Láncreakció/ Balatonyi Judit: „a kutatónőknek szükségük van igazi női példaképekre“

balatonyi-judit-nyito

Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? A tavaszi vizsgaidőszakban ismét a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. Hesz Ágnes kérte fel a Láncreakció folytatására Balatonyi Juditot, a Pécsi Tudományegyetem Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék tudományos munkatársát, az MTA Prémium posztdoktori ösztöndíjas kutatóját. Balatonyi Judit őszintén mesélt nekünk egy fontos tinédzserkori traumájáról, a fényesnek tűnő önéletrajzok mögötti nehézségekről és a női tudós-példaképekről is.

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára? 

Sokféleképpen lehet elmesélni ezt a történetet. Mindig máshogy mesélem. Mostanában leginkább úgy, hogy minden egy befuccsolt művészeti karriertervvel kezdődött. A sikertelen egyetemi felvételi után ki kellett találnom valami mást. Az érettségit követően bőrművesnek tanultam, ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy végleg elengedem a rajzolást, és helyette a néprajzot és az antropológiát választom. Engem mindig is a kulturális antropológia érdekelt, a néprajz kevésbé, a korábbi találkozásaim az utóbbival nem voltak túlságosan inspirálóak. Nem igazán érdekeltek az egyes ünnepkörökhöz kapcsolódó népszokások, a néptánc, talán csak a népzene. A magyar és a roma zene, és más népek zenéi is. S nemcsak más népek zenéjére, hanem a kultúrájukra is nyitott és kíváncsi voltam.

A legerősebb lökés a szak felé talán egy személyes tinédzserkori traumámmal függ össze. Keveset és rosszul aludtam, többször is átéltem alvási paralízist. Mivel a legjobb és legkomplexebb válaszok az antropológia, és különösen a vallásantropológia felől érkeztek számomra, így beleolvastam magam a boszorkányságkutatásba, a magyar és az európai néphitbe. Így találtam rá Pócs Éva kutatásaira, és a pécsi néprajz tanszékre. Innentől kezdve már csak ezt akartam, ezt a komplex gondolkodást szerettem volna elsajátítani. Néprajz-romológia szakra jelentkeztem, és ezt a döntésemet sosem bántam meg. Aztán mégiscsak a szokáskutatásnál kötöttem ki. A házasságkötéssel foglalkozom kicsi egyetemista korom óta, először az etnicitás kapcsán, majd a PhD után sokkal inkább a társadalmi változások, társadalmi kapcsolatok, helyi és globális folyamatok ütközőzónáiban érdekel mindez. 

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül? 

A pécsi néprajz tanszék teljes stábját, különösképpen egykori témavezetőmet és mentoromat, Pócs Évát, aki mind a szakmai elhivatottság, kitartás mind az emberi értékek tekintetében példát mutatott nekem, és még sokaknak. A példaképeim közé sorolom még Losonczy Annát és Vidacs Beát is. Rengeteget tanultam tőlük arról, hogyan lehet az intellektuális kíváncsiságot a kutatás mindenkori motorjává tenni, és azt is, hogyan lehet egy szöveget jól megírni, jól megválasztani a fókuszokat, hogyan lehet megvalósítani az elmélet és az etnográfia balanszát. Sokat tanultam tőlük arról is, miként lehet a szakmában nőként érvényesülni. Azt gondolom, hogy a kutatónőknek (ahogy más szempontokból a fiatal férfiaknak is) szükségük van igazi női példaképekre, az előttük járó generációk tapasztalataira vagy akár az elmúlt érák nagy kaliberű női személyiségeinek élettörténeteinek megismerésére.

Ahogy azt 2013-ban a Psychology of Women Quarterly hasábjain is leírták, a példaképként tisztelt női professzorok azon túl, hogy hozzájárulhatnak az általuk képviselt szakmák társadalmi nemi szakadékainak áthidalásához, és csökkenthetik a különféle, szakmájukkal kapcsolatos nemi sztereotípiákat, alapvető hatással lehetnek a diákjaik, diáklányaik személyes és szakmai életútjára is. Befolyásolhatják a döntést, hogy tanítványaik kutatói/oktatói pályára lépnek vagy sem. Hiszen akarva-akaratlanul belátást engednek abba, hogyan gondolkodnak a szakmáról, a világról, hogy miként oldanak meg problémákat, hárítanak el konfliktusokat, hogyan tudják összeegyeztetni a karrierjüket a családjukkal, és hogyan mozognak nőként az alapvetően férfiak uralta szakmai életvilágokban. A mi szakmánk, a néprajz, kulturális antropológia esetében, azt gondolom, különösen indokoltak a női kutatói-tanári példaképek: mind a tudomány szakmai színpadán, mind terepe(inke)n, kutatás közben. 

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? 

Lévi-Straussal, Ruth Benedicttel, és Morvay Judittal szívesen elbeszélgetnék, de a nemrégiben elhunyt amerikai antropológussal, David Graeberrel is. 

1. Losonczy Anna, 2. Pócs Éva, 3. Vidacs Bea, 4. David Graeber, 5. Claude Lévi-Strauss, 6. Ruth Benedict

4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során?

A kutatás maga: a megismerés, a beszélgetések, a terepen való lét. De amúgy mindig más, leginkább az, ha rátalálok egy olyan problémára, amit meg szeretnék érteni, illetve meg szeretnék értetni az olvasóimmal. Tehát az, hogy egy problémát képes legyek a maga bonyolultságában vagy éppen egyszerűségében megérteni, és aztán mindezt le is tudjam írni, el is tudjam mondani. Nagyon inspirálnak még a szakmai viták is.

Akkor vagyok a legboldogabb és a legmotiváltabb, ha a kutatótársaimmal megvitathatom az eredményeimet, megmutathatom a készülő szövegeimet és ezekre valódi visszajelzéseket kapok. Soká éljenek a kutatócsoportok és a szakmai műhelyek! 

5. Mi a leginkább bevált munkamódszere? 

Csakis otthon, kanapén ülve, kényelmesen. Az írás során lehet körülöttem zaj, az se zavar, szólhat zene, mehet film is, az a lényeg, hogy az írásra motivált legyek. Az írást mindig megelőzi az, hogy kitalálom, mi lesz az írásom iránya, mit is szeretnék elmondani. Ehhez hosszú hetekig, hónapokig olvasom az etnográfiám, olvasom a szakirodalmat. Papírra jegyzeteket és ábrákat készítek, és amikor elkezd mindez összeállni, nekiállok az írásnak. Persze, írás közben sokszor bajba kerülök, rájövök, hogy nem jó a fókusz, nem jó a struktúra vagy nem is jók a kérdések, ekkor újratervezek és kezdődik minden majdnem elölről. 

6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát? 

Természetesen, ez a gondolat szinte a teljes kutatói karrieremet végigkísérte. Nem volt könnyű, és magától értetődő az, hogy én kutató leszek. Nem lettem soha ösztöndíjas PhD-hallgató, és a kutatói állások és pályázatok elnyerésében sem voltam túlságosan sikeres. Pontosabban, egy-egy sikeres ösztöndíjat, pályázatot mindig megelőzték, közrefogták a „sajnálattal közöljük…” passzust tartalmazó visszajelzések. Sokszor voltam emiatt a padlón, de a kudarcok – közhely, de – mindig erőt és új lendületet adtak. Segítettek újragondolni a céljaimat, a feladataimat, és rengeteget tanultam közben magamról, a szakmámról és a tudományos életről is. 2016-ban – az egy különösen nehéz év volt, akkor védtem meg amúgy a doktorimat is –, egy nagyon klassz szakmai önéletrajzra bukkantunk Gatti Bea barátnőmmel a Twitteren. A CV-t („CV of Failures”) a Princetoni Egyetem oktatója, Johannes Haushofer jegyezte, aki azért tette közzé a karrierjének szakmai mélypontjait is pontosan listázó dokumentumot (az elbukott szakmai pozíciókat, a sikertelen pályázatokat, az elutasított konferencia-absztraktokat és folyóiratcikkeket is rendre felsorolta), mert meggyőződése szerint kívülről mindig csak a sikerek látszanak, a szép és folytonos szakmai életút, de a kudarcok szinte láthatatlanok.

Ez nagyon inspiráló volt számomra, segített még inkább elfogadni és belsővé tenni a sikertelenségeimet, és még jobban értékelni az eredményeimet.

Szóval nagyon sokáig az aktuális pályázatok (OTKA, ERC, MTA Prémium posztdoktori) jelölték ki a kereteimet, most végre szeptembertől állandósulok a pécsi néprajzon, és ez nagyon nagy öröm. Nem is tudom, hogy fogom majd elviselni ezt a végtelen idillt. 😊

1. Vargyas Gábor születésnapi ünnepsége a Humán Tudományok Kutatóházának Galériáján, 2022. május, Fotó: Szilágyi Levente, 2. Kerekasztal-beszélgetés a Hagyományok Házában, 2022. január 

7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét? 

Valamikor ez remekül megy, valamikor kevésbé. 

8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább? 

Kreatív dolgokkal, utazással, filmnézéssel, főzéssel, és az állatokkal, növényekkel való foglalkozással. Kikapcsol a bútorfelújítás, a bútorfestés, volt néhány év az életemben amikor a szabadidőmben ikonokat festettem. 

9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne? 

Ezekből viszonylag sok van: a sokszor újraolvasott könyvek között szerepel a Száz év magány, a Mester és Margaréta, az Utas és a Holdvilág, Mika Waltari Szinuhéja, és a Lét elviselhetetlen könnyűsége is. Sokszor újranéztem már a Donnie Darkot, a Faun labirintusát, az Érkezést, de sok Marvel- és Harry Potter-filmet is.

1. Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége, 2. Szerb Antal: Utas és holdvilág, 3. Mihail Bulgakov: A mester és Margarita, 4. Mika Waltari: Szinuhe, 5. Gabriel García Márquez: Száz év magány, 6. Részlet a Faun labirintusa c. filmből, 7. Részlet a Donnie Dark c. filmből, 8. Részlet az Érkezés c. filmből

10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?

Igazán csodálatosnak tartom Akua Naru Poetry: How Does It Feel Now című dalát. Intellektuális, zeneileg is igazán izgalmas, és nagyon érzelmes is. Ezt csak úgy hallgatni érdemes. De remekül lehet dolgozni a Hallhatatlan szeretők című Jim Jarmus film zenéjére is. 

+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?

Czégényi Dórától

Hogyan jutottunk el Bárth Dánieltől Balatonyi Juditig? Nézze meg a videót!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: