Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? A vizsgaidőszakban a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. Gulyás Judit kérte fel a Láncreakció folytatására Frazon Zsófiát, a Néprajzi Múzeum munkatársát, aki mesél az egyetemi éveiről, “szakszédelgéseiről”, múzeumi missziójáról és arról, hogy mikor jönnek a legjobb gondolatai, ötletei!
1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára?
Azért lettem néprajzos, mert másodéven kirúgtak matekról. Pécsre jártam. És ez még akkor történt, amikor nem volt egyszakosság. A másik szakom ének volt, és egy évet adtam magamnak, hogy párt találjak mellé. Bejártam órákra, szabadon, kíváncsiságból, és a komm. tanszék antropológia és társadalomtudományi órái tartották fenn leginkább a figyelmem. De nem akartam kommra menni, mert egy csomó tárgy nem érdekelt. Ugyanebben az évben indult a néprajz szak, gondoltam, ez valami hasonló, és felvételiztem. Persze nem vettek fel. A következő évet kicsit komolyabban csináltam: hivatalosan is teljesítettem kommos órákat, közben behallgattam néprajzra, és döntöttem, hogy ezt a kettőt viszem tovább. Másodszor szuper lett a néprajzos felvételim. A kommon csak antropológiát és társadalomtudományi órákat hallgattam, a néprajzon mindent. Ennyi szakszédelgés után végül 27 évesen végeztem, egy évet dolgoztam a kommon, és onnan kerültem át a néprajzra. Végül 2005-ben jöttem át a Néprajzi Múzeumba. Muzeológiával professzionálisan csak 2000 körül kezdtem el foglalkozni, a kommos doktorim témája a múzeum mint terep volt, és kifejezetten a Néprajzi Múzeumra koncentráltam. Ez persze finomodott, ahogy oda kerültem dolgozni, hiszen magam is a praxis részévé váltam. Látszik tehát, hogy
lassan és fokozatosan lettem muzeológus. Leginkább olyan etnográfus vagyok, aki múzeumban dolgozik, és múzeumtudománnyal foglalkozik. Az érdeklődésem pedig leginkább a határterületekre és a módszertanra irányul.
2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül?
Szuper szerencsés vagyok, mert legalább három embert is említhetek, akiktől nagyon sokat tanultam. De említhetnék többet is. A pécsi néprajzon remek tanárok voltak. De akitől tudományt, kutatást, vitát, kritikát egyszerre lehetett tanulni, az nekem Pócs Éva volt. Nála azt a szakirodalmat is elolvasta az ember, ami hottentottául volt. Fel sem merült, hogy nem. Piszlicsáré témákba is beleástuk magunkat, ha kellett, de valahogy mégis mindig kikerekedett belőle a világ. Nekem az is nagyon bejön, hogy a gondolkodásának geopolitikai dimenziója is van: közép- és kelet-európai vetülete. Ezt építette tovább a kommon Niedermüller Péter, aki akkoriban az antropológia spec vezető tanára volt. Ideológia-kritika, újracsak geopolitikai közegben, erős fogalmi és elméleti szövetbe ágyazva. Mindketten élénk és kritikus gondolkodásra tanítottak. Aztán amikor a doktorinak nekiugrottam, akkor Fejős Zoltán lett a témavezetőm, majd néhány év múlva a főnököm, aki mellett lényegében megtanultam: mi az, hogy múzeum: olyan speciális tudományos közeg és terep egyben, amely nem pusztán az akadémiai tudomány számára szállít „szép illusztrációkat”, ahogy ezt Magyarországon szerették elképzelni, hanem önálló tudományos világ fogalomkészlettel, módszertannal, tudományos, társadalmi, kulturális praxissal és misszióval.
Képek: (balról jobbra)1. Niedermüller Péter; 2. Pócs Éva; 3. Fejős Zoltán; 4. Hermann Bausinger
3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre?
Szomorú aktualitás, de a nemrég elhunyt Hermann Bausingerrel. Vele nagyon szívesen. Olyan századot élt végig tudósként Európában, amit traumák és ideológiai csatározások, társadalmi és gazdasági válságok szabdaltak, melyek sosem hagyták érintetlenül a tudományt. Egy ilyen közegben korszerűnek, kritikusnak, előremutatónak lenni, tudósként és tanárként fogalmakkal, emberekkel, tárgyakkal együtt dolgozni elképesztően intenzív: intellektuálisan, morálisan és etikusan is. És ugyan Bausinger nem maradt olyan aktív szemléletformáló tudós idős korára, mint például Jürgen Habermas, viszont ugyanabban, a „nemzeti kultúrába” ágyazott tudományban mozgott, amiben én is, és amelyben a szellemi éberség, a józan ész, a kritika és a morális döntések ma is megkerülhetetlenek. Pláne egy ilyen országban, ahol mi élünk. Ilyesmiről szívesen dumálnék vele.
4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során?
Hogy hasznos legyek. Hogy a tudomány, amelyben mozgok, kritikus és gondolkodó társadalmi közeget teremtsem. Olyan nyelvet és kifejezési formát, ami segít a világról komplexen gondolkodni. Soha nem választanám az egyszerűsítést, mert az a világ, amiben élünk, és amiről múzeumi eszközökkel gondolkodom, egyáltalán nem egyszerű. Az olyan mondatoknak pedig semmi értelmét nem látom, hogy például egy kiállításnak egy általánosiskolás nyelvén kell szólnia, mert az az, amit mindenki érti. Szerintem az értelmes és világos beszédet mindenki érti, csak nyitottan és oldottan kell fogalmazni (nyelvileg és vizuálisan is),
partnerként kell kezelni a nézőt, kíváncsivá tenni, vagy bárhogy máshogy felpiszkálni az érdeklődését. Ez lehet provokáció, megbontránkoztatás, megdöbbentés, megtréfálás vagy bármi más. Csak séta közben kezdjen mozogni az agya is. És nem baj, ha érzései is vannak.
Ebben a misszióban a múzeum elképesztően fontos médium. A tudomány területén mozog, tudománnyal, társadalommal, konfliktusokkal, közösségekkel foglalkozik, emberek, tárgyak, életek viszonyát kutatja, és fordítja át: gyűjteményre, örökségre, szövegre, térre és vizuális nyelvre. Ezen keresztül gondolkodtat, gondolkodni és látni tanít. Ezt a munkát jól csinálni: ez motivál.
Fényképek a MaDok-program kiállításairól.
5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?
Az együttműködés. Másokkal közösen dolgozni. Csapatban. És szeretem, ha ez egy lassú folyamat, amelyben valóban van idő együtt gondolkodni. Amikor felteszek egy kérdést, és azon gondolkodom, hogy erre a kérdésre kikkel együtt adnék szívesen választ, azt a részt elképesztően szeretem a munkában. Persze ott az olvasás, meg a forrás- és terepkutatás, meg minden olyan módszer, amivel az adott kérdésre lehet keresni a választ, de hogy ezt egyedül csináljam, otthon vagy egy könyvtárban üldögélve, ez már nagyon régóta nem vonz. Ha izgalmas kérdésekhez jó partnereket találok, vagy engem talál meg valaki az ő kérdéseivel partnernek, a tudások, a tapasztalatok és az érzelmek hangolása számomra az élvezetes és értelmes munka. Akkor érzem, hogy tudósként a helyemen vagyok. Ez biztos alkati kérdés is. Nagyon óvatosan, húsz év munkatapasztalat után pedig le merem írni: talán ebben tényleg nem vagyok rossz. És az a minőség, ami az ilyen együttműködésekből születik, számomra mindig más. Sokkal kaleidoszkópszerűbb, sokkal nyitottabb, ami másoknak is lehetővé teszi a kapcsolódást.
6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát?
Persze. Többször is. Amikor úgy éreztem, hogy körben forgok és nem tudok megújulni. Meg volt bennem egyfajta ijedtség is, mert láttam, hogyha nagyon szeretem a szakmám, meg a múzeumot, az rengeteg más dologtól von el, ami ugyancsak érdekel. Ezek olyan hullámvölgyek, amelyeken lehetne enyhíteni például egy-egy szabad évvel, amikor ha akarsz, nem foglalkozol tudománnyal.
Ilyenkor eljátszom a gondolattal, hogy beállnék egy punk-rock bandába vokalistának. Naponta járnék próbára, nem a tudományos diskurzus és a gondolkodás, hanem gyakorlás és az éneklés töltené ki az időm, kicsit pihenne az agyam, és olyanban fejlődnék, amiben már nagyon régen nem. Szerintem ez a tudományos munkámnak is jót tenne hosszú távon. Remélem, ezt olvassa a főnököm!
The Clash és a Sex Pistols nevű együttesek.
7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét?
Viszonylag jól. Vagyis mára megtanultam. Nem nevelek gyerekeket, ami nem jelenti, hogy ne lenne családom, ne lenne magánéletem, ahol az élet nagy feszültségei alakulnak ki. Ahol a nehéz döntéseket kell meghozni. Ebben nagyon sokat fejlődtem az elmúlt tíz évben. Szerintem ez korosztályi is. Illetve valószínűleg összefügg azzal, hogy nincs bennem túlzottan nagy karriervágy. Sem versenyszellem. Egyszerűen csak szeretem, amit csinálok, és ötleteim is akkor vannak, ha nem zsákmányolom ki magam, hanem hagyok teret arra, hogy éljek, szabadon gondolkodjak, emberek között legyek és figyeljek. Amikor jól állítom be ezt az egyensúlyt, akkor minden könnyű. Amikor rosszul, akkor meg semmi nem megy. A korona azért az én idegeimet is próbára tette.
8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?
Leginkább? A fűben heverés. Amúgy nagyon csavargós vagyok. Tehát megyek. Egyedül és másokkal is. Szeretek beszélgetni, együtt enni, vagy csak simán sétálni, nevetni. Nagyon pihentet a mozgás, szeretek úszni, a legjobb gondolataim zuhanyzás közben jönnek, és most, hogy egy éve, húsz év kihagyás után újra vezetek, autózás közben bármit megoldok fejben (leginkább városon kívül, ahol nem kell figyelni a hülye GPS-t). Ha vizet és napot látok, azzal nálam semmi más nem versenyképes.
Képek: 1. Frazon Zsófia: Kiállítás és múzeum. Az újrarajzolás terei (2011); 2. Frazon Zsófia (szerk.): …NYITOTT MÚZEUM… Együttműködés, részvétel, társadalmi múzeum (2019).
9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne?
Régebben nagyon újraolvasós voltam, tudtam, hogy mire van szükségem, ha szükségem volt rá. John Irving Garp szerint a világ című regényét 18 évesen fedeztem fel, és nagyjából tíz éven keresztül évente egyszer elolvastam. Általában nyár elején, rituálisan. Nagyon sokat tanultam belőle akkor: női és férfi társadalmi és nemi szerepekről, feminizmusról, feminizmuskritikáról, irodalomról, történetmesélésről és szövegírásról. A posztmodern fogalmát is ezen keresztül ismertem és értettem meg. Biztos nem annyira jó könyv, hogy tízszer el kellett volna olvasni, de így hozta az élet. Ma sokkal ritkábban olvasok újra könyveket. A korona alatt pedig nagyon keveset olvastam, nem ment, nem kötött le, másra vágytam. Ha végre valamit végigolvastam, akkor viszont kétszer. Nem tudom, talán az ismétlés adott valami különös biztonságérzetet. Két ilyen karanténkönyvem volt: Judith Schalansky Különféle veszteségek jegyzéke (2020; Corvina; fordította: Nádori Lídia) – ezt most egy tanulmányban használtam is; és Edward Carey Kicsi. Madame Tussaud életének rémisztő és csodálatos regénye (2019; Európa; fordította: Siklós Márta) című könyve – amit épp készülök használni egy készülő tanulmányban. Mindkettőnek vannak múzeumi vonatkozásai, mindkettőben fontos a szöveg és a kép kapcsolata, és az, hogy a szerző nemcsak ír, hanem vizualitással is foglalkozik: illusztrál, rajzol, könyvet tervez. Véletlen, hogy ez a kettő akadt fent. Vagy épp nem az. És most nagyon frissen is van egy könyv, amit egy hónap alatt kétszer olvastam: egyszer elölről, egyszer meg hátulról: A madarak tapsolnak, amikor felszállnak, ez a címe, és három képzőművész Fusz Mátyás, Kristóf Krisztián és Zalavári András csinálta.
Az olvasás meditatív és mosolygós állapotában pedig be is írtam az utolsó oldalra tollal, hogy: szeretem a könyveket, amiket hátulról pont olyan jó olvasni, mint az elejéről. Lehet, hogy a múzeumot is pont ezért szeretem.
Képek: 1. John Irving Garp szerint a világ; 2. Judith Schalansky Különféle veszteségek jegyzéke; 3. Edward Carey Kicsi. Madame Tussaud életének rémisztő és csodálatos regénye; 4-6. Fusz Mátyás, Kristóf Krisztián, Zalavári András: A madarak tapsolnak, amikor felszállnak
10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?
Nem szeretek zenét ajánlani, mert ami most nekem épp jó, bejön, az nem biztos, hogy épp másnak is, és akkor rosszul sül el. Viszont mesélek egy történetet. A Cliómban cédélejátszó van, és nincs USB csatlakozó, úgyhogy cédét hallgatok. Néhány hónapja beragadt az egyik. Nem tudtam kivenni. Vagy azt hallgattam, vagy semmit. Tök sokszor meghallgattam, elég idióta lemez: a lengyel Oszibarack nevű együttes Moshi moshi (2005) című albuma, amit egy nagyon kedves lengyel barátomtól kaptam, kábé akkor, amikor megjelent. Most már annyira bevésődött, hogy hosszú részeket el tudok belőle énekelni, és ilyenkor kábé úgy vezetek, mint egy muppet: csóválom a fejem, és dobolok a kormányon. Viszont az utazás, a mozgás és a zene annyira összekapcsolódott a fejemben, hogy akkor is ez zakatol, ha nem kapcsolom be. Egyébként most már ki tudom szedni, és várom, hogy jöjjenek az ajándékcédék: ugyanis az utasoknak mindig lehet hozni, és ha tetszik, amit hoztak, akkor megtartom. Szeretem mások kedvenc zenéit hallgatni. Fura, de akkor is, ha nem tetszik. Mert tudom, hogy ők szeretik. És ez egyfajta kapcsolódás.
A lemez, mely beragadt Frazon Zsófia CD lejátszójába: Oszibarack – Moshi moshi.
+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?
Talán leginkább Wilhelm Gábortól.
ELTE Néprajz Blog 
“Láncreakció/Frazon Zsófia: az etnográfus, aki egyszerűen csak szereti, amit csinál” bejegyzéshez 4 hozzászólás