Változó kultúrák testközelből – Interjú a 70 éves Vargyas Gáborral

Vargyas Gábor etnográfus idén ünnepli 70. születésnapját, mely kiváló alkalmat ad arra, hogy felidézzük egy gazdag kutatói pálya néhány érdekes mozzanatát. Az alábbi interjúban nem csupán egzotikus, távoli kultúrákhoz kerülhetünk egy pillanatra közel, hanem a kutatói lét olyan aspektusait is megismerhetjük, melyekről az egyetemi órákon ritkán esik szó. Hogy történhet meg, hogy az egyszeri etnográfus Új-Guineába indul, de végül Afrikán át Vietnámba jut? Milyen nyomokat hagy a globalizáció egy elzárt népcsoport életében és hogyan viszonyuljon ehhez a kutató? Milyen tervei vannak Vargyas Gábornak a jövőre nézve és vállalna-e még hosszabb terepmunkát az őserdőben? Ezekre a kérdésekre is választ kapunk Tóth Csaba interjújából.

Hogyan kezdte néprajzi pályafutását? Mennyire jelentett ösztönzést az édesapja, Vargyas Lajos munkássága? 

Természetes, hogy mindenki azt gondolja, a pályaválasztásom apai ösztönzés eredménye, de valójában nem az volt. Egész fiatal koromtól kezdve egzotikus, romantikus, távoli, idegen helyekre vágytam, utazni szerettem volna. Valami miatt engem mindig is Új-Guinea és Óceánia vonzott, illetőleg ahhoz kapcsolódóan Délkelet-Ázsia. Kisgyermek koromtól kezdve útleírásokat, vadászkönyveket olvastam, búvártól a hegymászóig és barlangásztól a természettudósig minden akartam lenni. Tizenhárom éves koromban viszont Párizsban láttam egy csodálatos kiállítást („A Musée de l’Homme legszebb kincsei”), ahol megértettem, hogy engem az emberek és az emberi kultúrák jobban érdekelnek, mint a természet, és attól kezdve a néprajz felé fordult az érdeklődésem. Az ugyanakkor egy szerencsés véletlen volt, hogy Magyarországon a magyar vagy európai néprajzot és az egyetemes néprajzot egy tanszék keretében oktatták, és hogy a Néprajzi Múzeum a világ minden részéből rendelkezik gyűjteményekkel. Gimnazista koromban a Könyves Kálmán körúton, a Néprajzi Múzeum akkori épületében, önkéntesként dolgoztam minden nyáron egy hónapon át. Az persze igaz, hogy édesapámon keresztül nyilván könnyebben be tudtam jutni oda. 

Említette, hogy elég korán Délkelet-Ázsia és Óceánia felé fordult az érdeklődése. Pontosan mi volt az, ami vonzotta ezekben a kultúrákban?

Az egyéni érdeklődés azért elég kiszámíthatatlan dolog. Minden bizonnyal benne van az úgynevezett déltengeri romantika, ami az európai kultúrában a 18. századi felvilágosodás nagy francia hajósai óta közhelyszámba megy: Tahiti, a hula táncosnők, a bókoló kókuszpálmák stb. Azaz a táj szépsége, az emberek szépsége és a polinéz kultúrának az a fajta egzotikus vonzereje, ami máig rabul ejti az embereket. Ez a dolog egyik része, de én nem erre a világra vágytam igazán, hanem egy ennél még sokkal elemibb, élő kőkorszakra.

Amikor az egyetemi tanulmányaimat végeztem (1971–1976), Új-Guinea volt az az utolsó hely a világon, ahol még élő, valóban kőkori kultúrák léteztek. Már érintkezésben voltak ugyan az európai világgal, de nem túl régóta. Az volt az az időszak, amikor Óceánián belül Új-Guinea állt a kutatás középpontjában: minden magára valamit is adó amerikai PhD kutató Új-Guineába vágyott, a teoretikusok pedig kőkori viszonyokon akarták kipróbálni az elméleteiket. Egyes becslések szerint akkorra már tízezer körüli antropológiai terepkutatást végeztek Új-Guineában. 

Tehát ilyen értelemben véve egyrészt a romantikus szépség, másrészt a romantikus vadság és a kőkorszak volt az, ami engem Óceániába vonzott. Ma már természetesen ezekről a romantikus indíttatásokról mindenki kicsit megengedő, lenéző mosollyal beszél, állítólag nem ez az, ami minket a tudomány felé vonz. A fenéket nem! Mindenkinek vannak ilyen egyéni vonzalmai és én nem szégyellem bevallani, hogy ezek indítottak el erre. Aztán az természetesen más kérdés, hogy az ember ezt valamilyen szinten meghaladja-e előbb-utóbb.

Afrikában is volt terepmunkán, ott is ez volt az ösztönző?

Igen, voltam. Véletlenül. Itt jön a következő probléma. Számomra a mi tudományunk elképzelhetetlen irodából vagy íróasztal mellől. Én nem szobatudós típus vagyok… úgy gondolom, hogy az antropológiában az az igazán szép és vonzó, hogy bárhol is legyünk, emberekkel kerülünk kapcsolatba, emberi élményeket élünk meg és emberi kapcsolatokon keresztül szerezzük azokat az információkat, amelyekről aztán írunk.

Ilyen értelemben véve az én számomra kezdettől fogva a terepre jutás volt a legnagyobb probléma. Ehhez azért tudni kell, hogy az 1970-es, ‘80-as években még egy igen erősen zárt világban éltünk, jóllehet e tekintetben azért én gyerekkoromban családi és egyéb kapcsolatoknak köszönhetően valamilyen szinten könnyebbséget élveztem. Európát, elsősorban Franciaországot valamennyire ismertem, de egy dolog turistának lenni és elmenni „látogató útlevéllel” (mert ilyen is volt akkor!) egy hónapra Párizsba és Franciaországba, és egy másik dolog terepmunkára menni Új-Guineába. Ez gyakorlatilag lehetetlen volt akkoriban Magyarországról. Én nagyjából 10 évet késtem a saját korosztályomhoz képest a nyugat-európai meg amerikai kollégákkal összehasonlítva. Ami az ő számukra abszolút természetes, sőt jóformán kötelező dolog volt, hogy el kellett menniük mondjuk már az MA kurzusukhoz kapcsolódóan Új-Guineába, az az én számomra gyakorlatilag elérhetetlen cél és vágyálom maradt sokáig. A mostani világban hihetetlen lehetőségek vannak a fiatal antropológusok számára, összehasonlítva azzal, amiben nekünk részünk volt.

A legnagyobb nehézséget számomra az első 10 évben az jelentette, hogy megteremtsem a terepre jutás feltételeit. 28 éves koromban, egyéves ausztráliai ösztöndíjam idején titokban és félig-meddig engedély nélkül, nagyrészt a saját ösztöndíjam terhére elmentem Új-Guineába 3 hónapra, de amikor onnan hazajöttem 1982-ben, újra bezárult a Vasfüggöny ajtaja. (Talán nem is elsősorban politikai, hanem egész egyszerűen pénzügyi okok miatt.) Afrikára visszatérve: lehetőségem nyílt egy ösztöndíjra 1987-ben, bár akkor már elkezdődött a vietnami terepmunkám. Mégis azt mondtam, hogy na jó, akkor tartsunk több vasat a tűzben. De ez egy nagyon balul elsült ösztöndíj volt, úgyhogy semmi nem jött ki belőle.

1. A falu, ahol éltem, 1985. 2. Egy másik brú falu, Trứl Vứl, Hướng Phùng járás, 1985.

Hogy került Vietnamba? Miért kezdte el az ott élő brúkat kutatni? 

Tudjuk, hogy a tudományos kutatás mindig nagyon erősen kapcsolódik a politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatokhoz. Tehát ha egy országnak nincs hivatalos politikai, gazdasági érdeke és jelenléte mondjuk Óceániában, Új-Guineában, akkor nyilván nem nagyon lesz olyan kulturális-tudományos ösztöndíj sem, amely lehetővé teszi, hogy egy Új-Guinea specialista odamenjen. Ehhez képest Vietnám – ezt azért jól tudjuk – ma is az utolsó kommunista országok egyike. Mi ugyanabba a keleti vagy szocialista blokkba tartoztunk, amiben adott volt, hogyha egyszer vannak politikai, gazdasági stb. kapcsolatok, akkor vannak tudományosak is.

Tehát ilyen értelemben véve Vietnám az én számomra és a mi generációnk számára egyike volt azon kevés lehetőségeknek, amelyek a mi bezárt világunkból kiutat jelentettek. Én akkor már a Magyar Tudományos Akadémián dolgoztam, ‘84-ben kerültem át a Néprajzi Múzeumból az MTA akkori Néprajzi Kutató Intézetébe (ma már Eötvös Loránd Kutatási Hálózat névre hallgat). Léteztek olyan akadémiai kapcsolatok Vietnám és Magyarország között, amelyeknek a keretében Bodrogi Tibor, a Néprajzi Kutató Intézet igazgatója fölajánlott egy lehetőséget. Tudta, hogy én terepmunka nélkül nem nagyon tudom és akarom elképzelni ezt a szakmát. Nem kellett egy perc se, hogy igent mondjak rá. Ugyan adott nekem 3 napot, hogy gondolkozzak, de mondtam neki, hogy semmi értelme, természetesen megyek.

Ezzel nagyjából le is zárult a pályámnak és érdeklődésemnek Óceániához, Új-Guineához kapcsolódó periódusa, bár az ember első szerelmei örökre szép és fontos emlékek maradnak, és elindult a második periódus, ami Vietnám és Délkelet-Ázsia jegyében zajlott és gyakorlatilag máig tart. Egy évvel ezelőtt voltam legutóbb Vietnámban kiállítást csinálni, és 30 év után, ha csak 2 napra is, de meglátogattam a brúkat is.

1. A vasdarabokba költözött halotti lelkek menete az ünnepség színhelye felé, 1988. 2. Áldozatbemutatás a halottaknak, Ralĩ falu, Hướng Sơn járás, 1988. 3. A koporsónak való fa kivágása, 1988. 4. Halotti énekek éneklése a szimbolikus koporsók körül keringve, 1988.

A brú népcsoport vallásáról több tanulmányt írt. Milyen viszonyuk van a generációknak a vallásukhoz, milyen hatással van a térségre a globalizáció ebben a tekintetben?

Húha, ez így elég bonyolult kérdés. Ráadásul a kulturális változás is benne van, ami egy éves szeminárium témája lehetne. Amikor én ezt a terepmunkát elkezdtem, egy abszolút hagyományos, úgynevezett holisztikus kutatást képzeltem el célként. Nem akartam külön semmire sem fókuszálni, nagyjából minden érdekelt, az életmódtól, az önellátó földműveléstől kezdve a rokonsági szervezeten keresztül a vallásig és az anyagi kultúráig. Természetesen azért mindig vannak olyan kérdések, amelyek közelebb állnak az ember szívéhez. A rokonsági rendszer például távolabb állt tőlem, de azt viszont nem lehet nem megérteni, mert abból lehet minden mást megmagyarázni. Másrészt engem igazából leginkább mindig is a vallás érdekelt, és természetesen a brúk között is ez állt – akár önkéntelen módon is – az érdeklődésem fókuszában. Elég sokat foglalkoztam az őskultusszal, a sámánizmussal, a halotti emlékrítusokkal, és valóban, a vallás átalakulásával is.

Terepmunkám történetéhez az is hozzátartozik, hogy ‘85 és ‘89 között jártam rendszeresen Vietnámba és akkor összesen másfél évet töltöttem terepen. Utána jött egy húsz éves lappangó periódus, amikor természetesen több alkalommal is jártam Vietnámban, de leginkább konferenciákon vagy meghívásokhoz kapcsolódóan. 2006-ban és 2007-ben nemzetközi együttműködés keretében tudtam újra terepre menni. Magyarországról nem olyan könnyű ezt a klasszikus típusú állomásozó terepmunkát elérni, megszervezni. Ekkor volt lehetőségem arra, hogy újból egy félévre menjek.

A két terepmunka között eltelt húsz év adott lehetőséget nekem arra, hogy feltérképezzem az úgynevezett kulturális változást, amit kérdezett. Ilyen értelemben véve a második terepmunka tette lehetővé, hogy fölmérjem, nagyságrendileg egy generációnyi idő mit tud okozni a kultúraváltás tekintetében… és azt kell mondanom, hogy egészen elképesztő, megsemmisítő eredményeket!

Minden előzetes elképzelésemet és félelmemet felülmúlta. Ha nem ismerném a brú kultúrát 25-30 évvel ezelőttről, alig ismertem volna föl mindabban, amit láttam, különösen a vallás tekintetében. Amikor a magam munkáját az országaink közötti politikai-kulturális kapcsolatoknak köszönhetően elkezdhettem, egy szinte teljesen elzárt, hagyományosan élő kisebbséget tudtam vizsgálni. Ezzel szemben 20 évvel később Vietnam olyan elképesztő gazdasági, demográfiai, politikai változáson ment keresztül, hogy az mindent, egyszer s mindenkorra mindent megváltoztatott. Vietnám gazdasági, politikai, társadalmi változása és fejlődése az, ami magával hozta, hogy ezek a kultúrák, amelyek korábban elzárt kis etnikumok voltak az erdőkben, a hegyekben, akikhez az államhatalom nem fért hozzá, mára gyakorlatilag ki vannak téve a modernizációnak nevezett istenátka minden következményének. Miközben nyilvánvalóan senki sem tilthatja meg nekik, hogy fejlődjenek, hogy az utak, az elektromosság elérje őket, ezzel együtt most szenvedik el azt, hogy egykori földjeik egy részét az állam kisajátítja, amit privatizálnak és kiosztanak az áttelepített vietnami földművesek között. Másodszor, a megjavult infrastruktúrának köszönhetően a vietnámiak beáramlanak azokra a területekre, ahol egykor a brúk laktak, és ilyen értelemben véve saját területeiken válnak másodrendű állampolgárokká. Az elmúlt 30 év egészen elképesztő változásokat produkált, aminek nyilvánvalóan a brúk is ki vannak téve: egész kultúrájuk átalakulóban van, vagy már átalakult. Ez elsősorban a valláson keresztül mérhető fel, hiszen Vietnam egy máig szocialistának, kommunistának mondott világ, ahol például a vallás még mindig ideológiailag gyanús színben tűnik fel. Legalább is a vallásnak azon része, amely nem olyan, mint a vietnamiaké. Ha az őskultusz hasonlít a vietnamira, akkor az jó és megtűrt, ezzel szemben a temetkezés formája, ami egy teljesen más típusú temetkezés volt, bivalyáldozattal egybekötött halotti emlékünnepekkel – na ez úgy tűnik el, mint annak a rendje!

1. A sámán rizsszemekkel jósol, 1986.

Antropológiai, társadalomtudományi kutatást nem lehet a mindenkori környező társadalmi, politikai, ideológiai, gazdasági kontextus tekintetbe vétele nélkül végezni, és annak, hogy a brúk – és rajtuk kívül van még több, mint 40 nemzetiség – hogyan szenvedik el a változást, milyen kulturális elemek milyen módon és mennyire alakulnak át a környező vietnamiak hatására, vannak általános trendjei, de a kérdést nyilvánvalóan minden egyes esetben külön-külön kell megvizsgálni.

Itt külön bele kéne mennünk a vallást érintő részletekbe. Mondok egy példát: a sámánizmus és a sámánok. Máig emlékszem, hogy ‘89-ben azt mondta nekem egy brú, hogy „hát igen, nekünk a vietnamiak és a pártapparátus azt sulykolja, hogy ne hallgassunk a sámánokra, mert az babona. No de betegek vagyunk! Hozzatok, adjatok gyógyszert, s majd, ha nem leszünk betegek, akkor nem lesz szükségünk a sámánokra sem!” – mert a sámánok a gyógyítás világához tartoznak. Amikor 20 év múlva visszamentem, egy áttelepített közösségnél jártam, akik vietnami környezetben élnek etnikai enklávéként és valóban, az egészségügyi ellátás lényegesen más és jobb volt, mint a korábbi terepmunkám színhelyén: a 6 hónap alatt, amíg ott voltam, összesen 2 sámánszertartást láttam, és maguk a sámánok mondták nekem, hogy őket már egyszerűen nem hívják. Nincs rájuk szükség, mert ott vannak a gyógyszerek és ott van a vietnami egészségügyi ellátás. Tehát amit megjósoltak, az 20 évvel később meg is történt. Ez természetes folyamat.

Amióta világ a világ, a kultúrák nem statikusak, mindig is változtak és változnak, csak legfeljebb nem tudjuk, hogy milyen gyorsasággal és mennyit. Persze ezt a változást az ember szomorúan éli meg, hiszen a saját világa, amit gyermekkorában megismert, az tűnik el.

Mindez fölgyorsult a modernizáció, a globalizáció hatására, és a változás nem csak Európában megy végbe, hanem Ázsiában is, ráadásul még gyorsabban, mint nálunk. Mivel ezek a kis népek, etnikai csoportok védtelenek, elképesztő erővel és gyorsasággal robog át a fejük felett a történelem. Mire észreveszik, már deklasszált és pauperizált kisebbségek lesznek egy többségi társadalomban.

1. A sámán megtisztítja az oltárokat, 1986. 2. A sámán a segítőszellem megérkezésére vár, 1986. 3. Sámánfejdísz, 1986.

Milyen a brú gasztronómia? Mi volt a kedvenc étele, amit a terepmunkái során fogyasztott?

Külön kell választani két dolgot, az egyik a brú, a másik pedig a vietnami konyha. A brú egy nagyon elemi gasztronómia, ha egyáltalán a szó eredeti értelmében „szakácsművészetnek” vagy „ínyencmesterségnek” nevezhető. Alapfűszerek hiányoznak belőle: a só csereeszköz a vietnami hegyvidéken, amit drága pénzen lehet beszerezni. Azok a fűszerek, amelyek a vietnami konyhát olyan híressé teszik, mind ismeretlenek vagy idegen eredetűek a brúk között. Maximum két olyan fűszer van náluk, amit naponta használnak: a chili paprika és az egészen pici fokhagymák. Ettől függetlenül meglehetősen egyhangú a táplálkozás, és nem kifejezetten rafinált a főzéstechnika. Volt egy időszak a gyűjtés alatt, amikor folyamatosan írtam, hogy mit ettek, ettünk, és milyen főzéstechnikával készültek az ételek. Egy kezemen meg tudom számolni a változatok számát. Ott is volt persze kedvenc ételem. Az év során van egy nagyjából 3-4 hónapig tartó periódus, amikor bizonyos bambuszfélék sarjadnak, rügyeznek. Na, az valami szenzációs finom dolog! Általában törpeharcsaszerű félarasznyi folyami halakkal és rizzsel eszik együtt. Ez nagyon finom, amire máig szívesen emlékezem. A házigazdám felesége, amikor kényeztetni akart, még betegen is elment az erdőbe, hogy bambuszrügyeket vágjon nekem, ami nyilvánvalóan megható emlék a számomra. Ha bambuszrügy konzervet veszek itt, Budapesten, mindig őt látom magam előtt.

Ez éles ellentétben áll azzal, ami a vietnami konyha, ami szerintem a világ egyik, ha nem a legjobb konyhája. Egyrészt ebben kínai típusú változatosság van, másrészt pedig a száz év francia gyarmatosítás eredményeképpen keveredett a francia konyhával, ami megtermékenyítette az egészet. Ami az alapanyagokat illeti, gondoljunk a 2000 km hosszú tengerpartra rákokkal, csigákkal, osztrigával, halakkal. Másrészt pedig ott van minden más, amit a magunk konyhájából is ismerünk, a különböző szárnyasok, disznó- meg marhahús. A vietnámi konyha hihetetlenül változatos, rettenetesen rafinált és nagyon ízletes.

Mennyire tartja a kapcsolatot délkelet-ázsiai kollégákkal, közvetítőkkel, akiket a terepmunkái folyamán ismert meg?

Ennek is van több rétege. Egyrészt brúkkal nyilván lényegesen kevésbé, bár az utóbbi időben azért a modern technika már ezt is lehetővé tette. Egyszer Pécsről jöttünk haza, nagyjából amikor az első mobiltelefonok jöttek be, és a kollégáim legnagyobb csodálkozására megszólalt a telefonom és brúul kezdtem el beszélni a vonaton. Nagy volt az elképedés! Akkor ugyanis brú barátaim közül néhányan beszereztek már ilyesmit maguknak. Nyilván velük az ember nem szakmai kérdésekről beszélget, hanem emberi dolgokról: hogy vannak, mi történt velük, pénzt kérnek bivalyáldozatra, egyebekre. Ezt a kapcsolatot valamilyen szinten fenntartja velük az ember. Ami a vietnamiakat illeti, az is ketté oszlik, mert van egy vietnami kolónia idehaza is, akikkel szintén tartom a kapcsolatot, másrészt vannak vietnami kollégák, akikkel az ember e-mail-en, telefonon, Skype-on, Viber-en, szükség szerint mivel, tartja a kapcsolatot. Van, hogy nincs hírem senkiről, aztán egyszer csak közeledik például a Holdújév és akkor megsokasodnak a telefonok és az ember hirtelen mindenkivel újból kapcsolatba kerül. Van egy-két ember, kollégák, barátok, akikkel nagyon rendszeres kapcsolatban vagyok.

1. Jómagam sámán barátommal, búcsúzáskor, mielőtt Laoszba hazament volna, 1988.

Említette, hogy az irodai néprajzi munka nehezebben tudja Önt ösztönözni, mint az utazással járó terepmunka. A járványhelyzet hogyan érintette ezzel kapcsolatban?

A kérdés, amiről beszélünk, az, hogy valaki szobatudós-e vagy sem. De a szobatudósság ellentéte nem azt jelenti, hogy valaki állandóan terepen van. Olyan ember nincs, hacsak nem misszionárius az illető. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a mi munkánknak nem kis része az íróasztal, a komputer, a könyvtár terében történő munkavégzés. Ilyen értelembe véve mindannyian szobatudósok is vagyunk.

E tekintetben meghatározó az, hogy az ember mikor jár terepre: fiatalkorában nyilvánvalóan többet, és ahogy öregszik, egyre inkább fárasztja ez, egyre inkább elmaradnak, rövidülnek a terepmunka időtartamai. Én 69 éves vagyok most, azt nyilván nem hiszi senki, hogy még ma is, mint annak idején, 28 éves koromban, mezítláb, egy szál rövidnadrágban szaladgálok az őserdőben brú barátaimmal egy éven keresztül. Ilyen értelembe véve a járvány a terepmunkáimon nem változtatott semmit, hiszen most úgyse mentem volna. Legutoljára majdnem két éve voltam, amikor a Magyar Nagykövetség szervezésében több néprajzi fényképkiállítást rendeztem Vietnamban. A Hanoi Néprajzi Múzeumban, majd Ho Chi Minh City-ben (az egykori Saigon) volt kiállítva az anyag, hatalmas sikerrel. Ezt a kiállítást felvittük végül a hegyekbe, abba a járási központba, Khe Sanh-ba, ahol a brúk élnek, és ahol van egy kultúrházuk. Ajándékként, állandó kiállításként felajánlottuk nekik, mert a képek közöttük készültek és leginkább őket illeti meg. Akkor voltam utoljára közöttük.

Amúgy nem zárom ki a lehetőségét, hogy még elmegyek rövidebb ideig tartó terepmunkákra, de hát azért 70 éves korban az ember már nem tervez hosszabb időre. Mindene fáj. Ott a mai napig gyékényeken, a földön ül az ember, törökülésben. Most próbáljon meg napi 4-6 órában törökülésben ülni, és ha utána föl tud állni, és egyáltalán járni tud, akkor meg fogja érteni, hogy milyen elemi problémák – amikre senki sem gondol! – merül(het)nek fel egy terepmunkához kapcsolódóan.

Nem az az érdekes, hogy messze van. Nem az az érdekes, hogy más ételt kell enni. Nem az az érdekes, hogy nincsen privát szféra. Nem az az érdekes, hogy 20 kilós hátizsákkal 30 km-t kell menni, ezt még mai napig is megcsináljuk, ha kell. No, de 4 órát ülni, egyenes derékkal törökülésben… Az embernek az első tíz perc után úgy elzsibbad a lába, hogy nem bír fölállni.

Tudomásul kell venni, hogy mindennek megvan a maga ideje, és a terepmunka ideje az egyetemi évektől nagyjából 35-40 éves korig tart. Aztán az ember úgyis családot alapít, eleve nem tud annyit menni, amikor pedig megöregszik, tudomásul veszi, hogy már nem bírja. Ez ilyen egyszerű. 

Másrészt a terepmunka mindig lehetőség függvénye, pénzügyi támogatástól függ. Ha az ember nagyon akarja, pályázhat még, de pillanatnyilag azt gondolom, az én feladatom sokkal inkább az, hogy a meglehetősen hosszú terepmunkáim után mindent megírjak, amit akkor megtapasztaltam. Különösen, ha arra a hihetetlen nagy kulturális változásra gondolok, amiről az előbb már beszéltem. Amikor a brú kulturális központban felállítottuk a fényképkiállításomat, néhány régi brú barátom a faluból eljött és megnézte, köztük egykori házigazdám özvegye is. Ők maguk mondták, hogy már nem is emlékeztek minderre, mert ezeknek a szokásoknak a jó részét már 20-30 éve nem tartják. Meglehet, ez ma már maga a múlt, tehát történeti jelenségekként kell beszámolnom róluk. Amikor csak lehet, megyek, de már nem ez az elsőrangú szempont.

Az interjút készítette: Tóth Csaba
A szöveget szerkesztette: Leichter Lilla
A képek Vargyas Gábor tulajdonát képezik.

További képek a kutatásról itt tekinthetők meg: Brú fono – foto – videó – téka

Változó kultúrák testközelből – Interjú a 70 éves Vargyas Gáborral” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: