Milyen út vezet a II. kerületi Bimbó útról egy vietnámi hegyvidéki törzshöz? Mi köze van a gépírásnak a maláriás megbetegedéshez? Vargyas Gábor etnológus professzor kalandos történetei segítenek eligazodni az élet zegzugos dzsungelében, ahol lépten-nyomon belebotlunk az írás rejtelmeibe. A cikk végigköveti a szerző egy bizonyos írógéphez kötődő emlékeit a gyermekkori élményektől kezdve az első gépelt szakdolgozaton át egészen a géptől való végső elbúcsúzás pillanatáig. Végül arra is fény derül, miként került Hanoiba Kató néni Underwood írógépe.
Mikor és hol tanultam meg írógépen írni?
Elsős egyetemista koromban, 1971 őszén, 1972 tavaszán, francia–orosz–néprajz szakos hallgatóként jutottam arra a gondolatra, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenül szükségem lesz a gépírásra. Értelmiségi családunkban édesapám [Vargyas Lajos népzenekutató – a szerk.] és velünk élő nagynéném, Kató is nap mint nap magától értetődő módon verték az írógépet. Ha visszagondolok gyermek- és ifjúkoromra, a II. kerületi Bimbó úti polgári–nagycsaládi lakásban töltött mintegy negyed évszázadra, máig hallom írógépeik kopogását és látom magam előtt a homokfúvott szürkés üvegajtók homályán átsejlő alakjukat, amint íróasztaluk előtt ülve elmélyülten dolgoznak. Velük szemben és/vagy a hátuk mögött mindkét szobában plafonig érő könyvespolcok, rajtuk a nemzetközi folklorisztika művei, dán, francia, katalán, német, litván, orosz stb. szerzők művei, illetve magyar szépirodalom, valamint irodalomtörténeti, történelmi és művészettörténeti munkák tömege; a másik szobában a teljes francia és orosz szépirodalom, Dosztojevszkijtől Puskinig, Victor Hugótól Maupassant-ig, eredeti nyelveken. Kató nagynéném – francia és orosz nyelvű – tolmács és fordító volt, miután korábbi munkahelyét, a Duna Bizottságot otthagyta, leginkább történeti és művészettörténeti cikkeket fordított franciára szellemi szabadfoglalkozásúként.
Vargyas Gábor etnológus, az MTA doktora, a PTE egyetemi tanára 1952-ben született Budapesten. 1976-ban etnográfus diplomát, majd 1981-ben bölcsészdoktori címet szerzett az ELTE-n. Szakterülete a kulturális- és vallásantropológia, illetve Délkelet-Ázsia és a Csendes óceán térségének népei és kulturái. Az 1980-as évek közepétől rendszeresen végzett terepmunkát egy közép-vietnámi hegyvidéki törzs, a brúk között. E témában írt válogatott tanulmányainak egy részét Dacolva az elkerülhetetlennel. Egy közép-vietnámi hegyi törzs, a brúk kultúrája és vallása (2008) című kötetében adta közre. Jelentős külföldi publikációs tevékenységét példázza, hogy e kötet 2018-ban vietnami nyelven is megjelent.
Mindkettejüknek több írógépe is volt. Katónak a minden nap használt gyöngybetűs Underwood gépe mellett volt egy jó nagy, cirill betűs gépe is, ezt egyetemista éveimben már gyakorlatilag nem használta, de még az íróasztala alatt tartotta. Gyermekkori emlékeim közé tartozik, amint egy számomra érthetetlen nyelv olvashatatlan írásjeleit kopogtatja rajta. Apámnak az évek előrehaladtával egyre újabb és modernebb gépei lettek: az elektromos írógépek első példányai külföldről érkeztek, ottani ismerősöktől kéz alatt beszerzett, külföldi rokonlátogatások nyomán ilyen-olyan úton hazajutó, a vámot gondosan kikerülő, holott zsenge ifjúkorukon már rég túl lévő, leharcolt darabok voltak többnyire. Édesapám több generációt végignyúzott belőlük, míg végül a szerelő sem tudott többé életet lehelni beléjük. Ő élete végéig ezeken a gépeken dolgozott, a számítógépes világba már nem tudott, és nem is akart bele-szocializálódni.
Nem tudom, pontosan miért és hogyan, de kezdő egyetemistaként Kató nagynéném Underwood gépét kaptam meg; valószínűleg ő is valami modernebb, jobb géphez jutott akkoriban. Néprajz szakos átvételi dolgozatomat (mert akkoriban a néprajz szak „B” szak volt, amire nem lehetett felvételizni; csak harmadik szakként, két másik „A” szak mellé lehetett felvenni, majd az első év végén „helycserés támadást” végrehajtva átjelentkezni rá) már ezen a gépen írtam meg a hétfalusi csángókról. (Azért emlékszem ennyire pontosan rá, mert a gépiratot nyugdíjba menetele után Barabás tanár úrtól visszakaptam; egész addig gondosan őrizte az egykori Néprajzi Tanszéken, a volt Piarista Gimnázium, később ELTE BTK Pesti Barnabás utcai épületében, negyedik emeleti dolgozószobájában.) A Tanszéken abban az időben emlékeim szerint nem volt elvárás gépelt szöveg beadása, csak a szakdolgozatok voltak természetszerűleg gépelve/gépeltetve és köttetve; a gépírást nem tanították sehol – mint ahogy tudomásom szerint ma sem tanítják a bölcsészkarokon.
Vargyas Gábor Underwood írógéppel készült átvételi dolgozata
A gépeléshez vezető út könnyű volt: a példa – mint láttuk – adott volt. Nyilvánvaló volt számomra, hogy bölcsész értelmiségiként a gépírás ugyanúgy hozzátartozik a sokoldalú, művelt ember „hozományához”, mint az úszni vagy biciklizni tudás, vagy napjainkban az autóvezetés és a számítógép-kezelés. Ráadásul 12 évig tanultam zongorázni, ami a vakon, 10 ujjal való gépelést természetes módon előlegezte meg a számomra. Amikor elszántam magam, feleségem meghozta az épp akkor aktuális gépíró-iskolai leckefüzetet (a szerzőre és a címre már nem emlékszem), ahol a magyar ABC mind a 40 betűjére egy-egy óra gyakorlás volt szánva – majd nekiláttam nagy svunggal. Nagyjából egy hónapon át minden áldott nap egy órát gyakoroltam, végül az összes betűt végig sem vettem (a hosszú í-t, ű-t, ő-t máig némi nehézséggel írom), de a gépelést annyira elsajátítottam, hogy az írógép szinte füstölgött a kezem alatt. Jóval később, második munkahelyemen, az MTA Néprajztudományi Intézetben derült ki számomra, hogy a gépírónő/titkárnőket kenterben ver(t)em gyorsaság tekintetében, mindaddig, amíg a titkárnői állomány le nem cserélődött hivatásos gépírónőkre, bár a versenyt még velük is felvettem egy darabig.
Vargyas Gábor kézzel és géppel írt önéletrajza
Tizenkilenc éves koromtól kezdve tehát szinte mindent géppel írtam és írok máig: ha valami miatt rákényszerülök, hogy kézzel írjak, hamar elfáradok, a kezem begörcsöl, s előbb-utóbb a kézírásom még a magam számára is olvashatatlanná válik. Egyedüli kivétel ez alól az egyetemi órák alatti jegyzetelés volt: az előadások során természetszerűleg senki nem használt írógépet, hogy a kopogással ne zavarja az előadót. A ma megszokott kép, hogy valaki a laptopján pötyög egy előadás alatt, akkoriban teljesen elképzelhetetlen volt.
Ehhez, az írógép „illetlen” helyen való használatához kapcsolódik egy meghatározó kórházi élményem: 1982-ben, pápua-új-guineai tanulmányutam után maláriás betegként feküdtem a Szent László Kórház „Trópusi Osztályán”. Akkoriban a malária fehér holló számba ment idehaza, kevesen utaztak malária-fertőzött területre, az egész kórházi szárnyban mindössze hárman voltunk. A teljes személyzet, ápolónőktől az osztályvezető főorvosig jól ismert bennünket. Ez utóbbi később be is hív(at)ott az egyik egyetemi előadására „személyes tanúságtételre”, ahol a nagy amfiteátrumban tartott előadás keretében sok száz medikus hallgató előtt kellett beszámolnom arról, milyen érzés maláriás betegnek lenni. Ennek a szoros kapcsolatnak köszönhetően abban a helyzetben voltam, hogy én is kérhettem szokatlan dolgokat. Egy alkalommal, amikor már napok óta láztalan voltam és gyakorlatilag gyógyultnak minősültem, de biztonság kedvéért még benn kellett maradnom a kórházban, felvetettem, hogy görcsbe áll a kezem a sok kézzel való jegyzetelés miatt: „kaphatnék-e egy írógépet”? Bánhegyi doktor úr elképedt mosollyal konstatálta, hogy a jelek szerint „tényleg egészséges vagyok”, majd – láss csodát! – másnap reggel megérkezett egy Remington táska-írógéppel! „De, ha kérhetem, legalább a csendespihenő alatt ne használja!” – tette hozzá szinte könyörögve, majd rám kacsintott és magamra hagyott. Az a néhány nap életem egyik legtermékenyebb periódusa volt olvasmány-jegyzetelés szempontjából!
A kórházban kézzel írt jegyzetek P. Bellwood Man’s Conquest of the Pacific (1978, Auckland) c. könyvéből
Ez a történet az írógép „illetlen” helyen való használatáról egy másik – a mai ész számára szintén felfoghatatlan – írógépes emléket is felidéz bennem. Fiatal koromban még bírtam az éjszakázást, a családi vacsora, a gyermekek fektetése után rendszeresen éjjel dolgoztam, kora hajnalig… akkor nincs telefon, senki nem szól hozzám, nem zavar senki, az idegen nyelvű szakszöveg olvasáshoz és íráshoz pedig köztudottan csöndre és magányra van szükség. Ugyan zöldövezetben laktunk és lakunk, a kertes társasház legfelső emelete a maga lapos tetejével és betontálcás plafonjával hőélmény tekintetében semmiben sem különbözik egy paneltől, különösen a nyári hónapok alatt: az ember egy szál fürdőnadrágban ülve is fürdik az izzadságban. Egyszer aztán, hirtelen jött felindultságomban úgy este 21 óra tájban fogtam magam és kipakoltam könyvet, papírt, írógépet az erkélyre, majd a lehetséges következményekkel nem törődve nekiálltam dolgozni. Olvastam, jegyzeteltem, kopogtam az írógépen kora hajnalig. Hogyan bírták a szomszédok? Fogalmam sincs róla, bármilyen hihetetlen is, máig semmi rosszalló visszajelzést nem kaptam, senki szóvá nem tette, nem panaszkodott, mintha mi sem történt volna! Attól kezdve éveken át az erkélyen dolgoztam a nyári hónapokban, mindaddig, amíg a számítógépes világ be nem köszöntött, és a nagy asztali számítógép már a szobához kötötte „alkotó” tevékenységemet.
Péter bátyám viszont nem úszta meg ennyire könnyen. 1988-1990-ben Heidelbergben, az egyetem vendégházában kollégái ugyanis – hallván a mindennapos kopácsolást – egy alkalommal finoman megkérdezték tőle, hogy „nem gondolkozott-e még azon, hogy számítógépet vegyen?” A kérdésből értette meg, hogy a falon keresztül átszűrődő zaj zavarja – hozzá hasonlóan ösztöndíjas értelmiségi, de akkor már számítógépet használó – szomszédait. Nem akarván udvariatlan lenni, ettől kezdve felhagyott az esti gépeléssel. Csakhogy ez még az az időszak volt, amikor akkoriban 7-8 éves fia, Ádám, úgy kommentált valami családi pénzügyi tervet/vágyat, hogy „ahhoz még sokat kell írógépeznie apának!”
Mikor és miért használtam először számítógépet?
Máig emlékszem, az első számítógépet Sárkány Mihálynál láttam, aki 1989 augusztusában angliai turistaútról tért haza egy Amstrad márkájú szövegszerkesztő géppel. E gép számomra legnagyobb csodája az volt, hogy automatikusan átszámozta a betoldott lábjegyzeteket! Egyetlen demonstráció elég volt hozzá, hogy mint a vércse, csapjak le rá: ez az, ami kell nekem! A számítógép összes többi előnye: a relatív hangtalanság, a zongora-szerűen könnyű billentés (ami azért már az elektromos írógépeknél is megvolt), és különösen a szöveg utolsó pillanatig való szerkeszthetősége akkor még fel sem merült számomra lehetséges haszonként. Lelkesedésem megértéséhez tudni kell, hogy – nem emlékszem pontosan, mikor, de – szakdolgozatom (1976) vagy bölcsészdoktori disszertációm (1981) írásának idejéből az egyik legmegrázóbb emlékem máig az, amikor egy utólagos alfejezet betoldása, vagy valami sorrendcsere miatt százat közelítő lábjegyzetet kellett átszámoznom három példányban!
A javítás technikája, ha valaki esetleg nem emlékezne rá, az volt, hogy a gépből egyszer már kiszedett papírt újra vissza kellett csavarni a hengerbe, majd a javítandó helyig vissza-curikkolva a szövegben a kézzel odatartott kis fehér javítólapocskát rá kellett ütni a megfelelő betűre vagy számra. A fehér festék először eltüntette a hibás részt, majd egy másodszori menetben be lehetett írni a helyére a javítást az immár fehér papíron. Ez után jött a hab a tortán: a műveletet meg kellett ismételni az indigós második és harmadik példányon is… E technika egy másik változata volt a fehér „javítófesték” (már nem emlékszem, melyik volt előbb vagy később, a papírlapocska vagy a festék), ahol gyakorlatilag ugyanígy járt el az ember, csak közben még várni kellett a festék száradására is! Emlékszem olyan kéziratomra, amikor a fenti problémát úgy „küszöböltem ki”, hogy a végső változatban – mondjuk – 37/a-zs volt betoldásként a lábjegyzet számozása, hogy megspóroljam magamnak a fáradságos pluszmunkát. És még így is, többszöri újragépelés után is, a szakdolgozatom és a bölcsészdoktori disszertációm tele van utólagos kézírásos javításokkal, betoldott (61A) vagy átfestett oldalszámokkal.
A sokszor javított szakdolgozat néhány oldala
A számítógép előnyei között a lábjegyzet-átszámozás mellett muszáj szólni egy másik forradalmi újdonságáról is, aminek a fontosságára csak később jöttem rá: a szöveg utolsó pillanatig való szerkeszthetőségéről. Hogy ez egy írásmű fogalmazása során micsoda könnyebbséget jelent, csak az tudja igazán, aki még írógépen kezdte a fogalmazást! Ami engem illet például, először kézzel írtam egy vázlatot, majd arról egy első gépírásos piszkozatot készítettem. Ezt aztán kézzel végigstilizáltam, javítottam, majd utána újra legépeltem az immár „véglegesnek” szánt kéziratot. Aztán, ahogy ez lenni szokott, sokszor ezt is újra javítottam… hogy végül, ki tudja hányszori újra- meg újragépelés után jussak el a 3 példányos „leadáskori” állapothoz. Az a fajta hibátlanság és tökéletesség, amit a számítógép „utolsó verziójának” a kiprintelése nyújt, rögvest nyomdakész kéziratot produkálva, az írógépes korszakban teljesen ismeretlen volt. A gépírás többszöri korrektúraforduló után, a szedés révén, nyomtatásban nyerte el végleges formáját.
A kérdés e perctől kezdve tehát csak az volt, hogy honnan és hogyan szerezzek be számítógépet magamnak? Aztán egyszer, az 1990-es év elején, Párizsból jövet megálltam a bátyámnál Heidelbergben. Akkor beszéltük meg vele, hogy – az egy évet meghaladó ösztöndíja után járó vámmentes kerete terhére – hazahoz nekem egy addigra már kiválasztott AT 286-os PC-t. Némi családi pénzügyi tranzakció után, néhány hónappal később az asztalomon is állt a gép: ekkor lettem számítógép használó, annak minden előnyével és nyűgével együtt, véglegesen.
Búcsú az írógéptől
1986-ot írtunk, a vietnami-magyar akadémiai együttműködés keretében ekkor érkezett Magyarországra Vũ Đình Lợi (1957–2000) vietnami kollégám és barátom szakmai „továbbképzésre”, hogy a terepmunka szovjet-vietnami „látogató” módszere mellett megismerkedjék a (nyugat)-európai szociokulturális antropológia modern módszereivel is. Ez az időszak még a számítógépet közvetlenül megelőző korszak volt a részemről, de addigra azért már nekem is elektromos írógépem volt, egymás után több is: egyet mintha édesapámtól kaptam volna, de az hamar tönkrement; egy másikat az MTA Néprajzi Kutatóintézetből vittem haza, engedéllyel, tartós „otthoni munkára”; majd később a leselejtezett darabok közül kaptam egy harmadikat, leltárkönyv jóváírás révén, azt javíttattam meg drága pénzen a magam számára. A hat hónapig tartó ösztöndíj végén, Hanoiba való hazatérése előtt Lợi barátom félénken megkérdezte tőlem, hogy az íróasztalom alatt tartott Underwood írógépet használom-e még. Amikor kiderült, hogy nem, a gép azonnal gazdát cserélt: örömmel adtam neki oda, kidobni az emlékek miatt sajnáltam volna, így viszont jó helyre került! Akkor még Vietnamban nagy volt a szegénység, Hanoiban áram sem volt mindig, számítógépet pedig mi sem láttunk sokat életünkben.
1–3. Brúk között terepen Lợi barátommal 4. Huéban 5. Hanoiban (1980-as évek)
Hazainduláskor természetesen kikísértem Lợit a Ferihegyi repülőtérre. Gyakorlott utazók között ismert a trükk: az engedélyezett 20 kg-nyi csomagon kívül minden mást kézben, háton, testen, vállon kell vinni, méghozzá azt a látszatot keltve, mintha könnyű semmiségekről lenne szó. Ha mód van rá, emellett a jegykezelő személyzet figyelmét is jó lekötni valamivel, hogy az utolsó pillanatban, a búcsúzó kíséret tagjai által kézbe nyomott plusz csomagokkal már ne kelljen elszámolni. Lợi is ezt a taktikát választotta, mégis elhűltem, amikor a csomagfeladás után a „kézipoggyásszal” átmentünk jegykezelésre és megértettem, hogy mennyi „aprósága” van: egyik kezében – többek között! – az írógép is ott volt, vagy hat másik szatyorral, táskával, hátizsákkal egyetemben. Csakhogy a „testvéri kommunista vietnami nép” nem azért vívta meg felszabadító harcát a „gaz imperialista amerikaiak” ellen, hogy egy ilyen csekélységen tudósjelölt képviselőjük ne tudott volna könnyedén úrrá lenni… Máig látom szemem előtt a manővert: az írógépet nem mutatta be a kézipoggyász többi részével együtt. A pult takarásában egyszerűen letette a lába elé, majd amikor megkapta a beszállókártyát, látszólag felénk fordult, elbúcsúzott tőlünk, de közben a földön a lábával előre tolta az írógépet vagy jó fél méterrel. Induláskor aztán tolt rajta még egyet, majd ahogy a forgó korlát túlsó oldalára került és az írógép a teste takarásába került, lehajolt és a kezébe vette. Akkor láttam utoljára a gyermekkorom világát és Kató nagynéném emlékét őrző, gyöngybetűs Underwood írógépet.
Szerző: Vargyas Gábor
ELTE Néprajz Blog 
One thought on “Vargyas Gábor: „Az a fajta hibátlanság és tökéletesség, amit a számítógép »utolsó verziójának« a kiprintelése nyújt, az írógépes korszakban teljesen ismeretlen volt“”