Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Lajos Veronika kérte fel a Láncreakció folytatására Farkas Juditot, a Pécsi Tudományegyetem Néprajz − Kulturális Antropológia Tanszék docensét. Az interjúból többek között megtudhatjuk, hogy ki figyelt fel rá először, melyik állat tudná eltéríteni a kutatói pályától, illetve melyik albumot hallgatta rongyosra.
1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára?
Szakmába kerülésem a legkevésbé sem volt tudatos, sokkal inkább egy sodródás története. A középiskola elvégzése (1988) után hatéves kihagyással kerültem egyetemre. E hat év alatt sokféle utat bejártam, de akkor már úgy éreztem, hogy le kellene cövekelni valahol. Mindig érdekelt az irodalom, amióta megtanultam olvasni, állandóan olvastam, és egy irodalomtörténész ismerősöm, Ferenczi László azt javasolta, hogy jelentkezzek magyar szakra. Az tetszeni is fog, kikötőnek is jó egy időre, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Mivel ő akkor a Janus Pannonius Tudományegyetem is tanított, én pedig mindig is Pécsett akartam lakni, oda felvételiztem. Magyar szakosként finnugorisztikát is kellett hallgatnom, így adódott, hogy az egyik kurzuson a nganaszán kultúráról és sámánokról hallottam. Ez sodort át a néprajz tanszékre, ahol aztán alaposan ott ragadtam. A pécsi néprajz tanszék már akkor is egy csodás hely, egy burok volt, ahol mindenki számított. Ahol például egy olyan nagyságú kutató, mint Pócs Éva bevonta a hallgatókat a kutatócsoportjába, és komoly feladatokat bízott rájuk. Nem tudom megmondani, hol dőlt el, hogy ez lesz az utam, hogy kutatói pályára kerülök. Talán akkor, amikor előadást tartottam Vargyas Gábor egyik szemináriumán a Sánta őz, a sziú indián sámán című könyvről. Gábor többször felemlegette ezt az előadást, mint olyat, amikor felfigyelt rám. Később ő lett a szakdolgozati, majd a doktori konzulensem.
Mindemellett persze bennem volt az az olthatatlan kíváncsiság is, ami nélkül nincs kutatói pálya. Esetemben érdeklődés, kíváncsiság minden iránt, ami eltér a megszokottól. Ezt az első nagy kutatási témám, a hazai Krisna-hívők vizsgálata jól illusztrálja.
1. Pócs Éva, 2. Ferenczi László, 3. Vargyas Gábor, 4. Losonczy Anna, 5. Franz Boas
2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül és miért?
A pécsi műhely rendkívül fontos a számomra, mindenki benne van abban, aki jelenleg én – Farkas Judit néprajzkutató−kulturális antropológus − vagyok. Most mégis egy olyan kutatót emelnék ki, aki nem ennek a műhelynek a tagja, mégpedig Losonczy Annát. Anna nevével először a Tabula folyóiratban, egy interjúban találkoztam. A pályájáról és a nyugat-kolumbiai Chocó vidéki kutatásairól beszélt, és már akkor úgy éreztem, hogy nagyon bátor és nagyon okos ember lehet. Később elolvastam a Szentek és az erdő című könyvét, és azon túl, hogy teljesen elbűvölt, némi rokonságot is éreztem a terepünk között, méghozzá amiatt, amit Anna a „kultúra teológiai felfogásának” nevezett. E felfogás szerint vannak „igazi”, azaz kutatásra érdemes, és vannak „nem igazi”, roncsolt, „nem-kultúrák”, amik kutatásra sem érdemesek. Sokan ilyennek tartották az általa vizsgált dél-amerikai fekete kultúrákat. A magyar Krisna-hívők között végzett kutatásaim kapcsán én is gyakran találkoztam ezzel az attitűddel: se nem indiai kultúra, se nem magyar, csak egy furcsa − és talán veszélyes − szekta, és többször kaptam meg azt, hogy „miért nem foglalkozom valami rendes témával”. Amikor Anna nálunk oktatott, és személyesen is találkoztunk, beigazolódott az, amit az interjúból éreztem: nagyon okos és minden sallang nélküli embernek ismertem meg. Az előadásait tátott szájjal hallgattuk, és bármennyire távoli témákkal is foglalkoztunk, mindannyian kaptunk inspirációt tőle. Az első azonban, amit megjegyeztem róla, az volt, hogy Anna igazán Figyel. Nem csak hallgatja, hanem hallja is, amit a másik mond, teljes figyelmet szentel a beszélgetőtársának, jelen van. Szakmai tudása és bátorsága mellett ez az, amit leginkább érdemes eltanulni tőle.
3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? Miről beszélgetnének?
Franz Boast kérném meg, hogy meséljen az antropológiának arról a korai szakaszáról, amikor ő aktív volt és aminek aktív formálója volt. Beszéljen a saját kutatásairól, a módszereiről, a tanítványairól.
4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során?
A határidő a legjobb múzsa.
A terepkutatás során felfedezni azokat az apró, megvilágosító dolgokat, amelyek elvezetnek egy jelenség megértéséhez.
Amikor azt hallom, hogy a hallgatóink a tanszéki konyhában szakmai kérdésekről beszélgetnek.
1. Terepen, Krisna-völgy 2009, 2. Terepen, Nagyszékely, 2016, 3. A pécsi Néprajz – Kulturális Antropológia tanszék konyhája, a tanszék szívcsakrája, 4-5. Hajdúböszörmény, 2022, Antrozoo-konferencia
5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?
Otthon tudok legjobban dolgozni, a dolgozószobámban. Kéznyújtásra tartom a szükséges könyveket és jegyzeteket, így egy nagy munka idején a szoba tele van könyvkupacokkal és papírhalmokkal. Ha nagyon elakadok, akkor sétálok egyet, az mindig feloldja az elakadást.
6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát?
Mindig, amikor elefánt-árvaházakról szóló dokumentumfilmet látok. 😊
Sajnos sok visszásságot látok a tudományos életben; egyre jobban belefáradok a mindent eluraló impaktfaktor-világba, a szakmánk és általában a tudomány értékének megkérdőjelezésébe. De nem könnyű elhagyni ezt a pályát, van benne valami, ami függőséget okoz.
7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét?
Gyakran érzem, hogy több szabadidőt kell adnom magamnak, időt szánni a pihenésre, a szórakozásra. Éppen készülök elolvasni egy könyvet, ami megtanít a hatékonyabb munkarend és a szabadidő kialakítására. Majd beszámolok az eredményről.
8. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne?
Sok olyan könyv van, amit nagyon szeretek, és bármikor újraolvasnék, de most csak egyet emelek ki, ez pedig Chaim Potoktól A nevem Asher Lev című. Nagyon szeretem ezt a történetet, és szeretem Chaim Potok írásainak stílusát is. Ez a stílus rendkívül visszafogott, pontos, már-már száraz, de éppen ez az írásmód teszi a történetet és az egész munkát még erőteljesebbé. Szépirodalmi értékei mellett azért is ajánlom ezt a könyvet, mert egy, számomra ismeretlen világba vezetett el, és ilyen értelemben kicsit olyan is volt, mintha egy antropológiai munkát olvastam volna egy idegen közösségről.
De Salman Rushdie könyveit is bármikor újra tudom olvasni. Mostanában pedig sok japán irodalmat olvasok, klasszikust és kortársat egyaránt.
1. Chaim Potok: A nevem Asher Lev, 2. Salman Rushdie: Szégyen, 3. Anoushka Shankar, 4. David Bowie, 5. aurora borealis
9. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?
A tökéletes időtöltés számomra: egy nagy, kényelmes fotelben egy hosszú regényt olvasni, macskával az ölemben. De a kertészkedés vagy a virágos réteken való bóklászás is nagy örömmel tölt el.
10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?
Nincs kedvenc zenészem és stílusom, sokféle zenét hallgatok, bár nem rendszeresen. Amikor ezen a kérdésen gondolkodtam, arra jutottam, hogy megnevezek két olyan zenészt, akik elsőre eszembe jutottak, és akiket viszonylag gyakran hallgatok. Ők Anoushka Shankar és David Bowie. Anoushka Shankar klasszikus szitárzenéjét és populárisabb, vagy éppen kísérleti munkáit egyaránt nagyon szeretem. A 2005-ös Rise albumot „rongyosra” hallgattam. Bowie pedig – hát, ő Bowie. Mindenestül.
Egyébként pedig sokat hallgatom a Bartók Rádiót. Nem értek a komolyzenéhez különösebben, de szeretem hallgatni.
David Bowie: Five Years
11. Ha bárhova utazhatna, hova utazna el a legszívesebben?
Ha bárhova utazhatnék, akkor legszívesebben bárhova/mindenhova elutaznék.
Az aurora borealis rajta van a bakancslistámon, tehát szívesen mennék el egy olyan országba, ahol jól meg lehet figyelni.
+1. Kiktől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?
Nagy Zoltántól
“Láncreakció/Farkas Judit: „Olthatatlan kíváncsiság nélkül nincs kutatói pálya”” bejegyzéshez 2 hozzászólás