A medve nem táncol, de a néprajzosok igen – beszámoló a zabolai kirándulásról

Milyen egy valódi gróf élete napjainkban? Hogyan jelenik meg egy templombelsőben egyszerre több évszázad művészete? Mit neveznek cifrapogácsának? Milyen étellel várnak Pusztinán, ha galuskát emlegetnek? Erdélyben jártunk augusztus elején, a hét során nemesekkel, medvékkel, néprajzos hallgatókkal, különleges ételekkel és csodás emberekkel találkoztunk.

Augusztus elején utaztunk Bali János tanár úrral és három hallgatótársammal Erdélybe, az idén tizenkilencedik alkalommal megszervezett Fiatal Néprajzkutatók Szemináriumára. Nagyon izgatottan vártam a hetet, bútorfestőként különösen izgalmasnak ígérkezett a program. Az egész napos út után késő délután érkeztünk meg a Kárpátok kanyarulatába simuló, Kovászna megyei Zabolára. A Csángó Múzeumban találkoztunk a Debrecenből és Kolozsvárról érkezett többi néprajzos hallgatóval és Pozsony Ferenccel, a kolozsvári tanszék tanárával, aki tősgyökeres zabolaiként évről évre a tábor házigazdája. Az otthoni hőség után kifejezetten jólesett az őszies, hűvös, esős idő, ami Székelyföldön fogadott minket.

Kedden a zabolai Csángó Múzeum udvarán a Szeminárium programjaként tartott konferencián vettünk részt. A délelőtti szekcióban Szabó Árpád Töhötöm, Szőcsné Gazda Enikő, Bali János, Bereczki Ibolya, Kinda István és Pál Emese előadásait hallgattuk meg. Gazda Enikő előadása után alkalmam nyílt kézbe venni és lefényképezni egy 19. századi, Csíkdánfalván tevékenykedő bútor- és szentképfestő mester füzetét, melyben festékreceptek mellett helyi hiedelmek, ráolvasások, vőfélykönyv-részletek és a családtagok későbbi feljegyzései is helyet kaptak. A közös ebéd után Sütő István bútorfestő tartott előadást, majd Domokos Levente restaurátorral és Pozsony Ferenccel beszélgettek a székely bútorok festésének egykori és mai technikai hátteréről. Részt vettünk a múzeum bútorkiállításának szakmai megnyitóján, majd a Szentimrei Judit néprajzkutatóra való megemlékezésen, és Fejér Miklós Letűnt paraszti világ Zabolán című könyvének bemutatóján.

Székelyföldi barangolások

A hét folyamán nagyon feszített volt a program, múzeum- és kastélylátogatás mellett városnézés és medveles is szerepelt a programban. A kirándulásunk hetében néptánctábor zajlott a faluban, így minden nap részt vehettünk az esti táncházban. A négy nap folyamán rengeteg nevezetességet látogattunk meg Zabola közelebbi és távolabbi környékén, még a moldvai csángókhoz is eljutottunk. Az épített örökséget tekintve legtöbbet talán templomokban jártunk, kezdve a zabolai erődtemplommal, mely 18. századi festett kazettás mennyezetéről nevezetes. Számomra az egyik legérdekesebb a gelencei katolikus templom volt, mert egyszerre több évszázad jegyét hordozza magán – az egyik falat teljesen kitölti az árpád-kori Szent László-freskó, a szentély mennyezete gótikus stílusú, az oltár pedig barokk stílusjegyeket visel. A festett kazettás mennyezet 1628-ban készült, a karzat szentképes kazettái pedig a 18. századból valók. A történelem során valószínűleg sosem nézett ki úgy ez a templom, ahogyan ma, mégis disszonancia nélkül, nagyon archaikus hangulatot árasztva jelennek meg benne a különböző korok lenyomatai.

1–3. A gelencei templombelső és templomkert. 46. A zabolai templom

Az erdélyi nemesi birtokok közül Zabolán a Mikes kastély parkjában tettünk egy sétát, Miklósváron pedig a Kálnoky kastélyba látogattunk el, ahol személyesen az ifjú Kálnoky gróf vezetett minket körbe. A zabolai kastélyban jelenleg luxusszálloda működik, a miklósvári pedig egyrészt a 17-18. századi főúri mindennapokat bemutató Erdélyi Élet Múzeumának, valamint különféle rendezvényeknek ad otthont.

Medvelesre a Mikes-birtok feletti erdőbe volt lehetőségünk menni, a birtok vadőrével, Péter Leventével. A terepjáróból kiszállva nagyjából kétszáz métert bandukoltunk egy ösvényen mesebeli fenyvesek között, míg elértük a fakunyhót, melynek az ablakából jól ráláthattunk a hegyoldalra. Néma csendben zsúfolódtunk be a lesbe. Összesen 6-8 medvét is láttunk, akik a Levente által kihelyezett kukoricára érkeztek. Az egyikük egészen közel jött a leshez, néhány méterre falatozott tőlünk. Levente mesélt a medvékről – nevet adott nekik és mindegyiknek ismeri az élettörténetét. Kicsit magáról is beszélt, hogy hogyan került ilyen közel a természethez és az erdő lakóihoz.

„A szüleim sokszor mondták, hogy engem csak úgy az erdőben kaptak meg, mikor kicsi voltam.”

1. Kamasz medvebocs. 2. Kilátás a szállásról

Kézdivásárhelyre a néprajzos Dimény Attila vezetésével mentünk, aki többek között mesélt a város főteréről, majd megmutatta azt az épületet, amelyiket a szentendrei Skanzenben építettek fel az új erdélyi tájegységen. Meglátogattuk a céhtörténeti múzeumot is, ahol a fazekasok, cipészek és kovácsok között a mézeskalácsosoknak is jutott hely. Itt hallottam először a cifrapogácsa megnevezést a díszes mézeskalácsra, ami persze azonnal a szívemhez is nőtt.

1. Kézdivásárhely főtere. 2. Cifrapogácsák. 3. Gábor Áron szobra a galambok kedvenc gyülekezőhelye. 4–5. Kézdivásárhelyi épület a szentendrei Skanzen erdélyi tájegységében és eredeti helyén.

Szereten innen, Kárpátokon túl

Az egyik napot teljes egészében Moldvának szenteltük. A Kárpátokon és az ezeréves határon átkelve három órányi kanyargós és zötyögős út után érkeztünk meg Forrófalvára, ahol megnéztük a Mátyás-korabeli fatemplomot és a körülötte fekvő temetőt. Ebédre a Benke család várt minket Somoskán. Senki sem tudta igazán, milyen lehet az előre beharangozott „savanyú leves”, de mint kiderült, finom – zöldséges, húsos, és egy kicsit valóban savanyú. A desszert frissen sült fánk volt házi lekvárral, a bátrabbak a rózsalekvárt is megkóstolhatták. Ebéd után Benke Paulina eredeti csángó szőtteseket, kendőket és viseletdarabokat mutatott saját gyűjteményéből. Kicsit sajnáltam, hogy nem volt több időnk beszélgetni házigazdáinkkal, épp csak felhörpintettük a kávét, mikor már tovább kellett állnunk.

1. Forrófalva fatemploma. 2–3. Benke Paulina megmutatta szőttesgyűjteményét. 4.Házigazdáink. 5. Moldvai hangulat

Csángóföldön Nyisztor Tinka pusztinai portáját is meglátogattuk, aki többek között arról is híres, hogy ő volt az első moldvai csángó, aki az anyanyelvén szerzett doktori fokozatot. Tanulmányai végeztével hazatért Pusztinára, szülőházát a hagyományos berendezés megtartásával tette életterévé:

„Ez a legélőbb tájház a világon. Benne lakom.”

A nap méltó gasztronómiai lezárása volt a galuska, melyet házigazdánk készített. Mindenki, még a székelyföldiek is valami tésztafélére számítottak, de kiderült, hogy arrafelé a szőlő-, káposzta- vagy fuszulykalevélbe töltött kását nevezik így, azt, amit mi mind tőtikeként ismertünk. Az utána tálalt túrós kalács a hét kedvence lett, annak ellenére, hogy napról napra rengeteg különlegesség került az asztalra.

1. Bali János és Nyisztor Tinka. 2. Csángó szőttesek. 3. Galuska

Eszik-e vagy isszák?

Nem csak Moldvában szembesültünk a gasztronómiai élményekhez járó terminológiai nehézségekkel. A vacsoránál a nagy bográcsokban készült ételeket helyi nevükön nevezték – a gulyás nem leves volt, hanem inkább pörkölt, a krumplipaprikás és a krumplitokány két különböző étel, és egyik sem paprikáskrumpli. A hét végére már feladtam, hogy az emlegetett ételeket a nevük alapján megpróbáljam elképzelni. Mikor Zabolán megkérdezték, hogy kérünk-e a laskaleveshez kenyeret, az elmúlt napok tanulsága nyomán mi, magyarországiak úgy döntöttünk, előbb inkább megnézzük, milyen pontosan az a „laskaleves”. Mint kiderült, mi úgy neveztük volna, hogy „csontleves cérnametélttel”, és eszünkbe sem jutott volna kenyeret enni hozzá.

Vasárnapra már csak a hazaút maradt. A fáradtságtól és az élményektől kótyagosan utaztunk, a havasok lassan szelidültek síksággá. Visszafelé is megcsodáltuk a román autópálya-menti vécéket – de csak messziről –, és mikor Budapesten kiszálltunk az autóból, szinte szürreálisnak tűnt a gondolat, hogy pár napja a Kárpátok túloldalán üldögéltünk egy teraszon, vagy medvéket lestünk a hegyen. Olyan távoli, s mégis egészen közel van – országhatár ide vagy oda, mégis kicsit otthonos. Aki teheti, menjen sokat, fedezze fel a saját szemével!

Szöveg, képek: Berty Réka
Kiemelt kép: Dimény Attila

Hála József: Az írógépes korszak egyik utolsó mohikánja

Termelési gyakorlat, katonaság, Erika. A magyar néprajztudomány írógépes korszaka egyik utolsó mohikánjának visszaemlékezései életének a gépírással fémjelzett, hosszúra nyúlt periódusára. Hála József írásából kiderül, hogyan került kapcsolatba a gépírással diákéveiben (nem úgy, ahogy gondolnánk), hol tanult meg cirill billentyűzetet használni (nem ott, ahol gondolnánk) és mikor nyugdíjazta Erikát, az írógépet (sokkal később, mint gondolnánk).

A budapesti Szabó József Geológiai Technikum diákjaként a tanévek közötti nyári szünetekben ún. „termelési gyakorlatokon”, vagyis vidéki szakmai gyakorlatokon kellett részt vennem. Az egy-egy hónap alatt naplót kellett vezetni. Ez és az illető munkahely véleménye alapján kaptunk e munkára érdemjegyet. Harmadik gyakorlatomat 1967-ben a Heves megyei Petőfibányán töltöttem több társammal együtt. Az irodában, ahol helyet kaptunk, árválkodott egy öreg írógép. Először kíváncsiságból ültem elé, aztán egyre inkább belejöttem a gépelésbe, úgyhogy az említett naplómat ezzel írtam meg. Emlékszem, nagyon gyorsan rögződött bennem a klaviatúra, az egyes betűk helye, tehát kis idő eltelte után elég gyorsan ment a gépelés – de csak két ujjal, a két mutatóujjammal.

Hála József néprajzkutató, muzeológus, geológus 1949-ben született Alagon. Tanulmányait a Magyar Állami Földtani Intézetben (1968-tól) és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (1978–1983) végezte. Doktori disszertációját 1987-ben védte meg, témája a börzsönyi kőbányászat és kőfelhasználás 19-20. századi története. Az Országos Földtani Múzeum muzeológusa, tudományos munkatársa és az ELTE Tárgyi Néprajzi Tanszék adjunktusa volt. Főbb publikációi: Ásványok, kőzetek, hagyományok: Történeti és néprajzi dolgozatok (1995), Tudósok, kutatók, gyűjtők: Néhány fejezet a magyar néprajztudomány és muzeológia történetéből (2014)

1968. augusztus 28-án felvételt nyertem hazánk legrégebben (1869-ben) alapított állami kutatóintézetbe, a patinás és nemzetközi hírű Magyar Állami Földtani Intézetbe és ott dolgoztam egészen 2011. december 28-ig, nyugdíjba vonulásomig.  Munkaviszonyom az egyetemi tanulmányaim (1978–1983) ideje alatt sem szakadt meg, ekkor ún. “egyéni levelező hallgató” voltam.

A Földtani Intézet Észak-Magyarországi Osztályán, majd a Könyvtárában, végül a Múzeumában végig a mindennapi munka része volt a gépelés, amelyre a legkülönbözőbb írógépek (a régi, „muzeális”, gyönyörű betűs Continentaloktól és Mercedesektől kezdve a legmodernebb elektromos masinákig) álltak rendelkezésre. A legjobban egy kis német Erika táskaírógép nőtt a szívemhez, amelyet több évtizeden át használtam (ezzel írtam a szakdolgozatomat, a doktori értekezésemet, sok tanulmányt és több könyvet is) – és néha használom ma is.

A gépelésben igazán „profi” a katonaságnál lettem. 1969-től 1971-ig a váci híradós laktanyában szolgáltam, ahol géptávírász kiképzést kaptam. Ott nemcsak a latin, hanem a cirill betűs gépek használatát is megtanultam – mégpedig tíz ujjal! A leszerelés után visszaszoktam a két ujjal való gépelésre, az viszont a mai napig igen gyorsan megy!

Részletek Hála József első gépeléséből, Hála József Erika-írógépe (Fotó: Hála Noémi)

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakán a gépelést nem tanították, ha jól emlékszem, a tanárok a szemináriumi dolgozatokat kézírással is elfogadták, viszont a szakdolgozatot gépelve kellett beadni, szépen beköttetve. Itt is hasznosítottam gépelési tudásomat. Nemcsak a szemináriumi dolgozatokat adtam be gépelve, hanem otthon számos tárgy előadásait is legépeltem az órai jegyzeteim alapján (például Tálasi István, Barabás Jenő, Paládi-Kovács Attila, Sárkány Mihály és mások óráinak anyagát). A legemlékezetesebb és legnagyobb teljesítmény Sárkány Mihály antropológiai előadásainak szó szerinti leírása volt, ugyanis azt magnetofonfelvételek alapján készítettem.

Aztán, amikor beköszöntött a számítógépek korszaka, én sokáig megmaradtam az írógépnél – Erikánál. Teljes mértékben tisztában voltam az új technika előnyeivel, nem elvi okokból, de nemigen akaródzott az új gép elé ülni – magam sem tudom, miért. Tudtam, hogy előbb-utóbb váltanom kell, de húztam az időt. Aztán lassan eljött a pillanat, amikor már nemigen fogadták el az írógéppel készített cikkeket, egyre több lesajnáló megnyilvánulást tapasztaltam néhány kolléga részéről, éreztem, hogy nem halogathatom tovább a váltást. 2015-ben vettem egy számítógépet, leültettem magam mellé az unokámat, Noémit és megtaníttattam magamnak az alapokat, attól kezdve, hogy hogyan kell a masinát bekapcsolni. Azt hittem, hogy én voltam az „utolsó mohikán”, az utolsó, aki nem számítógépezett – de tévedtem! Mint a Néprajzi Hírek és a Honismeret szerkesztője, ma is kapok írógéppel, sőt, kézzel (!) írt cikkeket is! Másoknak meg a feleségük, barátjuk, unokájuk írják le a cikkeiket! Bizony még nem zárult le az átmeneti időszak, egymás mellett él a múlt és a jelen!  

Azóta belejöttem a számítógép használatába, naponta akár több tucatnyi levelet is megírok és azt hiszem, jól megy a Google-ban, a Hungaricana-ban, az ADT-ben stb. való kutatás is. Viszont cikket írni csak kézzel tudok, amikor úgy érzem, készen van, akkor viszem a szöveget a gépbe. Ezt így szoktam meg, valószínűleg ez már így is marad…

Erikát nyugdíjaztam (csak nagyon ritkán használom), de a megöregedett és bizony megrozzant masinát – évtizedeken át hű társamat – nem volt szívem kidobni. Itt van velem a szobámban és gondolom, néha csodálkozva nézi: mi lehet az a világító valami, amely fölé gyakran egész nap görnyedek?

Szerző: Hála József

                                                                                                   

Lower Clergy and Local Religion in 16th–20th Century Europe – beszámoló a Folklore Tanszék és a Történeti Folklorisztikai Kutatócsoport nemzetközi konferenciájáról

Kétnapos nemzetközi konferenciát rendezett 2022. június 2–3-án az ELTE Folklore Tanszéke a 2018 óta mellette működő MTA-ELTE Lendület Történeti Folklorisztikai Kutatócsoporttal közösen Lower Clergy and Local Religion in 16th–20th Century Europe címmel. Izgalmas előadások, élénk viták, kérdések és kommentek. Nézze vissza a konferencia teljes anyagát az ELTE BTK YouTube csatornáján, majd olvassa el a beszámolónkat! Képek, videók, fotók minden egy helyen a konferenciával kapcsolatban.

A workshop alapvető, felhívásban is megfogalmazott célja az volt, hogy teret nyújtson mindazon különböző társdiszciplínák európai és tengerentúli képviselőinek a diszkussziójára, akik a keresztény papok és lelkészek helyi közösségekben betöltött szerepére fókuszálnak a kora újkor és újkor szociokulturális mikrovilágainak megközelítésével. A szervezők olyan esettanulmányokat vártak, amelyek mikrotörténeti perspektívából világítják meg a papok és a lokális közösségek összetett kapcsolatrendszerét; a papoknak a helyi szokások és hiedelmek alakításában betöltött szerepét; a normaszegések alakzatait; a helyi vallás megragadhatóságának forrásait és elemzési lehetőségeit; a helyi hatalmi struktúrák és a papság viszonylatait; valamint a papi „szolgáltatások” (szentségek, szentelmények, exorcizmus, gyógyítás, tanítás stb.) változatait. A konferencia helyet kívánt adni az interdiszciplináris párbeszédnek: a szervezők a néprajzi, történeti folklorisztikai perspektíva mellett várták az egyháztörténet, a történeti antropológia és a tágabb értelembe vett kultúrtörténet képviselőinek jelentkezését. A workshop elsősorban közép-európai fókuszra törekedett, de az összehasonító távlatok érdekében más európai régiók esettanulmányai is helyet kaphattak.

Olvassa el a workshop beszámolóját teljes terjedelmében a kutatócsoport honlapján!

A konferenciát Bartus Dávid, az ELTE BTK dékánja nyitotta meg. A szervezők részéről Bárth Dániel a workshop fókuszában álló fogalmak tudomány- és kutatástörténeti hátterét, valamint a konferencia szakmai indíttatását világította meg bevezető előadásában úgy, hogy elköteleződéseit saját bácskai kutatási tapasztalataiból vett példákkal támasztotta alá.

Hilaire Kallendorf (Egyesült Államok) egy 16. századi ferences misszionárius mexikói működésére vonatkozó emlékiratait elemezte és keresett hozzá analógiákat a bennszülöttektől származó látomások leírásait középpontba állítva. Smid Bernadett a kora újkori Katalóniába kalauzolta a hallgatóságot, és egy, a barcelonai inkvizíció előtt 1637–38-ban lezajlott peren keresztül (Pere Amich atya pere) mutatta be az ördögűzéssel és különböző mágikusnak bélyegzett gyakorlatokkal végzett egyházi gyógyítási tevékenységet. A nagy kultúrtörténeti távlatú folyamat 18. századi magyarországi, közelebbről dél-dunántúli megnyilvánulásait Kis-Halas Judit (a konferencia idején Szlovéniából) mutatta be egy máriagyűdi ferences vegyes tartalmú imakönyvének kontextualizációjával.

David Hopkin (Egyesült Királyság) egy belga pap szociokulturális törekvéseire fókuszált, aki a flamand mozgalom híveként csipkekészítő iskolát hozott létre az 1840-es években, ahol a gyerekeknek saját maga állított össze dalgyűjteményt. Jonathan Roper (Észtország) előadásának középpontjában egy sussexi pap, John Coker Egerton került, aki egy viktoriánus lapban nagyszámú humoros beszámolót tett közre a helyi folklórról. A pap naplójából kiderül, hogy attitűdje mentes volt a népi kultúra iránti romantikus rajongástól, az általa tapasztalt hiedelemelemeket letesztelte, adatközlőiről (azaz híveiről) gyakran negatív értékítéleteket alkotott. Ilyefalvi Emese a rendező kutatócsoport online adatbázisát mutatta be, külön kiemelve azt a vizsgálati lehetőséget, amely a 19. századi egyházi folyóiratok pap-lelkész szerzőinek helyi-népi kultúrához való hozzáállására, attitűdváltozataira vonatkozik.

A második szekció a helyi vallás meghatározó rituális gyakorlataira fókuszálva Tõnno Jonuks (Észtország) előadásával kezdődött, aki nagy történeti távlatban (15–18. század) foglalkozott a keresztény zarándoklat észtországi jelvényeivel, különösen a kereszt reformáció előtti és utáni lokális használatával. Tomáš Malý (Csehország) egy általa vezetett kutatási programról beszámolva a kegyszobrok 18. századi koronázásának hatalmi és reprezentációs vonatkozásait elemezte elsősorban cseh és lengyel alulnézeti forrásokon keresztül. Vladimír Maňas (Csehország) egy 17. századi észak-morvaországi plébános személyiségét, lokális működését, korabeli és későbbi közösségi megítélését mutatta be többféle szintű (hivatalos „felső”, hivatalos „alsó” és félhivatalos alulnézeti) források segítségével. Nagyon izgalmas 18. század végi történet bontakozott ki Mihalik Béla Vilmos előadásában, aki egy zsidó kislány játékos megkereszteléséből adódó hosszadalmas lokális vita tanulságait járta körbe az 1780-as évekbeli Napkor társadalmi és hatalmi miliőjében. Jan Botik és Marta Botikova (Szlovákia) közös prezentációja az evangélikus lelkészek szerepét jellemezte példákon keresztül a török hódoltság utáni szlovák telepesek lokális kultúrateremtő folyamataiban. Gyöngyössy Orsolya egy atipikusnak számító 19. század eleji csongrádi plébános, Mátyus János személyiségét, közösségben betöltött többarcú szerepét, normaszegéseit idézte meg a pap levéltári perszonális iratainak széleskörű felhasználásával. Egy szűkebb régió, Szlavónia magyar református közösségeinek vallási gyakorlata, és különösen ennek horvát megítélése került Denis Njari (Horvátország) előadásának fókuszába 18–20. századi sajtóanyag és levéltári források felhasználásával.

Lower clergy and local religion in 16th–20th century Europe. A nemzetközi workshop első napja – nézze vissza, ha lemaradt volna!

A második nap délelőttjén sorra kerülő, német nyelvű szekciót Marie Ryantová (Csehország) előadása nyitotta meg, amelyben a prágai érsekség katolikus alsópapságának helyzetét és szerepét tekintette át elsősorban a 17. század végi, 18. század eleji egyházlátogatási jegyzőkönyvek adatsoraira támaszkodva. Őt követte Muntagné Tabajdi Zsuzsanna mikrotörténeti irányultságú előadása, amely a türelmi rendelet (1781) érvényesülésének konkrét és kézzelfogható folyamatait tárta fel nógrádi vegyes vallású települések többoldalú (katolikus és evangélikus) forrásanyagára támaszkodva. Bednárik János egy 1870-es években, Máriaremetén történt drasztikus papi megnyilatkozás hátterét, körülményeit és kontextusát tárta fel esettanulmányában, amely a Tóbiás-áldás megnevezésű ponyvanyomtatvány iránti lokális igények szívósságára, és az ezzel kapcsolatos hivatalos, elutasító papi attitűd megnyilvánulásaira nézve hordoz tanulságokat.

A férfi papok és vallásos nők kapcsolatának másfajta attitűdváltására mutatott rá Frauhammer Krisztina, aki a 20. században határozott lenyomatait találta meg a katolikus női vallásosság egyházi preferenciájának, a papság ezzel kapcsolatos sokoldalú, (az egyesületektől az imakönyvekig) számos platformon megnyilvánuló törekvésének. A 20. század első felében megszülető vallási néprajz egyházirányítási hátterére világított rá Florian Schwemin (Németország) előadása, aki a regensburgi egyházmegye lokális vallási közösségeiben 1931-ben elkészült kérdőíves felmérés adatait felhasználva az átalakulási folyamatok megragadhatóságát, valamint a papság helyi szokásformáló törekvéseit állította középpontba. Michael Prosser-Schell (Németország) két katolikus pap tevékenységén keresztül világította meg a dunaisváb kényszermigrációban érintett menekültközösségek 1945–50 közötti lelkipásztori hátterét. Ehhez kapcsolódva Schell Csilla (Németország) előadása a papság szerepére fókuszált a kitelepített németek új németországi lakhelyükön történt integrációs folyamataiban.

A konferencia negyedik szekciójában hat előadás hangzott el. Milyen szerepet játszott a kegyúr és a helyi communitas a katolikus papság életútjának és karrierjének szempontjából? E kérdésre irányuló kutatásait összegezte Pavel Pumpr (Csehország) a 18. századi olmützi egyházmegye forrásain keresztül. Elsősorban egyházi statútumokat és az azokat ellenőrző vizitációkat használt fel Szuly Rita, hogy a győri egyházmegye 18. századi papsága és a lokális közösségek közötti konfliktusokat és normakommunikációt elemezze. Szakál Anna a 19. századi erdélyi unitárius lelkészek mikrovilágát, életútválasztási lehetőségeit és kényszereit igyekezett megközelíteni lelkészi pályaívek megrajzolásával, különösen a népköltészeti gyűjtés mint opció társadalomtörténeti kontextualizálásával.

Lower clergy and local religion in 16th–20th century Europe. A nemzetközi workshop második napja – nézze vissza, ha lemaradt volna!

A 20. századi totalitárius diktatúra idejére kalauzolt el Lányi J. Gábor, aki a dunamenti református egyházkerület 1950-es években lelkészek ellen lefolytatott, politikai indíttatású fegyelmi ügyekit elemezte előadásában. Michal Uhrin (Szlovákia) szofisztikált teoretikus háttér felvázolásával közelítette meg saját korábbi etnográfiai terepmunkája eredményeit a vallás hivatásos képviselőinek és laikus gyakorlóinak komplex viszonyrendszere vonatkozásában. Jelenkori antropológiai terepmunkán alapult a konferencia záróelőadása is, amelyet Komáromi Tünde tartott meg egy erdélyi lokális közösségben végzett empirikus vizsgálata nyomán. A rivális (református, ortodox) papi szerepek, kompetenciák és attitűdök elemzése – különösen a betegségekkel, rontással és mágikus gyakorlatokkal kapcsolatban – 21. századi példákon keresztül érzékeltette a konferencia első előadásaiban tárgyalt, évszázadokkal korábbi esetek kései párhuzamait.

Az ELTE BTK médiaműhelyének köszönhetően az egész esemény nyomon követhető volt online közvetítés (streaming) formájában, és ennek köszönhetően a felvétel mind a mai napig hozzáférhető és visszanézhető az ELTE YouTube-csatornáján.

Ezúton is köszönjük az egész csapat munkáját!

Szöveg: MTA-ELTE Lendület Történeti Folklorisztikai Kutatócsoport
Képek: Siklós Csenge, Ilyefalvi Emese
Videó: ELTE BTK

Háború, nők, trauma – Svégel Fanni a Glossza podcastban

A Glossza 22. adásában, melyben doktoranduszunk, Svégel Fanni is vendégeskedett, szó esett olyan, kevésbé tárgyalt kérdésekről, mint az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó asszonyok háborús szerepvállalása, a hátország működtetése, a nőtörténeti források megszólaltatásának módszertani nehézségei, illetve a kutatói érzékenység szerepe. Milyen szerepe van a néprajzi forrásoknak a háborús mindennapok feltárásban? Hogyan lehet méltósággal beszélni olyan érzékeny kérdésekről, mint a prostitúció vagy a nemi erőszak?

A nők háborús szerepvállalása és a fegyveres konfliktusokhoz kötődő kényszerpályák évszázadokon átívelő története sajátos fénytörést kapott a fél éve zajló Ukrajna elleni háború nyomán. Az orosz agresszió révén katalizálódó diskurzusban pedig minden eddiginél nagyobb hangsúlyt kapott a nők elleni erőszak, annak dokumentációja és büntetési lehetőségei.

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont podcastjának vendége volt Géra Eleonóra (habilitált egyetemi docens, ELTE BTK Művelődéstörténti Tanszék) és szerkesztőnk, Svégel Fanni (doktorandusz, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola). Az adást Czeferner Dóra és Szilágyi Adrienn, a BTK Történettudományi Intézet munkatársai szerkesztették.

A Glossza huszonkettedik adása meghallgatható a Spotify-on, a Soundcloudon és a Youtube-on.

További olvasnivaló a témával kapcsolatban: abtk.hu és qubit.hu

Kiemelt fotó: Fortepan, Lissák Tivadar, Nő Budapest, I. kerület Retek utca 29-31. I. emeleti lakásában, 1945-ben


Több podcastot hallgatna?

Végre magyarul! – olvasson bele Gaal György 200 éve megjelent népmesegyűjteményébe!

A Gaal György-jubileum alkalmából néhány mese magyar fordítását közöljük a blog olvasóival. Elsőként A világ hálája (Der Welt Lohn) című népmesét olvashatják, alatta pedig megtalálják az eredeti, német szöveget is. A meséket Havay Viktória fordította.

Idén ünnepeljük az első magyar népmesegyűjtemény megjelenésének 200 éves évfordulóját. Gaal György (Georg von Gaal, 1783 ̶ 1855) író, népmese- és proverbiumgyűjtő a magyar nyelvterületen elsőként figyelt fel a mese mint műfaj jelentőségére. Az Esterházy család bécsi könyvtárosaként az általa, jellemzően közkatonáktól gyűjtött anyagot gyűjteménybe rendezte és 1822-ben megjelentette “Mährchen der Magyaren” címmel Bécsben, német nyelven. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában számos Gaalhoz köthető magyar és német nyelvű meselejegyzést őriznek. A magyar és német nyelvű kéziratokat, a Gaalhoz kapcsolódó levelezést illetve a kiadásban megjelent mesék összevetését Havay Viktória, az ELTE BTK Magyar és Összehasonlító Program doktorandusza 2008 óta kutatja. Számos tanulmányban már olvashatunk a Gaal-féle meseanyag egyes szegmenseinek feltárásáról, viszont az 1822-es kötet fordítása ezidáig még sosem jelent meg.

Hívunk minden érdeklődőt két kapcsolódó rendezvényre is: ELKH Néprajztudományi Intézetének 2022. november 8-án tartandó konferenciája, illetve a Hagyományok Háza által szervezett, 2022. november 18-i Gaal György szakmai napra.

A világ hálája

Népmese

Egy szegény gazda fülledt déli időben vándorolt hazafelé a falucskájába, kifáradva és erőtlenül a zöldség nagy terhétől, amit a városba vitt eladni. Biztosan tudta, hogy odahaza a házsártos felesége már türelmetlenül várja, és minden egyes tétova lépésével az asszony szitkozódó nyelvének csak újabb élt ad. Mindezek miatt a hosszú útját megszakítás nélkül kellett volna folytatnia, mégis leült egy határkőre egy negyedórácskát pihenni.

A kő alatt azonban, amit láthatóan az eső kimosott az eredeti állásából,  ̶  vagy egyéb véletlennek köszönhetően  ̶  egy irtózatos kígyó lakott. Amikor a kígyó észrevette a gazdát, kinyújtotta felé a fejét és félénk sziszegéssel így szólt hozzá: „Üdvözöllek, jó idegen! Essen meg a szíved rajtam és szabadíts meg ennek a roppant nagy kőnek a terhétől, mely minden pillanatban az agyonnyomással fenyeget! Lásd, a súlya egyre fájdalmasabban nyom engem, és ha nem mentesz meg azonnal, akkor engem agyonnyom.”

A gazda igencsak meghökkent ennek az amúgy egyáltalán nem emberbarát állatnak a bizalmaskodásán, megsajnálta ugyan, ám mégsem mert meggondolatlanul a közelébe menni. Akkor a kígyó még siralmasabban könyörgött neki: „Kérve kérlek, könyörülj rajtam, szabadíts, szabadíts ki engem! Meghálálom a jótéteményedet, ahogyan azt viszonozni szokás.” A jószívű gazda nem gondolkozott tovább, minden erejét összeszedve elgördítette a követ az annak nyomása alatt levő kígyóról.

Nagy lett aztán az ijedelme, amikor a megszabadított szörnyeteg hirtelen minden dühével rárontott és mérget szórva felé, elnyeléssel fenyegette. Alig térve magához így dadogta remegve és elfehéredve: „Ez a hála, amely a megmentődet illeti?” A kígyó közönyösen azt válaszolta: „Így jutalmazza a világ a jócselekedeteket és én sem ígértem neked másképp”.

Ezek a szavak csak még jobban növelték a gazda megdöbbenését. Semerre sem látott menekülő utat, amerre megszökhetett volna, sehol egy idegen, aki a segítségére siethetett volna. Felkészülve arra, hogy az irtózatos fenevad felfalja, megpróbálta azt szívdobogva, könnyes szemmel, ilyen szavakkal megenyhíteni: ”Elismerem, hogy a prédád leszek, hiszen nincs sem erőm, sem bátorságom, hogy veled megküzdjek, hanem mégis hiányzik az értelmem ahhoz, hogy szavaidat megértsem. Én egy szegény, együgyű gazda vagyok, túlságosan kevéssé ismerem a világot ahhoz, hogy megértsem jutalmazásának azon módját, amiképpen azt te mondtad. Adj még nekem egy pillanatnyi gondolkodási időt vagy pedig hívjunk valaki mást is bírónak!”

„Legyen úgy!” kiáltotta a kígyó, az utóbbit megengedem neked! Amott a szikes pusztán legelészik egy öreg ló, egy még nemesebb állat, mint amilyennek én tűnhetek neked; siessünk oda és hallgassuk meg a véleményét. Úgy is történt. A gazda félénken közelített a mezőhöz és a méreggel teli kísérője lassan csúszott utána. Hamarosan el is jutottak a száraz, füvetlen pusztára, és maguk előtt láttak egy szürke gebét, ami alig volt több, mint egy lónak a csontváza, amint nyomorúságosan rágta a legelő gyér füvét. A kígyó azzal magához vette a szót és így szólította meg a gebét: „Mit tart téged itt ezen a kopár legelőn, mikor otthon a dús, illatos abrakot élvezhetnéd? Mi csúfította el a nemes testedet, ami által ilyen sovány lettél, hogy a csontjaidat alig fedi bőr?” Fájdalmasan lihegve így válaszolt a ló: „Nem tudtad, hogy ez a világ általános hálája és minden érdem megfizetési módja? Harminc keserves éven keresztül cipeltem egy bátor harcost, minden jelzését értve, gyeplőjének minden mozdításának engedelmeskedve, hatszor mentettem meg a csata viharából, fogságból és a halál torkából. Most pedig, hogy a kortól és munkától megtörve már nem tudom őt tovább szolgálni, átadott engem a csősznek, aki hamarosan bőrt is lenyúzza a csontjaimról.”

„Na, hallod?” Mondta a kígyó a gazdának gúnykacajjal. „Tudomásul vetted? Készülj a halálra, mert ütött az utolsó órád!” Ahogy ezt kimondta, felágaskodott, hogy megújult dühvel rontson a gazdára. A szegény ember azonban alázatosan térdre ereszkedett a kígyó és a ló között és így esedezett: „Ó, csak még egy kis ideig könyörülj az életemnek, feleségem és gyermekem van odahaza, ki fogja szegényeket eltartani, ha te engem elnyelsz? Keressünk egy második bírót is, hiszen egy ember élete megér annyit! Ha ez is ugyanazt az ítéletet hozza, akkor felkészítem magamat a halálra.”

„Legyen úgy!” mondta a ravasz folytogató, „leszek olyan irgalmas, hogy ezt is megengedem neked.” Azzal a legelő mentén egy bozótoshoz hajtotta a gazdát, ami alatt egy másik állat alakját vélte látni. Ahogy odaértek, egy öreg, megfáradt vadászkutyát találtak, ami egy fűzfatörzshöz kikötve kínosan próbálta magát az őt ellepő légyrajtól megszabadítani.

„Hogyan jutottál te, nyulaknak vitéz réme, hogy ily nyomorúságos oszlophoz lettél kötözve, mikor én nemrég még láttalak bátorsággal telve nyulakat ugrasztani a bokrokból?”  ̶  mondta neki a kígyó. Ám a szegény kutya keservesen nyöszörgött és ezt a választ adta: „Ilyen a világ hálája és minden érdem általános megfizetési módja. Miután gazdámat hat szép éven át szorgalommal és hűséggel, otthon és a mezőkön szolgáltam, nevemet pedig nyulak egész serege között tettem hírhedtté, most itt hagyott engem kikötve ehhez a fatörzshöz, hogy várjam az utolsó kegyelemlövést, amit a vadász puskájából hamarosan felém küld.”

Gaal György 200 éve megjelent népmesegyűjteménye: Mährchen der Magyaren. Wien, Wallishauser, 1822.

A szegény embernek megremegett minden porcikája, mert a kígyó láthatóan kinyújtóztatta förtelmes testének gyűrűit, hogy ráutalt áldozatát dühével körülfonja. A gazda megmentésre immár nem számíthatott, így hát Isten nevében felkészítette magát a halálos harapásra. De láss csodát! mielőtt észre vehette volna, egy róka ugrott elő, mely a bokrok alatt titokban hallgatózott. Nagyon barátságosan lépett kettejük közé, megkérdezte, hogy miről is szól vitájuk, majd felszabadítást ígérően kacsintott egyet a fenyegetés alatt álló gazdának (bizonyos mennyiségű szárnyasjószágért cserébe), amit a kígyó nem vett észre. Épp annyira óvatosan, ám szívbéli örömmel megígérte azt a gazda, és így hát a róka nekikezdett egy körülményes magyarázatnak az egész történettel kapcsolatban.

A kígyó a gazda legnagyobb megrökönyödésére, hagyta, hogy a róka visszakísérje őket a mező végén álló határkőhöz, avval a hátsó szándékkal, hogy azt az első adandó alkalommal ismét a kő alá lökje.

Amikor megérkeztek a helyszínre, a róka elgondolkodva és némán állt, vizsgálta a kő magasságát és szélességét, majd ingatta a fejét és farkát, végül nekifogott szónoki beszédének: „Kedves, szép és bölcs kígyó! Noha én sem a te igazadban, sem királyi testednek bájában nem kételkedem és szívemen viselem elvárásodat, miképpen ez a nagy kő a te fénylő testeden feküdt, mégsem tudom felfogni, hogy a te csinos tested hogyan fért bele egy oly kicsiny nyílásba? Ha igazságos bíró akarok lenni, akkor a saját szememmel kell megbizonyosodnom a dologról.”

„Na, erről én téged azonnal meg is tudlak győzni”  ̶  mondta a kígyó, és azzal bele is csúszott a lyukba, amelyben korábban feküdt. Alig hogy elfészkelte magát a földön, a róka odakacsintott a gazdának, aki fogta és hamar a kígyóra gördítette a nagy követ, hogy az még a fejét is alig tudta alóla kidugni. „Valóban lehetséges volt!”  ̶  kiáltotta a ravasz róka fölöttébb elcsodálkozva  ̶  „hogy ebben a kényelmetlen helyzetben lélegezni tudtál?” „Igen!” ̶ válaszolta amaz, „akkor is éppen ilyen szörnyen éreztem magam, mint most. De emeljétek most már gyorsan fel a terhet a hátamról, különben meghalok!”  ̶  és az utolsó hangokat elnyomott torkán keresztül már alig bírta kinyögni. No, de annál vidámabban válaszolt a gazda: „Nem, nem, kígyó asszony, ezt bizony így hagyjuk!”  ̶  majd ravasz megmentője kíséretében jókedvűen elballagott.

Amikor már egy ideje mentek, a róka emlékeztette a gazdát a neki adott szavára. A gazda másnapra egy csodás reggelit ígért neki a házánál, mégpedig hat szép tyúkból. Ennek a róka szívből örvendett, majd búcsúzott és eltávozott egy szőlőhegy irányába.

Emez pedig gyors lépekkel ment a falucskájába, mivel hát így is késő este ért el a kunyhójához. Még meg sem pillantotta a háza tetejét, amikor már messziről hallotta a türelmetlen felesége rikácsolását. Alig ért a kerítéséhez, az asszony olyan dühvel támadt neki, mint ama iménti szörnyeteg, amely majdnem elnyelte őt. Hiába ecsetelte neki a rettenetes veszélyt, amelyből megmenekült és ami miatt késlekedett, hiába dicsérte a derék, emberbarát rókát, akinek a menekülését köszönhette, az asszony hajthatatlan volt. Addig tartott a haddelhadd, míg a szidalmainak vihara végre némileg csillapodott és a sarokba szorított férj szóhoz jutott.

Ekkor elmondta az asszonynak a rókának tett ígéretét és esküdözött, hogy mindketten csak így maradhatnak életben, ha az adott szót betartják. Ez kellett csak az asszonynak: újra nekiment a férjének, még vadabban, mint előtte, menny és pokol előtt fogadta, hogy inkább az urát adja oda, mintsem hogy egy tyúkjának is kárát lássa! Így hát aztán, mielőtt elhalványult volna a hajnalcsillag, az asszony már egy nehéz és éles fejszével felfegyverkezve várta a rókát a kapuban. Amikor a mit sem sejtő vendég  ̶  aki a megígért reggelijét jött elkölteni  ̶  a lábait a küszöb felé nyújtotta, az asszony minden erejét elővéve a fejszével úgy nyakon vágta a rókát, hogy csak úgy nyekkent.

A gazda, aki a róka nyüszítésére ébredt fel, túl későn ért ki a házból, hogy figyelmeztetni vagy megmenteni tudta volna azt. A szegény róka keservesen, vérébe fürödve még utoljára csak egyet szólt még a gazdának: „Ez a jócselekedetért a hála?” – majd megmerevedve kilehelte lelkét. 

Der Welt Lohn

Volksmärchen

Bei schwülem Mittag wandelte einst ein armer Landmann, müde und entkräftet von der Last der Gemüse, die er nach der Stadt gebracht hatte, in sein heimisches Dörfchen. Ob er gleich wohl wußte, daß ihn sein zänkisches Weib mit Ungeduld zu Hause erwarte, und er durch jeden zögernden Schritt ihrer Lästerzunge neue Schärfe gebe, so war doch die Hitze zu drückend, als daß er seinen langen Weg hätte unasugesetzt fortwandern können; er ließ sich daher neben dem Markstein eines Feldes nieder, um ein kleines Viertelstündchen auszuruhen. 

Unter dem Steine aber, der dem Anscheine nach durch Regengüsse, oder andere Zufälle aus seiner ersten Lage gebracht worden war, befand sich eine gräuliche Schlange. Als sie den Landmann gewahr wurde, streckte sie den Kopf hervor, und rief ihn mit ängstlichem Gezische an: Willkommen, guter Fremdling! erbarme dich meiner, und berfreie mich von der Last dieses ungeheuern Steines, die mich jeden Augenblick zu zerdrücken droht. Siehe, seine Schwere haftet immer schmerzlicher auf mir, und rettest du mich nicht alsogleich, so bin ich zermalmt!

Der Landmann stutzte nicht wenig über die Zutraulichkeit dieses sonst so menschenfeindlichen Thieres, fühlte aber dennoch Mitleid, nur wollte er sich nicht unbedacht in dessen Nähe wagen. Als nun aber die Schlange noch kläglicher in ihn drang und sagte: ich beschwöre dich bei deinem Erbarmen, rette, rette mich! gern will ich dich so, wie man nur je Wohlthaten vergolten hat, dafür belohnen, ̶ besann sich der Guthmüthige nicht länger, und wälzte mit aller Anstrengung den Stein hinweg von der Bedrückten. 

Aber wie heftig erschrack er nicht, als das befreite Ungeheuer plötzlich mit aller Wuth auf ihn lostürzte, und Gift sprühend, ihn zu verschlingen drohte. Kaum seiner selbst bewußt, stotterte er zitternd und bleich: ist dieß der Lohn, den du deinem Erretter zollst? ̶ Die Schlange antwortete sehr kaltsinnig, so lohnt die Welt den Wohlthaten, und nichts anders versprach ich dir. ̶

Diese Worte vergrößerten seine Bestürzung noch mehr. Nirgends zeigte sich ihm ein Ausweg, ihr zu entkommen, nirgends fremder Beistand, ihn zu retten. Schon ganz darauf gefaßt, von den gräßlichen Thiere verschlungen zu werden, versuchte er, sie unter Herzklopfen und Thränen mit folgenden Worten anzuflehen: Ich bekenne mich, rief er, zu deinem Opfer, denn ich habe ja weder Kraft noch Muth mit dir zu Kämpfen; doch fehlt mir auch der Verstand, um mir den Sinn deiner Rede zu erklären. Ich bin ein armer, einfältiger Landmann, und kenne die Welt zu wenig, um, was du von ihrer Art zu lohnen sagtest, zu verstehen. Vergönne mir nur noch einen Augenblick Besinnung, oder laß uns hierüber auch noch einen andern Richter vernehmen!

Wohlan! rief der Schlange, Letzteres sey dir gestattet. Auf jener dürren Heide dort weidet ein altes Pferd, ein noch edleres Thier, als ich dir scheinen mag; laß uns hineilen, um seine Entscheidung zu vernehmen. 

Gesagt, gethan. Der Landmann schritt furchtsam nach dem Felde hin, und die giftige Gefährtinn schleifte langsam hinter dem Beängstigten einher. Bald gelangten sie auf die trockene, graslose Heide, und sahen eine graue Mähre vor sich, welche kaum mehr, als bloße Gerippe von einem Pferde, an sich hatte, und kümmerlich an den sparsamen Halmen der Heide nagte. Sogleich nahm die Schlange das Wort, und redete die Mähre also an: Was hält dich hier auf dieser wüsten Heide, indeß du zu Hause des fetten, würzigen Futters genießen könntest? Was entstellte deine edle Gestalt zu solchem Gerippe, das kaum deine Haut zu bedecken hinreicht: ̶ Wehmüthig keuchend, antwortete das Pferd: Weißt du wohl nicht, daß dieß der allgemeine Lohn der Welt, und jedes Verdienstes Vergeltung ist? Dreißig mühevolle Jahre trug ich einen wackern Krieger, jedes Winks verständig, und jeder Regung seiner Zügel gehorsam: rettete ihn sechsmal im Sturm der Schlacht aus Gefangenschaft und Tod. Nun, da ich durch Alter und Arbeit entkräftet ihm nicht weiter dienen kann, übergab er mich dem Flurer, welcher mich auch bald die Haut von den Knochen lösen wird. 

Ha! sprach die Schlange nun mit Hohngelächter zu dem Landmanne, hast du dieß vernommen? Bereite dich zum Tode, es ist um dich geschehen! Sie sprachs und bäumte sich, um mit erneuter Wuth auf ihn loszustürzen. ̶ Der Verzagte aber sank bemüthig zwischen ihr und dem Pferde auf die Kniee, und flehte nochmal indem er sagte: O schone meines Lebens nur noch ein Weilchen, ich habe ja Weib und Kind daheim; wer wird die Armen ernähren, wenn du mich verschlungen: Laß uns auch noch einen zweiten Richter vernehmen; eines Menschen Leben ist dessen doch wohl werth. Spricht auch dieser mir ein gleiches Urtheil, nun, dann will ich mich zum Tode bereiten. ̶

Es sey, sprach die schlaue Würgerin, noch will ich so gnädig seyn, dir auch dieses zu gewähren. Hiermit trieb sie ihn längs der Heide, nach einem Gebüsche hin, unter welchem sie schon von fern die Gestalt eines Thieres ersehen hatte. Als sie hingelangten, fanden sie einen alten mühseligen Jagdhund, der an einen Weidenstrunk gebunden, sich mit peinlicher Anstrengung gegen die Fliegenschwärme, die ihn belagerten, zu vertheidigen strebte.

Wie kommst du, Ritter Hasenschreck, an diese Ehrensäule, und zu dieser Armensündergeberde, da ich dich doch noch vor Kurzem voll Muthes auf dem Felde nach den Hasen einhersprengen sah? so fragte ihn die Schlange. ̶ Aber der ärme Hund winselte bitterlich, und gab ihr diese Antwort: So ist der Welt Lohn und des Verdienstes allgemeine Vergeltung. Nachdem ich meinem Herrn sechs schöne Jahre mit Eifer und Treue, zu Hause und auf dem Felde gedient, und meinen Namen bei dem ganzen Heere der Hasen weit umher furchtbar gemacht habe, läßt er mich nun an diesen Strunk binden, und den letzten Gnadenlohn erwarten, den mir sein Jäger in wenig Augenblicken aus seiner Büchse senden wird. ̶

Den armen Landmann schauderte an Leib und Seele, denn die Schlange dehnte nun sichtbar das scheusliche Geringel, ihres Körpers, das überwiesene Opfer ihrer Wuth zu umschlingen. Ihm war keine Rettung mehr gedenkbar, und darum bereitete er sich in Gottes Namen den Todesbiß zu empfangen. Aber siehe! noch ehe er sichs versah, sprang ein Fuchs, welcher heimlich unter den nahen Gebüschen gelauscht hatte, hervor. Sehr freundlich schritt er zwischen Beide hin, fragte, sie um den Gegenstand ihrer Streitsache, und verhieß dem Bedrängten mit einem Winke, welchen die Schlange übersah, Rettung, wenn er ihm eine Anzahl Hausgeflügels zum Lohn versprechen wollte. Eben so behutsam, aber herzlich froh bejahte es der Landmann, und der Fuchs drang nun sogleich auf eine umständliche Erklärung der ganzen Geschichte. 

Gaal György kézirat, MTA Könyvtár és Információs Központjának Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye
Jelzet: RUI 4r-66. I. 115. lap

Die Schlange ließ es, zu großer Verwunderung des armen Landmanns, sich gefallen, und geleitete den geschwänzten Richter so wie den Andern wieder zu dem Markstein des Feldes hin, um Erstern auf den Grund der Begebenheit zurück zu führen. 

Als sie an Ort und Stelle waren, stand der Fuchs bedenklich und schweigend da, musterte den Stein nach Höhe und Breite, schüttelte Kopf und Schwanz, und begann mit rednerischem Anstande: Liebe, schöne und weise Schlange! obgleich ich an deinem Rechte eben so wenig zweifele, als ich an den Reitzen deines königlichen Körpers etwas auszusetzen habe, und mir der Grund deiner Ansprüche so fühlbar, wie deinem glänzenden Rücken der Stein war, am Herzen liegt; so kann ich doch nimmer begreifen, wie deine stattliche Gestalt in dieser engen Erdhöhle Raum habe finden können? Soll ich ein gerechter Richter seyn, so muß die Sache mir klar und deutlich vor Augen liegen. 

Davon will ich dich gleich überzeugen, sprach nun dich Schlange, indem sie alsobald in das Loch schlüpfte, worin sie vorhin gelegen hatte. Kaum schmiegte sie sich am Boden hin, so vollzog der Landmann den Wink des Fuchses, und wälzte den Stein so gewand über sie hin, daß sie unter der Last kaum mehr den Kopf hervor zu strecken vermochte. ̶ War es möglich, rief nun der schlaue Fuchs mit höchlicher Verwunderung, daß du in dieser unbequemen Lage auch nur athmen konntest! ̶ Ja, versetzte jene, eben so schlimm befand ich mich auch zuvor; aber hebt mir nur schnell wieder die Last vom Rücken, sonst bin ich Todes! ̶ Sie ächzte die letzten Laute sehr mühsam aus der gepreßten Kehle, aber desto munterer antwortete der frohe Landmann: nein, nein, Frau Schlange, dieß lassen wir bleiben! und er und sein schlauer Retter zogen vergnügt von dannen. 

Als sie schon eine Strecke Weges zurück gelegt hatten, erinnerte der Fuchs seinen Gefährten an sein Versprechen. Dieser versprach ihm auf den kommenden Morgen ein Frühstück von sechs herrlichen Hühnern in seinem Hause, worüber der Fuchs ihm freundlich Lebewohl! sagte, und seinen Weg nach einem Weinberge richtete. 

Jener eilte nun raschen Schrittes in sein Dörfchen, doch erreichte er seine Hütte erst spät am Abend; ehe er noch sein Dach erblickte, schollte das Gekeife seines ungeduldigen Weibes ihm schon von Ferne entgegen, und kaum trat er an den Zaun, so fuhr diese, gleich dem Unthiere, das ihn erst vor Kurzem zu verschlingen gedacht hatte, auf ihn los. Vergebens stellte er ihr die schreckliche Gefahr vor Augen, die seine Rückkehr verzögert hatte, vergebens rühmte er ihr den menschenfreundlichen Fuchs, dem er seine Rettung verdankte; sie keifte immer fort, bis die Ermattung den Strom ihrer Lästerung einigermaßen hemmte, und den zagenden Gatten endlich auch zu Worte gelangen ließ.

Nun gestand er ihr sein dem Fuchse gemachtes Versprechen, und betheuerte, daß er nur dadurch sich und ihr das Leben habe erhalten können. Aber noch wilder als vorhin, fiel sie ihn von neuem an, schwor ihm bei Himmel und Hölle, daß sie lieber ihn selbst, als eines ihrer Hühner verschmerzen wolle; und ehe noch der Morgenstern erbleichte, stand sie schon mit einem schweren, scharfen Beile bewaffnet, hinter dem Zaunthore; und als der arglose Gast, sein bedungenes Frühmahl zu empfangen, den Kopf über die Schwelle streckte, schlug sie ihn mit aller Gewalt die Waffe in den Racken. 

Der Landmann, durch das Gewindel des armen Fuchses aufgescheucht, stürzte zu spät aus der Stube hervor, um ihn zu warnen oder zu retten. Gräßlich sah er den Armen in seinem Blute schwimmen, und unter dem letzten Weherufe: ist dieß der Wohlthat Lohn? erstarrend sein Leben verhauchen.


Georg von Gaal: Mährchen der Magyaren. Wien, Wallishauser, 1822. 268–275.

Fordította: Havay Viktória, a Magyar és Összehasonlító Folklorisztika Doktori Program doktorandusza

Egyéb felhasznált fotó: Gaal György a 200 éve megjelent népmesegyűjtemény összeállítója. A kép forrása itt

Sárkány Mihály írógép-története: “A koncentráció és a kifejezés természetessége terén sokat veszítünk azzal, ha a gondolat és kifejezése közé egyre több eszközt illesztünk be”

Szakdolgozat-gépelés, közös írógép, informális kapcsolatok. A kutatói pályán elengedhetetlen szövegformálás és -szerkesztés meghatározó része a technikai felszerelés. De mi a teendő, ha az embernek se írógépe, se gyorsírói tehetsége nincsen? Sárkány Mihály írógép-történetei közt megbújnak a tanulóévek emlékezetes pillanatai, egy modern angol masina és kiderül, hogy került egy régi Continental Kenyába.

Az igény, hogy írógéppel írjak, akkor merült fel, amikor első éves egyetemistaként, 1963 őszén, szemináriumi dolgozatokat kellett beadni. Néprajz szakosként komoly előnyben voltam történelem szakos évfolyamtársaimhoz képest (másik szakom a történelem volt), mert a néprajzi könyvtárban, a Pesti Barnabás utcai épület IV. emeletén, ahol a Tárgyi Néprajz Tanszék és a Folklore Tanszék foglalt el egy egész folyosót, a könyvtár nagy terme egyben a hallgatók közös tanulószobája volt, ahol mindenkinek volt saját asztalrésze fiókkal, és volt egy közös írógép, amelyen leírhattuk szövegeinket, már, aki hozzáfért. 

A hozzáférés, persze, kérdéses volt, mert bármennyire kicsi szaknak számított a néprajz, az akkor ott tanuló V., IV., II., és a mi I. éves évfolyamunk mégiscsak húsz és harminc fő között mozgott együttvéve, a legnagyobb a mi évfolyamunk volt, 11-15 fő között változóan. Ez a helyzet, meg a gondolat, hogy azért egy írógépre szükség van távlatilag is, arra indított, hogy próbáljak egyet vásárolni. Egyetem előtt egy évig dolgoztam a Magyar Könyv Kereskedelmi Vállalatnál raktári segédmunkásként, így volt némi alaptőkém, ami egyébként gyorsan fogyott. Szerencsére a szomszédunkban lakott egy idősebb hölgy (hatvan – hetven között lehetett), Stern Janka, akinek volt egy öreg Continentálja, engem kedvelt, ezért jutányos áron meg tudtam vásárolni tőle ezt az igen strapabíró jószágot.

A másik kérdés, hogy hogyan lehet minél könnyebben, gyorsabban megtanulni jól gépelni, az egyetemen oldódott meg. Szikossy Ferenc, a Legújabbkori Magyar Történet Tanszék adminisztrátora ugyanis minden évben gyors- és gépírás tanfolyamot hirdetett, amire ingyen lehetett jelentkezni. Tátrai Zsuzsanna évfolyamtársammal beiratkoztunk. 

 Sárkány Mihály etnológus, szociálantropológus 1944-ben született Boldván. 1968-ban szerzett etnográfus és történelemtanár diplomát az ELTE-n. Az MTA Néprajzi Kutató Csoportban kezdte akadémiai pályafutását, amely jogutódának máig munkatársa, senior kutatója. Több társadalom- és gazdaságnéprajzi kutatás résztvevője (Varsány, Kenya, Ruanda). Fontosabb publikációiból: Magyar Néprajz VII - Társadalom (szerk.) 2000; Társadalom és gazdaság - Válogatott szociálantropológiai írások. 2016.

A gyorsíró órán egyszer jelentem meg. Látva a követelményt és ismerve magam, aki olyan hevenyészetten írtam, hogy olykor el se tudtam olvasni azt, amit papírra vetettem, beláttam, hogy a gyorsírást nem nekem találták ki. Más volt a helyzet a gépeléssel. Arra három alkalommal elmentem, majd elvittem a tankönyvet, amely tartalmazta az ujjak helyes elrendezését gyakorlatokkal fűszerezve, és ebből kigyakoroltam a vakon írást két hét alatt. Kiderült, hogy komoly előnyt jelentett előéletemben, hogy zongorázni tanultam valaha az állami képzés keretében, sűrűn gyakoroltam a feladott Czeny-Chovan gyakorlatokat,  amíg ki nem tette a szűrömet tanárnőm, Sebestyén Sándorné, amikor meghallotta, hogy az In the mood-ot játszom, amit klasszikus lelke nem fogadott be.

Vissza az írógéphez. Ez a két hét azzal telt, hogy a rengeteg feladott kötelező olvasmányból jegyzeteket készítettem négy cédulára vágott A4-es oldalakra. Ez minden nap több órányi munkát jelentett, de megérte. Olyan sebességgel tudtam írni, hogy a későbbiekben csak Ortutay Gyula titkárnője, Szilvásy Éva volt gyorsabb nálam az MTA Néprajzi Kutatócsoportban. A cédulák meg azokban az években igencsak szaporodtak, ma is a polcomon van a hat doboz, amelyben őrzöm őket. Ami a vakon írásban a sebességnél még fontosabb volt, hogy valóban nem kellett odafigyelnem a gépre, gondolkozhattam írás közben. (Sajnos, ez már a múlté, mert három éve a bal kezem kisujja befordult, azóta nem tudok vele billenteni, így kénytelen vagyok odafigyelni írás közben, így is sokat ütök mellé.)

Sárkány Mihály portré. (Gazdasági antropológia kutatások Varsánytól Kenyáig). 2021. A 9:40 percénél szóba kerül az a bizonyos tanszéki írógép is.

Azt hiszem előttem már sokan rájöttek arra, hogy koncentráció és a kifejezés természetessége terén sokat veszítünk azzal, ha a gondolat és kifejezése közé egyre több eszközt illesztünk be. A legjobb az élő beszéd, bárki kipróbálhatja, akinek alkalma van levelet diktálni, és nem írni, utána jön a kézzel végzett írás, majd az egyéb megoldások. Az írógép koncentráció tekintetében még mindig jobb volt, mint a számítógép, mert azon írva mindig az ember fejében bujkál a gondolat, hogy könnyen kijavítható utólag a szöveg.

Az írógéppel együttélés addig tartott, amíg a számítógépen írásra át nem tértem. Ez pontosan 1989-ben történt, amikor Angliában vásároltam egy Amstrad szövegszerkesztő gépet, ami nem tudott még annyi mindent, mint a ma használatos számítógépek, viszont volt egy nagy előnye: több betűtípussal lehetett írni rajta könnyen: egyetlen billentyű beiktatásával változtatható volt a a betű típusa, például cirillre lehetett változtatni a teljes billentyűzetet, így sokkal könnyebb volt bibilográfiát írni rajta, mint a ma használatos beszúrásos módon. Már a 90-es évek közepén jártunk, amikor az Amstrad gép tönkrement, azóta áttértem a szokványos gépekre és a Microsoft Windows-ban adott írásra. Addigra már két Continental írógépem volt, mert egyet feleségem édesapjától megörököltem. Az egyiket 1995-ben elvittem Kenyába Richard Muriuki Mathenge barátomnak, akinek a családi lakhelyén nem volt villany, viszont szeretett volna írni, nairobi-i munkahelyéről meg ismerte az írógép használatát. A másik még mindig megvan.

Visszatérve az írógép előnyeire, a nyilvánvaló hasznán kívül kiderült, hogy másra is jó. Amikor Csaba unokaöcsémnek gondjai voltak elsős iskolás korában a p és r betűk írásával és olvasásával, akkor leültettem az írógéphez, és olyan szavakat írattam vele, amelyekben ezek a betűk előfordultak. A betűk keresgélését a klaviatúrán játéknak tekintette, élvezte, így egyetlen délutánon megoldódott a két betűvel kapcsolatos gondja egy életre. 

Ez a tapasztalat is hozzájárult, hogy kialakult bennem a meggyőződés: általános iskola első osztályaiban érdemes volna írógépen vakon írást tanítani. Azóta változtak az idők, az iskolákba bevezették a számítógépeket, de nem tanítják meg rajtuk a vakon írást. Így jóval kevésbé hatékonyan használják a gépeket sokfelé, amiről meggyőződhetünk orvosnál, gyógyszertárban és még jónéhány helyen.

Budapest, 2021. november 26.
Sárkány Mihály

Elmerültünk a szocreálban – Dunaújvárosban jártunk szakmai kiránduláson

A Szovjetunió befolyása alatt a keleti blokk országaiban merőben új élet kezdődött a korábbihoz képest, de hogy mutatkozott meg mindez az építészetben? Mi jellemezte a szocreál építészetet és az új iparvárosokat? A rendszerváltozás után hová került a Dunaújváros főterén álló Lenin-szobor? Hallgatóink a dunaújvárosi Szocreál Tanösvényen jártak, a kirándulásról Fodor Ákos beszámolóját olvashatják.

A 2021/2022-es tanév második félévében többen elvégeztük Vámos Gabriella tanárnő kurzusát, ami a “Mindennapok a szocializmus időszakában” nevet viselte. A kurzuson bepillantást nyertünk a pártállami idők mindennapjaiba, végigvettük hogyan változott milliók élete Magyarországon a politikai rendelkezések hatására, a TSZ, a divat, az építészet és még számos más aspektus mentén. Ennek apropóján, május 6-án szakmai kiránduláson voltunk a tanárnő szervezésében, amely alkalmon a Dunaújvárosi Intercisa Múzeum által tartott Szocreál Tanösvényen vettünk részt. Az ösvényt idegenvezetés nélkül is bárki bejárhatja, számos érdekes épület falán tábla tájékoztat a tervezőről, az építés évéről és a stílusról. Ennek során a város ikonikus és kevésbé ismert épületei által ismertük meg Dunaújvárost, úgy mint például a rendelőintézet, a Vasmű út, a Dózsa Mozicentrum, a Béke Étterem vagy a Bartók Kamaraszínház. A programot érdemes összekötni a múzeumlátogatással is. A több évfolyamból álló csoportunkat a múzeum munkatársa köszöntötte, majd belevetettük magunkat a Duna-parti iparváros történelmébe. Megismerkedtünk a szocialista realizmus építészetével és ennek az 1950–1977 között épült, dunaújvárosi jellemzőivel. Számomra lenyűgöző volt, hogy mennyire változatos is ez, a régi és a modern építészeti elemek hogyan alkotják a szocreál tág fogalmát.

Dunaújváros, Bartók Béla tér a Béke Étteremmel, háttérben a Május 1. utca, 1962 – Fotó: Fortepan/Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ

Egy tervezett, kohászaton alapuló iparváros felépítése először Mohácson kezdődött 1948-ban. A tervek hamar módosultak, a koncepciót áthelyezték a szintén Duna-parti Dunapentelére. A város határában 1949 decemberében kezdetét vette az új szocialista város építése, amely 1951 és 1961 között Sztálinváros nevet viselte, majd Dunaújváros lett. A város tervezése többek között Weiner Tibor építész nevéhez fűződik, akiről a múzeum kiállítása is megemlékezik, hiszen annak épületének is vezető tervezője volt. Elsősorban egy élhető város megalkotása volt a cél az itt letelepedőknek és dolgozóknak. A szándék úgy tűnik, megvalósult. Dunaújvárost élhető, emberléptékű városnak ismertük meg látogatásunk alkalmával. Lakói pedig büszkék arra, hogy maguk, szüleik vagy nagyszüleik rövid idő alatt építettek fel egy várost a semmiből, amelyben ma is élnek.

1. A Dunaújvárosi Intercisa Múzeum homlokzata, 2. Dombormű a rendelőintézetben, 3. A gyógyszertár belső tere

Tanösvényünk első állomása a főtéren, maga a múzeum épülete volt. A klasszicista kastélyra emlékeztető épület, erkélykorlátját ma is ötágú – fehérre festett – csillag, három búzakalász, és az 1951-es évszám díszíti. A szocreál szellemű építészet tipikus példája, amely egyesíti a szocialista eszmét és az addig elfogadott építészeti elemeket. A főteret elhagyva megnéztük a rendelőintézetet, mely számunkra, nem helyieknek furcsa látványt nyújtott. A falakat és oszlopfőket egyaránt egyiptomi stílusú, sásleveles díszítésekkel látták el. Ez városszerte felbukkanó elem. A gyógyszertár épülete kerek alaprajzú, padlóján kőlapokból kirakott hatalmas, ugyan nem ötágú, de vörös csillag látható. A természetes fényt a szódásüvegekből készített mennyezeti elemek engedik be. Az emeleten Herendi porcelán ivókút található, 1952-es évszámmal. Mögötte a falon szintén egyiptomi hangulatú domborművek a szocializmust építő munkásokat ábrázolják. A mozaikkal kirakott terek, korabeli modern faburkolatok és a műanyag sárga várószékek között úgy éreztük, itt megállt az idő.

1. Pihenő a Dózsa Mozicentrum előtt, 2. Pilaszteres előépítmény egy lakóépület bejárata körül, 3. Az Béke Étterem homlokzata, 4. A Béke Étterem kalocsai-virágos díszítése, 5. Idilli mozaik a munkáséletről

A várost és a felvonulások színteréül szolgáló, árkádsoros épületekkel és üzletekkel szegélyezett Vasmű utat átszelve rövid pihenőt tettünk a Dózsa Mozicentrum előtt. Homlokzata 1951-ben modern stílusban épült és ez lett az ország harmadik legnagyobb filmszínháza, mely ma is a város látogatott helye. Utunk tovább vitt az egykori Béke Étteremhez, ami egy áruház épületében kapott helyet, 1951-ben adták át. Az étterem timpanonos homlokzatának virágos díszítését kalocsai asszonyok festették a helyszínen, amit aztán mozaikkal raktak ki. Az áruház oldalán ma is idilli kompozíciókban ábrázolt színes mozaikok tükrözik a letűnt idők eszméit. Átellenben a Bartók Kamaraszínház épülete áll, homlokzata antik elemekből alkotott, de innen sem hiányozhatnak a „szép” munkáséletet hirdető domborművek. Az épületben ámulva csodáltuk az üvegkupolát, ami Kukorica Jánost ábrázolta színes üvegből megalkotva. Itt húzódik az egykori Sztálinváros első utcája, az 1-es számú, későbbi nevén Május 1. utca. Itt még csak pár emeletes hasáb formájú társasházak épültek, a hatalmas panelházak csak az 1970-es évektől kezdtek magasodni a város fölé. A belvárosban számos épület bejáratát funkció nélküli, pilaszteres előépítmény díszíti. A dunaújvárosi egyetem épülete hasonlít a múzeumhoz, az ötvenes évek elején épült, kohóipari technikumnak. Nagy parkjával szintén kastélyra emlékeztet.

1–2. Városi utcarészletek, 3. Néprajzos diákok a tanösvényen, 4. A Dunai Vasmű főhomlokzata

Eztán nagyobb sétát tettünk, megnéztük a Dunai Vasmű épületét, amelynek Dunaújváros a létét köszönheti. Története elején a még Sztálin Vasműnek elnevezetett létesítményt 1950-ben kezdték építeni, ma is a város jelentős munkaadója. Az 1953-ban épült homlokzaton, a hatalmas, tiszteletet parancsoló sásleveles oszlopfők mögött Domanovsky Endre freskói díszelegnek. A vasmű és a város között széles véderdő húzódik, hogy védje a lakókat a szálló portól, egyéb anyagoktól és tisztítsa a levegőt. Vidám beszélgetések közepette, napunkat egy kellemesen elköltött ebéd koronázta meg egy Vasmű úti étteremben. Fáradtan, de érdeklődve tértünk vissza a múzeum épületébe, ahol megtekintettük az állandó kiállítást, természetesen annak néprajzi látványtárát is. Rengeteg kerámia, régi faliórák és egyéb használati tárgyak mellett itt találhatóak a szocialista kitüntetések és plakettek is. A múzeum kiállításán az ókori leletektől a hagyományos néprajzi enteriőrökön át a város már több mint hetven éves történetét tekintettük át. A tanösvényről ismerős információk tárgyi emlékeit láthattuk itt.

1. Vancsa Boglárka Lenin szobrával, 2. Néprajzi látványtár a múzeumban, 3. Néprajzi enteriőr

A múzeum udvarának fedett részén magányosan áll Lenin szobra, mely a főtéren kapott helyett hosszú évekig. Régen szimbólumként mutatta a kommunizmusba vezető utat, ma már csak porosodó emlék a múzeum falai tövében… A történelem e korszakáról jó tájékozottságot nyertünk a séta jóvoltából, hiszen ezeket az időket mi már csak nagyszüleink, szüleink történeteiből vagy könyvek lapjairól ismerhetünk. A szocializmus emlékeiben megmerítkezve, és pár Leninnel készített fotó után, visszatértünk a fővárosba, a szocreál tanösvény pedig várja a Dunaújvárosba látogató érdeklődőket.

Fotók: Fodor Ákos, 2022

A néprajz, ha mediál: beszámoló A gyermek közétkeztetés társadalmi beágyazottsága kétnapos konferenciáról   

Június 21-én és 22-én zajlott a gyermek közétkeztetés társadalmi beágyazottságáról szóló kétnapos, interdiszciplináris konferencia a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézete és az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet szervezésében, melyben dietetikusok, élelmezésvezetők és a humántudományok képviselői is szép számmal megjelentek. Az itt ismertetett tudományos rendezvény egy 2019-ben indult OTKA pályázat eredményeként valósulhatott meg. A Humán Tudományok Kutatóházában megrendezett konferencián a néprajzos látásmódot több szekcióban több kolléga is képviselte, köztük az ELTE BTK Néprajzi Intézetének két mesterszakos hallgatója is. Az online formában is közvetített konferenciáról készített felvétel már elérhető ITT, Bársony Tamás, volt néprajzos hallgatónk pedig írásban is összefoglalja a tanácskozáson elhangzottakat.

A konferencia előtt három kutató is köszöntötte az egybegyűlteket. Először Balogh Margit történész, az MTA általános főigazgató-helyettese tartotta meg köszöntőjét, melyben egy anekdotát is megosztott az általa kutatott Mindszenty Józsefről. A történet szerint az érsek a zalaegerszegi klérus több tagját az asztalához ültette, akik viszont drágállták és rosszallták a plébániai menzát, így a „pemináriumoknak” három év után vége szakadt. A sértődött Mindszenty többet nem hívta meg többé kollégáit mondván: „Felmondok a haspárti papságunknak, hadd lássa másutt, hogy olcsóbb is, jobb is volt az én asztalom.” Ebből az elbeszélésből is látszik, hogy a menzához kötődő sztereotípiák egyáltalán nem újkeletűek. Ezután Vargha Katalin, a BTK Néprajztudományi Intézet tudományos titkára köszöntője következett, melyben kiemelte a kutatás egyik fő kérdését is: Alkalmas terep-e a közétkeztetés arra, hogy az egészséges táplálkozás tekintetében mintaadóvá váljon? Majd bemutatta a kutatás interdiszciplináris dimenzióját és a nehézségeket, amiket a kutatási terep és a járvány okozott. Végezetül áttekintette a néprajz szerepét a táplálkozáskultúra-kutatásban, eredményeinek felhasználhatóságát a közétkeztetés számára. Az utolsó köszöntőt Feigl Edit, az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet főigazgató-helyettese tartotta, beszédében ismertette az OGYÉI szerepét a közétkeztetésben, és azt is, hogy magának a közétkeztetésnek milyen elvárásoknak kell megfelelnie. Bemutatta még az OGYÉI munkáját és feladatait a közétkeztetés terén is. (Bővebb információt ITT kaphatunk a témáról.)

A köszöntőket három előadás követte, ezek közül az elsőt Schmidt Richárd, a Nemzeti Népegészségügyi Központ Élelmezés-, Táplálkozás-, Gyermek- és Ifjúság-egészségügyi Osztályának vezető hivatali főtanácsosa tartotta. Előadása a Népegészségügyi Hatóság hatósági gyakorlatáról és fejlődéséről szólt és arról, hogy ez a hatóság miként hat a közétkeztetésre, annak érdekében, hogy az továbbra is fejlődjön. Ezután Greiner Erika, az OGYÉI munkatársa szólalt fel, aki előadását a gyermek- közétkeztetés múltjáról, jelenéről és jövőjéről tartotta. Ismertette a 20. század eleji, többnyire egyéni, szociális egyesületek és egyházi kezdeményezés nyomán létre jövő gyermek-közétkeztetés kezdeti kialakulását, majd rátért a második világháborút követő évekre, a csoportos étkeztetés intézményesülésének kezdeti szakaszára. Ennek az egyik legfontosabb határköve az 1951-es dátum, mikor is az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet (OÉTI) kiadta az első tápanyagtáblázat. Ezt követően további fordulópontokat emelt ki az OÉTI, és jogutódja, az OGYÉI működéséből, ismertetve eredményeik egy részét, kitérve arra is, hogy mely területeken látja még a fejlesztés és fejlődés szükségességét.

Az első szekció utolsó előadójaként következett Báti Anikó, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, aki a közétkeztetés néprajzi szemléleten keresztüli megközelítését mutatta be, kitérve mind a kutatás módszertanára, mind a gyakorlatára és annak részeredményeire. Kiemelte, hogy ez a kutatás (melyben e sorok írója is részt vett) úttörőnek számít a néprajz és a dietetika interdiszciplináris összefonódása, és a vizsgált csoport tekintetében is Magyarországon. Rámutatott a hazai közétkeztetés kettősségére is: egyfelől jól kiépült rendszerről van szó, másrészt viszont társadalmilag negatív konnotációk társulnak hozzá. Báti Anikó beszélt azokról a korábbi kutatásairól is, melyekben a jelenleg is tartó vizsgálatnak az alapjait fektette le.

Részletezte a módszertant is, melynek lényege, hogy párhuzamosan kerültek a vizsgálat tárgyává a menzai étkezés mellett a gyerekek, a szülők és a közétkeztetésben dolgozók további étkezései és az ehhez kötődő szokásaik, így kontextusba helyezve a gyermek közétkeztetést magát. Felvázolta a mintegy kilenc helyszínt, ahol a kutatás zajlott. Kitért a szakértői mintavételnek a lehetőségeire és korlátjaira is, ami résztvevő megfigyelések, a félig strukturált interjúk és a kérdőívek segítségével igyekezett pontosabb képet adni a menza világáról és társadalmi beágyazottságáról. Végül ismertette a következtetéseit a kutatásnak. Ott működik jól a menza, ahol: 1. az iskola épületében van a konyha 2. ahol magasabb a norma, vagyis az elkészítendő fogásokra szánt anyagi keret 3. ahol a tanárok és a konyhai dolgozók szoros együttműködése megvalósulhat és nem csak a csengetési rend köti össze a tanárokat a konyhával 4. ahol elegendő időt hagynak az étkezésre és az új ételek bevezetésére. A kutató megemlékezett a COVID-19 menzákra való hatásáról, a vizsgálat adatbázisának későbbi felhasználásának problematikájáról, a néprajz mediátori szerepvállalásáról a menza és társadalom között és a kutatócsoport tagjainak előadásairól a norvégiai Bergenben tartott konferencián.

A második szekcióban a kutatás projektbeszámolójára került sor egy kerekasztal-beszélgetés keretein belül, ahol a kutatásban résztvevők részletesebben megosztották a tereptapasztalataikat. A harmadik szekcióban két történész, egy kulturális antropológus és két néprajzkutató tartotta meg előadásait, mind különböző nézőpontból közelítve meg az étkezés és a közétkeztetés témáját. Umbrai Laurának, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársának előadása betekintést nyújtott a fővárosban kialakuló közétkeztetés történetébe. Őt követte Valuch Tibor, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem és a Társadalomkutató Központ kutatóprofesszora, aki a fogyasztás, a táplálkozás és a közétkeztetés változásait mutatta be a 20. második felétől Magyarországon. A harmadik előadást Kapitány Gábor, a Társadalomkutató Központ professzor emeritusa tartotta, aki szemiotikai szempontból elemezte az étkezést, valamint az étkezés és az identitás kapcsolatát. Az utolsó előtti előadásban Juhász Katalin, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet tudományos főmunkatársa, az étkezést mint rítust vizsgálta, külön fókuszálva az asztali áldás jelenségére a menzákon. Végül Bali Jánosnak, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kutatási, stratégiai és koordinációs igazgatójának előadását hallgathattuk meg felvételről, amiben a kortárs tömegkultúra gasztronómiai mintáinak hatásait mutatta be a gyermekek közétkeztetésére vonatkozólag.

1. Üzemi konyha, 1960, 2. Az ajkai hőerőmű ebédlője, 1961, 3. A székesfehérvári Ikarus Gyár éttermének tálalója, 1977, 4. Üzemi konyha 1963-ban, 5. A Gyermekélelmezési Vállalat konyhája a XXI. kerületben, 1962-ban, Fotók: Fortepan, Fotós: Bauer Sándor

A nap utolsó szekciójában újabb négy előadón volt a sor. Kelemen Katalin, az ELTE Állami- és Jogtudományi Kar Közgazdaságtan és Statisztika Tanszékének egyetemi docense, a közgazdaság irányából közelítette meg és tekintette át a kereslet és a kínálat szereplőit a menza piacán. Lugasi Andrea, a Budapesti Gazdasági Egyetem, Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Karának dékánja, a szekcióban másodikként a vendéglátás és a közétkeztetés kapcsolatáról tartotta előadását, kiemelve azokat a konyha technológiai eszközöket, amik alkalmazhatóak mind a kereskedelmi vendéglátásban, mind a közétkeztetésben, végezetül kitért azokra a kihívásokra, amiknek a közétkeztetésnek meg kell felelnie. Csajbókné Csobod Éva, a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kar Alkalmazott Egészségtudományi Intézetének Dietetikai és Táplálkozástudományi Tanszékének főiskolai docense, a dietetikus és az élelmezésvezető szerepéről, ezeknek minden egyes feladatköréről tartotta meg előadását. Az utolsó előadást Tátrai-Németh Katalin, a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kar Alkalmazott Egészségtudományi Intézet Dietetikai és Táplálkozástudományi Tanszékének főiskolai tanára tartotta, a dietetikusok és az élelmezésvezetők képzéséről.

A konferencia második napja Tóth Dávidnak, a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal, Élelmiszer- és takarmánybiztonsági Igazgatóság, Vendéglátás- és Közétkeztetés Felügyeleti Osztályának osztályvezetőjének, az eladásával vette kezdetét, amiben a konyháknak a NÉBIH általi minősítését ismertette a jelenlévők számára. Ezt követte egy kerekasztal-beszélgetés, amin Pénzes Andrea, Vígné Sági Katalin és Ambrus György élelmezésvezetők osztották meg tapasztalataikat munkájukról a mindennapokban.

A következő szekciót Mautner Zsófia gasztroblogger indította és a média szerepéről, lehetőségeiről és a gyermek közétkeztetésre való hatásáról tartotta meg gondolatébresztő beszédét. (Mautner Zsófia és Báti Anikó egy korábbi podcastje ITT hallgatható meg.) Őt követte Simonkovits Zsuzsanna formatervező a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemről, aki az általa a menzákra tervezett étkészlet családot mutatta be a tervezés kezdeteitől egészen, a tesztelésig bezárólag. Harmadikként Góg Angéla, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett food designer beszélt korábbi kutatásain alapuló doktori munkájáról, melyben arra a kérdésre kereste a választ, hogy megőrizhetők-e az emlékeinkben élő ízek a jövő generációi számára, és ha igen, erre milyen technológiák állnak a rendelkezésére a mai kor emberének. A szekció utolsó előadója Zoltai Anna volt, a Közétkeztetők és Élelmezésvezetők Országos Szövetsége elnöke, aki a Közétkeztetési Szakácsverseny múltjáról, jövőjéről és a szakmában jelenleg betöltött szerepéről tartotta meg előadását.

1. Csoportkép: Balról jobbra: Nickel Vira Réka, Juhász Katalin, Bársony Tamás, Báti Anikó, Bereczki Ibolya, Miháldy Kinga, Zentai Andrea, Greiner Erika, Varga Anita, 2. Báti Anikó, 3. Bársony Tamás, 4. Bali János, 5. Petro Krisztina, 6. Váczi Virág előadók a konferencián

Rövid szünet után hallgathatta meg az utolsó két előadást a nagyérdemű. Mindketten az ELTE BTK Néprajzi Intézetének mesterszakos hallgatójaként vettek részt a konferencián, és fő témájuk a kortárs táplálkozáskultúra néprajzába engedett betekintést. Petro Krisztina a veganizmus jelenségről és annak online kutatási lehetőségeiről tartotta meg előadását, majd zárásként a nap és a konferencia utolsó előadója, Váczi Virág villantotta fel a gyermekkori nassolás etnográfiájának lehetséges módszertanát, melyben nemcsak a gyermekeket, hanem szüleiket is bevonta a kutatásába. A két előadást követően élénk és tanulságos eszmecsere következett, mind a hallgatóság, mind az előadók részvételével.

Ez volt az első interdiszciplináris konferencia, ami a gyermek közétkeztetés társadalmi beágyazottságának kutatásáról tartottak Magyarországon, de reméljük, hogy a színvonalas rendezvény és a kutatás inspirációul szolgál a jövőbeli interdiszciplináris kutatásoknak is a közétkeztetéssel foglalkozó tudományágak között.

Fotók és Youtube-felvételek: Martinkult Event Group

Így lett digitálisan kutatható dédnagyapám csajkafedele

A 2021/22-es tanévben azon szerencsés diákok közé tartoztam, akiknek kutatási tervét az Új Nemzeti Kiválósági Program támogatta: két féléven keresztül foglalkozhattam egy olyan témával, melyet saját érdeklődési körömnek megfelelően választhattam ki. A program lehetővé tette, hogy a dédnagyapám teljes hagyatékát elérhetővé tegyem bárki számára. Arról már beszéltem, hogyan hoztam létre egy online elérhető bibliográfiát az I. és II. világháborús hadifogolynaplókból és memoárokból, ebben a cikkben pedig elmesélem, hogyan vált a padláson porosodó, családi örökségből digitálisan elérhető forrásanyag!

Az Új Nemzeti Kiválósági Program ösztöndíjasaként lehetőségem nyílt arra, hogy a dédnagyapám hagyatékával mélyrehatóbban foglalkozzak. A hadifogolynaplójához kapcsolódóan a Zotero hivatkozáskezelő szoftver segítségével készítettem egy nyilvánosan elérhető bibliográfiát, melyben összegyűjtöttem a magyar nyelven kiadott hadifogolynaplókat és memoárokat. A projekthez kapcsolódó Omeka-honlapom a kéziratokra, tárgyakra és fényképekre fókuszál, és nyilvánosan elérhető mindenki számára itt:

Peták István hagyatéka: Egy ózdi kántortanító naplója és levelezése

(az eléréshez kattintson a fenti szövegre)

De mi is az az Omeka? Az Omeka egy nyílt forráskódú tartalomkezelő program, melyet könyvtárak, múzeumok, levéltárak számára fejlesztettek, de számos más tudományterület is előszeretettel használja online kiállítások készítésére, gyűjtemények bemutatására, publikálására. Ami eddig raktárakban, íróasztalok fiókjában porosodott, az az Omeka által a nyilvánosság elé kerülhet, professzionális kutatók és a téma iránt érdeklődő laikusok részére egyaránt hozzáférhetővé válik – bár az ingyenesen elérhető és fizetős verziók között akadnak különbségek.

Az Omeka nyitóoldala, az ingyenesen elérhető Omeka S és az Omeka Classic verziók leírásával.

Mivel korábban magam sem használtam a programot, elsőkörben videókból és online cikkekből tájékozódtam, hogyan is működik a rendszer. Ebben nagy segítségemre volt Sirhán Bálint ismertetője. Számomra az Omeka S program volt elérhető, mely néhány funkciót tekintve különbözik a Classictól (például nem lehet benne kiállítást készíteni), de az egyes tételek felvitele nagyon hasonló módon történik.

Miután a program használtatát, lényegét más forrásokból megismertem, nem maradt más hátra, mint telepíteni az Omekát és nekikezdeni a feltöltéseknek. Itt ütköztem az első komolyabb akadályomba ösztöndíjas időm alatt: a képek feltöltését az omeka.net-en kezdtem meg, ott azonban ingyenesen csak 500MB tárhely engedélyezett, mely a levelek, fényképek és napló összes oldalának felöltéséhez messze nem lett volna elég. Szerencsére lehetőség van egyetemi tárhelyre felépíteni az Omeka adatbázisokat, így végül a digitális gyűjtemény az ELTE szerverén kapott helyet.

Négy úgynevezett elemkészletet, azaz több elemből álló gyűjteményt hoztam benne létre: az egyikben a naplót és annak betűhív átiratát mutatom be, a másodikban a levelek scannelt képeit és gépelt változatát tettem közzé, a harmadikban egy csajkafedelet, végül pedig a dédnagyapámról készült, családi tulajdonban megőrzött fotókat tettem bárki számára elérhetővé. (Az Omeka elvei alapján egy-egy elemet több elemkészlethez is hozzá lehet adni.)

A négy elemkészlet a honlap szerkesztői felületén

Az elemek metaadatait a Dublin Core Metadata Initiative (DCMI) alapján adtam meg. De mi is az a Dublin Core? A DCMI eredete 1995-re nyúlik vissza, amikor könyvtárosok, elektronikus források szakértői, tartalom-szolgáltatók gyűltek össze, hogy megállapodjanak egy könnyen érthető és alkalmazható forrás-leíró szabályzatban, mely bármely tudományág területén használható. Az érdeklődés folyamatosan nőtt a DCMI iránt és mára több mint 20 nyelvre fordították le dokumentumait. (Az Omeka S magyar nyelvű változatát használtam, így nagy segítségemre volt a metaadatok kitöltésekor a felhasználási segédlet, mely az OSZK honlapján elérhető.)

A levelek feltöltésével kezdtem. Összesen 11 katonai levelet tartalmaz a hagyaték, melyből kettőről nem derül ki, hogy pontosan mikor és hol lett feladva, de a tartalmából lehet tudni, hogy Peták István még a katonai kiképzése alatt írta őket. Így tehát a helyszín és dátum mezőt csak a többi 9-nél tudtam megadni. Minden levél külön elemként került az elemkészletbe, így mindegyikhez külön hozzáadtam leírás rovatba a betűhív átiratot.

Hasonlóan jártam el a napló esetében is: az egyes (dupla)oldalait külön elemként vittem fel, és minden oldal átirata megtalálható a leírás mezőben. A fényképek esetében nehezebb dolgom volt, ugyanis a legtöbb esetben nem lehet tudni, pontosan melyik évben készülhettek. A képleírásokat a nagyszüleim visszaemlékezése alapján írtam meg.

A csajkafedél különlegessége, hogy egyik oldalába egy térkép van vésve, jelölve rajta az egyes állomásokkal, melyeken Peták István a háború alatt és után megfordult. Feltehetően Franciaországban, az utolsó hadifogolytáborban készíthette, mert a felületen pont kifér Miskolctól (a bevonulás helyszínétől) Poitiersig (az utolsó francia hadifogolytáborig) minden város és állomás a térképen. A másik oldalon ezek a településnevek vannak felsorolva, néha dátummal is ellátva. Mivel ez egy használati tárgy volt, rengeteg sérülés érte mind a térképet, mind a felírt helységneveket, ráadásul a fényes felülete miatt nehéz volt olyan fényképet készíteni róla, amin jól látszanak az ábrák. Bár csak két elemből áll, külön elemkészletbe tettem a csajkafedél két oldalát. Az egyes városokat – amiket ki lehetett olvasni az írásból – mai nevük szerint adtam meg a metaadatoknál.

Képek (balról jobbra, fentről le): 1. Peták István naplójának első oldala; 2. Peták István levele feleségének és gyerekeinek (1945. október 25.); 3. Peták István évekkel hazatérte után az Ózdi Kisegítő Iskola igazgatói irodájában;
4-5. A csajkafedél két oldala.

Az Omekát szerencsére egyre többen és többen kezdik használni, nemcsak külföldön, de hazai kutatások során is. Magyarországon például a Zsidó Múzeum és Levéltár tette közzé gyűjteményének egy részét, illetve a Hidden Galleries kutatói is ezt a programot választották az összegyűjtött anyaguk a publikáláshoz.


Fent: A Zsidó Múzeum és Levéltár Omekán keresztül elkészített honlapja, Lent: A Hidden Galleries nyitóképe

Végül – de nem utolsó sorban – szeretnék köszönetet mondani az ELTE informatikusainak, hogy telepítették számomra a programot és létrehozták nekem az ehhez szükséges felületet/informatikai hátteret; Ilyefalvi Emesének a konzultációkért és az ötletekért; illetve természetesen az Új Nemzeti Kiválósági Programnak, hogy lehetővé tették számomra a hagyaték kutatását és közzétételét!

Olvassa el a cikk első részét is!

https://elteneprajz.blog/2022/07/09/online-bibliografia-vilaghaboru-hadifogolynaplo-memoar/

Peták Imola: “Létrehoztam egy online elérhető bibliográfiát az I. és II. világháborús hadifogolynaplókból és memoárokból!”

A 2021/22-es tanév Új Nemzeti Kiválósági Programjának keretében két féléven keresztül foglalkozhattam az I. és II. világháborús hadifogolynaplók és memoárok összegyűjtésével. A kézzel írt hadifogolynaplók közül a legtöbb ugyan sosem került kiadásra, azonban még a kiadottakról sem készült korábban áttekintő bibliográfia. Kutatásom első szakaszában arra törekedtem, hogy könyvtári kutatómunkám eredményét egy jól kereshető, online bibliográfiában tegyem közzé mindenki számára. Első beszámolóm éppen ezért a Zotero program használatába, az online bibliográfiakészítés rejtelmeibe vezeti be az olvasót!

2020 nyarán kaptam kézhez dédnagyapám II. világháború alatt katonaként, majd hadifogolyként írt naplóját. Az első döbbenet után azonnal dologhoz láttam: utánakérdeztem tanáraimnál, hogy mit lehet kezdeni egy ilyen kiadatlan forrásanyaggal, és – annak ellenére, hogy alig fejeztem be az alapszak első évét – komolyan vették érdeklődésem, és azonnal támogatták a kezdeményezést, így el is indult az anyag feldolgozása. A naplón kívül előkerültek a dédnagyapám, Peták István által írt katonalevelek és egy olyan csajkafedél is, melybe egy térképet vésett, jelölve rajta az egyes állomásokat, ahol a vonuló katonák táboroztak. 

A kutatás első lépéseként elkészítettem a napló betűhív átiratát, hogy a jövőben könnyebb legyen újraolvasni, elemzéseket készíteni. Szerencsémre dédnagyapám eredetileg tanító volt, így a kézirat jellemzően szabályos, könnyen kibetűzhető, rendezett sorokból áll. A naplót Peták István élettörténeti kontextusába helyezve, a benne leggyakrabban előforduló témák mentén elemeztem. A kutatás első eredményeit a 35. Országos Tudományos Diákköri Konferencián is bemutattam. Az OTDK fontos és tanulságos része, hogy két szakmabeli kutató szövegesen értékeli a dolgozatot, javaslatokat tesznek a folytatásra. Egyik opponensem, Komáromi Tünde értékelésében azt tanácsolta, hogy a naplót vessem össze más, hasonló forrásokkal is.

A kézirat rendezett sorai: Peták István naplójának 10-11. oldala, melyet 1945. március 2-án és 3-án írt

Ez a javaslat az Új Nemzeti Kiválósági Programban tett vállalásaimmal is összecsengett, és további motivációt jelentett, hogy a családi hagyatékban őrzött naplót összevessem más hadifoglyok emlékirataival. Hosszas könyvtári kutatómunkával egy adatbázist hoztam létre a Zoteróban, kísérletet téve a magyar nyelven írt és kiadott I. és II. világháborús, nyugati vagy szovjet hadifogságban írt naplók és memoárok összegyűjtésére. A gyűjtemény ugyanakkor nem tér ki a civilként (például málenkij robotra) elhurcolt személyek visszaemlékezéseire és írásos hagyatékára. A gyűjtemény jelenleg 64 tételt (kötetet) tartalmaz, és már nyilvánosan megtekinthető az alábbi linken:

Nyomtatott magyar nyelvű hadifogolynaplók és visszaemlékezések

(az eléréshez kattintson a fenti szövegre)

De mi is az a Zotero, és miért jobb, mint papírra, Excelbe vagy Wordbe gyűjteni a szakirodalmat? A Zotero egy nyílt forráskódú hivatkozáskezelő szoftver, melynek segítségével bárki rendszerezheti és karbantarthatja a hivatkozásait és kutatási feljegyzéseit. Az adatbázisba nemcsak folyóiratok, könyvek, szócikkek adatai vihetők be, hanem akár e-mailre, interjúra, podcastre is lehet benne hivatkozni, és a rendszer minden tételhez automatikusan felkínálja, milyen adatokat kell megadni a későbbi hivatkozáshoz.

Képek: 1. A Zoteroba felvihető tételek típusai; 2. Részlet a hadifogolynaplók és memoárok online bibliográfiájának címkekészletéből.

Felhasználási segédlet lépésről lépésre:

  1. Ha új tételt szeretnénk bevinni adatbázisunkba, kattintsunk a zöld + jelre, majd válasszuk ki a tétel típusát!
  2. A szerző mezőben elsőként a szerző vezeték, majd keresztnevét adjuk meg. Szükség esetén a név melletti + jel segítségével vihetünk még fel szerzőket az egyes dokumentumokhoz. (Ugyanitt tudjuk a lefelé mutató nyílnál kiválasztani azt is, ha esetleg nem szerzőként, hanem szerkesztőként akarunk valakit a tételhez hozzárendelni). 
  3. Töltsük ki a hivatkozáshoz szükséges mezőket! 
  4. Adjunk hozzá jegyzeteket! Mi az a fontos gondolat, amire később mindenképp hivatkozni szeretnénk? Írjuk mellé, mely oldalon található az adott szövegrész, hogy könnyebb legyen később visszakeresni!
  5. Adjunk a tételhez címkéket (kulcsszavakat)!

A bevitt tételekhez adott kulcsszavakkal a keresést jelentősen meg lehet könnyíteni: az adatbázisomban például minden tételnél megadtam, hogy az visszaemlékezés vagy napló, melyik világháborúban íródott, nyugati (francia, amerikai stb.) vagy szovjet hadifogságba esett az illető, mely országokban, városokban, táborokban járt a szöveg írója, milyen katonai rendfokozata volt, illetve a kiadott kötetben milyen egyéb tárgyi emlékeket mutatnak be (például katonai egyenruhák, katonaládák, levelek, kitüntetések fotóit gyakran mellékelték a könyvekben). Így akár egy kattintással meg tudom nézni, kik voltak azok a személyek, akik például írtak verset is a fogságuk alatt.

Egy példa: Rainer Pál veszprémi születésű tartalékos tiszt könyvének adatai a gyűjteményben

A Zoteróra tekinthetünk úgy, mint a cédulázás 21. századi formájára: a tételek mellé jegyzeteket lehet írni arról, hogy mi az a gondolat, amit az adott szakirodalomból kiemelnénk. Ha pedig elkészültünk az írással, a dolgozat végére a megfelelő stílusban, könnyedén generálhatunk egy kész irodalomjegyzéket. 

A Zotero egyedülállóan hasznos tulajdonsága, hogy a gyűjteményeket publikussá lehet tenni, így ha valaki szintén abban a témában kutat, nagy segítség lehet számára egy kész bibliográfia a kapcsolódó irodalomból. Többek közt ezért is döntöttem a Nyomtatott magyar nyelvű hadifogolynaplók és visszaemlékezések című gyűjteményem közzététele mellett. 

Így jutottam el néhány hónap leforgása alatt egy családi beszélgetés során véletlen felfedezett naplótól az OTDK-n szerzett pozitív tapasztalataimon át oda, hogy az ÚNKP keretein belül létrehozzak egy online, bárki számára elérhető bibliográfiát a magyar nyelvű I. és II. világháborús hadifogolynaplókból és memoárokból. A kutatás azonban közel sem ért véget! Terveim között szerepel az adatbázis bővítése, az elolvasott hadifogolynaplók további szempontok szerinti elemzése, és a visszaemlékezésekkel is szeretnék mélyebben foglalkozni.

Szöveg és képek: Peták Imola

Olvassa el a cikk második részét is!