Diszciplínák párbeszéde – papokról és közösségekről

Mekkora presztízsértékkel bírt egy temetés a 18. századi Nógrád vármegyében? Milyen okokból keveredhetett konfliktusba a közösség és a lelkipásztor a 19. századi Buda-környéki falvakban? Ki volt a zombori ördögűző, s mi is az az ellenfelvilágosodás? Mindezekre a kérdésekre választ kaphattak azok, akik részt vettek a 2023. május 3-án, az ELTE BTK-n megrendezett Diszciplínák párbeszéde című beszélgetéssorozat legutóbbi alkalmán, amelynek középpontjába az MTA-ELTE Lendület Történeti Folklorisztikai Kutatócsoport tevékenysége került. A kutatócsoport célkitűzései, kronológiai keretei, illetve fő kutatási témái köré szerveződő eseményt Varga Zsuzsanna (egyetemi tanár, ELTE BTK Történeti Intézet) moderálta, beszélgetőtársai pedig Bárth Dániel (ELTE BTK Néprajzi Intézet), illetve Mihalik Béla Vilmos (ELTE BTK Történeti Intézet – ELKH BTK Történettudományi Intézet) és Muntagné Tabajdi Zsuzsanna (ELKH BTK Néprajztudományi Intézet) voltak.

2020 februárjában indult útjára a BTK Tudományos Bizottság kezdeményezésére a „Diszciplínák párbeszéde” beszélgetéssorozat, amelynek keretében egy-egy bölcsészettudományi kutatócsoport, szakmai műhely képviselője hív meg olyan beszélgetőtársakat, akik más tudományterületek felől közelítve mutatnak érdeklődést a kutatásaik iránt. E hagyomány keretében valósult meg 2023. május 3-án késő délután az ELTE BTK Kodály termében a beszélgetéssorozat következő eseménye, amelynek középpontjába az MTA-ELTE Lendület Történeti Folklorisztikai Kutatócsoport tevékenysége került. A rendezvény címe („Mü tartyuk a papot, azért amikor akarjuk, ki is vettyük”. Papok és lokális közösségek a 18—20. században: egy interdiszciplináris kutatás néprajzi és egyháztörténeti dimenziói) világosan jelezte a kutatás fő csapásirányát és elősegítette a tematikus ráhangolódást. A történettudomány, az egyháztörténet és a történeti néprajz találkozási fórumaként megvalósuló beszélgetést Varga Zsuzsanna (egyetemi tanár, ELTE BTK Történeti Intézet) moderálta, beszélgetőtársai pedig Bárth Dániel (intézetigazgató, habil. egy. docens, ELTE BTK Néprajzi Intézet), a kutatócsoport vezetője és Mihalik Béla Vilmos (egy. adjunktus – tud. főmunkatárs, ELTE BTK Történeti Intézet – ELKH BTK Történettudományi Intézet), illetve Muntagné Tabajdi Zsuzsanna (tud. segédmunkatárs ELKH BTK Néprajztudományi Intézet) voltak.

Varga Zsuzsanna első kérdésében a kutatócsoport célkitűzéseiről és a tématerv(ek)re érkezett véleményekről érdeklődött. Válaszában Bárth Dániel röviden ismertette az MTA-ELTE Lendület Történeti Folklorisztikai Kutatócsoport 2018-as létrejöttének körülményeit: megfogalmazása szerint a kutatócsoport célja a lokális közösségekben élő alsópapság kultúraközvetítő szerepének vizsgálata a 18–20. századi Magyarországon és Erdélyben. Összegezte továbbá, hogy a csoport saját vezetésével alakult meg, belső kutatóként Bednárik János, Ilyefalvi Emese, Muntagné Tabajdi Zsuzsanna és Szakál Anna vett részt a munkában, míg külső kutatóként Dénesi Tamás, Gyöngyössy Orsolya, Jakab Réka, Komáromi Tünde és Smid Bernadett csatlakozott hozzájuk vonatkozó kutatásaival. Beszámolt arról, hogy az öt véleményező alapvetően elismerően nyilatkozott a pályázat tématervéről, s annak interdiszciplinaritásáról, hiszen a projekt során a különböző tudományágak képviselőinek munkáját alapvetően a (történeti) néprajz terelte közös mederbe. Muntagné Tabajdi Zsuzsanna kiemelte: számára igen pozitív hozadékot jelentett, hogy különböző korszakok vagy felekezetek szakértői közös tematika mentén vitathatták meg témáikat, amelyre máskülönben ritkán nyílik lehetőségük.

Varga Zsuzsanna második kérdése a kutatócsoport szorosabb tematikai és kronológiai kereteire vonatkozott. Bárth Dániel az előző kérdésre reflektálva megjegyezte, hogy talán a korszakolás kérdése az, amelyre a pályázatot értékelő szakemberek a legtöbb kérdést, illetve kritikai észrevételt fogalmazták meg. Értékelése szerint noha nehéz volt előzetesen a kutatások súlypontját meghatározni, végül 1750 és 1950 lett a két végpont, de a legtöbb felkért munkatárs érdeklődése főként 18–19. századi. Hangsúlyozta továbbá, hogy belső korszakhatárokat igen óvatosan rajzolták meg, mert ezen periodizáció a lokális közösségek esetén meglehetősen hipotetikusan lett volna érvényesíthető. Ehhez kapcsolódóan Mihalik Béla Vilmos a katolikus felvilágosodáson, illetve XIV. Benedek pápa reformjain keresztül példázta egy elméleti keretrendszer felrajzolhatóságának határait. Hangsúlyozta emellett saját jászsági, 17–18. századi kutatásai és Bednárik János 19. századi Buda-környéki eredményei közötti hasonlóságokat. Ezzel példázva, hogy meglátása szerint mikroszinten, az alsópapság és a lokális közösségek esetében jóval lassabban következett be változás a vallásgyakorlatban, míg a makro- és mezoszintre koncentráló vizsgálatokra ez nem szükségszerűen érvényes.

Diszciplínák párbeszéde – papokról és közösségekről
Diszciplínák párbeszéde – papokról és közösségekről
Diszciplínák párbeszéde – papokról és közösségekről

A kerekasztal résztvevői: Varga Zsuzsanna, Bárth Dániel, Mihalik Béla Vilmos és Muntagné Tabajdi Zsuzsanna.

Muntagné Tabajdi Zsuzsanna ugyancsak hangsúlyozta, hogy saját, elsősorban 18. századi Nógrád megyei szlovák és magyar, római katolikus, evangélikus és református közösségekre koncentrálódó kutatásai ugyancsak több ponton hasonlóságot mutattak a Bednárik János által feltárt esetekkel, annak ellenére, hogy a konfliktusok esetében felekezeti eredetűek voltak, míg a Buda-környéki kutatások elsősorban a plébános és közössége közötti konfrontációra vonatkoztak. Bárth Dániel összegezve az elhangzottakat megerősítette, a fenti okokból nem alkalmazott a kutatócsoport merev korszakhatárokat, a munkatársak sokkal inkább a jelenségek folyamatszerűségére koncentráltak. A nagy eszmetörténeti irányzatok időnként fogódzót jelentenek a hajdani történeti esetek magyarázatában, erre példaként említette a „zombori ördögűzőre” mint az ellenfelvilágosodás képviselőjére irányuló mikrotörténeti kutatásait. Kifejtette továbbá, hogy meglátása szerint ugyanakkor inkább papi attitűdök (és ezek változatai) mutathatók ki, és a plébánosok és szerzetesek gyakorlati tevékenysége minden korban elsősorban a konkrét lokális igények mentén aktualizálódott. Éppen ezért nem a mezo- vagy makroszintű eszmeáramlatok, hanem ezen attitűdök megragadása volt a kutatócsoport egyik alapvető célja. Érvelését elsősorban a paptartás és a papi szolgáltatások rendszerének alakulásával példázta. 

Fotók a Diszciplínák párbeszéde – papokról és közösségekről közönségéről.

Az elhangzottakra reflektálva a közönség soraiban helyet foglaló Halmos Károly (ELTE BTK Történeti Intézet) a közösségi igényeket is befolyásoló korszellem szerepét hangsúlyozta, Bárth Dániel egyetértett ennek jelentőségével, válaszában pedig – a gyógyulásra való igény példáján – ismertette, hogy a csoport tagjait nem pusztán a motivációk, hanem a csatornák és az elérhető módszerek és specialisták közötti választási mechanizmusok foglalkoztatják elsősorban. Ezután Mihalik Béla Vilmos – visszautalva a Bárth Dániel által korábban említett paptartásra – az elhúzódó, illetve vissza-visszatérő financiális konfliktusok példájával fejezte ki egyetértését.

Varga Zsuzsanna harmadik kérdésében a papok és közösségek vizsgálatának fő csomópontjainak vázolására kérte fel beszélgetőtársait. Bárth Dániel e válaszában hangsúlyozta, hogy annak ellenére, hogy végül a keresztény közösségeket emelték a csoport vizsgált felekezeteinek sorába, a felekezetközi kutatásokat folyamatosan szem előtt tartották a projekt során. Utóbbi tekintetében Muntagné Tabajdi Zsuzsanna kettős mezőben íródó doktori dolgozatának paradigmaváltó jelentőségét hangsúlyozta, aki a projektvezető kérésére röviden összefoglalta disszertációja tartalmát és kiemelte az általa használt források konfliktusorientáltságát, amely a felekezetek közös vizsgálatára ösztönözte. Kiemelte Szakál Anna 19. századi erdélyi unitárius közösségek és lelkészek kölcsönös elvárásaira vonatkozó eredményeit, mivel e kérdés saját kutatási terepén is igen jelentősnek tűnt. Meglátása szerint kevéssé a keresztelők, sokkal inkább a temetések bizonyultak reprezentációs szempontból e tekintetben kulcsfontosságúnak. 

Koloh Gábor (ELTE BTK Történeti Intézet) kérdésére (aki az ormánsági tapasztalatai alapján a keresztelés jelentőségét és a keresztszülői/komasági viszony presztízsjellegét hangsúlyozta) továbbá kifejtette, hogy e kérdést meglátása szerint a felekezetiség és a lelkész személye mellett további tényezők (pl. lokalitás, uradalmi keretek) is befolyásolhatják az érthető periodikus sajátosságok mellett. Bárth Dániel további példákat sorakoztatott fel a papi attitűdváltozatokra, illetve bemutatta a projekt résztvevőinek eddig nem említett érdeklődési csomópontjait a papi hagyatékok, a papi műveltség, illetve a néprajzi érdeklődésű, szövegfolklorisztikai gyűjtő tevékenységet végző aktorok terén. Kiemelte továbbá, hogy a projekt keretében készül egy nyomtatott néprajzi vonatkozású papi műveket összegyűjtő online adatbázis is, amely nyilvános és mindenki számára már most elérhető. 

Élénk párbeszéd alakult ki a résztvevők között a papi normaszegés vizsgálatának kérdésében. Bárth Dániel rámutatott a projektrésztvevők vonatkozó kutatásokban kifejtett eredményeire, Mihalik Béla Vilmos pedig további adalékokkal szolgált a kérdéshez Fazekas István és Molnár Antal írásaiból hozott példákkal, amelyeket Bárth Dániel Kiss Réka munkásságának hasonló elemeivel egészített ki. A résztvevők a normaszegés kapcsán hangsúlyos fontosságúnak tartották a megfelelő vizsgálati szint kiválasztását, és egyetértettek abban, hogy az egyházi levéltárak papokra vonatkozó, ún. perszonális iratanyagának ezen a téren kiemelkedő a jelentősége. Bárth Dániel hangsúlyozta, hogy minden típusú vizsgálati szint tanulságos a lokális közösségek kutatása szempontjából, hiszen a folyamatokat lehetetlen lenne megérteni a „felülről” érkező tridenti és egyházmegyei határozatok és a helyben tapasztalt, „alulról” jelentkező közösségi igények párhuzamos szem előtt tartása nélkül.

Fotók a Diszciplínák párbeszéde – papokról és közösségekről közönségéről.

Varga Zsuzsanna a konfliktusmezők feltérképezhetőségére irányuló érdeklődésére válaszolva Bárth Dániel elmondta, hogy e tekintetben elsősorban a források sajátosságai (azok konfliktusorientáltsága) jelölték ki az esettanulmányok vizsgálati kereteit. Egyetértésének adott hangot Halmos Károly kiegészítése kapcsán, aki Kövér György tiszaeszlári kutatásait kiemelkedően jelentősnek tartotta a normaszegés-vizsgálatok sorában, ugyanakkor arról is beszámolt, hogy eddig egy projekt keretében végzett vizsgálatnak sem volt célja az egymásnak ellentmondó tanúvallomások ütköztetése, sokkal inkább az említett attitűdök felrajzolása. 

A kutatócsoport további terveire irányuló kérdésre válaszolva Bárth Dániel jövőbeni terveik között említette a helyi vallásra fókuszáló, komplex néphit, népszokás, népi vallásosság és hivatalos vallásgyakorlás eszköztárát ötvöző kutatásokat, amelyek kapcsán Ilyefalvi Emese (ELTE BTK Néprajzi Intézet) utalt iránymutatóként Pócs Éva, Hesz Ágnes és mások kutatásainak történetiségben való érvényesíthetőségére. A kutatócsoport vezetője továbbá a lokális értelmiségiek (pl. tanítók, jegyzők) tevékenységének vizsgálatát is elsődleges fontosságúnak említette, emellett beszámolt arról is, hogy a SIEF (International Society for Ethnology and Folklore) júniusi konferenciáján Brnoban a kutatócsoport saját panelt szervez, hogy a nemzetközi néprajzos szakmai közönség előtt is prezentálhassa kutatásait.

Varga Zsuzsanna záró szavaiban a kutatók tudományszakok közötti együttműködésére ösztönözte a megjelenteket, amelyet saját kutatásai kapcsán az 1950-es évek utáni egyháztörténet tekintetében is kiemelkedően szükségesnek ítélt. Megköszönte a beszélgetést és végezetül kötetlen társalgásra invitálta a jelenlévőket.

Szerző: Ament-Kovács Bence

Olvasószerkesztő: Svégel Fanni

Fotók: Fodor Ákos

Lower Clergy and Local Religion in 16th–20th Century Europe – beszámoló a Folklore Tanszék és a Történeti Folklorisztikai Kutatócsoport nemzetközi konferenciájáról
Nézze vissza “Az alsópapság helyzete a 18–20. században” kerekasztal-beszélgetést!

A néptánc történeti kutatásában rejlő lehetőségek – interjú Varga Sándorral és Keresztény Csengével a 36. OTDK-ról

Milyen lehetőségeket rejt egy elfeledett tánckutató gyűjtőút történetének feltárása a kortárs néprajz számára? Hogyan találkozik egymással a hallgatói és oktatói érdeklődés? Utat nyithat a néptánc a doktori tanulmányok felé? Mester és tanítvány sorozatunkban öt interjút olvashatnak az érdeklődők a 36. OTDK néprajz tagozatának helyezettjeivel és témavezetőikkel. Ezúttal Varga Sándor, az SZTE adjunktusa és témavezetettje, az ELTE korábbi hallgatója, Keresztény Csenge válaszoltak kérdéseinkre.

Miről írtál OTDK dolgozatot, hogyan találtál rá erre a témára?

Keresztény Csenge: OTDK dolgozatom Martin György 1969-es, erdélyi népzene- és néptáncgyűjtő körútjának kontextualizálását és az út során gyűjtött filmek vizsgálatát tűzte ki célul. Korábban alapszakos szakdolgozatomat a magyarországi néptáncgyűjtések történetéből írtam, és ekkor figyeltem fel arra, hogy erről a hat hónapos terepmunkáról semmilyen egykorú vagy későbbi publikáció nem született, noha talán ez volt Martin leghosszabb ideig tartó terepmunkája. A mesterképzésre már úgy jelentkeztem, hogy tudtam, ezzel a gyűjtéssel szeretnék behatóbban foglalkozni, ugyanis úgy vélem, hogy a múlt századi néptáncgyűjtések alaposabb ismerete az archív néptáncfilmek jobb megértéséhez is vezet. Nagyon izgalmas volt ennek a féléves gyűjtésnek a különböző forrásait, főleg filmszalagjait vizsgálni, és elemzési szempontokat találni. Elsősorban nem a mozgásanyag, a tánclépések érdekeltek, hanem – nagyon leegyszerűsítve – minden más, amit a filmekre rögzítettek: a kutatók beavatkozásaitól kezdve a jellegzetes térhasználatokon és a zenész-táncos kommunikáció jeleiig. A tudomány- és kutatástörténetet sokszor talán lebecsülik a hallgatók, de engem ez a lassan két éve tartó vizsgálat meggyőzött arról, hogy egyáltalán nem unalmas régi kéziratokat és fekete-fehér filmeket böngészni.

Milyen új eredményeket hozott Csenge TDK kutatása a hazai néprajzi/folklorisztikai kutatások számára? 

Varga Sándor: A magyar táncfolklorisztika „hőskorának” tartott időszakában, kb. az 1950 és 1980 között periódusban rendkívül intenzív gyűjtés folyt. Martin György és munkatársainak egyszerre kellett megteremteni a kutatás nyersanyagát, meghatározni a tudományos kérdéseket, megírni az első tanulmányokat, majd az 1970-es években az első összefoglalókat. Iszonyú nagy munka volt, nem csoda, hogy a kutatásmódszertan kidolgozására, illetve ennek leírására, kritikai elemzésére szinte kísérletet sem tudtak tenni. Mindezek eredménye, hogy óriási adatmennyiség áll a rendelkezésünkre, aminek nem tudjuk a keletkezéstörténetét, kontextusát. Ha újat akarunk mondani egyes klasszikus témáról, mint például tánctípusok, vagy táncdialektusok, akkor elengedhetetlen az olyan jellegű tudománytörténeti munka, amit Csenge végez. De fontos a munka Martin Györgyék tudományos eredményeinek értékelése szempontjából is, és a mai tánckutató terepmunka módszertana szempontjából is hasznos információkat hoz

Néptánctörténeti kutatás Keresztény Csenge
Néptánctörténeti kutatás Keresztény Csenge
1. Filmszalag a Zenetudományi Intézet montázsasztalán – Keresztény Csenge kutatásainak egyik legfontosabb forrástípusa. 2. Archívumi anyagok Martin György kéziratos hagyatékából: nagy mappákon és iratgyűjtők sokaságát kell átböngészni az összkép megalkotásához. Keresztény Csenge saját felvétele.

Hogy talált egymásra oktató és hallgató, hogyan kezdődött, zajlott a közös munka? 

K. Cs.: Két évvel ezelőtt kifejezetten azért jelentkeztem a Szegedi Tudományegyetem néprajz mesterképzésére, mert mindenképpen szerettem volna tánckutatásra specializálódni, és erre csak itt volt lehetőségem. Ezen felül is nagyon szerettem volna témavezetőmmel, Varga Sándorral megismerkedni és együtt dolgozni, mert korábban, még gimnáziumi éveim alatt is olvastam néhány tanulmányát, amelyek nem kis hatással voltak arra a döntésemre, hogy a néprajz alapképzést választottam az érettségi után – igaz, akkor az ELTE-re adtam be végül a jelentkezésemet, amit egyetlen percig sem bánok. Amikor aztán Szegeden elkezdtem a mesterképzést, felvázoltam az első találkozásunk alkalmával Tanár úrnak az elképzelésemet erről a témáról, és nem várt lelkesedéssel találtam szembe magam, azonnal a szárnyai alá vett. Az egyetemi kurzusaim alatt is sok olyan ötlet, elemzési szempont felmerült, amelyek továbblendítették a kutatásomat, és a személyes konzultációk során is mindig kaptam olyan tanácsot vagy bátorítást, ami nagyon sokat jelentett. Számomra kiemelkedő élmény volt az elmúlt két év, nagyon sokat kaptam szakmailag is, és emberileg is nemcsak Tanár úrtól, hanem tulajdonképpen az egész szegedi tanszéktől.

V. S.: Keresztény Csengének a magyar táncfolklorisztika kutatástörténetének egyik legizgalmasabb epizódjával kapcsolatos témája már évek óta „benne volt a levegőben”. Martin György 1969-ben, Erdélyben rögzített táncfelvételeit használja a legtöbbet a magyar néptánckutatás, másrészről ezekre épül a magyar néptáncmozgalom művészeti munkájának egy jelentős része. Csenge kutatóként és táncosként is érdekelt volt a téma feldolgozásában, érdeklődése – ha jól tudom – az MA-s tanulmányai megkezdése előtti időszakra nyúlik vissza.

Milyen élmény volt az OTDK-n részt venni, előadni? Volt olyan előadás, ami felkeltette az érdeklődésed? A visszajelzések közül mi volt számodra a leghasznosabb? 

K. Cs.: Újra nagyszerű élmény volt részt venni az OTDK-n, különösen azért, mert idén személyes jelenléttel folytak az előadások, ez pedig egy sokkal felszabadultabb kommunikációra adott lehetőséget. Nagyon jó élmény volt régi és újabb ismerősökkel, volt tanárokkal és csoporttársakkal találkozni. Kifejezetten örültem, mert volt olyan kezdeményezés, hogy a néprajzos előadók a tagozati üléseken kívül is találkozzanak és beszélgessenek, ismerkedjenek egymással. Számomra az idei OTDK-n a legnagyobb örömöm két dologban rejlett. Egyrészt, nagyon örülök neki, hogy az ELTE Néprajzi Intézete után a szegedi Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék hírnevét is öregbíthettem. Másrészt, nem is feltétlenül a nagyon pozitív bírálatoknak és kommentároknak örülök, hanem annak, hogy a két évvel ezelőtti OTDK-hoz képest sikerült önmagamon túllépni, és javítani az akkori eredményemen. Számomra ez azt jelzi, hogy valószínűleg jó úton haladok a céljaim felé, és továbbra is olyan impulzusokat kapok, amelyek segítik a szakmai fejlődésemet.

Néptánctörténeti kutatás Keresztény Csenge
Térkép a vizsgált gyűjtőkörút gyűjtőpontjairól. Martin György hat hónap alatt közel 60 településről vett fel adatot a helyi tánc- és zenei életre vonatkozóan. A térképen sok jelző fedésben van, így inkább csak a gyűjtés súlypontjainak érzékeltetésére alkalmas. Készült a MyMaps.Google alkalmazás segítségével. Készítette: Keresztény Csenge.

Mit gondol miért fontos részt venni és egyéni kutatómunkát végeznie a hallgatóknak, elindulni tanulmányi versenyeken? 

V. S.: Egyrészt önállóságot tanul a hallgató, másrészt találkozik a saját műhelyén kívül más kutatókkal is. Az ő példájuk rendkívül inspiráló tud lenni. Fontosnak tartom továbbá a szakmai visszajelzéseket – ezeknek komoly hatással bírnak a hallgató szakmai fejlődésére.

Mesélj a jövőbeli terveidről! Folytatod az OTDK-n előadott témád kutatását?

K. Cs.: Idén tavasszal leadom az OTDK dolgozatom hosszabb verzióját, mint diplomamunkát, és nagyon remélem, hogy szeptemberben elkezdhetem a doktori képzést, továbbra is Varga tanár úr vezetésével. A PhD témámmal szeretném folytatni a megkezdett munkát, de egy másik gyűjtőút, pontosabban kutatási projekt feldolgozásával – Martin György és munkatársainak szabolcs-szatmári gyűjtését szeretném az 1969-es erdélyihez hasonlóan kontextualizálni, és lehetőség szerint a gyűjtött anyagaikat fel is dolgozni. Emellett a hosszú távú terveim között mindenképpen helyet kap ennek a kutatásnak a folytatása is, ha nem is hasonló intenzitással – nagyon szeretném például a romániai intézményekhez került anyagokat is megtalálni és bevonni őket a vizsgálatba. De ez csak egy a sok lehetséges folytatás közül, bőven van még tennivaló ezzel a gyűjtőkörúttal. 

Néptánctörténeti kutatás Keresztény Csenge
Néptánctörténeti kutatás Keresztény Csenge
1. A téma korai eredményeinek prezentálása a 2022. április 30-án, Szegeden megrendezett Tanszéki hagyományok és változó világok címet viselő konferencián. 2. Előadás a Kriza János Néprajzi Társaság Kutatásszemléleti, -módszertani és -történeti összefüggések a magyar néprajztudományban konferenciáján 2022. október 7-én.

Milyen tanácsot adnának azoknak a hallgatóknak, akik a jövőben szeretnének elindulni a TDK-n, OTDK-n?

K. Cs.: Mindenképpen kezdjetek bele! Ez talán a legfontosabb – megéri ráfordítani az időt és az energiát abba, hogy egy témába elmélyüljünk, és azt papírra is vessük. Az OTDK pedig nemcsak arra ösztönöz, hogy belefogj egy kutatásba, hanem arra is lehetőséget ad, hogy kiváló szakemberektől kaphass visszajelzést az ötleteidről, módszereidről, eredményeidről. Szintén nagyon fontosnak tartom, hogy az OTDK egy olyan fórum is, ami összehozza a különböző egyetemeken, de ugyanazon a szakon tanulókat. Elengedhetetlennek tartom, hogy ismerjük a nagy elődök kutatásai mellett kortársaink munkáját is, hiszen előbb-utóbb, ha minden jól alakul, kollégák leszünk. A kapcsolati háló kiemelten fontos a bölcsészettudományokban is, az OTDK pedig tálcán kínálja az ismerkedés, a barátkozás, a kulturált eszmecsere lehetőségét, ezzel pedig, úgy gondolom, fontos élni. 

V. S.: Merjenek önálló gondolatokkal előállni a kutatási témákat és terepeket illetően. Keressék a kapcsolatokat a jövőbeli kollégákkal!

Tisztaság, otthon, diszkrimináció: az önkényes lakásfoglalás diskurzusának margójára – interjú Balatonyi Judittal és Markó Eszterrel a 36. OTDK-ról

A csíksomlyói kegyhely és búcsújárás – Diktatúra, rendszerváltás, modernizáció címmel jelent meg Mohay Tamás legújabb kötete

Csíksomlyó közismert katolikus Mária-kegyhely a Székelyföldön, ahová nemzedékek óta kitartóan és nagy számban zarándokolnak az emberek. Mohay Tamás, az ELTE BTK Néprajzi Intézetének egyetemi tanára, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett néprajzkutató huszonöt év kutatómunkájának eredményeit összegezte A csíksomlyói kegyhely és búcsújárás – Diktatúra, rendszerváltás, modernizáció című kötetében. Jelen kiadásban a hangsúly a pünkösdi búcsújárás kommunizmus alatti, valamint a rendszerváltás utáni évtizedeire helyeződik. A blog olvasóival a L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent gazdazon illusztrált kötet tartalomjegyzékét és előszavát közöljük. Utóbbiból pedig az is kiderül, hogy milyen emlékek kötik a szerzőt a csíksomlyói kegyhelyhez.

Előszó: a búcsús élmény

 „Csíksomlyó.” Egy szó, egyetlen szó, egy név. És mennyivel több, mint egy szó, vagy egy név. Mi minden rejlik benne, mi mindent idéz föl, mennyi tapasztalat, mennyi élmény kapcsolódik hozzá. Immár három évtizede évről évre százezrek kelnek útra, érkeznek meg, búcsúznak el és térnek meg otthonaikba. Húzza őket a hely szelleme, valami, amit saját maguknak sem mindig fogalmaznak meg. Együtt van több százezer ember, ugyanarra figyelnek, ugyanazt kapják – s egyúttal mindenki másra figyel, mindenki mást kap. Századok óta tart ez. Nemzedékek jöttek és múltak el, mindegyiknek megvolt a saját tapasztalata, élménye, ami ki tudja, mi mindenből tevődött össze. Hitből, találkozásokból? A táj, a ferencesek, a többiek, a külsők, a belsők, az elmesélhetők és kimondhatatlanok milyen keveréke alkotja az élményt? Ha egymás mellé állna minden zarándok, turista és vendég, aki a régmúltban és a közelmúltban megjárta ezt a szent helyet, alighanem körbeérné a földgolyót. Micsoda lánc…

A csíksomlyói kegyhely és búcsújárás – Diktatúra, rendszerváltás, modernizáció című kötet borítója
Mohay Tamás: A csíksomlyói kegyhely és búcsújárás – Diktatúra, rendszerváltás, modernizáció című kötet borítója

Miben áll „Csíksomlyó titka”, mi is az a „Csíksomlyó-jelenség”? Mi fog ott meg, mi tart fogva? Miért sóhajtunk fel, ha a vonat ablakából meglátjuk a távoli Somlyó-hegyet, aztán az ismerős kettős templomtornyot? Miért szorul össze kissé a torkunk, ha az ellenkező irányba haladunk? Ki tudná mindezt elmondani? S ki tudná mindazt meghallgatni, amit erről emberek százai, ezrei, százezrei elmondanak? S aki meghallgatja, feljegyzi, hány lapon tudná rögzíteni? És ki az, aki ezt elolvasná, akár csak átlapozná? S ha megteszi, megértheti-e anélkül, hogy saját maga is részese lenne a közös emlékeknek, élményeknek? Ha összefűznénk minden kimondott és ki nem mondott, régi és új emlékezést Somlyóról, alighanem körbe lehetne vele fogni a földgolyót. Micsoda gyűrű…

A hegy magasa messziről feltűnik. Aki megáll a messzeségben, gyönyörködhet az egészben, mert alja-teteje egyszerre látszik. Mégsem állunk meg, mert oda tartunk, s ahogy közeledünk, kibontakoznak a részletek. Meglátjuk a hegy kisebbik testvérét is, a tornyokat, a domboldali kápolnát, a kálváriát. Lassan eltűnik a szemünk elöl a hegy egésze, és megragadják a figyelmünket annak lankái, teraszosra kiszántott oldala, a tövében megtelepült város, a falu, az utcák, a vasúti sínek, a hidak, az országút, a lebontásra ítélt és épülő házak. És az emberek, ismeretlenek és félig ismerősök, barátok és barátságos idegenek. Hajnalban teleszívjuk magunkat friss levegővel, lehajolunk a forráshoz, beülünk a padba, összekulcsoljuk a kezünket. Vagy csak elővesszük az elemózsiát; vagy csak élesre állítjuk a kameránk optikáját, hogy a látványt ne csak az emlékezetünk őrizze meg, hanem a képek is. Ha egymás mellé tennénk minden képet, amit itt készített nemzedékek láncolata, emberek sokasága – mekkora területet lehetne vele beteríteni? Micsoda mozaik…

Csíksomlyóra tizennégy évesen jutottam el először 1973-ban, Erdélyt járó baráti társasággal. Napokig laktunk a templom közvetlen közelében, az árvaházi szobákban. Egy csapat fiatal autóstoppal, a szabadság és veszélyeztetettség érzetével: vidám társaság és templomi kórus egyszerre. Ma is őrzöm a szentkép gyanánt adott kis fekete- fehér fényképet a Mária-szoborról, amit, mint sokkal később megtudtam, Aladics Zoltán készített a „kicsi magyar világ” idején.

Csíksomlyón legközelebb négy év múlva járhattam az érettségi és a katonaság közötti hetekben. 1977-ben már tilos volt bárkinél megszállni, ha ezt megtudták, a szomszédok egymást jelentették fel vagy éppen fedezték. Csak megbízható ember mehetett megbízható emberhez, rejtjelezett üzenetek adtak hírt, és titkos csomagokban kellett gyógyszert, Bibliát, borsot vinni. Somlyó akkor egy másik arcát mutatta, de még nem látszott az igazi arca.

Mohay Tamás
A Mária-szobor képe. Aladics Zoltán felvétele (1937)
1. Mohay Tamás, Fotó: Pávó János 2. A Mária-szobor képe. Aladics Zoltán felvétele (1937)

Pünkösdi búcsúba 1985-ben, két évvel az egyetemi néprajz szak befejezése után mentem először. Látogató megfigyelő voltam, nem gondoltam kutatásra. Pénteken érkeztem meg, barátom még aznap este kikísért a templomhoz. Két sűrű nap következett virrasztással, beszélgetésekkel, hajnali napvárással, misékkel és állandó mimikrivel. A filmeket és megtelt magnókazettákat azonnal átadtam egy ismerősnek, hozza haza ő. A rendőrök messziről látszottak, a titkosrendörök csak valamivel közelebbről. Ha az idegen elvegyült a tömegben, nem volt veszélyben, ha csatlakozott valakihez, akkor sem tűnt fel túlságosan. Az első igazoltatáson így estünk túl egy fitódi férfival. Vasárnap délután, a második alkalommal azonban már bekísértek az árvaház egyik szobájába – tizenkét éves emlékek színhelyére –, kérdezősködtek, elvették a jegyzeteimet, kihúzták a fényképezőgépből a negatívot. Mindenáron meg szerették volna tudni, ki küldött, és kinél vagyok megszállva. Emiatt nem mertem egyenesen hazamenni, félvén, követnek. Vándorcigányok közé elegyedtem a Szent Péter-templom mellett, megvártam, míg sötétre fordul az idő, és minden elhaladó kocsiban figyelő embert sejtettem. Késő estére kerültem vissza a szállásomra, s a baráti marasztalás ellenére még az éjjel hazaindultam. A határon alaposan átforgattak, keresték a többi magnószalagot és negatívot. Féltem, mi lesz a beszélgetőtársaimmal, elővesznek-e valakit. Augusztusban tértem vissza a „tett helyszínére”, és megnyugodhattam, nem esett baja senkinek. Az a félig írt füzet, az a fénykép- és hanganyag ma is hiányzik.

Mit lehet elmondani a búcsús élményből? Mit az átéltekből frissen, és mit később? Mit koptat meg a felejtés, mit érlel meg a kor és a tapasztalat? Mivé válnak bennünk idők múltán a saját korábbi élményeink, mivé válunk mi magunk, elvegyülve tapasztalatok és élmények halmazában?

Somlyó szent hely annak, aki tud a szentről. Valamit biztosan tudott erről a tizennégy éves fiú is, aki mint példaképekre nézett a papokra. Valamit megérzett a szeretet erejéből akkor, amikor az alig pár évvel fiatalabb árvaházi gyerekek csimpaszkodva mutatták meg a ragaszkodásuk ezer jelét. Eltette magának néhány ima szövegét, és a „hely szelleme”, mint aszúszemek zamata a mustba, belekeveredett az első, meghatározó Erdély-élménybe. Valamit biztosan tudott a szentről az a tizennyolc éves fiú is, aki a függetlenségére büszkén naponta új meg új élményekkel, a szabadság utolsó morzsáival telítődött egy szögesdrót mögött töltendő hosszú év előtt. Meg az is, aki huszonhat évesen, egy héttel az eljegyzése elött, Mária arcára nézett fel Csíksomlyón.

Mit hoznak vissza mindebből a fényképek, hangszalagok, elbeszélések, jegyzetek? Mi marad a miénk, mi adható át másnak? Mit hallunk meg mi a mások élményeiből igazán, értő figyelemmel? Mi segít hozzá ebből ahhoz, hogy a saját tapasztalatunkat is megértsük, s a magunkéból mi segít hozzá a mások igazibb megértésékez? Mi kell ahhoz, hogy érvényesen újrafogalmazzuk mások megértett tapasztalatait? Van-e hozzá tehetségünk, jogunk? És hiányzik-e ez valakinek? Hiszen bárki odamehet, megszerezheti a saját élményét, tapasztalatát – miért kell ehhez a másik ember többszörösen átszűrt, átalakított, a maga szempontjából ki- telesnek tartott elbeszélése?

A csíksomlyói kegyhely és búcsújárás – Diktatúra, rendszerváltás, modernizáció című kötet tartalomjegyzéke
A csíksomlyói kegyhely és búcsújárás – Diktatúra, rendszerváltás, modernizáció című kötet tartalomjegyzéke
A csíksomlyói kegyhely és búcsújárás – Diktatúra, rendszerváltás, modernizáció című kötet tartalomjegyzéke
A csíksomlyói kegyhely és búcsújárás – Diktatúra, rendszerváltás, modernizáció című kötet tartalomjegyzéke
1-4. Mohay Tamás: A csíksomlyói kegyhely és búcsújárás – Diktatúra, rendszerváltás, modernizáció című kötet tartalomjegyzéke

Nem sok kell hozzá, és Csíksomlyótól máris eljutunk néhány alig megválaszolható kérdéshez.

Elhisszük-e a csodákat? Elcsodálkozunk-e a hiten? Van-e „érvényes”, és van-e „érvénytelen” tapasztalat? Mit tartunk igaznak vagy hamisnak a mások elbeszéléseiből? Hány igaznak elfogadott elbeszélés kell a magunk igazának megerősítésékez, és hány a magunk vélt igazának elvetéséhez? Ha sok, a búcsúban szerzett, búcsúra vonatkozó, vagy tágabban: Somlyón szerzett, Somlyóra vonatkozó tapasztalatot összegyűjtünk, mennyi kell ebből ahhoz, hogy érvényes tudásra tehessünk szert? Tucatnyi? Ezer? Tízezer? Mekkora része lesz ez annak az egésznek, amely évről évre százezrek tapasztalatából és élményéből adódik össze? Egy csepp a tengerből? Lehet, hogy abban is megérezhető a sós íz – csakhogy egy cseppnyi tengervíz mégsem mutatja meg az egész tágasságát, végtelenségét, hullámzását és áramlatait, a benne élő lények tömegét.

Mit és hogyan érthetünk meg másoknak a történeti múltban megszerzett tapasztalataiból, ha régi leírást, elbeszélést olvasunk? Mit akkor, ha valaki kortárs beszél vagy ír a korábbi élményeiről? Talán ő maga is küzdött a szavakkal, talán saját magához sem volt mindig őszinte, talán jól-rosszul értett elvárásokhoz igazodott. Később talán megbánta, amit leírt, amit elmondott, talán túljutott rajta, hiszen ő is érlelődött, számára is új fénybe kerülhettek a saját korábbi tapasztalatai. Csakhogy erről mi már nem tudunk, amikor csak szövegeket tartunk a kezünkben. Hogy fejthetjük meg ezek rejtett üzenetét? Hogyan ellenőrizzük, hogyan szembesítsük az „eredetivel”? Ráismernének-e mai értelmezéseinkre az egykori elbeszélők, vagy inkább tiltakoznának?

Van-e kiút a kérdések labirintusából? Létezik-e megértés a szó legigazibb értelmében? S ha igen, mi vezet el hozzá, és milyen arányban? A puszta kíváncsiság? Tudomány? Vallás? Művészet? Intuíció? Megvilágosodás? Kinyilatkoztatás?

Pünkösdi búcsú Csíksomlyón: egyedülállóan érdekes összeállás, összeesés. Szentlélek-ünnep egy Mária-kegykelyen. Mária-ünnep egy Szentlélek-ünnepen. Pünkösdkor a keresztények a Szentlélek kiáradását ünneplik, ami visszautal a húsvétra, hiszen a Szentlélek a feltámadás után kapott ígéret következtében jött el. Húsvét pedig nagypéntekre, a Golgotára tekint vissza. Jézus életének nagy történései pünkösdkor sűrítetten jelen vannak, s Márián keresztül az anyai oldal is benne van. A legtöbb kegyhelyen a nagy búcsúk Mária-ünnepekhez kapcsolódnak Nagyboldogasszonykor, Mária neve napján és máskor. Somlyóra pünkösdkor történik a legnagyobb búcsújárás, nem pedig Sarlós Boldogasszony napján, július 2-án, amikor a templom felszentelési címe alapján várhatnánk. Pedig nagy ünnep az is, Mária és Erzsébet, két, csoda folytán gyermeket váró asszony, s a méhükben rejtőző gyermekek találkozása.

A pünkösdi búcsújárásnak szerves része a keresztútjárás is. Passió, Jézus élete, a Szentlélek, Szűz Mária és az egyház közössége együtt vannak jelen ebben az ünnepben. Mindezek a katolikus hit leglényegesebb elemeihez visznek közel. Amikor Somlyói Máriáról beszélünk, akkor voltaképp egy paradox kifejezést használunk, mert Szűz Máriából természetesen egy van. Nincs külön máriabesnyői, mátraverebélyi, csíksomlyói vagy fatimai, lourdes-i, guadalupei Mária, ez mind ugyanaz. Ahogy a kör sugarai mind ugyanarra a központra mutatnak, minden kép és szobor Máriáról arra a személyre mutat rá, aki szabad elhatározásból igent mondott Szent Fia megtestesülésére, igent mondott az ő és a saját maga szenvedésére, igent mondott arra, hogy ott fogja tartani a keresztről levett Jézust az ölében, meg arra, hogy az apostolokkal együtt várja a Szentlelket. Mária-kegyhelyen vagyunk, és aki idejön, a Mária-tisztelet évszázados hagyományát folytatja.

Bemutatók:

2023. május 16. (kedd), 17.00 Stephanus Könyvesház, a 30. Szent István Könyvhét program keretében

2023. május 30. (kedd), Néprajzi Múzeum


Dedikálások a 94. Ünnepi Könyvhéten:

2023. június 8. (csütörtök), 17.00 – 11-es pavilon, Vigadó tér – Duna-korzó
2023. június 10. (szombat), 14.00 – 11-es pavilon, Vigadó tér – Duna-korzó

„Az online oktatás után kitartó szellemi-lelki gyógytorna szükséges” – tanévkezdő interjú Mohay Tamás tanár úrral

A magyar nemzet etnológiája – megjelent Bali János legújabb kötete

Tisztaság, otthon, diszkrimináció: az önkényes lakásfoglalás diskurzusának margójára – interjú Balatonyi Judittal és Markó Eszterrel a 36. OTDK-ról

OTDK-dolgozatában Markó Eszter kevéssé kutatott témát dolgozott fel újszerű, problémaérzékeny megközelítéssel. Hogyan jelennek meg diszkriminációs mechanizmusok a lakhatási szegénységről való beszédben? Milyen módon viszonyul a pécsi online sajtó az önkényes lakásfoglaláshoz? Mester és tanítvány sorozatunkban öt interjút olvashatnak az érdeklődők a 36. OTDK helyezettjeivel és témavezetőikkel. A sorozat második részében Markó Eszter mester szakos hallgatót és témavezetőjét, Balatonyi Juditot kérdeztük a Pécsi Tudományegyetem Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszékéről.

Miről írtál OTDK dolgozatot, hogyan találtál rá erre a témára?

Markó Eszter: Az önkényes lakásfoglalásról alkotott pécsi médiadiskurzusokról írtam a dolgozatot, és a nemrég leadott mesterszakos szakdolgozatom témája is ez volt. A pécsi online sajtóban bukkantam a témára még két éve. Akkor hallottam először ezt a kifejezést, és mivel amúgy is a lakhatási szegénység témakörében, azon belül is hajléktalansággal kapcsolatos kutatási témát szerettem volna, ezért elkezdtem kigyűjteni az erről szóló helyi, országos cikkeket, és egyéb típusú szövegeket. Rájöttem, hogy nem nagyon készült még erről hazai néprajzi-antropológiai kutatás, és behúzott a téma sokrétűsége, hisz a jelenség nagyon sok és jól kutatható kérdést vet fel, legyen az lakással, otthonnal, tisztasággal, kosszal, etnikummal kapcsolatos. 

Milyen új eredményeket hozott a témavezetett hallgató TDK kutatása a hazai néprajzi / folklorisztikai kutatások számára?

Balatonyi Judit: Eszter témája unikális. Kutatása már most sok új eredményt hozott. A lakhatási szegénység problematikája, az erről szóló helyi, nyilvános diskurzusok vizsgálata eddig nagyon kevés hangsúlyt kapott a hazai társadalomnéprajzi, szociálantropológiai kutatásokban. Fontos téma, terhelt téma. Eszter kutatása megmutatta azt, vagyis inkább megerősítette, hogy a társadalmi problémákkal kapcsoaltban (a problémák megismerésével, értelmezésével és talán a megoldásukkal) a néprajztudomány és az antropológia képes érvényesen megszólalni és releváns válaszokat adni.  

Az önkényes lakásfoglalás diskurzusának margójára
Az önkényes lakásfoglalás diskurzusának margójára
1-2. kép: Kutatásában Markó Eszter többek között a Dunántúli Napló nyolcvan évet felölelő lapszámainak pécsi, lakásfoglalással kapcsolatos híreit vizsgálta. Két példa az áttekintett cikkekből (1957 és 1993).

Hogy találtatok egymásra a témavezetővel, hogyan kezdődött, zajlott a közös munka?

M. E.: Amikor elkezdtem Pécsett a mesterszakot, az első héten Nagy Zoltánnal és Balatonyi Judittal ebédeltem a tanszéki konyhán, és megkérdezték, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Lelkesek és támogatóak voltak, mikor mondtam, hogy a hajléktalanság témája nagyon érdekel. Mindkettőjükkel szívesen dolgoztam volna együtt! Azt hiszem azért Juditot kértem meg, mert egy évfolyamtársam már felkérte Nagy Zoltánt konzulensnek, és gondoltam én akkor majd Juditot. Én nagyon szeretek vele együtt dolgozni, ő is foglalkozott már lakhatási kérdésekkel, és tanácsai, észrevételei úgy érzem mindig segítenek egyre jobban megfogni a témámat, emellett emberileg is szeretek vele beszélgetni. De a tanszék többi oktatójával is többször volt már alkalmam beszélni a témámról, és tőlük is mindig hasznos visszajelzéseket kapok.

B. J.: A közös munka még 2020-ban, a PTE BTK Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék „konyhájában” lebonyolított rövid beszélgetéssel kezdődött. Már nem emlékszem pontosan, hogy órák közötti szünetben, vagy valamilyen tanszéki esemény előtt-után történt a dolog, de az biztos, hogy a tudományos kérdésekkel kapcsolatban különösen inspirált, lelkesült hangulatban voltunk. Magától értetődő, természetes volt, hogy szakmai kérdések is felmerültek közöttünk. Az eszmecserénkhez apropót szolgáltatott továbbá, hogy Markó Eszter, friss MA-s hallgatóként témavezetőt keresett. Segítséget kért azzal kapcsolatban, hogy vajon melyik tanszéki oktató lenne számára a legideálisabb választás. Emlékeim szerint nem magamat ajánlottam, hanem inkább mindenki más mellett érveltem valamivel. Eszter beszélni kezdett az ötleteiről, az érdeklődési területeiről. Már ekkor nagyon konkrétan felmerült a későbbi kutatási témája, a lakhatási szegénység és az önkényes lakásfoglalók ügye, illetve kibontakozni látszódott az a számomra nagyon szimpatikus – problémaérzékeny és nagyon nyitott – kutatói attitűdje, amely aztán markánsan jellemezte a vizsgálódásait. Emlékeim szerint Eszter felvetéseire válaszul én is röviden felvázoltam neki a témával kapcsolatos korábbi tapasztalataimat: jó néhány évvel ezelőtt ugyanis részt vettem egy nemzetközi roma lakhatással foglalkozó projektben. Európai (olasz, spanyol, portugál, román és angol) partnerekkel együtt romák lakhatásával kapcsolatos diszkriminációs mechanizmusok működését igyekeztünk antropológiai módszerekkel feltárni és megérteni. Eszter a beszélgetésünket követően talán még aznap, vagy másnap levélben is megkeresett, és megírta, hogy szeretné, ha én vezetném a témáját. Természetesen igen volt a válaszom. S bár én vezettem a témáját, együtt gondolkodtunk és beszélgettünk sokat (Teams-en, telefonon, az irodámban, konyhában, az egyetem udvarán), de más oktatókra is mindig számíthatott. Nemcsak én, hanem mások is, végig támogattuk a munkájában, és azon voltunk, hogy segítsük leszűkíteni, kellően fókuszálni a témáját, beszélgettünk a bizonytalanságairól, ahogy segítettünk abban is, hogy egyre jobban meg tudja írni és be is tudja mutatni az eredményeit. Szerintem egy hallgató témavezetése részint közös tanszéki projekt (benne vannak tehát az oktatók, kutatók és a hallgatótársak is), amelybe a témavezető mindig egy kicsit jobban bevonódik, ő tölti be kulcsszerepet. Nagyobb a felelőssége, továbbá ez egy bizalmi kapcsolat is, és egy erős kapocs hallgató és oktató között. Nagyon klassz dolog, ha ez jól működik. 

Milyen élmény volt számodra az OTDK-n részt venni, előadni? Volt olyan előadás, ami felkeltette az érdeklődésed? A visszajelzések közül mi volt számodra a leghasznosabb? 

M. E.: Nagyon önbizalomnövelő élmény volt számomra az OTDK-n való részvétel, mert sokáig nem hittem el magamról, hogy képes vagyok rá, nagyon izgultam attól, hogy tanórán kívül előadjak, ráadásul versenyszituációban. Ez volt az első ilyen szereplésem, pedig nem most kezdtem az egyetemet. Úgy érzem, már maga a felkészülés is fejlesztette a szakmai identitásomat és bátorságomat, és mire a versenyhez érkeztünk, elhittem magamról, hogy meg tudom csinálni – mármint azt a részt, hogy előadok és reagálok a kérdésekre, bírálatokra – arra próbáltam nem is gondolni, hogy talán helyezést is kaphatok. Szóval már csak emiatt az érzés miatt megérte. Nem tudtam meghallgatni minden előadást, de Balogh János (SZTE Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék) Zsidó táncmesterek Pécsett a 19. században című előadása nagyon érdekes volt számomra. A visszajelzések azért voltak hasznosak, mert harmóniában voltak azzal, amit a konzulensem és én is gondoltunk, hogy mik a hiányosságok, illetve milyen irányokba érdemes tovább haladni. Ilyen például az, hogy bátorítottak arra, az írott diskurzusok vizsgálata mellett kezdjek terepmunkázni is, amit nagyon várok. 

Az önkényes lakásfoglalás diskurzusának margójára
Az önkényes lakásfoglalás diskurzusának margójára
Az önkényes lakásfoglalás diskurzusának margójára
1. A PTE Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék a 2022/23 tavaszi tanszéki kiránduláson a karcagi városháza előtt (2023. április 20.). 2. Balatonyi Judit a karcagi határban (2023. április 21.). 3. Markó Eszter a karcagi határban (2023. április 21.).

Mit gondolsz oktatóként, miért fontos részt venni és egyéni kutatómunkát végeznie a hallgatóknak, elindulni tanulmányi versenyeken? 

B. J.: A kutatóvá válás egy nagyon hosszú tanulási folyamat, sokféle karrierút létezik ugyan (egyenesebb, simább, göröngyös, sokfelé elágazó), de mindegyikben egyaránt szerepe van a megmérettetésnek, a versenynek, illetve annak, hogy az eredményeinkről valamilyen formában számot kell adnunk. Ezeket a dolgokat nem nagyon lehet elkerülni. Nagyon fontos továbbá minél előbb felkészülni arra is, hogy az eredményeinkről másoknak (jobb esetben) véleménye van, véleménye lesz. S a vélemények alkalmanként lehetnek támogatók, vagy éppen nagyon kritikusak is. Meg kell tanulni, hogy mindezek, a negatív kritikák is, igazából jó dolgok. Ha megtanuljuk ezeket fogadni, kezelni, ha elsajátítjuk miként érdemes a kritikákra reflektálni, előbbre visznek minket. Segítik a fejlődésünket, kutatóvá érésünket. Segítik a szövegeink alakulását. Ahogy a viták, a párbeszédek tolják előbbre a tudomány szekerét is. A tanulmányi versenyek, kiemelten az OTDK, vagy éppen a verseny kari fordulója igazán jó terepei lehetnek mindennek. Ahogy a nem tanszéki versenyek jó lehetőséget nyújtanak arra is, hogy megismerkedhessünk más rokon tanszékeken tanulmányokat folytató hallgatótársakkal. Én magam is sokat tanultam a saját OTDK szereplésemből saját magamról, a versenyhelyzetekről, és alapvetően a tudomány, a tudományos élet működéséről is. 

Eszter, mesélj a jövőbeli terveidről! Folytatod az OTDK-n előadott témád kutatását?

M. E.: Ha minden igaz, ebben a félévben megcsinálom a mesterszakos záróvizsgát, és jelentkezem a szeptemberben induló Néprajz – Kulturális Antropológia Doktori Programba Pécsett. Továbbra is lelkes vagyok a témámmal kapcsolatban, sőt egyre több távlatot, lehetőséget látok benne, úgyhogy ezt szeretném folytatni a továbbiakban is. 

Az önkényes lakásfoglalás diskurzusának margójára
Az önkényes lakásfoglalás diskurzusának margójára
Az önkényes lakásfoglalás diskurzusának margójára
Balra és jobbra lent:  A Lánc utcai önkormányzati lakástömb, ami a lakásfoglaláshoz köthetően élénk és kiélezett diskurzus része az utóbbi években Pécsen. Markó Eszter saját felvételei (2022. november). Jobbra fent: Markó Eszter az OTDK-n bemutatott prezentációjánek egy diája, melyen a lakásfoglalással kapcsolatos diskurzust mutatja be.

Milyen tanácsot adnátok azoknak a hallgatóknak, akik a jövőben szeretnének elindulni a TDK-n, OTDK-n?

M. E.: Azt a tanácsot adnám, hogy legyenek bátrabbak, mint én, és használják ki kétévente ezt a lehetőséget. A TDK-n és az OTDK-n való részvétel rutint és tapasztalatot ad írásban, előadásmódban, szakmai kommunikációban, ami a pályánk későbbi részeiben nagyon hasznos lesz. Emellett pedig meg lehet ismerkedni a tagozat többi résztvevőjével, vagy a zsűrivel, és jó ismeretségek születhetnek ebből. Ezek miatt önmagában a részvételért is megéri felkészülni. Fontos szerintem ezzel a szemlélettel menni, mert az, hogy ki kapja a helyezéseket, nem csak azon múlik, hogy ki mennyi munkát tett bele, vagy mennyire szereti a témáját, hanem számtalan emberi, intézményi, tudománypolitikai tényezőn is. Úgyhogy megéri érte dolgozni, és nagyon jó érzés és hasznos tőke egy helyezés, de az csak a hab a tortán.

B. J.: Kezdjétek el időben a kutatást, az eredmények feldolgozását, és a főleg a megírásra szenteljetek elég időt. Az igazán jó szövegeknek, időre van szükségük. Idő kell a szükséges finomítások elvégzésére, sokszor át kell olvasni, illetve érdemes többször átolvastatni a szöveget. Minél több ember olvassa, és mondja el a véleményét, annál jobb lesz a végeredmény, ebben biztos vagyok. Nemcsak a dolgozat megírásához, hanem a szóbeli prezentáció elkészítéséhez is időre van szükség. Jót tesz, ha többször, többféle közegben elmondtátok az előadást (kari TDK, vezetőtanárnak, hallgatótársaknak) és a visszajelzések alapján finomítotok a szövegen, s ha szükséges, javítotok az előadási technikán is. Eddig két szakdolgozóm indult OTDK-án (most Markó Eszti, korábban Fehér Viktor), ők többször is előadták és vagy több ízben megmutatták az elkészült prezentációjukat. Emlékszem, annak idején én is így tettem, Győrfy Eszter kollégámmal remegve ültünk Pócs Éva pesti lakásában (mindkettőnk témáját ő vezette), ahol egymás után többször is elmondtuk az előadásainkat. Addig mondtuk, amíg rendben nem volt már a szövegünk. Aztán kaptunk kávét. Az OTDK egy remek lehetőség a tudományos szárnypróbálgatásra: a tématerületek hazai szakértői kezébe jutnak a szövegek, és a szóbeli forduló bizottságaiban is szakértők ülnek. Remek belépő lehet a tudományos világba, éljetek vele!

Borítókép: Berty Réka

Elszakadás a prekoncepcióktól: egy vajdasági tánc felfedezéséről – interjú Apjok Viviennel és Klima Dönízzel a 36. OTDK-ról

„Szerintem ez egy olyan téma, aminek nagyon sok üzenete van a jelenkor embere számára is.” – interjú Váradi Júliával és témavezetőjével, Máté Gáborral, a 35. OTDK-ról

Elszakadás a prekoncepcióktól: egy vajdasági tánc felfedezéséről – interjú Apjok Viviennel és Klima Dönízzel a 36. OTDK-ról

Hogyan kerül át a hangsúly egy fiatal kutató munkájában a vajdasági Gombos táncéletének kutatástörténetéről a tüsköm párválasztó táncra? Miként alakítja az egyéni érdeklődést a műhelymunka gyakorlata? Mester és tanítvány sorozatunkban öt interjút olvashatnak az érdeklődők a 36. OTDK helyezettjeivel és témavezetőikkel. Elsőként Klima Döníz szegedi néprajz szakos hallgatót és felkészítőjét, Apjok Vivient, az SZTE tanársegédjét kérdeztük.

Miről írtál OTDK dolgozatot, hogyan találtál rá erre a témára?

Klima Döníz: Vajdasági magyarként gyerekkorom óta része az életemnek a néptánc, és ez motiválta a témaválasztásomat. Másrészt, voltak már ismereteim Gombosról, de ezeket szerettem volna bővíteni. Egy későbbi kutatás első részeként a dolgozatom a gombosi táncok kutatástörténetének elkészítését tűzte ki célul. Ezt megelőzően a társadalmi viszonyok és a táncélet összefüggéseivel foglalkoztam, ám egy idő után nehézkessé vált a források felkutatása és az adatok gyarapítása. Célom az volt, hogy a gombosi tánckultúra áttekintő vizsgálatát végezzem el, aminek első lépéseként a kutatástörténeti háttér felrajzolását kezdtem meg. A kutatástörténet összeállítása során többször akadtam rá egy a gyűjtésekben és a szakirodalomban szórványosan előforduló érdekes helyi táncra, a tüskömre, amit formai és funkcionális változatossága, az elnevezés többrétűsége miatt, kutatástörténeti munkám fontos részének tekintek. A tüsköm bemutatásakor mindenképpen fontosnak tartom a táncot kísérő énekek és a gombosi viselet bemutatását is. Azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem viselet- és zenekutatással foglalkozom, bár fontosnak tartom ezen szempontok beemelését is a tánckultúra megértéséhez. Ezek a kutatásom későbbi szakaszának feladatai lesznek.

Milyen új eredményeket hozott a témavezetett hallgató TDK kutatása a hazai néprajzi / folklorisztikai kutatások számára? 

Apjok Vivien: Döníz dolgozata szerintem szép példája annak, hogy miért érdemes a saját prekoncepcióinktól elszakadva a terep kínálta lehetőségekre hagyatkoznunk, és azt is hozzátenném, hogy egy fiatal kutató számára, aki épp megváltani készül a világot, milyen nehéz feladat is ez. Döníz TDK-dolgozata ugyanis nem kutatástörténeti munkának indult, hanem a gombosi táncélet társadalmi viszonyait szerette volna feltárni. Aztán láttuk, hogy ez egy szuper téma, de hosszabb távú kutatást igényel, és kisebb lépésekre kell bontani a munkafolyamatot. Mivel a gombosi táncok kutatástörténete egyébként is hiányos volt, és a kutatástörténeti áttekintés minden dolgozat elemi része, így előbb a publikált anyagok kritikai összefoglalása készült el, majd a kutatómunka a Zenetudományi Intézetbe, és az Újvidéki Televízióhoz vitte Dönízt, ahol olyan, eddig fel nem dolgozott primer forrásokra bukkant, amelyek fontos adatokkal járulnak hozzá a gombosi táncok táncfolklorisztikai elemzéséhez, tágabban a tánctípusok és táncdialektusok kutatásához. Mindeközben a forrásokból körvonalazódott a tüsköm nevű kör- és párválasztó tánc, amelyről összefoglaló eddig szintén nem készült, bár Martin György és más tánckutatók is említették, a Vajdasági Magyar Értéktár része is – a szórványos adatokból pedig Döníz rakta össze a képet (amely inkább egy puzzle, és még folyamatosan talál újabb darabkákat). A Gyöngyösbokréta és a vasárnapi táncok, tehát a színpadra vitt népi kultúra és a tradicionális tánckultúra pedig nemcsak, hogy egymással párhuzamosan léteztek Gomboson (és ezt a lokális közösségi is elkülönítette), de a kutatómunka azt is megerősítette, hogy a tánckultúra is csak komplexitásában, a zenével és a viselettel együtt válik értelmezhetővé (ez összecseng volt hallgatónk, Cs. Tóth Gabriella Gomboson folytatott terepmunkájának eddigi eredményeivel). Új eredménynek tekinthető tehát a tánctörténeti és táncfolklorisztikai adatok kritikai megközelítése, amely alátámasztja a történeti kutatások újabb szemléletben történő elhelyezésének érvényességét, szükségességét is.

Egy vajdasági tánc felfedezéséről – interjú Apjok Viviennel és Klima Dönízzel a 36. OTDK-ról
Klima Döníz (Döncsi) informátoraival Gomboson. A képen balról kezdve Gál [Nárai] Piroska, Klima Döníz és Hózsa Gál Gizella. A képet készítette: Resócki Rolland, Gombos, 2022. 05. 14.

Hogy találtatok egymásra a témavezetővel, hogyan kezdődött, zajlott a közös munka? 

K.D.: Egy évvel ezelőtt, másodéves hallgatóként  Apjok Vivien tanárnő a táncantropológiai/táncfolklorisztikai specializáció keretein belül vezetett egy szemináriumot. Megtanultuk, hogy táncalkalmakhoz, azon belüli szokásokhoz hogyan kell összeállítani kérdőívet, annak mit kell tartalmaznia és hogy milyen kérdéseket érdemes feltenni. Már akkoriban elkezdett érdekelni a gombosi tánckultúra, az akkori kutatásaimat nagyban segítették a szemináriumon elsajátított ismereteim, valamint a tanárnő meglátásai és tanácsai is. Így nem volt kérdés, hogy őt választom témavezetőmnek.

Hogyan kezdődött, zajlott a közös munka a témavezetett hallgatóval? Hogyan alakulnak ki a kutatási témák, mi a szerepe ebben a folyamatban a témavezetőnek?

A. V.: A szegedi tánckutató műhelyben két évvel ezelőtt kialakult egy erős csapat: az akkor második évüket kezdő néprajzos alapszakos évfolyamból négyen választották a táncantropológia/táncfolklorisztika szakirányt, és ekkor nyert felvételt mesterképzésre szintén két olyan hallgató, akik a tánckutatás iránt érdeklődtek (egyikük a Folklór alszekció I. helyezettje, Keresztény Csenge). Varga Sándor kollégám, a táncos szakirány vezetője műhelymunkát, együtt gondolkodást képzelt el a tánckutató hallgatókkal, és viszonylag hamar körvonalazódott az, hogy ezek a tehetséges diákok a kurzusaikon túl is, komolyan szeretnének kutatómunkával foglalkozni. Mivel a táncos kurzusokat ketten visszük Varga Sándorral, így a műhelymunkába értelemszerűen engem is bevont, és így kezdtünk el eleinte ketten foglalkozni a csapattal, mind a hat hallgatóval. Mivel láttuk, hogy valóban elköteleződnek a kutatás iránt, hoznak saját ötleteket, a különböző kurzusokon is kiemelkedően teljesítenek, úgy gondoltuk, érdemes lenne ezzel a Tudományos Diákköri munkába is bekapcsolódni. Azt is tudtuk, hogy éppen az OTDK évében mind az alap-, mind a mesterszakos hallgatók diplomázni fognak, így praktikusan a kutatásaik egyben szakdolgozati témáikat is jelentették. A témaválasztások alapján hozzám is és Varga Sándorhoz is 3-3 hallgató került, így lett mindenkinek dedikált témavezetője, de a műhelymunka keretében továbbra is segítettük egymás munkáját, sőt, a közös megbeszélések alkalmával a hallgatók is egymást. A készülő szövegeiket egymásnak is megmutatták, a prezentációkat együtt is csiszolgatták.

A kutatási téma választásának eredője Döníz esetében is a személyes érdeklődés volt. A tánckutatásra jellemző (de nem kizárólagos), hogy a szakirányt választó hallgatók maguk is a táncházmozgalom tagjai táncosként vagy zenészként, és ez a szegedi műhely esetében is érvényesül. Döníz táncosként, énekesként saját pátriája, a Vajdaság kultúrája iránt érdeklődött. Itt megint képbe jön a hálózatos gondolkodás – korábban végzett hallgatónk, Resócki Rolland maga is vajdasági származású, végzett Gomboson kutatómunkát, az ő vonatkozó anyaga azonban feldolgozatlan maradt. Így Döníz ezt az anyagot kezdte el tanulmányozni, ebből fogalmazódtak meg az első kérdései. A dolgozat fókuszának alakításában nemcsak én mint témavezető, de a tánckutató műhely mellett a tanszéki TDK fordulók, a kollégák és hallgatóság tanácsai, meglátásai is segítettek.

Témavezetőként a legfontosabb feladatomnak azt tekintem, hogy a választott témán segítsek fogást találni, és a hallgatót vezetni oly módon, hogy a lehetséges megoldásokra ő jöjjön rá, de arról tudjunk beszélgetni, együtt gondolkodni. Én a rendszeres konzultációban hiszek, főként, mivel sok esetben akár egy hét alatt is történik annyi haladás, ami mélyíti az elemzést, vagy akár új irányokba mozdítja a kutatómunkát. Azt is fontosnak tartom, hogy a TDK-zó/szakdolgozó személyiségének és mentalitásának megfelelő témával foglalkozzunk –  valaki jobb terepmunkás, más ügyesebben bánik a történeti forrásokkal. Lehet, és fontos is feszegetni a határokat, de azt látom, hogy azzal tudnak igazán elmélyülten és elhivatottan foglalkozni, ami nemcsak szakmailag fontos, de emberileg is harmóniában vannak vele.

Egy vajdasági tánc felfedezéséről – interjú Apjok Viviennel és Klima Dönízzel a 36. OTDK-ról
Egy vajdasági tánc felfedezéséről – interjú Apjok Viviennel és Klima Dönízzel a 36. OTDK-ról
1. Gombosiak 1974-ben egy Zagreb-i fellépésen. A kép Bogyóné Rumi Ilona tulajdona. Digitalizálta: Klima Döníz 2022.11.12-én. 2. Gombosi lányok az 1964-es Gyöngyösbokrétán. A kép Bogyóné Rumi Ilona tulajdona. Digitalizálta: Klima Döníz 2022.11.12-én.

Milyen élmény volt számodra az OTDK-n részt venni, előadni? A visszajelzések közül mi volt számodra a leghasznosabb? 

K.D.: Úgy gondolom, hogy a zene és a tánc jó kedvre derít, felpezsdít, és ami a legfontosabb, új ismeretségeket kialakulását segíti – ezt tapasztalhattuk a csütörtöki mulatságon is. Az idei OTDK-n a Folklór alszekcióban majdnem mindenki népzenével, illetve néptánccal kapcsolatos anyagot hozott. Érezhető volt, hogy a hallgatók nagy érdeklődést mutatnak saját kutatási témájuk iránt, és jó érzés fogott el, miközben végighallgattam az előadásokat. Köszönettel tartozom a bírálóimnak azokért a felvetésekért, javaslatokért, építő kritikai megjegyzésekért, amik a kutatásom további irányaira vonatkoznak, jó ötleteket adtak arra vonatkozóan, hogy milyen irányba vihetem tovább a témát, ezeket már be tudom építeni a további kutatásaimba. Reménykedem abban, hogy mesterszakos tanulmányaim alatt lehetőségem lesz a jelenlegi kutatásomat bővíteni.

Mit gondol, miért fontos részt venni és egyéni kutatómunkát végeznie a hallgatóknak, elindulni tanulmányi versenyeken? 

A.V.: Azt gondolom, hogy a néprajz és antropológia szakok azon sajátossága, hogy már az alapszakos szakdolgozatnál is elvárás az önálló kutatásra alapozott munka létrehozása, bizonyos szempontból sokkal könnyebbé teszi a Tudományos Diákkörbe való bekapcsolódást is. Bár a néprajzos végzettséggel számtalan kapu nyílik meg, és nem mindenkiből lesz főállású kutató, akár múzeumban, akár az oktatás valamely területén, vagy egy civil szakmában helyezkedik el a végzett néprajzos, mindenképpen hasznát fogja venni annak a gondolkodási struktúrának, szemléletmódnak, a jó esetben magas szintű szövegalkotási készségnek, amely egy ilyen jellegű, vezetett kutatómunka eredményeképp kialakul. Azt is gondolom, hogy az egyéni kutatómunka is akkor optimális, ha csapatban, műhelyben folyik – tehát attól, mert egyetlen szerző neve szerepel a dolgozaton, és egyedül áll ki a hallgató a zsűri és a közönség elé, nem kell, hogy az utazás magányos legyen. A saját hallgatóink között is látjuk, hogy eltérő erősségek birtokában vannak: van, akinek az elméleti tudása emelkedik ki, vagy ügyesen ír, mások otthonosabban mozognak a terepen, vagy elképesztően szorgalmasak. Ezek a különbségek előny-hátrány viszonyrendszerben is megmutatkozhatnának, de amint ezt erőforrásként használjuk, és egymás építésére törekszünk általa, akkor létrejöhet az egyéni munkát segítő, de a közösség javát is szolgáló munkagyakorlat.

Egy országos tanulmányi verseny legnagyobb előnyének tartom a hallgató szakmai fejlődése szempontjából (megjegyzem, a témavezetőnek is jó visszajelzés lehet), hogy a benyújtott pályamunkát két, független bíráló véleményezi, amely segítségével a szakmai kritikákkal ismerkedhetnek meg, amely később egy publikációs folyamat során bevett gyakorlat lesz, és minden esetben találkozni fognak ezzel, amint beküldenek egy írást egy folyóiratba. A kritikákkal való szembesülés, azok felhasználása remek lehetőség a kutatási eredmények, módszerek, szemléletek átgondolására, csiszolására. Ugyanilyen hasznosak a szóbeli fordulón a zsűri és a jelenlévők kérdései, az előadói és a vitakészség gyakorlása – a külső perspektíva rendkívül hasznos tud lenni, segít kibillenni a saját fejedből, gazdagíthatja a látásmódod. Tapasztalatom szerint az idei néprajzos OTDK mind a bírálók, mind a két alszekció zsűriösszetétele szempontjából alapvetően tükrözte azt a szándékot, hogy a kritika, még ha kemény is, de építő legyen, és bátorítsa a hallgatókat a további munkára – ezt mind a hallgatók, mind én, mint témavezető is abszolút pozitív és követendő gyakorlatnak tartom. Nem utolsósorban pedig egy országos versenyen a Kárpát-medence egészéből érkeznek hallgatók, és egymás kutatásaiba, a különböző műhelyek munkáiba való betekintés szintén tágíthatja a látókört, arról nem is beszélve, hogy itt egy jövendőbeli kutatógeneráció tagjairól beszélünk.

Egy vajdasági tánc felfedezéséről – interjú Apjok Viviennel és Klima Dönízzel a 36. OTDK-ról
Egy vajdasági tánc felfedezéséről – interjú Apjok Viviennel és Klima Dönízzel a 36. OTDK-ról
1. Klima Döníz előad az OTDK-n. A képet készítette: Apjok Vivien, Budapest, 2023. 04. 12.; 2. Apjok Vivien és Klima Döníz az OTDK díjátadó után az Erkel Színházban. A képet készítette: Keresztény Csenge, Budapest, 2023. 04. 14.

Mesélj a jövőbeli terveidről! Folytatod az OTDK-n előadott témád kutatását?

K. D.: Mivel idáig a tánckutatás még nem fókuszált a gombosi táncok módszeres vizsgálatára, mindenképpen szeretném folytatni a témámmal kapcsolatos gyűjtéseket. Kutatásomat nem tekintem lezártnak, még számos interjút kell elkészítenem a gombosi táncok pontosabb megismeréséhez, valamint az Újvidéki Televízió tulajdonában lévő Martin György egyhetes vajdasági útjával kapcsolatos anyag is rendszerezésre, adatolásra szorul. Reménykedem abban, hogy a birtokukban lévő filmek között lesz olyan, amit Martin javaslatát megfogadva készítettek, valamint, hogy Nehrer Lajos, udvarnoki tanító munkásságával kapcsolatban is kerülnek elő anyagok, mert akkor már nem csak Gyöngyösbokrétás felvételekre tudnánk támaszkodni.

Milyen tanácsot adnátok, adnának azoknak a hallgatóknak, akik a jövőben szeretnének elindulni a TDK-n, OTDK-n?

K.D.: Mindenképpen fontos olyan témát választani, amivel szívesen foglalkoznak. Egy kutatáshoz szükséges a megfelelő kedv, bátorság és elhivatottság. Talán az utolsó a legfontosabb, noha a többi sem elhanyagolható tényező, hiszen nem feltétlen jár az ember sikerrel az első kutatása alkalmával. Ennek ellenére nem szabad feladni, erőt kell venni és tovább folytatni a megkezdett utat!

A.V.: Próbálják ki magukat ebben a helyzetben is, a mellett, hogy konferenciákra járnak (feltétlenül járjanak oda is). Minél többet forog a szakmai közösségben a kutatómunka, annál jobban fog formálódni, amely mindenképpen segíti a hallgatókat a további gondolkodásban, gyűjtésben, elemzésben. 

Borítókép: Berty Réka

„Fontosnak tartom, hogy a hallgatók az ötlettől egészen a publikálásig tartó utat végigjárhassák.” – interjú Ilyefalvi Emesével és témavezetettjeivel, Peták Imolával és Vásárhelyi Petrával, a 35. OTDK-ról
„Ha szeretettel fogunk bele egy témába, akkor minden jön magától…” – interjú Volter Domonkossal és témavezetőjével, István Annával, a 35. OTDK-ról

Hogyan lesz Facebook-posztokból mikrotörténeti könyv? Exkluzív interjú Klacsmann Borbálával a Holokauszttörténetekről

Klacsmann Borbála, az ELTE Néprajzi Intézetének alumnája még 2020-ban kezdett el a közösségi médiában mikrotörténeti írásokat publikálni Holokauszttörténetek néven. Most, 2023 májusában pedig azonos címmel jelenik meg könyve. A friss kötet “alulnézeti” perspektívából engedi láttatni a jogfosztás, gettósítás, deportálás és kárpótlás olyan mélységét, melyben világosan látszik az egyén, a “kisember” szerepe és felelőssége. A szerzővel a kötet kapcsán elsőként beszélgetett Leichter Lilla. Az interjú során szóba kerül Borbála néprajzos kötődése, a holokausztkutatás új útjai és a Park Kiadónál megjelenő Holokauszttörténetek című könyv születése is.

Holokausztkutatóként, történészként határozod meg magad, de az ELTE Néprajz szakához is fűznek múltbéli szálak. Kérlek, mesélj a tanszékhez fűződő kapcsolatodról!

2006-ban kezdtem néprajz szakra járni. Az érdeklődésemet Voigt Vilmos tanár úr Európai folklór című órája keltette fel, amit még történelem szakos diákként vettem fel. Mindig is érdekelt a különböző népek mitológiája, hiedelmeik, és úgy gondoltam, néprajz szakon többet is megtudhatok ezekről a témákról. Három helyett végül négy év alatt végeztem el a BA-t, mert közben egy fél évet csúsztam a történelem szakdolgozatom megírása miatt. E négy év alatt azonban rengeteg érdekes dolgot tanultunk, és sok szempontból hasznos volt a szak elvégzése számomra. Természetesen a folklór végig az érdeklődésem középpontjában maradt, amit a vallástudomány minor egészített ki. A legérdekesebb kurzusok számomra az összehasonlító folklór órák, a népmese és Vincze Kata Zsófia zsidósággal foglalkozó órái voltak. Őszintén bevallom, a tárgyi néprajzhoz eleinte nem fűlt a fogam, de idővel ez is megtetszett – hiszen a tárgyi kultúra mindig is szorosan kötődött a hiedelmekhez, a folklórhoz, és érdekes volt a regionális különbségekről és azok okairól tanulni.

Külön meg kell említenem Bali János kulturális antropológia óráit (itt teszem hozzá, eredetileg antropológiát akartam felvenni második szaknak); azt hiszem, az antropológia kutatói hozzáállása, a holisztikus szemlélet, a résztvevő megfigyelés, a kultúrák egyenrangúságának elismerése nagy hatással volt a saját kutatói módszereimre, szemléletemre.

Végül meg kell emlékeznem a kisapostagi terepgyakorlatunkról, ami nemcsak közösségépítés szempontjából volt nagyszerű, de sokrétű szakmai tapasztalatot is adott: önállóan kellett interjúalanyokat felkeresnünk, interjúkat készítenünk, adatgyűjtést folytatnunk, és általában, alkalmaznunk az elméleti órákon tanultakat. 

Van szerepe a néprajzi tanulmányaidnak abban, hogy végül a mikrotörténet felé fordultál?

Ez egy jó kérdés, és igazából nem is biztos, hogy tudok rá válaszolni. Arra emlékszem, hogy a PhD-m kezdetén, még 2015-ben, a témavezetőm, Molnár Judit javasolta, hogy az általános politika- vagy intézménytörténet helyett próbáljam egyes eseteken keresztül bemutatni a holokauszttúlélők kárpótlásának folyamatát. Tehát a disszertációm végül ezért épült mikrotörténeti esetekre. Azonban ez annyira testhezálló feladat volt már akkor is, hogy utólag visszagondolva biztos vagyok benne, nem csak innen jött az érdeklődésem a mikrotörténelem iránt. Annak idején az ELTE történelem szakán is igen hasonló megközelítést alkalmaztam a szakdolgozatomban: 17–18. századi, peregrináló (külföldi egyetemen tanuló) diákokról írtam a naplóik, levelezésük alapján. A néprajz szakdolgozatom egy erdélyi kovácsművész életéről és karrierjéről szólt – az interjúja alapján. Tehát már ekkor is inkább az egyes emberek, családok története érdekelt, és hogy a történelem, a környezetük hogyan befolyásolta az életútjukat.

Abban azonban biztos vagyok, hogy a néprajz szemléletformáló hatással volt kutatói munkámra: megerősítette és még tudatosabbá tette azt az igényt, hogy elfogadással forduljak más népcsoportok, kultúrák felé, megpróbáljam megérteni belső logikájukat. Nagyon hasznosak voltak a terepgyakorlaton és a múzeumi gyakorlaton elsajátított készségek is, amiket a mai napig használok interjúzás közben például.

1. Fortepan (200850), 2. Kossuth Lajos utca, háttérben a Fő tér házsora. Zsidók gyalogmenete a Schey Fülöp utcai gettóból a vasútállomásra 1944. június 18-án. A szombathelyi gettóba történő átszállításuk után, 1944. július 4-én, Auschwitzba deportálták a foglyokat, Fortepan, (200858), 3. Vasútállomás. 1944. június 18. zsidók átszállítása a Schey Fülöp utcai gettóból a szombathelyi gettóba, onnan 1944. július 4-én Auschwitzba deportálták a foglyokat, Fortepan (212430)

Egy korábbi interjúdban is beszéltél a léptékváltásról, ami a holokausztkutatásban napjainkban tapasztalható és ennek előnyeiről. Milyen lehetőségeket látsz a néprajztudomány számára, hogy eredményeivel hozzá tudjon járulni a holokauszttal kapcsolatos ismereteinkhez?

Hiszek a multidiszciplinaritásban, és abban, hogy egy-egy témakör különböző tudományágak eszközkészletével való vizsgálata sokat tehet hozzá az adott téma megértéséhez. Úgy gondolom, hogy a néprajz eddig is sokat tett a különböző magyarországi etnikumok, népcsoportok – köztük a zsidóság – megismeréséhez és elfogadásához. Ha pedig konkrétan a holokauszt kérdéskörét vesszük, akkor azt hiszem, releváns téma a zsidóság 20. századi néprajza, mind a második világháború előtt (ezen belül is a zsidó–nemzsidó együttélés különböző aspektusai, ideértve az antiszemitizmus megerősödését és annak hatását a zsidó közösségekre), mind pedig a szocializmus alatt (ami pedig új szempontból mutathatná be a holokauszt traumájával való megküzdési stratégiákat, az ezek alapján kialakuló identitásformákat, és ismét csak a zsidó–nemzsidó kapcsolatot). Ezek a kérdések új fényben láttatnák azt a társadalmi közeget, amelyben a holokauszt megtörténhetett, és a holokauszt hosszútávú társadalmi hatásait.

Kérlek, oszd meg velem gondolataidat az alábbi két, egymástól némileg eltérő megállapításokat tartalmazó idézettel kapcsolatban! Milyennek látod a magyarországi zsidók helyzetét, társadalmi szerepüket, beágyazottságukat a saját kutatásaid alapján?

A, „Sem lakóhelyi, sem nyelvi, nemzetiségi tekintetben nem indokolt a soknemzetiségű Baja lakosai közötti elszigeteltségükről beszélni. Ha létezett is valamiféle idegenkedésből fakadó elszigeteltség, az a század második felétől egyre inkább csak a vallási különbségekből fakadóan jelentkezett.” (Bárth 2001. 143.)

B, „A zsidó kereskedők, azon túl, hogy az egyes települések gazdasági életében általában meghatározó szerepet játszottak, elsősorban vallási különállásuk, szigorú vallási törvényeik, endogámiájuk miatt társadalmilag és kulturálisan nem tudtak – és feltehetően nem is akartak – beépülni a települések életébe, mindvégig világosan elkülönülő közösséget alkottak, még akkor is, ha tevékenységük révén mindennapos és szoros kapcsolatba kerültek a falvak, mezővárosok, városok lakóival.” (Szarvas 2000. 383.)

Nem látok alapvető ellentmondást a két leírás között: egy-egy település zsidóságának integrációja, attitűdje, vallási, nyelvi, identitásbeli sajátosságai nagyban függenek a régiótól és a vizsgált korszaktól. A zsidóság már a honfoglalás kora óta jelen volt a Kárpát-medence soknemzetiségű, sokszínű népességében, és mindig is jellegzetes kulturális és vallási jegyekkel bírt. Azonban nemcsak „alulnézetből” voltak sokáig jól elkülöníthető csoport, hanem „felülnézetből” is, hiszen egészen a 19. század végéig különféle korlátozások között kellett élniük. Ennél persze jóval összetettebb a magyar zsidóság történelme, hiszen sokféle vallási irányzatot követtek, amelyek közül némelyik zárkózottabb volt, de például a 19. századi Pest (akárcsak más nagyobb városok) zsidóságának jelentős része már igyekezett teljesen beolvadni a többségi társadalomba.

Igaz az is, hogy a zsidóság nagyon fontos szerepet játszott a kereskedelemben és a gazdaságban – majd a 19. századtól kezdve a kapitalista gazdaság kialakításában is –, és emiatt állandó és szoros kapcsolatban álltak a helyi nemzsidókkal, elvégre mindkét fél egymásra volt utalva ezekben a folyamatokban. Ez a fajta együttélés a középkortól kezdve megvolt, épp ezért az egyetlen állítás a két idézetből, amivel nem tudok egyetérteni, az az, hogy társadalmilag nem tudtak vagy nem akartak beépülni a települések életébe. Hiszen Szarvas Zsuzsa is arról ír, hogy fontos szereplői voltak a gazdasági életnek, és ily módon a társadalomban is megvolt a helyük. Ezt egyébként a saját kutatásom is alátámasztja: szinte nem volt olyan település Pest megyében (amelynek történetéről a doktori kutatásomat végeztem), ahol ne lett volna legalább egy-két zsidó család, akik egészen a holokauszt időszakáig teljes értékű tagjai voltak a helyi társadalomnak.

1. A Holokauszttörténetek borítója a Park kiadó promófotóján, 2. Portréfotóm 2015-ből, amit Fourtuna nevű együttesünk részére készíttettünk (készítette: Csányi István), 3. 2021 augusztusában a gödöllői Művészetek Házában, miután megkaptam a polgármesteri ezüstérmet helytörténeti kutatásomért.

Mennyire követed a néprajzi kutatásokat, publikációkat, amik a magyarországi zsidókkal kapcsolatban a közelmúltban megjelentek? Találkoztál-e mostanában olyan publikációval, melyet jó szívvel ajánlanál a blog olvasóinak is?

Töredelmesen bevallom, hogy kutatói munkám szempontjából eddig sokkal inkább a külföldi szakirodalomra kellett fókuszálnom (tekintve, hogy doktori témám a holokauszttúlélők kárpótlása volt, amellyel idehaza igen kevesen foglalkoztak, jelenleg pedig egy nemzetközi kutatási projektben veszek részt). Ettől függetlenül azonban a fontosabb publikációk híre hozzám is eljut természetesen. A közelmúlt egyik szélesebb közönséget célzó ismeretterjesztő könyve a témában Czingel Szilviáé: Ünnepek és hétköznapok – Zsidó vallásnéprajz a Kárpát-medencében. Bár nem kimondottan néprajz, azonban igen közel áll hozzá Cseh Viktor monumentális műve: Zsidó örökség – Vidéki zsidó hitközségek Magyarországon.

A Holokauszttörténetek már Facebook-oldalként is sokat tett a népirtással kapcsolatos társadalmi attitűd formálásáért, idén májusban pedig könyv formájában is megjelennek a történetek. Miért érezted úgy, hogy most jött el az ideje a megjelenésnek?

Annak idején, amikor elindítottam a Facebook-oldalt, reméltem, hogy idővel kialakul majd egy nagyobb olvasótábor – ez szerencsére mára felülmúlta kezdeti várakozásaimat. A könyv gondolata az elejétől fogva bennem volt, de úgy voltam vele, hogy egy elsőkönyves szerző sokkal könnyebben „eladhatja” az ötletét egy nagyobb kiadónak, ha bizonyítani tudja, hogy van igény és érdeklődés a munkája iránt, és mi lenne erre jobb visszajelzés, ha nem a közösségi médián való aktivitás?!

Tehát egyfelől ez a megfontolás is a háttérben volt, másrészt pedig egy „szerencsés véletlen”, méghozzá az, hogy 2020-ban Kovács Éva, a bécsi Wiesenthal Intézet igazgatóhelyettese beajánlott maga helyett, hogy írjak utószót Judy Batalion Partizánnők című művéhez. A könyv a Park Kiadó gondozásában jelent meg, így kerültem kapcsolatba Vonnák Diával, aki akkor a kiadónak dolgozott. Idővel megpendítettem a Holokauszttörténetek kötet ötletét, és szerencsésnek mondhatom magam, mert a Park munkatársai egyből felkarolták azt, és minden segítséget megadtak a kiadáshoz.

Természetesen ez mind számomra, mind a Holokauszttörténetek projekt számára hatalmas lépés: nekem megjelenik az első könyvem, a korábban pedig csak virtuális formában létezett történetek fizikai formát is öltenek, és remélem, hogy így még több emberhez eljutnak majd! Valóban nagy a különbség a közösségi média és a nyomtatott könyv között: a könyv előnye, hogy itt megjelenhetnek az eredeti források, amiket a Facebookra például nem tudok feltenni, mert közlési díjat kellene fizetni értük. A könyv szövegén két csodás lektor dolgozott: Ádám István Pál kollégám szakmai, Zoltán Gábor pedig nyelvi szempontból ellenőrizte. Na és egyáltalán nem mellékes az sem, hogy a Park az egyik legnagyobb magyarországi kiadó, tehát sokkal szélesebb közönséghez juttatják majd el a könyv hírét, mint én egyedül tudtam a Facebook-oldalét. Mindemellett természetesen nem fogom megszüntetni az aktivitásomat a közösségi médiában sem, hiszen ott sokkal szabadabban tudok megosztani tartalmakat.

Milyen szempontok vezettek a könyvvé formálás során?

A könyvet a kezdet kezdetétől ismeretterjesztőnek szántam. Ugyanis megvan annak a maga szépsége, hogy egy kutató konferenciákon ismerteti legutóbbi eredményeit 10–20 kollégájával, vagy megírja ugyanezt egy szakfolyóiratba, azonban a tudománynak nem csak erről kell(ene) szólnia. Én erősen hiszek abban, hogy a tudomány a társadalomnak is szól, azt kell(ene) formálnia, és nem tartom előrevezetőnek az elefántcsonttoronyba zárkózást. Kiváltképp ha olyan témáról van szó, mint a holokauszt, amelynek tanulmányozása jelentősen hozzájárulhat egy békésebb, elfogadóbb társadalom kialakításához. Épp ezért nem is volt kérdés, hogy nem szakkönyvet fogok írni – és ezért kértem legjobb barátnőm, Miklós Anikó segítségét a források válogatásában. Mivel ő nem történész, laikus szemmel nézte végig és választotta ki azokat a forrásaimat, amelyek a hozzá nem értők számára a legérdekesebbek lehetnek.

Ezen túl természetesen az is vezérszál volt, hogy a holokauszt magyarországi történéseinek minél szélesebb spektrumát bemutassam: tehát a bürokratikus antiszemitizmustól kezdve a kifosztáson, a munkaszolgálaton át a gettósításig, majd a hazatérő túlélők kárpótlásának nehézségeiig. Mivel a Facebook oldalam szabadon elérhető még olyanok számára is, akik nem regisztráltak a Facebookra, ezért a könyvbe sok olyan történetet beleírtam, amelyek a virtuális térben nem jelentek meg – ez nagyjából 2/3-a a teljes könyvnek.

Milyen aktivitások várhatóak a könyv megjelenésével kapcsolatban?

A könyv a Bookline és a Libri oldalain már előrendelhető, és előreláthatólag május 10-én kerül a boltokba. A bemutató a Margó Irodalmi Fesztiválon lesz május 13-án, délután fél 5-kor a Margit-szigeten. A Park Kiadó az Ünnepi Könyvhétre is szervezett egy dedikálást, ami június 11-én, 10.30-tól lesz. Ezen túl úgy néz ki, hogy a Gödöllői Városi Könyvtárban is lesz egy bemutató, ennek időpontja még egyeztetés alatt áll.

Kérlek, ossz meg a blog olvasóival egy történetet a könyvből, mely valamilyen oknál fogva különös jelentőséggel bír a számodra!

A hozzám legközelebb álló történet a Kaufer családé. Kaufer Ármin, felesége, Pollák Emma és Tibor fia Monoron éltek, ám az 1930-as évek végén a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság elkezdte zaklatni a családfőt: állampolgárságát bizonyító papírokat kértek be tőle. Állampolgársági bizonyítvánnyal akkoriban csak azok rendelkeztek, akik iparjogosítványt váltottak, ehhez ugyanis előfeltétel volt. Ráadásul az 1939-es zsidótörvény megtiltotta, hogy zsidók állampolgárságot szerezzenek. Kaufer Árminnak tehát bizonyítania kellett, hogy legalább két generáció óta minden felmenője Magyarország területén élt. Míg azonban ezeket a dokumentumokat beszerezték, a családot a KEOKH a hontalanok listájára tette és kiutasította az országból. Egy hajszál választotta el őket attól, hogy a magyar hatóságok 1941 nyarán Kőrösmezőre deportálják őket, ahonnét a kiutasított „hontalan” zsidók Kamenyec-Podolszkijba kerültek, és egy német bevetési csoport legyilkolta őket.

1944-ben a Kaufer házaspárt deportálták, mindketten életüket vesztették a holokauszt során, Tibor viszont túlélte a munkaszolgálatot, és később interjút adott a Steven Spielberg által alapított Visual History Archive számára, amelyben elmesélte családja történetét. Én azonban először a levéltári forrásokkal szembesültem a monori iratanyag kutatása során – és ez volt az első alkalom, hogy arcképeket találtam az iratokhoz csatolva, ami annyira megrázó volt, hogy azóta sem felejtettem el azt a napot.

1.Csellózás közben 😊 (akkori bandánk énekesnője, Soli Sabrina csinálta a fotót), 2. A “The Holocaust as Starting Point” című tanárképzés elején megrendezett fogadáson, 2020. február (előadó voltam Denisa Nešťáková barátnőmmel és kolleginámmal, aki a képet is készítette), 3. A bécsi Sacher cukrászdában a Wiesenthal Intézet konferenciája után, 2019 júniusában (a képet Laurien Vastenhout kolleginám készítette)

Idézetek:

  • Bárth Dániel: Zsidók a XVIII. százdi Baján. Cumania 17. 2001. 127-146.
  • Szarvas Zsuzsa: Kiskereskedők. In: Paládi-Kovács Attila – Sárkány Mihály – Szilágyi Miklós (szerk.): Magyar Néprajz VIII. Társadalom. Budapest, 2000. 362-389.

Olvasószerkesztés: Horváth Kinga, Leichter Lilla
Kiemelt kép: A Kaufer család tagjainak képei 1941-ből: Kaufer Ármin, Pollák Emma és Kaufer Tibor. (A kép Klacsmann Borbála tulajdona.)

A holokauszt áldozatainak digitális emlékezete
Látogatás egy fájdalmasan aktuális múzeumban: A háborús gyermekkor történetei a War Childhood Museumban

„Nem minden kutató olyan hóbortos, hogy képtelen legyen alapozni, betonozni vagy mondjuk fát metszeni” ELTE Sikerek Veled Bárth Dániellel

Bárth Dániel, az ELTE BTK Néprajzi Intézet igazgatója az ELTE Sikerek Veled rendezvénysorozat egyik vendége volt, ahol a kutatói pálya szépségeiről és nehézségeiről kérdezték. A beszélgetésből többek között fény derül arra, hogy milyen messzire tud egy néprajzkutató visszautazni az időben, hogyan lehet belelátni egy kétszázötven éve élt ember gondolkodásmódjába és, hogy milyen reakciókat vált ki egy 1736-os latin szöveg a vonaton. Nézzék vissza a videót a kivonat segítségével!

22:57: Milyen messzire utazik vissza az időben? Mi inspirálta, hogy az ELTE történelem-néprajz szakára jelentkezzen? Hogyan lehet belelátni a kétszázötven éve élt emberek fejébe? Milyen „fekete lyuk” szippantotta be? Mennyi boszorkányper volt Magyarországon és az elítéltek hány százaléka volt férfi? Honnan jött a latin szeretete?

46:11: Férfiak és nők aránya a különböző szakokon belül.

52:40: Miért választotta a kutatói pályát? Mit érez, amikor szembe jön vele egy érdekesebb iratanyag? Mi a közös egy történészben és egy nyomozóban? Hogyan lesz egy egyetemi oktatóból pedagógus?

1:04:04: Fontos az írás szeretete. Milyen reakciókat válthat ki a vonaton egy 1736-os latin szöveg?

1:15:30: Terepgyakorlat. Kerti fametszés és fűnyírás írás helyett. Időbeosztás. A család a kutatással szemben.

1:32:42: A család és a munka összeegyeztetése.

Láncreakció/Bárth Dániel: a zentai kőkecskétől a zombori ördögűzőig

Temetkezési szokásoktól a néptánckutatásig – Beszámoló a 36. OTDK Humán Tudományi Szekció néprajz tagozatáról

A 36. OTDK két néprajzi tagozatát 2023. április 12-13-án rendezték meg a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán. A zsűritagok és az érdeklődők összesen 15 igényesen felépített előadást hallgathattak meg a két nap folyamán. A tanulmányi versenyen résztvevő hallgatók az ország rangos felsőoktatási intézményeit képviselték, a változatos témák pedig végig fenntartották a közönség érdeklődését. Elsőéves néprajz szakos hallgatóink közös élménybeszámolóját olvashatják!

Az április 12-én tartott folklór tagozat zsűrielnöke Landgraf Ildikó (BTK Néprajztudományi Intézet) elsőként nagy örömmel köszöntötte a versenyzőket és a nagyszámú érdeklődő közönséget, majd bemutatta a zsűri tagjait: Frauhammer Krisztinát (SZTE), Lovász Irént (KRE) és Ilyefalvi Emesét (ELTE). Sűrű program következett, ám szerencsére sikerült végig tartani a megszabott időkeretet. 

A szekció első előadója, Kapusta Krisztina (OR-ZSE) az ipolysági ortodox zsidóság temetkezési szokásait kutatta. Előadásában egy temető vizsgálata nyomán tett megállapításokat a sírkövek anyagáról, a díszítőmotívumokról, a feliratok minőségéről és hosszáról, valamint figyelembe vette a sírok elrendezését is, leginkább az elhunytak neme alapján. A második előadó, Tóth Viktória Sára az SZTE BTK hallgatójaként indult a tanulmányi versenyen, A zenei átadás és átvétel gyakorlatai Kárpát-medencei népzenetáborokban. Egy kutatás első tanulságai című dolgozatával. Előadásában a táncházmozgalom, az intézményes népzeneoktatás és a hagyományos, falusi környezetben történő zenei belenevelődés, átadás-átvételi viszony kapcsolatának feltárására vállalkozott. 

„Számomra nagyon jó élmény volt az OTDK-n való részvétel, mivel egyrészt kicsit belátást kaptam a minor szakomhoz tartozó tudományos körben való részvételre, másrészt látni, ahogy az építő jellegű kritika célba ér – ez leginkább Viktória előadásánál fogott meg, ahol az előadót motiválta a kritika arra, hogy bővítse ki ismereteit a kutatási területén. Az előadások témáit rendkívül érdekesnek és sokszínűnek találtam és az a nyitottság, ami ezt a közeget jellemzi, az is mindenképp elismerésre méltó. Hiába volt szó a férfiaktól esetleg távol eső körmözés témájáról, ugyanúgy érdeklődéssel és nyitottsággal tudtak ezen messzinek tűnő téma felé fordulni. Látni hallgatótársakat ebben a szituációban helytállni illetve realizálni a munka mennyiségét a kutatások mögött mindenképp inspirálóan hatott.”

(Buzek Vivien, elsőéves anglisztika alapszakos, néprajz minor szakos hallgató)

A harmadik versenyző Vadas Hanga Napsugár (BBTE) volt, aki A rikoltozás kontextusai Dezső Erzsébet magyarszováti énekes elbeszélése alapján címmel tartott előadást. Megtudhattuk, hogy a rikoltozás magába foglalja a helyi csujogatókat és a különböző indulatszavakat, majd a hozzájuk kapcsolódó kérdéseket egy adatközlő elbeszélése segítségével hozta közelebb a hallgatósághoz. Az egyéniségkutatás módszertanára építő kutatás középpontjában Dezső Erzsébet állt, akinek az édesanyja Kallós Zoltán egyik fő adatközlője volt. A negyedik előadást Kasza Dániel tartotta, az SZTE BTK harmadéves néprajz szakos hallgatója, A citera tánckísérő szerepe a XX. század második felében címmel. Beszámolójában elsősorban a citerát, mint hangszert mutatta be Kecskemét környéki adatok alapján, majd annak 30-70 évvel ezelőtti tánczenei szerepéről, illetve az ezredforduló utáni helyzetről is beszélt az előadó.

„Mindent egybevetve egy remek élmény volt részt venni egy ilyen eseményen, hisz nagyon izgalmas kutatásokba, valamint különböző kutatási módszerekbe nyertünk betekintést, hozzánk hasonló pályakezdők munkája által. Biztos vagyok benne, hogy az itt tapasztaltakat majd mi is fel tudjuk használni az elkövetkezendőkben.”

(Dajka Dávid, elsőéves szabad bölcsészet alapszakos, néprajz minor szakos hallgató) 

Az ötödik előadást Klíma Döníz (SZTE) tartotta „Mi megtanultunk táncolni, …mert élni akartunk.” – A gombosi táncok kutatástörténete címmel és témamegjelöléssel. Vajdasági magyarként egy lokális témában kezdett kutatni: a tüsköm névre hallgató lánykarikázót vette górcső alá. A hatodik előadás Keresztény Csenge (SZTE) beszámolója volt, melynek címe: Egy néptáncgyűjtő körút adatainak értelmezése. Ebben Martin György által, Erdély román-magyar vegyes lakosságú területein zajló néptáncgyűjtést tanulmányozta. A kutatása során felhasznált terepnaplókat és filmfelvételeket, amelyek nyomán új kérdéseket fogalmazott meg Martin kutatásaival kapcsolatban.

A folklór tagozat utolsó indulója Hidvégi Bence Gábor volt, előadásának címe: A magyar néptánc megjelenési formáinak változása – Az autentikustól a táncszínházig. A hallgató a néptánc modernizációját vizsgálta. Vizsgálata szerint a kortárs néptáncra jellemző a show-jelleg, vagyis a látványos, nagyszámú jelenetegyüttes és a virtuozitás. Az előadó beszélt a kortárs színház és a néptánc fúziójáról Pintér Béla és Alföldi Róbert rendezéseiben, a műfajok elmosódásáról, illetve az autentikusság kérdéséről is.

36. OTDK Humán Tudományi Szekció néprajz tagozatának folklór szekciója
36. OTDK Humán Tudományi Szekció néprajz tagozatának folklór szekciója
36. OTDK Humán Tudományi Szekció néprajz tagozatának folklór szekciója
36. OTDK Humán Tudományi Szekció néprajz tagozatának folklór szekciója
36. OTDK Humán Tudományi Szekció néprajz tagozatának folklór szekciója
36. OTDK Humán Tudományi Szekció néprajz tagozatának folklór szekciója
36. OTDK Humán Tudományi Szekció néprajz tagozatának folklór szekciója
36. OTDK Humán Tudományi Szekció néprajz tagozatának folklór szekciója
Fotók a 36. OTDK Humán Tudományi Szekció Folklór tagozatáról, 2023. április 12.

A körmös szalontól a nagygazdák státuszszimbólumáig

Idén a társadalomnéprajzi szekcióban nyolc hallgató vett részt, a zsűrit pedig Nagy Károly Zsolt (Sárospataki Református Teológiai Akadémia) Lajos Veronika (Miskolci Egyetem) és Farkas Judit (Pécsi Tudományegyetem) alkotta. Először Nagy Dávid Krisztián, az ELTE hallgatója tartotta meg előadását Házasság, keresztszülői kapcsolatok a 19. században az Abaúj vármegyei Szalán címmel. A kutatás során mikrotörténeti kutatási módszert alkalmazott, amelyet a későbbiekben más demográfiai anyagokkal, például peres anyagokkal igyekszik majd kiegészíteni.

A második előadó Lakatos Emília-Katalin volt, aki Az emlékes füzet és a katonafüzet mint a megbecsülés és a kapcsolattartás hordozói- egy kászoni tárgy populációs vizsgálatában címmel írta dolgozatát. A dolgozat fő kérdése, hogy miként jelenik meg a megbecsülés és a kapcsolattartás ezekben a füzetekben, amelyek az előadó családi örökségének részét képezik. A harmadik előadó Váczi Virág (ELTE), aki Legyen az Áfész vendége! A vendéglátóipar néprajza a kádár korszakban a Velencei-tó térségében címmel tartotta meg előadását, amely fókuszában az otthonon kívüli evés szokásai álltak. Ehhez számos turisztikai kiadványt, adatárat, fényképeket, képeslapokat, magándokumentumot és mélyinterjúkat is felhasznált. A negyedik előadás Siklós Csenge Annáé (ELTE) volt, Bor és ünnep:Szent György-hegyi napok közösségformáló szerepe címmel. A kutatásban hangsúlyos volt az ünnep rítusa, annak változása az évek során, illetve a társadalom identitására gyakorolt hatása is. A terepmunka során a hallgató mélyinterjúkat és résztvevő megfigyelést is végzett.

„Az előadások színes és változatos volta miatt egyáltalán nem volt lehetőségem unatkozni. Továbbá úgy érzem,hogy ezek az előadások remek alkalmak adnak arra is, hogy az ember elgondolkodjon a saját jövőbeli kutatási témájával és területével kapcsolatban is.”

(Baumgartner Vivien, elsőéves néprajz szakos hallgató )

Az ötödik előadást Jánosi Kincső Mária tartotta A jó szomszéd: Gyarmatpusztára beköltözők közösségének alakulása címmel. A hangsúly a A Szomszédok nevű baráti csoport szerveződésén és életén volt, amely nagy hatással van a településre és annak programjaira, például a szabadidő közös eltöltése, közös evések és ivások, karácsonyi díszítés, mézeskalács díszítés kötődik hozzájuk. A hatodik előadást Szeverényi András (ELTE) tartotta Nagygazdák és státuszszimbólumok. Az anyagi jólét kifejezésének eszközei galamenti agrárvállalkozók körében cím alatt. Előadásában 5 nagygazdát emelt ki Verseg és Kartal településekről: közülük kettővel interjúkat készített az előadó. Szó esett a faluban jelenlévő sajátos hűbéri láncról, a tevékenységük felépítéséről, vállalkozásról, illetve a státusz szimbólumokról is. A hetedik előadás az ELTE-BTK hallgatójához, Áldozó Borbálához kötődik. Előadásának címe A szalon, a körmös és a piros karmok. A körmöshöz járás gyakorlata egy városi vonzáskörzeten kívül eső településen. Dabronyban található Eszter szalonja, egy klasszikus Kádár kockában, amely a környékbeli településeken élő nők számára központi hellyé vált a szolgáltatások terén. Az előadó szerint ezt a helyet egyfajta női térként érdemes vizsgálni. A körmözés megteremtik a falusi nők számára a divatozás lehetőségét, illetve segítenek nekik nőiességük megélésében is.

„Izgalmas feladat volt meghallgatni mások kutatási eredményeit, minden tekintetben. Sokat lehetett tanulni az előadásokból. Hasznos volt például látni azt is, hogy milyen forrásokat lehet felhasználni a kutatások során. Mivel az előadók egy »vizsgahelyzetben« voltak, azt is láthattuk, hogy hogyan kell kiállni egy szakmai bizottság elé. Nagyon jó példát mutattak nekünk!”

(Kiss Cintia, elsőéves keleti nyelvek és kultúrák japán szak, néprajz minor szakos hallgató)

Az utolsó előadást a Szegedi Tudományegyetem hallgatója, Sóczó Viktória tartotta Környezettudatos életmód a szegedi egyetemisták körében cím alatt. Az előadó 18-25 éves szegedi egyetemisták attitűdjeit vizsgálta interjúkkal (11 fő), online kérdőív (56 fő) segítségével. Kutatása szempontjából releváns alapfogalmakat is összegyűjtötte: környezettudatosság, fenntartható fejlődés, zero waste. Kérdései között szerepelt, hogy mióta folytat környezettudatos életmódot az illető, kik támogatták ebben az életmódban, komposztál-e, milyen élelmiszervásárlási és ruhavásárlási szokásai vannak.

36. OTDK Humán Tudományi Szekció néprajz tagozatának társadalomnéprajz szekciója
36. OTDK Humán Tudományi Szekció néprajz tagozatának társadalomnéprajz szekciója
36. OTDK Humán Tudományi Szekció néprajz tagozatának társadalomnéprajz szekciója
36. OTDK Humán Tudományi Szekció néprajz tagozatának társadalomnéprajz szekciója
36. OTDK Humán Tudományi Szekció néprajz tagozatának társadalomnéprajz szekciója
Fotók a 36. OTDK Humán Tudományi Szekció Társadalomnéprajz tagozatáról, 2023. április 13.

Szöveg: Dajka Dávid, Baumgertner Vivien, Buzek Melinda Vivien, Dombi Miksa, Döbör-Hodászi Gréta, Greznevics Dorka, Kiss Cintia, Kovács Amanda, Fekete Orsolya, Máté Erik

Fotók: Berty Réka, Bognár Dominika Deodáta és Fodor Ákos

A magyar nemzet etnológiája – megjelent Bali János legújabb kötete

Több mint harminc év munkáját összegzi Bali János új könyvében, mely A magyar nemzet etnológiája címmel jelent meg. A kötetben olvasható tematikus csoportokba rendezett tanulmányok a magyar nemzeti identitás és nacionalizmus jelenségeit vizsgálják. A szerző sorra vesz olyan nemzeti jelképeket mint a kopjafa vagy a nemzeti lobogó, rákérdez a népi kultúra és néprajztudomány nemzeti identitásformáló hatásaira, illetve elemzi a Magyarországot Európához vagy a „Kelethez” kapcsoló ideológiákat. A könyv alább olvasható zárófejezetéből pedig az is kiderül, hogy mi köze mindehhez a botosjetinek.

Utószó helyett

2019. novemberében, a Demokrata magazinban jelent meg egy interjú Tózsa Istvánnal, a Corvinus Egyetem oktatójával arról, hogy milyen szinten áll az egyetemi hallgatói magyarságismerete. A professzor lesújtó képet tárt az olvasók elé. „A tájékozatlanság olyan elképesztő fokú, mintha a hallgató egy magyarul beszélő külföldi lenne. (…) Az alapszakos hallgatók magyarságtudata kognitív szinten 15-21 százalék, a mesterszakos kontrollcsoporté 33. Ez az ismereteikre vonatkozó alacsony nemzeti identitástudat nem elég ahhoz, hogy az affektív és a cselekvési magyar identitástudatuk esetleg ne negatív irányban nyilvánuljon meg. (…) Egy 21 százalékos kognitív nemzeti identitás nem szükségszerűen tartja vissza a hallgatót attól, hogy egy magát határozottan nemzetinek deklaráló kormány ellen – és ne mellette – tüntessen. Ez komoly akadálya lehet a magyar kormány tudatos nemzetállam-építési és -erősítési politikájának.”( 1 )

Tózsa megközelítése szerint a nemzeti identitásnak három szintje van. A kognitív identitás azt jelenti, hogy mit tudok arról a nemzetről, ahová tartozom; az affektív identitás, hogy mennyire vonzódóm a nemzetemhez, tudok-e érzelmileg azonosulni a magyarságommal; a cselekvési identitás pedig azt, hogy mire vagyok képes a nemzetért: szavazni, tüntetni vagy szükség esetén harcolni is? Tényleg ennyire elkeserítő a helyzet, amely a jövőt is magába foglalja? Mennyiben felelős ezért a közoktatás vagy a média? Vagy a világ változott meg oly módon, hogy a benne való tájékozódáshoz, az otthonosság kialakításához már nem feltétlen ad támpontokat a nemzeti kultúra? Ha a fiatalok nem is fordultak el a nemzettől, mi az az új hangszerelés, „brand”, melyen keresztül számukra is érdekes és fontos lehet mindez?

Lehetséges, hogy a nemzeti kultúrához köthető ismeretanyaggal kapcsolatos aktív tudás szintje a magyar fiatalok körében nem pusztán alacsony, hanem más szerkezetű, mint az a közoktatásban elsajátítandó tananyagból következik. A formális iskolai oktatás mellett két másik szocializációs tényező, az „otthon” (vagyis a család, a rokonság, a baráti kör, tehát az „erős kötések”), valamint a „nagyvilág” (vagyis a média, annak is egyre inkább az online, digitalizált felületei) szintjén kell keresni az okokat. Arra érdemes keresi a választ, hogy milyen mértékben meghatározók e tudásanyag megkonstruálásában a felsorolt tényezők, a fiatalok hol keresik (vagy éppen nem keresik) az ezzel kapcsolatos információkat. Feltételezhetjük, hogy a harmadik szocializációs szegmensben („nagyvilág”) olyan mértékben alulreprezentált a nemzeti kultúra, hogy ez nem tudja ellensúlyozni a másik két szegmenst. Az általános képet árnyalhatják azok a speciális esetek, amikor az egyén vagy csoport ettől függetlenül széles körű ismeretekkel és erős érzelmi és tudati kötődéssel rendelkezik a nemzeti kultúra irányában. Ez abban az esetben igaz, ha a család vagy valamelyik csoport (pl. néptáncosok, barantások, cserkészek) hatása felülírja az általános trendet.

A magyarságismeretet négy nagyobb területre bontjuk. Népi kultúrára (1), amelynek részei a kalendáris és az emberélet fordulóihoz köthető népszokások, a népzene és néptánc, a népköltészet, a tárgyalkotó népművészet, a népcsoportok és regionális kultúrák, a termelés és a fogyasztás hagyományos formái stb. A következő terület a nemzet térbeliségének, földrajzának (2), a tájak, települések, a domborzati és vízrajzi elemek ismerete. A magyarság időbeliségének, történelmének (3) ismeretét a nemzeti magas kultúra (4), vagyis a zene, a képző- és iparművészet, a magyar nyelv és irodalom, az épített örökség, a tudomány és sport területeihez köthető tudás egészíti ki. Hipotézisünk szerint, a népi kultúra, bár a formális közoktatásban alulreprezentált a másik három területhez képest mégis kiemelt szerepet kap a nemzettudat alakításában, köszönhetően a második („otthon”) és a harmadik („nagyvilág”) szocializációs szegmenseiben való felülreprezentáltságának. Ezt a feltételezést erősítik a népi kulturális örökség fogyasztásának olyan fontos színterei, mint a különböző fesztiválok (pl. Mesterségek Ünnepe, főzőversenyek), a közszolgálati televízióban jelentős teret kapó műsorok (pl. Fölszállott a páva), illetve a nemzeti hungarikum mozgalom (helyi, megyei, magyar, ágazati és külhoni értéktárak).

A magyarországi és a határon túl élő fiatalokat összevetve feltételezzük, hogy az utóbbiak valamivel jobban kötődnek a magyar nemzeti kultúrához, s azon belül a népi kultúrához, hisz kisebbségi életük során, identitásuk megtartásában szükséges támpontot jelentett mindez. Azt is megállapíthatjuk, hogy a határon túli magyar fiatalok nemzeti kultúráról alkotott képében még nagyobb szeletet tesz ki a népi kultúra, ami egyrészt a külhoni magyar szállásterület rurálisabb jellegéből fakad, valamint abból, hogy az állami közoktatásban a magyar nemzeti kultúra (pl. a történelem) alulreprezentált. A digitális médián keresztül elérhető és „fogyasztható” nemzeti kultúra minden bizonnyal más szerkezetű, mint a hivatalos közoktatásban közvetített magyarságismeret. A fiatalok, részben ezáltal, létrehoznak egy olyan kulturális mezőt, amelyben maguk konstruálhatják a magyar nemzeti kultúra tudáskészletét. Ez egy olyan önálló kultúra, amelynek alapos elemzésére még nemigen vállalkoztak, de egy biztos, eltérő szerkezetű, mint az idősebb generációké. A fiatalabbak számára a márkák közül a Tisza cipő, a zene területén a Bëlga zenekar vagy a Bagossy Brothers Company sokkal erőteljesebben idézi fel a magyarságot, mint a Herendi porcelán vagy Erkel és Liszt zenéje. A határon túli magyarságról előbb jut eszükbe az ismerős arcok Nélküled című slágere, mint a Székely himnusz, és így tovább.

Mintegy tíz éve jelent meg az interneten egy feladatlap részletének fényképe, mely hamar órási karriert futott be, rengetegen osztották meg a képet, amely valódi mémmé vált. ( 2 ) A feladatlap eredetileg a kisiskolások számára készült. A kép első rajza, amelyet az alkotó bizonyosan juhásznak szánt, a gyermeki asszociációban a botosjeti meghatározást kapta. A botosjeti fogalom lett, a modern világot még az előző generációval szemben is, élesen eltérő tájékozódási pontok és információs háló alapján megismerő új, gyermeki generáció látleleteként. Botosjeti köré (igaz külön írva…) Facebook-csoport is szerveződött, cég alakult. Vajon 100-150 éve, vagy akár csak 15-20 éve, előfordult-e, hogy egy 7-8 éves gyermek előbb asszociál jetire mint juhászra a kép alapján? Eszünkbe juthatnak Sinkó Katalin és Albert Réka kutatásai, hogy a képzőművészet (festészet, szobrászat, grafika) és az irodalom, Valerio-tól, Lotz Károlyon és Izsó Miklóson át Eötvös Józsefig, és persze Petőfiig, valamint a népszínművekig, a betyárjátékokig, hogyan járulhatott ahhoz, hogy a Magyar Alföldet (a „pusztát”) a nemzet tájának, a magyar lélek és „othonosság” kifejeződésének tekintsük. Felidéződnek-e még ezek a tartalmak a gyerekek fejében? A kép sikerét nem csupán egyetlen képaláírás adja. Ha értelmezzük az eredeti feladatot, nyilván az „ly” és a „pontos j” használata közötti különbség volt a munkafüzet-készítő szándéka. Már az is megmosolyogtató, hogy a kályhát kandallónak látta az ismeretlenül népszerűvé lett kisiskolás (igaz, az nem tűnt fel neki, hogy abban nincsen „jé”). Viszont, a hajót autóként határozza meg. Ezek szerint nem ismerte fel a vízi járművet, vagyis számára az is terra incognita. Viszont elképzelhetjük az örömét, amikor az első képben felismerte a botosjetit, s rájött, hogy ebben tényleg van „jé”, s azt is tudja, hogyan kell leírni! Nincs még egy olyan „terepe” a nagyvárosi, fogyasztói humornak, mint a pólófeliratok. Talán kitalálható: az interneten már lehet rendelni botosjetis pólót, képpel és felirattal. Télire egy kapucnis botosjetis pulóvert és egy botosjetis bögrét ajánlok. Merthogy már azokat is lehet kapni. Egy új, internetes folklórműfaj inspirálója lett a „félreismert”, zord külsejű juhász. A „botosjeti tribute”-ok közül csak kettő: Melyik regényét ismered Molnár Ferencnek? A válasz: Caramell. Vagy karikázd be a kakukktojást és indokold a válaszod! Mars, Vénusz, Plútó, Merkúr közül az első, mert az eggy (sic!) csoki.

A magyar nemzet etnológiája
A magyar nemzet etnológiája
A magyar nemzet etnológiája
A magyar nemzet etnológiája
A magyar nemzet etnológiája
1-3. Botosjeti tribute-ok különböző facebook oldalakról. 4-5. Az elhíresült botosjeti dizájn, amit a Pólómánia webáruház is használ termékeihez.

A nemzeti kultúrára, a generációról generációra átörökíteni szándékozott „nagy hagyományra” érvényes, hogy eredendő múltorientációját a jelennel való szembesülés állítja kihívás elé. Ha a híres, 19. századi francia történész, Ernest Renan nemzetfelfogásából indulunk ki (közös kép a múltról és közös terv a jelenben, a jövőről), akkor nehezen lehetne eltekinteni a múlttól. De, tágítsuk ki a problémát! Mit kezdjünk a múltunkkal? Mennyire érdemes egy letűnt világ ismereteit megkövetelni a jövő generációjától? Vagyis, mi legyen a közoktatás iránya és célja? Leegyszerűsítve, két eltérő elképzelésre lehet a választ kisarkítani. Az egyik álláspont, hogy a közoktatás célja a műveltség egyéni elterjesztése, s a műveltség célja, hogy az egyén otthonosan mozogjon a világban. Márpedig, napjaink „posztmodern” magyar médializált világában lehetséges, hogy fontosabb ismeretnek, szélesebb tudásnak hat, hogy ki az a Berényi Miklós, mint az, hogy ki az a Molnár Ferenc (az író). Ebből a nézőpontból az oktatás tárgya (is) reformra szorul, hiszen a premodernitásban és a modernitásban kialakult szimbólumok ma már kevéssé értelmezhetőek. A másik álláspont a közoktatásnak a közösségépítésben és az identitás kialakításában játszott szerepét tekinti elsődlegesnek, hogy visszautaljunk Renanra. Más szóval, összetartó nemzeti közösség ott alakul ki, ahol a múltra való emlékezetnek (mire és hogyan) van közös tárgya és módja, s így másodlagos, hogy a tudás mennyire korszerű. De vannak más vélemények is. Az etnológus Billy Ehn kimutatta, hogy a svéd nemzeti érzést kiválthatja a hagyományos svéd nyári étel, a pácolt hering, az újburgonya és a hideg pálinka íze és illata. „E jelenségben tükröződik a kultúra egésze, a nyár, az ünnep, a nemzeti összetartozás öröme.” Ki tudja, lehet, hogy a botosjeti is előbb-utóbb hungarikummá válik?

A magyar nemzet etnológiája
A magyar nemzet etnológiája
A magyar nemzet etnológiája
A magyar nemzet etnológiája
A magyar nemzet etnológiája
A magyar nemzet etnológiája
Bali János új könyvének tartalomjegyzéke, A magyar nemzet etnológiája, ELTE BTK, Budapest, 2022

Jegyzetek

Családok a kitelepítések árnyékában – tanulmánykötet az ELTE BTK Néprajzi Intézetének kiadásában

„Iszonyú komplex tudás az, amit elsajátíthattunk az egyetemi évek alatt” – Babos-Fehér Nóra civil szakmában elhelyezkedő alumnánkkal beszélgettünk

Édesanya, énekesnő, néprajzos. A népzenekutatói ambícióktól nem vezet egyenes út a társadalomnéprajzi témákat feldolgozó szakdolgozatig és a Kormorán együttes frontemberének és a Győri Nemzeti Színház színésznőjének munkájáig. Megújult Alumni sorozatunkban olyan, az ELTE Néprajzi Intézetben végzett néprajzosokat kérdeztünk, akik nem az akadémiai világban helyezkedtek el, hanem valamilyen civil szakmában találták meg hivatásukat. Az előző részben bemutatott hallgatónkhoz hasonlóan Babos-Fehér Nóra is édesanyaként igyekszik helytállni. A cikkből kiderül, hogy milyen is volt „kívülről” érkezni az ELTE Néprajzi Intézetébe és hogy a színház világában hogyan is hasznosul az itt megszerzett tudás.

1. Rövid bemutatkozás

Babos-Fehér Nóra vagyok, énekesnő, színésznő és néprajzkutató. Egy csodálatos kisfiú édesanyja, és feleség. Jelenleg leginkább ez a szerepkör tölti ki a mindennapjaimat. Határon túli magyar vagyok: ez mindig is nagyon erősen lüktetett bennem, és a mai napig meghatároz.

2. Mesélj egy kicsit a szakmai életutadról!

A néprajz szakma alapjait a SZTE BTK néprajz és kulturális antropológia szakán sajátítottam el, ahova főként azzal az ambícióval érkeztem, hogy majd egyszer népzenekutató leszek.  Azonban a sors másképp alakította az utam. Másodéves egyetemistaként, az iskolapad mögül, egy szempillantás alatt a Kormorán zenekar énekesnőjévé váltam. Olyan gyorsan történt, hogy szinte nem is tudtam, pontosan mi történik velem. Ennek lassan 12 éve, a zenekarral azóta is töretlenül koncertezünk. Némi csúszással, de befejeztem Szegeden az alapképzést. Népzenekutatói törekvéseim sajnos nem bontakoztak ki, szakdolgozatomban táplálkozáskultúrával és interetnikus kapcsolatokkal foglalkoztam. Majd 2 év szünet után úgy éreztem, nem szabad veszni hagyni az egyetemi tanulmányaimat. Akkor úgy éreztem, van rá időm és erőm, és mivel már Budapesten éltem, az tűnt a legkézenfekvőbbnek, hogy az ELTE BTK néprajz szakának mesterképzésére jelentkezzek. A tudásom igencsak megcsappant addigra, az alapképzést más helyen végeztem, mindenki idegen volt számomra. Nem volt túl felemelő érzés, de tisztában voltam a hiányosságaimmal, s igyekeztem felzárkózni. Az ELTE-n rengeteget tanultam, mind szakmailag, mind emberileg, jó döntés volt, hogy azt a két évet rászántam a mesterképzésre. Soha nem hittem volna, hogy valaha fogok bármiről is 100 oldalt írni! A diplomamunkám elkészítése volt talán eddigi néprajzos pályafutásom egyik legizgalmasabb feladata. Interetnikus kapcsolatok hatásait vizsgáltam a Vajdaságban a vegyesházasságok kapcsán. Még most is lázba tud hozni ez a téma, s ki tudja, talán egyszer visszakanyarodok majd hozzá. Viszont egyelőre még más az én utam. Jelenleg minden figyelmemet a kisfiamnak igyekszem szentelni, s amikor van egy szusszanásnyi időm, akkor koncertezek, és visszaállok a színházi előadásaimba.

1. Kisfiammal – Fehér Kornél fotója; 2-3. Fellépés a Kormorán zenekarral; 4. István, a király című előadáson Rékaként, Győri Nemzeti Színház

3. Mit szerettél legjobban az egyetemen?

A mesterszak első évének végén, amikor szakosodást kellett választani, nem volt kérdés, hogy az etnológia szakirányt választom, ez sokkal közelebb állt hozzám. Deáky Zita tanárnő óráit nagyon szerettem, így végül ő lett a konzulensem is, s a legkedvesebb emlékeim is hozzá köthetők. Mindig támogatott, biztatott, s még majdnem arra is rávett, hogy felvételizzek a doktori iskolába. Azonban addigra nekem ismét túl sok lett a zenekari elfoglaltságom, a színházi munkáim, és a figyelmem teljes mértékben ezekre összpontosult. Mohay Tamás tanár úrral beszélgettünk, pont a sikeres záróvizsga után, hogy az ember csak egy valamit tud igazán szívvel csinálni, s az nekem nem más, mint az éneklés. Emiatt kicsit talán nehezteltek is rám, mert sohasem voltam jelen teljes értékű diákként, nem törekedtem igazán a legjobbnak lenni. Ami a feladatom volt, elvégeztem, de többet nem vállaltam. Talán érezték: nem biztos, hogy valaha is néprajzosként fogok tevékenykedni. Aztán ki tudja? Soha nem lehet tudni! ☺️

4. Mennyire valósult meg az egyetem alatt elképzelt pályaképed?

Igazán néprajzos pályaképem nem volt az egyetem alatt. Nem láttam magam sem kutatóként, sem pedig egy múzeumban ülve. S ez ma sem változott.

5. Mi a jelenlegi munkád? Mik a feladataid?

Jelenleg főállású édesanya vagyok. Mellette továbbra is a Kormorán zenekar énekesnője, s a Győri Nemzeti Színház színésznője. Édesanyaként igen sok logisztikával jár a koncertekre/előadásokra való felkészülés. Nagyon szerencsés vagyok, mert a férjem rengeteget segít és támogat. A közönség egy koncert vagy előadás alkalmával már csak a végterméket látja, de ezek mögött mindig nagyon sok munka van. Szövegtanulás, daltanulás, hangképzés. Én a mai napig heti szinten járok énekórára. Viszont kicsi gyermek mellett ezeket nagyon nehéz segítség nélkül véghezvinni. Egy-egy színházi bemutatót hosszú, 6-8 hetes próbafolyamat előz meg, napi 8 órában. Van, hogy még szombaton is. A koncertjeink többnyire vidéken, határon túl vannak. Ezért sokszor hosszú utazás, akár több napos távollét előz meg egy koncertet. Szerencsére a férjemnek nagyon rugalmas a munkaideje és többnyire távolról is tud dolgozni, ezért ezeket a hosszú utakat, próbákat együtt csináljuk végig. Jönnek velem, s ameddig nekem feladatom van, a férjem vigyáz a kisfiunkra. Ezáltal szerencsére nagyon kevés időt töltünk külön a kisfiammal. Azonban az anyaság sem könnyű meló! 😁 De minden perce megéri!

1-2. Menyasszonytánc című előadáson Jankaként, Győri Nemzeti Színház; 3. Elisabeth című előadáson Elisabethként, Győri Nemzeti Színház; 4. Bob herceg című előadáson Viktória hercegnőként, Győri Nemzeti Színház

6. Hogyan találtad meg a jelenlegi hivatásodat?

Ő talált meg engem. Én csak sodródok az árral! 🙂 Már egészen kicsi gyermekkoromban tudtam, hogy énekelni szeretnék. A szüleim szerint előbb tudtam énekelni, mint beszélni. Az általános iskolai éveim alatt hegedülni tanultam, a középiskolai évek alatt zongorázni és énekelni, s autodidakta módon gitározni is. Szinte az egész életem a zene töltötte és tölti ki a mai napig. De van egy híres mondat: „A zenélésből nem lehet megélni…!” Így hát én is tanultam valami rendes szakmát. Így jött a néprajz. De a jó Isten nem engedett letérni teljesen az útról. Így kerültem 21 évesen, szinte nulla színpadi tapasztalattal, egy már akkor 30 éves zenekar élére. Mindig hálás leszek Gulyás Ferinek, néprajzos társamnak, citera készítőnek, akinek köszönhetően megismerhettem Koltay Gergőt és Szűts Pistit.

7. Hasznosítani tudod a néprajzi tudásodat?

Nagyon sokszor eszembe jutnak az egyetemen tanultak. A Kormorán zenekar volt Magyarországon az első, akik 1976-ban népzenei dallamokat vegyítettek rockkal. Akkor, és még sokáig, bolondnak nézték őket. S láss csodát, ma rengeteg zenekar teszi ezt, mert talán azt hiszik, így őrizhetik meg zenei kultúrájuk egy szegletét. Erről például egyszer nagyon szívesen írnék egy tanulmányt. Hogy mi a célja a zenekaroknak, a népzene beolvasztásával más zenei műfajokba. Egyáltalán van céljuk vele? Vagy csak azért teszik mert ez a trend most? Vagy akár egy egész szép terjedelmű sűrű leírás születhetne egy-egy színházi büfés estéről.

Egy biztos, amit az egyetem alatt tanultam, soha senki nem veheti el tőlem. Még ha nem is tudom rögtön rávágni a választ egy kérdésre, mindig tudom, hogy merre kell azt keresnem, s szerintem ez a legfontosabb!

1-2. Elisabethként a Győri Nemzeti Színházban, 3. Bob herceg című előadáson, Viktória hercegnőként, Győri Nemzeti Színház

8. Szerinted hogyan lehet szereplője a civil munkának az egyetemen szerzett néprajzi tudásanyag?

Mindenképpen előnyt lehet kovácsolni a néprajzos tanulmányokból más munkákban is. Én azt gondolom, hogy egy iszonyú komplex tudás az, amit mi elsajátíthattunk az egyetemi évek alatt.

Nagyon sokrétű tudományág, a sok elméleti tudás megszerzése mellett megtanulunk bánni az emberekkel, olvasni a sorok között, tisztelni a tárgyakat, a különféle kultúrákat, hagyományokat. Megtanulunk kívülről szemlélni, objektív véleményt alkotni, ez még a magánéletben is sokszor nagyon jól tud jönni. Szerintem szinte bárhol tudjuk hasznosítani a néprajzos tudásunkat.

9. Hivatásodnak tartod, hogy a néprajzi világlátást a munkádon keresztül átadd és népszerűsítsd? Ezt hogyan valósítod meg?

Talán a zenei világban ezt nehéz így megvalósítani, de volt már olyan, hogy szóvá tettem egy színházi előadás kapcsán, jelmez ügyben, hogy ha már Erdélyben játszódik a történet, erdélyi emberek mindennapjairól, akkor ne adjunk a szereplőkre dél-alföldi viseletet… 

10. Mit üzensz az egyetem oktatóinak és hallgatóinak?

Az oktatóknak köszönöm mindazt, amit megtanulhattam tőlük. Sokszor eszembe szoktak jutni. Kitartást kívánok nekik az elkövetkező generációkhoz, s kívánom, hogy legyen sok olyan diákjuk, akiknek egyengethetik az útjukat.

A hallgatóknak is kitartást kívánok! Sok nehézség és buktató gördülhet elétek, de sose adjátok fel!

+1 Kinek ajánlanád a néprajz szakot?

Azoknak, akik szeretnek először mindenbe kicsit belekóstolni, s aztán elmélyedni abban, ami igazán érdekli őket!

„A legfontosabb számomra mindig az átadás, a bárki számára fogyaszthatóvá tétel volt” – Molnár Orsolya Anna civil szakmában elhelyezkedő alumnánkkal beszélgettünk
„Mindennek lehet kulturális antropológiai megközelítése” – Fazekas Anna civil szakmában elhelyezkedő alumnánkkal beszélgettünk