Valóban voltak sámánjai a honfoglaláskori magyaroknak? Milyen hamis elképzelések élnek a köztudatban a korszak hitvilágát illetően? Hogyan vertek ezek gyökeret és miért olyan nehéz szabadulni tőlük? Beszélgetés Pócs Évával a magyar samanizmus mítoszáról, nemzeti identitás keresésről és a tudománykommunikáció fontosságáról.
A köztudatban él egy viszonylag könnyen körülhatárolható kép arról, hogy milyen lehetett a honfoglaláskori magyarok hitvilága. Ennek része a táltos személye, a sámándobok, a tudatmódosítók használata és a révülés, extázis is. Melyek a leggyakoribb tévhitek ezen korszak vallásgyakorlatával kapcsolatban?
Először is mindenképpen tisztázandó, hogy a probléma nem az, hogy ezek téves elképzelések, hanem az, hogy elképzelések. Bizonyítékok nincsenek rájuk, adatok híján pedig nem tudunk semmit. Ennek ellenére azért van, amiről szinte biztosan kijelenthetjük, hogy hamis feltételezésen alapszik, ilyen például a sámándob. Megalapozatlannak tartom például, hogy egy gyerekvers, amelyben visszafelé mondják a napokat, elegendő bizonyíték lenne a sámándob létezésére. A bobolás vagy babvetés egy jóslómód, ami az egész Balkánon és Mediterráneumban elterjedt, és arra ugyan van egy adat, hogy közben dobra szórják a babot, de ez vajmi kevés.
Legutóbb az égig érő fával foglalkoztam ilyen irányból; úgy gondoltam, nem lehetetlen, hogy létezzen egy magyar változata, hiszen a nyelvrokonaink között, európai népek között is vannak olyanok, akiknél ismerünk ilyet. Az Eddából tudunk a nordikus világfáról, a szláv népeknél pedig ott vannak a XX. században gyűjtött kolindák: ezekben az esetekben konkrét adatokkal lehet dolgozni. Nálunk hasonló jellegű adat nincsen, egyedül az égig érő fa mesetípusa az, ahol megjelenik. Ebből indul ki az összes magyar világfára vonatkozó feltételezés. A motívumot a honfoglaláskori hiedelmek kutatói, Solymossy Sándor (Solymossy, 1922) meg Berze Nagy János (Berze Nagy, 1958) persze boldogan fogadták. A mesének vannak európai párhuzamai olyan népeknél is, akikkel nem érintkeztünk: az eredete tehát vitatott ugyan, de egy XX. században gyűjtött folklóralkotásból az ezer évvel ezelőtti hiedelemvilágra vonatkozó következtetéseket levonni mindenképpen nagy merészség. És akkor még nem is említettük a népmesegyűjtők folklórra gyakorolt hatását, akik gyakran átírták a meséket, ezek aztán népmeseként terjedtek tovább. A világfa magyar samanizmust bizonyító voltát azóta több mesekutató cáfolta, például a holland Willem de Blécourt (de Blécourt, 2018), de Kovács Ágnes (Kovács, 1977) is, aki Solymossy nyomán eleinte elfogadta, később mégis kételkedni kezdett benne. Akik legbőszebben hangoztatják ezeket, azok nem folkloristák és mesekutatók, hanem általában olyan kívülállók, akik nincsenek birtokában kellő ismereteknek, amelyekre alapozni lehetne ilyen erős véleményt.
Táltosviaskodás ábrázolása egy sárréti szaru sótartón, Szűcs Sándor rajza
Akkor vajon hogyan vetik meg a lábukat a köztudatban? Hiszen valamiféle kapcsolat mégis van aközött, amivel éppen a kutatók foglalkoznak és aközött, amit a laikusok gondolnak.
A magyar samanizmussal kapcsolatos tévhitek esete kiválóan ábrázolja ennek a működését. Itt van Diószegi Vilmos személye, aki kiváló ember volt, aki nagyon kitartóan végzett fáradságos munkát igen rossz körülmények között. Áldozatosan gyűjtötte az eurázsiai samanizmus adatait – archivális anyagokat is – a valahai Szovjetunióban. Rengeteg időt töltött terepen. És ennek a tulajdonképpeni célja az volt, hogy a honfoglaláskori hitvilághoz hozzáférjen. Rokonoknál, nyelvrokon népeknél próbált gyűjteni, elsősorban törököknél, de a finnugor népeknél is szeretett volna, csak oda nem jutott el.
Diószegi Vilmos, HUN-REN BTK Néprajztudományi Intézet Adattára, jelzet: MTA NTI VI.3. F.183
Először Róheim Géza összegezte a honfoglaló magyarság hiedelemvilágában fellelhető török elemeket (Róheim, 1925), Diószegi pedig átvette tőle ezt a narratívát, hitt abban, hogy van nálunk valamiféle török eredetű samanizmus. Ehhez az összegzéshez Diószegi hozzáépítette a világfát – azt már Róheim ideje után fedezte fel Solymossy –, amely így kiemelt szerephez jutott. Ezzel az összegzéssel pedig az a gond, hogy nincsen olyan nép, ahol ezek az elemek együtt szerepelnek: ez egy mozaik, amit összeraktak, és mint ilyen, módszertanilag nagyon helytelen.
Diószegi Vilmos valóban rengeteget gyűjtött és a magyar samanizmustól függetlenül sok fontos tanulmánya született terepmunkái alapján. Létrehozott egy sámán archívumot is, ahová töméntelen mennyiségű anyagot bevezetett.
És ami igazán fontos a kérdés szempontjából: kedves ember, karizmatikus, inspiráló személyiség volt, nagy hatást gyakorolt az emberekre. Mindenki szívesen segített neki az adatok gyűjtésében, feldolgozásában.
Tehát részben a kutató személyisége miatt tudott meggyökeresedni a köztudatban az általa kialakított kép?
Egészen biztos vagyok benne. A témáról írt könyv megjelenése óriási szenzáció volt: még azt sem tudtuk mi van benne – én az egyetemi tanulmányaim végén jártam, amikor kiadták –, de már előre boldogok voltunk, hogy olvashatjuk majd. Később Szolnok megyében gyűjtöttem archaikus imákat merő véletlenből, és az volt a benyomásom, hogy bizáncias elemeket tartalmaznak, ezért a bizánci eredetű hiedelmeket szerettem volna kutatni. Bár végül más irányokat vettem, nem sokkal később Erdélyi Zsuzsanna is éppen ennek a párhuzamnak a mentén, Bartók Béla román kolinda gyűjtései alapján gondolt a bizánci kapcsolatokra is. Amikor még ez a téma vonzott és a terveimről beszélgettem Diószegivel, akkor azt mondta, nagyszerű ötlet ez a bizánci vonal, mivel a honfoglaláskori hitvilágot ő már felfejtette, akkor én megoldhatom a bizánci réteget. Ilyen biztos volt ő a saját kutatási eredményeiben.
Diószegi Vilmos témában írt művei közel ötven éve jelentek meg, mégis ezek adják a ma élő nézetek gerincét. Az, hogy még mindig rengeteg téves elképzelés él a fejekben, nyilván annak a következménye, hogy nincsen nyitott csatorna a tudományos világ és a laikus olvasók között. De vajon lehetséges-e valahogyan felerősíteni a kapcsolatot, a kettőt kicsit közelebb hozni egymáshoz?
Nagyon fontos volna jobb kapcsolatokat, több kapcsolatot ápolni a nagyközönséggel, ez viszont borzasztó nagy és időigényes feladat. Ráadásul mindegyre abba ütközünk bele, hogy a tévedéseinket cáfolni kell, mert újra és újra benyomulnak a téves eszmék a tudományba: a belső szűrés már magában állandó munka. A másik fontos körülmény pedig az, hogy a laikusok többen vannak, így nehezebb megkezdeni a kommunikációt. Ha valaki azt tűzi ki céljául, hogy a kapukat kinyitja, rámegy az élete. Ilyesmit viszont senki sem vállal könnyedén, mivel mindenki sajnálja a saját kutatásai helyett ezzel tölteni az időt. Amikor az előbb már emlegetett világfa cikket írtam, foglalkoztam valamennyit a laikusok kérdésével.
1. kép: Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Akadémiai Kiadó, 1958.; 2. kép: Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága. Akadémiai Kiadó, 1967.; 3. Diószegi Vilmos: Samanizmus. Egyetemi Nyomda, 1962.
A kategória is laza: a tudósok és a laikusok nem határolódnak el egymástól olyan élesen. Van rá példa, hogy kiváló kutatók laikusként indulnak el, és olyan is akad, aki kutatóként kezdi, aztán mégis laikus életformára vált át. Itt van Szűcs Sándor példája, aki ugyan nem néprajzot, de földrajzot és történelmet tanult egyetemen, kiváló tudós válhatott volna belőle. A karcagi Györffy István Nagykun Múzeumba került mint néprajzos muzeológus és a néprajzi gyűjtéseiből esszé stílusban írt történeteket – olvasott és lelkesen gyűjtött, de megmaradt szinte ismeretterjesztő szinten, legalábbis ami a kunsági, sárréti néphitet illeti. Diószegi Vilmos meglátogatta és arra kérte, hogy segítsen neki a feltételezett magyar samanizmusra vonatkozó adatok gyűjtésében. Kérésére gyűjtött ő táltos adatokat, még hamisított is hozzá adatokat a világfáról (Szűcs, 1945 és 1959), amiket Diószegi átvett, majd tovább fejlesztett, azok pedig bekerültek a tudományos vérkeringésbe. Hasonló a helyzet Timaffy László tanárral, aki a Szigetközben működött (Timaffy, 1964). Az ő konstrukciói ugyancsak bejutottak Diószegi munkáiba, aki szívesen vett minden magyar samanizmust bizonyító adatot.
Ez alapján úgy tűnik, mintha lennének köztes szintek, vagy legalábbis egy féllaikus-féltudományos köztes réteg, ami ide is-oda is közvetít, mint az U–alakú közlekedőedény esetében. (Utalás Küllős Imola a közköltészet működése kapcsán felállított modelljére – szerk.)
Így van. Diószegi különben többször is kifejti, hogy bár a táltos transzára nincsen adata, a gyakorlat megfigyelhető a halottlátónál, az őrizte meg. Erre a tézisre semmiféle magyarázat nincsen, hibás. Márpedig a táltosnak ahhoz, hogy sámán legyen, transzba kell esnie vagy legalábbis úgy kell viselkednie, mint aki transzban van – ez egy nyilvános performansz. A transzhoz vezető első lépcső, a sámándob körüli tévedés Sebestyén Gyulától ered, aki a magyar varázsdobról írt (Sebestyén, 1900), de Róheimnél is megtalálható. Itt azonban nagyon sok a csúsztatás Diószegi írásaiban: nem tisztázza, hogy az éppen transzba eső személy, aki beteg lesz, vért izzad és mindenféléket lát, az nem egy táltos: a táltos elhívására, beavatására, transzára nincs adata lényegében. Az űrt, ami ezek hiányában keletkezik, történeti adatok bevonásával próbálta kitölteni. Egy eset van a boszorkányperek táltosainál, ahol szó esik transzról. Én nem állítom, hogy abszolút lehetetlen lenne a táltos transzba esése vagy az, hogy a táltos honfoglaláskori sámán volt. A teljes kizárást nem gondolom célszerűnek, az adatok nélküli megállapításokat viszont még kevésbé tartom annak. Itt fontos megjegyezni, hogy a kezdeti időkben, amikor ez a könyv kijött, én éppen olyan lelkes voltam, mint a többiek, akiket foglalkoztatott a téma és olvasták. Amikor kételkedni kezdtem benne, akkor Diószegi már nem élt: ekkor kezdtem jobban megismerni a magyar néphitet és nem lelni a helyét az adatoknak ott, ahová ő helyezte azokat. Ezt valahol meg is említettem egy halottlátóval foglalkozó cikkemben, amit olvasva Morvay Judit, Diószegi felesége végtelenül megsértődött. Hiába voltunk nagyon jóban, nála nem tudtam ezt kimagyarázni.
Melyek azok az elemek a honfoglaláskori magyarok hitvilágában, amelyeket elég adat támaszt alá ahhoz, hogy kijelenthessük, léteztek vagy használatban voltak?
Például a nyomó démon, ezt a boszorkány szó és annak párhuzamai bizonyítják, amelyek ezt jelentik. A boszorkány létezett, de nem élő személyként, hanem démonikus lényként, ami éjjel nyomást gyakorolt az emberekre. Egy időjárással kapcsolatos sárkány szintén létezett, aminél újfent maga a sárkány szó a bizonyíték, illetve a mindenhol bőséges sárkányhiedelmek. Létezett gyógyító, javas, jós, látó: ezek a szavak fennmaradtak. A magyar kora középkorból, a XI-XII. századból Pais Dezső összeszedte ezeket, de még annál is több van, mint amennyit ő talált. És persze a táltos szó is volt, csak nem tudjuk, hogy mit jelentett: valamiféle varázslót, tudóst. De kérdéses, hogy áldozópapi funkcióban – mint ahogyan azt Ipolyi Arnoldék feltételezték – vagy csak tudósként, közvetítőként, mediátorként működött. Illetve ott van még a különböző színű bikák vagy lovak viaskodása, ami viszont nem hiedelem-motívum, hanem hősepikai. Bármennyire is állította Diószegi, hogy a táltos transz állapotban, lélekben viaskodik, én azt gondolom, hogy ez inkább egyfajta epikai átváltozás. A megmérettetés a földön történik, akár egyenesen birkózás formájában, mint a Toldiban – erre Hoppál Mihály, aki a mai napig nagy híve Diószeginek, azt mondja, hogy szintén táltos. A viaskodás mindenesetre nem sámánrítusoknak a maradványa, hanem vagy a honfoglaláskori hősepikának vagy a balkáninak a hatása véleményem szerint. Itt tényleg lehetséges török hatás, hiszen a Balkánon is bőven volt belőle, és ehhez jönnek még a bolgár–török kapcsolatok.
1. kép: Ipolyi Arnold arcképe a Magyar Akadémiai Albumban. Schrecker Ignácz, 1865.; 2. kép: Róheim Géza portréja, Alchetron.; 3. kép: Solymossy Sándor portréja, Arcanum.; 4. kép: Szűcs Sándor portréja, Biharnagybajom Archívuma
A bolgároknál van a táltosnak egy XX. századi típusa, amely sárkányhoz, sashoz hasonlít, születési jegye a szárny és alvilági sárkányokat győz le. Nálunk Biharban meg Békésben vannak ilyen adatok, amelyek balkáni párhuzammal rendelkeznek, ezeknél mind megjelenik a jó és rossz kettőssége. A „nemesebb” népet képviselő állat általában sas vagy ló képében jelenik meg és fehér színű, a másik pedig kutya vagy kígyó. A kapcsolatok mind hősepikai szinten látszanak meglenni. A hősepika kérdése egyébként is rengeteg magyar kutatót foglalkoztatott, mivel az törvényszerűen megvan minden népnél, szemben mondjuk a mesével, ami kevésbé esszenciális. Foglalkozott vele például Voigt Vilmos, Vargyas Lajos és Demény István Pál.
Azok az elemek, amiket a magyarok más népektől vettek át, honnan és hogyan érkezhettek? Mit tudunk róluk?
Nagyon nehéz megmondani, hogy mikor, hol, milyen hatások érték a magyarokat. Csak egyes török eredetű szavakról tudjuk, hogy már megvoltak a honfoglaláskor, azok honfoglalás előtti bolgár-török hatásra engednek következtetni, a későbbi török eredetűek meg oszmán–törökre. A bolgár-török kérdés egyébként szintén izgalmas, most nagy változások vannak folyamatban Bulgáriában, kezdenek büszkék lenni a török múltjukra… Amikor először jártam ott, pontosan ilyen célokkal érkeztem: kutatókat kerestem, de senki nem volt hajlandó tárgyalni velem a török maradványokról, azt mondták, minden trák eredetű. Ez a preferencia érthető: Dionüszosz és Artemisz olyan előkelőnek hangzik, meg persze gyönyörű Artemisz szentélyük is van. Ehhez képest most, hogy megint elkezdtem utánajárni az interneten, olyan bolgár kutatók, akik korábban semmiféle jelét nem mutatták ennek az érdeklődésnek, egészen átnyergeltek a bolgár-török ősiségre. Olyannyira, hogy VII-VIII. századi épületeken, várromokon falba karcolt díszítések formájában sámánokat vélnek felfedezni – az eredeti fényképeket nem közlik, csak rajzokat, amik ezeket ábrázolják. Még olyat is olvastam, hogy valahonnan Belső–Ázsiából hívtak sámánt, hogy visszatanítsa nekik a samanisztikus gyakorlatokat. Az ilyesmi persze nekünk is ismerősen cseng.
Éppen emiatt kezdett el érdekelni a téma. Egyre világosabbá válik számomra, hogy milyen mértékben meghatározza a nemzeti identitást a köntös, amibe a múlt elemeit öltöztetjük. Illetve az is, hogy egy adott politikai narratíva mennyire befolyásolja nemcsak a közvéleményt, de azon keresztül a folyamatban lévő kutatások irányát is.
Ezzel kezdődött maga az ősvallás kutatás: az identitásunkat kerestük és az sem volt utolsó a szempontok között, hogy ez különbözzön a környezetünkétől. Európában nem volt samanizmus, így az rögtön szimpatikussá vált a keresgélőknek.
Egy ilyen alaphelyzetben milyen eszköztárral tudnak dolgozni azok a kutatók, akik a korábban taglalt, köztudatban rendkívül elterjedt tévhiteket szeretnék megbontani?
A kötet, ahová a már olyan sokszor emlegetett világfa témájú cikket írtam, például erre próbál módot biztosítani: a nagyközönség megszólítására. A Filozófiai Intézetben szerkesztik, most ősszel fog megjelenni (Bárdos–Tuboly, 2023) és számtalan különböző területet bevon: csillagászatról, rovásírásról, és arról a bizonyos „elveszett” két évszázadról is lesz benne szó. Naivitás volna azt gondolni, hogy elegendő lesz arra, hogy a romantikus elképzeléseket lerombolja – nem erre kíváncsiak azok, akiknek a leginkább hasznára válna elolvasni –, de mégis egy afelé tett lépés.
Gyakori, hogy egy teória a kutatói szférában is sokáig elfogadottként él, aztán elkezdik megkérdőjelezni és bebizonyosodik róla, hogy helytelen. Ilyenkor általában új elmélet kerül megalkotásra – ez a dinamika az, ami a tudományos fejlődést biztosítja. Vajon miért olyan nehéz fogadni ezeket a változásokat? Mi lehet az oka, hogy ezzel szemben egészen könnyű kötődést kialakítani a bizonytalan hátterű koncepciókkal?
Az elsőszámú vonzerő az, hogy ezek a képzetek csupa pozitívumokból állnak, nincsenek hibáik, hiányosságaik. Vegyük például a honfoglaláskori hiedelemvilágot: Miért legyen valaki számára vonzó az, hogy semmit sem tudhat az ősei hiedelmeiről? Miért elégedjen meg azzal, hogy semmit sem tudunk arról az időszakról, amikor a magyarság a Kárpát-medencébe került? Pláne, hogy itt az illető identitása a tét. Emiatt aztán sokszor azt sem akarják elhinni, hogy a magyarok különböző népekkel keveredtek, akiknek a vallása, ennek megfelelően pedig hitvilága is eltért egymástól.
Ha a tudomány csak annyit tud mondani a dilemmára, hogy sajnos nem tudunk semmi biztosat, az nem lesz vonzó azok számára, akik válaszokra vágynak.
Tehát valójában a koherens hitvilág hamis képzete iránti vágyódás az, ami ellehetetleníti a két csoport közti szabad átjárást?
Igen. És ennek tényleg az az egyik alappillére, hogy komoly tudósok terjesztették el a valótlanságokat, például Ipolyi is – aki szintén nagy ember volt –, bár ő nem sokat törődött a táltosokkal, csak egy kis fejezetet szentelt nekik, amiben áldozópapként írt róluk. Szóval ő valamivel kevésbé erősen, de Sebestyéntől kezdve, Róheimen, Solymossyn át Diószegiig; mind komoly tudósok, nagy nevek.
Lát arra bármi esélyt, hogy ebben valaha átalakulás következzen be? Hogy idővel a kis mennyiségű, de tudományosan megalapozott adatok elkezdjék átvenni az összefüggő, ám helytelen elképzelések helyét?
Bizonyos körökben soha nem fogják átvenni: mindig voltak áltudományos körök és ezután is lesznek. Talán abban lehet bízni, hogy az oktatás idővel átalakul és a gyerekek megtanulják elsajátítani a kritikai gondolkodás képességét, átértékelni, felülbírálni azt, amit hallanak, olvasnak.
Az interjút Zalatnay Klára Lujza készítette a Mítoszrombolás, válságkezelés: tudománykommunikációval az álhírek ellen című kurzus keretein belül, a 2022/2023-as félévben.
Borítókép: Pócs Évával interjú közben, 2023 tavaszán, készítette Bodnár Máté.
Bárdos Dániel – Tuboly Ádám Tamás (szerk.): Emberarcú tudomány. A megjelent tanulmánykötet borítója, 2023.
Bibliográfia
- Bárdos Dániel–Tuboly Ádám Tamás (szerk.): Emberarcú tudomány. Áltudományok és összeesküvés-elméletek szorításában. Budapest: Typotex Kiadó. 2023
- Berze Nagy János: Égigérő fa. Magyar mitológiai tanulmányok. Pécs: A Baranya Megyei Tanács V. B. Művelődési Osztálya. 1958
- De Blécourt, Willem: Tales of Magic, Tales in Print: On Genealogy of Fairy Tales and the Brothers Grimm. Manchester: Manchester University Press. 2018.
- Kovács Ágnes: Baum: Der himmelhohe Baum. In: Ranke, Kurt–Brednich, Rolf Wilhelm (szerk.): Enzyklopädie des Märchens. Handwörterbuch zur historischen und vergleichenden Erzählforschung. 15 Bände. Berlin–New York: De Gruyter, 1977–2015, 1977. 1381–1386.
- Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások. Budapest: Athenaeum Kiadó. 1925
- Sebestyén Gyula: A magyar varázsdob. Ethnographia, 11. 1900. 433–446.
- Solymossy Sándor: Magyar ősvallási elemek népmeséinkben. Ethnographia, 40. 1929. 133–152.
- Szűcs Sándor: Az „égbenyúló fa” a sárréti néphitben. Ethnographia, 56. 1945. 23–26.
- Szűcs Sándor: Viaskodó táltosok. Dolgozatok a Szolnoki Múzeum gyűjtőterületéről. Szolnok: Különnyomat a Jászkunság 1959. évfolyamából. 1959.
- Timaffy László: A honfoglaló magyarság hitvilágának maradványai a Kisalföldön. Arrabona, 6. 1964. 309–333.
ELTE Néprajz Blog 
“„Miért legyen valaki számára vonzó az, hogy semmit sem tudhat az ősei hiedelmeiről?” – Interjú Pócs Évával a honfoglaláskori magyar hitvilágkutatás tévedéseiről” bejegyzéshez 16 hozzászólás