Láncreakció/Gazda Klára: „Nincs olyan emlékem, hogy más szakmát szerettem volna művelni”

Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? Keszeg Vilmos kérte fel a Láncreakció folytatására Gazda Klárát, erdélyi néprajzkutatót, a kolozsvári a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének nyugalmazott oktatóját, aki egy rég letűnt tudományos világról mesél nekünk, illetve arról, hogyan dolgozott együtt Kós Károllyal és miről faggatná egy képzeletbeli beszélgetésen Ernst Gombrichot.

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára?

A néprajz már középiskolás koromban is vonzónak tűnt számomra. De nem néprajz szakot (az nem is volt Romániában), hanem magyar nyelv- és irodalomszakot végeztem. Később, magyarországi néprajzos barátaimat, Kósa László és Szemerkényi Ágnest kalauzoltam székelyföldi gyűjtéseik során. Majd muzeológusi állásommal, önképzéssel és doktorálással kapcsolatos kötelezettségeim teljesítésével szereztem meg a néprajzi képesítést. Az 1970-es években az egyik romániai néprajzi muzeológiai tanfolyamon hallottam egy román kolléganőmtől, hogy ő a Szovjetunióban doktorált néprajzból. Kifaggattam, hogy milyen úton-módon sikerült megszereznie az ehhez szükséges engedélyeket. Mesés csábításnak éreztem azt az ötletemet, hogy a szakképzésem e lehetséges lépését a budapesti ELTE Néprajz szakán próbáljam megszerezni. Bonyolult, az elakadás küszöbein szinte csak a csodával határos szerencsés véletlenek révén sikerült megszereznem hozzá a hazai múzeumi és kultúrbizottsági igazgatóság, megyei szak- és pártvezetőség romániai, majd a magyarországi művelődési és oktatásügyi minisztérium engedélyeit, és eljutnom a budapesti egyetemig. A többi már nem volt nehéz: féléves ráhallgatás az egyetemi előadásokon, szóbeli vizsgákhoz kijelölt tanagyag-részletek, a középkori gyermekélet rekonstruálása az erdélyi önéletíró irodalom alapján. Dolgozatomat Dömötör Tekla és Katona Imre vezette és értékelte, később a Gyermekvilág Esztelneken c. kötetemben, 1980-ban adtam ki.

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül?

Akkoriban dr. Kós Károlyt, az Erdélyi Néprajzi Múzeum nagy tekintélyű múzeológusát tekintettem követendő példaképemnek, akinek minden írását elolvastam és akivel minden szakmai problémámat meg tudtam beszélni. Tiszteltem sokoldalúságáért, komolyságáért, barátságosságáért, odaadó szakmai tevékenységéért. (Vezető muzeológus, több néprajzi kötet szerzője, az érdeklődő önkéntes gyűjtők szakmai fórumának szervezője-vezetője volt. Kezdeményezte és irányította, a folklorista Faragó Józsefet is bekapcsolva a Népismereti Dolgozatok c. gyűjteményes kötet-sorozatot, amelybe erdélyi néprajzi témákat dolgoztatott fel önkéntes gyűjtőkkel: a témaválasztásuktól kezdve az azokhoz tartozó felgyűjtendő és megírandó szempontokig, a kész munka kiegészíttetéséig és publikáltatásáig). Közel álltak hozzám, magas helyet foglaltak és foglalnak el értékrendszeremben kolozsvári néprajzi tanszéki kollégáim, így Keszeg Vilmos széleskörű szakmai tájékozottsága, eredeti, termékeny problémafelvetései, elemzései, és emberséges katedrafőnöksége miatt. Nem különben Tánczos Vilmos, a szimbólumkutatás rehabilitálása és színvonalas művelése, és Pozsony Ferenc, szakmai produktivitása és széleskörű szakmai kapcsolatrendszere, szervezőképessége miatt.

1. Gazda Klára előadás közben (VII. Néprajzi Szeminárium, Illyefalva, 1996,) Pozsony Ferenc archívuma, 24. Gazda Klára a Kriza János Néprajzi Társaság 1993-as székelyudvarhelyi gyűlésén, Pozsony Ferenc archívuma

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre?

E kérdést nehezebb megválaszolnom. Nem tudok angolul társalogni, de mivel a kérdés amúgy sem valósítható meg, Gombrichot faggatnám az elvont geometrikus formák vizuális percepciójának kérdéseiről. És érdekesebbek, változatosabb spektrumúak lennének a 2000-ben elhunyt férjemmel, Demény István Pállal, az általa megjelölt, de már meg nem írható témáiról folytatott beszélgetések, amilyenek az evenki, továbbá az észak-szibériai hősi epika, a magyar hun-mondák tudománytörténeti kérdései, az észak-európai szerzőknél, továbbá Arany Jánosnál és Ady Endrénél előforduló samanisztikus és/vagy hősepikai motívumok, stb.

4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során? 

Munkámat a kíváncsiság vezérli: mit tudunk eddig egy sajátos jelenségről, milyen eredményeket hoznak a megszerezhető új adatok? A problémafelvetéshez szükségem van a kérdezendő tény széleskörű kontextusának és belső rétegzettségének átgondolására, majd ezek szakirodalmának az áttekintésére. A téma szerkezeti elemeivel kapcsolatos kérdések tudatosítását követően következik az adatgyűjtés. Nagy anyaggal szeretek dolgozni, vagyis szeretem, ha az adatgyűjtés minél szélesebb körű, minél átfogóbb. Az áttekinthetőség céljából a gyűjtés eredményeit számítógépen adatbázisokba szerkesztem. Eltervezem a dolgozat szerkezetét, de előfordulhat, hogy menet közben változtatok a tervezett menetén.

Egyedül szoktam dolgozni, legjobb, ha csend van olyankor, hogy ne vonja félre semmi sem a figyelmemet. Sokszor beleszalad az éjszakába is. Itthon van könyvtáram, de természetesen sok minden hiányzik belőle. És a megyei könyvtárban sincs meg feltétlenül minden, amire szükségem lenne. Olvasóterembe itt nem járok a napközbeni háziasszonyi teendőim miatt, inkább kikölcsönzöm a szükséges könyvtári könyveket. Csoportosan nem szoktam dolgozni, csak gyűjteni régebben. Hatékonyságot a témára való rálátás, és a nyugodt, csendes környezet eredményezhet. 

5. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát? 

Nem fordult elő, hogy felhagyni kívántam volna e pályát. Nincs olyan emlékem, hogy más szakmát szerettem volna művelni.

1. Gazda Klára könyvbemutatója a Kriza János Néprajzi Társaságnál, 2010 (KJNT archívuma), 2–5.  Gazda Klára könyvbemutatója és kitüntetése a Kriza János Néprajzi Társaság Életműdíjával (2019, Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy, Vargyas Levente fotói)

6. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét? 

A kolozsvári tanszéki pályám első fele a kezdeti nehézségek miatt meglehetősen zsúfolt volt, a mindennapi magánteendők melletti kiadósabb magánprogramokra csak a hét második felében jutott időm. De utóbbiak élményszerű részei voltak később elhunyt férjemmel, Demény István Pállal otthoni érdekes szakmai beszélgetéseink is. Elmentünk még előadásokra, színházba, a barátainkhoz látogatóba. Jelenleg nyugdíjasként a bővebb családom két tagjával lakom együtt, felvállalva elég sok házimunkát. E periódusban két könyvem született, a hajráidőszakok délutánra-estére, éjfél közelére estek.

7. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne?

Kedvelt olvasmányaim egyike: Thomas Mann: József és testvérei, kedvelt filmem: Tarkovszkij: Stalker. A József és testvéreiben az volt számomra a legemlékezetesebb, ahogyan József a testvéreinek az ővele elkövetett, teljesen kilátástalan, halálát is valószínűsítő kútba zárását nemcsak megbocsájtotta, hanem átértékelve, őket gyöngéd szeretetével halmozta el, és meg is vigasztalta, mint az iránta megnyilvánuló isteni gondviselés tudattalan közbenjáróit.

A Sztalkert (Vezető? Inkább: Megszállott) kétszer, sőt most harmadszor is megnéztem, hogy megértsem. De a szereplők szavaiból kiderült, hogy lelki gyötrelmekben szenvedő okokból vállalkoztak a veszélyes „Senkiföldjén” való utazásra, abban a reményben, hogy a kritikus szobában problémáik végiggondolása a reménytelenségük feloldásához, megoldásához vezet. De ehhez az önmagukkal való legmélyebbig hatoló, legőszintébb szembenézésre van szükség, hogy ki tudják zárni esetleges romboló vágyuk kísértését, nehogy az teljesüljön be. A vezető nem meri vállalni e kísérletet, és feleségének sem engedi meg, aki a sok nehézség ellenére vele „keserű boldogságban” él, ami „nélkül remény sem volna.” E filmet sokszor érdemes megnézni, hogy a benne érzékeltetett gondolatokon magunk is eltűnődhessünk.

Andrei Tarkovszkij 1979-es Stalker című filmének digitálisan felújított trailere

8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?

A szabadidei, magánprogramjaim lajstroma nem volt eléggé választékos. Míg a férjem élt, lehetőségek szerint Enyedre utaztunk a szüleihez. Míg Kolozsváron dolgoztam, vakációban hazajöttem Sepsiszentgyörgyre a testvéremhez. Külföldön keveset voltam, legtöbbször valamilyen kutatási ösztöndíj keretében, ami szórakozási lehetőségeket is nyújtott. Érdekeltek a kiállítások, színházi előadások, baráti beszélgetések. Nyugdíjas korban: értesülés a hírekről, és a különféle aktuális események értékeléséről (a TV-ből, az internetről). Sajnos a járvány-problémák, az otthonról való hosszas távollét, és más, időközben történő változások leszűkítették az egykori barátaimmal való érintkezés gyakoriságát.

9. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?

Kodály: Esti dal. Szövegét és zeneiségét tekintve egyaránt meghatónak találom. 

10. Ha bárhova utazhatna, hova utazna el a legszívesebben? 

Az az igazság, hogy most már nehezen indulnék el utazni, és talán ezért, nincs is ötletem, hogy a sok szép lehetőség közül melyiket választanám.

+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?

Deáky Zitától.

A képekért köszönet a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságnak, külön köszönet Nagy Ákosnak munkájáért.

Láncreakció/Keszeg Vilmos: „Serdülő gyermekként arra döbbentem rá, hogy a világ fedelét leemelték”

Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? Tánczos Vilmos kérte fel a Láncreakció folytatására Keszeg Vilmost, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének nyugalmazott – de annál aktívabb – oktatóját. Miért érezte úgy Keszeg Vilmos serdülő gyermekként, hogy „a szekér elől kifogták a lovakat”? Interjúnkban bevezet minket abba is, hogy szakirodalomtól a terepre vagy terepről szakirodalomhoz szokott vezetni az útja, illetve hogy miért tartja fontosnak, hogy olykor beálljon kukoricát kapálni az adatközlői mellé.

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára? 

Az én generációm pályája rendhagyó. Serdülő gyermekként arra döbbentem rá, hogy a világ fedelét leemelték, a szekér elől kifogták a lovakat. Az egyik oldalon még ott voltak az élő hagyományok, a másik oldalon pedig az új világot építették. A változás mindenkit dilemmák elé állított. Erről az emberek vagy indulatosan vagy panaszosan, folyamatosan beszéltek. A környezetemben élők beiratkoztak a termelőszövetkezetbe, a szüleim a rendszeren kívül maradtak. Nagyon korán rájöttem, hogy ezt kutatni lehet. Mindössze azt kellett megtanulnom, hogy hogyan. Olvasmányaim segítettek ebben. Amikor iskolába, egyetemre jártam, Romániában nem volt néprajzos képzés, én bölcsész szakon tanultam. 1990-ben, amikor Kolozsvárt a néprajz szak beindult, tanítani jöttem, tanári, kutatói, szerkesztői tapasztalattal. 

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül? 

Sok nevet kellene felsorolnom. Tisztelem az adatokat gyűjtő Kriza Jánost, a tényeket összefüggésbe helyező Mircea Eliadét, a módszerében következetes Lévi-Strausst. Közöttük vannak azok a pályatársak (sokan fiatalok is), akik szívósan, módszeresen dolgoznak, szellemesen, kreatívan, emlékezetesen írnak. Tisztelem mind a szintézist író tudósokat, mind a kísérletezőket és a gondolkodókat, írjanak esszét vagy fotózzanak. 

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? 

Nagy Olgának szinte minden szavát elolvastam, és sokszor volt alkalmam beszélgetni Vele. De szívesen leülnék újra és újra, „szakmai beszélgetésre”. Nem arról, amit megírt, hanem arról, amit írna, ha most is élne. Féja Géza biztatta arra, hogy a tudomány ne utánkérődzés, közismert adatok tologatása legyen, hanem felfedezés és alkotás. Azaz nem csupán beszélni, hanem mondani is kell valamit. Újat, minden egyes megszólaláskor. Kitűnő érzéke volt ahhoz, hogy az élő és változó népi kultúrát meglássa.

1. Péntek Jánossal A Kriza János Néprajzi Társaság székelyudvarhelyi gyűlésén, 1993. Pozsony Ferenc archívuma,
2. A VII. Néprajzi Szemináriumon, Illyefalva, 1996. Pozsony Ferenc archívuma, 3. Balázs Lajossal a Kriza János Néprajzi Társaság székelyudvarhelyi gyűlésén, 1993. Pozsony Ferenc archívuma, 4. Péntek János, P. Daczó Árpád Lukács és Pozsony Ferenc társaságában a Kriza János Néprajzi Társaság székelyudvarhelyi gyűlésén, 1993. Pozsony Ferenc archívuma, 5. Könyvbemutató a KJNT székházában, Kolozsvár, 1998. Pozsony Ferenc archívuma, 6. XI. tudománytörténeti konferencia, Kolozsvár, 2018. KJNT archívum, 7. Könyvbemutató a Széki Szabadegyetemen 2022. KJNT archívuma

4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során? 

A kíváncsiság. Megérteni, megmagyarázni az emberi szándékokat, cselekvéseket, teljesítményeket, a különböző helyzeteket. Olykor egy-egy kérdés vetődik fel bennem, és arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan lehet forrásokat találni a megválaszolásához. Máskor egy-egy forráscsoporttal találkozom, és  az jelent kihívást, hogy hogyan lehet értelmezni, mi olvasható ki belőle. Sőt, az is ugyanilyen izgalmas kihívás, hogy egy-egy téma hogyan írható meg, hogyan adható elő. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy én folyamatosan a szakirodalom és a tények, a terep között mediálok. Olykor a szakirodalom ösztönöz terepre, archívumba menni, olykor pedig a terepről megyek a könyvtárba. A tanári munka is ezért tartott három évtizeden keresztül folyamatosan izgalomban. Habár az előadások évről évre ismétlődtek, minden elődásom egyszeri volt: valamit mindig elhagytam, valamit mindig hozzátettem, szakirodalmat vagy példaanyagot, újabb és újabb hangsúlyokat tettem ki, újabb és újabb értelmezési kereteket nyitottam meg. 

5. Mi a leginkább bevált munkamódszere? 

A kutatásban? Örülök a kérdésnek. Ha szó szerint értelmezem a kérdést, akkor azt mondom, a módszer jelentette számomra a biztonságot. Meggyőződésem, hogy a „mondanivalót” nem kitalálni kell, az következik a források elemzéséből, értelmezéséből. Én az egyéniségkutatás híve lettem. A kultúrát csupán az emberek általi használati formában tudom elfogadni, emberi léptékben tudom érzékelni. Ezért van az, hogy szeretek emberekkel beszélni, esetelemzés formájában szeretem követni az emberi viselkedést. Emellett egész pályámon a narratív stratégiák, struktúrák, a beszédmódok, az alakzatok követése kötötte le a figyelmemet. A források természetét, jelentését ebből vezetem le. Ugyanakkor az elemzésben a nem explicit, esetleg nem szándékos, látens üzenetek és szándékok feltárására alkalmas tartalomelemzés nyújt(ott) módszertani fogódzót. De elemzési segédletként ugyanígy szeretem a struktúrát, a modellt, a kontextust, a komparációt. 

Ezért nem zavart, amikor valaki vitába szállt egy-egy kijelentésemmel. Én ilyenkor mindig arra voltam kíváncsi, hogy a recenzens milyen módszertani, forráshasználati alapállásból fogalmazza meg a kifogását, megjegyzését. Illetve, ezért írtam viszonylag sok recenziót, a szerzők módszertani vállalkozását hangsúlyozandó. 

Egyébként szomorúan jegyzem meg, hogy a magyar néprajzi tudománytermelés jelentős része nem törekszik kutatásmódszertani megalapozásra. Én arra biztatom az alap-, mester-, doktorképzős diákokat, hogy ha tehetik, tanulmányaik befejezése után ne hasonuljanak vissza a rövidtávú aktualitáshoz igazódó demagóg közbeszédhez. 

Általában nem szeretem a kutatói rohammunkát. Legsürgősebb teendőim közepette is időt szakítok arra, hogy elkezdjek, folytassak egy olyan adatgyűjtést, amelynek majd évek múltával fogom hasznát venni. Korábban dobozokban, ma elektronikus mappákban gyűjtök és tárolok lehetséges kutatási alapanyagokat. Ragaszkodom ahhoz, hogy az interjúkat én készítsem, és bármennyire időigényes, én jegyezzem le. A forrásokkal való huzamos, intenzív együttlét során választom meg az elemzés módszerét, szempontjait, nyelvezetét. Írás közben pedig sokat töprengek, sokat olvasok, hosszasan válogatom a szavakat. 

6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát? 

Igen, volt, az indulás korszakában, amíg sikerült eldöntenem, hogy tanárként és kutatóként miről kell nekem beszélnem. Azonban amíg szolgálatban voltam, addig nem gondolkodtam váltáson, vállalásom feladásán. Most viszont, hogy eljött a visszalépés ideje (2022 őszétől nyugalomba vonultam), szívesen engedem át a katedrát a fiatal kollégáimnak. És térek vissza a terepre, az archívumokba, az adatbázisaimhoz, a könyveimhez. 

7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét? 

Ez sosem volt kérdés számomra. Valójában ennek a fordítottja érvényes: szétválasztani nem tudnám. De nem is kellett, és nem is akartam. Kiszállásokon, utazás közben, családi és baráti körben mindig magánember is voltam, megfigyelő is. Közvetlen környezetemben is folyamatosan gyűjtöttem, és néprajzosként vettem részt a társalgásban. Illetve, a terepen sosem rejtettem a privát világomat. Adatközlőimmel legtöbb esetben személyes kapcsolatot alakítottam ki. Ha alkalom adódott, ismerősként újra és újra megkerestem őket. Néha pedig ők kerestek. Több adatközlőnek nekrológban állítottam emléket. Egy alkalommal a kukoricakapálás idején hosszasabban tartózkodtunk a moldvai Trunkon. Mikor láttam, hogy a háziak kicsitől nagyig a határra készülnek, én is kapát kértem, és egész nap együtt dolgoztam a Róka családdal, s ezzel megalapoztam az egyetem tekintélyét. Az első percekben éreztem a kukoricát féltő  – egyébként alaptalan – bizalmatlanságot. Este azonban a diákok előtt dicséretben részesültem. 

1. A feketetói vásárban, 1979. Pozsony Ferenc archívuma, 2. A Kriza János Néprajzi Társaság székelyudvarhelyi gyűlésén, 1993. Pozsony Ferenc archívuma, 3. Sátorozás diákokkal, Zernye-havas, 1984. Pozsony Ferenc archívuma, 4-5. Keszeg Vilmos gyűjtés közben, Magyarszovát, 1979. Pozsony Ferenc archívuma.

8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább? 

Mindig sok adminisztratív munkát kellett végeznem. Ezért szeretem, becsülöm meg a szabadidőt, amely fölött én rendelkezem. Ilyenkor szeretek korán kelni. Szívesen jegyzek le hangfelvételt, folytatok elkezdett kéziratot, olvasok friss könyvet, válaszolom meg az elmaradt leveleket, olvasom el egy-egy diák dolgozatát. Tulajdonképpen nem is firtatom, hogy amikor előadást tartok és hallgatok meg, amikor konferenciát szervezek, konferencián veszek részt, amikor kötetet, lapszámot szerkesztek, kéziratot véleményezek, terepre megyek, recenziót írok, könyvtárban vagyok, éppen dolgozom-e vagy kikapcsolódom. Örömmel megyek játszótérre is az unokáimmal, olvasok nekik, hallgatom őket. Szerettem, szeretek kirándulni. 

9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne? 

A rózsa neve, J.J. Annaud rendezésében.

10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta? 

 A református zsoltárokat mindig szívesen hallgatom, mind a templomban, mind felvételről. Mind a nyelvezetük, mind a tartalmuk, mind a dallamuk, mind a csoportos éneklés magával ragad.

11. Ha bárhova utazhatna, hova utazna el a legszívesebben? 

Kora ifjúkoromtól a média segítségemre volt emblematikus, külföldi és hazai helyek, városok és tájak megismerésében. Ezeknek egy kis részét sikerült meg is látogatnom, a többi még várat magára (Balkán, a tömbromán Románia). És ugyanígy remélem azt is, hogy még sok településre eljutok gyűjteni.  

+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?

A végtelenül szívós, következetes Gazda Klárától.

Fotókért köszönet Nagy Ákosnak, a KJNT archívumának, Pozsony Ferenc archívumának és Keszeg Vilmosnak.

Láncreakció/Tánczos Vilmos: „Egy magunktól elvállalt feladathoz kell hűségesnek lennünk, különben meghasonlunk önmagunkkal”

Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? Czégényi Dóra kérte fel a Láncreakció folytatására Tánczos Vilmost, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének oktatóját. Interjúnkban Tánczos Vilmos többek között mesél arról, hogy melyik „ravasz és okos franciával” ülne le egy mély, szakmai beszélgetésre, miért nincs külön „szabadideje” és „munkaideje” és hogy miért érzi magát mindenhol otthon Európában.

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára?

Engem mindig, már érettségi előtt is a magyar nyelv és kultúra egésze vonzott, és a magyar népi kultúrát is ebben a tágabb keretben helyeztem el. Ez azóta sem változott meg: a népi jelenségek tágabb eszme- és kultúrtörténeti kerete ma is jobban érdekel, mint ezeknek a jelenségeknek a társadalmi vonatkozásai. Érettségi után, 1978-ban ezért mentem magyar nyelv és irodalom szakra, és bizonyos értelemben bölcsész maradtam ma is. Néprajz szak akkor nálunk, Erdélyben nem is volt az egyetemen, de elképzelhető, hogy ha lett volna, akkor sem ezt választottam volna, hanem a magyar vagy történelem szakot.

A magyar kultúra egészén belül a népiség iránti hangsúlyos érdeklődés a kolozsvári egyetemi évek alatt kristályosodott ki bennem, de még a szakdolgozatomat sem néprajzi témából írtam, hanem az emlékiratíró Bethlen Miklósból, mert akkor éppen az az eszme- és vallástörténeti háttér érdekelt, amelyben a 17. századi nagy erdélyi emlékirat-irodalom megszületett. De azért közben rendszeresen jártam terepre vallásos folklórt gyűjteni: Gyimesbe, Moldvába, a Mezőségre és persze a csíki szülőföldemre. Az első néprajzi gyűjtéseim 1980-ból, elsőéves egyetemista koromból származnak, és később a hét évig tartó általános iskolai magyartanári munkám során is végeztem néprajzi gyűjtéseket. Bizonyára akkor is egyfajta kutatóként éltem volna az életemet, ha a tudományos kutatást nem követeli meg az az intézményi keret, esetemben az egyetem, amelyben dolgozom. De miután 1992-ben egyetemi oktató lettem, a tudományos kutatás szerencsére részévé vált a munkaköri leírásomnak, és szívesen végzem is ezt a tevékenységet, amelyről nem is tudom eldönteni, hogy munkáról van-e szó vagy pedig kedvtelésről, szórakozásról.

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül? 

Többen vannak, akiknek szakmai munkásságát vagy egyéniségük bizonyos részét nagyon tisztelem, folyamatosan tanulok is tőlük, de olyan élő néprajzkutató, akit minden vonatkozásban példaként állíthatnék magam elé, nincsen. Mindenkiben van olyan rész is, amit én nem szeretnék követni, ami tőlem idegen. Ezért nem is nevezek meg senkit, mert ezek után akárkit emelnék is ki, azt is meg kellene neveznem, hogy mi az, amiben nem akarom őt követni. 

1. Szászkúton, Moldvában, 1996-ban 2. Pusztinán, Moldvában, 1998-ban, 3. Erdélyi Zsuzsannával a kolozsvári Fellegvárban, 1999-ben, 4. Bogdánfalván, 1995-ben 5. Csíksomlyón, 1998-ban, 6. Forrófalván, 1991-ben Fotók: Tánczos Vilmos sajátjai

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? 

Talán leginkább Michel Montaigne-t, ezt a ravasz és okos franciát szeretném a mi korunkba varázsolni, és meghallgatni azt, amit a mi mai világunkról gondol. És a többi sztoikusokkal is szívesen beszélgetnék ugyanerről, akik előtte és utána éltek. A 20. századiak közül talán az urbánus Márai Sándor volna számomra a legtanulságosabb, aki a paraszti világot egyáltalán nem ismerte, sőt elvakultan elutasította. Amikor a népről, a népies irodalomról és a folkloristákról ír, tévedést tévedésre halmoz, mindegyre igaztalanul ítélkezik, de mégis eredeti és legfőképpen őszinte, morálisan hiteles a véleménye a magyar kultúra egészéről és a 20. századi magyar társadalomról. Érdekelne, hogy hogyan látja ma a világot és a népi kultúra helyét a világban. Lehet, hogy kellemetlen beszélgetőtárs volna, de szívesen szóba állnék vele, ha egyáltalán elfogadna engem partnerének. 

A keresztények közül pedig Erdélyi Zsuzsanna hitére, optimizmusára volna szükségem. Szeretném, ha még beszélhetnék vele, ha még erőt adhatna és vigasztalást.

4. Honnan szerez motivációt egy nagyobb projekthez, és mi a munkamódszere? Volt-e olyan, hogy úgy érezte, elhagyja a pályáját?

A magunkfajta embereknek az ún. „projekt” sorsszerűen adott: a világ egy kis részének, egy választott emberi jelenségnek a megismerése. És az emberélet túlságosan rövid ahhoz, hogy az ember ezt a „projektet” megvalósítsa. Inkább az a kérdés, hogy a „projekt” mely részeit lehet egy rövid emberélet alatt befejezni, pontosabban mi az, amit csak mi végezhetünk el, mi az, ami a mi feladatunk, és természetesen kérdés az is, hogy hogyan lehet ezt megvalósítani. Egy magunktól elvállalt feladathoz kell hűségesnek lennünk, különben meghasonlunk önmagunkkal. Ha pedig egy feladatról vagy hivatásról önként lemondunk (például a pályaelhagyás is lehet ilyen), akkor az nem is volt igazán a mi feladatunk vagy hivatásunk. Ha efféle történik velünk, akkor meg kell kérdeznünk magunktól, hogy ki vagyok én és mi végre vagyok én a világon. Magam szerencsés voltam, mert 1992-ben egy versenyvizsgán felvettek az egyetemre (többen is voltunk jelentkezők a tanársegédi állásra), utána is tudtam teljesíteni az ezzel járó feladataimat, és így intézményes keretben tudtam tudományos kutatással foglalkozni. De meg vagyok győződve, hogy akkor sem hagytam volna abba a néprajztudománnyal való bíbelődést, ha ezt egyéb munkám mellett amatőr néprajzosként kellett volna megtennem. Lehet, hogy akkor más módszereket, az elvégzett terepmunka megjelenítésének más formáit, műfajait kerestem volna, de a népi kultúrával, a tradícióval való kapcsolat megmaradt volna akkor is. A kérdésben szereplő motiváció az, hogy az ember nem bújhat ki a saját bőréből.

5. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályáját és a magánéletét? 

Most, 63 éves koromban ez már nem nehéz. A gyermekeim felnőttek, saját lábukon járnak. Itthon a feleségemmel rendszeresen szoktam a reggeli és a délutáni kávénál intellektuális dolgokról is beszélgetni, de amúgy ún. „magánéletem” nemigen van: nincsen „társaságom”, nem járok össze senkivel. Ezt fölösleges dolognak, időpocsékolásnak tartom, mert az effélének számomra nem lenne igazi tartalma, értelme. Akik igazán közeli barátaim voltak, sajnos meghaltak. Van ugyan még egy-két ember, barát a korosztályomból, akikkel szívesen beszélgetnék olykor, de ők nem élnek a közelemben. És egyébként is az a véleményem, hogy aki tudománnyal, művészetekkel és más hasonló dolgokkal foglalkozik, annak meg kell halnia a világ számára, hogy átadhassa magát annak, amit csinál. Úgy van, ahogy Kempis Tamás mondta: akik sokat zarándokolnak, ritkán válnak szentté. 

1. Máramarosi fatemplomban, 2019-ben, 2. Szesszió utáni csevej a diákokkal, 2022-ben, 3. Bákóban 2013-ban diákokkal és csángóföldi magyartanárokkal, 4. A Vigyázó-hegységben diákokkal és Mohay Tamás tanár úrral, 2017-ben

6. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?

A „szabadidő” fogalmát nem nagyon ismerem, mert a „munkaidő” fogalmát sem ismerem. Az élet nálam egyben van. Ha kirándulni megyek (olykor kimegyek a feleségemmel a Bükkbe, néha a dákjaimmal is kisebb-nagyobb kirándulásokra, sétákra) vagy ha szépirodalmat olvasok (szoktam, mindig ezzel alszom el este), mindig úgy érzem, hogy ez megint egy olyan lázadó döntés volt, amelyet meg kell magam előtt is indokolnom, magyaráznom. Mindig meg szoktam nézni a magyar válogatott futballmérkőzéseit (gyermek- és ifjúkoromban a recsegő rádióban hallgattam ezeket falun) és olykor a kolozsvári csapat, a KVSV (újabban CFR) mérkőzéseit is. Szeretem, hogy vannak olyan téglalap alakú terek a világon, amelyeken külön saját igazságos törvények uralkodnak, és amelyek – legalábbis elvben – függetlenek a külső világtól.

7. Van olyan film vagy könyv, amit bármikor újra megnézne vagy újraolvasna? 

Az élet már említett rövidsége miatt csak jó könyveket szabad olvasni és csak jó filmeket szabad megnézni. Szeretném még elolvasni a világirodalom nagyjait (ehhez egy megbízható és nagyon művelt öreg tanítóm szerint 6-7 év szükséges és elegendő), de legalább újraolvasni az igazán nagyokat. Egész életemben hellyel-közzel folyamatosan benne voltam ebben a „projektben”, de a hézagok mégis nagyon nagyok, és egyáltalán nem biztos, hogy lesz még időm a kitöltésükre. Az igazán nagyokra még valahogy mindenképp sort kellene keríteni, noha a többséget már elolvastam: Homérosz két eposza, a görög drámák, Dante, Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann – ezek a legnagyobb csúcsok nálam (közülük csak Goethe az, aki majdnem teljesen ismeretlen számomra, a többiekről vannak fogalmaim). A magyar irodalomból mindenképp szeretnék még néhány Krúdy-regényt elolvasni, mert teljesen eredetit alkotott, olyan világot teremtve, amelynek egyáltalán nincsen világirodalmi megfelelője, legfeljebb a korabeli nagy tudatfolyam-regényekhez hasonlítható (Proust, Joyce). Filmműveltségem ugyancsak nagyon hézagos, itt is bőven van pótolnivaló, de ehhez talán nem kellene ennyi idő. 

8. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?

Zene szerintem csak egy van: a szférák, a világegyetem zenéje, amely az abszolútumot, az Istent keresi. Ezt a zenét a középkori egyházzene jelenítette meg leginkább, és ebből nőtt ki később a szimfonikus zene. Ebben nálam Bach van a csúcson mindenek felett, és ha választanom kellene, őt választanám, akit legszívesebben hallgatok. Persze vannak mások is, akiket szeretek, leginkább a romantikusok (Csajkovszkij, Brahms, Chopin) vagy későromantikusok (Grieg, Dvořák, Mahler, Fauré). Az oroszokat különösen kedvelem (az említett Csajkovszkij mellett Rahmanyinov, Sztravinszkij). Munka közben, amikor a számítógépen valamilyen mechanikus, nem túl nagy odafigyelést igénylő dolgot végzek, a Bartók Rádiót szoktam hallgatni élőben vagy felvételről. Zenét igazából csak teljes odafigyeléssel szabadna hallgatni, de erre ritkán van esély, azaz viszonylag ritkán döntök úgy, hogy teljesen félreteszek valamit a zene kedvéért. Az élő zenei koncert például ilyen, ide is gyakrabban szeretnék eljárni.

Gyermekkoromban a Székelyföldön a műdal és népdal egyvelegén nőttem fel, emiatt ez a zenei világ ma is közel áll a szívemhez, de hát ez a terület nem tartozik a szférák zenéjéhez, az igazi muzsikához. Az igazi zene önmagán kívül nem fejez ki semmit (ezt Igor Sztravinszkij állította), a népzene és a népdal pedig tematikusan (pl. szerelem, katonaság, vallás stb.) és rituálisan (pl. szokásköltészet) is kötött, továbbá mindenféle társadalmi funkciói is vannak, tehát végül is valamiféle „programzene”. Mindazonáltal azt hiszem, hogy Bartók és Kodály tévedtek, amikor a „tiszta forrás” programját meghirdették, mert ezzel megpróbáltak kirekeszteni a magyar kultúrából valamit, ami pedig történetileg szervesen oda tartozik, és ami sok vonatkozásban szép és értékes is. Brahms a Magyar táncokat csupa műdal alapján komponálta és gyönyörű. A vallásos népénekek is gyönyörűek (ezt Moldvában élő és eredeti előadásokban is sokszor megtapasztaltam a Kájoni-népénekek gyűjtésekor) – Bartók ezeket sem kedvelte. De megértem valahol őket is: forradalmat nyilván csak kellő határozottsággal, világos jelszavakkal lehetett csinálni és legfőképpen győzelemre vinni.

1. Nápoly kikötőjében, feleségével, 1996. szeptember 12-én, egy Hungarológiai Konferencia után, 2. Grantchesterben, Angliában, 2016-ban, 3. Úrnapi felvonulás Toledóban, Spanyolországban, 2019-ben

9. Ha megtehetné, hova utazna el a legszívesebben?

Életem első felét egy diktatúrában, zárt határok között töltöttem. Emlékszem, valamikor az 1980-as évek második felében útlevelet kértem Magyarországra, de visszautasítottak. A rendszerváltás után aztán megnyíltak a határok, és mohó hévvel sokfelé elmentem. Mindenekelőtt Európát akartam látni, azt a helyet, amelyben az én kultúrám is kialakult, amelyben a magyar kultúrának természetes helye van. Úgy érzem, ezt a tervemet meg is valósítottam: láttam Európa legnagyobb múzeumait (némelyiket háromszor-négyszer is), azaz azokat a helyeket, amelyek őrzik ezt a kultúrát. Otthon éreztem magam mindenütt, mert magamra ismertem mindenhol Európában. Mindenekelőtt a közös keresztény gyökerek miatt, amelyből aztán végül kisarjadt minden. Lehet, hogy épp ellenhatásként, de úgyis valahogyan a kereszténység viszonylatában.

Most, életem vége felé gondolkodom azon, hogy vajon akarok-e még látni ezen kívül egyebet is, teljesen más, idegen világokat. A keleti kultúrákra, vallásokra vagy Észak-Amerikára gondolok például. Ha igen, akkor csakis kíváncsiságból, nem pedig azért, hogy megértsem ezeket a világokat (erre nincs valós esély), és nem is azért, hogy otthon érezem magam ezekben a világokban úgy, ahogyan Európában többé-kevésbé otthon vagyok (lehetetlen volna ez is). 

+1: Kitől kérdezné meg ugyanezeket? 

Keszeg Vilmos kolozsvári professzor úrtól, a most nyugdíjba vonult tanszéki kollégámtól. A tanár úr hosszú pályája alatt példásan és kitűnően végezte el a feladatait, de sohasem nyilatkozott a nézeteit, személyiségét érintő kérdésekről. Kíváncsi volnék nagyon, hogy mit válaszol ezekre a kérdésekre. 

Láncreakció/Czégényi Dóra „Meggyőződésemmé vált, hogy nincs az a feszes időbeosztás, ami ne vezetne lemondáshoz”

Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? Balatonyi Judit kérte fel a Láncreakció folytatására Czégényi Dórát, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének oktatóját, az intézmény dékánhelyettesét, aki többek között mesél példaképeiről és arról, miért gondolja, hogy a könyvtári munkának „máig zamata van”.

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára?

Egyéni és csoportos döntéseknek ható mozzanatok: a nagyváradi tanítóképzős éveket követő zsibói tanítóskodás után a kolozsvári magyar nyelv és irodalom szakkal párosított néprajzi képzés, majd egy KJNT-s munkakör és a tanszéki állás oktatói-kutatói velejáróinak vállalása. 

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül?

A belül és a kívül összefüggésein való törpölgetés közepette, a munka örömét mindenkor megköszönve, Keszeg Vilmost és Pócs Évát. 

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre?

Amennyiben ennek puszta eshetősége nem merítené ki önmagában az alkalmatlankodás fogalmát, akkor a néhai Dömötör Teklának magyarázkodnék, hogy miért ácsorgom kicsit sután ugyan, de oly kitartóan a szembogarán.

1. Pócs Éva; 2. Keszeg Vilmos; 3. Dömötör Tekla, 4. Pócs Éva és Czégényi Dóra az Etnoszkóp folyóirat számára készülő interjú rögzítése közben, 2012 áprilisában az ELTE BTK Néprajzi Intézet Könyvtárában

4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során?

Egy már rég „szeretném” és a végre „akar(hat)om” is találkozása.

5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?

Nincs. Kezdetben azt teszem, amit szükségesnek vélek, majd azt, ami lehetségesnek bizonyul. A könyvtári aprólékos munkának máig zamata van. Írás közben viszont minden zavar(ó), ami nem egy mondatvégi ponthoz közelít, így bekuckózva, ill. begubózva szoktam. Zene? Szövegbabusgatás közben soha, máskor korlátlanul. 

6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát?

Igen. És maradtam.

1. Czégényi Dóra a másodéves hallgatókkal, vizsga után, 2022. június, 2. Egyetemi ballagás, 2022 június, 3. Tánczos Vilmos köszöntője 2019 októberében, 4. Czégényi Dóra 2022. októberében, 5. Czégényi Dóra az ERC zárókonferenciáján, 2018-ban Budapesten

7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét?

A vagylagosság nyűgével birkózva, illetve a szeretteim megértésének és a kollégáim jóindulatának köszönhető „is-is”-ek miatti bűntudattal, elhangolódással. Meglehet elhibázottan, de mára már meggyőződésemmé vált, hogy szakmától függetlenül, nincs az a feszes időbeosztás, ami ne vezetne valami lemondás(á)hoz. 

8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?

8.a. Békés izom- és időnyújtással, ami az utóbbi időben főleg hatékony portalanításban merül ki. A könyvespolcok környékén való elakadás a kósza porcicák terelgetésének szertartásos része. Olykor tempójavító, máskor kedélyfokozó zenével társítom. A teker(g)és már halványuló emlékkép. 

8.b. A mélyalvás. 

9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne?

Szakmán belül, vagy kívül? Cyrano de Bergerac orrmonológját bármikor. Részletkedvelő vagyok.

1. Az első, 1897-es Cyrano-kiadás belső címoldala, 2. Részlet az 1990-es Cyrano-filmből, 3. Az orr-monológ magyar szinkronnal

10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?

Nina Simone Feeling good (1965). Gerincre fut, alaphang.

+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?

Tánczos Vilmostól

„Csodálatra méltó számomra az a filológiai igény és pontosság, amellyel a katonákat a mesék lejegyzésére instruálta” – Havay Viktóriát a 200 éve megjelent Gaal György: Mährchen der Magyaren kötetről kérdeztük

Idén 200 éve, 1822-ben jelent meg az első magyar népmesegyűjtemény németül Bécsben, Gaal György Mährchen der Magyaren című munkájának fordítása és kritikai kiadása azonban folklorisztikai jelentősége ellenére máig nem történt meg. Havay Viktóriát, az ELTE BTK Magyar és Összehasonlító Folklorisztika Program doktoranduszát, a német nyelvű mesék fordítóját kérdeztük a jubileum alkalmából. Miért nem fordította le eddig senki az első magyar népmeséket tartalmazó kötetet? A gót betűk megfejtésén túl milyen nehézségekkel kell szembenézniük a kutatóknak? Népmesék egyáltalán a Gaal-szövegek? Ilyefalvi Emese interjújából kiderül.

Meghökkentő lehet olvasóink számára, hogy Gaal György Mährchen der Magyaren kötetében megjelent mesékből néhányat magyarul csak most, 200 évvel a német megjelenés után lehetett az elteneprajz.blog-on először olvasni. Miért német nyelvűek ezek a szövegek és miért nem fordította le eddig senki ezt a kötetet? 

Igen, valóban különös, hogy egy első publikált népmesegyűjteményünk kétszáz év elteltével is részben rejtett mind a közönség, mind a kutatás számára. Gaal György (1783–1855) egy királyi kamarai tisztviselő fiaként született és ennek hozományaként az ország számos jeles oktatási intézményében tanult; különböző nyelveken, németül, latinul, angolul, franciaul, spanyolul, portugálul stb. olvasva szép- és szakirodalmat. Vélhetően mindig is érdekelték a népies jellegzetességek, a „magyar nép lelke járása”.  Már egyetemi évei alatt népies karcolatokat írt a Tudós palócz avagy Furkáts Tamásnak Mónosbélbe lakó sógor urához irt levelei címmel. Az eddigi kutatások alapján úgy tartjuk, hogy elsősorban tanára, Dugonits András volt az, aki igazán a népi sajátosságok (proverbium, mese, monda, népszokások) felé irányította figyelmét. Később Esterházy Miklós bécsi könyvtárnokaként igen hamar megismerkedett a Grimm testvérek ‘Gyermek- és házimesék’ (Kinder- und Hausmärchen, 1812) kötetével, ami végképp megadta számára az inspirációt a „magyarok” meséinek összegyűjtésére. Majd’ 10 éven keresztül keményen küzdött azért, hogy egy gyűjteményt létrehozzon. Megmozgatta széles rokoni és baráti körét, melybe olyan jeles személyek tartoztak, mint Toldy Ferenc, Kisfaludy Sándor, Kisfaludy Károly, Horvát István stb., míg végül különös, egyenlőre még pontosan nem ismert úton-módon megismerkedett munkaadója, Esterházy Miklós seregében szolgáló, Bécsben állomásozó magyar közkatonákkal, akik kiválóan meséltek tündérmeséket, katonatörténeteket, mondákat és mindenféle műfajba sorolható epikus alkotásokat. Ami a történetben a további rendkívüli, hogy a katonák Gaal kérésére nem csak elmondani, de szó szerint lejegyezni is képesek voltak a szövegeket, a mai, 20–21. századi folklorisztikai módszereknek szinte maximálisan megfelelve: rögzítették az élőnyelvi beszéd- és tájnyelvi jellemzőket, valamint az élőszavas mesemondásra jellemző kiszólásokat is. 

Kérdésedre visszatérve, hogy miért nem ismerjük a szövegeket, a válasz összetett: egyrészt az eredeti kötetet, mely 1822-ben, Bécsben jelent meg, soha senki nem fordította le. Több okot is láthatunk e mögött: egyrészt német nyelven van – amit akkoriban és még utána is a szakmabeliek nagy része jól tudott olvasni – , másrészt gót betűvel nyomtatták, harmadrészt az akkori irodalmi stílusirányzatnak megfelelően igen cirkalmas mondatszövevényekben íródott. A teljes képhez persze az is hozzátartozik, hogy azért jelentek meg Gaal gyűjteményéből mesék magyarul korabeli folyóiratokban, illetve a magyar nyelvű első, Erdélyi János-féle Magyar népmesék című kötet (1855) is tartalmazott három Gaal mesét. Miután élete végén Gaal úgy érezte, hogy nincs módja feldolgozni anyagait, értő kezekbe adta mesegyűjteményét: Toldy Ferenc gondjaira bízta, aki végül Gaal halála után nem sokkal Kazinczy Gábor szerkesztésében három kötetet jelentetett meg a kéziratokból: Toldy Ferenc – Kazinczy Gábor: Gaal György mesegyűjteménye IIII. (Pest, 1857–1857) címen. Tehát összefoglalva: Gaal György által gyűjtött mesék jelentek már meg magyar nyelven korábban is korabeli folyóiratokban, kiadványokban, de a legelső kötet, amit ő állított össze és életében meg is jelent egyelőre még fordításra vár, ahogy a kéziratok összevetése és kritikai kiadása is egyelőre még várat magára.

Hogyan és mikor kezdtél el foglalkozni Gaal Györggyel? Milyen kihívásokkal találtad szembe magad, amikor elkezdted a témát kutatni?

Másod- vagy harmadéves néprajz szakos hallgatóként Gulyás Judit és Domokos Mariann előadásain hallottam először a „megfejtetlen” Gaal-anyagról, ami persze rögtön felcsigázott, de akkoriban azt véltem a szavaikból kivenni, hogy már más jeles kutatók rajta vannak az ügyön. Később, amikor szakdolgozati témát kellett választani Bárth Dániel tanár úr vetette fel az ötletet és kaptam végül is zöld utat a munkához. Mivel a Gaal-hagyaték rendkívül nagy és szerteágazó, szakdolgozatomban csak egy speciális kéziratanyagra koncentráltam, mégpedig a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában őrzött német nyelvű mesekéziratokra. Ezeket addig azért nem olvasta addig senki, mivel a fraktúr német kézírás (köznyelvben gót betűs) igencsak eltér a latin betűstől. Bárth Dániel tanár úrtól kaptam egy egyetemi jegyzetet, amit levéltárosok számára készítettek még az 1980-as években. Annak segítségével sikerült megtanulnom a kézirat olvasását és végül megfejtenem a szövegeket. A kézirattal kapcsolatban a legfontosabb kérdésem az volt a szakdolgozati kutatásomban, hogy az vajon az 1822-es kötet kézirata-e? A válasz később pedig akképp rajzolódott ki, hogy nem, nem a Mährchen der Magyaren kötet kézirata, viszont nagyjából 25 másik mese fordítását tartalmazza, és ha a szövegek szüzséje szerint nézzük, akkor egy és egy fél kézirat egyezik a Mährchen der Magyar anyagaival (vö. Havay 2011, 2017). 

Mennyire volt nehéz megfejteni a 200 évvel ezelőtt íródott német nyelvű gót betűs szövegeket? Az írásmódon túl van-e további akadály, pl. mennyire régies, mennyire tájnyelvi a nyelvezete a történeteknek?

Röviden szólva, igen nehéz ezeket a szöveget olvasni. Kell egyfajta jártasság nem csak a német nyelvben, hanem mindkét nyelv mesei nyelvezetében. Mivel ezek magyar kéziratról készült fordítások, német nyelvi dialektust valójában nem tartalmaznak, viszont nem a mai, hanem a 19. századi Bécsben beszélt nyelvet használják, ami bár egészen jól érthető, de azért persze tartalmaz olyan fogalmakat, kifejezéseket, amelyek még a nagyszótárból is hiányoznak.

Fontos azt is megemlíteni, hogy a kéziratok és a kötetek keletkezése idejében még nem történt meg sem a magyar, sem a német nyelv standardizálása. 

Az osztrák vagy német nyelvű folklorisztika mennyire ismeri Gaal művét, mennyire foglalkoztak vele? 

Ezt őszintén szólva nem tudom felmérni. A bécsi Nationalbibliothekben találni köteteket, melyek osztrák irodalom- és könyvkiadástörténeti szempontból említést tesznek Gaalról, néhány irodalomtudományi cikkében foglalkozott Gaallal Eichinger Viktória is. Található a könyvtárban egy disszertáció 1980-ból, melynek szerzője Deréky Pál, aki Joseph von Hormayr magyar körével foglalkozva kitért egy nagy fejezetben Gaalra, de német nyelvű újkeletű monografikus igényű kötettel én nem találkoztam.

Hol találhatóak ma eredeti Gaal György-anyagok, mi volt a hagyaték sorsa? 

A hagyaték sorsával és a Gaal Györggyel a folkloristák közül Voigt Vilmos, Nagy Ilona és Domokos Mariann foglalkozott elsősorban mélyrehatóan korábban (Voigt, 1978, 1989; Nagy 2015; Domokos 2005). Az ő kutatásaikból tudjuk, hogy a Gaal-hagyaték két országban, Magyarországon és Ausztriában található. Gaal György még életében átadott egy jelentős mesekéziratot Toldy Ferencnek azzal a kéréssel, hogy azokat méltóképpen gondozza és publikálja. Gaal halála után az özvegye által óriási mennyiségű kézirat és levelezés került a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárába. Ezen felül az Országos Széchényi Könyvtár őrzi a kiadott kötetek jelentős részét és néhány további levelet. Érdekes módon viszont a Mährchen der Magyaren itt nincs állományban hanem egyedül a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében csodálhatja meg és veheti kézbe, aki szeretné. Jó hír, hogy napjaink technikai vívmányainak köszönhetően a Google Books projekten keresztül már elérhető mindenki számára.

Ha valami ilyen régen megjelent, akkor azt gondolnánk, hogy már mindent tudunk róla, mégis most azt láthatjuk, hogy még rengeteg a teeendő. Mi az, amit már tudunk és mi az, ami még várat magára? 

Röviden szólva rengeteg a teendő még a Gaal-féle meseanyaggal. A kéziratanyag számos szegmense vár még feltárásra, összevetésre. Úgy gondolom, hogy elsőként az eredeti publikált kötet teljes fordítását kell tető alá hozni, de a Toldy Ferenc és Kazinczy Gábor által szerkesztett és kiadott három magyar kötet kritikai kiadása is nagyon szükséges, illetve Gaal kiterjedt levelezésének feldolgozása és publikálása is rendkívül tanulságos volna (vö. Havay 2018a, 2018b). 

A blogon elsőként publikáltuk néhány mese fordítását tőled. Amikor olvassuk ezeket a történeteket, talán az első, ami mindenkinek szembetűnik az szokatlan stílus, nyelvezet. Honnan származik ez a stílus, hogyan lehet ezt visszaadni magyarul?

Valóban kissé furának tűnnek a végtelen hosszú, nyakatekert, összetett mondatok, amik a kor divatos elbeszélő stílusirányzatának szüleményei. Ugyanakkor Gaal maga is említést tesz arról a kötet előszavában, hogy elbeszélői hangját nehezen találta meg, leginkább a ‘Hálás állatok’  (Die dankbare Thiere) mesénél érezte találónak. A Grimm testvérek a Kinder- und Hausmärchen sokadik kiadásában, melyben az addig publikált nemzetközi anyaggal is foglalkoznak, mintegy kritikaként meg is írják, hogy sem tartalmában, sem formájában nem érezhető a Mährchen der Magyarenben eléggé kivehetőnek a magyar mesék jellegzetességei. 

Teljesen másfajta történeteket várunk, amikor „népmesékre” gondolunk. Az olvasóban akár még az is felmerülhet, hogy egyáltalán népmesék-e Gaal szövegei? Mit gondolsz, azok? 

A Gaal-hagyaték szövegei heterogén történetek a tündérmeséktől a katonatörténeteken át a rémtörténetekig. Gaal maga is említi, hogy olykor több szövegből alakította ki a saját változatát, amire még a cenzúra is – nem kis mértékben – rányomta a bélyegét. Mégis azt gondolom, hogy a kötetben minden szokatlanságukkal együtt meséket olvashatunk, hiszen megvan bennünk minden olyan eszköz és elem, ami a meséhez szükséges, csak éppen nem ezekhez van az ember szokva. A szöveganyag forrásaival az utóbbi időben Domokos Mariann foglalkozott (vö. Domokos 2019, 2020). 

Mit gondolsz, mi a folklorisztikai jelentősége Gaal munkásságának és ennek a kötetnek? 

A kéziratok tükrében azt gondolom, hogy minden, amit Gaallal kapcsolatban a szaktudomány hangoztatni szokott, még fokozottabban igaz. Egy kiemelkedő intellektusú és olvasottságú ember volt, aki elsőként figyelt fel a magyar mese mint műfaj jelentőségére és minden követ megmozgatva igyekezett ezt a nagyközönség számára elérhetővé tenni, örökségének feldolgozását ezért sokkal komolyabban kellene vennünk.

Csodálatra méltó számomra az a filológiai igény és pontosság, amellyel a katonákat a mesék lejegyzésére instruálta, ugyanis egészen biztos vagyok benne, hogy egy nagyon tudatos vezetés alatt, ma is érvényes precizitással lettek a mesék lejegyezve, szinte mintegy átmeneti műfajt létrehozva az oralitás és az írott kultúra között. 

Fotók: Ilyefalvi Emese, 2022, Budapest, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár

Felhasznált irodalom:

Gaal György: Az ördög réme

A Gaal György-jubileum alkalmából néhány mese magyar fordítását közöljük a blog olvasóival. Elsőként A világ hálája (Der Welt Lohn) című népmesét olvashatták, most pedig Az ördög réme borzolja a kedélyeket. Vajon mi történik, ha egyszer egy ördög úgy dönt, hogy kipróbálja a házas élet örömeit? A meséket az eredeti német nyelvű szöveg kíséretében Havay Viktória fordításában adjuk közre.

Az ördög réme

Népmese

Abban a borzongató időben, amikor a gonosz ellenség mindenféle alakban az emberek között járhatott, eszébe jutott egy öreg, kiélt ördögnek, hogy elhagyja földalatti otthonát és mivel már mindenféle dicséreteket hallott a házasságbeli örömökről, elhatározta, hogy a változatosság kedvéért kipróbálja a házas élet boldogságát. 

Mivel ő már olyan öreg és rút volt, hogy formátlan testét semmilyen alakban megszépíteni nem tudta, így könnyen sejthette, hogy bármely szépség, akiknek gyengéd kérését a szívére helyezné, gorombán kikosarazná. Mindez minden mértéken felül kétségbe ejtette és elszomorította a szívét. Ebben a siralmas helyzetében végül úgy határozott, hogy egy olyan öreg és szerfelett csúnya asszonynak nyújtja a kezét, aki már hat férjet a sírba segített. Mivel ő nem kosarazta ki, így életre-halálra egybekeltek. 

Tartózkodnánk a menyasszony bájainak mindenféle bemutatásától – még ha a krónikás, aki nyomán ezt a történetet elmeséljük, bőven adna is rá lehetőséget, – hogy végül azt a merész kijelentést tegyük: az ördög még így is messze sokkal szebb volt a rettenetes banyához képest. Ám akármilyen rút volt külseje, még annál is ocsmányabb belső lakott benne. 

Már az esküvőjük napján olyan heves, folytonos és minden ok nélküli perpatvarral kínozta szegény ördögöt, hogy az ördög a poklot a maga házához képest a paradicsomnak érezte. Végül minden feleséget kétségbe ejtően megfutamodott és világgá ment. Magányosan és keserű haraggal telve bolyongott hát a legtávolabbi pusztaságokon és erdőkben, hálát adva sorsának, hogy ép bőrrel úszta meg az esetet. 

Búskomor vándorlásai között egyszer csak egy erdőbe ért, ahol találkozott egy sovány kis emberkével, aki mindenféle gyökereket ásott ki a földből. Ez kedvesen, ám gondterhelt arccal köszöntötte őt. Az ördög rögtön látta, hogy egy boldogtalannal áll szemben, így együttérzően megkérdezte, hogy mi a sorsa és a dolga. Sóhajtva válaszolt neki a szegény botanikus, hogy ő egy szerencsétlen, akit a gonosz felesége a legvégsőkig gyötört, míg ő végül minden vagyonát hátrahagyva elmenekült hazulról. Inkább megelégszik a vadonban található gyökerekkel, minthogy a falat kenyerét még egyszer a háziördögével megkeseríttesse. 

Ez a történet annyira egybecsengett az ördögével, hogy rögtön szívébe zárta a gyökéremberkét. Az ördög elmesélte neki az egész házassági történetét, amivel amaz is annyira együttérzett vele, hogy nyomban a legmélyebb barátság szövetségére léptek. Ezek után megbeszélték, hogy együtt folytatják útjukat és mindent, amit megkeresnek, megosztják majd  egymással. Az emberke gondoskodott a bőséges gyökérkészletről, az ördög pedig – akinek a legutóbbi élménye nyomán az emberiség iránti haragja új élet kapott – minden művészetét arra fordította, hogy kísértéssel és vakítással mindenhogyan rávegye a népeket a gyökerek megvásárlására. Megszállta az embereket, hol ezt, hol amazt, és addig nem hagyta el őket, míg a gyökéremberke az orvosságaival a segítségükre nem sietett. Ezt az üzletet csinálták egy ideig, míg már olyan gazdagokká nem váltak, hogy nem találtak az erdőben olyan üres odvas fát, ahová a pénzt el tudták volna rejteni. 

Gaal György 200 éve megjelent népmesegyűjteménye: Mährchen der Magyaren. Wien, Wallishauser, 1822.

A gazdagsággal azonban gyökérember lelkében a kapzsiság is elkezdett nőni és elhatározta, hogy a megállapodásukat ezután nem fogja olyan pontosan betartani. Olyan gyakran csapta be az üzlettársát, amilyen gyakran csak tudta,  a végén már a nyereség fele helyett gyakran a harmadánál is kevesebbet adott az ördögnek. Mindez nem sokáig tudta elkerülni az ördög éleslátását, hamar észrevette a társának hamisságát és elhatározta, hogy az első lehetőségnél bosszút áll rajta. 

Az ördög nem sokkal ezután megszállt egy gazdasszonyt és oly hévvel gyötörte, hogy annak dührohamai elől a fél falu elmenekült. Amikor megérkezett a gyógyszereivel a gyökéremberke és az ördögöt minden erejével és varázsigével megpróbálta kiűzni belőle, az nem ment ki, hanem mintha belenőtt volna, úgy ült benne és a legocsmányabb szavakkal szidta az ördögűzőt. Leplezetlenül az értesülésére adta, hogy mostantól már nem engedelmeskedik többet az egyezségüknek. Az ördögnek ezen hirtelen megátalkodottsága a gyökéremberkét nem kis mértékben ejtette kétségbe, míg végül úgy döntött, hogy egy kétségbeesett eszközhöz folyamodik, megpróbálja az ördögöt nem csak a megszállt asszonyból, hanem az egész földről kiűzni. 

Mikor már minden remény vesztettnek tűnt, hogy a szegény megkínzott asszony valaha is megszabaduljon az ördögtől, a gyökéremberke rövid gondolkodás után fogta magát, odalépett hozzá és így fenyegetőzött: „Ha a szenvedőt rögtön el nem hagyod, akkor megyek és azonnal idehozom a feleségedet!”

Alig, hogy kimondta ezeket a szavakat az ördög úgy megijedt, hogy a remegésétől minden porcikája ropogni kezdett a megszállottnak, és szörnyű rángások között a földre esett. Az asszony bajának azonnal vége szakadt, mert amikor a gyökéremberke megfordult, hogy hívja az ördög feleségét, addigra az ördög jobbnak látta visszatérni a pokolba. Így aztán az ördög heves robajlások közepette elviharzott onnan és az ottlevőknek nem hagyott mást hátra, mint az irtózatos bűzét.

Des Teufels Schrecken

Volksmärchen

In jener schauerlichen Zeit, als noch der böse Feind in mancher Gestalt unter den Menschen wandeln durfte, ließ sich ein alter, abgelebten Teufel beikommen, seine unterirdische Heimat zu verlassen, und da er von den lieben Ehefreuden so manches Rühmliche vernommen hatte, sich auf die Erde zu begeben, um da zur Abwechslung doch auch das Glück des Ehestandes zu versuchen.

Da er aber so sehr alt und häßlich war, daß er die Ungestalt seines Körpers durch keine Hülle zu beschönigen vermochte, so läßt sich leicht vermuthen, daß ihn jede Schöne, so vielen er auch seine zärtlichen Anträge ans Herz legte, mit einem derben Korbe von sich gewiesen habe. Dieses empörte sein Innerstes über die Maßen, ja es brachte ihn zur Verzweiflung. In dieser jammervollen Lage entschloß er sich endlich einem alten überaus häßlichen Weibe, welches schon ihren sechsten Gemahl zu Grabe gefördert hatte, seine Hand zu reichen, und da ihm dießmahl kein Korb gebothen wurde, sich mit ihr auf Leben und Tod zu vermählen.

Wir enthalten uns aller Schilderung der Reize dieser Braut, ob uns gleich der alte Chronist, dem wir dieses nacherzählen, in ausführlichen Worten dazu Gelegenheit gäbe, an deren Schlusse er die kühne Aeußerung wagt, daß der Teufel selbst für diese scheusliche Hexe noch bei weitem zu gut gewesen wäre. Aber so groß auch ihre körperliche Häßlichkeir war, so war ihre innere Unform doch noch größer.

Der Zank und Hader, womit sie den armen Teufel schon am Hochzeittage plagte, war so heftig, und währte ohne allen Grund so lange unabläßig fort, bis er, dem die Hölle selbst gegen sein Haus fast ein Paradies schien, an allen Weibern verzweifelnd, auf und davon lief.

Einsam, und voll des bittersten Grolls, irrte er nun in den abgelegensten Einöden und Wäldern umher, und dankte seinem Schicksale, noch mit zwei gangfähigen Beinen davon gekommen zu seyn.

Einst gerieth er auf seinen melancholischen Wanderungen in ein Gehölze, wo ihm ein kleines mageres Männchen begegnete, das sich da mit Ausgrabung verschiedener Wurzeln beschäftigte, und ihn zwar freundlich, aber mit einem gar sehr verkümmerten Gesichte grüßte. Der Teufel merkte bald, daß er keinen Glücklichen vor sich hatte, und fragte das Männlein mitleidig nach dessen Schicksal und Geschäfte. Mit Seufzen antwortete ihm der arme Botanikus, er wäre ein Unglücklicher, der durch sein böses Weib aufs Aeußerste gebracht, Habe und Gut im Stich gelassen, und sich nun lieber mit den Wurzeln der Wildniß begnügen, als sich je wieder seinen Bissen Brot von seinem Haustafel wolle vergällen lassen.

Diese Erklärung war für jenen ein so harmonischer Anklang, daß er dem Wurzelmännchen sogleich sein Innerstes aufschloß. Er erzählte ihm seine ganze Ehenstandsgeschichte, und bewegte ihn so sehr zu Theilnahme, daß Beide alsobald ein Bündniß der vertraulichsten Freundschaft beschlossen. Sie verabredeten sich, von nun an gemeinschaftliche Sache zu machen, und den Ertrag, den sie durch ihre Geschäfte gewännen, treulich unter einander zu theilen. Das Männchen sorgte für einen ergiebigen Wurzelvorrath, und der Teufel, dessen Groll gegen das ganze Menschengeschlecht durch seine letzte Erfahrung neue Schärfe bekommen hatte, wandte alle Kunst darauf, die Leute durch Spuk und Verblendung zum Kaufe zu bewegen. Er befuhr bald Diesen bald Jenen, und verließ die Besessenen nicht eher, als bis das Wurzelmännchen mit seinen Arzneien ihnen zu Hülfe kam. – Dieses Geschäft trieben sie geraume Zeit, und erwarben sich dadurch so viel Geld, daß sie gar bald in jenem Walde nicht mehr genug hohle Bäume fanden, es zu verbergen.

Indessen wuchs mit dem Reichthume auch die Habsucht in des Wurzelmannes Seele, und er beschloß bei sich, es mit dem verabredeten Vortrage künftig nicht mehr so genau zu nehmen. Er betrog seinem Geschäftsgefährten so oft er konnte, und gab ihm endlich, statt der Hälfte des Gewinnsstes, oft weniger als ein Drittheil. Dieß Verfahren konnte dem Scharfblicke des Teufels nicht lang entgehen; bald bemerkte er die Falschheit seines Gesellen, und sann auf Rache, die er bei erster Gelegenheit auszuüben suchte.

Er befuhr nämlich eine Bäuerin, und plagte sie mit solcher Heftigkeit, daß das halbe Dorf vor den Wuthgeberden derselben davon leif. Als der Wurzelmännchen kam um seine Heilmittel anzuwenden, und den Teufel, der sie besessen, mit alle seinen Kraft- und Wundersprüchen aus ihr zu herauszubannen versuchte, so blieb derselbe fest und wie eingewachsen in der Unglücklichen sitzen, lästerte den Exorzisten mit den schimplichsten Ausdrücken, und erklärte ihm unverhohlen, daß er auf seine Versprechung durchaus nicht horchen wolle. Diese plötzliche Verstocktheit des Teufels, setzte das Männlein in nicht geringe Verlegenheit; aber endlich besann er sich doch eines verzweifelten Mittels, das auch in der That kräftig genug war, den Teufel nicht nur aus dem Weibe, sondern von der ganzen Erde zu vertreiben.

Als schon alles die Hoffnung verloren hatte, die arme Geplagte befreit zu sehen, siehe, da trat das Wurzelmännchen nach kurzem Bedenken hin und drohte den Teufel also an: „Wofern du die Leidende nicht alsogleich verlässest, so eile ich unverzüglich, dein Weib herbei zu holen.” –

Kaum hatte er diese wenigen Worte ausgesprochen, so erschrack der Teufel so sehr, daß durch sein Erzittern alle Gelenke der Besessenen zu knacken anfingen, und sie unter entsetzlichen Verzuckungen zur Erde fiel. Aber ihre Noth nahm bald ein Ende; denn da jener wirklich schon den Rücken wandte, um des Teufels Eheweib herbei zu rufen, fand dieser es für besser leiber zu Hölle zurück zu kehren; er fuhr alsobald mit großem Ungestüm von dannen, und ließ dabei alle Anwesende einen höchst unangenehmen Geruch verspüren.


Georg von Gaal: Mährchen der Magyaren. Wien, Wallishauser, 1822. 72–76.

Fordította: Havay Viktória, a Magyar és Összehasonlító Folklorisztika Doktori Program doktorandusza

Fotók: Ilyefalvi Emese

Egyéb felhasznált fotó: Gaal György a 200 éve megjelent népmesegyűjtemény összeállítója. A kép forrása itt.

Lesz még nekem karácsonyom! – Kvíz

A téli ünnepkörhöz és a karácsonyhoz kapcsolódó kvíz idén sem maradhat el! Játékos formában tesztelheti néprajzi tudását, melyhez először töltse ki a kvízt ITT, utána pedig alábbi cikkünkben bővebben is utánaolvashat a helyes válaszoknak.

1. Mely napok az adventi időszak határnapjai?

Helyes válasz: András napja (november 30.) és karácsony (december 25.)

Advent egy négyhetes szent idő András napja (november 30.) és karácsony (december 25.) között. Az előkészület, a várakozás és a reménykedés ideje, amelyet régen böjttel is megszenteltek.

Forrás: Magyar néprajz VII. / Advent

2. Mely karácsonyi népszokást takarja a mendikálás?

Helyes válasz: A köszöntők karácsonyi énekeket énekelve jártak házról házra.

A karácsonyi köszöntés (másnéven angyali vigasság, kántálás, kóringyálás, mendikálás, pásztlizás) során a köszöntők karácsonyi énekeket énekelve járnak házról házra, majd engedélykérés után az ablak alatt vagy bent a házban énekeltek. 

Forrás: MNL/karácsonyi köszöntés

3. December 26. Szent István napja. Mely állítás IGAZ az alábbiak közül?

Helyes válasz: Szent Istvánnak, az egyház első vértanújának ünnepe december 26.

December 26. karácsony másnapja, és az egyház első vértanújának ünnepe. Tisztázatlan okok miatt István vértanú Európa német tájain a lovak védőszentje volt. Ezzel függenek össze a lovakkal kapcsolatos e napi szokások, például a vitnyédi lójáratás. Elsősorban ehhez a naphoz kapcsolódik a regölés szokása.

Forrás: Magyar néprajz VII./István, december 26.

Képek (balról jobbra): 1. Fra Angelico: Szent István prédikál (1447–1449), 2. Rembrandt: Szent István vértanúsága (1625)

4. Mit jelent a közmondás: lesz még nekem karácsonyom?

Helyes válasz: Lesz még nekem jó dolgom!

Forrás: Régi magyar szólások és közmondások

5. Mely január elsejével kapcsolatos állítás HAMIS az alábbiak körül?

Helyes válasz: Január elsején halt meg Jézus Krisztus.

Január elseje (régi nevén kiskarácsony) Krisztus körülmetélésének ünnepe. Julius Caesar naptárjavítása, illetve végérvényesen a 17. század óta a polgári év kezdete.

Forrás: Magyar néprajz VII. / Újév, január 1.

6. A következőkben négy népdal első sorait olvashatja. Melyik köthető karácsonyhoz?

Helyes válasz: Pásztorok, keljünk fel, hamar induljunk el…

Pásztorok, keljünk fel,
Hamar induljunk el,
Betlehem városába,
Egy rongyos istállóba!
Siessünk, ne késsünk,
Hogy még ezen éjjel odaérhessünk,
Mi urunknak tiszteletet tehessünk!

Jaj, szegény, de fázik,
Könnyeitől ázik.
Nincsen neki párnája,
Sem cifra nyoszolyája
Csak széna és szalma;
Barmok szája melegítő kályhája,
Ökör, szamár lehelete reája.

Forrás: Magyar népdalok

7. Melyik esemény NEM köthető január 6-hoz?

Helyes válasz: Szent Borbála napja

Január 6. az esztendő egyik ünnepekkel legjobban telezsúfolt napja. Valamikor évkezdő nap volt, és az egyház eredetileg ekkor ülte meg Jézus születésnapját. A háromkirályok, a házszentelés, a vízszentelés és még sok más ünnepi alkalom együtt jelentkezett ezen a napon. Ekkor emlékezett meg az egyház Krisztus megkereszteléséről, a kánai menyegzőről és Lázár feltámasztásáról is.

Forrás: Magyar néprajz VII. / Vízkereszt, január 6.

K. Kovács Péter: Lányok az új szenteltvízzel. 1952, Borsodivánka. (NM F 102665, Néprajzi Múzeum)

8. Ki hozza Erdélyben a karácsonyfa alá az ajándékokat?

Helyes válasz: az angyal

A karácsonyi ajándékot (családi szokássá válása előtt) földesurak oszthatták. Az ajándékot hozó személye nem egységes, az erdélyi magyarok körében az angyal és az aranyos csitkó is ismert.

Forrás: MNL / karácsonyi ajándék, angyalfia

9. Mely népszokás kapcsolódik a karácsonyi éjféli miséhez?

Helyes válasz: A Luca székre állva az éjféli misén meg lehetett látni, ki a boszorkány a faluban.

A karácsonyi éjféli misére kellett hogy elkészüljön a Luca-naptól kezdve faragott lucaszék. Az éjféli misén arra állt vagy ült a kíváncsiskodó, hogy meglássa: ki vagy kik a boszorkányok a faluban!

Forrás: Magyar néprajz VII. / Karácsony éjszakájához és az éjféli miséhez kapcsolódó szokások, hiedelmek

10. Február 2.-a Szűz Mária tisztulásának és Jézus templomi bemutatásának ünnepe, a gyertya megszentelésének napja. Hol tárolták a szentelt gyertyát?

Helyes válasz: a szentképek mellett a falon színes szalagokkal díszítve

A szentelt gyertya, mint Krisztus jelképe, egyike a legrégibb szentelményeknek. Valamikor szinte minden magyar katolikus parasztházban tartottak szentelt gyertyákat, amelyek színes szalagokkal díszítve a szentképek mellett falra akasztva tartottak. A szentelt gyertyát különböző hiedelmekhez használták fel, például az újszülött mellett Gyertyaszentelő Boldogasszony napján szentelt gyertyát kellett égetni, hogy a gonoszok ne tudják kicserélni.

Forrás: Magyar néprajz VII. / Gyertyaszentelő Boldogasszony, február 2.

Töltse ki tavalyi karácsonyi kvízünket is ITT!

Képek (balról jobbra): 1. Manga János: Asszony szentelt gyertyával. 1943, Csömör (NM F 93164, Néprajzi Múzeum). 2. Szobasarok az első szobában sarokpaddal, szentképekkel. 1964, Kapuvár. (NM F 184598)

A nagy karácsonyi veszekedés, avagy az antropológia magyarázata arra, miért nem vagyunk felhőtlenül boldogok a szeretet ünnepén – interjú Bali Jánossal

Már hagyománynak számít az elteneprajz.blog történetében, hogy a karácsonyt témához illő interjúval köszöntjük. Előző évben Kisbán Eszterrel a karácsonyi vacsora történetéről beszélgettünk, idén azonban a kortárs karácsonyi szokásokra fókuszálunk ünnepi interjúnkban. Miért nem boldogok az emberek karácsonykor? Nevezhető-e a szeretet ünnepe globális fogyasztási rítusnak? Az egységesítő globalizáció hatására eltűnhetnek-e teljesen a lokális karácsonyi szokások? Bali János tanár úr vezet be minket a megváltozott karácsonyi rítusok világába a lundi iskola módszertanából kiindulva. Bobák Szilvia és Ilyefalvi Emese interjúja.

Lassan 30 éve, hogy megjelent a lundi iskola prominens etnológusának, Orvar Löfgrennek híres tanulmánya „A nagy karácsonyi veszekedés. A családi rítusok morális ökonómiájáról” (The great Christmas quarrel. On the moral economy of family rituals, 1994). A szöveg magyar nyelvű kivonata évek óta kötelező irodalom az óráidon. Miért olyan fontos ez a szöveg, mi a tanulsága? 

A tanulmány kiinduló kérdése, amelyet számos terepmunka alapján fogalmazott meg a szerző az, hogy miért nem boldogok az emberek karácsonykor? Svédországban a gyerekek három hét szünetet, a szülők két hét szabadságot kapnak a karácsony „lebonyolítására”, de valójában mindez az egész decembert meghatározó rítussorozatnak is felfogható. Löfgren szerint a svéd karácsony egyszerre csatamező és utópia, a polgár ilyenkor olyan dolgokat tesz, amit a hétköznapokban nem tenne. A karácsony ugyanis a jó ember, s a boldog család álma: az együttlété, a harmóniáé. A megvalósítás nehézségéből eredő feszültség, valamint az, hogy sok szokatlan tevékenységet kell bezsúfolni a karácsony előtti napokba robbantja ki a veszekedést.

A szerző nem szokás-együttesként kívánta tanulmányozni a karácsonyt, hanem olyan színpadként, amelyen morális dilemmák és kulturális ellentmondások jelenítődnek meg. A tökéletes karácsony képét egy híres svéd gyermekkönyv fogalmazta meg, mely nemzedékek számára adott receptet a kívánatos karácsony modell létrehozására. Az ünnep alapstruktúráját Löfgren passage rítusként határozza meg, melynek során a ház, a lakás metamorfózison megy át: díszei fokozatosan eltűnnek, majd szigorú takarítási szertartások következnek. E folyamatot a megengedett és tilos cselekedetek szigorú regulációja, tabuk sora jellemzi. Szinte lehetetlen megfelelni valamennyi követelménynek, de ha csak egy dolog hiányzik, már veszélyeztetett a karácsonyi atmoszféra.

Az 1990-es években már a tömegtájékoztatási eszközök is jelentős szerepet játszottak a tökéletes karácsony mítoszának megkonstruálásában. A rádióból sugárzott karácsonyi muzsika hozzátartozott a karácsonyfa körültáncolásának szertartásához. Hasonló funkciójú a változtathatatlan időpontban sugárzott rajzfilmműsor a gyerekeknek, a családok ehhez időzítették az ünnepet. Mindkét eszköz segített tehát a „mi” – az együtt ünneplő harmonikus családi közösség – megkonstruálásában. Az újságok is részletekbe menően taglalták, milyennek kellene lenni a jó karácsonynak, a régi, falusi karácsonyokat állítva mintaként a mai svédek elé. Sokak számára egy film, Bergman Fanny és Alexanderje jelenítette meg az ideált.

Legjellemzőbb tendenciaként azonban a falusi karácsony újraélesztési törekvésével harcoltak a karácsony vulgarizálódása ellen. A média ennek következtében azt a képet erősítette, hogy a karácsony Svédországban a tradíció győzelmét reprezentálja a modernitás felett. Löfgren szerint is tagadhatatlan, hogy a karácsony „modernizálása, városiasítása” nem sikerült tökéletesen. Az idealizált kép médiabeli hangsúlyozása inkább növelte a frusztrációt, s elrejtette a karácsony ünneplésében bekövetkezett változásokat. A karácsony felfogható a mindenkori svéd rokonsági rendszer tesztjének is. Bonyolult látogatási rendszerek alakulnak ki, az emberek olyan kapcsolatok újrafelvételére is rákényszerülnek, melyeket év közben elhanyagolnak, olyan rokonokkal, ismerősökkel kell találkozniuk, s kell nekik ajándékot venniük, akikkel amúgy nem találkoznának, nem ajándékoznának.

Karácsonykor kiemelt szerepet kap az ünnep esztétikája is. Svédországban elvárják a családoktól, hogy a díszek legyenek eredetiek, kézzel készítettek. Löfgren érdekes ellentmondásnak tartja, hogy a szekularizált Svédországban a karácsonyi esztétika csak a valódit fogadja el hitelesnek, míg a vallásosabb USA-ban rengeteg a karácsonyi művi giccs kellék, melynek használhatóságát nem kérdőjelezik meg. Löfgren szerint a tökéletes karácsonyra való törekvésen nem szabad ironizálni, mert ez fontos identifikációs pont az egyén számára. Az ünneplést sokszor az elveszett gyerekkor újrateremtésének szándéka mozgatja, s ez járhat konfliktussal is, ha a családon belül nem egyeznek a karácsonyra vonatkozó elképzelések. Így a családi egység álma – paradox módon – veszekedést termel, sőt a kötelező együttlét éppenséggel kiemelheti a családtagok magányosságát. Löfgren szerint nem állítható, hogy a mai svéd karácsonyban az anyagi felváltotta volna a spirituálist. De a spontaneitást nehéz újrateremteni, még ha minden kellék adott is a szertartáshoz. De ameddig a karácsony a „teljes” és az „üres”, a „mély és a felszínes” ellentéteiben értékelődik, harmonikus megvalósítása utópikus cél marad. Hisz épp a kielégületlenség motiválja évente megteremtésének kísérletét.

Az elmúlt évtizedekben magam is többször idéztem fel Löfgren tanulmányát, egy félresikerült karácsonyfa-vétel, a fenyőfa kudarcos talpfába faragása, egy elrontott ünnepi étel, egy csalódást keltő ajándék vagy a kötelező rokonlátogatás alkalmával…

1. „Szivart, cigarettát“ – karácsonyi plakát 1941-ből, Budapest I. Széna tér, Fortepan / Lissák Tivadar, 2. Karácsonyfa vásár a Múzeum körúton, a Hungária Virágháznál, Budapest V. kerület, Múzeum körút 11., 1939, Fortepan / Bojár Sándor, 3. Karácsonyfadísz vásárlás Lengyelországban 1960-ban, Fortepan / UWM Libraries, 4. Az Uránia cukrászda karácsonyi kirakata a Rákóczi út 27/b alatt, 1958, Fortepan / Bauer Sándor 

A mindennapok kutatásához sokáig kevéssé volt eszköztára az etnológiának, antropológiának, illetve a kutatók érdeklődése is inkább a jeles alkalmakra koncentrálódott. A lundi iskola viszont értéket és kutatási témát fedez fel a mindennapokban. Hogyan függhet össze a mindennapok antropológiája és a kortárs ünnepek, például a karácsony kutatása? Hogyan jellemezhető a mindennapok-ünnepek duális rendszere?

Az első kérdésben említett tanulmány kiváló példája a skandináv, azon belül is a svéd európai etnológiában az 1980-as években lezajlott szemléletmódbeli változásra. Ebben az évtizedben a hagyományos paraszti kultúráról a polgári középosztály hétköznapi „kultúraépítésére” tevődött át a figyelem. A szokások újfajta értelmezése együtt járt a korábbi etnológus generációktól való elkülönüléssel is. A fordulatot fémjelző két legjelentősebb kutató, Orvar Löfgren és Jonas Frykman már abba a generációba tartozott, mely le akarta rombolni a hagyományos paraszttársadalom etnológiában megkövesedett képét. Ők már nem fogadták el a népszokások tanulmányozásának azt a kutatási gyakorlatát, mely az egyes szokásokat kulturális kontextusukról leválasztva, mesterségesen elemekre bontva vizsgálta és az életformát szokásgyűjteményként fogta fel. Megkérdőjelezték a paraszti társadalom harmonikus, hagyományok által összetartott közösségként felrajzolt képét is. Eme ideálképben ugyanis az emberek csak hordozói voltak a hagyománynak (tradition-bearers), s nem építői (tradition-builders). A különbségtétellel Culture Builders című kötetükre utaltak, mely a svéd polgárság identitásformáló mechanizmusairól rajzolt izgalmas képet, s egyben megalapozta a lundi európai etnológiai műhely hírnevét. Valójában a koncepció nem a mindennapi és a nem-mindennapi közötti szembenállásra épült, hanem egy olyan kutatási gyakorlatra utal, mely az addig mellőzött csoportokat, tevékenységeket, szférákat kívánta megközelíteni gyakran kvalitatív szemszögből, ahogy azt Löfgren svéd karácsonyról írt elemzése is mutatja.

Löfgren szövege az Unwrapping Christmas című tanulmánykötetben jelent meg, ahol számos további antropológus, etnológus karácsonyi hagyományokkal foglalkozó tanulmányát is olvashattuk. A kötetet szerkesztő Daniel Miller egyik fő kutatási területe a fogyasztás antropológiája azóta is. Mikor és hogyan lett a karácsonyból egy globális fogyasztási „rítus”? 

Valószínűleg nem lehet egy konkrét időhatárt megadni, a változás az elmúlt fél évszázadban folyamatos volt, párhuzamosan azzal, ahogy a globális fogyasztóipar egyre meghatározóbb szerepet kezdett játszani az emberek életvezetésében és fogyasztási szokásaiban. Az 1970-80-as években Magyarországon, a csokimáz nélküli, kemény állagú konzum-szaloncukrok és habcsókok a mai gyermekek ízlésével biztosan nem találkoznának, de számunkra ezek elfogyasztása a karácsonyi rítus elválaszthatatlan része volt.  A futballban is hasonló folyamat játszódott le, amíg a lokális kötődésétől megszabadult, s egyre inkább globális látványipar részévé vált klubcsapatok és válogatottak (mezeladás, meccs közvetítések stb.) előtérbe kerültek. De ahogy a foci, úgy a karácsony is megőrzött valamit a kisebb léptékű, lokális tradícióiból. Ha megkérdeznénk az embereket, hogy melyek a karácsonyi szokásaik, akkor magukra nem a globalitás hordozóiként, hanem családi vagy helyi tradíciók egyedi megtestesítőiként tekintve válaszolnának.

Daniel Miller, aki maga a Karib-tengeri Trinidad szigetén végzett etnográfiai terepmunkát a karácsonyról a ‘90-es években, egy 2010-es évek elején írt összefoglaló tanulmányában (Christmas: An anthropological lens) arról ír, hogy azért lehet nagyon fontos és érdekes antropológusként is a karácsonyt tanulmányozni, mert bár a legtöbb lokális szokás, hagyomány eltűnik vagy eltűnőben van a globális világban, a karácsony egy megállíthatatlan sikertörténet, amit az egész világon ünnepelnek, még azok is, akik nem keresztények. Mi a siker titka? Miért pont a karácsony? Miért nem a húsvétból lett globális ünnep? 

Nagyon jó a kérdés, tudniillik, ha egy kereszténytől azt kérdezed, hogy melyik a nagyobb ünnep, a karácsony vagy a húsvét, mindenképpen az utóbbit nevezi meg, hisz Krisztus feltámadása az, ami a kereszténység alapját jelenti, anélkül – bár olyan fontos értékeket képvisel, mint a szeretet vagy a közösség élménye – maga a lényeg veszne el. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy a vallásosság kortárs társadalomtudományos kutatásaiból az derül ki, hogy a magukat gyakorló keresztényeknek tartók sem biztosak Krisztus mennybemenetelében, az olyan témákról, mint például a „szeplőtelen fogantatás” is jellemzően téves elképzeléssel rendelkeznek. Visszatérve kérdésedre. Ennek több oka is lehet. A kultúraépítésben meghatározó északi féltekén, az euroatlanti térségben ez a téli napfordulóhoz kapcsolódó időszak, amikor hagyományosan is a kalendáris ünnepek konjunktúrájával számolhatunk. A paraszti hátterű agrárnépesség számára a téli napok viszonylag kevés mezőgazdasági munkával teltek, ezzel szemben több idejük maradt az ünnepekre vagy az egyéb, szintén a közösségi együttléttel járó ún. társasmunkákra (fonó, disznóvágás). Az adventi böjt a korábbi évszázadokban is csupán regionálisan lehetett meghatározó, a 20. századra inkább csak a disznóvágástól és a házasodástól való tartózkodás lehetett általános, amelyekre szigorúan csak a vízkereszt utáni farsangi időszakban kerülhetett sor. Az ezredforduló környékén pedig ezek a(z ön)korlátozások is elhalványulóban vannak. A polgárosodás, majd a városiasodás hatására átalakult az életmód, immár a bérmunka és a fizetett szabadság szervezi a családok évi időrendjét, amelyhez a köz- és felsőoktatás is idomult. Kialakult egy hosszabb nyári és egy rövidebb téli munka- és iskolamentes időszak, amelyet aztán a fogyasztói kultúra „kisajátított”. A családok ilyenkor együtt töltik az idejük nagy részét. Ehhez képest a tavasz és az ősz mindenképpen hendikeppel indul.

Van még egy általánosabb szempont is Daniel Miller megállapítása mögött. Mégpedig az, hogy az emberélet fordulói közül a születés globálisan „eladhatóbb”, mint az általában tabuval kísért gyilkosság és a halál, majd az azt követő feltámadás. A fogyasztói ipar nem is tud az utóbbival mit kezdeni, a csokoládé tojások és nyulak, a húsvéti sonka és kalács, a szagos víz (kölni) csupán áttételesen utal az ünnep misztériumára, míg a feldíszített karácsonyfa, a betlehemi csillag vagy maga a jászol képileg és tárgyiasultságában is direktebb kapcsolatot mutat és kellemesebb érzetet kelt. Ez az oka, hogy nagyon sok művészeti ágban „nyerne” a karácsony, ha mérnénk az ilyesmit. Az 1959-es, 11 Oscar-díjat nyert Ben Hur dramaturgiai csúcspontja ugyan Krisztus keresztre feszítését ábrázolta, ám az elmúlt három évtized filmterméséből mindenkinek előbb jut eszébe a Reszkessetek betörők, a Die Hard 1-2. vagy az Igazából szerelem, mint bármi, ami a húsvétot idézi fel. A zeneművészetben is „felülreprezentált” a karácsony. Gondoljunk csak a családokban énekelt dalokra, a globális popkultúra slágereire (George Michael vagy Mariah Carey), esetleg a klasszikusokra, mint Csajkovszkíj A diótörő című művére. Ez utóbbihoz köthetőek az egyre népszerűbb ajándékká váló diótörő figurák, amelyek a lakások utca frontjára felszerelt „mászó mikulásokkal” együtt kiváló kutatási témát kínálnak a kortárs etnológiai vizsgálatokban.

A téli napforduló és az év vége környéke tehát olyan erős ünnepigényt generál a különböző kultúrákban, hogy még a korábbi korszakok hangsúlyozottan vallásellenes ideológiái sem tudták ezt figyelmen kívül hagyni, elég csak a Szovjetunióban népszerűsített, a Mikulást leváltó „Télapó” kultuszára gondolnunk.

1. Karácsonyi és szilveszteri jókívánságok a VASÉP dolgozóitől, Szombathely, Róbert Károly utca, 1978, 2. Örs vezér tere, jobbra a Sugár áruházzal karácsonykor, 1981, Fortepan / Magyar Rendőr, 3. Kirakat 1969-ből, Fortepan / FŐFOTÓ, 4. „Nincs karácsony Corvin nélkül“ – a Corvin Áruház vásárolói a Blaha Lujza téren, 1979, 5. Aranykapu karácsonyi ajándékvásár és a Kristóf tér – Váci utca sarkán lévő üzletek, 1981, Fortepan / Kriss Géza 

Miller szerint a karácsonyban jól összesűrűsödnek a modernitás, a korszellem főbb küzdelmei, kihívásai ezért is jó téma és terep egy antropológusnak, nevezetesen: családi viszonyok, a lokális és a globális összetett kapcsolata és a materializmus. Mit gondolsz? Mit jelent ez pontosan?

Valóban kiváló téma ez egy antropológusnak. Boglár Lajos a szakalapító tudósunk azt tanította, hogy a rítus nem más, mint a kultúra akcióban. Ezzel arra utalt, hogy egy fontosabb rítusban (márpedig a karácsonyt a saját társadalmunkban ennek tekinthetjük) ott látható a kultúra egésze. Látszólag, karácsonyainkban az anyagelvűség valóban mintha egyre kitüntettebb szerepet szerepet játszana, és a vallási tartalmakat egy nagy, globális fogyasztói rítus váltaná fel. Én azért még nem temetem a szakralitást és a transzcendentalitást, ahogy a helyi, kisközösségi minták szerepét sem. Látható és láthatatlan világok az ezredfordulón címmel nagyszerű könyvet írt a Kapitány házaspár (Ágnes és Gábor) az ezredforduló és az azt követő évek korszelleméről. Ebben, többek között arról írnak, hogy milyen térbeli és időbeli modellek szervezik az életünket, melyek a félelmeink, milyen korábban éles határok mosódnak el, milyen kultuszok játszanak kiemelt szerepet az életünkben. Ez alapján egy komplex jelenkutatást is meg lehetne valósítani. 2008-ban a városantropológia kurzus keretében a Wekerle-telepiek karácsonyát kutattuk. Olyan témákra kérdeztünk rá, mint, hogy mi az ünnep időhöz kötöttsége, vagyis mettől meddig tart a karácsonyi ünnep, az arra történő készülődés, mi „történik” advent alatt, a szentestén, karácsony első és második napján, vízkeresztkor. Mikor állítják – és díszítik fel, s mikor „bontják le” a karácsonyfát. Mennyire kötöttek a karácsonyi bevásárlás (ajándék, élelmiszer, fenyőfa) időpontjai? Melyek a rituális csomópontok időpontjai (ünnepi ebéd, vacsora, ajándékozás, egyházi liturgia)? Az ünnep térbeliségéhez tartozik, hogy miként lehetne jellemezni a lakás szakrális tereit, a fát hova állítják, ünnepi vacsorához hova terítenek. Hol és mit vásárolnak karácsonyra? Hogyan reflektálnak más lakásaira, Hogy alakul át a köztér karácsonykor? Milyen, lakóhelytől távolabbi közterek keresnek fel az ünnep során? Melyek a karácsonyi utazások főbb irányai (rokonlátogatás). Milyen társadalmi kapcsolatháló lesz látható karácsonykor, kik és hogyan köszöntik egymást (képeslap, SMS, E-mail)? Milyen elképzelések, ideológiák kísérik az ünnepet? Szakralitás versus fogyasztás: vélemény- és attitűd-vizsgálat az ünnep fő funkcióját, értelmét illetően. A karácsonyhoz köthető alakok ismertsége, megjelenése: kis Jézus, Betlehem, pásztorok, Három Királyok, Santa Claus (Télapó vs. Mikulás). Melyek az ünnep tárgyiasultságának, a fogyasztás antropológiájájának főbb példái? Mikor és milyen szempontok alapján vásárolják a karácsonyfát: fajta, méret, ár vagy ökológiai szempont szerint (gyökeres, kivágott vagy műfenyő)? Hogyan díszítik fel a karácsonyfát (égősor, fenyőfa-díszek, csúcsdísz, szaloncukor, vásárolt, illetve maguk készítette dekorációk)? Melyek a külső dekoráció főbb elemei (mászó-mikulás, égősorok, udvari fenyőfák – humor, ötletesség, utánzás, tekintély, stb. tekintetében)? Kinek és mit ajándékoznak (érték, kölcsönösség, nevelés, praktikum, humor, érték, pénz), s mely rítusok keretében történik azok átadása? Melyek az ünnepkör jellegzetes ételei, ki(k) dönt(enek), hogy mikor mi legyen a menü? Ki, mennyiért és hol vásárolja meg az alapanyagokat, ki készíti el az ételeket? E néhány téma tetszőlegesen bővíthető.

A globális ünnep fogalma azt is jelenti, hogy kultúráktól, közösségektől függetlenül, akár kontinenseken átívelő módon hasonlóan ünnepeljük a 21. században a karácsonyt? Van-e példa esetleg éppen az ellenkezőjére?

A karácsonyi ünneplésben, ha egyre nagyobb mértéket is ölt az egységesítő globalizáció hatása, mindig is jelen voltak és jelen lesznek az egyediség, az etnikus, vallási vagy lokális közösséghez köthető eltérő gyakorlatok. Biztos vagyok abban, hogy rokonok vagy közeli ismerősök sem ünnepelnek egyformán. Gondoljunk csak bele, mennyi karácsonyi minta éri az embereket életük során, milyen eltérő ízlés és kulturális gyakorlat jellemző ránk. A híres norvég származású amerikai közgazdász és szociológus, Thorstein Veblen és mások fogyasztás-elméletei bizonyították, hogy az emberek a náluk azonos státuszú társadalmi csoportokkal vetélkednek, a tőlük feljebb elhelyezkedőkhöz pedig hasonulni szeretnének.

Néhány interjúban említett olvasmány: 1. The Theory of the Leisure Class (Thorstein Veblen), 2. Culture Builders. A Historical Anthropology of Middle-Class Life (Jonas Frykman–Orvar Löfgren), 3. Unwrapping Christmas (szerk. Daniel Miller), Látható és láthatatlan világok az ezredfordulón és utána (Kapitány Ágnes–Kapitány Gábor), Szép karácsony szép zöld fája. A karácsony története és elterjedése Európában, a Kárpát-medencében (Lukács László)

A hazai etnológiai jelenkutatásokban mennyire van jelen a karácsony tematikája? Ha vannak ilyen kutatások, mik a legfőbb tanulságaik?

Tudtommal, a hazai etnológiai jelenkutatások nem igazán foglalkoznak a karácsony témájával. A jeles néprajzkutató, Lukács László MTA doktori disszertációjából, 2015-ben megjelent kötete, a Szép karácsony szép zöld fája… A karácsonyfa története és elterjedése Európában, a Kárpát-medencében egy nagyívű kultúrtörténeti corpus, amely nem pótolja a jelenkutatást. Vannak persze kutatások és tanulmányok az etnológia határán, érdemes lenne ezeket módszeresen áttekinteni. Nemrég szembesültem például azzal, hogy 2021-ben megjelent egy Löfgrenéhez nagyon hasonló tematikájú tanulmány, amely furcsa módon nem hivatkozik a nagy elődre (Hegedűs Dóra Mitev Ariel Zoltán: Tényleg boldog a karácsony? – A karácsonyi stressz átélése a fiatal felnőttek szemszögéből.)

Melyik tanulmányt ajánlanád leginkább azoknak a hallgatóknak vagy a téma iránt érdeklődőknek, akik a karácsonyfa alatt szezonális, karácsonyról szóló olvasmányt lapozgatnának?

Ha naivan (optimistán?) azt feltételezem, hogy a hallgatók egész évben a szakirodalmat bújva készülnek a vizsgáikra, akkor most azt tanácsolom nekik, hogy kapcsolódjanak ki, adják át magukat az ünnep misztériumának, annak, hogy az ige testté lett. Hallgassák mondjuk Liszt monumentális Krisztus-oratóriumának, a karácsonyi ünnepkörrel foglalkozó első harmadának, a napkeletről érkezett királyok utazását megjelenítő zárótételét, „A három királyok”-at.

További karácsonyi írások az elteneprajz.blog felületén:

A személyes viszontlátás öröme – Beszámoló az International Conference of Young Folklorists 11. alkalmáról

Intézetünk doktoranduszai, Horváth Kinga és Suszta Laura, illetve oktatónk, Vámos Gabriella részvételével zajlott a Fiatal Folkloristák 11. konferenciája Helsinkiben, amely idén a The Stuff of Tradition: Materiality and Media in Folklore Studies címet kapta. A 2022. október 26–28. között megtartott eseményről Vámos Gabriella számol be, akitől megtudhatjuk, milyen volt újra offline részt venni a konferencián, milyen témákról esett szó, illetve, hogy miért érdemes minden fiatal kutatónak részt venni a YoFo-n.

A Young Folklorists (Fiatal folkloristák) – ismertebb nevén YoFo – konferenciasorozat 11. alkalommal került megrendezésre 2022. október 26–28. között Helsinkiben, Finnországban. A 2010 óta Litvánia, Észtország, Lettország egy-egy városában megszervezett konferencia így egy új országba került át, ami az esemény kapcsolati hálójának terjeszkedését is jól mutatja. Az idei rendezvény házigazdái a Helsinki Egyetem Folklór Intézete és a Finn Akadémia voltak, de a konferencia koordinálását Tuukka Karlsson, a Helsinki Egyetem munkatársa vállalta, aki évek óta a YoFo lelkes és visszatérő előadójaként is ismert. 

A konferencia idén a The Stuff of Tradition: Materiality and Media in Folklore Studies (A hagyomány tanúi: Materialitás és média a folklorisztikában) címet kapta, ami ismét elég tágnak bizonyult ahhoz, hogy több mint 10 országból (pl. Németországból, Lengyelországból, Magyarországból, Litvániából, Észtországból, Írországból és Indiából) közel 40 folklorista, fiatal kutató és doktorandusz hallgató jelentkezzen a felhívásra és prezentálja kutatását a nemzetközi hallgatóság előtt. A konferencia tehát a hagyomány elemeinek hordozóit, azok tárgyi és szellemi reprezentációt állította középpontjába, felvetette a hagyomány és modernizáció kapcsolatát, a média és folklór viszonyát. 

Az elmúlt két évben megtapasztalhattuk, hogy milyen az online formában megszervezett konferenciákon való részvétel, így sokak számára igazi öröm és fellélegzés volt az idei offline forma. Talán nem lett volna hiábavaló az online közvetítés sem, ami lehetővé tehette volna a hallgatók és hozzászólók számának bővülését, de az egészen biztos, hogy a személyes találkozások örömét semmi sem adja vissza.

Nagyszerű élmény volt az ismerősöket viszont látni, rácsodálkozni egymás kutatási témáira és eszmét cserélni az előadások után vagy a kávészünetek alkalmával. A YoFo-n eddig megszokott közvetlen és barátságos hangulat, a támogató légkör a kevésbé tapasztalt előadókat is nyugalommal töltötte el, a régieket pedig megerősítette abban, hogy évről-évre érdemes új előadásokkal visszatérni a konferenciára.

A háromnapos konferencia október 26-án, 10 órakor kezdődött, majd a szervezők köszöntő szavai után Paul Manning, a kanadai Trent Egyetem nyelvészének előadásával vette kezdetét a program. Manning közel egyórás prezentációjában a nyomtatott sajtó és folklór kapcsolatára reflektált, és a 19. századi észak-amerikai újságok kontextusában a városi legendák és az újsághírek közötti összefüggésekre mutatott rá. Manning kifejtette, hogy bár a két műfaj más-más környezetben születik, de rokonságban állnak egymással, így nem meglepőek a 19. századi újságok gyilkosságokról, hátborzongató esetekről stb. szóló “folklór szagú” szövegei. Manning előadása után két párhuzamos szekcióban kezdődtek el az előadások, és a konferencia hagyományaihoz híven a szekcióvezetők is főleg fiatal kutatók, oktatók, doktorandusz hallgatók voltak. 

Képek balról-jobbra: 1. University of Helsinki, ahol a konferencia zajlott, 2. A YoFo 2022-es témája, 3. Horváth Kinga előadása közben, 4. Vámos Gabriella előadása közben, 5. Suszta Laura előadása közben.

Már a konferencia első napján elhangzott előadásokról elmondható, hogy változatos témákat dolgoztak fel és sokszínű forrásbázisra épültek. Idén is találkozhattunk a klasszikus folklórműfajokat (pl. mesék, dalok) és témákat (pl. szokások, szimbólumok) középpontba állító kutatásokkal, ahogyan a kortárs jelenségekhez, úgymint a mémek, a politikai viccek, a new-age mozgalmak, a helyi örökségvédelem, a hagyományápolás vagy a Covid-19 pandémia problematikájához tartozó kérdések elemzésével. Ez a változatosság és frissesség a következő napokban is megmaradt, és megteremtette azt a pezsgő és inspiráló szellemi közeget, amelyet a YoFo konferenciákon eddig megtapasztalhattunk. Jól mutatja ezt a második napot indító Karina’s Lukin (University of Helsinki) plenáris előadásának témája, ami a nyenyec sámánizmus „anyagi” vonatkozásaival, a mitikus tudás és materiális elemek kapcsolataival, a nyenyec sámánizmus rituáléival és szokásaival foglalkozott. 

A Néprajzi Intézetet – és tulajdonképpen Magyarországot – Horváth Kinga, Suszta Laura és Vámos Gabriella képviselték. Horváth Kinga Quarantine through the Hungarian pre-teens’ eyes címmel egy olyan kutatás eredményeit ismertette a közönséggel, amely középpontjában a koronavírus-járvány első hulláma alatt, iskolás gyermekek tollából keletkezett naplók elemzése állt. A Magyar Nemzeti Levéltár Írjon Ön is történelmet a koronavírus idején! címmel 2020 májusában felhívást tett közzé, miszerint gyűjti a koronavírus járvány idején keletkezett naplókat és feljegyzéseket azzal a céllal, hogy a fiatal generációk reflexióin keresztül ismerjék meg a pandémia egyénre, társadalomra, gazdaságra, oktatásra, egészségügyre és a mindennapokra gyakorolt hatását. A Levéltárba bekerült naplók közül Kinga hármat mutatott be részletesen. Kitért arra, hogy a kézzel írt naplók a szülők és tanárok szerkesztési munkáinak nyomait viselték magukon, nagyobb hangsúlyt kapott bennük a vírus miatti szorongás, az online oktatás körülményei. Ezzel szemben a közösségi média felületein pl. a TikTok-on vezetett naplók tartalmára már kisebb hatása volt a felnőtteknek, így azok hangnemükben és témaválasztásukban is különböztek az előzőektől. A hagyományos naplóforma és az online változat összehasonlítása lehetőséget adott az arról való töprengésre, hogy egy tizenéves naplójára hogyan lehet egyszerre nyilvános és privát forrásként tekinteni. 

Suszta Laura Conceptions of Afterlife among the Denesuline Nation as described by Samuel Hearne (1745–1792) című előadásában egy 18. századi brit tengerész és utazó, Samuel Hearne Journeys from Prince of Wales’s Fort in Hudson’s Bay to the Northern Ocean in the Years 1769, 1770, 1771, 1772 (London, 1795) című művében feljegyzett, az észak-kanadai denesuliné őslakosok a túlvilágról, túlvilági életről fennmaradt adatokkal ismertette meg a hallgatóságot. Beszámolt arról, hogy Hearne milyen körülmények között és veszteségek árán jutott el a Hudson-öböltől a Jeges-tengerig, milyen kapcsolatot alakított ki az őslakosokkal és milyen megállapításokat tett a vallásukkal, túlvilági képzeteikkel kapcsolatban. Kitért arra, hogy Hearne leírása páratlan információértékkel bír a Kanada története iránt érdeklődők számára, és annak ellenére, hogy a szövegre erősen rányomta a bélyegét Hearne stílusa, etnográfiai és vallástörténeti szempontból rendkívül izgalmas kutatási lehetőséget rejt magában. 

Vámos Gabriella The Cultural Heritage of the Studio of Young Folk Artists in Hungary című előadása az első nap 3. szekciójának záróelőadásaként hangzott el. Az 1973-ban, a Nomád nemzedék tagjai közül verbuválódott csoport, a Fiatalok Népművészeti Stúdiója történetével és jelenkorig ívelő hatásával foglalkozó előadás az 1970-es évek kultúrpolitikája és a népművészet közötti kapcsolatra is reagált. Reflektált arra, hogy a Stúdió szellemi égisze alatt működő írók, költők, kézművesek, néprajzkutatók hogyan viszonyultak a paraszti kultúrához, miként vélekedtek a hagyomány kérdésétől. Az előadásból megtudhattuk, hogy a Stúdió tagjai nem elsősorban a díszes népviseleti darabok előállítását tartották fontosnak, hanem országhatárokon innen és túl gyűjtöttek kézműves mesterektől. Emellett szakkönyveket, kézikönyveket írtak elfeledett majd újraélesztett mesterségekről, játszóházakat, vásárokat, kiállításokat szervezetek, előadásokat tartottak. Megtudhattuk, hogy a Stúdió tagjainak és tanítványainak a tárgyalkotó népművészetre gyakorolt hatása máig megfigyelhető. 

Természetesen városnézésre is akadt idő a konferencia szünetekben.

Ha csak a magyar kutatók előadását nézzük, abból is jól látszik, hogy a YoFo milyen különböző témáknak és kutatási projekteknek a megmutatására ad lehet lehetőséget. Emellett egy kiváló nemzetközi fórum a fiatal folkloristák számára, angol nyelvű előadások megtartásának gyakorlására. Mindenkit arra biztatok, hogy vegyen részt a YoFo konferencia alkalmain, hiszen a tudományos munka elengedhetetlen része a nemzetközi kommunikáció, és nem utolsó sorban nagyszerű élmény is!

Fotók: Horváth Kinga, Suszta Laura, Vámos Gabriella

Tavaly is ott voltunk a YoFo-n!

„A közös zenélés képes hidat építeni különböző kultúrák között” – Morvay Judit civil szakmában elhelyezkedő alumnánkkal beszélgettünk

Néprajzos hallgatóként került a bagi romatelepre, majd zenepedagógusként tanult tovább Bécsben. Az emberek iránti kíváncsiság és a szociális hátrányok enyhítésének vágya végül egy zeneművészeti alapítványban öltött testet. Megújult Alumni sorozatunkban olyan, az ELTE Néprajzi Intézetben végzett néprajzosokat kérdeztünk, akik nem az akadémiai világban helyezkedtek el, hanem valamilyen civil szakmában találták meg hivatásukat. Az előző részben bemutatott, az illusztrációt közvetítő nyelvként használó alumnánkat követően Morvay Judittal ismerkedhetünk meg, aki a hangok nyelvén került közel számára ismeretlen világokhoz. A cikkből az is kiderül, hogy Juditot milyen kapcsolat fűzi az ismert néprajzkutató, Morvay Judithoz.

1. Rövid bemutatkozás

Morvay Judit vagyok, 1989-ben születtem Budapesten. Családomban mindig is jelen volt a néprajzi érdeklődés, gyerekként én is gyakran találkoztam édesapám keresztanyjával, a néprajzkutató Morvay Judittal, nevemet is róla kaptam. A népzene és a néptánc szeretete egész kicsi koromtól meghatározó volt. Gimnáziumi éveim alatt a zenei érdeklődés egyre inkább kiegészült a történelem iránti kíváncsisággal, így döntöttem érettségi után a néprajz szak mellett.

2. Mesélj egy kicsit a szakmai életutadról!

A budapesti Városmajori Gimnázium ének tagozata után 2008-ban az ELTE néprajz szakára jelentkeztem, itt diplomáztam alapszakon 2011-ben. Mai napig meghatározó élményként gondolok 2009 nyarára és az első nyári terepmunkámra, amit a bagi romatelepen végeztem Deáky Zita tanárnő és Nagy Pál tanár úr, külső kutató szervezésében. Itt szembesültem először a mélyszegénységgel, a szegregált közösségek bonyolult kulturális és etnikai viszonyrendszereivel, ami rendkívül izgalmas témának bizonyult. Bagi kutatásunkat egy mélyebb, érpataki romák körében végzett kutatás követte Nagy Pál tanár úr vezetésével, ebből született az alapszakos szakdolgozatom is 2011-ben. 

A munka során a kutatói attitűdöt kezdte felváltani bennem a szociális kérdések iránti érdeklődés, a konkrét cselekvés lehetőségei. Ez ösztönzött az ELTE TáTK kisebbségpolitika mesterszakára való jelentkezésre, ahol számomra új (szakpolitikai) szempontok szerint is foglalkozhattam a magyarországi romák helyzetével. Ezzel párhuzamosan 2011-ben csatlakoztam a Van Helyed Alapítvány önkéntes csapatához, akikkel az ózdi Hétes telepen tartottunk rendszeres, alkotásközpontú gyerekfoglalkozásokat halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek. Az én területem elsősorban a zene volt. Az itt töltött két év alatt megtapasztalhattam, hogy

a közös zenélés képes hidat építeni különböző kultúrák között, és rengeteg olyan szociális és kognitív készségre megtanít, amit az élet számos területén hasznosíthatunk.

Egyre inkább vonzani kezdett a pedagógia (azon belül is a zenepedagógia), és az, hogy a közös zenélés eszközén keresztül tehessek valamit a szociális hátrányok enyhítéséért.

2013-ban lediplomáztam az ELTE TáTK-n, 2014-ben pedig felvételt nyertem a bécsi Zeneakadémia (Universität für Musik und darstellende Kunst Wien) zenepedagógia szakára. 2014-2018 között négy inspiráló évet töltöttem itt, megismerve egy másik ország pedagógiai rendszerét, ezen keresztül pedig hagyományokról, újításokról, más kultúrákról való gondolkodását. És bár a zenéé volt a főszerep, az itt töltött 4 év minden percében „résztvevő megfigyeltem”.😊 Biztosan állíthatom, hogy az az értelmező attitűd, amit az ember néprajzosként elsajátít, az élet minden területén nagyon hasznos! Élvezettel tanulmányoztam a „jodler” és „gstanzerl” éneklés közösségteremtő erejét hajnalig tartó egyetemi összejöveteleken, próbáltam magamba szívni a végtelen osztrák dialektus kisebb-nagyobb különbségeit, megismertem egy multikulturális város szépségeit és nehézségeit, és még sorolhatnám. 2016-ban karvezetői állást kaptam a SUPERAR nevű nemzetközi szervezetnél, amely célja, hogy a magas színvonalú közös zenélést (kórus és zenekar formájában) olyan gyerekek számára is lehetővé tegye, akik környezeti hátrányaik miatt nem jutnak ilyen lehetőségekhez. 2018-ban ismét Budapestre költöztem, és megalapítottam a Superar Zeneművészeti Alapítványt, amely a nemzetközi szervezet magyar kistestvéreként működik Budapesten.

1. Superar óra egy csepeli általános iskolában, 2019 tavaszán. 2. Terepmunka Bagon, 2009 nyarán. 3. Superaros gyerekek fellépése a Sziget fesztivál nagyszínpadán, 2019 nyarán.

3. Mit szerettél legjobban az egyetemen?

Legkedvesebb emlékeim közé azok tartoznak, amik emberi motivációk megértéséhez segítettek hozzá. Ilyenek voltak a fent említett terepgyakorlatok Bagon, Érpatakon és Komlóskán (szintén Deáky Zita tanárnővel), ilyen volt az első életútinterjúm Mohay Tamás tanár úr segítségével és ilyen volt Ortutay Gyula naplójának feldolgozása is Bárth Dániel tanár úrral.

4. Mennyire valósult meg az egyetem alatt elképzelt pályaképed?

Egyetemi éveim alatt nem gondoltam volna, hogy végül a tanári hivatásra fogok rátalálni. Az emberek iránti kíváncsiság végül a kutatás helyett a tanítás felé vitt, de a néprajzosként tanult készségek fontos segítséget jelentenek a munkám során.

5. Mi a jelenlegi munkád? Mik a feladataid?

A Superar Zeneművészeti Alapítványt vezetem. A magyar Superar programban jelenleg 240 általános iskolás gyerek vesz részt Józsefvárosban és Kőbányán, 220-an a kórus programban, 20-an pedig a klasszikus gitárzenekarban. A gyerekek heti 3-4 élményalapú zeneórán és évi 15 koncerten vesznek részt, ahol lehetőséget kapnak arra, hogy megmutassák tudásukat, és megtapasztalják a közönség elismerését. Az én konkrét feladataim szerencsére sokrétűek: egyrészt tanítok egy kőbányai iskolában, másrészt összefogom a velem dolgozó 4 zenepedagógus szakmai munkáját, harmadrészt pedig (többedmagammal) szervezem az alapítvány működéséhez szükséges folyamatokat (pl. forrásteremtés, adminisztratív feladatok, nemzetközi kapcsolattartás).

6. Hogyan találtad meg a jelenlegi hivatásodat?

Minden a bagi romatelepen kezdődött… 😊A roma kultúrával való találkozás lenyűgözött, a kutatásban való elmélyedés azonban egyre inkább a szegénység rendszerszintű problémáira irányította rá a figyelmem. Így tehát kis „szakpolitikai kitérővel” (az ELTE Kisebbségpolitika mester szakán), és 2 év tereptapasztalattal a Van Helyed Alapítvány önkénteseként végül a zenepedagógiában találtam meg, amit kerestem: kultúrákon átívelő közös alkotást az esélyegyenlőség és inklúzió szolgálatába állítva.

7. Hogyan tudod hasznosítani a néprajzi tudásodat?

Számomra a néprajz szak két nagy ajándékot adott. Az első a személyközi (társadalmi vagy közösségi) folyamatok megértésének eszköztára. Ezt minden olyan helyzetben hasznosítom, amikor közösséggel dolgozom, legyen az egy osztály, egy kórus, egy zenekar vagy egy csapat szülő. A munkám ezeknek a reflexióknak az összességére épül, hiszen

közösen zenélni (és tanulni) csak egy jól működő közösséggel lehet, ehhez pedig érteni kell a csoportdinamikát, és a mögötte húzódó jelenségeket.

(Ráadásul diákjaink között legalább 9 különböző nemzetiség fordul elő, így a különböző kultúrák interakcióinak is nap mint nap tanúja vagyok). A másik készség az írás. A rengeteg (valljuk be, gyakran utolsó pillanatban elkezdett) beadandó megtanított arra, hogy gyorsan és hatékonyan írjak meg informatív, értelmes szövegeket, ha nem is szépirodalmi minőségben. Ez pedig elengedhetetlen része a pályázatírásnak, ami minden civil szervezet, így a Superar Alapítvány hétköznapjainak is állandó része.

8. Szerinted hogyan lehet szereplője a civil munkának az egyetemen szerzett néprajzi tudásanyag?

Számomra inkább az egyetemen megszerzett, fent említett készségek a meghatározóak, nem a konkrét tudományos tudásanyag. Tehát a megfigyelésre és megértésre való képesség, a közösség szerveződésének átlátása, valamint a szövegalkotás.

9. Hivatásodnak tartod, hogy a néprajzi világlátást a munkádon keresztül átadd és népszerűsítsd? Ezt hogyan valósítod meg?

Amennyiben a társadalmi folyamatok, egyéni és közösségi motivációk megértése és megértetése, a különböző kultúrák békés együttélése ide tartozik, mindenképp. Úgy gondolom, ez a jó minőségű pedagógiai munkának elengedhetetlen kelléke.

10. Mit üzensz az egyetem oktatóinak és hallgatóinak?

Az oktatóknak köszönöm a tartalmas éveket és a sok hasznos élményt, amiket a néprajz szakon kaptam! A hallgatóknak pedig, hogy aki csak teheti, menjen világot látni, mert néprajzos szemüveggel már a szomszéd ország is életre szóló élmény. 😊

(Aztán pedig gyertek is haza, mert itthon rajtunk a világ szeme!)

+1 Kinek ajánlanád a néprajz szakot?

Mindenkinek, aki szívesen foglalkozik társadalmi folyamatok megértésével.