Komáromi Tünde néprajzkutató, kulturális antropológus 2006 augusztusától több, mint egy évet töltött Oroszországban családjával a Halle-i Max Planck Szociálantropológiai Intézet posztdoktori ösztöndíjasaként. Kutatásának középpontjában a demonológia, megszállottság és exorcizmus állt, amelyet a kortárs ortodoxia keretein belül vizsgált. Posztszovjet realitásról, hazai és külföldi terepen végzett kutatások különbségeiről és módszertanáról, valamint a COVID-19 járvány alatt végzett terepmunkáról beszélgettünk.
Hogy kerül egy erdélyi születésű néprajzkutató Oroszországba? Tervei között szerepelt az oroszországi kutatás vagy az élet alakította így?
Az egész úgy kezdődött, hogy a volt férjem, Fosztó László 2003-tól doktorandusz volt a Halle-i Max Planck Institute-ban, ott írta a doktori dolgozatát, és három évig részt vett egy projektben. Az utolsó évben az intézet posztszocialista régióval foglalkozó osztályán újabb három évre szóló doktori és posztdoktori ösztöndíjakat hirdettek meg. Ennek volt egy Oroszországra vonatkozó része, és mivel engem nagyon érdekelt Oroszország, illetve a nagy témakörbe is könnyen tudtam illeszkedni a saját témámmal, egyértelmű volt, hogy pályázok. Talán a körülmények szerencsés egybeesésére is szükség volt, illetve természetesen arra, hogy elég jól tudjak angolul. A doktori tanulmányaim alatt tanultam meg a nyelvet, legfőképpen azért, mert a boszorkányság témájának jelenkori nemzetközi szakirodalma főként angol nyelven íródott, enélkül elképzelhetetlen lett volna egy komoly kutatás.
1. Szovjet városközpont Szergijev Poszádban, 2007. május 09., 2. Központi utcarészlet Szergijev Poszádban, 2009. augusztus, 3. Szergijev Poszad: tóparti látkép a Lavrara,2007. augusztus 27., 4. Szergijev Poszád: március 8. ünneplése, 2007. március 8., 5. Utcai festő Szergijev Poszádban, 2007. március 8.
Milyen felkészülés előzte meg a kutatást?
Sokat kellett fejleszteni az orosz nyelvtudásomon. Tanultam általános iskolában oroszt, sőt még az egyetem első évében is, de mindig ahhoz hasonlítottam, ahogy a latint tanultuk. Tulajdonképpen úgy tanultuk az oroszt, mint egy holt nyelvet, senki sem gondolta komolyan, hogy valaha élő oroszokkal fog beszélgetni.
A Max Planck Institute által biztosított ösztöndíjaknak van egy féléves periódusa, amikor a terepmunkára kell felkészülni. Ez részben könyvtári kutatást, részben pedig nyelvtanulást jelentett. Az orosz tanárom végig kétségbe volt esve, hogy mihez fogok majd kezdeni a terepen, mert tudta, hogy családostul megyek, férjjel és két picike gyerekkel. A terepmunka helyszínét interneten és könyvtárban keresgéltem, de először egy egész más nagyvárost, Szaratovot néztem ki. Aztán mégsem oda mentem. Valahogy nem éreztem semmiféle hívást, nem volt elég vonzó, nem volt benne elég titok. Végül Szergijev Poszadra esett a választás, ami egy nagyon fontos vallásos központ Oroszországban. Nekünk pedig a vallás és moralitás volt a nagy ernyőprojektünk, amely keretében mindannyian kutattunk abban a három évben. Ortodox vallásosságot és különböző moralitással kapcsolatos kérdéseket vizsgáltunk orosz ortodoxok között. Így, miután Szergijev Poszadban van a mai Oroszország legfontosabb ortodox kolostora, ezt egy izgalmas helynek gondoltam.
Mi történt, miután családjával együtt megérkeztek a terepre? Kapott bárminemű segítséget, iránymutatást a kutatás elindításához vagy mindent önállóan kellett megoldaniuk?
Amikor repülővel megérkeztünk Berlinből Moszkvába, egy fiatal egyetemista várt minket, és segített foglalni egy kisbuszt, amiben elfértek az óriási csomagjaink. Először egy külvárosi lakótelepen éltünk két hétig, amíg vártuk a kutatói vízumot. Voigt Vilmos Tanár Úr egyik ismerősénél, Alexandra Arhipovánál szálltunk meg, aki épp Mongóliában volt terepen (a diák, aki segített, az ő baráti köréből volt). Lepakoltunk, szétnéztünk, majd elindultam első bevásárlókörutamra és elkezdtem használni a rozsdás orosz nyelvemet. Egyedül én beszéltem oroszul – úgy, ahogyan beszéltem –, így nem volt kérdés, hogy elindul-e az élet és én megszólalok-e. Muszáj volt megszólalni, nem értettek más nyelven, hiába beszéltem volna. Nagy kihívás volt, de minden nap tanultam. Arra emlékszem, hogy az első hetekben folyamatosan fájt a fejem, mert olyan iszonyatos mennyiségű új információt kellett feldolgozni, és annyit kellett tanulni nap mint nap. De épült bennem a tudás. Utólag látszik az, hogy ez a folyamat milyen szépen haladt előre. Visszagondolva, arra emlékszem, hogy teljesen kétségbe voltam esve, és hónapokig azt éreztem, hogy nem csináltam szinte semmit. Egyetlen akadémiai diplomáciai kapcsolatunk volt, az Orosz Állami Bölcsészettudományi Egyetem vallástudománnyal foglalkozó tanszékének professzora, Alexander Agadjanian. Ő segített nekünk kutatói vízumot szerezni, de rengeteg más aprósággal is zaklattuk. Illetve öten utaztunk Oroszországba kutatóként, természetesen ott voltunk egymásnak, segítettük egymást.
“…az az erdő melletti ház, ahova először kiköltöztünk, a maga romantikájával együtt, mindentől nagyon messze volt.” 1-3. Szemhozi dácsák és a gyerekeink a tóparton, 2006. szeptember 11-17.
Mi volt az oroszországi kutatásának a célja?
Szerencsésen belepottyantam egy olyan lehetőségbe, ami egyébként borzasztóan izgatott már régóta, de addig nem tudott kibontakozni, mert nem volt elég időm az ortodox vallásosság kutatására. A boszorkányságkutatás vitt az ortodoxia irányába Romániában, Erdélyben. Azt tapasztaltam kutatásaim során, hogy amikor rontásra gyanakszanak az emberek, leggyakrabban román ortodox papokhoz fordulnak segítségért. Ezt teszik a magyar református, unitárius és katolikus emberek is, akik egyébként hétköznapi életük során nem mennek be egy ortodox templomba. Rettenetesen izgatott, hogy ez miért van így. Sok sztereotípiát lehet hallani a magyar-román viszonyokról és magyarok körében gyakoriak az ortodoxiával kapcsolatos előítéletek. És ilyenkor ott van a döbbenet, hogy mégis – még azok is, akik magukat nagyon racionális gondolkodásúnak tartják –, ha igazán nagy bajba kerülnek, ortodox papokhoz fordulnak segítségért. Az érdekelt, hogy mit nyújt tulajdonképpen ez a vallásos kultúra, mit nyújtanak ezek a vallásos specialisták még a külső emberek számára is, amiért érdemes őket megkeresni. Sokféle előzménye van annak, hogy engem az ortodoxia és Oroszország érdekelt.
Idegen országból érkezve bizonyára nem volt könnyű elindítani a kutatást egy ilyen komplex témában. Hogyan sikerült megbirkóznia a kezdeti nehézségekkel?
Fokozatosan. Mindig azt csináltam, amit éppen lehetett. Először meg kellett oldani a lét alapjait. Ez egy hosszú folyamat volt, és nagyon nehéz, mert az az erdő melletti ház, ahova először kiköltöztünk, a maga romantikájával együtt, mindentől nagyon messze volt. Nem volt jogosítványunk, autónk, ezért gyalog kellett elmenni az alapvető élelmiszerekért a több kilométerre lévő boltba, vagy éppen a buszmegállóig, hogy bejussunk a városba. Élhetetlen volt a helyzet. Ráadásul nem is volt mit kutatni, mert az emberek csak nyaralni járnak oda. Mi 2006 augusztusától 2007. szeptember végéig laktunk ott, tehát a terepmunkám idején gyakorlatilag nem volt ott szinte senki. Amikor ez kiderült, elkezdtem lakást keresni Szergijev Poszadban, de mivel külföldiek voltunk, nem adtak ki semmit. Végül segítséggel megoldódott a lakáskérdés, bár menten felment 200 euróval a lakbér, amikor megtudták, hogy külföldiek vagyunk. Hivatalos közbenjárással pedig sikerült a gyerekeknek is óvodát találni. Amikor ezek megoldódtak, és alapvetően fel volt szerelve a lakás, akkor tudtam elkezdeni koncentrálni a munkára.
Persze már közben is járogattam a kolostorba, megnéztem templomokat, álldogáltam liturgiákon – próbáltam látni magam körül. A templomok könyvespultjairól megpróbáltam mindent beszerezni, amiről úgy gondoltam, hogy a témám kutatásában segítene. Rengeteg olyan kiadványt, könyvet, brosúrát vásároltam meg, ami démonológiai témájú, vagy legalább kapcsolódik hozzá. Ahogy telt az idő, kezdtek kialakulni emberi kapcsolataim, és egyre jobban beszéltem oroszul. December elején már egész hosszú beszélgetéseket folytattam, és akkor rögzítettem az első hanganyagokat is. Megpróbáltam megismerkedni a közösségekkel, de ez sokféle nehézségbe ütközött. Volt olyan esperes, aki egy formális beszélgetés alatt azt mondta, hogy szívesen látnak teázni a közösségükben, de mire hazaértem, megüzente a titkárával, hogy mégse menjek, mert idegen vagyok és unitárius, vagyis más hitű, ami számukra egy szektást jelent. Az orosz ortodox közösségekben meg kell küzdeni mindenféle olyan félelemmel, ami tapasztalatom szerint a román ortodoxokra nem jellemző. Aki nem ortodox, attól tartanak, azzal nem akarnak megosztani dolgokat, nem akarják beengedni a közösségükbe. Megpróbálják távol tartani, mint valami veszélyforrást, valami ártalmasat, ezért taszítottak sok esetben engem is. Ők többnyire újonnan megtért emberek, akik még sok mindenben bizonytalanok, mivel a szovjet időszak alatt megszakadt a családon belüli vallási hagyományok folytonossága.
1. Résztvevő politikusok és egyházatyák a szláv írásbeliség napján Kolomnában, 2007. május 24., 2. Zarándokok és ünneplők Kolomnában, 2007. május 24., 3. A szláv írásbeliség és kultúra napja Kolomnában, 2007. május 24., 4. Zarándokok egy szentként tisztelt pap sírjánál, 2007. július 29, Szergijev Poszád,, 5. A poszádi temető, 2007. július 29.
Miután sikerült beilleszkedni, hogyan teltek a napjai? Hogy zajlott a kutatás?
Nagyon változatos módon zajlott a terepmunka az év különböző részeiben. Összesen 13 hónapot voltam Oroszországban, és ebben az időszakban augusztustól júniusig ott volt a családom is. Óriási fordulat következett be 4–5 hónap után, amikor megismertem a “kulcsadatközlőmet”. Abban a tömbházban lakott, ahol mi, és felkeltettük az érdeklődését, hiszen nem hétköznapi jelenség Szergijev Poszadban, hogy csak úgy feltűnik egy idegen család, és számára azonosíthatatlan nyelvet beszélnek. Az ő segítő szándékán múlott, hogy megváltoztak a terepmunkám körülményei. Elkezdett egyházon belüli személyeknek, híveknek a barátjaként bemutatni, és innentől úgy fordultak felém az emberek, mint aki közéjük tartozik, akit tanítani kell.
Hiába mondtam el őszintén bárkinek, hogy én kutatni vagyok ott, mindenki úgy értelmezte, hogy egyszer majd én is ortodoxszá fogok válni, tehát segíteni kell nekem, hogy minél jobban megismerjem az ő vallásos életüket. Elkezdtek engem is befogadni, tanítani. Egyik napról a másikra 180 fokos fordulatot vett a munkám.
Nagyon kevés antropológusról tudok, aki családdal ment terepre, mert ez megnehezíti a munkát. De abban, hogy engem emberként elfogadjanak és közel engedjenek, nagyon sokat segített, hogy ott volt a családom. Rengeteg nehézséget, de ugyanakkor pozitívumot is hozott, hogy ott voltak a gyerekek. Emberibb képet tudtak rólam kialakítani, azt hiszem. Sokáig csak figyeltem és jegyzeteltem. Naplót írtam, kezdetben magyarul, aztán egyre inkább oroszul. Azt hiszem, nagyon fontos, hogy a kutatónak legyen türelme megvárni, hogy megnyíljanak az emberek. Megvárni azt, hogy eljöjjön az ideje a hosszabb, személyesebb beszélgetéseknek. Ami igazán értékes anyag a kutatásomban, amiről felvétel is van, azok többnyire a második félévben keletkeztek. Teljesen előreláthatatlanul alakultak olyan helyzetek, amikor órákon át együtt voltam valakivel úgy, hogy nem zavart senki és lehetett beszélgetni. Ilyenkor váratlan, vallomásszerű dolgok jöttek elő. Így keletkeztek azok az anyagok, amik megszállottsággal kapcsolatosak. Nagyon sok helyzetben nem készíthettem hangfelvételt, sem fotót, sem videót. Szóba sem jöhetett, hogy én egy templomban, szertartáson vagy exorcizmus során elővegyek egy kamerát. Tehát rengeteg dolog van, amit emlékezetből, lejegyzésekből kellett rekonstruálni, amikor feldolgoztam az anyagomat.
Erdélyből indulva nagyon kevés esélye van egy korosztályombeli antropológusnak, hogy egy világszinten is nagyon jelentős intézet támogatását elnyerje egy posztdoktori terepmunkához. Ez az egyik oka, hogy próbáltam jól megcsinálni a munkámat. A másik része, hogy ha már odafigyelek az emberekre, akkor óhatatlanul én is adok magamból. Ugyanolyan őszintén beszélek a saját életemről, gondolataimról, ahogyan azt tőlük is elvárom. Egyúttal biztosítom őket, hogy nagyon fogok vigyázni arra, amit elmondanak, diszkréten fogom kezelni az anyagot, nem publikálom a nevüket, ha csak lehet, kihagyom a település nevét, és megpróbálok úgy írni róluk, hogy felismerhetetlenek legyenek. A barátaimról pedig nem írtam, pedig igazán értékes anyag, amihez általuk hozzájutottam. Nem tudom, lehet-e úgy írni egy ilyen témáról, hogy az senki számára ne legyen zavaró. Ma már lehetetlen azt képzelni, hogy nem jut vissza a beszélgetőpartnerekhez, és az ember zavarban is van, hogy mit juttasson vissza és hogyan. Ezek nagyon nehéz dolgok, ezért óvatos vagy, milliószor meggondolod, mit és hogyan írj le, és még így sem lehetsz biztos benne, hogy senkit nem zavarsz és nem bántasz. Szerintem ez egy örök kétség marad.
Úgy érzem, hogy körülbelül az anyagaim tíz százalékát dolgoztam fel. Tulajdonképpen egy nagy adóssággal vagyok terhelve, és drukkolok magamnak, hogy sikerüljön mindent megírnom. Rengeteg új tervem van, számos új kutatási projekt, amiken már évek óta töprengek, és csak azért nem vágtam bele semmi újba, hogy ezeket befejezhessem.
1.Teázás liturgia után a templom előtt Lozában, 2007. május 22., 2. Templombúcsú, közös ebéd a zarándokokkal Szergijev Poszádban, 2007. május 17., 3. Vidéki kolostor trapeza zarándokokkal, 2006. július 14. (ajándék fotó a helyi ortodox paptól), 4. Ünnepi körmenet – stáció, 2009. július 21. 5. Körmenet: gyermekek bevonása, 2009. július 21., 6. esküvői koronák
Arról már volt szó, hogy mi volt a kutatásának az eredeti célja. Mennyiben írta ezt felül a tapasztalat és a megszerzett információk?
A demonológia, exorcizmus, megszállottság csak kis része a kutatásomnak. Mindennel foglalkoztam, amit démonikus vagy ördögi eredetűnek, hatásúnak tulajdonítanak, például sokféle kísértéssel, negatív hatással és ezeknek az értelmezésével. Emellett figyelmet fordítottam az ortodox közösségekre, intézményhálózatokra, a pap és a hívők kapcsolatára, a szerzetesközösségre, az apácákra, az élettörténetekre, a gyógyulástörténetekre és a megtéréstörténetekre is. Boszorkánysággal kapcsolatos felmérést is készítettem egy iskolában, több korosztályban arról, ők hogyan látják a boszorkányság, szellemhit kérdéskörét. Nagyon sok minden van, ami még teljesen kiaknázatlan, még nem használtam semmire.
Minden kutatásom másképp alakult, mint ahogy elterveztem. Nagyon tágan értelmeztem a demonológia fogalmát, és mindent meg akartam vizsgálni, amit kortárs ortodoxok és világiak negatívumként, nyugtalanítóként, félelmetesként értelmeznek a posztszovjet realitásban. Érdekelt, hogy hogyan értelmezik át a Szovjetunió felbomlása utáni világot, mi mindentől félnek, melyek azok a hatások, amik az országot érik. Ezt globális, nemzeti, illetve kisebb közösségek, például egy család kontextusában és egy személy élettörténetében is megvizsgáltam. A terepen elsősorban azzal szembesültem, hogy mindenki megrémül, ha elmondom, hogy ezt akarom kutatni. Az ő szempontjukból nem normális dolog, hogy valaki nyíltan érdeklődik ilyesmi iránt. Ezt napokon belül megértettem. Két választásom volt: vagy visszaveszem a sebességet, türelmesen leülök és várom, hogy mi akar nekem itt megmutatkozni, vagy nem lesz ebből semmi, mert mindenki megrémül, és nem fognak szóba állni velem. Én azt választottam, hogy várok, és ebből alakult ki, hogy megismertem a helyi ortodox egyházi intézményeket, a kolostor belső rendszerét, mindenféle más közösségeket, rengeteg személyes életutat és az exorcizmusokat a kolostorban.
Tervezi a visszatérését vagy esetleg meg is történt már?
Volt olyan, hogy visszamentem egy hónapra, de olyan is, hogy csak két hétre vagy rövidebb időre. Döbbenetes volt. Futótűzként terjedt el a városban, hogy ott vagyok, egymást értesítették az emberek. Megjelentek az ismerősök, éjszaka hívni kezdtek telefonon, hajnalban elmentek az ötórai imára a szerzetes kolostorba, és mikor az véget ért, már kopogtattak nálam. Sorban jöttek, mint egy zarándoklatra. Ekkor kaptam először komoly megerősítést arról, hogy nem tűntem el nyomtalanul ebből a világból, és jelentett(em) valamit számukra. Nem feltétlenül az, hogy ott voltam, hanem az, ahogyan ott voltam.
1. Szent Szergij napi búcsú a Lávrában, 2007. július 18., 2. Fesztivál Szergijev Poszádban: a rajon napja, gyerekváros, 2007. május 26., 3. Szergijev Poszád -Lavra, 2007. március 8., 4. Szergijev Poszád – Szentháromság katedrális, 2007. április 13., 5. Kolostor előtti szuvenír vásár Szergijev Poszádban, 2007. április 15.
Bár biztos rengeteg különbség van, de meg tudná nevezni a legkiemelkedőbb eltéréseket, amiket a saját kultúrában és az idegen kultúrában végzett kutatás során tapasztalt?
Az első terepmunkám Aranyosszéken volt, ahol felnőttem és legalább egy ágról ismerték a családomat. Ez más terepmunka volt, mint a későbbi, amit az utóbbi évtizedben végeztem Szamosújvár környékén, ahol senki nem ismert, de mégis el tudtak helyezni a kapcsolathálójukban. Például a Kolozs megyei Szabadság napilapban publikáló ismerőseim, barátaim, kollégáim révén. Ezért nem féltek tőlem olyan mértékben, mint Oroszországban, ahol a számukra idegen, félelmetes, rivális Nyugatról érkező emberként gyanakvással tekintettek rám. Magukat kevésbé tartják civilizáltnak és kevésbé látják saját kultúrájuk értékeit.
Úgy gondolom, soha nem tudsz megismerni egy idegen kultúrát és nyelvet olyan mértékben, mint a sajátodat. Otthon is vak vagy, csak másképp: nehéz eltávolodni és kívülről tekinteni a saját kultúrádra. Külföldön pedig nehéz bekerülni és belsőként értelmezni. De ennek is megvannak az apró lehetőségei. Amikor összebarátkozol helyi emberekkel, akik sok mindent megosztanak veled az életükből, amikor együtt vagy velük és ezt mind megfigyelheted, magadba szívhatod.
A kutatási témákból következik sok minden, ami meghatározza a kutatás módszerét. Az első terepmunkám esetében az, hogy ismerték a családomat és engem, akadályozó tényező is volt. Méltatlankodva, megdöbbenve vették tudomásul, hogy ilyen, nem presztízsnek számító témával foglalkozom. Hosszú idő után jöttem rá, hogy nagyon is része az életüknek, ami engem érdekel, csupán a nyilvánosság előtt nem akarják felvállalni. A saját státuszukat rombolná a falu közösségében, ha bevallanák, hogy hisznek a boszorkányságban, a rontásokban. Valami olyanra tapintottam rá, ami fájt, ami kínos volt, amit titkolni akartak. Hosszú évekbe telt, hogy érdemben használható anyagot tudjak gyűjteni. A másik terepmunkámnál pedig az volt óriási kihívás, hogy – bár tudok magyarul és románul is – nehéz volt elfogadtatni magam és a kutatásom különböző etnikumú, vallású emberekkel ugyanabban faluban. Mindenki azt szeretné, ha csak hozzájuk tartoznál, és elvárnak valamiféle lojalitást.
A rendelkezésre álló idő is meghatározza, mit csinálhat a kutató terepmunka alatt és milyen módszerrel. Elmentünk Oroszországba 2006 augusztusában és tudtam, hogy nekem 2007. október elsejére vissza kell térni Halle-ba az intézetbe. Illetve 2007. június második feléig ott voltak a gyerekeim meg a férjem, és el kellett látni az anyai, háziasszonyi szerepet is. Ez nem ugyanaz a helyzet, mint amikor elutazok és koncentrálhatok csak a munkára. Emellett nagyon fontos, hogy mit gondolnak a terepen arról az adott tudományterületről, amivel az ember foglalkozik. Ha azt mondja valaki magáról, hogy néprajzkutató, akkor Erdélyben jó esélyei vannak arra, hogy táncról, népmeséről, mondákról akarnak mesélni. Magyarul arról, aminek a kutatóival már találkoztak vagy aminek nagyobb nyilvánossága van. Ez is probléma, hogy hogyan értelmezik, hogy mit keresel te ott.
Aranyosszéki kihalt porta, 2007. augusztus 12. (A fényképet készítette: Komáromi Tünde)
Jelenleg mivel foglalkozik? Folyamatban van-e valamilyen kutatása ebben a pandémiás helyzetben?
Tavaly ősszel elkezdtem egy tanulmányt, ami különböző függőséggel küzdő emberek, –leginkább alkoholfüggők – papok előtti esküjéről szól, és egyszer csak rádöbbentem, hogy bizonyos dolgokra jó lenne még rákérdezni. Zoomon készítettem néhány további interjút egy terápiás központban dolgozó terapeutával, illetve egy református lelkésszel, aki szintén terapeuta. Olyan kérdésekről beszélgettünk, amik szélesítették a látószögemet: rájöttem, hogy nem elég a falubeli református lelkészt megkérdezni. Jó az, ha mellette azt is megnézzük, mit mond egy olyan ember, aki lelkészként szolgált korábban, de aztán terapeutává képezte magát. Illetve a különböző református lelkészek mit mondanak arról, hogy az egyházban hogyan viszonyulnak ezekhez az eskükhöz. Ennek segítségével már látható, hogy a református papok közül is van, aki belemegy, hogy egy bizonyos időszakra szóló absztinenciát fogadjanak előtte a hívei. Ebben a tekintetben még a kovid alatt is lehetett terepmunkát végezni.
Az interjú 2021 tavaszán készült.
Az interjút készítette: Talabér Flóra
A fényképeket készítette: Komáromi Tünde
Kiemelt fotó: Szent Illés napi körmenet: szentelt vízzel hintés, 2007. augusztus 2.
Szöveggondozás: Leichter Lilla és Szinok Bianka
ELTE Néprajz Blog 