Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Farkas Judit kérte fel a Láncreakció folytatására Nagy Zoltánt, a Pécsi Tudományegyetem Néprajz − Kulturális Antropológia Tanszék egyetemi tanárját és tanszékvezetőjét, a HUN-REN Néprajztudományi Intézet tudományos főmunkatársát. Az interjúból többek között megtudhatjuk, hogy milyen véletlenek vezették a finnugorisztikához, hogy melyik két regényt olvassa el minden évben, illetve hogy kikkel vadászna fókákra.
1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára?
Az én történetem nem úgy kezdődik, hogy „már kora kisgyermek koromban…” Amióta az eszemet tudom, irodalmár szerettem volna lenni, először magyar szakra is mentem. Véletlenek (?) sora vezetett oda, hogy egy szemináriumi dolgozat után a tanárom és én is úgy gondoltuk, érdekes és érdemes lenne az obiugor népekkel foglalkoznom. Azokra a kérdésekre pedig, amik engem ezzel kapcsolatban leginkább érdekeltek, mint lassan kiderült, nem a nyelvészet, hanem a néprajz, a kulturális antropológia tud egyedül választ adni. Így amikor felvettem a Pécsett éppen akkor induló néprajz szakot, akkor már túl voltam az első terepmunkámon. Innen pedig már sokkal kevesebb kérdés volt a jövőmmel kapcsolatban. Vagyis én a gombhoz vettem a kabátot.
A véletlenek közül azért egyet hadd emeljek ki: még magyar szakosként olyan fiatalos, energikus, nyitott, érdeklődő emberek tanították Pécsett a finnugrisztikát, ami különösen inspiráló volt. Mindenekelőtt Fancsaly Éva és Dobó Attila gyakorolt rám nagy hatást. Éva a tudományt nyitotta ki felém, Attilával pedig a finnugor népek „keretrendszeréről”, Oroszországról tudtunk véget nem érően beszélgetni, együtt próbáltuk megérteni a megérthetetlent. Fájó, hogy egyikük sincs már köztünk, bántóan korán hagytak itt minket.
2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül és miért?
Erre két válaszom van. Az egyik az, hogy példaképem valójában az a néprajzos-antropológus generáció, amelyik a pécsi tanszéket alapította, és engem is tanított. Sorolhatnám – névsorban – Andrásfalvy Bertalant, Filep Antalt, Kisbán Esztert, Nagy Ilonát, Pócs Évát és Vargyas Gábort. Természetesen rengeteget tanultam tőlük a szakmáról, és arról, hogyan kell művelni ezt a tudományt; de talán még fontosabb az, hogy átadtak egy olyan morált, egy olyan attitűdöt tudományhoz, világhoz, kollégákhoz, amelyet továbbvinni ma is a legfontosabb feladatomnak tekintek. Ez az, amit pécsi ethosznak szoktunk nevezni.
A másik válaszom, hogy a példaképem Vargyas Gábor. Gábor tanárom volt, mára a legjobb barátaim egyike. Tőle tanultam az antropológiát, vele beszélgetek a legtöbbet ma is terepről, szakmai és emberi problémákról, őt interiorizáltam szakmai felettes énemmé. Akkor is, ha valójában vele szoktam a legtöbbet vitatkozni, hiszen mindketten tudjuk, hogy minden egyet nem értés ellenére is a végső kérdésekben úgyis mindig azonosan gondolkodunk.
1. Andrásfalvy Bertalan, 2. Filep Antal, 3. Kisbán Eszter, 4. Nagy Ilona, 5. Vargyas Gábor, 6. Bronisław Malinowski, 7. Pócs Éva
3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? Miről beszélgetnének?
Nem tudok egyet mondani. Ha nagyon le kell szűkíteni, akkor két embert neveznék meg. Az egyik – a diákjaim, szinte hallom, kórusban mondják – Bronisław Malinowski. Szerintem senki nem írt annyire „szép” antropológiát, mint ő. Nélküle elképzelhetetlen mindaz, amit ma antropológiának nevezünk. Vele szívesen leülnék egy whisky mellé, és beszélgetnénk terepről, moralitásról, humanizmusról, az életről. Szívesen hallgatnám csak úgy is, de kérdésem is rengeteg lenne hozzá. Elméletről biztosan nem beszélgetnénk, mert hitem szerint nem az volt az erőssége, és nem az az én erősségem sem.
A másik, akivel viszont borozni ülnék le, az Pápai Károly. Tragikusan rövid életű néprajzos volt, aki fájóan kevés szöveget hagyott maga után, de meggyőződésem szerint hihetetlen tudású, különleges ember volt. Természetesen rettenetesen érdekelne mindaz, amit közös terepünkről, a Vaszjugánról mondana, szeretném igazán megérteni azt a világot, amit ő akkor és ott tapasztalt; de azt hiszem, sokat tanulhatnék tőle emberségről is. Abban a korban volt ugyanis végtelenül humanista kutató, amikor ez még nem volt elvárt része tudományunknak, sőt.
4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során?
Talán a kíváncsiság. Hihetetlenül érdekel az a világ, amellyel foglalkozom, és szeretném minél jobban megérteni azokat az embereket, akikkel dolgoztam. Kíváncsiság nélkül nincs antropológia. És az is motivál, hogy másoknak is beszéljek erről a világról, szeretném hozzájuk is közel hozni azt, ami nekem ennyire fontos. Vagyis van közléskényszerem is. De tagadhatatlan, hogy kötelességtudó embernek neveltek, igen erős feladat-tudatom van. Időnként ez is nagyon motiváló tud lenni.
5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?
Otthon, csendben, egyedül szeretek dolgozni, amikor senki nem zavar meg egy gondolatmenet közben. Ez nem volt nagyon egyszerű akkor, amikor a gyerekeim kicsik voltak, akkoriban az éjszaka volt leginkább a segítségemre.
A tudományos írás és a szépírás között sok szempontból nem látok különbséget: a mi munkánkhoz is ugyanúgy szükség van ihletre, mint az irodalomhoz. Nekem legalábbis bizonyosan. Ezért nem is szeretek egyszerre több munkán dolgozni: az agyam mindig csak egy körben forog. Az ihlet „bevárása” is fontos munkafázis nálam: néha napok mennek el értelmetlennek tűnő szenvedéssel, szenvelgéssel, miközben látszólag nem haladok, de a fejemben forr a téma, és ha ezen túljutok, akkor már valójában elég gyorsan írok.
És bár mindig nagyon részletes, alapos vázlatokkal a kezemben kezdek neki írni, mégis állítom, hogy sokszor írás közben jönnek a legérdekesebb gondolatok: az írás a gondolkodás kifinomult formája.
1. Hálóellenőrzés közben (1992. Pjotr Milimov felvétele), 2. Pünkösd napja Ozernoje településen a Milimov családdal (1992. Alexandra Kim felvétele), 3. Délutáni beszélgetés Ozernojéban (1999. Iván Kolmakov felvétele), 4. Halászatra indulva, Kancsas kutyával, a háttérben Ozernoje (2001. Pjotr Milimov felvétele), 5. Pjotr Milimovval Ozernojéban (2001. Alexander Igarmasev felvétele), 6. Cigarettaszünet Pjotr Milimovval Novüj Vaszjugánban (2001. Ászja Sulbajeva felvétele), 7. Jegyzetelés beszélgetés közben Ozernojéban (Anatolij Mitjukov felvétele)
6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát?
Egy ilyen hosszú életpálya alatt nyilván többször kerültem olyan helyzetbe, amikor el kellett gondolkodnom, hogy akarom-e csinálni azt, amit csinálok. De komolyan soha nem merült fel, hogy pályát módosítsak. Egyrészt imádom az antropológiát, ehhez értek leginkább, ilyen gondolatok, problémák járnak a fejemben, menthetetlenül ezzel a tudománnyal akarok foglalkozni.
Másrészt pedig – annak ellenére, hogy az egyetemi szféra valójában elég problémásan működik Magyarországon, s ezzel újra és újra próbára teszi az embert – nem tudnék lemondani a tanításról sem. Engem végtelenül motivál a diákokkal való kapcsolat, szeretek velük lenni, dolgozni, tulajdonképpen szükségem is van rájuk: meggyőződésem szerint nélkülük nem lennék az, aki vagyok.
7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét?
Nehezen. Mind a szakma, mind a család az a terepe az életemnek, amelyik mindig több és több időt igényel. Mindkettőre szeretnék a mostaninál még több időt fordítani. Ördögi kör. Másrészt viszont eléggé könnyen. Végtelenül megértő, támogató feleségem, családom van.
8. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne?
A könyvvel nagy gondban vagyok. Sok olyan könyv van, amelyik elementáris hatással volt rám, a világlátásomra. A legutolsó ilyenek voltak Jevgenyij Vodolazkinnak a Laurosz, és Narine Abgarjannak az Élni tovább c. könyvei. De ha tényleg azt kell mondani, amit a legtöbbször olvastam és még biztosan többször fogok is olvasni, akkor azok – talán meglepő módon – Fekete István Tüskevár és Téli berek című könyvei. Olvasnitudásom első húsz évében évente kétszer elolvastam mindkettőt, nyáron a Tüskevár, télen pedig a Téli berek miatt; utoljára a könyvem (Egy folyó több élete…) írása közben olvastam végig őket, és talán ott jöttem rá, hogy mit is jelent ez nekem igazából. Erről a könyvemben írok is.
Filmek közül négyet emelnék ki, amiket akárhány alkalommal végig tudnék nézni. Az egyik az örök kedvenc, a végtelenül lírai és legalább ennyire érzéki, Huszárik rendezte Szindbád. Nagy Krúdy-fan vagyok, és meggyőződésem, ha ő filmet rendezett volna, az olyan lenne, ahogy Huszárik megcsinálta Latinovitssal, Dayka Margittal, Ruttkaival és a többiekkel. Mindig imádtam, most, korosodó férfiként pedig még inkább.
A másik Tarkovszkijnak az Andrej Rubljov c. filmje. Kevés világ érdekel annyira, és kevéshez annyira ambivalens a viszonyom, mint az orosz világ, és ha ezt egy filmmel meg kellene mutatni, biztosan ezt választanám. Egyszerre végtelenül orosz, és ugyanennyire általánosan emberi. Ráadásul Rubljovnak és az orosz ikonfestészetnek is nagy rajongója vagyok. Hasonlók motiválnak a harmadik film, Pável Lungin A sziget c. alkotása kapcsán is. Minden benne van ebben is, ami orosz, olyan dilemmákkal emberségről, őszinteségről, igazságról, bűnről, amelyekért érdemes reggelente felkelni.
Negyedikként pedig a Szibériában játszódó, soha meg nem unható Derzu Uzalát ragadnám ki, Kuroszava Akira rendezésében. Számolatlanul néztem magam is, és vetítettem a diákjaimnak is, és amellett, hogy újra és újra beszippant a világa, drámája, mindig újabb és újabb jelentésrétegeket fedezek fel a felszíne mögött.
1. Áfonyaszedés Dása Kudrjasovával a Ket folyó mellett (1993. Alexandra Kim felvétele), 2. Könyvnézegetés Szergej Szamszonovval Novüj Vaszjugánban (1998. Lena Milimova felvétele), 3. Vacsorára várva Pjotr Milimovval és Anatolij Mitjukovval Novüj Vaszjugánban (2008. Tatyjana Milimova felvétele), 4. Régi képeket nézegetve Tamara Lukinával, Kargalában (2012. Tatyjana Fjodorova fevétele), 5. Pihenő a tajgában (2012. Anatolij Mitjukov felvétele), 6. Alkalmi fuvarra várva a műúton a Pacselga folyó menti tajgában (2012. Vlagyimir Polumogin felvétele)
9. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?
Sajnos nincs annyi szabadidőm, mint amennyit szeretnék. Azt leginkább a családommal töltöm. Szabadidőmben rendkívül szeretek beszélgetni, sétálni, erdőben lenni. Illetve olvasni és filmeket nézni.
Az olvasást mindenképpen szeretném kiemelni, ez örök szenvedélyem. Segít megérteni a világot, menedéket ad, és még szórakoztat is. Még akkor is, ha egyáltalán nem a könnyed irodalom az, amit preferálok.
10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?
Van már annyira hosszú az életpályám, hogy azt mondjam, igen sok korszakom volt, más és más meghatározó zenékkel. Említhetném az Európa Kiadót, a Joy Divisiont, Lou Reed-et és Nick Cave-et; vagy éppen Cseh Tamást, Vlagyimir Viszockijt, Alexander Rozenbaumot és Édit Piafot; esetleg Rahmanyinovot és Bartókot. De mivel egyet kell választanom, hadd nevezzem meg az Akvarium nevű orosz zenekar egy dalát, aminek a címe körülbelül annyi, hogy „Anya, én már nem bírok tovább inni” . Az Oroszországban most éppen nem szívesen látott, zseniális Borisz Grebenscsikov egyik alapvető dala, amelyik ráadásul egy olyan problémáról, az alkoholról szól, amely Oroszország, a terepem kapcsán tudományosan az egyik legfontosabb témám.
11. Ha bárhova utazhatna, hova utazna el a legszívesebben?
Azt a dilemmát, hogy hogyan tudnék egy helyet kiválasztani, úgy oldanám fel, hogy szeretném beutazni az úgynevezett Északot. Skandináviában kezdeném, szaunáznék egy finn tó partján, meghúznám magam Izland egyik magányos tanyájában, majd hónapokra lecövekelnék egy észt sziget világítótornyában, végigjárnám a Szoloveckij-szigetek és Velikij Novgorod templomait, meglátogatnám az imádott vaszjugáni tajgát, réneket követnék nyenyec pásztorokkal, fókára vadásznék csukcs vadászokkal, trapperként végigcsapdáznék egy idényt Montanában vagy éppen Albertában, kutyaszánt hajtanék Alaszkában, és még sorolhatnám. Mindig Észak érdekelt leginkább. Talán csak a Kaukázus az, ami ugyanennyire meg tud szólítani.
1. Fekete István: Tüskevár, 2. Fekete István: Téli berek, 3. Részlet a Szinbád című filmből, 4. Részlet az Andrej Rubljov című filmből, 5. Аквариум: Мама, я не могу больше пить
+1. Kiktől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?
Vonnák Dianától. Kivételes magyar antropológus, aki legalább annyira jó szépíró, mint tudós. Ráadásul olyan kérdésekkel foglalkozik, olyan dolgokat mond, amiket ma mindenkinek ismernie, hallania kellene.