Bor, búza, békesség – szakmai kirándulás Üllőn és a monori pincefaluban

Az erdélyi falvak vagy az alföldi puszta romantikáját mindenki ismeri, de milyen szakmai ínyencségeket tartogat a néprajzosok számára házunk tája, Pest megye? Milyen a helytörténet egy fővárosi agglomerációs kisvárosban,  és milyen a szőlőhegy, ami csak domb? Üllőn és Monoron jártunk szakmai kiránduláson a néprajzos hallgatókkal 2022. május 13-án, Bali János tanár úr szervezésével. A programban szerepelt múzeumlátogatás, pincesor-túra és természetesen borkóstoló is.

A szorgalmi időszak utolsó napján, ragyogó napsütésben indultunk útnak ötfős  csapatunkkal a Nyugati pályaudvarról Üllőre. Expedíciónk célja az volt, hogy az üllői Bali János tanár úr és tanszékünk mesterszakján (ma már) frissen záróvizsgázott  hallgató, Borzsák Réka helyi és családi kötődései mentén megismerjünk két Pest megyei kisvárost: Üllőt és Monort. A csöndes település belvárosában találkoztunk társaságunk többi tagjával, majd a kirándulás első megállója felé vettük az irányt. Üllő helytörténeti gyűjteményének egy takaros épület ad otthont a Pesti út 96. szám alatt, hátsó kertjében virágágyással és közösségi programok helyszínéül szolgáló nyári konyhával. Itt találkoztunk a lelkes Topor Istvánnal, a gyűjtemény kurátorával, aki körbevezetett minket a kiállításon.

A helytörténeti gyűjtemény 1971 óta sokasodó anyagából először 1992-ben nyílt kiállítás, amely 2005-ig volt látható. A 2015-ben megnyíló, új állandó kiállítást Fehér László helytörténész és Borzsák Réka rendezte. Az akkor másodéves néprajz szakos hallgatót Kissné Szabó Katalin polgármester kérte fel, a külön teremben elhelyezkedő néprajzi tárgyak rendezésére. A tárgyak a régészeti leletek mellett helyi lakosok padlásairól, családi örökségekből kerültek ki, nagyon színes összképet eredményezve: mamutfogtól kezdve, a torockói festett bútorokon át, a retró strandpapucsig mindent megszemlélhet a látogató.

Az első kisteremben a múzeumnak otthont adó épület egykori lakójának, Pávai-Vajna Ferencnek állítanak emléket. Jobb oldalon, egész falat befedő, színes tabló mutatja be a település állat- és növényvilágát. A második teremben régészeti leletek láthatóak: Fehér László helytörténész tablói és a kiállított tárgyak végigvezetnek Üllő történetén a honfoglalástól, a török koron át, egészen az 1948-49-es szabadságharcig és a kiegyezésig. Sajnos látogatásunkkor a leletek többsége ideiglenesen nem volt kiállítva – köztük egy emberi csontváz és körülötte a sírban talált tárgyak sem – de a mamutfog igen: szinte nagyobb volt, mint a fejem, és a hideg is végigfutott a hátamon, ha csak megpróbáltam hozzáképzelni az egykor élt állatot. Egy valódi üllőt is kiállítottak, habár a település Árpád fejedelem fiáról, és nem a szerszámról kapta a nevét. A harmadik terem első része az 1914 és 1945 között eltelt időszakot mutatja be különféle iratok és a településre jellemző mesterségek tárgyai segítségével. A terem második fele a szocializmusra fókuszál. A rossz minőségű ivóvíz miatt Üllőn és környékén jellemzővé vált a szikvízgyártás, de asztalosok és cipészek eszközei is megtalálhatóak a kiállításon. Szintén ebben a térben található egy fehér cserépkályha, rajta egy gondosan kidolgozott cserépelemmel, amely a második bécsi döntés nyomán nemzeti lobogóval Észak-Erdélybe bevonuló magyar csapatokat ábrázol. A magyarok arcát  a háború alatt a szovjet katonák szuronyukkal lekaparták. A kályhában időkapszulát is elhelyeztek, 1940-ben készült, és csupán négy darab van belőle az országban.

Az üllői Helytörténeti Gyűjtemény tárgyai. A Hazafias Népfront zászlaja, Erdélyből hozott kályhacsempe és festett szekrény Torockóról

Az utolsó, néprajzi teremben a 20. századból származó tárgyak kaptak helyet, amelyek Borzsák Réka koncepciója alapján kerültek helyükre. Habár Réka nem üllői, hanem monori, dédapja, a helyiek által ismert Borzsák Endre is néprajzkutató volt, és a kiállítás rendezéséhez olyan fiatal munkatársat kerestek, aki a tanulmányaiba integrálva, az „örökség a jövőnek – jövő az örökségnek” mentalitást erősítve tud részt venni a munkálatokban.

A néprajzi teremben, bár az elmúlt években pár apró változás történt az elrendezésében, jól látszik a struktúra, amit Réka megálmodott. A tárgyakat a férfi-női szerepek és az emberélet fordulói szerint csoportosította. Baloldalt kapott helyet, a férfi oldalon egy íróasztal, rajta levelekkel, fényképezőgéppel és rádióval. A bejárattal szemközt, a női oldalon a konyha tárgyai kaptak helyet, köztük az 1910 és 1930 között készült torockói festett bútorok, melyeket egy torockói polgárcsalád hozott Üllőre. Számomra nagy élmény volt találkozni ezekkel a bútorokkal, rögtön elrabolták bútorfestő és -rajongó szívemet.

1-3. Pincefalu a monori Strázsa-hegyen, 4-5. Borzsák Réka családjának Strázsa-hegyi portája

A helytörténeti gyűjtemény megtekintése után Bali János tanár úr portája felé vettük az irányt. A csapatból hármunkra online zh várt, amit végül sikeresen teljesítettünk a tanár úr teraszáról, teljes ellátást élvezve. Kora délután ültünk fel a Monorra tartó buszra, majd a végállomástól indulva nyakunkba vettük a nevezetes Strázsa-hegyet. Többnyire a helyiek is beismerik, hogy e hegy az Alföld peremén, valójában dombnak is kicsi, de társadalmi szerepe nagyobb tengerszint feletti magasságánál. Nevét a hagyomány szerint onnan kapta, hogy a török korban őrhelyül szolgált a portyázó törököket fürkésző lakosságnak. A strázsa-hegyi pincefaluban több, mint 960 pince található, a tulajdonosok közül sokan foglalkoznak szőlőtermesztéssel és borkészítéssel, főleg családi fogyasztásra, hobbiként, de akadnak komoly borászatok is a környéken. Régen is elsősorban önellátás céljából termesztettek itt szőlőt, és a termésnek csak kis részét vitték piacra. Ma különböző rendezvényeket is szerveznek a szőlőhegyen, például a Borvidékek Hétvégéjét, és létrehozták az Ezer Pince Szőlészeti és Borászati Tanösvényt is, melynek vonalát ismeretterjesztő táblák kísérik.

A Téglagyári-dűlő oldalon felkaptatva betértünk egy spontán borkóstolóra a Lukácsy pincébe Lukácsy Zoltánhoz, a Monor Környéki Strázsa Borrend nagymesteréhez. A Lukácsy család a 19. század óta foglalkozik borászattal, jelenleg apa és két fia vezeti a szőlőtermesztést és a borkészítést. Végső úti célunk Réka nagyszüleinek a pincéje volt a Felső-Strázsán, ahová egy kiadós sétával jutottunk el, keresztül árkon-bokron, takaros borospince-porták között. Megérkezve Réka szülei, nagyszülei, és a kutyája, Füge hatalmas vendégszeretettel és kemencében sült kenyérlángossal fogadtak minket.

A személyes tárgyakkal teli ház a pince fölött éppolyan takaros és gondosan karbantartott, mint a virágoskert és a szőlőültetvény. Réka nagyapja, Bokros György levezetett minket a hűvös pincébe, és szívesen válaszolt minden kérdésünkre. Már az édesapja és a nagyapja is termesztett szőlőt, ez a pince jó húsz éve az övé. Vörös és fehér borokat készít, elsősorban a családi kör részére. A nap végén kellemes fáradtsággal, jóllakottan és igazi néprajzos élményekkel gazdagodva indultunk haza.

Képek és szöveg: Berty Réka

Bor, búza, békesség – szakmai kirándulás Üllőn és a monori pincefaluban” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Réka! Monoriként és némileg Üllőhöz is kötődve, emellett ELTE-s hallgatóként, szívet melengetően jól esett olvasni szűkebb pátriárkámról szóló sorokat. Köszönöm!

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: