„Az én személyiségem is sokat változott Jakutiában. Nem úgy jöttem haza, mint amikor megérkeztem oda 2001-ben” – Mészáros Csaba kutatásai hazai terepen és a nagyvilágban

meszaros-csaba-kutatas-jakutia

A Szibéria-kutatás komoly hagyományokkal rendelkezik a hazai néprajztudományban. Híres elődök nyomdokában járva végzett terepmunkát Mészáros Csaba a jakutok között, melynek kulisszatitkairól Szinok Biankával, az ELTE Néprajzi Intézetének mesterszakos hallgatójával beszélgetett. Az interjúból kiderül, hogy mi volt az az olvasmányélmény, ami elindította Jakutia irányába, milyen ajándékoknak örülnek leginkább a szahák és evenkik és mi a legfontosabb dolog, amit a terepnaplóddal kapcsolatban megtehetsz mint leendő antropológus.

Sok külföldi kutatóúton, ösztöndíjprogramban vett részt. Honnan jön az érdeklődése más kultúrák iránt?

Amikor gimnazista voltam, elhatároztam, hogy néprajzzal szeretnék foglalkozni. Úgy gondoltam, arra hogy mennyire nem magától értetődőek az egyes kulturális sajátosságok, helyzetek, viselkedési módok, amiket az ember a saját közösségében élve mégis teljesen természetesnek vesz, úgy lehet rájönni, ha valaki egészen eltérő környezetben él. Nagyon más az, amikor az ember egy könyvet olvasva döbben rá, hogy “hú, mik vannak!” És megint más, amikor ő is abban az adott környezetben él. Azt gondoltam, hogy ha az ember jó néprajzkutató akar lenni, érdemes valami mással is szembesülnie. Ezért eleve úgy felvételiztem néprajz szakra, hogy etnológiai témával szeretnék foglalkozni.

Annak is egyszerű magyarázata van, hogy miért nem Dél-Amerikára vagy Afrikára esett a választásom. Ha a hazai etnológiának van olyan öröksége, amelyre lehet építeni, akkor az a keletkutatás, a Szibéria-kutatás. Megvannak hozzá az erőforrásaink: vannak tanszékeink, meg lehet tanulni a nyelveket, vannak könyvtáraink, vannak előfutárok, akikre fel lehet nézni. Ez volt a fő oka, hogy etnológiai kutatásokba vágtam bele.

Említette, hogy vannak előfutárok. Ki az, akire felnéz, aki irányadó példakép lehet?

Nincs olyan magyar Szibéria-kutató, akinek Diószegi Vilmos írásai, könyvei ne ragadták volna meg a fantáziáját. Ezen kívül óriási szerencsém volt, hogy abban a középiskolában, ahol tanultam, egy másik Szibéria-kutató, Sántha István tartott néprajz szakkört vagy fakultációt. Élőben látni valakit, aki rendszeresen jár Szibériába, szintén jelentős motiváció volt annak idején. Az általam olvasott szerzők közül Schmidt Évának is óriási hatása volt rám. Minden kutatónak mások az erősségei. Ha abba gondolok bele, hogy Diószegi és Schmidt Éva miként írt Szibériáról, akkor két különböző megközelítést lehet látni, de mindkettő nagyon nagy jelentőséggel bír számomra.

1. Galina Keptukével, evenki nérpajzkutatóval és íróval Bakaldyn mellett egy szent fánál. Bakaldyn, Gornij megye, Jakutia, 2003. április 2. Búcsú Küptől. A falu repterén többen is búcsúztattak mielőtt felszálltam a megyeszékhelyre repülő kis kétfedeles repülőgépre. Köztük egy közeli barátom, Vienna Jermakovna Aproszimova és kutyája Graf. Küp. Uszty-Maja megye, Jakutia 2004. július

Egyik tanulmányában sokat írt a nyelvtudás jelentőségéről és arról, hogy ez milyen szerepet töltött be a jakutiai kutatásban. Hogy látja, néprajzosként vagy antropológusként mennyire fontos a nyelvtudás? 

Minden néprajzi kutatás alapja a nyelvtudás. Fontos az, hogy szót tudj érteni egy másik emberrel, ráadásul úgy, hogy ne egy közvetítő nyelven keresztül kommunikáljatok. Azokban az országokban, ahol van egy hivatalos világnyelv, mondjuk az angol vagy az orosz és mellette a helyi nyelv, ott nyilvánvalóan szót lehet érteni a hivatalos nyelven. Vannak olyan szibériai közösségek, akik például hantinak vallják magukat, de valójában csak oroszul beszélnek: az az anyanyelvük, azon gondolkodnak, azon álmodnak, azon álmodoznak és abban értetik meg magukat a legvilágosabban. De vannak olyan emberek, akiknek nem a közvetítő nyelv a legkényelmesebb, velük mindig úgy kell beszélgetni, ami számukra a legjobb. Ebben nem lehet kompromisszumot kötni.

Milyen volt a nyelvtanulás folyamata?

A jakut nyelvvel kapcsolatban mindenképp el kell mondani, hogy van Magyarországon egy másik etnológus, Somfai-Kara Dávid, aki számos altaji nyelvet egészen magas szinten ismer. Ezek közül az egyik a jakut nyelv, amit másként szahának nevezünk, mert ők így hívják magukat. Dávid kiválóan tud szaha nyelven, tőle vettem magánórákat. Egy 19. század közepén kiadott nyelvkönyvből tanultunk (Otto Böthlingk: Über die Sprache die Jakuten), ami az 1830-as évek végebeli jakut-szaha nyelvállapotot tükrözi. Ezzel a nyelvtudással érkeztem meg Jakutiába, ami a helyieknek elég mulatságos volt, mert úgy hangzott, mintha Magyarországon valaki úgy végezne kutatásokat, hogy Csokonai Vitéz Mihály korára jellemző nyelvállapotnak megfelelő szókinccsel rendelkezik. Ez egyrészt közröhej tárgya volt, másrészt nyilván tetszett nekik. Jakutiában az egyetemen volt egy magántanárom, mert hamar egyértelmű vált, hogy nem tehetnek be semelyik másik osztályba, külföldi hallgatók pedig akkoriban egyáltalán nem voltak. Úgyhogy mellém rendelték Sztyepan Konsztantinovics Kologyeznyikovot, akivel nagyon jó kapcsolatom alakult ki. Az első jakutiai terepmunkámat is abban a faluban végeztem, amelynek a területéről származott. Már jó ideje nem jártam Jakutiában terepmunkán, de Sztyepánnal azóta is tartjuk a kapcsolatot és szoktunk beszélni telefonon. (Sajnos Sztyepán az interjú elkészülte után elhunyt.)

Jakutia mely területein folytatott tanulmányokat, illetve kutatásokat?

2002 szeptemberében kerültem a jakutiai egyetemre, ekkor szinte csak Jakutszkban voltam és itt tanultam meg jakutul olyan szinten, hogy az alapvető dolgokat el tudjam intézni. 2002 decemberében indultam el az első terepmunkámra. Onnantól kezdve az egyetemi tanulmányok háttérbe szorultak és sokkal több időt töltöttem terepen. A következő évben pedig már eleve azt kértem a kulturális miniszterhelyettestől, hogy helyezzenek ki angoltanárnak egy olyan iskolába, ahol vegyesen laknak szahák és evenkik. Hosszas gondolkodás és több szempont mérlegelése után Kelet-Jakutiába, a Csendes-óceántól nem is olyan messze lévő faluba kerültem, ahol egészen 2004 nyaráig laktam. Utána érkeztem vissza Magyarországra és 2005-2007 között szinte minden évben tudtam menni 2-3 hónapra. Az utolsó terepmunkahelyszínem Jakutiában az ezektől nyugatabbra lévő, nagy tavakban gazdag vidék, ahol az ember és a tó viszonyát kutattam 2009-től. 

1.A terepmunka könnyebb oldala. Látogatás egy oviban 2010 januárjában. Az egyik óvónéni családjánál laktam korábban, Jakutia, 2010 2. Találkozás Ljuba nénivel, egy régi ismerőssel Ojmjakonból, aki Közép-Jakutiába, Keptenibe költözött. Jakutia, 2010

Miért pont Jakutiára esett a választása?

Az az igazság, hogy először nem Jakutiába mentem ki, hanem mongol szakos hallgatóként Északkelet-Mongóliában dolgoztam. Amikor középiskolás voltam, nagyon megtetszett a szibériai népek irodalma. Véletlenül rábukkantam az Andrássy úti Szabó Ervin fiókkönyvtárban egy Teki Odulok nevű jukagír író novellás kötetére, ami Szibériáról szólt, és teljesen lenyűgözött az a világ. Nagyon sokáig szívbéli vágyam volt, hogy jukagirokkal foglalkozzak, akik Jakutiának az északkeleti részén élnek és eleve miattuk döntöttem úgy, hogy Jakutiába megyek. De amikor első alkalommal megérkeztem, már egész magas szintre jutottam a szaha nyelvben és szerettem volna ezt kihasználni. Másrészt a jukagirokkal tényleg csak oroszul lehet terepmunkát végezni, úgy pedig nem szerettem volna. Ezt volt a fő oka, hogy nem a jukagirokkal kezdtem foglalkozni, hanem a jakutokkal. Egyébként lett volna lehetőségem az előbbire is, mert 2002 őszén találkoztam Felső-Kolima megye oktatási vezetőjével. Előadtam neki, hogy mennyire érdekel ez a téma és mondta, hogy nyugodtan mehetek kutatni. De akkora már megérlelődött bennem, hogy mégis inkább a közép-szibériai jakutokkal szeretnék foglalkozni. Mindenesetre a jukagirok juttattak el a jakutokhoz.

Milyen felkészülés előzte meg a terepmunkát?

Egyrészt nyelvi felkészülés, másrészt alapos szakirodalmi felkészülés. Mindenki, aki ma Magyarországon etnológus, fontos igazodási pontnak tartja Sárkány Mihályt. Egyszer beszélgettem vele és megkérdeztem, hogyan készüljek fel egy ilyen kutatásra. Azt mondta, a lehető legátfogóbb módon álljak neki a felkészülésnek: ha az ember kint van, akkor nincs olyan, hogy csak a rokonság érdekli, csak erre vagy arra koncentrál. Van sok praktikus előkészület is: oltások, ruha beszerzése, utazási biztosítás, repjegy, vízum stb… Nagyon fontosak továbbá az ajándékok: amikor messzi vidékről érkezik az ember, mindenképp érdemes ajándékot vinni. Évről évre egyre jobban fel tudtam készülni arra, hogy mik azok az ajándékok, amiknek valóban örülnek. Nem hűtőmágnest kell vinni, hanem olyan dolgokat, amikre korábban nem is gondoltam volna. Például a kis kézmelegítő párnácskáknak – amit az ember megtör és a zsebébe, kesztyűjébe tehet – óriási sikere volt Jakutiában. Abban az időben két liter tömény alkoholt lehetett kivinni, szóval egyértelmű volt, hogy az ember beszerez négy fél literes házi pálinkát, ami finom és erős – ennek is mindig volt, aki örült. Az ajándékok másik részét Jakutszkból vittem magammal. Ott meglátogattam a vadászboltot és különböző hálókat, csizmákat, vadászfelszerelést vásároltam össze, attól függően, hogy melyik területre mentem. A fizikai igénybevételre egyáltalán nem lehet előre felkészülni. Rengetegszer vittek el vadászatra, de én nem tudok rendesen lőni puskával. Volt, hogy én is puffogtattam, sőt egyszer el is ejtettem egy kacsát, de aztán sose lett meg.

Hogyan fogadták a helyiek? Milyen volt a reakciójuk?

Az antropológusok, etnológusok önmítosz építésének egy fontos elemének tartom azt, hogy “megérkezek, aztán történik valami és befogadnak.” Biztos sokaknak ismerős Geertz szövege a bali kakasviadalról, hogy van egy pont, amikor a kutatót befogadják. De ilyen pontszerű pillanat szerintem nincsen.

Az az áthatolhatatlan köde az idegenségnek, ami a nagy fehér kutatót beburkolja, nincs jelen. Nincs ennek a folyamatnak egy kezdete, amikor egy meghatározott rendszerben én vagyok az idegen, és nincs ennek a folyamatnak egy vége, amelyben engem már úgy kezelnek, mint akit befogadtak és a befogadott ember kategóriájába kerülök. Ezt a váltást nagyon sokáig hangsúlyozták az antropológiában, de én úgy gondolok ezekre a történetekre, mint az antropológus átmeneti rítusai, amelyekkel valójában (a liminalitás állapotát erősen hangsúlyozva), a kutató saját szerepét szakralizálja. Egyfajta önfelmagasztalás van ebben a gesztusban. A valóságban sosem vagyok teljesen idegen és sosem vagyok teljesen befogadott.

Nyilván úgy kezelnek, mint egy idegen embert. De ne felejtsük el, hogy ők egy olyan országban élnek, ahol eleve adott egy orosz többségi társadalom, ezért mindenkinek van tapasztalata arról, hogy milyen idegenekkel, másokkal élni. Idővel egyes emberekhez közelebb jutsz, megszeretitek egymást, ami a terepmunka végével se ér teljesen véget. Nem olyan, mint amikor az ember elutazik nyaralni és tudja, hogy az egy megkülönböztetett időszak. Amikor a második évemet töltöttem Jakutiában, gondolkodtam azon, hogy akár sokkal hosszabb időre kint maradjak és ezeket a terveket is számításba vettem a további döntéseim pillanatában. Nem úgy rendezkedtem be, hogy ez egy ideiglenes állapot. Nekem akkor az volt a hétköznapom, ami nyilván ezeknek a kutatói szerepeknek, attitűdöknek bizonyos szempontból más értelmezést is ad.

1. Utcakép Aryktaakh faluban. Jakutia, Aryktaakh, 2013. január 2. Barátommal, és tanárommal Sztyepán Konsztanitinoviccsal a Léna jegén. Ritkán utaztunk együtt, de olyankor mindig vidám volt az utazás. Jakutia, 2013. február 3. Karácsonyi üdvözlet az itthoniaknak Jakutszkból 2009 szentestéjén

Mennyire volt nehéz megítélni, hogy melyek azok a helyzetek, amelyekbe nem szabad vagy nem érdemes a kutatónak beleavatkoznia?

Ha van még egy másik tévhit az etnológiai, antropológiai terepmunka gondolatvilágában, az a “nem beavatkozás,” kívülről megfigyelés mítosza. Aki tisztességes és van önreflexiója, az pontosan tudja, hogy nem az a kutató célja, hogy megváltoztassa a dolgokat, de pusztán a kutatói jelenlét mindent megváltoztat. Vannak olyan jelenségek, amelyekre valóban nincs hatással: az út szélén álló faragott bálványt nyilván nem miattam tették oda. Habár történt egy vicces eset, amikor átjött egy szomszéd srác és evenkiül kezdett halandzsázni, hogy tesztelje, valóban ismerem-e a nyelvüket. Hozzá kell tenni, hogy – velem ellentétben – ő egyáltalán nem tudott evenkiül. Általában egyértelmű, hogy mi az, ami csak humor, és nem kell komolyan venni.

Hosszú távon a kutató által végzett munka is hatással van a közösségre, de nem szabad túlértékelni magunkat. Nem arról van szó, hogy megjelenik a nagy fehér főnök és egyetlen mozdulatával kettéválasztja az ott lévő közönséget. Neked is szánnak egy szerepet ebben a közösségben és annak a keretében hatsz vissza magára a közösségre, a falura.

Az én szerepem a faluban egy külső szakértőé volt, amit sokszor fel is használtak, például amikor a küppi iskolának kellett tanszereket szerezni. Rengeteg eset volt, amikor megkértek rá, hogy végezzek el valamilyen kutatást vagy működjek együtt a helyi múzeum kiállításának létrehozásában. Azonban mindig van egy mélyebb jelentősége annak, hogy ki kér meg az adott szívességre vagy feladatra. Ha segítesz valakinek, akkor a közösség azon része, aki nincs jóban vele, úgy könyvel el, hogy az adott személy klientúrájába tartozol. Ebből a szerepből is érdemes valamilyen módon kilépni. Azáltal, hogy hogyan érkeztél, kinél szállt meg, kivel vagy jóban, lesz egy reputációd a közösségben, amin ugyan lehet változtatni, de olyan nincs, hogy nem helyeznek el valahova a kapcsolati hálóban. Egy jó antropológusnak döntéseket kell hoznia: vele elmegyek vadászni vagy sem, ennél a családnál szállok meg vagy sem. Ezek azok a helyzetek, amelyekről a tankönyvben sosem fogsz olvasni és azok a kérdések, amelyekre  nincsenek konkrét válaszok. Ilyen helyzetben az emberi minőséged és az emberismeret az, ami segít, ennélfogva éppen ez az, amiben az antropológusok a legtöbbször hibáznak. Én is rengetegszer hibáztam a terepmunka során, mert van, hogy nem lehet jól dönteni. Az ember csak abban reménykedhet, hogy többször döntött jól, mint rosszul.

1. Ünnepi asztaltársaság Aryktaakhban a nagy megyei halászünnepség után. Jakutia, Aryktaakh, 2009. november 2. Születésnapi ünnepség Tandában. Jakutia, Tanda, 2013. február

Befolyásolja-e a döntéseket a hazatérés tudata?

Igen, és egyáltalán nem biztos, hogy jó irányba. Abban az időszakban, amikor úgy végeztem a terepmunkát, hogy tovább maradok és csak hazalátogatni fogok, akkor teljesen másként csináltam a dolgaimat. Amikor egyértelmű volt, hogy hazajövök, akkor megint másként hoztam döntéseket. Azzal, hogy hazajöttem, biztosan jó döntést hoztam. Jakutiában nem zártam le véglegesen a terepmunkát. Minden közösségbe vissza szeretnék menni, de nem biztos, hogy minden közösségben ugyanolyan szívesen fogadnának most, mint akkor, 2002-ben. Az elválásnak vannak különböző fokozatai, nehézségei, nem minden esetben sikerül lezárni.

Milyen volt az elválás? Milyen volt megélni, hogy hosszú időre hazajön?

Konkrét lezárások voltak. Vannak pillanatok, amikor az ember elindul a faluból Jakutszkba, vagy onnan Budapestre. Vannak búcsújelenetek, amelyek ugyanolyan nehezek, mint amikor elválsz egy barátodtól, akivel hosszú ideig együtt voltál. Ezek nem bonyolult elméleti kérdések, hanem emberi gesztusok. Tudományosan 10 vagy 20 év után is lehet még akár értelmesen folytatni a kutatásokat. Még csomó mondanivaló és feldolgozatlan anyag van, tehát a kutatást nem kell lezárni, de azokat a kapcsolatokat igen.

1. Találkozás a N’id’ili-tó partján. A beszélgetőtársam a legnagyobb hatalmú szaha gyógyító édesapja. Jakutia, 2013. január 18.

Az anyagfeldolgozás a gyűjtéssel párhuzamosan vagy utólag zajlott?

Is-is. A terepmunka során mindig van feldolgozás is. Biztosan minden olyan néprajzkutató, aki hosszasabb terepmunkán dolgozik, meg tudja erősíteni, hogy a terepmunkanaplónál nincsen hasznosabb. Ezeket eleinte füzetekbe írtam, a későbbiekben már számítógépen. Nekem általában nem volt időm arra, hogy a falvakban még átírjam és fordítsam az interjúkat, de mondjuk a fényképeket rendezgettem és a házigazdáimmal közösen átnéztem. Vannak pillanatok, amikor az ember felveszi a fülhallgatóját a terepen, kizárja a külvilágot és a lejegyzésre összpontosít, az nyilván a feldolgozó fázis. De itt sincs olyan, hogy csak így vagy csak úgy szabad csinálni.

Egy leendő antropológusnak csak annyit tudok mondani, hogy írjon terepnaplót és abban lehetőség szerint legyen őszinte! Nem az örökkévalóságnak írja, és ha az ember már ott szerepet játszik, semmi jóra nem vezet. Magyarul ha belépett valahova és valaki mondjuk nem tetszett, akkor írja le, mert lehet, hogy valamikor még fontos lesz.

A kutatás során többfajta naplót írtam, volt, amit szahául és volt, amit magyarul. A szaha nyelven vezetett naplómat rendszeresen megmutattam a közösség azon tagjainak, akikben megbíztam, és megbeszéltük a benne szereplő dolgokat. 

Tervez még visszatérni?

Igen, de nem a közeljövőben. Most annyi feladat van más téren, hogy nem tudnék. Az ember sok más dologért is felelősséggel tartozik. De majd lesz egy pont, amikor visszamegyek és azt is nagyon várom, de most nem ennek van az ideje.

Jelenleg több projektben is részt vesz. Kérem, röviden meséljen ezekről! 

A kettő közül a Lendület program praktikusan még nem mondható, hogy elkezdődött volna, mert a covid miatt még nem lehetett belevágni. Mindkettőhöz a jakutiai kutatásaimnak köszönhetően sodort engem a szél: akkoriban kezdett foglalkoztatni az ember és a környezet viszonyának vizsgálata. Mindkét említett kutatási programban erről van szó. Az egyik Védett területek a szlovén-magyar határ mentén néven fut és arról szól, hogy a helyi emberek és intézmények miképpen szerveződnek olyan hálózatba, aminek része a természet, amit hol védenek, hol megművelnek. Nagyon másfajta készségeket és kutatásmódszertani eljárásokat jelent ez, mint a jakutiai terepmunka. Nyilván itt nem állomásozó, hanem vissza-visszatérő terepmunkákat végez az ember, ami eleve másféle helyzeteket szül. A másik projektben (Lokalitás a globális változások hálózatában: az ökológiai antropológia mint közvetítő a helyi közösségek és a globális változások között a Kárpát-medencében) és a fentebb említettben is kutatócsoportban dolgozunk, inkább frontális, “kérdezz-felelek” típusú kérdőívekkel. A 2011-2015 között futó Hármas határ-kutatásban, amikor készítettünk egy néprajzi filmet, voltak megbeszéléseink a filmesekkel, más néprajzkutatókkal, mik is a fő szempontjaink, hogy nézzen ki a film. Jakutiából nincsenek ilyen élményeim, ott a közös gondolkodásnak nem volt olyan jelentősége, mint ezeknél a kutatásoknál. Minden terep ad valami pluszt, más szempontból pedig kevesebbet.

Az interjút készítette: Szinok Bianka
Szöveggondozás: Leichter Lilla
A fényképek Mészáros Csaba tulajdonát képezik.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: