Mi a szerepe ma egy múzeumnak? Milyen hatást gyakorolnak az identitásra, a társadalmi érzékenységre, a digitális ismeretek és kompetenciák fejlesztésére? Milyen szakmai elvek mentén teszik mindezt? Miként gondolunk ma a múzeumokra: mint a szórakozás vagy mint a tanulás helyszíne? És mennyire fontos a mai világban a szórakozva tanulás? Intézetünk doktorandusza, Prikler Szilvia Beatrix részt vett a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) Múzeum – Örökség – Kommunikáció című konferenciáján, ahol a mai magyar muzeológia legfontosabb kérdéseit járták körül 2022 októberében Kolozsváron.
A konferenciát a Kriza János Néprajzi Társaság és a Sapientia EMTE Alkalmazott Társadalomtudományok Tanszék közösen szervezte 2022. október 14-én, Kolozsváron, az Erdélyi Néprajzi Múzeumban. Én a Skanzen önálló szervezeti egységeként működő Magyarországi Tájházak Központi Igazgatósága színeiben vettem részt a konferencián több kollégámmal együtt. Mivel az előadásom a B szekcióban volt, ezért a plenáris ülések után főként ennek a szekciónak az előadásait hallgattam végig.
A KJNT pillanatképei a Múzeum – Örökség – Kommunikáció című konferenciáról, 2022, Kolozsvár
A köszöntőket követően két plenáris előadással nyitott a konferencia, melyek között az elsőt Berényi Marianna, a Néprajzi Múzeum Kommunikációs Főosztályának megbízott vezetője tartotta Új épület – új kommunikáció? A Néprajzi Múzeum és a néprajzi muzeológia változó jelene a kommunikációs praxis tükrében címmel. Érdekesnek tartottam, hogy a központi kommunikációt hogyan igyekeztek beágyazni egy nemzetközi problémakörbe, és erre a problémára milyen megoldásokkal készültek. Felvezetésként a társadalom és a néprajztudomány távolodását vázolta fel, melynek következtében az etnográfia világszinten egzisztenciális válsággal küzd, ahogy ezt szakmai körökben itthon is tapasztaljuk. E távolságot próbálta áthidalni a Néprajzi Múzeum megnyitása kapcsán zajlott kommunikációs kampány, melyben a jelenkutatás fontosságára hívták fel a figyelmet. A Néprajzi Múzeum új épületével a kommunikációs stratégiát és az arculatot is megváltoztatták, új médiumokat nyitottak, az internet mellett az utcára is kiléptek és elindították az EtnoKultúra című sorozatot is.
A második plenáris előadást Lakner Lajos, a debreceni Déri Múzeum tudományos igazgatóhelyettese tartotta Változó látogatói magatartás. Változó múzeum? címmel, melyben a látogatók elvárásaihoz igazodó, állandóan változó múzeumi fejlődést mutatta be. Az 1960-70-es évek didaktikus, hosszú oktatási szövegekkel dolgozó kiállításai után az 1980-90-es években a múzeumok finanszírozási problémái mentén bizonyítaniuk kellett, hogy a társadalomnak szükségük van rájuk, ezért a figyelem a társadalom kulturális igényeire terelődött, és az installáció is egyre fontosabbá vált. Az ezredfordulóval a társadalmi részvétel szerepe is felértékelődött, a tömegkultúra egyre inkább behatolt a múzeumba, a műtárgyak szintjén az eredetiség szerepe csökkent, a másolatoké pedig nőtt. Napjainkban a látogatói elvárások között az élményszerűség, a szórakozva tanulás, a szinesztézia (több érzékszervre egyszerre való hatás) az alapvetőek. Tapasztalatom szerint ez a fejlődés rengeteg vitát generál a muzeológusok között, hiszen nem könnyű eltalálni a megfelelő arányokat. Egyesek még inkább az informatív jellegű kiállításokra esküsznek, és sok esetben az anyagi problémák miatt a digitalitás és interaktivitás sajnos szóba sem jöhet, ezért hatalmas a szakadék múzeum és múzeum között.
Innovatív kiállítások
A plenáris előadások után a konferencia két különböző helyszínen, két párhuzamosan futó szekcióban folytatódott. Az elsőnél az “A” szekciót hallgattam meg, ahol Pozsony Ferenc, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének tanára Narratív jellegű kiállítások címmel beszélt a moldvai csángó örökség múzeumokban és tájházakban való megjelenéséről. Mivel a moldvai kutatásokról elmondható, hogy a folklór jellegű gyűjtések túlsúlyban vannak a tárgyiakhoz képest, ezért a moldvai anyagot bemutató kiállításokat érdemes minél inkább a köztudatba hozni, hogy a tárgyi kultúra is minél inkább ismertté váljon. Az előadó így külön-külön bemutatta Bákó, Trunk, Újkígyós, Válaszút, Szabófalva, Pusztina, Lészped, Magyarfalu, Lábnik, Frumósza és Csernáton muzeális intézményeinek moldvai kiállításait. Abban a szerencsés helyzetben voltam az előadás kapcsán, hogy több, a felsoroltak között szereplő intézményt is láthattam, sőt, Csernátonban és Pusztinán szakmai gyakorlaton is voltam Pozsony Ferenccel, így az előadás még az egyetemi emlékeimet is előhívta, ami plusz érzelmi töltetet is adott.
A KJNT pillanatképei a Múzeum – Örökség – Kommunikáció című konferenciáról, 2022, Kolozsvár
A szekció második előadását Sári Zsolt, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum általános főigazgató-helyettese tartotta Erdély reprezentációja a Szentendrei Skanzenben címmel. Rövid történeti bevezetőjében elmondta, hogy az 1999-es tusnádfürdői népi építészeti konferencián merült fel az igény Erdély önálló népi építészeti zónaként való bemutatására. Ennek ekkor már nem volt akadálya, ugyanis a Skanzen alapító okirata 1998-ban módosult, és lehetővé tette a határon túli és a diaszpórákra vonatkozó gyűjtéseket is. A területi és megnevezési meghatározás kapcsán pedig az a döntés született, hogy a közbeszédhez igazodva Erdély alatt a Trianon után elcsatolt területeket értik, és ennek a résznek a bemutatására törekszenek a 20. század elejétől a napjainkig tartó időmetszetben. A vállalás mérete és jellege miatt változtatni kellett a módszereken is: a fő cél az volt, hogy az épületeket az eredeti helyükön őrizzék meg, így csak azokat vásárolták meg, melyeket a tulajdonos lebontásra szánt, a többi kiválasztott épületet pedig építészeti felmérés után hiteles másolatban építették meg. A kiállítások megalkotásában is számos újítást vezettek be, a koncepciókat és a berendezéseket tárgyaló tudományos tanácsüléseken az épületek belső tereit 1:1 arányú modellezések is kísérték (melyeken mi, muzeológusok az elejétől a végéig részt vettünk). Az enteriőrök mellett számos termes jellegű kiállítás is akad, melyeket más interpretációs eszközökkel, például élő történelem játékkal is erősítenek, amelyek célja röbbek között a történelmi traumák társadalmi szintű feldolgozásának segítése is. További újítás volt a nagy számú installációs tárgy rekonstrukcióban történő elkészíttetése. Erre a személyes példámat hozom, ugyanis a kiállításokba kerülő papírrekonstrukciók elkészíttetése az én feladatom volt. Ez azt jelentette, hogy bizonyos tárgyakat, melyek eredetijét nem lehetett kirakni állományvédelmi okok miatt, vagy melyekből sok kellett, de csak 1-1 minta állt rendelkezésre (pl. levéltárban őrzött dokumentumok, korabeli újságok, termékek dobozai), azokból hiteles másolatot kellett csináltatnunk. Ehhez rengeteg utánajárással kellett elmerülnöm a papírfajták és -minőségek világában, a 3D szkennelés rejtelmeiben és a tárgyak korszakolásában.
A szekció utolsó előadását Tötszegi Tekla, az Erdélyi Néprajzi Múzeum igazgatóhelyettese tartotta Múzeumi élmény látássérülteknek az Erdélyi Néprajzi Múzeumban címmel. Bevezetőjében elmondta, hogy Romániában 2006-ban törvény született a múzeumi hozzáférhetőségről, melynek kapcsán azzal szembesültek, hogy a látássérültek számára korlátozott élményanyagot kínált a múzeum. E felismerésből jött létre egy projekt, amely eredményeként az állandó kiállítás kisebb, de tapintható változatát alkották meg, illetve a látogatói útvonalat érzékeltető sávozást építettek a padlóba. Emellett integrált és érzékenyítő foglalkozásokat is tartottak Érzékek labirintusa címmel, mely elősegíti a társadalmi érzékenyítést.
Szerteágazó múzeumi örökségek
A következő turnus “B” szekcióját Bakos Áron, a Néprajzi Múzeum muzeológusa kezdte A múzeum nehéz örökségei címmel, melyben az örökség sötét oldaláról beszélt. Ilyen például a háborúk, a halál, a népirtások, történelmi traumák vagy a gyarmati örökség, melynek kapcsán felvetődik a kérdés, hogy a gyarmati tárgyakat birtokló múzeumoknak vissza kell-e adni azokat a forrásközösségeknek? Ez szintén kiemelt nemzetközi téma az utóbbi időben, az ICOM 2022-es konferenciája is foglalkozott vele, illetve MúzeumCafé 2021-ben egy teljes lapszámot szentelt a témának. A múzeumok alaptevékenységeiből fakadóan is felmerülhetnek vitatott kérdések, melyek a forrásközösségek életébe való beavatkozásként értelmezhetők. Ilyen a megőrzés kapcsán a sírfák megőrzésének etikussága, vagy a gyűjtés kapcsán az a problematika, hogy a felgyűjtés miatt a szokás megszűnhet, mert már muzeologizálva lett, illetve a nyilvánosság kapcsán például a törzsi szakrális tárgyak teljes nyilvánossága, pedig eredeti közegében csak a beavatottak számára volt elérhető.
A következő előadást én tartottam, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum önálló szervezeti egységeként működő Magyarországi Tájházak Központi Igazgatóságának néprajzos muzeológusaként Tájházak a digitális térben címmel. Előadásomban a Tájházigazgatóság rövid bemutatása és eddigi eredményei után rövid áttekintést adtam a tájházak digitális és kommunikációs kompetenciáiról, a COVID-19 alatt végzett fejlesztések jó példáiról, illetve egyéb kezdeményezésekről, melyek jó gyakorlatokként példával szolgálhatnak nem csak a tájházak számára. Az előadás interaktivitása miatt a jó gyakorlatok közül néhányat részletesen be is mutattam, például a szegedi Napsugaras Tájház online szabadulószobáját, vagy a Kelet-magyarországi tájházak Facebook közösségének tevékenységét.
A szekció utolsó előadását Nagy Zsolt, a BBTE Hungarológiai Doktori Iskola hallgatója tartotta A (paraszt)kertek múzeumi reprezentációjának, hasznosításának lehetőségei és skanzenbeli rekonstruálásának kihívásai (romániai és magyarországi példák) címmel, melyben növényi génmegőrzés in situ fontosságára hívta fel a figyelmet, illetve arra, hogy ha az ember és a természet szimbiózisáról beszélünk, akkor ebbe a ház körüli növények és kertek is beletartoznak. Ezután tájházak, a szentendrei Skanzen és a nagyszebeni Astra Múzeum jó példáit hozta az etnobotanikai gyakorlatok megvalósítására. Az előadás után személyesen is sikerült beszélnünk, mivel a Tájházigazgatóságnál végzett eddigi munkám során számos jó példát láttam én is, melyek segíthetik kutatását.
A KJNT pillanatképei a Múzeum – Örökség – Kommunikáció című konferenciáról, 2022, Kolozsvár
A turizmusélénkítő kommunikáció lehetőségei
A szünet után folytatódó “B” szekciót Schultz Éva, a Budapesti Gazdasági Egyetem Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Kar tanárának A múzeumok és a turizmus kapcsolódási pontjai Magyarország vonatkozásában: helyzetkép és lehetőségek című előadásával kezdték. Ebben elhangzott, hogy a múzeumoknak a turizmussal megegyező céljuk a látogatógenerálás, ezért nagyon fontos a látogatófelmérés és a látogatói igényekhez való alkalmazkodás, abban viszont a múzeumoknak megvan az előnye, hogy hitelesség szempontjából a látogató még mindig inkább a múzeumnak hisz bármilyen más intézményhez képest. Viszont az önreprezentáció a legfontosabb: ami nincs fent Tripadvisor-ön, az nem létezik a turisták számára.
A következő előadást Horváth Alpár, a BBTE Földrajz Kar Gyergyószentmiklósi Kihelyezett Tagozatának oktatója tartotta Múzeumok a székelyföldi turizmusban címmel. Előadásából kiderült, hogy az utazási irodáknak és az ott dolgozó idegenvezetőknek mekkora szerepe van az újabb látogatók bevonzásában. Ez a „turistafolklór” szempontjából is fontos, melynek köszönhetően a múzeumok bekerülhetnek a köztudatba. Emellett számos más kérdés is felmerülhet: a múzeum az épületet vagy a gyűjteményt jelenti a látogató számára? A muzeológia vs. turizmológia vajon egyenlő-e a muzealitás vs. élményközvetítés problematikájával? A gyűjteménykezelésről az értékesítés felé mutató tendencia szakmai alkalmazkodásnak számít-e?
A szekció utolsó előadását dr. Pál-Kovács Dóra, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum ágazataként működő Szellemi Kulturális Igazgatóságának szakmai referense tartotta Táncoló múzeum? A tánc mint társadalmi rítus múzeumi bemutatásának lehetőségeiről címmel. A rövid terminológiai bevezető után kitért arra, hogy a táncot eddig főként a tárgyi anyagon keresztül mutatták be a múzeumokban, pedig számos aspektusa (mint a társadalmi, közösségi, rituális, vallási) nem kézzel fogható, így ezeket, mint szellemi örökséget kell bemutatni, ami számos újabb muzeológiai kihívást jelent.
Mogyorósi Ágnes, a válaszúti Kallós Zoltán Néprajzi Gyűjtemény muzeológusa A Kallós Zoltán Néprajzi Gyűjtemény lehetőségei a digitalizáció korában címmel tartott előadást, melyben bemutatta a gyűjtemény utóbbi időszakában végzett digitális fejlesztéseket: a digitális adatbázis készítését a MúzeumDigitár felületen, a Magyar Nemzeti Múzeummal végzett Központi Digitalizálási Stratégia mintaprojektjében végzett 200 tárgyra vonatkozó digitalizálást, melyek közül több 3D-s változat is van, illetve a gyűjtemény új audioguide rendszerét, melyet „Kallósnál” név alatt mobilapplikációként lehet használni.
A szekció és a konferencia utolsó előadását pedig Vajda András, a Sapientia EMTE Alkalmazott Társadalomtudományok Tanszékének oktatója tartotta Múzeum – kommunikáció – közkapcsolatok címmel, melyben elmondta, hogy a múzeum a korok és kultúrák közötti kommunikáció csatornája, ezért a múzeumnak is meg kell jelennie azokon a platformokon, ahol a közönsége is jelen van, mint a közösségi média felületei és a videómegosztó portálok. Ezt oly módon kell megtenni, hogy informatívak is legyenek, és az ömlesztett tartalmak helyett a konkrét célmeghatározás és az ehhez való igazodás is egyértelmű legyen. Ezt azért volt fontos kiemelni, mert a COVID alatt végzett kutatása kapcsán kevés jól strukturált példát talált, és bár evidenciának tűnhet, nem lehet elég sokszor elmondani.
Képek: Kriza János Néprajzi Társaság
ELTE Néprajz Blog 
“Múzeum – Örökség – Kommunikáció – Beszámoló a KJNT kolozsvári konferenciájáról” bejegyzéshez 2 hozzászólás