Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Biczó Gábor kérte fel a Láncreakció folytatására Lajos Veronikát, a Miskolci Egyetem Antropológiai és Filozófiai Intézet egyetemi docensét. Az interjúból többek között megtudhatjuk, hogy milyen véletlenek vezették a kutatói pályára, hogyan tud a legkülönfélébb helyeken dolgozni, illetve, hogy melyik könyvet adja legtöbbször ajándékba.
1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára?
A népi kultúra világával először az egri Lajtha László Néptáncegyüttes tagjaként ismerkedtem meg az 1990-es években. Abban az évtizedben rendszeresen jártam a csoportba néptáncolni, sokat utaztunk fellépésekre, hazai vagy külföldi fesztiválokra is. Majd egy véletlen találkozásnak köszönhetően az ELTE történelem szakja helyett a debreceni néprajz – történelem szakra esett a választásom. Aztán további ehhez hasonló véletleneknek, találkozásoknak és adott helyzetekben meghozott jó vagy kevésbé szerencsésnek bizonyuló döntéseknek köszönhetően kerültem a kutatói és oktatói pályára. Az egyetemista évek végén már tudatosan készültem a pályára, bár még fogalmam sem volt, hogy ez valójában mit fog jelenteni. Azt azonban, hogy számomra az oktatás egyáltalán nem nyűg, hanem az önfejlesztés egyik eszköze és az egymástól tanulás olyan terepe, ami hozzájárulhat a fiatalok aktív állampolgárságának kialakításához, csak jóval később, az első munkahelyemen, az MTA–DE Néprajzi Kutatócsoport munkatársaként értettem meg.
És hogy mi vitt engem a kutatói pályára? Tulajdonképpen mindig is foglalkoztatott a kérdés, mi miért működik és történik éppen úgy, ahogyan, érdekeltek az ok-okozati összefüggések és magyarázatok, szerettem volna a dolgok mögé látni. Erre a néprajztudományban is volt lehetőségem, ahogyan a szociokulturális antropológia területén is. Ez utóbbi kifejezetten a kulturális idegenség, másság, sokszínűség kérdésével foglalkozó tudományterület. Ebben a keretben érték a kulturális sokszínűség, a lokális gyakorlatok változatossága, az antropológia továbbá érzékeny például a társadalmi és kulturális egyenlőtlenségekre, és a helyi életvilágokat azok belső perspektívájából értelmezi. Az antropológia a helyiek szociokulturális tapasztalatát és az antropológus terepen szerzett ismereteit (pl. megfigyelések, a részvétel okán szerzett kutatói tapasztalatok, spontán beszélgetések, interjúk) tekinti a kutatás elsődleges forrásának, ami számomra roppant izgalmassá teszi ezt a vállalkozást.
1. Bartha Elek, 2. Keményfi Róbert, 3. Kotics József, 4. Biczó Gábor
2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül és miért?
A kétezres évek elején egyetemistaként a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékére jártam és sokat köszönhetek az akkori tanszékvezetőnek, Bartha Eleknek és későbbi doktori témavezetőmnek Keményfi Róbertnek. Lehetővé tették számomra, hogy adott kereteken belül viszonylag „szabadon szárnyalhassak” és a szakmában helyezkedhessek el, rendszeresen támogatták szakmai tevékenységeimet (pl. román-magyar nemzetközi konferencia szervezése, Kutatók Éjszakája vagy a Néprajzi Látóhatár folyóirat szerkesztése). Az egyetemi tanulmányaim alatt Debrecenben nemcsak a tanterv szerves része volt az antropológiatárgyak oktatása, hanem a Tanszék kétéves antropológia specializációt is kínált az ötéves néprajz képzésen belül. Az antropológiai látásmód mellett az antropológiai tárgyakat oktatók, pl. Kotics József és Biczó Gábor szerteágazó tudása, felkészültsége és személyisége ragadott magával.
És a példaképek? Nehéz kérdés… Rossz érzés fog el, ha embereket kezdünk idealizálni, a ballépések az élet szerves részét képezik. Nagyon sok szakmabeliben csodálok egy vagy rengeteg dolgot, akiktől folyton tanulok, és akiket esendőségük tesz nagyon emberivé. Ugyanakkor kifejezetten fontosnak tartom az olyan könyveket, mint az Esti mesék lázadó lányoknak vagy az 50 elszánt magyar nő.
3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? Miről beszélgetnének?
Méltatlanul keveset tudunk, keveset foglalkozunk a női kutatókkal. Elsie Clews Parsons-szal például szívesen beszélgetnék, mondjuk arról, milyen volt az 1920-as években a boasi iskolában női antropológusként tevékenykedni és számos kutató, köztük nők, munkáját támogatni. Lucy Mairrel sokszínűsége miatt is leülnék egy beszélgetésre, ahol arról faggatnám, milyen volt Malinowski egyik tanítványának lenni, majd az 1930-40-es években Afrikában társadalmi változás témakörben kutatni, később pedig az 50-60-as években alkalmazott antropológiával foglalkozni Nagy-Britanniában. De Mary Douglas-szel és Clifford Geertz-cel is szívesen találkoznék, ahogyan Nagy Olgával is nagyon izgalmas lenne beszélgetni a nőkhöz és asszonyokhoz kapcsolódó kutatásairól. Olyan keveset tudunk a női kutatókról, mindent szeretnék róluk megtudni, amit csak lehet!
1. Elsie Clews Parsons, 2. Lucy Mair, 3. Mary Douglas, 4. Clifford Geertz, 5. Nagy Olga
4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során?
Nagyon tud motiválni például az, amikor a terepmunka során a beszélgetőpartnerek pozitívan élik meg az együtt töltött időt és ezt meg is osztják velem. Ez történt a májusi moldvai csángó terepkutatásunk alkalmával, amikor a részvételi kutatásunk egyik helyi résztvevője azt mondta, mindig nagyon szívesen jön az általunk szervezett találkozókra, mert sokszor tanul valamit, jól érzi magát és izgalmas kérdésekről beszélgetünk. Egy ilyen visszajelzés nagyon jól tud esni az embernek, feltölti, és úgy érzi, nem csak a kutatást vitte előre a beszélgetés, részvételi keretekben a műhelymunka, hanem pozitív hatással volt az érintett szereplők életére is. Vagyis: hasznos tudtam lenni.
Az egyetemisták, az utóbbi években különösen az angol nyelvű képzésünkben tanuló külföldiek, inspiráló kérdései is motiválnak, és azok a visszajelzések is, amiket tőlük kapok. Például egy néhány évvel ezelőtt sikeresen OTDK-zó kulturális antropológia alapszakos egyetemista valami hasonlót mondott: „Első éven nagyon utáltam az elméleti és tudománytörténeti órákat, de már értem, hogy miért kellett ezeket megtanulni. A dolgozat megírása közben állt össze bennem a kép.” Ha ezek a megélések megtörténhetnek és erről oktatóként visszajelzést kapunk, akkor azok új lendületet adhatnak az egyetemi munka folytatásában.
A szakmai műhelyekben és fórumokon folytatott viták is rendkívül inspirálók tudnak lenni. A több tudományterületet átfogó kutatócsoportban végzett munka nem kevés energiát igényel, időnként kihívást is jelent, de nagyszerű közege a reflexiónak, és megköveteli azt, hogy az ember egyértelművé tegye saját diszciplínája hozzáadott értékét a közösen végzett kutatásban. Az utóbbi években vidékfejlesztővel, szociológussal, jövőkutatóval, döntéselmélettel foglalkozó közgazdászokkal és szociolingvistákkal is dolgoztam együtt, kutatócsoportban vagy vendégszerkesztőként. Rengeteget lehet ezekben a multidiszciplináris együttműködésekben tanulni.
1-2. A MAKAT (Magyar Kulturális Antropológiai Társaság) 20 éves fennállásának ünnepségén, amikor a szervezet titkáraként Erős Barbarával közösen mutatta be a tagoknak a választmány tagjaival kidolgozott szervezeti stratégiát (Lajos Veronika), 3-5. Terepmunka az interdiszciplináris Lo-Káli elnevezésű OTKA-K kutatás keretében a Káli-medencében, 2019-ben (Lajos Veronika)
5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?
Hosszú ideig elsősorban otthon tudtam dolgozni, többnyire csendben, vagy a könyvtárba menekültem. Miután megszületett a kislányunk, azóta a legkülönfélébb helyeken és helyzetekben is meg kellett tanulnom dolgozni, például a parkban miközben ő édesdeden aludt a babakocsiban, egy zsúfolt kávézóban, míg nagymama vigyázott a beteg gyermekre vagy az iskola folyosóján, ahol egy sarokba bevetettem magam a szertorna ideje alatt. Néha abszolút úgy érzem, hogy hátizsákomban a munkahelyemmel utazom mindenhová, és többé-kevésbé elsajátítottam azt is, hogy Budapest és Miskolc között miként lehet az úton levés idejét hasznosan munkára fordítani egy telekocsiban vagy a vonaton.
Imádok kézzel jegyzeteket készíteni, a naptáram is papírból készült, és nem riadok vissza attól sem, hogy a szakkönyvekbe írjam bele az észrevételeket és a gondolataimat. A terepen folytatott beszélgetések alatt is képes vagyok hosszú oldalakat teleírni, nem ritkán szó szerint jegyzetelem a legfontosabb mondanivalót. Az utóbbi időben azzal is kísérletezem, miként lehet érdemben kollaboratív módon megírni egy cikket különböző érintett szereplőkkel (oktató / kutató, egyetemista és közvetítő kutató vagy civil partner) együtt.
6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát?
A hároméves doktori tanulmányaim utolsó évében, 2006–2007-ben közel egyéves állomásozó terepmunkát végeztem az egyik moldvai csángó településen, ahol az MCSMSZ szervezte magyaroktatás keretében magyart tanítottam alsó tagozatos gyerekeknek. Az a munka, a gyerekekből áradó szeretet és a hosszan terepen töltött időszak olyannyira beszippantott, hogy igenis hosszan és komolyan fontolóra vettem azt a lehetőséget, hogy középtávon is a szervezet keretében maradok és a bákói moldvai csángó szervezetben érdekvédelmi és a helyiek mindennapjainak jobbá tételét célzó ügyekkel fogok foglalkozni. Annyira kézzelfoghatónak éltem meg akkor azt, hogy munkám hozzájárul a gyerekek kulturális perspektívájának kiszélesítéséhez és a tanításon túl, a helyieket is képes vagyok sokféleképpen támogatni! Például vittem autóval a szomszédban megbetegedett gyermeket sürgősségi ügyeletre, besegítettem a szőlőben és a mezei munkákban, vagy azonnali kölcsönt adtam rászoruló helyieknek.
1. Részvétel miskolci antropológushallgatókkal a Szimbiózis Kulturális Antropológiai Fesztiválon 2019. május 11-én (Lajos Veronika), 2. Kirándulás Tokaj-Hegyaljára, 2021. szeptember – ME KVAT, külföldi és magyar egyetemistákkal közösen, 3. Kétnyelvű (magyar és angol) karácsonyi ünnepség a ME KVAT keretében megszervezve (2022. december), 4. Képek a legutóbbi moldvai terepmunkáról: behavazott Pusztina (2023. február)
7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét?
A tudományos pálya és a magánélet összehangolása egyáltalán nem könnyű feladat, esetemben rendszeresen követik egymást a hullámhegyek és hullámvölgyek. Néha sírni tudnék attól, hogy mennyire kilátástalannak tűnik a határidők betartása. Igyekszem azonban ahhoz tartani magam, hogy az iskola (korábban az óvoda) utáni időt a magánéletnek tudjam szentelni és ne foglalkozzak munkaügyekkel, vagy legalábbis csak akkor, ha az rendkívül szükséges. Ilyenkor nem ritka, hogy a telefont sem veszem fel. Miután otthon minden elcsendesedik, olyan este fél 9–9 óra táján, van rá példa, hogy muszáj vagyok visszatérni egy-egy munka befejezéséhez, vagy munkahelyi levelek megírásához, de ezt is igyekszem háttérbe szorítani, amennyire lehet. Iszonyú fárasztó tud lenni a második műszak és sokszor nem vágyom másra, mint egy kiadós alvásra. Addig kell megbecsülni a reggeli visszaalvás lehetőségét, ameddig abban részünk lehet! De tudom, hogy ennek is ismét el fog jönni az ideje egyszer…
8. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne?
Ritkán szoktam újraolvasni könyveket, vagy újranézni filmeket, ez alól a versek jelentik a kivételt, mert attól tartok, hogy az élethelyzetem megváltozása miatt csalódást fog okozni az élmény. Meglehet persze, hogy éppen a helyzetváltozásból fakadóan tudnának könyvek és filmek újabb rétegei megmutatkozni. Nagyon szeretem Ljudmila Ulickaja Daniel Stein, tolmács című regényét, amiből egy időben a körülöttem lévő legtöbb embernek ajándékoztam egy példányt. Az utóbbi időben a Csoda és Kósza az egyik kedvenc családi olvasmány lett, vagy volt idő, amikor a Micimackó volt porondon. Azt élvezem a legjobban, amikor a nagymamák könnyesre nevetett szemmel igyekeznek hangosan olvasni ezekből a könyvekből.
Az angolul íródott könyveket szeretem eredeti nyelven olvasni, mert akkor más, az adott kultúrát jobban kifejező élményt nyújtanak. A Harry Pottert is angolul olvastam, akkor még nyelvgyakorlás céljából, így amikor megnéztem a filmsorozatot, csak kapkodtam a fejem, hogy pontosan mire is utalnak a magyar szavak.
1. Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács, 2. Czigány Zoltán: Csoda és Kósza, 3. A. A. Milne: Micimackó
9. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?
Néhány éve szabadidőnk egy jelentős részét közös családi lovaglással töltjük. Olyan helyre járunk lovagolni, ahol hatalmas legelőkön szabadon tartják a lovakat és az egyórás tereplovaglás nem ritka, hogy 2-3 órás tevékenységgé alakul. Különösen abban az esetben, ha azzal kezdjük a lovaglást, hogy az elkóborolt lovakat kell megtalálnunk a domboldalban. A jóga is nagy szerelem, amit hol intenzívebben végzek, hol jobban elhanyagolok. A tavalyi év utolsó előtti estéjét ugyan jógával zártam, de előtte hónapokig nem tettem be a lábam egyetlen jógastúdióba sem. Ezt az év első napján igen intenzíven éreztem is…
Az örökérvényű kedvenc a tánc, bár az utóbbi években sajnos egyre ritkábban hódolok ennek a tevékenységnek. Egyetem előtt nyolc évig néptáncoltam Egerben, majd ezt követően különféle modern és kortárs táncstílusokat tanultam Debrecenben és Budapesten, vagy éppen argentin tangót Finnországban és salsát Jászvásáron. Amikor a kislányunk óvodás volt, többször tartottunk családi balettórákat, majd a Covid19-járvány első hullámában ezt ismét felelevenítettük, bár akkor a nagymamával közösen nők három generációja emelgette ritmusra a lábát. Emellett a krimiolvasás is rendkívül jól kikapcsol. A családunkban hagyománya van a kézműveskedésnek is, elsősorban a nagy ünnepek, mint karácsony és húsvét idején. Szerintem az utóbbi 6-7 évben egy-két alkalommal mulasztottunk el csupán, hogy kézzel készített képeslapokat küldjünk a családtagoknak, barátoknak. Ez ugyan kétségtelenül jár némi stresszel is, de annyira kedves dolog és szeretjük!
Puppini Sisters: I Will Survive
10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?
Nagyon nehéz egyetlen zenét választanom, mert sok zeneszámot és sokféle zenét szeretek, ezek azonban gyakran egy-egy időszakhoz kötődnek az életemben, vagy azért válik egy zene számomra szerethetővé, mert jól lehet rá táncolni. Ráadásul jelenleg összességében nem hallgatok sokszor zenét… Talán a Puppini Sisterstől az I Will Survive.
11. Ha bárhova utazhatna, hova utazna el a legszívesebben?
Jelenleg nincsenek nagyratörő vágyaim az utazás kapcsán: teljesen mindegy, csak egy kevésbé frekventált tengerpart legyen, esetleg hűsítő koktélokkal és a lábamat lágyan simogató tengervízzel. De azokra a helyekre is szívesen elutaznék, ahonnan a külföldi egyetemisták érkeznek az angol nyelvű képzésünkre. Ez jelenleg a Fülöp-szigeteket, Brazíliát és Mongóliát jelenti.
+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?
ELTE Néprajz Blog 
One thought on “Láncreakció/Lajos Veronika: „Méltatlanul keveset foglalkozunk a női kutatókkal””