Láncreakció/ Balatonyi Judit: „a kutatónőknek szükségük van igazi női példaképekre“

Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? A tavaszi vizsgaidőszakban ismét a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. Hesz Ágnes kérte fel a Láncreakció folytatására Balatonyi Juditot, a Pécsi Tudományegyetem Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék tudományos munkatársát, az MTA Prémium posztdoktori ösztöndíjas kutatóját. Balatonyi Judit őszintén mesélt nekünk egy fontos tinédzserkori traumájáról, a fényesnek tűnő önéletrajzok mögötti nehézségekről és a női tudós-példaképekről is.

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára? 

Sokféleképpen lehet elmesélni ezt a történetet. Mindig máshogy mesélem. Mostanában leginkább úgy, hogy minden egy befuccsolt művészeti karriertervvel kezdődött. A sikertelen egyetemi felvételi után ki kellett találnom valami mást. Az érettségit követően bőrművesnek tanultam, ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy végleg elengedem a rajzolást, és helyette a néprajzot és az antropológiát választom. Engem mindig is a kulturális antropológia érdekelt, a néprajz kevésbé, a korábbi találkozásaim az utóbbival nem voltak túlságosan inspirálóak. Nem igazán érdekeltek az egyes ünnepkörökhöz kapcsolódó népszokások, a néptánc, talán csak a népzene. A magyar és a roma zene, és más népek zenéi is. S nemcsak más népek zenéjére, hanem a kultúrájukra is nyitott és kíváncsi voltam.

A legerősebb lökés a szak felé talán egy személyes tinédzserkori traumámmal függ össze. Keveset és rosszul aludtam, többször is átéltem alvási paralízist. Mivel a legjobb és legkomplexebb válaszok az antropológia, és különösen a vallásantropológia felől érkeztek számomra, így beleolvastam magam a boszorkányságkutatásba, a magyar és az európai néphitbe. Így találtam rá Pócs Éva kutatásaira, és a pécsi néprajz tanszékre. Innentől kezdve már csak ezt akartam, ezt a komplex gondolkodást szerettem volna elsajátítani. Néprajz-romológia szakra jelentkeztem, és ezt a döntésemet sosem bántam meg. Aztán mégiscsak a szokáskutatásnál kötöttem ki. A házasságkötéssel foglalkozom kicsi egyetemista korom óta, először az etnicitás kapcsán, majd a PhD után sokkal inkább a társadalmi változások, társadalmi kapcsolatok, helyi és globális folyamatok ütközőzónáiban érdekel mindez. 

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül? 

A pécsi néprajz tanszék teljes stábját, különösképpen egykori témavezetőmet és mentoromat, Pócs Évát, aki mind a szakmai elhivatottság, kitartás mind az emberi értékek tekintetében példát mutatott nekem, és még sokaknak. A példaképeim közé sorolom még Losonczy Annát és Vidacs Beát is. Rengeteget tanultam tőlük arról, hogyan lehet az intellektuális kíváncsiságot a kutatás mindenkori motorjává tenni, és azt is, hogyan lehet egy szöveget jól megírni, jól megválasztani a fókuszokat, hogyan lehet megvalósítani az elmélet és az etnográfia balanszát. Sokat tanultam tőlük arról is, miként lehet a szakmában nőként érvényesülni. Azt gondolom, hogy a kutatónőknek (ahogy más szempontokból a fiatal férfiaknak is) szükségük van igazi női példaképekre, az előttük járó generációk tapasztalataira vagy akár az elmúlt érák nagy kaliberű női személyiségeinek élettörténeteinek megismerésére.

Ahogy azt 2013-ban a Psychology of Women Quarterly hasábjain is leírták, a példaképként tisztelt női professzorok azon túl, hogy hozzájárulhatnak az általuk képviselt szakmák társadalmi nemi szakadékainak áthidalásához, és csökkenthetik a különféle, szakmájukkal kapcsolatos nemi sztereotípiákat, alapvető hatással lehetnek a diákjaik, diáklányaik személyes és szakmai életútjára is. Befolyásolhatják a döntést, hogy tanítványaik kutatói/oktatói pályára lépnek vagy sem. Hiszen akarva-akaratlanul belátást engednek abba, hogyan gondolkodnak a szakmáról, a világról, hogy miként oldanak meg problémákat, hárítanak el konfliktusokat, hogyan tudják összeegyeztetni a karrierjüket a családjukkal, és hogyan mozognak nőként az alapvetően férfiak uralta szakmai életvilágokban. A mi szakmánk, a néprajz, kulturális antropológia esetében, azt gondolom, különösen indokoltak a női kutatói-tanári példaképek: mind a tudomány szakmai színpadán, mind terepe(inke)n, kutatás közben. 

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? 

Lévi-Straussal, Ruth Benedicttel, és Morvay Judittal szívesen elbeszélgetnék, de a nemrégiben elhunyt amerikai antropológussal, David Graeberrel is. 

1. Losonczy Anna, 2. Pócs Éva, 3. Vidacs Bea, 4. David Graeber, 5. Claude Lévi-Strauss, 6. Ruth Benedict

4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során?

A kutatás maga: a megismerés, a beszélgetések, a terepen való lét. De amúgy mindig más, leginkább az, ha rátalálok egy olyan problémára, amit meg szeretnék érteni, illetve meg szeretnék értetni az olvasóimmal. Tehát az, hogy egy problémát képes legyek a maga bonyolultságában vagy éppen egyszerűségében megérteni, és aztán mindezt le is tudjam írni, el is tudjam mondani. Nagyon inspirálnak még a szakmai viták is.

Akkor vagyok a legboldogabb és a legmotiváltabb, ha a kutatótársaimmal megvitathatom az eredményeimet, megmutathatom a készülő szövegeimet és ezekre valódi visszajelzéseket kapok. Soká éljenek a kutatócsoportok és a szakmai műhelyek! 

5. Mi a leginkább bevált munkamódszere? 

Csakis otthon, kanapén ülve, kényelmesen. Az írás során lehet körülöttem zaj, az se zavar, szólhat zene, mehet film is, az a lényeg, hogy az írásra motivált legyek. Az írást mindig megelőzi az, hogy kitalálom, mi lesz az írásom iránya, mit is szeretnék elmondani. Ehhez hosszú hetekig, hónapokig olvasom az etnográfiám, olvasom a szakirodalmat. Papírra jegyzeteket és ábrákat készítek, és amikor elkezd mindez összeállni, nekiállok az írásnak. Persze, írás közben sokszor bajba kerülök, rájövök, hogy nem jó a fókusz, nem jó a struktúra vagy nem is jók a kérdések, ekkor újratervezek és kezdődik minden majdnem elölről. 

6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát? 

Természetesen, ez a gondolat szinte a teljes kutatói karrieremet végigkísérte. Nem volt könnyű, és magától értetődő az, hogy én kutató leszek. Nem lettem soha ösztöndíjas PhD-hallgató, és a kutatói állások és pályázatok elnyerésében sem voltam túlságosan sikeres. Pontosabban, egy-egy sikeres ösztöndíjat, pályázatot mindig megelőzték, közrefogták a „sajnálattal közöljük…” passzust tartalmazó visszajelzések. Sokszor voltam emiatt a padlón, de a kudarcok – közhely, de – mindig erőt és új lendületet adtak. Segítettek újragondolni a céljaimat, a feladataimat, és rengeteget tanultam közben magamról, a szakmámról és a tudományos életről is. 2016-ban – az egy különösen nehéz év volt, akkor védtem meg amúgy a doktorimat is –, egy nagyon klassz szakmai önéletrajzra bukkantunk Gatti Bea barátnőmmel a Twitteren. A CV-t („CV of Failures”) a Princetoni Egyetem oktatója, Johannes Haushofer jegyezte, aki azért tette közzé a karrierjének szakmai mélypontjait is pontosan listázó dokumentumot (az elbukott szakmai pozíciókat, a sikertelen pályázatokat, az elutasított konferencia-absztraktokat és folyóiratcikkeket is rendre felsorolta), mert meggyőződése szerint kívülről mindig csak a sikerek látszanak, a szép és folytonos szakmai életút, de a kudarcok szinte láthatatlanok.

Ez nagyon inspiráló volt számomra, segített még inkább elfogadni és belsővé tenni a sikertelenségeimet, és még jobban értékelni az eredményeimet.

Szóval nagyon sokáig az aktuális pályázatok (OTKA, ERC, MTA Prémium posztdoktori) jelölték ki a kereteimet, most végre szeptembertől állandósulok a pécsi néprajzon, és ez nagyon nagy öröm. Nem is tudom, hogy fogom majd elviselni ezt a végtelen idillt. 😊

1. Vargyas Gábor születésnapi ünnepsége a Humán Tudományok Kutatóházának Galériáján, 2022. május, Fotó: Szilágyi Levente, 2. Kerekasztal-beszélgetés a Hagyományok Házában, 2022. január 

7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét? 

Valamikor ez remekül megy, valamikor kevésbé. 

8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább? 

Kreatív dolgokkal, utazással, filmnézéssel, főzéssel, és az állatokkal, növényekkel való foglalkozással. Kikapcsol a bútorfelújítás, a bútorfestés, volt néhány év az életemben amikor a szabadidőmben ikonokat festettem. 

9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne? 

Ezekből viszonylag sok van: a sokszor újraolvasott könyvek között szerepel a Száz év magány, a Mester és Margaréta, az Utas és a Holdvilág, Mika Waltari Szinuhéja, és a Lét elviselhetetlen könnyűsége is. Sokszor újranéztem már a Donnie Darkot, a Faun labirintusát, az Érkezést, de sok Marvel- és Harry Potter-filmet is.

1. Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége, 2. Szerb Antal: Utas és holdvilág, 3. Mihail Bulgakov: A mester és Margarita, 4. Mika Waltari: Szinuhe, 5. Gabriel García Márquez: Száz év magány, 6. Részlet a Faun labirintusa c. filmből, 7. Részlet a Donnie Dark c. filmből, 8. Részlet az Érkezés c. filmből

10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?

Igazán csodálatosnak tartom Akua Naru Poetry: How Does It Feel Now című dalát. Intellektuális, zeneileg is igazán izgalmas, és nagyon érzelmes is. Ezt csak úgy hallgatni érdemes. De remekül lehet dolgozni a Hallhatatlan szeretők című Jim Jarmus film zenéjére is. 

+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?

Czégényi Dórától

Hogyan jutottunk el Bárth Dánieltől Balatonyi Juditig? Nézze meg a videót!

Mi a helyzet?! Új irányt veszünk! – Beszámoló a Néprajzi Múzeum nemzetközi konferenciájának második napjáról

A Néprajzi Múzeumban május 25–27. között zajlott a nemzetközi What’s Up?! EthnoConference Európai Néprajzi Múzeumok Igazgatói konferenciája, az első napi beszámoló itt olvasható. A második nap előadásai a néprajzi múzeumok újrapozícionálási lehetőségeit és feladatait járta körbe. Horváth Kinga beszámolója következik.

A What’s Up?! EthnoConference Európai Néprajzi Múzeumok Igazgatói konferenciája második napjának első és utolsó szekcióját Régi Tamás, a Néprajzi Múzeum, Afrika-gyűjteményének muzeológusa moderálta. A nap első előadója Robert Zydel, a lengyel Nemzeti Etnográfiai Múzeum főigazgatója volt, aki a Múzeumi működés válságos időkben – régi problémák, új kihívások című előadásában a múzeum tárgyain keresztül mutatta be, hogy az olyan társadalmi krízisek, mint a klímaválság, a menekültválság vagy a háború nem új keletű problémák, ellenben ezekre a problémákra a múzeumoknak is reflektálnia kell. 

A Szlovák Nemzeti Múzeum főigazgatója, Branislav Panis bevezetője után, a Szlovák Nemzeti Múzeumhoz tartozó Turócszentmártoni Néprajzi Múzeum igazgatója, Radovan Sýkora tartotta meg előadását A Szlovák Nemzeti Múzeum új projektje Túrócszentmártonban címmel. A túrócszentmártoni múzeumot a budapesti születésű Michal Milan Harminc tervei alapján, 1929 és 1932 között újították fel. A renoválás fő céljai között szerepelt, hogy az épület egyedisége megmaradjon, de az új kiállítóterekkel, műhelyekkel és raktárak kialakításával korszerűbbé váljon. A múzeum melletti történeti botanikus park is újra-telepítésre került, ami azóta is kiváló helyszíne a közösségi életnek.

A szekció utolsó felszólalója, Lars-Christian Koch, a Humboldt Forum főigazgatója A Staatliche Museen zu Berlin (Berlini Állami Múzeumok) néprajzi gyűjteményeinek átköltöztetése a város szívébe címmel tartotta meg előadását. Reflektálva az előző előadásokra, némiképp változtatott a prezentációjának fókuszán: a múzeum költözésének problémaköre helyett az eredetileg barokk palotaépület (Stadtschloss) felújításából adódó megújulási lehetőségekről számolt be. 

1. Tolmácsok lázas munka közben, 2. Robert Zydel, a lengyel Nemzeti Etnográfiai Múzeum főigazgatója, 3. A Szlovák Nemzeti Múzeum főigazgatója, Branislav Panis, 4. A Turócszentmártoni Néprajzi Múzeum igazgatója, Radovan Sýkora, 5. Lars-Christian Koch a Humboldt Forum főigazgatója

A második szekciót Kőszegi Gábor, a Néprajzi Múzeum Mesterség-gyűjteményének muzeológusa moderálta. A szekciót a Finn Nemzeti Múzeum igazgatója, Elina Anttila nyitotta meg A finn „Új Nemzeti”. Területi bővítés egy újfajta Nemzeti Múzeum számára című előadásával. Kiemelte, hogy a Finn Nemzeti Múzeum története szorosan összekapcsolódik a finn nemzetállam történetével, így már a korai időszakban is foglalkozott a finnség kérdésével. Később olyan témákat vetett fel, mint hogy mit jelent ma a nemzet fogama, mindenki része-e a nemzeti narratívának és hogy hogyan teheti egy múzeumi jobbá a világot.

Kertu Saks, az Észt Nemzeti Múzeum főigazgatója, Az újrakezdés kihívásai. Az Észt Nemzeti Múzeum koncepciójának megújítása az új épületben című előadásában kitért a 2016-ban megépült múzeum körüli vitákra, mint annak az elhelyezkedésére, méretére és szerepére. – Ugyanis a főváros, Tallin helyett, az attól 200 km-re található Tartu külvárosa lett a múzeum székhelye, ami a szovjet megszállás alatt menekülési útvonal volt, így új, szimbolikus jelentést adott az addig üresen álló területnek. Saks bemutatta a múzeum újrapozícionálásának irányait; az új kulturális komplexum helyet ad oktatási -, közösségi programoknak, konferenciáknak is a kiállítások mellett. Beszámolt az új állandó kiállításokról is, és hangsúlyozta, hogy kiemelt feladata az intézménynek, hogy minden olyan finnugor nép kultúráját megőrizze, ami vagy orosz elnyomás alatt él vagy manapság kihalófélben van. Ezen kultúrákat és kötődésüket az észt néphez az állandó kiállítás keretei között mutatja be a múzeum.

A szekció utolsó előadója André Delpuech volt, a párizsi Musée de l’Homme (Embertani Múzeum) igazgatója, aki a Civilizált és barbár. A „mi” és a „mások” múzeumai: Franciaország átjárhatatlan határai című kritikus szemléletű előadásában – gyors történeti összefoglalás után – kiemelte, hogy a francia múzeumok az átnevezések és az infrastrukturális fejlesztések ellenére még mindig a(z örökölt) gyűjteményük és az intézményhálózatuk foglyai, ahol még uralkodik a „mi” és „ők” szemlélet.

1. Közönség. Laura Van Broekhoven, az oxfordi Pitt Rivers Museum igazgatója kérdez, 2. Kőszegi Gábor, 3. Finn Nemzeti Múzeum igazgatója, Elina Anttila, 4. Kertu Saks, az Észt Nemzeti Múzeum főigazgatója, 5. André Delpuech, a párizsi Musée de l’Homme igazgatója, 6. Elina Anttila, Kertu Saks és André Delpuech

A második nap utolsó szekcióját Ralf Čeplak Mencin, az ICOM-ICME elnöke, a Szlovén Etnográfiai Múzeum igazgatója nyitotta meg Néprajzi múzeumok a 21. században című előadásával. Kifejtette, hogy milyen történelmi folyamatok – például a gyarmatosítás, a gyarmatok elvesztése – voltak hatással az etnográfiai gyűjtemények kialakulására. Kitért a jelenkori krízisekre is, és hogy azok milyen mértékben indikálják az etnográfiai múzeumok (illetve a kutatók) önreflexiójának az igényét.

A szekciót Ann Follin, a svéd Världskulturmuseerna (A Világ Kultúráinak Nemzeti Múzeuma) főigazgatója folytatta A 21. század múzeumai: relevancia, elkötelezettség, részvételiség előadásával. Bemutatta azt az újonnan létrejött múzeumi szervezeti struktúrát, ami négy különböző történeti és szervezeti háttérrel rendelkező múzeum egyesüléseként jött létre. A múzeum szakemberei közös gondolkodás után alakították ki a múzeum új szerepeit, céljait és stratégiáit. Kiemelt feladatuk, a különböző közösségek személyes történeteinek és tárgyainak a bemutatása, láthatóvá tevése.

A nap utolsó előadójaként Leen Beyers, a belga Museum aan de Stroom (MAS) vezető kurátora tartotta meg MAS: egy lokális múzeum első évtizede című előadását. A múzeum történeti áttekintése után, Beyers bemutatta a 2011-ben, négy etnográfiai múzeum összeolvadásából létrejött új intézményt. A MAS célja, hogy nemzetközi és úttörő múzeum legyen és – a kikötői múltjából fakadóan – különböző kultúrákból származó emberek és gyűjtemények közötti globális kapcsolatokat mutassa be. Erre példának hozta a múzeum kongói gyűjteményét bemutató kiállítását a 100x Kongót, amin keresztül kritikusan tudta vizsgálni a gyarmati örökségüket, miközben együtt dolgoztak kongói művészekkel, kutatókkal és felvették a kapcsolatot a kongói hátterű belgákkal is. 

1. Ralf Čeplak Mencin, Ann Follin és Leen Beyers, 2. Ralf Čeplak Mencin, az ICOM-ICME elnöke, a Szlovén Etnográfiai Múzeum igazgatója, 3. Leen Beyers, a Museum aan de Stroom (MAS) vezető kurátora, 4. Régi Tamás, a Néprajzi Múzeum, Afrika-gyűjteményének muzeológusa, 5. A közönség Leen Beyers előadását figyeli

Szerző: Horváth Kinga
Fotó: Garai Edit, Sarnyai Krisztina, Szász Marcell 
Kiemelt fotó: Ann Follin, a Världskulturmuseerna (A Világ Kultúráinak Nemzeti Múzeuma) főigazgatója

Kattintson az első nap beszámolójáért!

Láncreakció/Hesz Ágnes: „nem vagyok az a típus, aki két tanóra közötti szünetben gyorsan ír egy fél oldalt a tanulmányához“

Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? A tavaszi vizsgaidőszakban ismét a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. Peti Lehel kérte fel a Láncreakció folytatására Hesz Ágnest, a Pécsi Tudományegyetem Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszékének docensét, aki elmesélte nekünk, milyen út vezette az Egri csillagok olvasmányélményétől a néprajz szakig, hogyan lehet feltöltődni a fizikai munkavégzéstől és hogy mire jó az IC kocsik alapzaja.

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára? 

Ha nagyon messziről akarnám kezdeni, akkor az Egri csillagok. Kilenc éves koromban ez volt az első igazi könyv, amit elolvastam és aminek köszönhetően teljesen “beszippantott” a múlt: nagyon izgalmas volt elképzelni, milyen lehetett az élet régen, milyenek voltak a mindennapok, hogyan éltek, gondolkodtak, éreztek és viselkedtek az emberek egykor. Utólag visszagondolva nagy hatással volt még rám gyerekkori barátnőm édesapja, dr. Csatári Bálint geográfus is, akinek a vezetésével osztálykirándulásokon felfedeztük az országot, és aki roppant érdekesen tudott beszélni az egyes helyekről, vidékekről. Hogy konkrétan néprajzot szeretnék tanulni, viszonylag későn, talán harmadév végén döntöttem el a gimnáziumban, és ha akkor tudom, hogy létezik történeti antropológia, valószínűleg inkább mégis történelem szakra jelentkeztem volna (amiről azért mondtam le, mert semmi esetre sem szerettem volna tanár lenni). De mivel nem tudtam, maradt a néprajz, mint az érdeklődési körömhöz – akkor úgy tűnt – legközelebb eső tudomány. Az egyetemen aztán a kulturális és szociálantropológiának köszönhetően egyre inkább a jelenkori társadalmi folyamatok kezdtek izgatni (még a „tradicionálisnak” számító közösségekben is), és csak az utóbbi időben kezdtem el történeti kérdésekkel foglalkozni. 

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül? 

Pócs Évát – bár az biztos, hogy sosem leszek olyan elhivatott és nagy munkabírású, mint ő, (és főzni se fogok tudni olyan jól, vagy pulóvert kötni olyan gyorsan), a tudása, perfekcionizmusa, a tudomány iránti alázata, szerénysége, de legfőképpen a szakmai kérdések iránti kíváncsisága és lelkesedése nagyon inspiráló. 

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? 

Legszívesebben még élő kutatókkal szeretnék beszélgetni (pl. Bruno Latourral, többek között a tudományos munka működéséről vagy a tárgyak ránk gyakorolt hatásáról). De ha a nem élők közül kell választani, akkor mondjuk Jack Goodyval, mert a legtöbb olyan témában, ami engem valaha érdekelt (pl. a halottakkal való viszonyunk, a csere, a kétség, a család és az örökség), született meghatározó írása.

1. Bruno Latour, 2. Pócs Éva, 3. Jack Goody

4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során? 

A kíváncsiság. És persze van még néhány kevésbé kellemes, de erősen kényszerítő motiváció, mint a határidők vagy a tudománymetriai elvárások.

5. Mi a leginkább bevált munkamódszere? 

A munka jellegétől függ. Ha cikkírásról van szó, az előkészületekhez (adatfeldolgozás, szakirodalom feldolgozása) a legszívesebben beülök egy könyvtárba. Az íráshoz már nagyobb nyugalom és ráhangolódás kell, és az, hogy ne nagyon legyen más teendőm közben – sajnos nem vagyok az a típus, aki két tanóra közötti szünetben gyorsan ír egy fél oldalt a tanulmányához. Zenét is nagyon ritkán szoktam írás közben hallgatni, mert elvonja a figyelmemet, de érdekes módon néha bizonyos alapzajok, például a kávéházi duruzsolás vagy az IC kocsi alapzaja, segítenek a koncentrálásban. 

6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát? 

Igen, többször is. De aztán valami mégis mindig marasztalt.

7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét? 

Azt hiszem, nem nagyon tudom összehangolni, úgy érzem, sosem jut elég idő egyikre sem. 

1. Kirándulás Gyimesben, 2015-ben, 2. Pócs Éva 80. születésnapi köszöntőjén, 2016-ban Pócs Tamással, Deáky Zitával és Smid Bernadettel, 3. Orvosistenektől a hortikulturális utópiáig. Tanulmányok a Kárpát-medence vonzáskörzetéből című kötet bemutatója 2018-ban, 4. „Kelet–Nyugat” kutatócsoport megbeszélése Pócs Éva lakásán, 2017-ben, 5. Laura Jiga Iliescuval a Present and Past konferencián, 2018-ban, 6. A Pécsi Tudományegyetem Néprajz-Kulturális Antropológiai Tanszék munkatársai évzárón 2020-ban – szigorúan maszkban 2021, 7. Csoportkép: 35 éves a pécsi Néprajz-Kulturális Antropológiai Tanszék

8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább? 

Olvasás, filmnézés, túrázás, de nagyon jól szokott esni a fizikai munka is, egyrészt mert más típusú fáradtságot okoz, mint a szellemi munka, másrészt pedig kézzelfogható és egyértelmű eredménnyel jár. 

9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne? 

Film sok van, most elsőre Sally Pottertől az Orlando jut eszembe és Tom Stoppardtól a Rosenkrantz és Guildenstern halott. Az első egy rendkívül szépen fényképezett, melankolikus  mozi, ahol minden mozdulatnak, képnek, tárgynak jelentősége van, a másodikban pedig minden újranézésnél fel lehet fedezni valami újabb részletet és jelentést, mellékszereplők lesznek a főszereplők, akiknek semmilyen hatásuk nincsen az eseményekre, azonkívül rendkívül szórakoztató a humora is. Ami a könyveket illeti, annyi könyvet el szeretnék még olvasni, hogy sajnálom az időt olyanra, amit már olvastam. De ha mégis választani kellene egyet, akkor Ismail Kadare Fellegvára például ilyen lenne. Nagyon régen olvastam már, de arra emlékszem, hogy szinte tárgyilagosan, mindenféle pátosztól mentesen, és éppen ezért nagyon hatásosan ír egy fellegvár török kori ostroma kapcsán az egyén kiszolgáltatottságáról a hatalmi rendszerrel szemben. 

1. Részlet a Rosenkrantz és Guildenstern halott című filmből, 2. Részlet az Orlando című filmből, 3. Kadare: A fellegvár

10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta? 

Madness: Our House – hirtelen ez jutott eszembe, és mert vidám. 

+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket? 

Balatonyi Judittól

Szerző: Peták Imola

Láncreakció/Peti Lehel: „idő és előkészület kell ahhoz, hogy a téma élhessen bennem“


Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? A tavaszi vizsgaidőszakban ismét a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. Bakos Áron kérte fel a Láncreakció folytatására Peti Lehelt, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatóját, aki az írásba mélyedés folyamatáról, az erőnléti edzésekről és arról a könyvről is mesélt nekünk, ami szerinte leginkább megfogalmazza, mi is Erdély.

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára? 

Véletlenül kerültem a néprajz szakra. Tinédzserkori elképzeléseimben magyartanár szerettem volna lenni. Abban az időben bizonyos szakokra való bejutás nemhogy nem volt garantált, de elég komoly felvételi előzte meg, amelyben nagyon benne volt, hogy az ember esetleg nem jut be. A magyar szakos képzést idegen nyelvvel vagy néprajzzal lehetett párosítani, a néprajz tűnt könnyebbnek. Kis túlzással esélyem sem lett volna más lenni, mint néprajz szakos hallgató, aminek ma már nagyon örülök. A néprajz szakon olyan tanáraim voltak, mint Tánczos Vilmos, Keszeg Vilmos, Pozsony Ferenc, Gazda Klára. Amiről tanultunk, abban benne volt az a világ, ami nekem nagyon ismerős volt, de amely ugyanakkor új megvilágításba is került. A 2000-es évek elején–közepén, amikor én voltam hallgató, a Kriza János Néprajzi Társaság sok terepmunkát szervezett Moldvába, amelyekben a mi évfolyamunk is részt vett. Néhányan aztán rendszeresen visszajártunk a csángó falvakba, elkezdtünk írogatni belőle, tanáraink pedig szívesen dobtak mélyvízbe, küldtek konferenciákra minket.

Ugyanebben az időszakban működött a Sapientia Kutatási Programok Intézete támogatásával egy történelem- és társadalomtudományi szakkollégiumi program is, amelynek létrejöttét Tánczos Vilmos kezdeményezte. A szakkollégiumnak történész, művészettörténész, szociológus és néprajz szakos hallgatói voltak. A programon belül támogatott kutatásokat végezhettünk, előadásokat szervezhettünk, néhányan együtt is laktunk. A kutatói tevékenység egy színes társasági élet része volt. Úgy éreztem, ez a munka menne nekem. Mesteris hallgatóként dolgozni kezdtem: a Korunk szerkesztőségében médiahíreket szemléztem, illetve szerkesztettem napi szinten, kis idő múlva pedig ezzel a munkával párhuzamosan lapszámokat is szerkeszthettem. Ezt követően kerültem a Szegedi Egyetem néprajzi tanszékére oktatónak, amely pályakezdőként nagy lehetőség volt, meghatározó szakmai- és élettapasztalatot jelentett. Szerettem tanítani, támogató kollégáim voltak, de egy idő után visszavágytam Erdélybe. Így amikor 2007-ben Kolozsváron létrejött a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, visszajöttem. Így lettem főállású kutató.

1. Dunaszentilona határában, a romániai cseh közösséget bemutató film készítésekor, 2013-ban, Zágoni Bálint felvétele, 2. A jyväskyläi csángó szeminárium alkalmával, 2012-ben, Kinda István felvétele, 3. A „szegedi idők”, 2007

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül? 

Nehéz erre úgy válaszolni, hogy az ember ne legyen igazságtalan azokkal szemben, akiket nem említ, de ha már muszáj válaszolni, akkor azt mondanám, hogy abban, ahogy gondolkodom, tanulóéveim tanárait és szakirodalmi olvasmányélményeit tudom azonosítani: Tánczos Vilmos, Keszeg Vilmos, Pozsony Ferenc, Gagyi József, Oláh Sándor, Pócs Éva. A sort, persze, még hosszan folytathatnám.

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre?

Fél Edittel és Kardos Lászlóval

1. Gagyi József, 2. Pócs Éva, 3. Oláh Sándor, 4. Pozsony Ferenc, 5. Tánczos VIlmos, 6. Keszeg Vilmos,
7. Fél Edit, 8. Kardos László

4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során? 

Fontos a kollégák visszajelzése, véleménynyilvánítása. Azt tapasztaltam, hogy szervezett keretek között zajló csoportos projektekben, világos célkitűzések, az eredmények bemutatása, megbeszélése mellett tudok a leghatékonyabban dolgozni. 

5. Mi a leginkább bevált munkamódszere? 

Ha egy tanulmányt akarok írni, először mindig lejegyzem/kijegyzetelem az interjúimat, ami elég hosszadalmas folyamat. Az interjúlejegyzésekkel eltöltött idő ugyanakkor segít „belehelyezkedni a témába”, közelebb kerülni ahhoz a világhoz, amelyről írni akarok. Ilyenkor számos kérdés szokott felmerülni bennem, de az összefüggésekre is rájön az ember. Tanulmányírás előtt gyakran érzem azt, hogy irtó nagy feladat. Aztán, ha elkezdek dolgozni, telnek a napok, egyre fontosabbá válik az, amin dolgozom. Végül lesz egy szöveg. Az is hatékony, ha hosszabb ideig tudok egy kérdés szakirodalmával foglalkozni. A sporteseményeket (például egy labdarugó Európa-bajnokságot) is úgy szeretem nézni, ha van idő hagyni azt, hogy a rendezvény elnyelje az embert, ha hagyni tudom azt, hogy foglalkoztasson, követhessem a történéseket. Ugyanígy, ha elég időt tudok eltölteni a szakirodalom olvasásával, elkerülhetetlenül elkezd valamilyen probléma foglalkoztatni.

De idő és előkészület kell ahhoz, hogy a téma „élhessen bennem”.

6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát? 

Igen. A kutatómunka és a tudományos élet, amely a keretét adja a munkának sem csak izgalmas revelációkból, csodás utazásokból és nagyszerű élményekből áll. Rutinfeladatok, bürokrácia, kompromisszumok, esetlegesség, dilemmák is övezik. Aki az ellenkezőjét tapasztalja, az vagy nagyon szerencsés, vagy egy intézmény píárosa.

7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét? 

Nem mindig könnyű. Én sem szeretem sokáig magára hagyni a családomat. Néhányszor volt, hogy nyári terepmunkák idejére (amikor nekik nem kellett intézménybe járni) magammal cipeltem őket. Ilyenkor ők is megismerkedhettek olyan családokkal, akikkel terepen szoros kapcsolatban voltam, én meg örültem neki, hogy a gyermekeim is megtapasztalhatnak valamit a „városfalakon kívüli” életről. Persze, nem mindig lehetséges, hogy velem jöjjenek. A gyerekek legjobban azt szeretik, amikor külföldi konferenciáról térek vissza. Olyankor, mindig kapnak valami meglepetést, ami miatt az ő szemükben a konferenciák különösen értékelt eseményeknek számítanak. Ugyanakkor a családi élet szempontjából jó oldalai is vannak ennek a munkának. Döntés kérdése is, hogy az ember mikor szakít időt a kisgyerekeire, hogy közösen lehessen bütykölni valamit.  

1. Internetes interjúfelvétel a hadadiakról szóló dokumentumfilmhez, Németország, 2010, Szilágyi Levente felvétele, 2. Konferencián Jakab Albert Zsolt társaságában, Isztambul, 2014.

8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább? 

Erről nehéz némi lelkiismeretfurdalás nélkül beszélni, mivel meglehetősen sokat tudnék róla mesélni. 🙂 Erőnléti edzéseket szoktam végezni, amelyhez jól passzol a zenehallgatás. Emellett a ház körüli „tevés-vevés” (ilyenkor általában a gyerekek is kijönnek a házból) például a tűzifával való foglalatoskodást kedvelem. Ha estére sikerül fizikailag jól kifáradni, az nagyon jó napnak számít. Ha úgy érzem, hogy nagyon ráérek, vagy lelassul kicsit az idő, (általában ünnepek tájékán, esetleg késő este) akkor olvasok. Fontosnak tartom, ha hetente egy-két kávé melletti személyes beszélgetés is „beleférjen”. Itt lehet, hogy be is kellene fejezzem a felsorolást.

9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne? 

Bánffy Miklós Erdélyi története Erdély egy olyan arcát mutatja be és egy olyan idősíkban, amely segít jobban megérteni ezt a helyet. A filmek közül egyenesen egy sorozatot mondanék: The Wire (A drót), amely úgy mutat be karaktereket, emberi drámákat, hogy közben éles kontúrokat nyer a társadalmi háttér, amely létrehozza őket.

1. Bánffy Miklós: Erdélyi történet, 2. Részlet A drót című sorozatból

10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta? 

Zene terén semmi meglepetéssel sem tudok szolgálni, inkább nekem szoktak mások ajánlani. A Youtube általában a Dinamit, a Kispál és a Borz, a Republic és a Queen számait szokta elém dobni, nyilván azért, mert ezeket hallgatom a leggyakrabban. Van úgy, hogy egy filmben hallott zene megtetszik. Ilyenkor rákeresek és ha az egész számot végighallgatva is szépnek találom, elmentem egy lejátszási listára, hogy később is rátaláljak.

+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket? 

Hesz Ágnestől.

Szerző: Peták Imola

Mi a helyzet?! Megérkeztünk! – Beszámoló a Néprajzi Múzeum nemzetközi konferenciájáról és kiállításmegnyitóiról

Hosszú várakozás után, 2022. május 23-án, hétfőn megnyitotta kapuit a látogatók előtt a Néprajzi Múzeum a Városligetben. A nyitással párhuzamosan, május 25–27. között zajlott a What’s Up?! EthnoConference Európai Néprajzi Múzeumok Igazgatói konferenciája, mely első napján nyílt meg a Kerámiatér és ZOOM állandó kiállítás, valamint Megérkeztünk címmel az első időszaki kiállítás is. 

A Néprajzi Múzeum dolgozói igencsak sűrű és mozgalmas, de kifejezetten sikeres napokat, sőt, éveket tudhatnak a hátuk mögött. A múzeum lassan öt évvel ezelőtt, 2017 decemberében zárta be a kapuit, és elkezdődött a Kossuth Lajos téri Igazságügyi palotából való kiköltözés előkészítése és lebonyolítása, illetve az új állandó kiállítások szervezése, majd az új helyszínekre való beköltözés.

A háromnapos rendezvénysorozat május 25-én Kemecsi Lajos főigazgató ünnepi beszédével kezdődött, és hivatalosan is megnyílt 150 év ideiglenes múzeumépületei (az Igazságügyi palota és a Tündérpalota) után a Néprajzi Múzeum első olyan (fő)épülete, amelyet ténylegesen néprajzi múzeumnak épült. Az új Néprajzi Múzeum Megérkeztünk című első időszaki kiállítását Paládi-Kovács Attila (BTK Néprajztudományi Intézet, Budapest) nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta, hogy 150 év után először került méltó helyre az 1872-ben alakult gyűjtemény(tár) a Városligetben. 

“A Néprajzi Múzeum Európában egyedülálló módon, egyszerre őrzi a magyar nép, a nyelvrokon népek, a vele együtt élő nemzetiségek, a szomszédos népek és a messzi tájakon élő népek kultúrájának tárgyait, kéziratait, videó-és fénykép felvételeit” – mondta.

A Megérkeztünk kiállítás viszont nem népek, népcsoportok vagy nyelvek és kultúrák mentén rendszerezett tárgyakat, dokumentumokat mutat be, hanem összesen húsz tematikus egység alapján kiválogatott, a világ legkülönbözőbb pontjairól származó, közel 100 darab emléket állít ki. 

1. Paládi-Kovács Attila megnyitja a Megérkeztünk kiállítást 2. Kemecsi Lajos főigazgató ünnepi beszéde

A megnyitó beszédek és az időszaki kiállítás körbejárása után délután kezdetét vette a What’s Up?! EthnoConference Európai Néprajzi Múzeumok Igazgatói konferenciája. Az első szekciót Foster Hannah Daisy, a Néprajzi Múzeum szokás- és játékgyűjteményének muzeológusa moderálta. Első előadóként Kemecsi Lajos főigazgató úr tartotta meg az Átmenetek metszéspontján – a budapesti Néprajzi Múzeum című előadását, amiben az intézmény 150 éves történetének áttekintése után a Néprajzi Múzeum globális társadalomban betöltött, 21. században megváltozott szerepére is kitért. 

A jelen eseményeire és a változásokra nyitottnak, reflektálónak, ellenben kritikusnak is kell lennie a múzeumnak, és a felhalmozott örökséget, tudást, érthetően és élvezhetően kell átadnia a közönsége számára– emelte ki beszédében.

Goranka Horjan, a Zágrábi Etnográfiai Múzeum igazgatója Megújuló múzeumépület az innovatív és „okos” intézményfejlesztés szolgálatában címmel tartotta meg előadását, amiben bemutatta a Zágrábi Etnográfiai Múzeum rögös kiútját az elhanyagolt infrastruktúrából, az elavult, így alig látogatott állandó kiállításból és a pontatlan tárgydokumentációkból. Előadása végén betekintést nyújtott – a pandémia által megakasztott – ICOM és ICCROM szervezetekkel együttműködésben szervezett szakmai programokba és a múzeum jövőbeli terveibe, amit jelenleg a világjárványt követő pénzügyi válság is veszélyeztet.

Barbara Plankensteiner, a hamburgi Museum am Rothenbaum vezetője Mozgásban a MARKK – Egy hamburgi néprajzi múzeum újrapozícionálásának sikerei és kihívásai című előadásában beszámolt a hamburgi múzeum ön-újra-definiálásáról, mely során az intézmény szakított a régi (bár a látogatók által igen népszerű) gyakorlattal, mi szerint a különböző kultúrák rekonstruálása szervezi a kiállításokat, illetve az olyan “hagyományos kultúrához” szorosan kapcsolódó, látogatócsalogató eseményeket, mint például a vásárok, a fesztiválok és egyéb népünnepségek. Az új irányvonal mozgatórugója a sztereotípiák felszámolása és az erősebb önreflexív nézőpont lett. Ennek egy lépése az is, hogy kikerült a múzeum nevéből a Völkerkunde szó: a Museum am Rothenbaum ezzel kíván nyitni a különböző csoportok felé és szakítani a néprajzi múzeumok hagyományos szerepfelfogásával.

1. Foster Hannah Daisy, a budapesti Néprajzi Múzeum szokás- és játékgyűjteményének muzeológusa, a szekció moderátora, 2. Goranka Horjan, a Zágrábi Etnográfiai Múzeum igazgatója, 3. Barbara Plankensteiner, a hamburgi Museum am Rothenbaum vezetője

Sanne Houby-Nielsen, a stockholmi Nordiska Múzeum igazgatója a nap utolsó előtti előadójaként, Kontinuitás és változás között egyensúlyozva: a stockholmi Nordiska Múzeum megújítása című prezentációjában egy gyors múzeumtörténeti áttekintés után a múzeum stratégiai változásait mutatta be a jelenlévőknek, kezdve a névváltástól, (Skandinavisk-etnografiska samlingen helyett Nordiska museet), a látogatók számának növelésén és a múzeum nyitottá válásán át, a számi gyűjtemény újraértelmezésén keresztül, a múzeum(ok) új típusú társadalmi szerepvállalásáig és segítségnyújtásáig. 

A nap utolsó előadója, Laura Van Broekhoven, az oxfordi Pitt Rivers Museum igazgatója Régi terek, új jövőkép? A Pitt Rivers Múzeum megújítása a „radikális remény”, a jóvátétel és a megbékélés jegyében című előadásában olyan témákat vetett fel a hallgatóság számára, mint hogy hogyan feldolgozható a múlt és lehetséges a múzeumi szerepek újraidentifikálása egy olyan múzeumnál, mely a gyarmatosítás során tett szert a tárgyaira. A Pitt Rivers Museum szerepet vállal a kortárs dekolonizációs párbeszédekben is, például a Black Lives Matters mozgalom tüntetésein is. A Broekhoven igazgatója több olyan projektről is beszámolt, melynek során a múzeumi szakemberek együtt dolgoznak a múzeumban tematizált közösségekkel. Broekhoven szerint ezek hosszantartó tanulási folyamatok a múzeumi munkatársak számára és törekedni kell arra, hogy eltérjenek a megszokott munkamenettől, folyamatosan új lehetőségeket keressenek és a megszokott sémáktól eggyel távolabb lépve gondolkozzanak.

1. Sanne Houby-Nielsen a stockholmi Nordiska Múzeum igazgatója, 2. Laura Van Broekhoven, az oxfordi Pitt Rivers Museum igazgatója

Az előadásokat a megszokott szakmai vita követte, szó esett például a múzeumok elnevezésének fontosságáról, vagy éppen nem-fontosságáról, a ‘közösség’ fogalmának problematikájáról is. Majd a Parno Graszt rövid koncertje után Ralf Čeplak Mencin, a Szlovén Etnográfiai Múzeum igazgatója nyitotta meg a ZOOM és a Kerámiatér kiállításokat. Beszéde legelején felidézte, hogy a Néprajzi Múzeumban látott először kiállítva egy trabantot, mint műtárgyat.

Kiemelte, hogy a ZOOM kiállítás játékosan, a látogató saját értelmezésére hagyatkozva, magyarázat nélkül mutatja be a tárgyakat ás perspektívaváltásra ösztönöznek minket olyan fogalompárok mentén, mint nagy-kicsi, sok-kevés, statikus–dinamikus, rendezett–rendezetlen és így tovább. A Kerámitér koncepciója pedig szerinte az emberi agy két féltekéjére hasonlít: a Múzeumkód oldal az emberi agy bal agyféltekéjéhez hasonlatos, a racionális és a racionalizáló múzeumi rendszerezést prezentálja, ezzel szemben a Társadalmi kód oldala az agy jobb féltekéjét követi le: itt a személyesebb, asszociatívabb megközelítést használták a kurátorok.

1. Ralf Čeplak Mencin (és tolmácsa) a Zoom és a Kerámiatér kiállítások megnyitóján, 2. Fények a Zoom kiállításnál, 3. Dr. Schleicher Veronika Gyűjteményi Főosztályvezető mesél a Kerámiatérről

Szerző: Horváth Kinga
Fotó: Szász Marcell és Sarnyai Krisztina
Borítófotó: Balról jobbra: Forster Hannah Daisy, Laura Van Broekhoven, Goranka Hogyan, Sanne Houby-Nielsen, Kemecsi Lajos, Barbara Plankensteiner

Kattintson a második nap beszámolójáért!

Láncreakció/Bakos Áron: “Ebben a szakmában az a legszebb, hogy a személyközi valóság talajáról elrugaszkodva egészen filozófiai magasságokig juthatunk el”


Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? A tavaszi vizsgaidőszakban ismét a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. Wilhelm Gábor kérte fel a Láncreakció folytatására Bakos Áront, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének tanársegédjét és a Néprajzi Múzeum állandó kiállításainak muzeológus projektmunkatársát. Pákászok, internetmentes rezervátumok, a kilencvenes évek ifjúsági magazinjai: Bakos Áron válaszai következnek.

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára? 

Az arabisztika és a hebraisztika szakkal kacérkodtam, otthon inkább a mérnöki tudományok felé tereltek volna. Az éhezés-kereset tengelyen egyensúlyozva végül az egyetemet azzal a nem túl élesen körvonalazódó elképzeléssel kezdtem meg, hogy író-újságíró leszek. Aztán viszonylag hamar rájöttem, hogy ehhez a hivatáshoz ma már nem kávéházakban kell ücsörögni, az újságíráshoz szöszölős, az íráshoz pedig tehetségtelen vagyok. Amikor első év végére ezzel számot vetettem, akkor kezdtem el néprajzot hallgatni az akkor még kiskapuként nyitva hagyott párhuzamos képzés keretében. Elsősorban apám hatására érdekeltek a halászati eszközök, a pákászok, kamaszként szerettem Szűcs Sándor Régi magyar vízivilágát a kötelező Fekete István-regények mellett. Aztán persze sosem foglalkoztam ezzel a témával. Szóval ez a választás sem volt feltétlenül átgondoltabb, mint az előző, de sok szerencsével, véletlennel, segítséggel végül is bejött. 

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül? 

Közhely, hogy a néprajzosok meg sithek számára fontos a mester-tanítvány viszony (lásd például a blog interjúsorozatát is), ezért talán megbocsátható, hogy Keszeg Vilmos tanár urat nevezem meg. 

Keszeg Vilmos: A beszélés antropológiája című kötetét Bakos Áron mutatja be a Széki Szabadegyetem – 50 éves a táncházmozgalom című rendezvényen 2022 májusában. Fotó: Ilyefalvi Emese 

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? 

Biztosan Honti Jánost választanám. És így belegondolva, Honti fiatalabb volt például Lévi-Strauss-nál. Szóval ha hozzá hasonlóan túléli a soát és matuzsálemi kort ért volna meg, akkor ez akár tényleg meg is történhetett volna. Persze én akkor sem tudtam volna egy akármilyen szakmai beszélgetést lefolytatni vele, de mondjuk el tudom képzelni, hogy a kétezres évek elején a Kerényi Károlyhoz mérhető Honti mondjuk előadást tart a Mindentudás Egyetemén. Mindannyiunk tragédiája hogy ez nem lehetett így. Hontié, Europáé, a szakmáé, a következő generációké.

1. Honti János, 2. A fiatal Kerényi Károly kirándulás közben (a háttérben Szerb Antal), 3. A fiatal Claude Lévi-Strauss, vállán majommal

4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során? 

Szerintem ebben a szakmában az a legszebb, hogy a személyközi valóság talajáról elrugaszkodva egészen filozófiai magasságokig juthatunk el. Ha ez egyszer-egyszer sikerül, akkor megéri.

A másik meg talán a felfedezés, ami persze megint egy közhely, de ennek a tudományszaknak a művelésében tényleg az a szép, hogy egészen banálisan hétköznapi tárgyakban, szövegekben, eseményekben találhatunk történeti távlatot, strukturális mélységet, társadalmi törvényszerűséget, esztétikai minőséget, ki-ki, amit keres. 

5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?

Ha valamit komolyan meg kell írni, akkor segít, ha internetmentes helyen lehetek. (Sajnos egyre kevesebb ilyen rezervátum maradt.) A zene is működhet, sokszor ismétlődő lejátszással. Az is jó, ha közben történnek dolgok, lehet valamit nézni az ablakból, valaki molyol a szobában, rotyog az ebéd, ugat a kutya, fúr a szomszéd, szóval zajlik az élet. 

6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát? 

Nehéz kérdés, mert ehhez tudnom kellene, hogy tulajdonképpen mikor is álltam pályára. De azt hiszem, a néprajz szakon eltöltött első év után már tudtam, mit szeretnék, és inkább csak izgultam, valóban sikerülni fog-e. 

7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét? 

Nem annyira törekszem a szigorú elválasztásra, ami persze nem biztos, hogy hosszú távon fenntartható vagy szerencsés. Mindenesetre, ha ennek a pályának van előnye, az számomra biztosan az, hogy az ember önazonos maradhat, intellektuálisan szabad lehet. Metaforikusan is működik, hogy a munkához nem kell át- vagy beöltözni, a szerepek ilyen értelemben sem válnak el. És talán ezért sem érzem nyomasztónak, hogy nem teszem-veszem fel-le a munkát. De persze lehet, hogy akarva se tudnám, és csak megideologizálom a dolgot. 

Variációk munkára. 1. Molnár Tamással a Szigeten, a Néprajzi Múzeum sátra előtt, 2. Tihanyi Annával és Foster Hannah-val a Kossuth téren, 3. Molnár Tamással, Kőszegi Gáborral és Dvorák Sándorral Törökbálinton: néha persze át kell öltözni. Fotó: Nagymarossy Ádám és Kőszegi Gábor

8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább? 

Az előbbi válasz már kicsit ezt is megelőlegezi. Tehát a „munkán”, színházon és az alkoholfogyasztás különböző apropójú társas eseményein kívül csak a kilencvenes évek ifjúsági magazinjainak levelezőtárs rovataiban olvasható bemutatkozások jutnak eszembe: szeretek sétálni, kirándulni, olvasni, a barátaimmal lógni. De ezek tényleg jó dolgok, a lényeg, hogy teljesen öncélú, önmagára mutató tevékenység legyen (kicsit, mint a szakmánk). 

9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne? 

Ha ez egy burkolt könyvajánlós kérdés, akkor mondjuk ott a G. A. úr X.-ben, ami elképesztően zseniális, de azért egy derűs délutánon nem lapoznám fel. Szóval inkább könnyedebb hangvételű szerzőket mondanék, mondjuk Rejtőt, Hašeket vagy Heltai Jenőt. Filmben pedig hasonló (és még néhány további más) ok miatt Miyazakit, Tomm Mooret vagy Nora Twomeyt. 

10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta? 

A Thy Catafalque és a Vonatút az éjszakában. Kátai Tamás szerintem nagyon tehetséges kortárs szerző, örülök, ha reklámozhatom. 

+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?

Peti Leheltől.

Szerző: Peták Imola

Végre egy offline konferencia! – Szegeden adtak elő néprajzos hallgatóink

Első alkalommal, de a hagyományteremtés jegyében rendezte meg a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke a „Tanszéki hagyományok és változó világok” Néprajz és kulturális antropológia szakos hallgatók konferenciáját, 2022. április 29-30-án. Az eseményen – ami a pandémia után szerencsére offline került megrendezésre – az ELTE Néprajzi Intézet is képviselte magát, négy előadó és számos érdeklődő vett részt a programon.

A konferencia helyszíneként a Szegedi Havas Boldogasszony templom és az ahhoz kapcsolódó kolostorban kialakított Alsóvárosi Ferences Látogatóközpont szolgált. A nagy múltú épületegyüttes, az előtte felállított mobil kávézóval, és a meleg napokkal beköszöntő, életteli nyüzsgéssel zajló szabadtéri programjaival tökéletes hátteret biztosított a múltra és jövőre egyaránt reflektáló konferenciának.

A SZTE a 2021/2022-es tanévben az egyetemen zajló néprajzi oktatás centenáriumát ünnepelte, Herrmann Antal 1921-ben első Szegeden megtartott néprajzi előadására emlékezve. Ugyanakkor a konferencia középpontjában nem a tudománytörténet felidézése állt. A program lehetőséget adott a néprajz és antropológia tudományok következő kutatói generációjának a tudományos életbe való belépésre, sok esetben az első szárnypróbálgatásra, illetve az addig csak hallomásból ismert műhelyek munkájának megismerésére. Az elmúlt években az online térbe helyeződött tudományos élet után különösen sokat jelentett, hogy a hallgatók megtapasztalhatták, milyen az „igazi”, offline konferencia-légkör, amelyhez hozzátartoznak a szünetekbe beleférni nem akaró élénk beszélgetések és a reggeli kávésbögrék és esti borospoharak koccintásai mellett köttetett barátságok is.

Ebben a szellemben nyitotta meg az eseményt Dr. habil. Vajda Zoltán egyetemi docens és Dr. Simon András tanszékvezető egyetemi docens, kiegészülve a szegedi néprajzi kutatások és oktatás arculatát nagymértékben meghatározó Bálint Sándorral. A népi vallásosság kiemelkedő kutatója a vele készült riportfilmben a konferenciának is otthont adó Szeged Alsóvároshoz fűződő erős kötelékéről mesélt.

1. Nagy Gábor, az SZTE hallgatója dudajátékkal köszöntötte a konferencián megjelent vendégeket, 2. Dr. Simon András tanszékvezető egyetemi docens és Dr. habil. Vajda Zoltán egyetemi docens konferencianyitó beszéde, 3. Bálint Sándor megidézése egy riportfilm segítségével

Az első szekcióban az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemről, a Budapesti Metropolitan Egyetemről és a Szegedi Tudományegyetemről érkezett előadók ismertették szakmai tevékenységüket. Csendes Tünde és Beke Zsolt kutatásai a magyarországi zsidóság 19-20. századi életmódjára irányultak. Csendes Tünde előadásában a zsidóság földbirtokosokká válásának folyamatát mutatta be egy győri izraelita család férfitagjainak történetén keresztül. Újszerű forrásfelhasználás jellemezte Beke Zsolt kutatását, ami a Budapesti Autonóm Orthodox Izraelita Hitközséghez benyújtott jelentkezési lapok elemzésén alapult és a vészkorszakot túlélő zsidóság közösségkeresését, illetve a hitközség működését vizsgálta. Ugyanebben a szekcióban került sor három, a kiállítások és múzeumok témáját egymástól egészen eltérő szemszögből megközelítő prezentációra. György Árpád Hunor a miskolci orthodox zsidóság történetét bemutató kiállítási belső, Paszternák Csenge pedig a Ludwig Múzeum egyik múzeumpedagógiai foglalkozásokra és pihenésre használt közösségi terének tervezési folyamatát ismertette. A járvány időszaka alatt a múzeumok is igyekeztek valamilyen stratégiaváltás segítségével fenntartani a látogatókkal a kapcsolatot, illetve akár új érdeklődőket bevonzani a vírushelyzet okozta változásokra reagáló programok segítségével. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban ez az időszak egybeesett egy hosszabb felújítással, mely arra ösztönözte a dolgozókat, hogy egy kortárs témára, a változó nyaralókultúrára helyezze a tárgygyűjtések és programok során a hangsúlyt. Ilyen például a nyaralótelepeken található kapuk (fotóinak) gyűjtése, a Formákon túl projekt is – derült ki Törő Balázs előadásából.

A második szekcióban kaptak helyet a Choreomundus – International master in Dance Knowledge, Practice, and Heritage nemzetközi programban résztvevők előadásai. A kutatások rendkívül változatosan járták körül a néprajzi szférában napjainkig nagy népszerűségnek örvendő néptánc tárgykörét. Rouba Issa felvázolta a hagyományosan családi körben előadott hastánc (belly dance vagy “Raks Sharki”) showműsorrá és fitness irányzattá válásának folyamatát, megvizsgálva a táncórákra való beiratokozások motivációit, egy konkrét tanfolyam alkalmait végigkövetve. Takudzwa Godfrey Muronda és Vavariroyashe Tracy Munozogara tradicionális afrikai (zambiai és mozambiki) tánccal egybekötött rituálék kutatási tapasztalatait ismertették, Suryansh Dixit pedig a tánckutatás eszközeinek (táncleírás, videófelvételek, interjúk) felhasználási módjait és az ezek által leképezett közösségi identitás megjelenítését elemezte. Andrew Ssebulime a tánchagyományok továbbélésének lehetőségeit és tereit a diaszpórában, Trondheimben élő ugandaiak gyakorlatain keresztül példázta.

Színes képet mutatott a harmadik szekció, hiszen egy klasszikus néprajzi módszer  – a fényképezés – történeti kutatásától (Nagy Gábor: A néprajzi fényképezésről mint kutatási módszerről), egy kollektív trauma paraszti használatú tárgyakon való képi megjelenítéseinek összegyűjtésén és rendszerezésén keresztül (Tömöri Szilvia: Trianon emléke a tárgykultúrában), egy menhelyi kutyák és gondozóik kapcsolatát az állatokra használt gyakori jelzők elemzésével bemutató (Bartók Zoltán: Őrület, normalitás és okosság egy dél-magyarországi állatmenhelyen) előadásig jutottunk. Ebben a kavalkádban került sor a konferencia első ELTE-s hallgatói felszólalására, Váczi Virág „Legyen a tóparti ÁFÉSZ vendége!” A Velencei-tó térségének turisztikai vizsgálata a Kádár- korszakban című prezentációjára, melyben a vendéglátóegységek működésének a korszakban megjelenő faluturizmussal való kapcsolatára világított rá.

1. Váczi Virág: „Legyen a tóparti ÁFÉSZ vendége!” A Velencei-tó térségének turisztikai vizsgálata a Kádár- korszakban, 2. Nagy Gábor: A néprajzi fényképezésről mint kutatási módszerről, 3. Tömöri Szilvia: Trianon emléke a tárgykultúrában, 4. Rouba Issa: Becoming the belly dancer: local women learning “raks sharki” in Alexandria, Egypt

Az első napot az élénk beszélgetések mellett egy vacsora zárta, illetve a vállalkozó kedvű résztvevők a Choreomundus MA program hallgatóinak vezetésével indiai és nigériai táncos workshopokon mozgathatták át a hosszú nap után tagjaikat.

A tágan értelmezett gazdálkodás témakörébe tartozó előadásokat szombat délelőtt, a negyedik szekcióban hallhattuk. Bakos Lilla és Kurucz Réka előadásaiban a gazdálkodás, a társadalomszerkezet és az identitás kérdése fonódtak össze. Előbbi egy idős topolyai gazda személyes élettörténetét végigkövetve tárta elénk a 20-21. századi gazdálkodó életformával járó szemléletformáló nehézségeket, utóbbi pedig egy ormánsági „leányvásárnak” (siklósbodonyi búcsú) szinte a rendszerváltásig megmaradt szokását hozta összefüggésbe a területre jellemző szőlőhegyi műveléssel. Radóci Virág a hajdina növény őrségi felhasználásának múltjáról és jelenéről szóló kutatásába engedett betekintést, melyhez többek között interjúkat készített és a helyi éttermek kínálatát vizsgálta meg. Rendhagyó módon közelített Porkoláb Benedek az alföldi szűcsmunkák kutatásához, ugyanis nemcsak alapos „lekérdezést” végzett a felkutatott szűcsmester tudásáról, hanem prezentációjában a technikák alkalmazásával a maga készítette mellyest is bemutatta. A galambtartás régi, úri szokásáról és mai továbbéléséről – azt a kérdést felvetve, hogy szenvedély, hobbi vagy sport-e a galambtartás – Szekeres Melissza tartott prezentációt. Balogh Pál Géza a néprajzos-antropológus szemléletének fontosságát hangsúlyozva mutatott be egy vidékfejlesztési problematikát: a családi, helyi termelők és az ökologikus és társadalmilag tudatos fogyasztók közötti láncolat hiányosságát.

Mindössze két, ám annál érdekesebb prezentációt mutattak be az ötödik szekcióban, melyek a covid járvány okozta életmódbeli változásokra reflektáltak. További különlegességük, hogy kizárólag online folytatott terepmunkákról van szó, a vizsgált jelenségek is szinte kizárólag webes felületeken elérhető tartalmak. Prajczer Zsófia a 19-21. századi járványok idején keletkező írott imaszövegek adatbázisba rendezését és több szempontú elemzését kísérelte meg kutatásában. Korom Alexandra és Székely Anna két néptánccsoport online térbe szorult közösségi életének dinamikáját, a fennmaradásukhoz alkalmazott stratégiákat vetette össze.

1. Radóci Virág: Hajdina az Őrségben -terepmunkám tapasztalatai, 2. Porkoláb Benedek: Alföldi szűcsmunkák régen és ma – egy mellyes példáján keresztül

A hatodik szekcióban ismét a népzenéé és néptáncé volt a főszerep. Az ugrós tartalmi, formai és funkcionális vizsgálatának eredményeiről számolt be Balogh János. Hasonló módon járta körül Kasza Dániel a citera hangszer történeti és kortárs használatának kérdését. Keresztény Csenge korábbi kutatásához hasonlóan a néptáncgyűjtések forrásanyagait, kiváltképp a filmeket vette górcső alá. Érdeklődése középpontjában az állt, hogy a filmek és hangzóanyagok, illetve dokumentumok hogyan „árulkodnak” a gyűjtési szituációk körülményeiről, módszereiről, anyagi, személyi stb. hátteréről. A népi kultúra elemeinek megjelenítésének Nagy Bernadett régi középiskolájában, a Salamon Ernő Líceumban csak a 2000-es évektől van hagyománya. Nagy Bernadett prezentációjában bemutatta az iskolában megrendezett Hagyományőrző Napokat és megkísérelte kideríteni, hogy milyen szerepet játszik ez a kitalált hagyomány a diákok nemzeti identitásának kialakításában.

Sajnos, az utolsó két szekció több előadója nem tudott jelen lenni a konferencián, így az eseményt a hetedik szekció zárta, mely a társadalom és lokalitás kérdéseivel foglalkozó előadásokat sűrítette magába. Baranyi Janka a devecseri cigányság gyereknevelési szokásait vizsgálta meg, illetve a lokális cigány közösség önképének az utóbbi évtizedekben bekövetkezett változásáról tartotta prezentációját. Váradi Júlia a 18-19. századi katonaállítások társadalmi hátterét, következményeit kutatta, főként a katonaállítások során keletkezett dokumentumok levéltári anyagának feldolgozásával. Vadász Márton és Kutasi Imre egy-egy település társadalmának és az ott lakók életkörülményeinek változását követték végig. Míg Vadász Márton egy bihari kisnemesi közösség polgárosodását kutatta, addig Kutasi Imre Hajdúnánás egy 1960-as években települt városrészének átalakulásával foglalkozott. A konferencia záróakkordjaként Juhász Petra élettörténetekkel teli prezentációját hallgattuk meg. Juhász Petra a szabadkai Gombkötő utca utcaképének átalakulását és a helyiek életében betöltött szerepét, jelentését-jelentőségét igyekezett feltérképezni.

A konferencia szüneteiben a kolostor gyönyörű kertjében és a Mátyás király téren is felfrissülhetett a hallgatóság

Összességében elmondható, hogy a néprajz és antropológia számos területét lefedő kutatást ismertettek az előadók. Nagy öröm volt, hogy nemcsak Magyarország határain belüli, hanem az azon túli egyetemek hallgatóinak munkájába is betekinthettünk. Reméljük a SZTE Néprajzi és Antropológiai Tanszékének szándéka, hogy hagyományt indítanak a hallgatói konferencia szervezésével tényleg megvalósul a következő években!

Fotók: Baranyi Janka, Fodor Ákos, Nagy Gábor, SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék

Szerző: Baranyi Janka

Láncreakció/Wilhelm Gábor: akit az indiánregények vittek az antropológia felé

Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? A tavaszi vizsgaidőszakban ismét a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. Frazon Zsófia kérte fel a Láncreakció folytatására Wilhelm Gábort, a Néprajzi Múzeum Ázsia- és Indonézia-gyűjteményének muzeológusát, akinek igen határozott válasza van arra, hogy el akarta-e hagyni valaha a pályát és aki a naplóírásról mint munkamódszerről is mesélt nekünk.

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára? 

Gyerekkori élmények, indiánregények. Azután ez a kör elkezdett bővülni, térben és időben. Majd szűkült a „spirituális” hagyományokra, például a sámánizmusra. Körülbelül ekkoriban kerültem egyetemre. Röviden: az ismeretlen vonzott és vonz máig. Igazából, ez az állandó az egészben. De időben nem mindig ugyanabban a formájában, nem mindig ugyanazon a helyen jelenik meg.

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül? 

Michael Jackson ausztrál antropológust a fenomenológiai megközelítése és a költői nyelve miatt, Anna Tsing amerikai antropológust az emberi és nem emberi kultúrák összefonódása iránti érzékenysége miatt, Ecsedy Csabát a politikai antropológiai tudása és gondolkodása miatt, Fejős Zoltánt pedig a munkabírása és kíváncsisága miatt tisztelem nagyon.

1. Fejős Zoltán, 2. Michael Jackson 3. Anna Tsing, 4. Ecsedy Csaba

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? 

Alfred Gell brit antropológussal, aki Melanéziában és Indiában végezte legfőbb terepkutatásait. Nagyon korán, mindössze 51 évesen halt meg, sok mindent magával vitt… Számomra egészen eredeti módon közelített az emberi kultúrákhoz, művészethez.

4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során? 

A kíváncsiság és a makacsság.

5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?

Szeretem beleélni magam a témába. Ezen belül és ennek révén keresek fogódzókat, ezek vezetnek azután tovább, nyitnak meg újabb kapukat. Ami a konkrét kérdést illeti, általában elkezdek „naplót” írni, gondolatokat, kérdéseket, idézeteket egymás után. A folyamat egyfajta oda-vissza, külső-belső.

Ahol ismeret van, oda megyek – végül nincs jelentősége számomra, hol van ez. Közben megforgatom magamban. Azután megint keresem a forrásokat, és így tovább.

6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát? 

Nem.

7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét? 

Van benne feszültség. Ha egyiket csinálom, a másiktól veszem el az időt… Számomra ez úgy működik, hogy (amennyire lehet) megpróbálok rugalmas lenni (például a helyzetnek megfelelően váltogatni e területeket). A nagyobb szabású munkák esetén persze ez sokkal nehezebb.

8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább? 

Boksz, gitár, zenehallgatás, íjászat, túra, olvasás.

1. Wilhelm Gábor munka közben a régi, Kossuth téri épület tetején; 2. Wilhelm Gábor szabadidejében

9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne? 

Murakami Haruki: A kormányzó halála, Pauline Melville: Napfogyatkozás Guyanában, Tommy Orange: Sehonnai, Edward Stachura: Szekercelárma, Abe Kóbó: A homok asszonya. Utóbbi mint könyv és film is, Teshigahara Hiroshi rendezésében.

10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta? 

Mohini Dey játéka. Szerintem technikailag az egyik legképzettebb és egyben legtehetségesebb, legmuzikálisabb fiatal basszusgitáros, aki egyszerre van jelen az indiai ritmusok és a globális zene, zenélés világaiban.

+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?

Bakos Árontól

Szerző: Peták Imola

“A néprajz izgalmas. Change my mind” – körbekérdeztük a minoros hallgatókat, mit kaptak a néprajz szaktól

Azoknak az ELTE-s hallgatóknak sem kell lemondaniuk a néprajzos szemléletről és közösségről, akik főszakként nem a néprajzot választották! Ebben a félévben június 23-áig tart a minorjelentkezés, mi pedig azért, hogy megkönnyítsük az alapszakos hallgatók döntését, megkérdeztük a minoros néprajzosokat, hogy mit jelent nekik néprajzosnak (is) lenni.

GÉCZI JÓZSEF 

„Történelem alapszakos hallgató vagyok. A kedvenc területem a XX. századi szélsőséges irányzatok, a szélsőjobb és -bal oldal, a nemzetszocializmus és a kommunizmus. A néprajz szakra internetes böngészéseim során találtam rá, aztán pár elvégzett kurzus után éreztem, hogy ez tetszik nekem. A két szak nagyon jól kiegészíti egymást. Úgy érzem, a történelem az emberi világ működését, mint makroszintet vizsgálja, így ellentétben a néprajz, ami inkább a történelem mikroszintjét kutatja. A tanszék nagyon kellemes és barátságos, engem meglepett a közvetlen családias légkör, ami számomra egy faluhoz hasonlatos, szinte mindenki ismer mindenkit. Sok új barátot szereztem a tanszéken, akik nagyon kedvesek, segítőkészek és befogadóak. A legkedvesebb emlékem a néprajz szakon az volt, amikor egy kirándulás során Pécsett találkozhattam neves kutatókkal, mint például Pócs Évával, a ráolvasások mesterével, vagy Kisbán Eszterrel, aki a táplálkozás kapcsán ért el kiemelkedő eredményeket.” 

SZEVERÉNYI ANDRÁS

„Szabadbölcsészet alapszakon, filozófia specializáción végeztem, jelenleg pedig a Filozófia mesterképzést végzem az ELTE-n. A filozófián belül leginkább a társadalomfilozófia, a politikafilozófia és az etika érdekel, az alapszakos szakdolgozatomat is az utóbbi témából írtam. A második szemeszter végén került a látóterembe a minorválasztás kapcsán a néprajz mint lehetőség. Mindig is érdekelt a népi kultúra és a népzene, viszont eredetileg mégsem ide akartam jönni. Régi hagyomány a filozófia szakosok között, hogy legtöbben az Esztétika szakot választják minornak. Nekem is ez volt az eredeti tervem, viszont egy hirtelen impulzus hatására – szakítva ezzel a hagyománnyal – mégis a néprajz mellett döntöttem, ugyanis pont akkoriban néztem meg Agócs Gergely Gömöri cigányok című dokumentumfilmjét. A filmélménynek azt hiszem, nagy hatása volt a döntésemben. Emellett Szinok Bianka, akkori HÖK-ös képviselő is (aki szintén néprajz minort végzett) nagyon bíztatott, hogy válasszam ezt a szakot. Ezúton is köszönöm neki! Nagyon jó döntés volt! A főszakom nagyon más természetű, más módszertannal dolgozó diszciplína, mint a néprajztudomány. Ugyanakkor talán pont ez a szépsége annak, hogy a kettőt együtt végeztem: amíg a filozófia roppant teoretikus és nagyon absztrakt gondolkodásmódot igényel, addig a néprajz elsősorban empirikus módszertannal él és egy leíró társadalomtudomány. Azt hiszem az embernek javára válik, ha mindkettőnek a működésébe beleláthat.

A néprajz szakon az egyes évfolyamok igazi közösségeket alkotnak, akik összedolgoznak, segítik egymást és valódi barátai, társai egymásnak. Minoros státuszomnak köszönhetően volt lehetőségem több évfolyam hallgatóival is megismerkedni és mindenhol nagyon pozitívak voltak a tapasztalataim; mindenki barátságos és segítőkész volt. Emellett többekkel sikerült kialakítanom olyan baráti kapcsolatot, amely a szak elvégzése után is megmaradt. A diáktársakkal való közös készülések a vizsgákra, a közös könyvtárazások, a jó beszélgetések, a barátságok kialakulása, illetve az oktatók segítőkészsége, a velük folytatott izgalmas szakmai beszélgetések… ezek mind kedves emlékek.”

ÁLDOZÓ BORI

„Szabadbölcsész alapszakos, esztétika specializációs hallgató vagyok, néprajz minorral. Úgy gondolom, ez a szakpár nagyon jól kiegészíti egymást, pont azért, mert a kulturális jelenségeket két ellenkező irányból közelítik meg. Ennek köszönhetően sokszor van olyan érzésem, hogy ez az ellentétes mozgás pont abba a nézőpontba pozícionál, ahol lenni szeretnék, a két látásmód találkoztatásával sokszor igazán izgalmas kérdések és összefüggések merülnek fel bennem. Meg egyébként is nagyon jól érzem magam a tanszéken, a nyári terepgyakorlat az egyik legjobb közösségi élményem volt az eddigi egyetemi éveim alatt, néprajzos tanáraimhoz bármikor bizalommal fordulhatok. Őszintén ajánlom a néprajz minort!

CSAPÓ KRISZTINA

„Hallottál valaha arról, hogyan történtek a boszorkányüldözések a valóságban? Tudtad, hogy a hagyományos lakodalmak tárgyiasítják a nőket? Meséltek már neked arról, hogy milyen volt a 100 évvel ezelőttiek szexualitása? Gondoltad volna, hogy a mémek és a káromkodás is a folklór része? A magyar alapszak és a folklorisztika specializáció megtanított kritikusan nézni a világot, átlépni a határaimat és ráolvasásokkal orvosolni, ha valakinek árpa nő a szemére. (Na jó, az utóbbi csak vicc. 🙂 ) A néprajz izgalmas. Change my mind.” 

Változó kultúrák testközelből – Interjú a 70 éves Vargyas Gáborral

Vargyas Gábor etnográfus idén ünnepli 70. születésnapját, mely kiváló alkalmat ad arra, hogy felidézzük egy gazdag kutatói pálya néhány érdekes mozzanatát. Az alábbi interjúban nem csupán egzotikus, távoli kultúrákhoz kerülhetünk egy pillanatra közel, hanem a kutatói lét olyan aspektusait is megismerhetjük, melyekről az egyetemi órákon ritkán esik szó. Hogy történhet meg, hogy az egyszeri etnográfus Új-Guineába indul, de végül Afrikán át Vietnámba jut? Milyen nyomokat hagy a globalizáció egy elzárt népcsoport életében és hogyan viszonyuljon ehhez a kutató? Milyen tervei vannak Vargyas Gábornak a jövőre nézve és vállalna-e még hosszabb terepmunkát az őserdőben? Ezekre a kérdésekre is választ kapunk Tóth Csaba interjújából.

Hogyan kezdte néprajzi pályafutását? Mennyire jelentett ösztönzést az édesapja, Vargyas Lajos munkássága? 

Természetes, hogy mindenki azt gondolja, a pályaválasztásom apai ösztönzés eredménye, de valójában nem az volt. Egész fiatal koromtól kezdve egzotikus, romantikus, távoli, idegen helyekre vágytam, utazni szerettem volna. Valami miatt engem mindig is Új-Guinea és Óceánia vonzott, illetőleg ahhoz kapcsolódóan Délkelet-Ázsia. Kisgyermek koromtól kezdve útleírásokat, vadászkönyveket olvastam, búvártól a hegymászóig és barlangásztól a természettudósig minden akartam lenni. Tizenhárom éves koromban viszont Párizsban láttam egy csodálatos kiállítást („A Musée de l’Homme legszebb kincsei”), ahol megértettem, hogy engem az emberek és az emberi kultúrák jobban érdekelnek, mint a természet, és attól kezdve a néprajz felé fordult az érdeklődésem. Az ugyanakkor egy szerencsés véletlen volt, hogy Magyarországon a magyar vagy európai néprajzot és az egyetemes néprajzot egy tanszék keretében oktatták, és hogy a Néprajzi Múzeum a világ minden részéből rendelkezik gyűjteményekkel. Gimnazista koromban a Könyves Kálmán körúton, a Néprajzi Múzeum akkori épületében, önkéntesként dolgoztam minden nyáron egy hónapon át. Az persze igaz, hogy édesapámon keresztül nyilván könnyebben be tudtam jutni oda. 

Említette, hogy elég korán Délkelet-Ázsia és Óceánia felé fordult az érdeklődése. Pontosan mi volt az, ami vonzotta ezekben a kultúrákban?

Az egyéni érdeklődés azért elég kiszámíthatatlan dolog. Minden bizonnyal benne van az úgynevezett déltengeri romantika, ami az európai kultúrában a 18. századi felvilágosodás nagy francia hajósai óta közhelyszámba megy: Tahiti, a hula táncosnők, a bókoló kókuszpálmák stb. Azaz a táj szépsége, az emberek szépsége és a polinéz kultúrának az a fajta egzotikus vonzereje, ami máig rabul ejti az embereket. Ez a dolog egyik része, de én nem erre a világra vágytam igazán, hanem egy ennél még sokkal elemibb, élő kőkorszakra.

Amikor az egyetemi tanulmányaimat végeztem (1971–1976), Új-Guinea volt az az utolsó hely a világon, ahol még élő, valóban kőkori kultúrák léteztek. Már érintkezésben voltak ugyan az európai világgal, de nem túl régóta. Az volt az az időszak, amikor Óceánián belül Új-Guinea állt a kutatás középpontjában: minden magára valamit is adó amerikai PhD kutató Új-Guineába vágyott, a teoretikusok pedig kőkori viszonyokon akarták kipróbálni az elméleteiket. Egyes becslések szerint akkorra már tízezer körüli antropológiai terepkutatást végeztek Új-Guineában. 

Tehát ilyen értelemben véve egyrészt a romantikus szépség, másrészt a romantikus vadság és a kőkorszak volt az, ami engem Óceániába vonzott. Ma már természetesen ezekről a romantikus indíttatásokról mindenki kicsit megengedő, lenéző mosollyal beszél, állítólag nem ez az, ami minket a tudomány felé vonz. A fenéket nem! Mindenkinek vannak ilyen egyéni vonzalmai és én nem szégyellem bevallani, hogy ezek indítottak el erre. Aztán az természetesen más kérdés, hogy az ember ezt valamilyen szinten meghaladja-e előbb-utóbb.

Afrikában is volt terepmunkán, ott is ez volt az ösztönző?

Igen, voltam. Véletlenül. Itt jön a következő probléma. Számomra a mi tudományunk elképzelhetetlen irodából vagy íróasztal mellől. Én nem szobatudós típus vagyok… úgy gondolom, hogy az antropológiában az az igazán szép és vonzó, hogy bárhol is legyünk, emberekkel kerülünk kapcsolatba, emberi élményeket élünk meg és emberi kapcsolatokon keresztül szerezzük azokat az információkat, amelyekről aztán írunk.

Ilyen értelemben véve az én számomra kezdettől fogva a terepre jutás volt a legnagyobb probléma. Ehhez azért tudni kell, hogy az 1970-es, ‘80-as években még egy igen erősen zárt világban éltünk, jóllehet e tekintetben azért én gyerekkoromban családi és egyéb kapcsolatoknak köszönhetően valamilyen szinten könnyebbséget élveztem. Európát, elsősorban Franciaországot valamennyire ismertem, de egy dolog turistának lenni és elmenni „látogató útlevéllel” (mert ilyen is volt akkor!) egy hónapra Párizsba és Franciaországba, és egy másik dolog terepmunkára menni Új-Guineába. Ez gyakorlatilag lehetetlen volt akkoriban Magyarországról. Én nagyjából 10 évet késtem a saját korosztályomhoz képest a nyugat-európai meg amerikai kollégákkal összehasonlítva. Ami az ő számukra abszolút természetes, sőt jóformán kötelező dolog volt, hogy el kellett menniük mondjuk már az MA kurzusukhoz kapcsolódóan Új-Guineába, az az én számomra gyakorlatilag elérhetetlen cél és vágyálom maradt sokáig. A mostani világban hihetetlen lehetőségek vannak a fiatal antropológusok számára, összehasonlítva azzal, amiben nekünk részünk volt.

A legnagyobb nehézséget számomra az első 10 évben az jelentette, hogy megteremtsem a terepre jutás feltételeit. 28 éves koromban, egyéves ausztráliai ösztöndíjam idején titokban és félig-meddig engedély nélkül, nagyrészt a saját ösztöndíjam terhére elmentem Új-Guineába 3 hónapra, de amikor onnan hazajöttem 1982-ben, újra bezárult a Vasfüggöny ajtaja. (Talán nem is elsősorban politikai, hanem egész egyszerűen pénzügyi okok miatt.) Afrikára visszatérve: lehetőségem nyílt egy ösztöndíjra 1987-ben, bár akkor már elkezdődött a vietnami terepmunkám. Mégis azt mondtam, hogy na jó, akkor tartsunk több vasat a tűzben. De ez egy nagyon balul elsült ösztöndíj volt, úgyhogy semmi nem jött ki belőle.

1. A falu, ahol éltem, 1985. 2. Egy másik brú falu, Trứl Vứl, Hướng Phùng járás, 1985.

Hogy került Vietnamba? Miért kezdte el az ott élő brúkat kutatni? 

Tudjuk, hogy a tudományos kutatás mindig nagyon erősen kapcsolódik a politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatokhoz. Tehát ha egy országnak nincs hivatalos politikai, gazdasági érdeke és jelenléte mondjuk Óceániában, Új-Guineában, akkor nyilván nem nagyon lesz olyan kulturális-tudományos ösztöndíj sem, amely lehetővé teszi, hogy egy Új-Guinea specialista odamenjen. Ehhez képest Vietnám – ezt azért jól tudjuk – ma is az utolsó kommunista országok egyike. Mi ugyanabba a keleti vagy szocialista blokkba tartoztunk, amiben adott volt, hogyha egyszer vannak politikai, gazdasági stb. kapcsolatok, akkor vannak tudományosak is.

Tehát ilyen értelemben véve Vietnám az én számomra és a mi generációnk számára egyike volt azon kevés lehetőségeknek, amelyek a mi bezárt világunkból kiutat jelentettek. Én akkor már a Magyar Tudományos Akadémián dolgoztam, ‘84-ben kerültem át a Néprajzi Múzeumból az MTA akkori Néprajzi Kutató Intézetébe (ma már Eötvös Loránd Kutatási Hálózat névre hallgat). Léteztek olyan akadémiai kapcsolatok Vietnám és Magyarország között, amelyeknek a keretében Bodrogi Tibor, a Néprajzi Kutató Intézet igazgatója fölajánlott egy lehetőséget. Tudta, hogy én terepmunka nélkül nem nagyon tudom és akarom elképzelni ezt a szakmát. Nem kellett egy perc se, hogy igent mondjak rá. Ugyan adott nekem 3 napot, hogy gondolkozzak, de mondtam neki, hogy semmi értelme, természetesen megyek.

Ezzel nagyjából le is zárult a pályámnak és érdeklődésemnek Óceániához, Új-Guineához kapcsolódó periódusa, bár az ember első szerelmei örökre szép és fontos emlékek maradnak, és elindult a második periódus, ami Vietnám és Délkelet-Ázsia jegyében zajlott és gyakorlatilag máig tart. Egy évvel ezelőtt voltam legutóbb Vietnámban kiállítást csinálni, és 30 év után, ha csak 2 napra is, de meglátogattam a brúkat is.

1. A vasdarabokba költözött halotti lelkek menete az ünnepség színhelye felé, 1988. 2. Áldozatbemutatás a halottaknak, Ralĩ falu, Hướng Sơn járás, 1988. 3. A koporsónak való fa kivágása, 1988. 4. Halotti énekek éneklése a szimbolikus koporsók körül keringve, 1988.

A brú népcsoport vallásáról több tanulmányt írt. Milyen viszonyuk van a generációknak a vallásukhoz, milyen hatással van a térségre a globalizáció ebben a tekintetben?

Húha, ez így elég bonyolult kérdés. Ráadásul a kulturális változás is benne van, ami egy éves szeminárium témája lehetne. Amikor én ezt a terepmunkát elkezdtem, egy abszolút hagyományos, úgynevezett holisztikus kutatást képzeltem el célként. Nem akartam külön semmire sem fókuszálni, nagyjából minden érdekelt, az életmódtól, az önellátó földműveléstől kezdve a rokonsági szervezeten keresztül a vallásig és az anyagi kultúráig. Természetesen azért mindig vannak olyan kérdések, amelyek közelebb állnak az ember szívéhez. A rokonsági rendszer például távolabb állt tőlem, de azt viszont nem lehet nem megérteni, mert abból lehet minden mást megmagyarázni. Másrészt engem igazából leginkább mindig is a vallás érdekelt, és természetesen a brúk között is ez állt – akár önkéntelen módon is – az érdeklődésem fókuszában. Elég sokat foglalkoztam az őskultusszal, a sámánizmussal, a halotti emlékrítusokkal, és valóban, a vallás átalakulásával is.

Terepmunkám történetéhez az is hozzátartozik, hogy ‘85 és ‘89 között jártam rendszeresen Vietnámba és akkor összesen másfél évet töltöttem terepen. Utána jött egy húsz éves lappangó periódus, amikor természetesen több alkalommal is jártam Vietnámban, de leginkább konferenciákon vagy meghívásokhoz kapcsolódóan. 2006-ban és 2007-ben nemzetközi együttműködés keretében tudtam újra terepre menni. Magyarországról nem olyan könnyű ezt a klasszikus típusú állomásozó terepmunkát elérni, megszervezni. Ekkor volt lehetőségem arra, hogy újból egy félévre menjek.

A két terepmunka között eltelt húsz év adott lehetőséget nekem arra, hogy feltérképezzem az úgynevezett kulturális változást, amit kérdezett. Ilyen értelemben véve a második terepmunka tette lehetővé, hogy fölmérjem, nagyságrendileg egy generációnyi idő mit tud okozni a kultúraváltás tekintetében… és azt kell mondanom, hogy egészen elképesztő, megsemmisítő eredményeket!

Minden előzetes elképzelésemet és félelmemet felülmúlta. Ha nem ismerném a brú kultúrát 25-30 évvel ezelőttről, alig ismertem volna föl mindabban, amit láttam, különösen a vallás tekintetében. Amikor a magam munkáját az országaink közötti politikai-kulturális kapcsolatoknak köszönhetően elkezdhettem, egy szinte teljesen elzárt, hagyományosan élő kisebbséget tudtam vizsgálni. Ezzel szemben 20 évvel később Vietnam olyan elképesztő gazdasági, demográfiai, politikai változáson ment keresztül, hogy az mindent, egyszer s mindenkorra mindent megváltoztatott. Vietnám gazdasági, politikai, társadalmi változása és fejlődése az, ami magával hozta, hogy ezek a kultúrák, amelyek korábban elzárt kis etnikumok voltak az erdőkben, a hegyekben, akikhez az államhatalom nem fért hozzá, mára gyakorlatilag ki vannak téve a modernizációnak nevezett istenátka minden következményének. Miközben nyilvánvalóan senki sem tilthatja meg nekik, hogy fejlődjenek, hogy az utak, az elektromosság elérje őket, ezzel együtt most szenvedik el azt, hogy egykori földjeik egy részét az állam kisajátítja, amit privatizálnak és kiosztanak az áttelepített vietnami földművesek között. Másodszor, a megjavult infrastruktúrának köszönhetően a vietnámiak beáramlanak azokra a területekre, ahol egykor a brúk laktak, és ilyen értelemben véve saját területeiken válnak másodrendű állampolgárokká. Az elmúlt 30 év egészen elképesztő változásokat produkált, aminek nyilvánvalóan a brúk is ki vannak téve: egész kultúrájuk átalakulóban van, vagy már átalakult. Ez elsősorban a valláson keresztül mérhető fel, hiszen Vietnam egy máig szocialistának, kommunistának mondott világ, ahol például a vallás még mindig ideológiailag gyanús színben tűnik fel. Legalább is a vallásnak azon része, amely nem olyan, mint a vietnamiaké. Ha az őskultusz hasonlít a vietnamira, akkor az jó és megtűrt, ezzel szemben a temetkezés formája, ami egy teljesen más típusú temetkezés volt, bivalyáldozattal egybekötött halotti emlékünnepekkel – na ez úgy tűnik el, mint annak a rendje!

1. A sámán rizsszemekkel jósol, 1986.

Antropológiai, társadalomtudományi kutatást nem lehet a mindenkori környező társadalmi, politikai, ideológiai, gazdasági kontextus tekintetbe vétele nélkül végezni, és annak, hogy a brúk – és rajtuk kívül van még több, mint 40 nemzetiség – hogyan szenvedik el a változást, milyen kulturális elemek milyen módon és mennyire alakulnak át a környező vietnamiak hatására, vannak általános trendjei, de a kérdést nyilvánvalóan minden egyes esetben külön-külön kell megvizsgálni.

Itt külön bele kéne mennünk a vallást érintő részletekbe. Mondok egy példát: a sámánizmus és a sámánok. Máig emlékszem, hogy ‘89-ben azt mondta nekem egy brú, hogy „hát igen, nekünk a vietnamiak és a pártapparátus azt sulykolja, hogy ne hallgassunk a sámánokra, mert az babona. No de betegek vagyunk! Hozzatok, adjatok gyógyszert, s majd, ha nem leszünk betegek, akkor nem lesz szükségünk a sámánokra sem!” – mert a sámánok a gyógyítás világához tartoznak. Amikor 20 év múlva visszamentem, egy áttelepített közösségnél jártam, akik vietnami környezetben élnek etnikai enklávéként és valóban, az egészségügyi ellátás lényegesen más és jobb volt, mint a korábbi terepmunkám színhelyén: a 6 hónap alatt, amíg ott voltam, összesen 2 sámánszertartást láttam, és maguk a sámánok mondták nekem, hogy őket már egyszerűen nem hívják. Nincs rájuk szükség, mert ott vannak a gyógyszerek és ott van a vietnami egészségügyi ellátás. Tehát amit megjósoltak, az 20 évvel később meg is történt. Ez természetes folyamat.

Amióta világ a világ, a kultúrák nem statikusak, mindig is változtak és változnak, csak legfeljebb nem tudjuk, hogy milyen gyorsasággal és mennyit. Persze ezt a változást az ember szomorúan éli meg, hiszen a saját világa, amit gyermekkorában megismert, az tűnik el.

Mindez fölgyorsult a modernizáció, a globalizáció hatására, és a változás nem csak Európában megy végbe, hanem Ázsiában is, ráadásul még gyorsabban, mint nálunk. Mivel ezek a kis népek, etnikai csoportok védtelenek, elképesztő erővel és gyorsasággal robog át a fejük felett a történelem. Mire észreveszik, már deklasszált és pauperizált kisebbségek lesznek egy többségi társadalomban.

1. A sámán megtisztítja az oltárokat, 1986. 2. A sámán a segítőszellem megérkezésére vár, 1986. 3. Sámánfejdísz, 1986.

Milyen a brú gasztronómia? Mi volt a kedvenc étele, amit a terepmunkái során fogyasztott?

Külön kell választani két dolgot, az egyik a brú, a másik pedig a vietnami konyha. A brú egy nagyon elemi gasztronómia, ha egyáltalán a szó eredeti értelmében „szakácsművészetnek” vagy „ínyencmesterségnek” nevezhető. Alapfűszerek hiányoznak belőle: a só csereeszköz a vietnami hegyvidéken, amit drága pénzen lehet beszerezni. Azok a fűszerek, amelyek a vietnami konyhát olyan híressé teszik, mind ismeretlenek vagy idegen eredetűek a brúk között. Maximum két olyan fűszer van náluk, amit naponta használnak: a chili paprika és az egészen pici fokhagymák. Ettől függetlenül meglehetősen egyhangú a táplálkozás, és nem kifejezetten rafinált a főzéstechnika. Volt egy időszak a gyűjtés alatt, amikor folyamatosan írtam, hogy mit ettek, ettünk, és milyen főzéstechnikával készültek az ételek. Egy kezemen meg tudom számolni a változatok számát. Ott is volt persze kedvenc ételem. Az év során van egy nagyjából 3-4 hónapig tartó periódus, amikor bizonyos bambuszfélék sarjadnak, rügyeznek. Na, az valami szenzációs finom dolog! Általában törpeharcsaszerű félarasznyi folyami halakkal és rizzsel eszik együtt. Ez nagyon finom, amire máig szívesen emlékezem. A házigazdám felesége, amikor kényeztetni akart, még betegen is elment az erdőbe, hogy bambuszrügyeket vágjon nekem, ami nyilvánvalóan megható emlék a számomra. Ha bambuszrügy konzervet veszek itt, Budapesten, mindig őt látom magam előtt.

Ez éles ellentétben áll azzal, ami a vietnami konyha, ami szerintem a világ egyik, ha nem a legjobb konyhája. Egyrészt ebben kínai típusú változatosság van, másrészt pedig a száz év francia gyarmatosítás eredményeképpen keveredett a francia konyhával, ami megtermékenyítette az egészet. Ami az alapanyagokat illeti, gondoljunk a 2000 km hosszú tengerpartra rákokkal, csigákkal, osztrigával, halakkal. Másrészt pedig ott van minden más, amit a magunk konyhájából is ismerünk, a különböző szárnyasok, disznó- meg marhahús. A vietnámi konyha hihetetlenül változatos, rettenetesen rafinált és nagyon ízletes.

Mennyire tartja a kapcsolatot délkelet-ázsiai kollégákkal, közvetítőkkel, akiket a terepmunkái folyamán ismert meg?

Ennek is van több rétege. Egyrészt brúkkal nyilván lényegesen kevésbé, bár az utóbbi időben azért a modern technika már ezt is lehetővé tette. Egyszer Pécsről jöttünk haza, nagyjából amikor az első mobiltelefonok jöttek be, és a kollégáim legnagyobb csodálkozására megszólalt a telefonom és brúul kezdtem el beszélni a vonaton. Nagy volt az elképedés! Akkor ugyanis brú barátaim közül néhányan beszereztek már ilyesmit maguknak. Nyilván velük az ember nem szakmai kérdésekről beszélget, hanem emberi dolgokról: hogy vannak, mi történt velük, pénzt kérnek bivalyáldozatra, egyebekre. Ezt a kapcsolatot valamilyen szinten fenntartja velük az ember. Ami a vietnamiakat illeti, az is ketté oszlik, mert van egy vietnami kolónia idehaza is, akikkel szintén tartom a kapcsolatot, másrészt vannak vietnami kollégák, akikkel az ember e-mail-en, telefonon, Skype-on, Viber-en, szükség szerint mivel, tartja a kapcsolatot. Van, hogy nincs hírem senkiről, aztán egyszer csak közeledik például a Holdújév és akkor megsokasodnak a telefonok és az ember hirtelen mindenkivel újból kapcsolatba kerül. Van egy-két ember, kollégák, barátok, akikkel nagyon rendszeres kapcsolatban vagyok.

1. Jómagam sámán barátommal, búcsúzáskor, mielőtt Laoszba hazament volna, 1988.

Említette, hogy az irodai néprajzi munka nehezebben tudja Önt ösztönözni, mint az utazással járó terepmunka. A járványhelyzet hogyan érintette ezzel kapcsolatban?

A kérdés, amiről beszélünk, az, hogy valaki szobatudós-e vagy sem. De a szobatudósság ellentéte nem azt jelenti, hogy valaki állandóan terepen van. Olyan ember nincs, hacsak nem misszionárius az illető. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a mi munkánknak nem kis része az íróasztal, a komputer, a könyvtár terében történő munkavégzés. Ilyen értelembe véve mindannyian szobatudósok is vagyunk.

E tekintetben meghatározó az, hogy az ember mikor jár terepre: fiatalkorában nyilvánvalóan többet, és ahogy öregszik, egyre inkább fárasztja ez, egyre inkább elmaradnak, rövidülnek a terepmunka időtartamai. Én 69 éves vagyok most, azt nyilván nem hiszi senki, hogy még ma is, mint annak idején, 28 éves koromban, mezítláb, egy szál rövidnadrágban szaladgálok az őserdőben brú barátaimmal egy éven keresztül. Ilyen értelembe véve a járvány a terepmunkáimon nem változtatott semmit, hiszen most úgyse mentem volna. Legutoljára majdnem két éve voltam, amikor a Magyar Nagykövetség szervezésében több néprajzi fényképkiállítást rendeztem Vietnamban. A Hanoi Néprajzi Múzeumban, majd Ho Chi Minh City-ben (az egykori Saigon) volt kiállítva az anyag, hatalmas sikerrel. Ezt a kiállítást felvittük végül a hegyekbe, abba a járási központba, Khe Sanh-ba, ahol a brúk élnek, és ahol van egy kultúrházuk. Ajándékként, állandó kiállításként felajánlottuk nekik, mert a képek közöttük készültek és leginkább őket illeti meg. Akkor voltam utoljára közöttük.

Amúgy nem zárom ki a lehetőségét, hogy még elmegyek rövidebb ideig tartó terepmunkákra, de hát azért 70 éves korban az ember már nem tervez hosszabb időre. Mindene fáj. Ott a mai napig gyékényeken, a földön ül az ember, törökülésben. Most próbáljon meg napi 4-6 órában törökülésben ülni, és ha utána föl tud állni, és egyáltalán járni tud, akkor meg fogja érteni, hogy milyen elemi problémák – amikre senki sem gondol! – merül(het)nek fel egy terepmunkához kapcsolódóan.

Nem az az érdekes, hogy messze van. Nem az az érdekes, hogy más ételt kell enni. Nem az az érdekes, hogy nincsen privát szféra. Nem az az érdekes, hogy 20 kilós hátizsákkal 30 km-t kell menni, ezt még mai napig is megcsináljuk, ha kell. No, de 4 órát ülni, egyenes derékkal törökülésben… Az embernek az első tíz perc után úgy elzsibbad a lába, hogy nem bír fölállni.

Tudomásul kell venni, hogy mindennek megvan a maga ideje, és a terepmunka ideje az egyetemi évektől nagyjából 35-40 éves korig tart. Aztán az ember úgyis családot alapít, eleve nem tud annyit menni, amikor pedig megöregszik, tudomásul veszi, hogy már nem bírja. Ez ilyen egyszerű. 

Másrészt a terepmunka mindig lehetőség függvénye, pénzügyi támogatástól függ. Ha az ember nagyon akarja, pályázhat még, de pillanatnyilag azt gondolom, az én feladatom sokkal inkább az, hogy a meglehetősen hosszú terepmunkáim után mindent megírjak, amit akkor megtapasztaltam. Különösen, ha arra a hihetetlen nagy kulturális változásra gondolok, amiről az előbb már beszéltem. Amikor a brú kulturális központban felállítottuk a fényképkiállításomat, néhány régi brú barátom a faluból eljött és megnézte, köztük egykori házigazdám özvegye is. Ők maguk mondták, hogy már nem is emlékeztek minderre, mert ezeknek a szokásoknak a jó részét már 20-30 éve nem tartják. Meglehet, ez ma már maga a múlt, tehát történeti jelenségekként kell beszámolnom róluk. Amikor csak lehet, megyek, de már nem ez az elsőrangú szempont.

Az interjút készítette: Tóth Csaba
A szöveget szerkesztette: Leichter Lilla
A képek Vargyas Gábor tulajdonát képezik.

További képek a kutatásról itt tekinthetők meg: Brú fono – foto – videó – téka

Szerző: Szinok Bianka