A géppel írott szó jelentősége, az államhatalom és ennek kijátszása elevenedik meg Tánczos Vilmos visszaemlékezésében, amelyből megtudhatjuk miféle nehézségeket okozott az 1980-as évek Romániájában egy magyar karakterekkel felszerelt írógép, vagy milyen intenzitással követte nyomon az erdélyi magyar értelmiség magyarországiakkal való „gyanús” kapcsolattartását. Szó esik még a tusnádfürdői évekről, iskolai színjátszásról és a privát ellenállás hétköznapi formáiról gazdag képmelléklettel.
Írógépről először akkor hallottam, amikor iskolába készültem, azaz 1965 táján. Az írógép egy tréfás vers főszereplője volt, amit édesapám olvasott fel nekem, talán valami korabeli gyermekújságból. Vélhetően a közelgő iskolakezdés gondolatával akart megbarátkoztatni, ugyanis a vers egy hozzám hasonló korú, tudatlan kisfiúról szólt, aki az iskolától való félelmében különleges ajándékot, egy írógépet kért a szüleitől, mert azt remélte, hogy ennek birtokában neki majd a iskolában „nem kell írni megtanulni”. Az idézőjelbe tett mondat, emlékezetem szerint a vers utolsó sora, annak vicces poénja volt. Azidőtájt a versben szereplő írógép számomra még teljesen elképzelhetetlen tárgy volt, amihez nem tudtam semmiféle képzetet társítani.
1. Tánczos Vilmos pionírként 1970-ben. 2. Tánczos Vilmos szülőfaluja Csíkszentkirály 1995-ben. 3 Első osztályos csoportkép 1966-ban, Szabó Magda tanítónővel. Tánczos Vilmos (felső sor balról az ötödik).
Aztán később a falubeli hivatalos helyeken, például a néptanácsnál, a falusi iskola titkárságán és a helyi gyárak irodáiban valóban találkoztam az írógéppel, de nem nyerte el a tetszésemet. Az írógépet biztonsággal csattogtató titkárnők imponáló, tekintélyes személyek voltak, akik nagy hatalmú főnökeik és az állam parancsait közvetítették, és ennek megfelelően fenn is hordták az orrukat. A géppel írt papíroktól általában félni kellett. Gyakran valami kötelezettségre, terménybeszolgáltatásra vagy valamilyen hivatal előtti kötelező megjelenésre figyelmeztettek. Írógéppel írt szöveghez kapcsolható örömre gyermekkoromból csak egyre emlékszem, arra, amikor kisiskolás koromban a Jóbarát című gyermekújságtól fejléces papíron gépelt levelet kaptam. Ez valami egészen hihetetlen csodás fenomén volt, nem is hittem el, hogy az én falumba és éppen számomra ilyen levelet hozott a posta. Ma már pontosan nem emlékszem, milyen ügyben leveleztem a szerkesztőséggel, miket küldözgettem akkor nekik.
A Jóbarát című magazin megőrzött példányai az 1970-es évekből, Tánczos Vilmos példányai
1979-ben kezdtem az egyetemet Kolozsváron magyar–orosz szakon. Bölcsészek voltunk, de írógépe kevés társamnak volt. Emlékszem, egy-egy szemináriumi dolgozaton gyakran hónapokon át dolgoztunk, de ezeket és a diákköri dolgozatainkat is csak kézzel írtuk, majd a fogalmazványokat órán felolvastuk. Magukat a szövegeket a tanároknak beadni nem kellett.
“1978-ben felvételiztem a BBTE magyar-orosz szakjára. Utána 9 hónap sorkatonaság következett, majd 1979 őszén kezdtem el az elsőévet.” 
“Kolozsvárt először 1977-ben XI. osztályos koromban jártam. Az egyetem a felvételire készülőknek tanfolyamokat szervezett, amelyen igazolvánnyal lehetett részt venni.” 
“A hivatalokban a hivatalos iratainkat (például személyi igazolvány, születési bizonyítvány, egyetemi diploma stb.) gépelve fogadták el. Rendszerint hitelesíteni is kellett ezeket, amit a kibocsátó vagy egy közjegyzői iroda végzett. Hitelesítéskor az egyik gépelt másolati példányt a hiteles helyen hátra kellett hagyni.” 
“Csoportkép magyar szakos évfolyamtársaimmal.” 
“Almaszedés. Minden tanév elején kötelező mezőgazdasági idénymunkán vettünk részt, ami mintegy két hétig tartott.” 
“Láng Gusztáv tanár úr a 20. század első felének magyar irodalomtörténetét tanította. Az óráit nagyon szerettük. Az órán készült kézi jegyzetek alapján egyik évfolyamtársam gépi tisztázatot készített, amit a vizsgára való felkészülésben használtunk.” 
“Péntek János Általános etnológia kurzusa fakultatív tárgy volt harmadéves korunkban heti két órában.”
A szerkesztőségekhez vitt kéziratokat viszont valahogyan le kellett gépelni, és akik irodalmi babérokra törtek, azok az egyetemen is gépirataik másolati példányait osztogatták, és a Gaál Gábor Körön is ilyen formában olvasták fel verseiket, novelláikat. Végzéskor a szakdolgozatot is gépelve és bekötve kellett leadnunk minimálisan 40 vagy 50 oldalnyi terjedelemben. Egyes hallgatók maguk gépelték, mások pedig pénzért gépeltették le műveiket.
„Másodéves egyetemista koromban 1981-ben a Kolozs megyei magyartanárok módszertani ülésén, Csőgör Enikő tanfelügyelő beleegyezésével, de csak programon kívül olvastam fel a középiskolások számára szervezett irodalmi tantárgyversenyeket kritizáló, Pierre Bourdieu eszméire alapozott írásomat, amelynek fogadtatása egyáltalán nem volt kedvező, a fiatalos demitizáló bírálatot a gyakorló magyartanárok nem vették jó néven. Ez lett az első „tudományos” publikációm, amely az egyetemisták háromnyelvű (román–magyar–német) lapjában, az Echinox folyóiratban is megjelent.”
Szóval írógépre egy bölcsésznek végül is szüksége volt. Én az írógépemet másod- vagy harmadéves koromban egyik évfolyamtársamtól, egy sepsiszentgyörgyi fiútól vásároltam, aki akkor az Attila úton egy villanegyedben, drága albérletben lakott, és azidőtájt valamiért pénzre volt szüksége. Emlékezetem szerint 2 000 lejt fizettem érte, ami körülbelül egy havi átlagfizetésnek felelt meg. (Viszonyításként: a havi ösztöndíjam 425 lej, 1983-ban az első tanári fizetésem 1940 lej volt.) Úgy emlékszem, az üzletben is hasonló árban lehetett kapni írógépeket, egy Erika márka talán 2400 lej volt, de ezeken a bolti gépeken nem voltak magyar karakterek. Előfordult, hogy a fém betűtestekre a románok helyett valahogyan utólag ráapplikáltak bizonyos magyar ékezeteket, de ez sohasem sikerült tökéletesre: a forrasztott ékezetek rendszerint túl erősen benyomódtak a papírba, olykor ferdék voltak, és emiatt a gépirat összképe nem volt tetszetős.
„A közösségekről írt eszmefuttatásomat talán valamelyik egyetemi tudományos diákkör keretében olvashattam fel, bizonyára ezért gépeltem le.”
Az én régi zöld zománcos Continental írógépem sokkal szebb volt. Eredeti magyar betűi is voltak, ráadásul jóval nagyobbak és szebb alakúak, mint az üzletben kapható új gépek betűi. Ez a gép számomra és mindenki számára, aki csak ránézett, a régi jó magyar világot jelentette, az első világháború előtti boldog és biztonságos békeidőket idézte. A belvárosban a Búza utcában volt egy hozzá illő öreg írógépjavító is, akihez időnként elvittem kitisztítani, lezsírozni. Egyszer a sorváltója is elromlott, amit ugyancsak ez az öregúr javított meg. De ez már később, az egyetem elvégzése után történt, amikor már a Székelyföldről hoztam fel hozzá a gépet, és legnagyobb ámulatomra a jó öreg szaki nemcsak a hibát javította meg, hanem ráadásként erős bőrből új fogantyút is készített az írógép táskájának, amiért nem vett el pénzt. Ez a régi munkamorál azokban az években már ritkaság volt, csak ilyen régi kolozsvári magyar iparosok körében lehetett effélével találkozni.
Tánczos Vilmos zöld zománcos Continental írógépe
A kézzel írt szöveg az ideiglenesség, a géppel írt pedig a véglegesség benyomását keltette. Egy igényes és valóban véglegesnek szánt gépelvényt, például egy bekötött szakdolgozatot ezért technikailag is tökéletes formába kellett hozni. A betűelütéseket vagy egy-egy hibásan fogalmazott helyet lehetetlen volt tökéletesen kijavítani. Kevésbé igényes gépelvények esetében a hibás helyekre xxx-eket gépeltünk, és felette a sorközben géppel vagy utólag kézírással javítottunk. De ennél igényesebb javítási lehetőségek is voltak, amelyekhez már a papírüzletekben kellett technikai eszközöket vásárolni: a hibásan leütött betűre gépelés közben egy gyorsan száradó fehér festékkel rá lehetett festeni, vagy hosszabb javítás esetén ugyancsak fehér ragasztószalagot lehetett helyezni ezekre a hibás helyekre, és ezt követően az így megmunkált papírra a megfelelő helyen rá lehetett gépelni újra a helyes karaktereket. Ezeket a javításokat természetesen csak az első példányon lehetett mívesen végrehajtani, az indigóval készült másolati példányokon nem.
Gépeléskor az eredeti mellett általában 2-3 másolat is készült, de ha valaki nagyon vékony papírra gépelt, a gépbe akár 9-10 írópapírt is belehúzhatott a közéjük helyezett indigóval együtt. Noha így az utolsó példányok már nehezebben voltak olvashatók, az írógép végül is alkalmas volt a sokszorosításra. Az államhatalom épp ezért félt az írógépektől. A félelmet táplálta az is, hogy míg egy kézzel írt veszélyes szöveg szerzőjét könnyű volt azonosítani, a személytelen gépirat esetében ez már problematikusabb volt. De némi szakértelemmel ez is lehetséges volt, mivel két teljesen egyforma írógép nem létezett, és ha a rendőrségnek vagy a titkosrendőrségnek valóban szüksége volt rá, egy ilyen feladatot könnyen meg tudott oldani. Ezt mi magunk is tudtuk.
Úgy emlékszem, épp ebben az időben, az 1980-as évek elején hozták azt a törvényt, hogy az írógépeket egy-egy minta gépelvény kíséretében a rendőrségen be kell jelenteni. Ezt a bejelentést én szándékosan elmulasztottam. Nem hanyagságból, hanem azért, mert úgy gondoltam, hogy jobb, ha adott esetben nem tudják majd a gépet azonosítani. Ez részemről igen naiv elképzelés volt, mert amikor valóban szüksége volt rá, a Securitate azonnal és könnyedén kiderítette egy-egy gépirat eredetét. Én ugyan a magam írógépével semmiféle rendszerellenes tettre nem készültem, de tudtam, hogy ezzel a géppel már korábban is készültek olyan szövegek, amelyek adott esetben bajt okozhatnak. A német mellékszakos évfolyamtársam, akitől a gépet vásároltam, „gyanús” polgári filozófusokat, például Karl Poppert fordított, és körünkben terjesztett is, az ilyesmi pedig azidőtájt főbenjáró bűnnek számított. Néhány eszmefuttatásomat, renitens gondolatomat már a bejelentési kötelezettség tudomásul vétele előtt, de utána is, magam is legépeltem, olvasásra odaadtam másoknak is, ami ugyancsak óvatosságra intett a bejelentést illetően.
1-2. Tanévzáró ünnepély a tusnádfürdői általános iskolában, 1985. 3-4. Egyik tavaszi iskolai kirándulásunk alkalmával épp a csernobili atomkatasztrófa napjaiban töltöttünk el három napot a csíkszentimrei Büdösfürdőn, a Dél-Hargitán, miközben az eseményekről semmit sem tudtunk. Tusnádfürdőre hazaérkezve, egészségügyi asszisztensek vártak a vonatállomásban, és mindannyiunkat bekísértek a helyi poliklinkára. A gyermekek jódtabelettákat kaptak.
Az írógépemet végül is rendesen használtam. Az 1980-as évek közepén a gyergyóditrói és tusnádfürdői általános iskola magyartanáraként feladatlapokat is gépeltem vele. Ugyanerre a célra használta az 1985-ben magyar–angol szakot végzett feleségem is, akit angol mellékszakjával a Kárpátokon túlra helyeztek ki, de mivel ezt az állást nem fogadta el, ennek retorziójaként itthon nem alkalmazták a tanügyben, és így az évtized második felében munkanélküliként angolórákat adott Csíkszeredában.
Az iskolások számára legépeltem azokat a színdarabokat is, amelyeket a gyermekeknek betanítottam. Gyergyóditróban nagy sikerrel játszottuk a Rusticus imperans (A falusi császár) című 18. századi iskoladrámát, Tusnádfürdőn pedig a Csukás-tó partján a zsúfolásig megtelt kultúrházban a Lúdas Matyi saját magam által dramatizált változatát és a A falu végén kurta kocsma című Petőfi-vers által ihletett, a gyermekekkel közösen kitalált verses népi táncjátékot (utóbbiakat igaz, hogy csak egyszer, mert a további előadásokat megtiltották).
Plakát, 1988.Tusnádfürdőn a gyermekek általam betanított színielőadásaira (Lúdas Matyi, Rusticus imperans és mások) a Csukás-tó partján lévő kultúrházban került sor. A plakátokat maguk a gyermekek rajzolták. A Rusticus imperans (A falusi császár) című 18. századi világi tárgyú csíksomlyói iskoladrámát egy csíkszentgyörgyi tanárkollégámtól, Czikó Gergelytől kölcsön kapott elrongyolt gépirat alapján előbb 1984-ben Gyergyóditróban, majd 1988-ban Tusnádfürdőn tanítottam be, mindkét helyen nagy közönségsikerrel. Utóbbi helyen a darabot csak egyetlen alkalommal tudtuk előadni, mert az előadást betiltották. A gyermekek a maguk által készített plakátokat az iskolában és a városban is kiragasztották, de ezek a város akkori vezetőségének nem tetszettek. Ebben az időben nyilvános térben magyar szöveget elhelyezni már nem lehetett. Emlékezetem szerint a plakátokat már az első előadás előtt le kellett szednünk, és később több előadást már nem is engedélyeztek. Egy plakátot megőriztem, de sajnos nem elég gondosan, a szélét szétrágták az egerek.
Egy alkalommal ingázó tanárként a kis fürdőváros vasúti állomásában az esti vonatra várakoztam, amikor egy rendőri őrjárat igazoltatott. Táskámban megtaláltak egy géppel elkezdett faliújságcikket, amelynek ez volt a címe: „Jules Verne, a XIX. század nagy álmodója”. Ez nagyon nem tetszett a milicistáknak, és nyomban azt kérdezték, hogy be van-e jelentve az írógépem. Igent válaszoltam, de mégis bekísértek a helyi milíciára (az esti vonat közben elment), ahol a táskámból aztán egyéb gyanús dolgok, például Magyarországon kiadott magyar nyelv és irodalom tankönyvek is előkerültek, ami számunkra, tanárok számára azidőtájt kifejezetten tiltott dolog volt. Úgy emlékszem, hogy a milicisták mindezt jelentették az iskolaigazgatómnak is, aki a saját írógép didaktikai felhasználását alapjában véve helytelenítette, a magyarországi tankönyvek és egyéb segédeszközök használatát pedig kategorikusan megtiltotta, de az ügynek egyéb következménye nem történt. A faliújságcikkek gépelésének egyébként is vége lett, mert 1986–1987 táján a tanintézmények nyílt tereiben mindenféle magyar nyelvű szöveg megjelenítését megtiltották. Akkortájt a vasútállomási igazoltatást egyszerű véletlennek tartottam, pedig nem volt az. Sőt most úgy gondolom, hogy a helyi milíciának ez a kis különítménye kifejezetten miattam jött ki akkor este az állomásra. Utólag, az 1990-es években a szekusmappámból tudtam meg ugyanis, hogy mivel 1981. március 15-e óta magyar irredentizmusért és magyarországiakkal való kapcsolattartásért már másodéves egyetemistaként a Securitate megfigyelése alatt álltam (leveleimet elolvasták, telefonbeszélgetéseimet lehallgatták, beszervezett tanártársaimat velem kapcsolatban kihallgatták stb.), később 1984-ben a Tusnádfürdőre történt áthelyezésemkor a helyi rendőrségnek is figyelmébe ajánlottak, és ők öt éven át titokban el is végezték a velem kapcsolatos feladataikat.
A be nem jelentett írógépemmel végül két valóban rendszerellenes cselekedetet is végrehajtottam. 1988 és 1989 őszén a tanfelügyelőség Tusnádfürdőn nem engedélyezte a magyar nyelvű V. és VI. osztály elindítását, ami miatt a szülők mind a két esztendőben sztrájkba kezdtek, gyermekeiket minden megfélemlítés és egyéb pokoli körülmény ellenére több mint egy-egy hónapon át nem engedték iskolába. A magyar nyelvű oktatásért való ilyen nyílt fellépésre ebből az időből Erdélyből máshonnan nem ismerek példát. A lezajlott eseményekről mindkét alkalommal sűrű sorközzel, az írópapír mindkét oldalára gépelve adatolt összefoglalót készítettem, amit Ernszt Árpád budapesti barátom (tudományos nevén Varga E. Árpád, az Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című hatalmas munka szerzője) csempészett át a határon, és juttatott el Bodor Pál (Diurnus) újságíróhoz, aki a helység és a forrás megnevezése nélkül valamelyik nagy országos napilapban mindezt címoldalon közzé is tette, majd a szöveget A hisztéria szükségállapota című, 1990-ben megjelent könyvébe is felvette (213–220. old.).
A tusnádfürdői sztrájk, 1988
A szép Continental írógépem 1993 táján, már kolozsvári tanársegéd koromban lett privát múzeumi tárggyá, és adta át helyét a személyi számítógépnek. Erdélyországban az utolsók között voltam, akik lemondtak róla. Hűtlen pálfordulásom idején az én ismeretségi körömben már csak Csetri Elek történész és Keszeg Vilmos etnográfus voltak az írógéphez hű utolsó mohikánok. Szerettem ezt a szép régi Continental gépet, jó emlékeket őrzök róla. Időnként most is letörlöm róla a port, mintha simogatnám. Köszönöm neki, hogy amikor a legfontosabb volt, önfegyelemre és a leírt szó megbecsülésére tanított.
Tánczos Vilmos erdélyi magyar néprajzkutató 1959-ben született Csíkszentkirályon. Kolozsvárott szerzett magyar-orosz szakos diplomát 1983-ban, majd ugyanott doktorált 1999-ben. Gyűjtéseit Moldvában és Gyimesben végezte, érdeklődése középpontjában a vallásos folklór, nyelv és az identitás áll. Szakterülete a népi vallásosság, azon belül is az archaikus imádságok, amelynek textológiai és szimbolikai kérdéseivel foglalkozik. Fontosabb művei: A csíksomlyói kegyhely története (1990), Gyöngyökkel gyökereztél. Gyimesi és moldvai archaikus imádságok (1995), Elejtett szavak. Egy csíki székely ember nyelve és világképe (2008), Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről (2011), Csíksomlyó a népi vallásosságban (2016)
ELTE Néprajz Blog 
“Tánczos Vilmos: „Köszönöm az írógépnek, hogy amikor a legfontosabb volt, önfegyelemre és a leírt szó megbecsülésére tanított”” bejegyzéshez 2 hozzászólás