Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? A tavaszi vizsgaidőszakban ismét a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. Frazon Zsófia kérte fel a Láncreakció folytatására Wilhelm Gábort, a Néprajzi Múzeum Ázsia- és Indonézia-gyűjteményének muzeológusát, akinek igen határozott válasza van arra, hogy el akarta-e hagyni valaha a pályát és aki a naplóírásról mint munkamódszerről is mesélt nekünk.
1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára?
Gyerekkori élmények, indiánregények. Azután ez a kör elkezdett bővülni, térben és időben. Majd szűkült a „spirituális” hagyományokra, például a sámánizmusra. Körülbelül ekkoriban kerültem egyetemre. Röviden: az ismeretlen vonzott és vonz máig. Igazából, ez az állandó az egészben. De időben nem mindig ugyanabban a formájában, nem mindig ugyanazon a helyen jelenik meg.
2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül?
Michael Jackson ausztrál antropológust a fenomenológiai megközelítése és a költői nyelve miatt, Anna Tsing amerikai antropológust az emberi és nem emberi kultúrák összefonódása iránti érzékenysége miatt, Ecsedy Csabát a politikai antropológiai tudása és gondolkodása miatt, Fejős Zoltánt pedig a munkabírása és kíváncsisága miatt tisztelem nagyon.
1. Fejős Zoltán, 2. Michael Jackson 3. Anna Tsing, 4. Ecsedy Csaba
3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre?
Alfred Gell brit antropológussal, aki Melanéziában és Indiában végezte legfőbb terepkutatásait. Nagyon korán, mindössze 51 évesen halt meg, sok mindent magával vitt… Számomra egészen eredeti módon közelített az emberi kultúrákhoz, művészethez.
4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során?
A kíváncsiság és a makacsság.
5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?
Szeretem beleélni magam a témába. Ezen belül és ennek révén keresek fogódzókat, ezek vezetnek azután tovább, nyitnak meg újabb kapukat. Ami a konkrét kérdést illeti, általában elkezdek „naplót” írni, gondolatokat, kérdéseket, idézeteket egymás után. A folyamat egyfajta oda-vissza, külső-belső.
Ahol ismeret van, oda megyek – végül nincs jelentősége számomra, hol van ez. Közben megforgatom magamban. Azután megint keresem a forrásokat, és így tovább.
6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát?
Nem.
7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét?
Van benne feszültség. Ha egyiket csinálom, a másiktól veszem el az időt… Számomra ez úgy működik, hogy (amennyire lehet) megpróbálok rugalmas lenni (például a helyzetnek megfelelően váltogatni e területeket). A nagyobb szabású munkák esetén persze ez sokkal nehezebb.
8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?
Boksz, gitár, zenehallgatás, íjászat, túra, olvasás.
1. Wilhelm Gábor munka közben a régi, Kossuth téri épület tetején; 2. Wilhelm Gábor szabadidejében
9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne?
Murakami Haruki: A kormányzó halála, Pauline Melville: Napfogyatkozás Guyanában, Tommy Orange: Sehonnai, Edward Stachura: Szekercelárma, Abe Kóbó: A homok asszonya. Utóbbi mint könyv és film is, Teshigahara Hiroshi rendezésében.
10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?
Mohini Dey játéka. Szerintem technikailag az egyik legképzettebb és egyben legtehetségesebb, legmuzikálisabb fiatal basszusgitáros, aki egyszerre van jelen az indiai ritmusok és a globális zene, zenélés világaiban.
+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?
Bakos Árontól
Szerző: Peták Imola
ELTE Néprajz Blog 
“Láncreakció/Wilhelm Gábor: akit az indiánregények vittek az antropológia felé” bejegyzéshez 3 hozzászólás