2022 októberében a Néprajzi Múzeum rendhagyó módon egy olyan kerekasztal-beszélgetésnek adott otthont, amelynek témáját nem a múzeum saját gyűjteménye vagy kiállítása adta, ráadásul nem is egy bevett néprajzi témáról volt szó. Az Emberi maradványok a múzeumokban címmel megrendezett beszélgetésen a MúzeumCafé 90. számában felvillantott kérdéseket vitatták meg a résztvevők, nevezetesen, hogy hol húzódik a tudományosság és etikusság határa, ha emberi csontok vizsgálatáról van szó. Milyen információhoz juthatunk elődeink maradványainak kutatása közben és hogyan lehet a megszerzett tudást felhasználni?
A MúzeumCafé Csont. Kegyelet és etika című lapszámában megjelent tanulmányok égető kérdéseket tesznek fel minden olyan diszciplína számára, mely az emberrel mint fizikai lénnyel (is) foglalkozik. A muzeológia, antropológia, régészet és természettudományok közös múltja és jelene az emberi maradványok, csontok, koponyák, fej- és mellszobrok, halotti maszkok és múmiák gyűjtése, vizsgálata és közzététele. Azonban a hogyan és miért, a mindenkori tudományosság, illetve az adott szaktudományban és földrajzi területen érvényesülő eszmeáramlatok függvénye. Ahogy az elmúlt évtizedekben a múzeumoknak szembe kellett nézniük tárgygyűjteményeik gyarmati örökségével, régóta esedékes, hogy a gyakran megkérdőjelezhető módon szerzett és megkérdőjelezhető célokra használt, tárgyiasított embermaradványok kezelését morális szempontból is újragondoljuk.
A kerekasztal-beszélgetést Berényi Marianna, a MúzeumCafé szerkesztője és a Néprajzi Múzeum kommunikációs főosztályvezetője moderálta. A meghívott beszélgetőpartnerek pedig György Péter esztéta, az ELTE egyetemi oktatója, Keményfi Róbert etnográfus, a Debreceni Egyetem tanára, László Orsolya antropológus, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa és Wilhelm Gábor a Néprajzi Múzeum etnológusa voltak. Előbbi kivételével minden meghívott a már említett periodikában egy-egy tanulmány keretében fejtette ki meglátásait a témával kapcsolatban, György Péter pedig korábban többször foglalkozott csontokat is bemutató kiállításokkal múzeumkritikáiban (György 2009a, 2009b, 2021).
Az Emberi maradványok a múzeumokban beszélgetést Berényi Marianna moderálta, a meghívott vendégek (balról jobbra) György Péter, László Orsolya, Wilhelm Gábor és Keményfi Róbert.
Elsőként Wilhelm Gábor foglalta össze Csontok és múzeumok antropológiai nézőpontból című munkája nyomán, hogy mely korszakokban milyen érdeklődés vezette a koponyákat és csontokat gyűjtő kutatókat. Kiemelte, hogy a múzeumokba és egyetemi gyűjteményekbe került koponyák nagyobbik része antropológiai és nem régészeti jellegű volt, a leletekhez a kutatók rendszerint sírrablás útján jutottak hozzá, számuk pedig a 20. század közepén körülbelül félmillióra rúgott (Wilhelm 2022: 53).
A történeti áttekintés körülbelül 1945-ig vezetett fonalát László Orsolya vette fel és fűzte tovább tanulmányában. Fókuszában az elmúlt évtizedek technikai fejlődésének antropológiára és régészettudományra tett módszertani hatásai állnak. Wilhelm Gábor hangsúlyozta, hogy a 18–19. században sem minden esetben etnocentrizmus és rasszista álláspont munkált a koponyavizsgálatok hátterében, az 1970-es években bekövetkezett szemléletbeli fordulat hatására pedig a bioarchaeológiának nevezett multidiszciplináris szemlélet válik uralkodóvá, „mely az embertani maradványokat egy ok-okozati történések összjátékában kezdte el szemlélni” (László 2022: 69). Ez az új irányzat az emberiséget és annak közösségeit ért kulturális és környezeti hatásokra következtet az emberi maradványok vizsgálata segítségével. A megújulás szükséges elemei az olyan kiállítások és programok is, melyek elkezdik lebontani a falat a kutatók, múzeumok és a látogatók között. Ilyen podcastokat, régészeti szakmai blogokat, kiállításokat és hozzájuk kapcsolódó múzeumpedagógiai programokat vett sorra László Orsolya – Magyarországon az első ilyen kezdeményezés a váci múmiák bemutatása volt 2006-ban.
Keményfi Róbert munkájában bemutatott példa élesen világít rá, hogy a milyen súlyos emlékeket őrző örökséggel kell megbirkóznia egy-egy múzeumnak, amelyek emberi maradványokból álló gyűjteményt birtokolnak. A Szinti fejmodellek a vitrinben. Embertan és morális kartográfia című esettanulmánynak Sophie Ehrhardt, a Tübingeni Egyetem professzorának a Harmadik Birodalomban végzett kutatása a tárgya. Ehrhardt 1938-tól fajbiológiai és rasszhigiéniai kutatásokat végzett a Birodalmi Egészségügyi Hivatal (RHF) kötelékében: koncentrációs táborokban és gettókban készített “adatfelvételeket”. A szintikről és romákról készített adatfelvételi indexeit pedig felhasználták a németországi cigányság auschwitzi haláltáborba deportálása során. Az általa végzett vizsgálatok körülményei, indítékai és utóélete mind szakmailag, mind morálisan erősen megkérdőjelezhetők. Ennek ellenére 1957-ben egyetemi professzorrá nevezték ki és egészen az 1980-as évekig használta „kutatásaihoz” a szintikről és romákról készített indexét. Többször is vizsgálatot indítottak ellene, ő azonban mindvégig „tiszta tudományként” tekintett vissza munkásságára, „részéről a cél, a cigány népesség antropometriai adatainak felvételezése, […] a romák elkülönítésének »tudományos« megalapozása volt” (Keményfi 2022: 124)
Az Emberi maradványok a múzeumokban cmű kerekasztal-beszélgetésbe aktívan bekapcsolódott a közönség is. Az alsó sor képeinek a hátterén a Sophie Ehrhardt által készített feljmodellek és a váci múmiák láthatók.
A beszélgetés a továbbiakban a tudományos cél érvényességének és az erkölcsiség határának libikókaszerű területét igyekezett feltérképezni. A beszélgetőpartnerek személyes véleménye és különböző szakmai háttérre, érdeklődése miatt számos eltérő szempontot mutattak fel olyan kérdésben, mint: milyen céllal és milyen módszerrel vizsgálhatunk emberi maradványokat? Miért és hogyan lehet az emberi leletanyagot kiállítani? Mit lehet és kell kezdeni a múzeumokban felhalmozódott, súlyos múlttal terhelt csontgyűjteményekkel? A kérdésekre azonban nem kaphatunk egyértelmű választ; minden eset egyedi, minden gyűjtemény saját történettel rendelkezik, mely determinál(hat)ja sorsát.
A téma aktualitását és jelentőségét mutatja, hogy a megvitatott problémák a hallgatóságot már a közönségkérdések szekciója előtt ösztönözték a hozzászólások és kérdések megfogalmazására. Mi lehetne az egységes álláspont a kellemetlen múltú csontgyűjteményekkel kapcsolatban – találjuk meg a módját, hogy tisztelettel váljanak közkinccsé (a raktárakban való rejtegetés helyett) vagy azzal fejezzük ki tiszteletünket, hogy eltemetjük elődeink maradványait? Egyáltalán szükséges ilyen univerzális álláspontnak születnie? Hogyan válhatnak a régészek és antropológusok által végzett munkafolyamatok átláthatóbbá a laikusok számára? Milyen lelki-érzelmi aspektusai lehetnek egy ásatásnak? A megszólalások újabb és újabb esetekkel illusztrálták, mennyire érzékeny és ellentmondásos helyzet az emberi csontokkal való foglalkozás; a beszélgetésre szánt idő közel sem volt elég minden szempont kimerítő megvitatására – már ha ez egyáltalán lehetséges. Felvetődött, hogy külön kötetet és/vagy beszélgetést érdemelne a szentek ereklyéinek vizsgálata hasonló perspektívából. Reméljük tehát, hogy folytatódik a számos tudományterület számára kulcsfontosságú kérdéskör diszkussziója.
Felhasznált irodalom:
- György Péter (2009a) Múzeumkritika. Élet és Irodalom. LIII. (35) 14.
- György Péter (2009b) A restitúció kultúrája – Kommentár Az igazi kérdéshez. BUKSZ XXI. (3) 244–249.
- György Péter (2021) A kolonializmus után, a rasszizmus idején. MúzeumCafé XV. (83) 43–133.
- Keményfi Róbert (2022) Szinti fejmodellek a vitrinben. MúzeumCafé XVI. (90) 105–135.
- László Orsolya (2022) Életeken át – csontokon keresztül. MúzeumCafé XVI. (90) 67–81.
- Wilhelm Gábor (2022) Csontok és múzeumok antropológiai nézőpontból. MúzeumCafé XVI. (90) 47–65.
Szöveg és képek: Baranyi Janka
Kiemelt kép: Biczó Piroska ásatása 1975-ben: 4, 5, 6, 7 és 8 csontváz. (Thorma János Múzeum Fotótár F 11406)
ELTE Néprajz Blog 