Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Agócs Gergely kérte fel a Láncreakció folytatására Biczó Gábort, a Debreceni Egyetem tudományos dékánhelyettesét, tanszékvezető egyetemi tanárát. Az interjúból többek között megtudhatjuk, hogy ki hívta frissen végzett hallgatóként Miskolcra oktatni Biczó Gábort, hogy a kutatótevékenység nem magányos munka, és végül azt is, hogy Marquez híres nagyregénye miért fontos olvasmány számára.
1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára?
A néprajz iránti érdeklődést az egyetemi évek alatt, a 80-90-es évek fordulóján Debrecenben szervezett Varjúvár Táncház és Kulturális Egyesület határozta meg. Az Egyesület vezetőségében a közösségszervezés mellett fontos célnak tekintettük, hogy elsősorban Erdélyből autentikus parasztbandákat hívjunk meg, akikkel aztán olykor felvételeket is készítettünk. Így került sor például Kodoba Béla és zenekara utazásának megszervezésére Magyarpalatkáról, akik a Varjúvár meghívására jártak először Magyarországon. Hasonló eset volt Czilika Gyula bogártelki prímás meghívása vagy több széki, gyimesi vagy moldvai zenekarok utazásának a megvalósítása. Ekkor kerültem kapcsolatba a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékével, az ott dolgozó szakemberekkel, akik kiváló hátterét képezték az egyesületi munkához kapcsolódó érdeklődésnek. Az Egyesület tagjai közül egyébként többen a tanszék hallgatói voltak, ami ugyancsak fontos tényező volt.
A másik meghatározó esemény, hogy 1992-ben, Kunt Ernő, aki egyébként ugyancsak a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékén tanult, a Miskolci Egyetemen megszervezte a Kulturális és Vizuális Antropológia Tanszéket. Intézmény alapítói filozófiája az volt, hogy részben szakmai tekintélyeket hívott meg oktatni, például a Gulyás-testvéreket a dokumentumfilmkészítő kurzusok szervezésére, vagy Bán Andrást, a kiváló vizuális szakembert. Emellett igyekezett érdeklődő fiatalokat megnyerni a vállalkozásnak, akiket személyes meghallgatás keretében tesztelt, és többen ugyancsak Debrecenből érkeztünk. Kunt Ernő 1992-ben hívott meg a miskolci tanszékre, ami éppen végzett hallgatóként, a doktori tanulmányok első fázisában hatalmas kihívás volt. A felkérés a filozófiai antropológia és ezen belül is az interpretív irányzat oktatására vonatkozó előadás megtartására szólt. Egy év próbaidő elteltét követően a tanszékvezető véglegesítette meghívását és további kurzusok, például a strukturális antropológia, a posztmodern antropológia és hasonló a modern kulturális antropológiában fontos szaktárgyak megtartására kért fel. Emellett fontos volt, hogy a 90-es évek második felétől óraadóként tevékenykedtem a debreceni Néprajzi Tanszéken is.
Az oktatás Kunt Ernő elvárásai szerint következetes és intenzív terepkutatásokkal egészült ki. Erdélyben Gyimes, Mezőség, Máramaros, Homoród-mente voltak a legfontosabb színterek, de emellett magyarországi és felvidéki területeken is folyamatos kutatómunkát végeztünk.
Történelem-filozófia szakosként a néprajz és a kulturális antropológia iránti érdeklődést, majd a szakma művelését részben a modern elméleti törekvések iránti kíváncsiságom határozta meg. Mindez azonban elválaszthatatlan a gyakorlati értékű és módszertanilag megalapozott antropológiai terepkutatások iránti elköteleződéstől.
1. Kunt Ernő, 2. Harold Conklin, 3. Volker Gerhardt
2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül és miért?
Sok személy gyakorolt befolyást a tudományhoz kapcsolódó eredeti személyiségével vagy szemléletével. A találkozások közül talán hármat emelnék ki. Kunt Ernő, interdiszciplináris, rendkívül felkészült és tragikusan fiatalon elhunyt szakember volt. Szemléletével rávilágított arra, hogy mi a holisztikus antropológiai világkép értelemtartalma és ezt a hiteles kutatói magatartás előzetes elvárásaként fogalmazta meg.
Harold Conklin amerikai antropológus professzor, aki a Yale Egyetemen töltött kutatói ösztöndíj időszakában támogató szemléletű tutorként, idős kora ellenére világossá tette, hogy egy senior tudós, a szaktekintély, miként tudja segíteni a néhány hónap erejéig érkező kelet-európai fiatal kutatót, ezzel példázva, hogy a tudomány művelését minden körülmények között a demokratikus környezet kell, hogy jellemezze.
Volker Gerhardt professzor, aki a Berlinben töltött féléves ösztöndíjas időszakban doktori témavezetőként szakmai szigorúságával és „poroszos” következetességével világossá tette, hogy a legkisebb tudományos eredmény elérése is ugyanazt a kitartó és konzekvens gondolati szigorúságot követeli, mint a legátfogóbb szintézis megfogalmazása. Későbbi ritka találkozásaink és a beszélgetések hatására ez a tapasztalat csak megerősödött.
1. Terepmunkán a Saale-völgyében a Jénai Egyetem hallgatóival, háttérben Rudelsburg, 2023 május, 2. Szakmai kirándulás a Debreceni Egyetem Néprajzi tanszékének külföldi doktoranduszaival, Gömörszőlős, 2023 május, 3. Gyimesi terepmunka, háttérben a Silye-tető, 2022 július, 4. Kutatás roma szakkollégistákkal a hajdúdorogi szegregátumban, 2020 augusztus, 5. Lippai Balázs Roma Szakkollégium hallgatóival Fertőszentmiklóson, 2021 június, 6. Lippai Balázs Roma Szakkollégium hallgatóival terepmunka közben, Nagyrábén, 2022 május
3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? Miről beszélgetnének?
Dömötör Sándorral, és arra lennék kíváncsi, hogy őrségi kutatásai során milyennek látta nagyszüleim települését, Őrimagyarósdot. A korai emlékeimben megmaradt paraszti életvilág kulisszái, a félig-meddig önellátó kisgazdaságok működéséről megőrzött ismeretek és a kívülálló szakember megfigyelései, következtetései között mutatkozó különbségek, ̶ bár kutatásai és a személyes tapasztalatok másfél évtizednyi eltérést mutatnak ̶ kíváncsisággal töltenek el.
4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során?
Az új ismeret, az értelmezés öröme, illetve ennek a tapasztalatnak másokkal történő megosztása. A kutatótevékenység nem elszigetelt munka, diszkurzív természetű és mindig kontextus relatív. Hasonlóan fontos motiváció a hallgatók rávezetése arra, hogy a minket körülvevő társadalom értő és megalapozott elemzése nélkül szakmai, de a személyes életünkben is nehezebben boldogulunk.
1. Shymbulak, kirándulás a Tien Shan hegységben, 2018 október 2. Abai Egyetem főépülete előtt, Almati, Kazahsztán, 2018 október, 3. Terepen Saparua-szigeten, Indonézia 2022 október, 4. Konferencia a Pattimura Egyetemen, Ambon, Indonézia 2022 szeptember, 5. Gyimesi adatközlővel, Gyimesközéplok, Kápolna-patak, 2022 július, 6. A Gyilkos-tónál, 2022 július
5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?
Otthoni munkavégzés a leghatékonyabb, de természetesen ennek alapját legtöbbször a terepen eltöltött időszakban gyűjtött ismeretek képezik.
6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát?
Nem, ez soha nem fordult elő. Aki megéli az antropológiai-etnográfiai szemléletű kutatás valódi örömét, a terepmunka részeként feltáruló életvilágok végtelen sokszínűségét, az nem lesz pályaelhagyó.
7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét?
Viszonylag könnyen manapság, ez valószínűleg általában a pályakezdés során jelenthet gondot.
1-2. Biczó Gábor-Dallos Csaba: Rövid élettörténet Európa peremén, a szilágysági Hadadon, fotóesszé, kiállítás a Plymouthi Egyetemen, Egyesült Királyság, 2015 október, 3. Legyen hited az élethez című dokumentumfilm forgatása, Hajdúdorog, 2019 május, 4. Vatikán, Roma Szakkollégiumok Egyesület delegációja Ferenc pápa audienciáján, 2021 október, 5. Egy fecske is csinálhat nyarat című dokumentumfilm forgatása, Nyírvasvári, 2021 augusztus
8. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne?
Számos olyan mű megjelölhető, amelyek feltétel nélkül bármikor elővehetők és újra olvashatók. Szakmai szövegek közül Vincent Crapanzano Tuhami című könyvét ajánlanám elsőként, ami ragyogóan példázza, hogy a kutató antropológus találkozása egy kultúrát reprezentáló személlyel – a szerző esetében egy perifériára szorult marokkói cserepesmesterrel – az idegen életvilág megértését meghatározó előfeltételként követeli meg önmagunk megismerését. Crapanzano az antropológiai munka alapvető és a kortárs tudományterületi felfogás szerint elméleti értelemben, de a gyakorlati terepmunkában is érvényesülő megkerülhetetlen feladatként ír felismeréséről.
Másodikként Marquez nagyregényét, a Száz év magányt ajánlanám. A mágikus realizmus nyelvén megírt, részben életrajzi ihletésű szépirodalmi mű minden olvasóját rákényszeríti arra, hogy saját emlékezetének különböző minőségű elemeire támaszkodva, a tiszta emlékei, a kevésbé éles benyomásai és a felejtésnek kitett, lassan homályba vesző „ködképei” alapján folyamatos kíváncsisággal érdeklődjön aziránt, hogy miként lett azzá, aki. A könyv ereje abban áll, hogy világossá teszi, személyes emlékeinkkel kapcsolatos megértő viszonyunk képezi mindenkori jelenünk identikus alapját.
9. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?
Sportolással, utazással, olvasással és kertészkedéssel, és ezek a legjobb kikapcsolódások egyúttal.
10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?
Rembetika, görög városi népzene. Olyan tulajdonságai sugároznak át a zenélésnek, amely egyszerre improvizatív, életigenlő hangvételű, és párhuzamosan reprezentálja a mediterrán gondtalanságot, de az ennek alapjául szolgáló melankolikus megfontoltságot is.
1.Vincent Crapanzano Tuhami, 2. Gabriel García Marquez: a Száz év magány, 3. Rembetika
11. Ha bárhova utazhatna, hova utazna el a legszívesebben?
Vanuatu, az Új-Hebridák, hosszú évek óta kíváncsi vagyok Melanéziára.
+1. Kiktől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?
Mészáros Csaba, Keményfi Róbert, Kotics József, Lajos Veronika, Borbély Sándor.
[Az elteneprajz.blog szerkesztősége Lajos Veronikával folytatja a Láncreakció 2023-as tavaszi sorozatát.]
“Láncreakció/Biczó Gábor: „A kutatótevékenység nem elszigetelt munka”” bejegyzéshez egy hozzászólás