“Bár szép emlékek kötnek a mechanikus írógépek használatához, nem sírom vissza azokat” – Gráfik Imre története a csehszlovák táskaírógéptől a korszerű Computer-sarokig

Hogyan kerül egy csehszlovák táskaírógép a Bakonyba? Miként alakítja egy intézmény tárgyi felszereltsége a kutató pályáját? Gráfik Imre etnográfus, muzeológus kacskaringós pályaívét az olvasók ezúttal az írógépek, a notebookok és a személyi számítógépek cserélődésének csomópontjain keresztül ismerhetik meg. A cikk végén pedig megcáfoljuk a közismert tényt, miszerint tudományos munkát kizárólag macskával a billentyűzeten lehet elkészíteni.

A kezdetek: Zeta táskaírógép

Székesfehérvári gimnáziumi éveim alatt, kollégistaként az intézmény irodájában találkoztam először mechanikus írógéppel, de én magam akkor még nem használtam. Visszaidézve emlékeim, bizonyosan állíthatom, hogy a debreceni egyetemi éveim alatt (1962-től), néprajz szakos hallgatóként szembesültem a ténnyel, miszerint a terepgyakorlatok során gyűjtött adatok följegyzése – úgynevezett cédulázása – mellett, több szempontból is praktikusabb, illetve gyorsabban áttekinthető az írógéppel történő lejegyzés. A szemináriumi munka során is erre ösztönöztek bennünket tanáraink. A debreceni Néprajzi Tanszéken a „kástu” nevű kis helyiségben volt a hallgatók számára igénybe vehető írógép, de magát a gépelést nem tanították. Itt kisebb labormunkálatokat is el lehetett végezni. Tudomásom szerint a pesti egyetemen sem tanították a gépírást, csak fotózási, illetve labormunka ismereteket lehetett tanulni K. Kovács Lászlótól.

A hordozható Zeta típusú táskaírógép és táskája

Emlékezetem szerint, a második évet követő, első szigorlatok utáni nyári múzeumi gyakorlatra fölkészülendő kaptam szüleimtől karácsonyi ajándékként egy csehszlovák gyártmányú, Zeta típusú táskaírógépet, amelyet a Zbrojovka Brno egykori fegyvergyárban gyártottak.

A bakonyi gyűjtéseket már nem kézzel írott cédulákra jegyeztem le, hanem ezen az írógépen írva. A félbevágott A4-es lapokra történő szöveggépelések voltaképp az írógép használatának az elsajátítását jelentették. A debreceni Néprajzi Tanszéken első, tulajdonjelekről szóló szemináriumi dolgozatomat ugyancsak ezen a kis táskaírógépen írva adtam le (lásd Gráfik 2021a). Be kell azonban vallanom, hogy ez az önképző jellegű tanulás nem a szabályos és vakon történő (10 ujjas) írógéphasználathoz vezetett. Olyannyira nem, hogy a későbbiek során is csak a két ujjal való gépelést alkalmaztam, igaz ebben meglehetős gyorsaságra tettem szert.

Később, miután kényszerűen meg kellett szakítom egyetemi tanulmányaimat, az írógép használata háttérbe szorult. Rövid, ám annál izgalmasabb, tartalmasabb tihanyi „száműzetésemben” néhány vers, illetve elbeszéléskísérletem írására használtam, majd amikor következett az ideológiai átnevelést célzó sorkatonai szolgálatom, végképp hordtáskájában maradt. A debreceni egyetemről azért kellett távoznom, mert a kollégiumi szobánk falára vallási és politikai szimbólumok fölhasználásával afféle pop-art jellegű és montázs-szerű, sötét tónusú murális kompozíciót készítettem, melyet Thomas Mann regényből vett idézettel egészítettem ki. A – mai szemmel nem túl fantázia dús – Ecce homo című, az emberiség történelmét, bár kissé sematikusan, de elég merészen/kétkedően és kritikusan fölidéző, félkész „mű” fölháborította a kollégium, s főként az egyetemi KISZ vezetőit, s veszélyt jelentő ideológiai zavarosságra hivatkozva följelentettek, aminek következtében az egyetemi tanács szigorú példát statuált. Itt és most nem részletezendő, több szerencsétlen és eltúlzott körülmény kombinálását követően az államellenes összeesküvés alapos gyanúja miatti vádat ugyan elejtették, de az egyetemről 1965 végén kizártak. A történetet később – az akkoriban az egyetemi könyvtárban dolgozó – Mocsár Gábor író a Fekete csónak című (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1968) regényében földolgozta. A büntetés járulékaként pedig pedagógiai pályára alkalmatlannak minősítettként, mintegy ideológiai átnevelés céljából kétéves sorkatonai szolgálatra hívtak be (lásd Gráfik 2021b).

Gráfik Imre néprajzkutató, Pulszky Ferenc-díjas muzeológus 1944-ben született Balatonalmádiban. Magyar-néprajz-muzeológia szakos tanulmányait a Kossuth Lajos Tudományegyetemen és az ELTE-n végezte 1962 és 1970 között. A Néprajzi Múzeum és a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum muzeológusa, majd a szombathelyi Savaria Múzeum igazgatója volt. Kandidátusi fokozatát 1988-ban szerezte. Legfőbb kutatási területe a népi építészet, a szállítás- és közlekedéskultúra, a kézművesség-népművészet, a határon túli magyarság és az etnoszemiotika.

Újabb fontos szerepet akkor kapott az írógépem, amikor az 1960-as évek végén – sorkatonai szolgálatom letelte után – folytathattam egyetemi tanulmányaimat az ELTE néprajz szakán. Ekkor már a szakdolgozat írására használtam a kis, hordozható Zeta táskagépet. Az 1970-ben megvédett, 183 oldalas szakdolgozatomban már kezdetleges szerkezetű, egyszerűbb táblázatokat is közbeiktattam.

1974-ben, nagyobb feladatot is megoldottam a kis táskaírógépemmel: az egyetemi kisdoktori értekezésemet. Hordozható jellegéből adódóan különböző helyszíneken, például a budapesti albérletemben, majd Szentendrén, az első lakásomban és szülővárosomban, Balatonalmádiban is írtam a disszertáció szövegét. Az értekezés bekötött példányát átlapozva látható, hogy a szöveg írásakor kisegítő megoldásokhoz kellett folyamodnom. A kiemelések még nem jelentettek különösebb gondot, azok aláhúzásokkal jelölhetők voltak.

Komolyabb gondot az jelentett, hogy a gépelt szövegbe csak ragasztással lehetett volna beilleszteni egyes illusztrációkat, amelyek fontos vizuális kiegészítői voltak a feldolgozásoknak. Esetemben vonatkozott ez a grafikai ábrákra, rajzokra is, mivel nem rendelkeztem olyan kézügyességgel, hogy a szöveg közben el tudtam volna készíteni azokat, elfogadható minőségben. Ennek következtében a nem éppen vonzó beragasztásos megoldástól eltekintettem, és úgy oldottam meg az illusztrációk kérdését, hogy külön, önálló mellékletként, dossziéban rendezve csatoltam a szakdolgozat, illetve a 280 oldal terjedelmű doktori értekezés bekötött példányához. Végül pedig az úgynevezett elírásokat, betűtévesztéseket is kézírással kellett javítani.

Ugyancsak nem volt megoldható a kis táskaírógépen az egyes szimbólumok beírása a szöveg megfelelő helyére, így azokat kézzel kellett bejegyezni. Néhány szimbólum volt ugyan a Zetán, de bonyolultabb, komolyabb szimbólumok ismereteim szerint csak korszerűbb asztali, mechanikus írógépeken voltak. Természetesen azok sem olyan gazdagságban, változatosságban, mint később a számítógépeken, ám ekkor még ismeretlen volt számomra a számítógépek – főként privát – használata, így ezeknek a pótlólagos bejegyzéseknek, beírásoknak az elvégzése a megfelelő oldalakra természetes volt.      

1. A disszertáció címlapja 2. Szövegközi kézzel írt táblázat 3. Kiemelések gépi aláhúzással 4. Szimbólumok bejegyzése 5. Kézírásos javítások 6. A szakdolgozat címoldala

A gépírás professzionalizálódása: Diplomat notebook

A következő nagy lépés a Diplomat hordozható számítógép (pontosabban notebook) beszerzése volt, amely már az első munkahelyemhez, a Néprajzi Múzeumhoz köthető. Az 1980-as évek elején egy pályázat kapcsán sikerült hozzájutnom az akkor még nem túl nagy választékból, – de elérhető áron. Ennek használatához azonban már szükség volt bizonyos számítógép használati ismeretekre. Erre, pontosabban az alapvető szövegszerkesztő program elsajátítására, amatőr módon, kollegiális segítség révén tettem szert. Csakúgy, mint a rövidesen megvásárolt tintasugaras nyomtató kezelésére is.

Nem titkolom, hogy a számomra is meglepő módon megkedvelt Diplomat notebook révén, gyakori használójává váltam a szövegszerkesztő programnak. Vitathatatlanul megkönnyítette a kéziratok elkészítését. A szövegek írásában talán a legnagyobb segítség a gyors előzetes fogalmazás (egyfajta „piszkozat”), majd ezt követően a szöveg véglegesítése. E folyamatban jól lehetett élni – a mechanikus írógépekhez viszonyított – bármikor és a szövegben bárhol elvégezhető javítással, törléssel, kiegészítéssel, stb. További előnnyel járt a könnyen megoldható szövegtestek beillesztése a fogalmazványokba. A tanulmányok írása – miután azok tartalma gondolatilag már kiérlelt volt – mindezek következtében sokkal könnyebb feladattá vált.

Pályám alakulása során 1985-ben a Savaria Múzeumba kerültem, s állandó lakosként Vas megyébe, Szombathelyre költöztem. Új munkahelyemen biztosított volt egy asztali számítógép, de akkor még otthoni munkára magammal vittem a Diplomat notebookot. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy párhuzamosan évekig használtam is: akkoriban még hordozható adattárolón, úgynevezett floppy disken, azaz hajlékonylemezen ide-oda áthelyezve a fogalmazás alatt álló szövegeket.)

A családban mechanikus írógépből is többet használtunk. Feleségem még fiatalkorában tanult meg tíz ujjal gépelni édesapja Adler típusú mechanikus írógépén. Tolmácsként és fordítóként a kezdetektől fogva saját, úgynevezett nagykocsis asztali írógépet használt. Az első típusokat később elektromos írógépre cserélte le, majd fokozatosan – erős ellenállást tanúsítva ugyan, de – áttért a Diplomat notebook használatára, amelyen közösen, pontosabban fölváltva dolgoztunk.

A kedvelt Diplomat és hordtáskája

Az asztali számítógépek világa

Jelentős és komoly változást pályafutásomban és számítógép használatomban is az eredményezett, hogy a 7 éves Savaria Múzeumbeli ciklus után, 1993-ban visszatértem Budapestre. Ott folytathattam a múzeumi, tudományos kutatói munkámat, ahol a pályámat kezdtem. Ekkoriban a Néprajzi Múzeumban a tudományos munkatársak, muzeológusok általában intézményi számítógépeket használtak. Ezek a gépek emlékezetem szerint még csak a fentebb említett floppy diskek befogadására voltak alkalmasak.

Újabb fordulatot a számítógép használatban az eredményezett, hogy a Néprajzi Múzeumban egy kollektív pályázat új asztali számítógépek megszerzését tette lehetővé 2003-ban. Ezzel a lehetőséggel élve már egy nagyobb teljesítményű, gyorsabb és gazdagabb funkciójú, s több program kezelésére alkalmas számítógépet nyertem, s használhattam a későbbi években. A múzeum központi informatikai fejlesztése során az új számítógép egyre kiterjedtebb lehetőségeket nyújtott. Elérhetővé vált a világháló és az internet (pl. elektronikus levelezés) révén széleskörű kapcsolati hálózat részese lehetett/lett a múzeum. Az adathordozás is sokkal egyszerűbbé és korszerűbbé vált a pendrive (USB-flash-tároló) használatával.

Az új személyi számítógépek és a programok használata még a múzeum által biztosított tanfolyamok segítségével is kisebb-nagyobb nehézségeket okozott az informatikai jártassággal kevéssé rendelkező munkatársaknak, akik közé magam is sorolom. A későbbiekben ez akkor vált kritikussá, amikor újabb és újabb, „korszerűbb” programokat telepítettek a gépekre. Ezek alkalmazását részben a minél teljesebb értékű adatkezelés és adattárolás érdekében kidolgozott speciális (múzeumi, muzeológiai) igényeket kielégítendő programok megjelenése tette szükségessé. Másrészt azonban a számítógépek új generációinak megjelenése tette elkerülhetetlenné.

Nyugállományba vonulásomat követően a pályázatból kivásárolt asztali számítógép követett otthonomba, éveken át biztosítva ezzel a további munkavégzést, a különböző megbízásos feladatok (tanulmányok, előadások írása, szerkesztések, stb.) teljesítését. Az otthoni asztali számítógép, az írógéphez hasonlóan a család minden tagja számára rendelkezésre állt, azonban a fő fölhasználók a feleségem és én voltunk. Gyermekeink csak az egyetemi tanulmányaik során „kaptak rá” a számítógép használatára, s ennek eredményeként – az éppen esedékes ajándékozási időszakban – sorban megkapták az igényelt laptopokat.    

Számomra azonban az igazi többletet a Lexmark X75 típusú többfunkciós (nyomtató, másoló, szkenner) készülék megvásárlása jelentette, amely tovább bővítette a munkavégzés lehetőségeit. Ez utóbbiak esetén is komoly felhasználói gondjaim akadtak, illetve akadnak ma is. Egy-két évvel ezelőtt egy professzionális számítógépes szolgáltató vállalkozást kisebb javításokra és hangszóróval, mikrofonnal a Skype program telepítésére kértem fel, és fatális hibát követtek el. A gépemen lévő anyagot nem mentették le: a tárolt adatok, képek, információk egy részét ugyan  sikerült visszakeresni, ám nagyon komoly mennyiség, úgymond „elszállt”. Természetesen minden ismerősöm azonnal (igaz már késve) kioktatott, hogy nekem a biztonság kedvéért, előzőleg el kellett volna mentenem egy külső adattárolóba a számomra nélkülözhetetlenül fontos adatokat, információkat. Minden próbálkozás ellenére úgy tűnik, hogy bele kell törődnöm; a nem mentett anyagom jelentős része visszakereshetetlen. Most, amikor e sorokat írom – magamat (is) hibáztatva – még mindig szenvedem az „informatikai baleset” következményeit, a több vonatkozásban szinte pótolhatatlan veszteségeket. Legendás „informatikai bénaságom” következtében nem állíthatom, hogy védettnek érzem magam a jövőben, talán valamit azért tanultam az esetből. Mindent egybevetve, ma már elkerülhetetlennek vélem és tartom a személyi számítógép használatát. Ez utóbbi megállapításom alátámasztásaként is tekinthető az a helyzet, hogy – bár már csak ketten maradtunk a családi otthonban – évek óta két külön, közel azonos képességű asztali számítógép használatára rendezkedtünk be, így zavartalanul végezhető az otthoni munka. Az évek során jelentősebb változást csak a régebbi típusú, nagyméretű monitoroknak a korszerűbb lapos (LED) monitorokra való cserélése jelentette.      

Nyugdíjasként is szinte naponta megtapasztalom, hogy az informatika kikerülhetetlen része az életnek. Alkatomnál, egyéniségemnél fogva azonban ezek köréből igyekszem csak a legszükségesebbeket igénybe venni. E téren a legújabb az „okos telefon”, amelynek használatát – nem kis ellenállásomat legyőzve – a bankom kényszerítette ki.

Végső összegzésként kimondhatom, hogy bár szép emlékek kötnek a mechanikus írógépek használatához, nem sírom vissza azokat. Megbékélek a számítógépek kezelésével, pontosabban a különböző programok adta nehézségeivel, s amennyire képességeim lehetővé teszik, élek az általuk kapott kedvező megoldásokkal. Emlékként ugyan még őrzöm a táskaírógépet, valamint a Diplomat notebook másra is használható praktikus hordtáskáját. Zárásként álljon itt két kép, amely fölidézi az otthoni munkavégzés helyének a lakásban kissé elkülönített tereit. A nagyobb teljesítményű és bonyolultabb programokat tartalmazó és jobban fölszerelt gépet közösen használjuk. Ám, mint a képen látható, ezt a gépet gyakran használja a feleségem, ezen végzi fordítási megbízásait, – akinek még eközben is hűséges társa Kicsi kutya. A lakás egy másik részében kialakított, úgynevezett Computer-sarokban került elhelyezésre a szerényebb képességű asztali számítógép, amelynek szinte kizárólagos használója én vagyok.

1. “Computer sarok” 2. Munka közben

A két gép közötti, esetenként nélkülözhetetlen munkakapcsolat céljából – a lakást további huzalozástól, vezetékekkel való megterheléstől kímélendő – e-mailt, vagy hordozható adattárolót (pendrive) használunk. Nagyobb és korszerűbb (s persze költségesebb) beruházással föltehetően praktikusabb megoldás is létezik, ám az én, illetve a mi igényeinknek a jelenlegi állapot is megfelel.

Szerző: Gráfik Imre
Fotó: Gráfik Imre
Borítófotó: Bobák Szilvia

Felhasznált irodalom

  • Gráfik Imre (2021a) Tárkány Szűcs Ernőre emlékezve (Chicago 1973). In Nagy Janka Teodóra – Bognár Szabina – Szabó Ernő (szerk.): „Száz plusz tíz” jubileumi kötet. Tárkány Szűcs Ernő (1921–1984) Tárkány Szűcs Ernő Jogi Kultúrtörténeti és Jogi Néprajzi Kutatócsoport (2011-2021). Pécsi Tudományegyetem KPVK – Bölcsészettudományi Kutatóközpont NKI, Szekszárd. 2021. 4768. (kiemelten 47. oldal)
  • Gráfik Imre (2021b) A társasági élet vonzásában. Néprajzi Hírek 2021/4. 1325. (kiemelten 13-17. oldal)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: