezt maradéktalanul megvalósítani, próbálom én is hasonlóan alakítani a napokat.

Eitler Ágnes: Nyelvi erőszak a Rákosi-diktatúra kulákpolitikájának eszköztárában. In: Bárth Dániel (szerk.) Vetésforgó II.: Egyetemi dolgozatok az ELTE BTK Néprajzi Tudományos Diákköréből. Budapest,  ELTE BTK Néprajzi Intézet 103-124.

8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább? 

Hétköznaponként leginkább főzéssel szoktam eltölteni a nap fennmaradó részét. Míg például a bevásárlás elől inkább menekülök, a főzést igazán élvezem, kikapcsol. Közben zenét, vagy podcasteket hallgatok. Egyébként szeretek házigazda lenni és kisebb-, de valahogy mindig inkább nagyobb baráti összejöveteleket tartani. A napi kikapcsolódáshoz még a sétálás tartozik hozzá: ha tehetem reggelente és hazafelé is inkább sétálom az út hosszabb-rövidebb szakaszát ahelyett, hogy tömegközlekedésre szállnék.

Képek: 1. Részlet a Csinibaba c. filmből; 2. Szerb Antal – A Pendragon legenda

9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne? 

Bármikor rá lehet venni a Csinibaba c. film újranézésére, annak ellenére, hogy kívülről tudom a párbeszédeket. Szerb Antaltól A Pendragon legenda az a könyv, amelyet csaknem minden hangulatban tudok élvezni. 

10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta? 

Tcha Limberger – Kalotaszeg Trio A hajnali csillag ragyog albumáról ajánlom a Gyöngyvirágos c. felvételt. Egyrészt azért, mert egy izgalmas találkozása egy belga dzsesszzenész és a kalotaszegi muzsikusok játékának, másrészt azért, mert gyönyörű.

Eitler Ágnes zeneajánlója: kalotaszegi hajnali, legényes és szapora Tcha Limberger belga zenész feldolgozásában és előadásában.

+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?

Frauhammer Krisztina

Láncreakció/Bali János – “egy néprajzosnak birkát nyúzni is tudni kell”

Kit tekintenek példaképüknek? Megfordult-e valaha a fejükben, hogy elhagyják a szakmát? Hogyan tudják összehangolni a magánéletet és a tudományos karriert? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? A vizsgaidőszakban a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. A Láncreakció Bali Jánossal folytatódik, akinek Bárth Dániel gurította tovább a labdát. Bali János többek között kedvenc szabadidős tevékenységeiről és színes zenei ízléséről is mesél nekünk!

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára?

Kisgyermekként több tudomány is érdekelt, emlékeim szerint a történelem, a régészet, a biológia (zoológia) és a csillagászat is. Ez idővel leszűkült a történelemre és a régészetre. Kamaszként egyben voltam biztos, hogy az ELTE BTK-n szeretnék továbbtanulni. Szüleim is itt végeztek, itt ismerték meg egymást, ha lehet ilyet mondani, az életemet köszönhetem a Karnak. Közeledve a felvételi évéhez, egyben biztos voltam, a történelem az első számú szenvedélyem (apám is ezen a szakon diplomázott, később Hoffmann Tamásnál, a Néprajzi Múzeum akkori főigazgatójánál még kötelező olvasmány is volt). Abban az időben csak szakpárokra lehetett jelentkezni. 1988-ban, érettségim évében viszont nem indult történelem – régészet szakpár, így el kellett gondolkodnom, mi legyen a másik szak. Édesanyám javasolta a néprajzot, ha nem is volt benne, ellenzéki indíttatású városi értelmiségiként mindig is rajongott a táncházmozgalomért, engem is szeretett volna néptáncosként látni. Már előbb, 1986-ban, egy fülműtét néhány napra a Péterfy Sándor utcai kórházba zárt, ahova magammal vittem Szabó István több kötetes munkáját, A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914 címűt. Utólag visszagondolva, ez terelt az esemény- és politikatörténet területéről a társadalom- és gazdaságtörténet, a mindennapok emberének és a parasztság története felé.

Amikor sikerült a felvételim 1988-ban történelem–néprajz szakra, s boldogan lobogtattam a levelemet szüleimnek, apám csak azt kérdezte, meg tudok-e nyúzni egy birkát, mert egy néprajzosnak bizony ezt is tudnia kell.

Ekkor kicsit elbizonytalanodtam, de az ezt követő évek már más lapra tartoznak. A kutatói pálya iránti vonzalmam édesanyám munkahelye felől jön. Ő sokat dolgozott a Szövetkezeti Kutatóintézetben, ahova magam is sokat jártam. Itt az volt a munkarend, hogy a kutatók csak két nap jelentek meg, a benntöltött órák akkor is névnapozással teltek. Itt dolgozott a későbbi miniszter, Magyar Bálint is. Ez a kötetlen munkarend és a szellemi műhely nagyon imponált nekem, akkor határoztam el, hogy kutató leszek.

Képek: 1. Terepmunkán Ócsán (1990); 2. Tempus ösztöndíjjal a Koppenhágai Egyetem Kulturális Antropológia tanszékén (1994); 3. Tanszéki kiránduláson (1989); 4. Folk Boys meccs után Ambrus Vilmossal; 5. Disznóvágáson egy néprajzos tanítványnál, Raffai Péteréknél (2012, Sopronkövesd); 6. A mezőkövesdi terepgyakorlaton borkóstoláson (Bogács, 2021)

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül?

Nehéz felsorolni mindazokat, akikből töltekeztem a szakmán belül. Gazdaságnéprajzi érdeklődésem kiteljesedésében, amely a diplomamunkámat és a PhD disszertációmat is meghatározta, témavezetőm, Sárkány Mihály szerepe elvitathatatlan, szakemberként és emberként is felnéztem, felnézek rá. Az antropológián Hofer Tamás tette rám a legnagyobb hatást, a nemzet témájának kutatása tőle származik. Szakmailag és emberileg is sokat kaptam Boglár Lajostól, Szilágyi Miklóstól, Paládi-Kovács Attilától és Kocsis Gyulától is.

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre?

Azzal, akinek a portréja egyetemi irodám falán díszeleg. Nem kérdés, Györffy Istvánnal. De a közelmúltban elhunytak közül leginkább Hofer Tamással, bár Kocsis Gyula és Szilágyi Miklós hiányát is nagyon érzem, jó lenne velük még személyesen beszélgetni.

Képek: felső sor (balról jobbra): Boglár Lajos, Sárkány Mihály, Szilágyi Miklós, alsó sor: Hofer Tamás, Györffy István, Paládi-Kovács Attila, Kocsis Gyula

4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során?

A kíváncsiság és a szakma szeretete. Összetett munkát végzek, amelyben az oktatás, a kutatás, a tudományszervezés éppoly fontos szerepet játszik, mint a szakpolitikai döntéshozatal előkészítése. Változatos, érdekes a munkám, így plusz motivációt már nem szükséges sehonnan sem merítenem.

5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?

Olyan sokféle (egyéni és csoportos, akadémiai és alkalmazott stb.) kutatást végeztem már, hogy nincs bevált munkamódszerem. Szeretem a végét látni, mikorra és milyen formában kell elkészülnie az „outputnak”, s innen visszafelé optimális a kutatás megtervezése. Ha a kérdés a tanulmányírásra vonatkozik, akkor számomra az az optimális, ha egyedül, teljes csendben dolgozhatok. Vagyis még a halk zene is elvonja a figyelmemet. Erre legalkalmasabb az ELTE-s vagy az NSKI-s irodám, hiszen mindkét helyen egyedül használom a helyiséget. Inkább reggeli ember vagyok, mintsem esti, vagyis szívesebben írok hajnali 4-kor, mintsem este 9-kor. A legnagyobb kihívást a folyamatos koncentráció megtartása, az internetes „elkalandozások” (közéleti hírek, sakk témájú oldalak) csökkentése jelenti.

Képek: 1. Bali János a Nemzetstratégiai Kutatóintézet képviseletében Az átányi parasztenber szerszámai kötet ünnepélyes átadóján Átányon; 2. Fél Edit – Hofer Tamás: Az átányi parasztember szerszámai; 3. Baráti megbeszélés Átány polgármesterével (2015); 4. Konferencia Átányról az ELTE-n, Hofer Tamás, Bali János,Molnár Gergely, Gönczi Mihály polgármester között (2012)

6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát?

Nem volt. Illetve, 2006 és 2011 között volt egy olyan korszak (hitel- és gazdasági válság), amikor úgy tűnt, hogy az ELTE-s főállású és a Dunaújvárosi Főiskolás másodállású fizetés sem elég, hogy megmentsük az otthonunkat, s a családdal kénytelenek lettünk volna kivándorolni „Nyugatra”. Szerencsére a gondviselés közbe szólt, így nem kellett elhagynom a pályát.  

Bali János Mária Rádióban leadott 10 részes előadás-sorozatának minden része visszahallgatható az elteneprajz.blog-on!

7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét?

Családos emberként az elején nehezebb. Azt megértetni a házaspároddal, aki nem szakmabeli, hogy miért kell estékre, de napokra, sőt hetekre eltűnni, nem könnyű. Idővel, a megszokással, azzal a tapasztalattal, hogy megérte a befektetett idő és energia, ez sokat enyhül. Több mint 20 év házasság után, az internet és az okostelefonok időszakában pedig már egyáltalán nem jelent problémát a külön töltött idő.

Deáky Zita – Bali János (szerk.): Gyermekélet egykor és ma; 2. A tükör két oldala – Bevezetés a kulturális antropológiába 3. A Börzsöny-vidéki málnatermelő táj gazdaságnéprajza; 4. A. Gergely András Bali János Varga Andrea (szerk.): Város a képben: Városantropológiai mintázatok Terézváros példáján.

8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?

Igazolt versenysakkozóként az online sakkozás lenyűgöz. Bármikor, a világ különböző pontján élő sakkozókkal tudok vérre menő villámpartit játszani. Ez különösen az utazások során, a buszon hasznos elfoglaltság. Az olvasás is fontos az életemben, a szakirodalom mellett, kikapcsolódásként elsősorban a Rubicon történelmi magazint forgatom. Ezen kívül a zenehallgatás, a filmnézés és a séta (kirándulás) kapcsol ki elsősorban. Jó társaságban a jó borozgatást sem vetem meg…

9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne?

Furcsa, hogy amíg a könyveket – a Szentírást leszámítva természetesen – sohasem olvasom újra, a filmeket hajlamos vagyok újra nézni. Kamaszként a Ben Hurt legalább ötször megnéztem, a történelmi filmek azóta is érdekelnek, a Gladiátort is többször láttam már. A magyar filmek között Fábri Zoltán Az ötödik pecsétje megunhatatlan remekmű. A valaha látott legjobb filmnek viszont a Schindler listáját tartom, s általában is nagyra tartom azokat a filmeket, amelyek bemutatják az emberi sötétséget (a gonoszt) úgy, hogy a végén mégis a fény, az élet győzedelmeskedik.

Láncreakció/ Bali János által ajánlott filmek: 1. Ben-Hur; 2. Az ötödik pecsét; 3. Gladiátor; 4. Schindler listája

10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta? 

A zenék, amiket jellemzően hallgatok, 150 – 400 évvel ezelőtt születtek. Közel áll hozzám a barokk (Händel, Purcell és Bach) és a 19. századi klasszikusok, mindenekelőtt Schubert és Liszt. A 20. század első feléből, a késő romantika korából pedig Rachmaninov. A szóló zongorazene különösen érdekel, így Glenn Gould vagy Schiff András Bach, Cziffra György Liszt, Alfred Brendel Schubert, esetleg Vladimir Horowitz Chopin műveinek előadásait ajánlom elsősorban.

A közelmúlt tekintetében szinte mindenevő vagyok, a P. Mobiltól és a Beatricétől a System of a Down-on, Cesaria Evorán és a Buena Vista Social Clubon keresztül egészen Goran Bregovicig vagy a Parno Grasztig sok minden belefér.

Mindig mást hallgatok. Jelenleg a Spotify-on Schubert Impromptu-it játszom le a legtöbbet – Barenboim 1978-as lemezfelvételében -, s most úgy tartom, ennél szebb muzsikát sohasem alkotott az emberiség. Ha mégis egy zeneművet kellene ajánlanom, akkor a Mária Rádión futó magazinműsorom szignáljának zenéjét, Kodály Marosszéki táncokát ajánlanám. 

Láncreakció/Bali János zeneajánlója: Kodály Zoltán: Marosszéki táncok. Előadja: Vásáry Tamás

+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?

A fiataloktól, például Eitler Ágnestől!

Láncreakció/Bárth Dániel: a zentai kőkecskétől a zombori ördögűzőig

Kit tekintenek példaképüknek? Megfordult-e valaha a fejükben, hogy elhagyják a szakmát? Hogyan tudják összehangolni a magánéletet és a tudományos karriert? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? A vizsgaidőszakban a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. A Láncreakció Bárth Dániellel, az ELTE BTK Folklore Tanszékének vezetőjével indul, aki arról mesél, hogy A zentai kőkecske olvasásától hogy jutott önálló köteteinek megjelenéséig, majd továbbgurítja a labdát egy másik néprajzkutatónak.

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára? 

Esetemben nehezen eltagadható tény a „családi indíttatás”. Gyakorlatilag nem is annyira lakásban, mint egy lakásként is használható szakkönyvtárban töltöttem a gyerekkoromat. Kérdés talán nem az, hogy miként jutott eszembe ezt a szakmát választani, hanem hogy az apai példa miért nem riasztott el ettől, és vajon a három fia közül miért pont én, a középső követtem ezt a hivatást. A történelem iránti fokozott érdeklődésem már az általános iskolában kiviláglott, ehhez a gimnáziumban erős klasszikafilológus (latin) hatás társult. Az érettségi évét még azzal a határozott szándékkal kezdtem el, hogy a katolikus egyetemen fogok történelem-latin szakot kezdeni, de január végén, egy-két héttel a jelentkezési lap beadása előtt egy hosszabb beszélgetés után történelem-néprajzra jelentkeztem. Utólag igazat kell adnom apámnak: valóban

megvolt egy érdeklődésem kisgyerekkorom óta a népi kultúra iránt, de ez nem a gyakorlati tevékenységekben, hanem sokkal inkább az olvasmányaimban jelentkezett.

Az első elfogyasztott könyvem 7 évesen Jung Károly gyűjtéséből A zentai kőkecske című bácskai mesegyűjtemény volt, majd el egészen az érettségiig magamévá tettem a magyar népi írók műveinek többségét. Ha egy tinédzser rajongva olvassa Sinka Istvánt vagy a Reymont Parasztok-ját, ott határozott néprajzi „beütés” mutatkozik. Ami a kutatói pályát illeti, elsőéves egyetemista koromban még elkezdtem pedagógiát és pszichológiát tanulni, hátha középiskolai tanár leszek, de gyorsan eldöntöttem, hogy inkább irány a kutatói lét. Az első konferenciaélmények és publikációk öröme mindezt már egy-két év alatt megalapozta.

Láncreakció/Bárth Dániel önálló kötetei: 1. Tiszaalpár (2002); 2. Esküvő, keresztelő, avatás. Egyház és népi kultúra a kora újkori Magyarországon (2005); 3. Exorcizmus és erotika. Egy XVIII. századi székelyföldi ördögűzés szokatlan körülményei (2008); 4. Benedikció és exorcizmus a kora újkori Magyarországon (2010); 5. A zombori ördögűző. Egy 18. századi ferences mentalitása (2012) mely 2020-ban megjelent angolul is: The Exorcist of Sombor. The Mentality of an Eighteenth-Century Franciscan Friar címen. 7. A 18. századi Bácska “alulnézeti” egyháztörténete.

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül?

Hans Moser, Wolfgang Brückner, Carlo Ginzburg, Peter Burke, a magyarok közül pedig Schram Ferenc. Közülük Brücknerrel volt alkalmam többször találkozni, sőt kettesben konzultálni, katartikus élmény volt.

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre?

Természetesen tanszékem első vezetőjével, Ortutay Gyulával, akihez rengeteg kérdésem lenne (nem is annyira szakmai, hanem inkább emberi-személyes kérdések).

Képek: 1. Schram Ferenc (1923-1975) néprajzkutató, muzeológus; 2. Carlo Ginzburg (1939-) olasz mikrotörténész; 3. Ortutay Gyula (1910-1978) néprajzkutató, politikus, az ELTE Folklore Tanszék első vezetője; 4. Peter Burke (1937-2021) brit történész professzor

4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során? 

Egyetemista korom óta érdekel az évszázadokkal ezelőtt élt közemberek gondolkodásmódjának, életvilágának megismerése, rekonstruálása. A levéltárakban az első látásra érthetetlen, furcsa esetek dokumentációi, adatai keltik fel az érdeklődésemet, amelyek ki- és megfejtése szellemi kihívást, megoldandó rejtélyt jelent.

5. Mi a leginkább bevált munkamódszere? 

Mivel levéltári folklorista vagyok, a kérdéseim (tanulmányötleteim) leginkább ott, az archívumokban születnek meg. A források analízise és a kontextuális könyvtárazás, szakirodalmi feltárás után következik az írás szakasza.

Az elmúlt évtizedekben nagyon sokféleképpen, sokféle hátráltató körülmény közepette írtam már tanulmányt, például zónázó vonaton és vonatpályát építő gyermekeim társaságában egyaránt.

Alapvetően nem igénylem a zenét, zajt, beszédet, stb. ennél a tevékenységnél, de ez olyan, mint mikor a kollégiumban meg kellett szokni, hogy nincs egyedül az ember és meg kellett tanulni villanyfénynél elaludni. Egyszóval alkalmazkodóképes lettem. Optimális esetben persze írás közben elmélyülésre alkalmas csend van, ami legalább órákon, de inkább napokon keresztül kitart. Egyébként nagyobb írások közepette meglehetősen belefeledkezős vagyok, mondhatni, borotválkozni sincs időm. Ha torzonborzan megyek az egyetemre órát tartani, tudhatják, hogy efféle „alámerülés” áll a háttérben. A zombori ördögűzőről szóló könyvem kampányszerű megírása alatt mondtam is a kollégáknak, hogy ne haragudjanak az indiszponáltságomért, de egyfajta időutazás részese vagyok és szó szerint a 18. században élek…

Papok és közösségek a nagyító alatt – könyvbemutatók, kerekasztal-beszélgetések, Bárth Dániel rövid összefoglalója az MTA-ELTE Lendület Történeti Folklorisztikai Kutatócsoport munkásságáról.

6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát?

Pályaelhagyás sosem merült fel bennem, de hitevesztett és frusztrált lelkiállapot azért többször kerülgetett az elmúlt két évtizedben. Az ember (különösen gimnáziumi osztálytalálkozókon) nehezen fogadja el, hogy 21 év iskolarendszerű tanulás után, doktorátussal a háta mögött miért esik oly távol az anyagi értelemben magabiztos és könnyed élettől (eufemisztikusan fogalmazva). Aztán ezeken a szakmai eredmények, leginkább az egyetemi oktatói munka örömei csak-csak átlendítik az embert. Most azt mondom, jó, hogy kitartottam…

7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét? 

Ez nem mindig könnyű dolog, különösen az elmúlt években, a járvány idején okozott feszültséget a kettő szféra közötti határvonal meghúzása. Feleségem szakmabeli és munkatársam is a könyvkészítésben, adminisztrációban. 14 éves fiam és hároméves kislányom egyaránt komoly figyelmet követel ki magának. Ezt igyekszem is megadni nekik, nálam a sorrend: első a család, második a munka. Természetesen az a jó, ha egyik sem megy a másik rovására (ez persze időszakonként változó, de akkor kompenzálni kell).

Beszélgetés Bárth Dániellel és Szigeti Jenővel ördögűzés és felvilágosodás témában.

8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább? 

A magunkfajtának a munkája a hobbija. De azért sokat vagyok az 1000 négyzetméteres kertünkben, ahol a 16 gyümölcsfával és egyebekkel mindig akad tennivaló. Ráadásul lakóhelyünk egy kedvelt turistaútvonalon fekszik, ahová sokan messziről jönnek túrázni, míg nekünk egy hétköznapi választás kérdése, hogy beugrunk-e a kerítésünk mellett induló Börzsönybe sétálni, kutyát sétáltatni. Ezek mellett a szépirodalom olvasása, jó filmek célzott nézése nálam is természetes kikapcsolódás. Hozzáteszem, hogy nincs tévénk, kedvenc focicsapatom meccseit is csak online követem. Ha igazán kikapcsolódásra van szükségem, akkor előveszem a gitáromat vagy leülök a zongorához, és magamban zenélgetek.

9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne? 

Könyv: Bulgakov: A Mester és Margarita; Daniel Kehlmann: A világ felmérése (etc.)

Film: Barbárok a kapuk előtt; Csalóka napfény; Eldorádó (etc.)

Láncreakció/Bárth Dániel ajánlója: 1. A YouTube-on magyar szinkronnal is elérhető Csalóka napfény c. film; 2. Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita (a képen az 1984-es kiadás, Európa Könyvkiadó); 3. Daniel Kehlmann: A világ felmérése (2019, Magvető Könyvkiadó)

10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta? 

Glen Hansard: Bird of sorrow (Ez az „emelő” jellegű zene a kitartást erősíti a mostani elidegenítő időkben, nem utolsósorban reményt ad a vizsgaidőszak nehézségei közepette.)

Láncreakció/Bárth Dániel zeneajánlója: Glen Hansard – Bird of sorrow

+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?

Bali János

Karácsonyi archívumi képek: ezek az ételek kerültek eleink karácsonyi asztalára

Facebook-oldalunkon is publikált karácsonyi képnézegetőnkkel a karácsonyi asztal ételeit és a hozzájuk fűződő hiedelmeket jártuk körül. Ezúton is kívánunk minden kedves olvasónknak áldott, békés karácsonyi ünnepeket!

A karácsonyi szokások meghatározó elemei a karácsonyi asztalhoz és az arra helyezett, ott elfogyasztott ételekhez és eszközökhöz köthető hiedelmek és babonák. A jellegzetes karácsonyesti fogásokat különböző alkalmi ételek, csemegék egészítették ki, mint például a fokhagyma, az alma és a dió. Jellegzetesnek számítottak a különböző főtt, sült és “öntött” tészták, kiváltképp a mákkal ízesítettek, és sok hiedelem kötődött a kenyérfogyasztáshoz is.

A karácsonyi piros alma

A karácsonyi szokások meghatározó elemei a “karácsonyi asztalhoz” és az arra helyezett, ott elfogyasztott ételekhez és eszközökhöz köthető hiedelmek és babonák. Azt ugyan nem tudjuk, hogy az ételek teszik-e az asztalt a hiedelmek színterévé, vagy maga az asztal az elsődleges. Mindenesetre a jellegzetes karácsonyesti fogásokat, különböző alkalmi ételek, “csemegék” egészítették ki, mint például a fokhagyma, a méz, az ostya. Legjellegzetesebb közülük az alma és a dió, melyek fogyasztásához a szerelmi jóslásoktól kezdve, az egészségmegőrző rítusokon át az időjóslásig, sok hiedelem kötődött.

[…] a palócoknál ismert babonás cselekmény a következő: a gazda mindenkinek ad egy almát. A család ezt egyszerre eszi meg. Ha valaki a következő évben eltéved, arra gondol, hogy kivel ette együtt a karácsonyi almát, és hazatalál./Dejtár, Nógrád m./ […] az almához hasonlóan a dió első falatait is felosztják egymás között, hogy a családtagok ne feledkezzenek meg egymásról./ Hollókő, Nógrád m./” (Pócs 1965: 27-30.)

„A karácsonyi almához fűződő másik legjellegzetesebb tevékenység az állatok fejlődésének serkentése, mégpedig oly módon, hogy az állatok vályújába vagy a kútba almát tesznek, és arról itatják a lovat és marhát, hogy olyan egészségesek, gömbölyűek, szépek stb. legyenek, mint az alma. […]Az előbbiekkel némileg rokonjellegűek azok az adatok, melyek szerint a karácsonyi almáról mosdanak /a mosdóvízbe almát tesznek/, hogy szépek, egészségesek, piros arcúak legyenek.” (Pócs 1965: 25-26.)

1. Színes kép a karácsonyi asztalról, Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum, néprajzi gyűjtemény, Kaposvár, 1995 (N13.602)

Tésztaevés karácsony este

A karácsonyi ételek egyik jellegzetes csoportját alkotják a főtt és “öntött” tészták, mert ezeket egyébként is gyakran fogyasztották és jósló jelleget tulajdonítottak nekik.. Főtt tészták esetében legtöbbször a hosszúra metélt tésztáról van szó, amelyre mindig tesznek valamilyen ízesítőt: legjellegzetesebb a mák, mézzel ízesítve és a túró.
A mákos tésztához fűződő babonák legnagyobb része szerelmi jóslás. Pócs Éva kötetében ír róla, hogy Heves megyében és Szegeden például a lányok a mákostésztát az éjféli misén a szenteltvíztartóba tették, hogy annyi kérőjük legyen, ahány mákszem van azon. Jánoshalmán pedig a mákosgubát a küszöbre rakták: amelyik lányét előbb elvitte a macska, az ment korábban férjhez. (Pócs 1965: 17-18.)

„Gyakran már a tészta neve is utal mákkal való behintésére: »mákosgub«, »mácsik«, »csikmák«, »mákosferent«, »mákosdedelle«, »mákosgőlödin« stb. – Ritkán önállóan is, de leginkább a mákkal együtt szerepel édesítőként a méz. Gyakran szerepel a cukorral vagylagosan – ez nyilván arra utal, hogy a régi édesítő helyét csak részben foglalta el az új. […] A máknál sokkal kisebb mértékben, de szintén előforduló karácsonyi tésztaízesítő a túró.” (Pócs 1965: 15.)

2.Tésztaevés karácsony este, Viski Károly Múzeum Kalocsa, Keserűtelek, 1980. december (készítő: Bárth János) (VKM F 11933)

Túrós és mákos sütemény

A sült tészták fogyasztása karácsonyeste nagyon elterjedt a családoknál. A századforduló tájékán még csak legnagyobb ünnepeinkre – karácsony, húsvét, lakodalom – készítették a  kenyérnél gazdagabb összetételű kalácsot, míg egyéb jeles alkalmakra készülhetett lepénykenyér, sóspogácsa, túrós és mákoslepény, lángos, perec, fonott kalács, mákos és dióskalács, bukta, béles vagy rétes. A süteményekhez gyakran a kenyérhez hasonló mágikus hiedelmeket társítottak, így például bizonyos településeken a karácsonyi kalácsból is adnak az állatoknak, hogy biztosítsák egészségüket, szaporaságukat. (Magyar Néprajzi Lexikon: ‘kalács’, ‘sütemény’)

„[…] szerelmi jóslás is fűződik a diós és mákoskalácshoz: Veszprémben a lány vacsora közben a legény elől elkapja, és az ablakba teszi. Ha reggelre eltűnik a kalács, a lány férjhez megy. Hasonlóképpen Ujcsanáloson /Zemplén m./: az elsőnek kisült bélesbe beleharap a lány, kiszalad az utcára; amilyen nevű férfit először meglát, olyan nevű ura lesz.” (Pócs 1965: 21.)

3. Túrós és mákos süteménye evése, Néprajzi Múzeum, Domaháza/Borsod vm./Magyarország, 1963. november (készítő: Molnár Balázs) (NM F 182274)

“A bejglit minden magyar szereti”

“-Bejglit? – kérdeztem csodálkozva.
– Igen, bejglit! És ne mondja, hogy nem szereti, mert nagyanyám határozottan állította: a bejglit minden magyar szereti. És a karácsonyt el sem lehet képzelni maguknál bejgli nélkül.” (ifj. Fekete István: Karácsonyok fényessége, Bp. 2004: 198.)

A karácsony esti vacsora a legtöbb településen több fogásból állt, melyből a család minden tagja evett. Ez Európa szerte elterjedt szokás és a jövő év befolyásolhatóságával hozható kapcsolatba, a bőség reményével. Jászdózsán például 21 féle étel került az asztalra az éjszaka, a sok finom fogás közül az egyik utolsó a bejgli volt, diós vagy mákos változatban. Bereznai Zsuzsanna vizsgálta a magyarországi svábok ünnepi étkezését Nádurvaron, ahol karácsony első napján háromfogásos ebédet tartottak, változatos húsételekkel és az étkezést itt is háromféle bejglivel zárták. (Magyar Néprajz VII. 245; Bereznai Zsuzsanna: Ünnepi táplálkozási szokások a nemesnádudvari sváboknál. In.: Bárth János (szerk.): Bács-Bodrogtól Bács-Kiskunig. Baja-Kecskemét, 2003: 102.)

4. Mákos bejglit készítő asszony, Néprajzi Múzeum, Domaháza/Borsod vm./Magyarország, 1963. november (készítő: Molnár Balázs) (NM F 164206)

Az asztal ünnepélyessége

Karácsony este az asztalt különlegesen ünnepélyes módon terítik meg. Az asztalra és az asztal alá különböző tárgyakat, ételeket – gabonamagvakat, szénát, szalmát helyeznek. Ezek a megkülönböztetett tárgyak már jelenlétükkel biztosítják a bő termést, az állatok szaporaságát, a jövő évi bő táplálékot, a Jézus születésére való emlékezést.
A magvak és takarmány mellett karácsonyeste egész kenyeret is helyeznek az asztalra, amivel az éjjel látogató angyalokat, természetfeletti lényeket, Kisjézust látják vendégül. A karácsonyi kenyér megszegése jelentős esemény: az egészséget jelképező kenyeret a gazda osztja fel és akkor szegik meg, amikor együtt a család, mert a szeretet ünnepe van.
„Egyedülálló jászalsószentgyörgyi adatunk, mely szerint az éjféli mise alatt helyezik az asztalra a kenyeret, mégpedig két szentelt gyertya közé, majd elteszik, és betegség esetén gyógyszerként fogyasztják.” (Pócs 1965.)

„Vásárosdombón /Baranya m./ a disznóval etetik meg a magvakat. Néhány adatunk csak általában állatról beszél – ez természetszerűleg elsősorban baromfit és disznót jelenthet, illetve egyes esetekben /zab/ lovat. Piskón, hogy ne hulljanak az állatok, Pécsarányoson – hogy az állat is örüljön az ünnepnek […] Szolnok megyében szénával és a mézesgubával együtt adják a magokat az állatoknak szerencsevarázsló, Pest megyében termékenységvarázsló céllal.”
(Pócs 1965: 60.)

5. Karácsonyi szokás: a gazdaasszony a karácsonyböjti ebéd előtt egy szakajtóban gabonát tesz az asztalra, Néprajzi Múzeum, Őrhalom | Nógrád vm., 1961. december 23. (készítő: Szabó Jenő)  (NM F 164206)

Szalma és alma a karácsonyi asztalon

A karácsonyi asztalon, illetve az asztal alatt szétszórt szalma és széna a karácsonyi asztal egyik legjellemzőbb elemének számít. Ritkábban az asztalra teszik elszórva vagy csak egy marékkal, esetleg keresztet formálnak belőle az abrosz alatt. A szalma felhasználásához fűződő babonás cselekmények is a gazdasági életet befolyásolták. Az asztal felszámolása után, ahogy Pócs Éva írja, a szalmát a marhák és tyúkok alá teszik, hogy olyan szaporák legyenek, mint a szalma. Dobriban és Kéménden azt a szalmát teszik a tyúkok alá, amin a gazdasszony ült, hogy a tyúk jól kotoljon. (Pócs 1965: 50-53.)

“Kecskeméten az asztal alá, ládába tett szalmában »az Ur Jézusnak készítenek helyet«. A Somlóvidéken a szalmát a szénával, magokkal együtt a Kisjézus és kísérői lovának teszik oda.” (Pócs 1965: 53.)

6. Szalma és alma a karácsonyi asztalon, Viski Károly Múzeum Kalocsa, Keserűtelek, 1980. december(készítő: Bárth János) (VKM F 11935)

Család az asztal körül

„Jánoshalmán azt tartják, hogy a karácsonyesti mézespálinka egész évre véd a torokfájástól. Pogrányban  a lányok karácsonyeste a fonóban a fonást bevégezve mézespálinkát főznek, abban megmossák combjukat és azzal itatják a legényeket, az ital neve; »hanyagpálinka«. Valószínűleg szerelmi varázslásról van szó.” (Pócs 1965: 37.)
„Cserszegtomajon bor van az asztalon – ezt torok és fülfájás gyógyítására használják. Ez az adat valószínűleg az ezen a vidéken ismeretes János-napi bor szokásának időbeli előbbre csúszása. Pogrányban édespálinka van az asztalon, melynek maradékát egyéb maradékokkal együtt az aprószenteknek hagyják.” (Pócs 1965: 66).

7. Család az asztal körül, Zalalövő Város Önkormányzat (jogtulajdonos :Ferenczi László), Zalalövő, 1980-as évek (VGLAP39)

Irodalom

Pócs Éva: A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal hiedelemköre. 1965. Néprajzi Közlemények 10. évfolyam, 3-4. szám.

A szilvás babtól Mária radinájáig – interjú Kisbán Eszterrel a karácsonyi vacsorák történetéről

Mosolygósan jelentkezik be a számítógép képernyőjén. Mindenre kíváncsi, minden kérdésre készségesen válaszol. Kisbán Eszterrel, a hazai táplálkozástörténet megkerülhetetlen kutatójával, a Magyar Néprajzi Atlasz táplálkozással foglalkozó térképeinek legnagyobb ismerőjével Bársony Tamás néprajzos hallgatónk (nem mellesleg, gyakorló szakács) és Ilyefalvi Emese oktatónk beszélgetett. Miért nem szerepelt a paraszti karácsonyi asztalon sokáig a bejgli? Mióta eszünk töltött káposztát? Mit eszik egy táplálkozástörténész karácsonykor? Az interjúból kiderül!

Bársony Tamás: Hogy néz ki egy táplálkozástörténész karácsonyi menüje?

A karácsonyi menü nálunk hagyományos, mindig is az volt. Nem a középkorhoz képest, amikor még nem volt bab, de szilvás bableves lesz és mákos tészta. Nem guba, mert kifliből biztosan nem készítek, gubát meg nem tudok sütni kemencében. Úgyhogy mákos tészta metéltből. És természetesen a tésztát mézzel esszük, noha nekem nem igazán kellene mézet ennem. De így lesz, és borleves lesz hozzá.

Tamás: Borleves?

Borleves. A felnőttek számára kisgyerekkorom óta mindig volt nálunk ilyenkor – nem is tudom, hogy miért… Talán a régiek egy korty pálinkája helyett?

Tamás: Ez a lezárása az étkezésnek?

Vagy a kezdése.

Tamás: Hogy készíti?

Először is, mert csak egyszer készül egy évben, el fogom olvasni a receptet. De azt tudom, hogy fehér bor kell hozzá, kevés víz, egész tojás, késhegynyi liszt. Kevés cukor és fűszerek. Szegfűszeg, fahéj, talán gyömbér, körülbelül ennyi. A család mindig kérdi, hogy ezt miért csak karácsonykor csináljuk?

Tamás: Egyik ételben sincs hús.

December 24-e karácsony vigíliája, böjtös nap volt a középkortól egészen a 20. század derekáig. A hagyományos „karácsonyi vacsora” az ünnep előestéjének étkezése. Bevezetője egyfajta csemege volt, amit egy leves és valamilyen tészta követett. Hosszú története van mindegyiknek, hogy milyen ételek ezek.

Az 1960-as évekbeli néprajzi atlaszgyűjtések az 1900 körüli éveket próbálták rekonstruálni. A Magyar Néprajzi Atlaszban tizenöt térkép szól a karácsony–újévi ünnepkör étkezéseiről, közülük hét csak a december 24-ei vacsorával foglalkozik.

1. Szolnok Megye Néprajzi Atlaszával kapcsolatos megbeszélés Szolnokon, 1965 tavaszán. A képen balról jobbra: Szilágyi Miklós, Szűcs Sándor, Kaposvári Gyula [takarásban], Szolnoky Lajos, Barabás Jenő, Tóth János, Pócs Éva, Morvay Judit, Diószegi Vilmos, Kisbán Eszter, Mándoki László és Csalog Zsolt. (BTK Néprajztudományi Intézet Adattára, jelzet: MTA NTI VII. 3. Diószegi Vilmos hagyatéka – rendezés alatt álló anyag), 2. Kisbán Eszter arcképe, ismeretlen fényképész (Néprajzi Múzeum, jelzet: NM F 331356 ), 3. Kisbán Eszter és az elnöklő Arnold Niederer (Svájc) az Európa Néprajzi Atlasza 5. munkaértekezletén, Visegrád, 1974. Fotó: Bálint Kálmán Bulcsú. (BTK Néprajztudományi Intézet Adattára, jelzet: MTA NTI F2606)

Emese: Az atlaszgyűjtések alapján tulajdonképpen mi volt a tipikus karácsonyi vacsora a Kárpát-medencében?

Rituális bevezetésül pálinka, méz, fokhagyma, alma, dió, estleg ostya választéka nyitotta az étkezést, hiedelmek, mágikus cselekmények kapcsolódtak valamennyihez. Ugyanúgy, ahogy az asztalra helyezett egész kenyér és kalács, melyek viszont az asztalon maradtak újévig. Az asztalnál ülők egy korty pálinka után legelőször bekaptak egy-egy gerezd, mézbe mártott fokhagymát a gonoszok távoltartására nagyon jó falat a néphit szerint. Az egyetlen alma szerepelhet itt, de akár a vacsora végén is. Ezt meghámozzák egyben, körbe-körbe úgy, hogy a héja egy darabban maradjon. Majd cikkelyekre vágják, és mindenki eszik egy darabot, hogy bármerre járjon, akár eltévedjen, visszataláljon, s a jövő évben ismét együtt legyen a család. Előfordult az is, akár már gyári munkássá vált fiatal családban is, hogy a vacsora elején az örökre eltávozott családtagokat is látható módon etették: ez esetben sós vízben, csak nekik főtt, egész borsószemekből dobtak a szoba négy sarkába „az angyaloknak” a háziasszonyok.

A csemegék után jött a két főtt fogás. Az első egy leves. Levesből az egyik lehetőség gomba volt káposztával vagy más savanyítóval főzve: gyalult savanyú káposztával, utóbbinak csak a levével vagy éppen korpaciberével. A másik bableves-variáció a szilvás bab, az én kedvencem. Az aszalt szilvával főtt szárazbab nem kizárólag karácsonyi leves. Székelyföldön például, ahol először találkoztam ilyen levessel, karácsonyi ételként nem is szerepel. De elterjedt volt a Székelyföldtől a lehető legtávolabbi területeken, a Dunántúl északnyugati sarkától a Csallóköz felé átnyúlva, Sopron és Pozsony megyében is, ahol viszont a karácsonyi asztalra tálalták éppen.

Emese: Vagy-vagy? Vagy ez két levest jelent egymás után?

Vagy az egyik, vagy másik. Karácsonykor nem került két leves az asztalra. Más körülmények között volt olyan rendszer a parasztkultúrában, hogy egymás után kétféle levest ettek. Knézy Judit néprajzkutató írt például arról, hogy Somogy megyében két különböző levest vittek ki egyszerre napszámosoknak nagy nyári munkaidőben a mezőre, amit egymás után ettek ebédre.

Emese: Mi volt az atlaszkutatás legnagyobb eredménye a témában?

A várható mellett feltárult további történeti és térbeli rétegződés lenyomata. A karácsonyi vigília böjtös előírása kapcsán az étkezésben sok évszázadon át formálódott szokáshagyomány a katolikus települések sajátja. A protestáns világnézet a kora újkortól kezdve szűkíti a böjtös alkalmakat, karácsony előestéje is régen kikerült közülük. Az atlasz térképe is üres maradt, azaz nem volt kötött ételsorú karácsonyi vacsora a protestáns települések dominálta kisebb-nagyobb térségekben. Feltűnően ezt mutatja például a Tiszántúl északi övezete. Meglepő volt, és a térképek is jól mutatják a közösségi minták egységesítő erejét. Hasonló ételeket főztek katolikusok és protestánsok, ahol együtt éltek akár egy településen, akár egész kistérségekben. A protestánsoknál böjtről ilyenkor sem volt szó, sokan főztek kolbászt is a karácsonyesti bablevesbe. A Magyar Néprajzi Atlasz többszász kutatópontján a helyszínen gyűjtött anyagban több generáció életvitele sűrűsödik. Bőven megszólaltak akkor még az 1880-as években született helybeliek is. Megbízható beszámolóikból alakult ki az a kép, hogy a levest követő étel sült tészta is lehetett a karácsonyi asztalon, az összképben amúgy domináns főtt tészta helyén. E választások sűrűsödésé két tájat rajzol ki: pogácsával-lepénykenyérrel a Dél-Dunántúlon, mákos gubával-bobalykával egy északi körzetben. Azt gondolnánk, hogy ételformaként a régebbi a főtt tészta, de nem így van. Legrégebbi az erjesztetlen lepénykenyér.

A karácsonykor is az asztalra tett kenyér és kalács a középkorban meghonosodott ételeink. Legfiatalabb az egész Közép-Európában a kora újkorban, a 16. századtól kezdve olasz földről érkezett főtt tészta, a gyúrt, vékonyra kinyújtott, felmetélt formák. Akár túrós lett errefelé, akár mákos, mint karácsonyi mákos csík, más nevén mácsik is.

A lepénykenyér egy erjesztett, sült tésztafajta, a kelesztett kenyér bevezetése előtti gabonaétel. Liszt-víz-sóból gyúrva, ujjnyi vastagra, nagy kerek lepényre formálva, frissen sül meg. A ’lepénykenyér’ műszó, a régi magyar elnevezés kenyér lehetett. Ahogyan azután az erjesztett kenyér megjelent, a kenyér nevet átvette az, és egyre fontosabb étel lett, így új elnevezés kellett a lepénykenyérnek. A magyar nyelvből formáltak sorához csatlakozott egy friss jövevényszó, a pogácsa. Ez nálunk délszláv, náluk pedig olasz jövevényszó, mely a parázstűzre utal (focaccia) – ami mellett a lepénykenyér kemence nélkül is megsült tökéletesen. A mai sokféle pogácsa későbbi fejlemény. Közülük való a dél-dunántúli reformátusok karácsonyi alternatívája, a zsíros pogácsa is. Az északi bobalyka, Borsodban gubakelt tészta, apró golyócskákká formálva jól megsült a kemence fenekén is, amíg nem volt sütővel ellátott konyhai tűzhely. Tálra halmozva, langyos tejjel puhára öntözve, mákozva, mézezve került az asztalra.

Emese: Ebben a korszakban másnap kezdődött a húsevés, 25-én?

Igen. A vigília böjtje 24-én éjfélkor ért véget. Az éjféli mise már Jézus megszületését köszöntötte. Ahol a templom távolsága megengedte, oda elmentek. Hazatérve asztalhoz ülhettek. Kínálhattak húsfélét, gyümölcsöt frissen és főzve is, de nem volt a megelőző „karácsonyi” vacsoráéhoz hasonló kötött, szertartásos ételsor. Volt, ahol ezt az éjfél utáni, könnyű ételeket is tartalmazó étkezést „Mária vacsorájának”, Erdélyben, Moldvában „Mária radinájának” is nevezték: megszületett a gyermek, itt van a gyermekágyas asszonynak radinába hordott, kínált étel. Egyébként az 1900 körüli évtizedekben még szokásos volt télen a napi két állandó étkezés rendszere is: „ebéd” kora délelőtt, vacsora délután, a sötétedés előtt. Ahol a „karácsonyi vacsora” ehhez igazodott, utána vagy korán lefeküdtek, vagy az éjféli mise utánra jól megéheztek. Karácsony napján a főétkezés szokásos főétele hússal főtt káposzta volt, ami ünnepek tekintetében nem egyedülálló.

1. Karácsonyi asztal, Franciscy József, Nagybaracska 1963, (Néprajzi Múzeum, NM F 181326), 2. Első szoba, karácsonyi asztal. Sarocácz György, Kapuvár, 1964, (Néprajzi Múzeum, NM F 184614), 3. Első szoba, karácsonyi asztal. Sarocácz György, Kapuvár, 1964, (Néprajzi Múzeum, NM F 184615), 4. Karácsonyi asztal, Franciscy József, Nagybaracska 1963, (Néprajzi Múzeum, NM F 181325)

Tamás: Karácsonykor nagyon sokan esznek halat Magyarországon manapság. Ez a karácsonyi böjti étkezés hagyományára vezethető vissza?

Na, most rátapintott! Ilyen a mai menü. Korábban a halétel a böjtös étkezések legnemesebbje volt, a friss hal pedig történetileg általában drágább a húsnál. A magyar halállomány a 18–19. századi vízszabályozások nyomán igen megcsappant, a fogyasztás is visszaeshetett, aminek mértékéról azonban nincsen hiteles adat.

Az agrárminisztérium elfogadta számítás szerint ma évi 6,7 kg az átlag halfogyasztás (2020), ami kevés, de már így is örvendetes, sokkal rosszabb is volt. A hal legnagyobb része éppen karácsonykor fogy. Országos statisztikai felmérések szerint a 1880-as évek elején az átlag évi 1,5 kg körül járt, 1934–38-ban csak 0,7 kg, 1960-ban ismét 1,5 kg, 1985-ben pedig 2,2 kg volt. A fogyasztás a társadalomban sosem oszlott meg egyenletesen. Ilyen mennyiségekből elsősorban a városlakóknak, a vendéglőknek, a halászó embereknek és egy jóval szűkebb kiváltságos rétegnek jutott. Nem csoda, hogy az 1900 körüli évtizedekben, amire a néprajzi atlasz vonatkozik, csak egész kivételesen, egy-két esetben említettek halat is a karácsonyi asztalon. A mai karácsonyi hal ünnepi szokásának szélesebb hatókörű mintája a városokból indulhatott, de erre vonatkozó vizsgálatról nem tudok.

Tamás: Külföldi minta?

A 19. század elején külföldön ismerős, magas társadalmi állású asszonyok hozták a mai karácsonyfa mintáját, de hogy kiemelkedő volt-e ilyen körben a karácsonyi hal, nem tudjuk. Ha idehaza jóval korábbra visszatekintünk, látni, hogy a mai karácsonyi halétel szokása nem is a kora újkori legendás halbőség viszonyainak a folytatása. Utóbbiakról számos egykorú bel- és külföldi írás szól. Legismertebb szerzők a 16. században Oláh Miklós esztergomi érsek, a 18. század első feléből Bél Mátyás evangélikus lelkész, országismertető tudós. A kettő közt pedig többek közt az akkor az egyik német választófejedelem udvarában dolgozó idős Max Rumplt szakácsmester, aki magát egyébként magyarországi születésűnek mondja. Az ő műve korszakának legfényesebb szakácskönyve, 1581, az első kiadás éve. Bornemissza Anna erdélyi fejedelemasszony egy évszázaddal később fordíttatta le udvarának magyarra, a kézirat kiadására csak a 20. század második felében került sor. Rumpolt közel negyven nagy oldalon ismertet halételeket, köztük kevés receptje van tartósított halból. Az ilyen halról egyszer megjegyzi (lekicsinylő megjegyzését magyarul hozzáfűzve a német kötetben), hogy Magyarországon oly kitűnő és bőséges friss halból a választék, hogy nincs a szakácsnak szüksége ilyen „büdöüs bestiára”.

Emese: Milyen történeti forrásaink vannak, ha a paraszti karácsonyi étkezést akarjuk kutatni?

Az az érdekes, hogy a karácsonyi vacsora ételeiről, arról, hogy mi került az asztalra, melyikből ettek, mit hagytak ott hosszabban, mindezekről nemigen közöltek történeti adatot, s ha szétszórtan mégis akad ilyen, azok nincsenek egybegyűjtve. Bálint Sándor közölt például 18. századi kisalföldi boszorkányperből olyan Ebergőc községre vonatkozó vallomást, ahol szépen elmondják, hogy tettek a karácsonyi asztalra almát, egész kenyeret, kalácsot, de magáról a menüről a tanú nem szól, noha felsorolt különféle mágikus tárgyakat, amiket a karácsonyi asztalra vagy alája helyeztek. Kézenfekvő lenne az utóbbi évtizedekben sorjázott, boszorkánypereket közreadó köteteket átfésülni, amihez nagy segítség lehet Tóth G. Péter friss, áttekintő munkája. Felbukkanhat a karácsonyi vacsora menüje régi számadásokban és szerencsével másutt, akár a költészetben is.

Tamás: A hal mellett manapság a káposztaételeket tartjuk „tradicionális karácsonyi fogásnak”. Ennek milyen a történeti előzményei vannak?

A hal napja december 24-e lenne, amint a régi gombás káposztaleveseké is. A húsos káposztáé december 25-e, az ünnep hivatalos napja. A fejes káposzta a középkor óta a lehető legszélesebb társadalmi körben használatos termény, kitüntetett gondozásban volt része. A települések lakott részén kívül, de közeli helyen ültették, földje kitüntetett gondoskodást kapott. Az egymás mellett sorjázó „káposztáskertek” a falvak állandó velejárói, korabeli térképek évszázadokon át megnevezve tüntették fel őket. A házi káposztasavanyítás elmaradhatatlan volt, annyit csináltak, amennyi kitart a nyári nagy melegek beálltáig, amíg elég hűvös helyen tarthatták otthon. Nagyobb háztartásban több mázsából is készült. Sokféle módon főzték, az év nagyobb részében rendszeresen. Hússal főtt változata különösen kedvelt, a régi nyelvben nem is húsos káposztának nevezték, hanem káposztás hús volt a neve. Így készítve, ilyen néven szerepel a 17. századi szólásban is: „Káposztás hús Magyarország címere”. Első recept volt a szakácskönyvben, más alkalmak mellett vasárnapi és nagyobb ünnepi, köztük karácsonyi étel. Jól belesimult egyébként abba a korai európai ízlésirányba, amely különböző kivitelben ugyan, de a savanyú ételt kedvelte francia földtől Oroszországig.

Emese: És a töltött káposzta, a ma gyakoribb forma, hogyan került a karácsonyi asztalra?

És hogyan került egyáltalán a magyar konyhákba? Maga a töltött káposzta ételforma már felbukkan ezen a néven az 1695-ös, első nyomtatott magyar nyelvű szakácskönyvben, Misztótfalusi Kis Miklós kolozsvári kiadásában (Szakáts mesterségnek könyvetskéje – a szerk.) A töltött növénylevél közel-keleti ételforma. A levél maga sokféle lehet, gyakran szőlőlevél is, vagy elsősorban az, mint gyakran tőlünk délre. Kedvelt étel a Közel-Keleten, mintája hozzánk oszmán török közvetítéssel érkezett a Balkánon keresztül, két török nevének kíséretében. Az egyik a szárma, a másik a dolma. A szárma azt jelenti, hogy ’betakarni’, Erdélyben hívják takartnak is. Ez adja magát, mert hát levélbe van betakarva. Tehát a 17. század folyamán jelenik meg a töltött káposzta mint ételtípus, és minden országrészben elterjedt. Moldvába a Kárpátokon kívül, saját közlekedési rendszerükben ugyancsak délről juthatott el, magyarul sajátos nevet kapott (galuska), és megmaradt a kibocsátó területen jellegzetes, hús nélküli, zöldséges kásával töltött változata is.

Moldvában és Erdélyben általános, Magyarországon viszont csak Szatmárban és legszorosabb vonzáskörében, egy kis térségben maradt meg a megtöltött darabok eredeti formája. Ezek karcsú, apró, nagyon szorosan betekert-betakart darabok, az asszonyok boszorkányos ügyességgel, gyorsasággal csinálják, akár több száz darabot egy-egy nagyobb vendégségre. A régi módon ezeket magukban főzik, aprókáposzta nélkül, vízben. Onnan kiemelve tálalják, akár melegen, akár hidegen. Utóbbit kézbe fogva is jól lehet harapni, nem esik szét. Moldvaiak közt ma is találkozni vele.

1. Díszes ütőfák: Özv. Benedek Samuné, született Kneif Gizella mézeskalácsos és viaszgyertyaöntő műhelye az Attila út 19-ben, 1938 (Fortepan 177055), 2. Éléskamra 1947-ből szalonnával, kolbásszal, sonkával (Fortepan 7670), 3. Kolbásztöltés, 1955 (Fortepan, 128087)

Emese: Ma a karácsonyról mindenkinek édességdömping ugrik be, és azon belül is a bejgli és a mézeskalács. Mit tudunk ezeknek az eredetéről?

Nos, aki azt mondja, bejgli, azt én meg sem hallom.

Emese: Bájgli?

Na, akkor meg pláne! A süteményt mindnyájan ismerjük, ezt a nevét is. Tudod mit jelent. Igen, azt, hogy ’hajlított’ alakú, a ’hajlítani’ német igéből. Patkó néven magyarították a 20. század elején. Mindkét néven ismert, de mint ma is, egyenes rudakban sütötték Pesten. Elsősorban városi, polgári sütemény volt. A mi családunkban patkó a neve, mákos patkó, diós patkó. Kedvelem, de kanyargós történetét nem én fogom kinyomozni. Abba eddig még mindenkinek beletört a bicskája, noha Közép-Európa süteménye. Ennek megfelelően az interneten  visszafogott megközelítések és hiteles morzsák mellett hajmeresztő próbálkozások is keringenek. Óvatosan a „forrásokkal”!

Tamás: A mézeskalácsról mit tudunk?

Mézeskalácsos kézművesek már a középkorban itt voltak a városi mesteremberek között. A hivatásos műhelyek felszerelésébe a változó divatokat máig követő, gyönyörűen faragott, negatív formák tartoznak, úgynevezett ütőfák, köztük szép számmal a népművészet remekei. Ezeknél összehasonlíthatatlanul könnyebb, apró eszközökkel szúrja ki a háziasszony a kicsi figurákat süteménynek, karácsonyfadísznek, a munkába meghívott gyerekek nagy örömére. Nem vizsgálták még, mikoriban kapcsolódott ez a családi, óvodai közös tevékenység jelesen a karácsonyi ünnepkörhöz.

Emese: A karácsonyi vacsoráról és általában az 1900-as évek karácsonyi étkezéséről úgy tűnik, az atlaszos munkálatok nélkül semmit nem tudnánk, ahol több tízezer adatot dolgoztál, dolgoztatok fel. Eszter, te egyébként hány településen voltál az atlaszos gyűjtés során?

Most döbbentesz rá, hogy nem is tudom, szégyenszemre. Sok tájon, sok helyen, nagy örömmel. Hány helyen? Szép feladat, add fel valamelyik hallgatónak! Segítek, hogy hol kezdje el.

1-4 kép: Kisbán Eszter gyűjtőfüzete, Mikekarácsonyfa (Zala megye), 1964. július. [A Magyar Néprajzi Atlasz kérdőíve III., karácsonyesti étrendre vonatkozó kérdés] (BTK Néprajzudományi Intézet Adattára, jelzet: MTA NTI VI. 3.), 5-7 kép: Kisbán Eszter a Magyar Néprajzi Atlaszhoz kapcsolódó térképészeti dokumentációja (jelzet: BTK Néprajzudományi Intézet Adattára, MTA NTI VI.3. Magyar Néprajzi Atlasz – rendezés alatt álló anyag)

Kiemelt fotó: Karácsonyi asztal, Franciscy József, Nagybaracska 1963, (NM F 181326)

Az interjúban publikált fotók a Néprajzi Múzeum, a BTK Néprajztudományi Intézet és a Fortepan tulajdonai.

A Magyar Néprajzi Atlasz munkálatairól olvassa el alumnink, Ament-Kovács Bence cikkét az nti.btk.hu oldalon!