Hogyan várták a negyvenes évek végén Erdélyben az Angyal karácsonyi leveleit? Miként kerül közeli kapcsolatba egy kisgyerek az írógéppel? Mennyire határozta meg az értelmiségi pályát a gépírás a múlt században? Olosz Katalin írása feleleveníti gyermekkora első írógéppel írt leveleit, korai találkozásait a gépírás rejtelmeivel, valamint egy hosszú kutatói pálya tapasztalatait az írógépek használata tükrében. A cikkből fény derül a tudományos dolgozatok gépeltetésének nehézségeire, valamint a román rendőrség szamizdatterjesztés-ellenes intézkedéseire is.
Első emlékeim az írógépről kisiskolás koromból ködlenek fel, amikor még írógépet nem is láttam. A második világháború után, a negyvenes évek vége felé jártunk, amikor már írásban tudtam kommunikálni az „Angyallal”. Karácsony közeledtével, testvéreimmel együtt szükségét láttuk annak, hogy ki-ki levélben értesítse az Angyalt reményeiről, kívánságairól. S hogy óhajaink felől ne legyen kétsége az Angyalnak, nemcsak írtunk, de le is rajzoltuk, hogy ki mit szeretne találni a karácsonyfa alatt.
Az ablakba kitett leveleink – csodálatos módon – reggelre eltűntek, s ebből mi biztosra tudtuk, hogy üzenetünk célba ért. Arra pedig egyáltalán nem számítottunk, hogy válasz is fog jönni leveleinkre. Méghozzá milyen válasz! Írógéppel írt rövid levélben értesített az Angyal, hogy megkapta kéréseinket, és hogy igyekszik teljesíteni azokat, ámbár nagyon sok gyermek hasonló kívánságainak kell eleget tennie. Ezért csak úgy lehetünk biztosak az angyalfia felől, ha szófogadó, jó gyermekek leszünk.
Azt nem tudom, hogy két testvérem miként fogadta és élte meg az „angyali választ”, arra viszont emlékszem, hogy mérhetetlen örömmel és büszkeséggel töltött el az a tény, hogy az Angyal írógéppel írott levélben válaszolt. Volt olyan év is, hogy piros betűs válaszlevelet kaptam az Angyaltól. Ezt a levelet, mint különlegesen értékes tárgyat – sokáig őriztem, noha időközben megtudtam a csodálatos levélváltás titkát: nagynéném válaszolt Angyal képében a leveleinkre, aki a néptanácsnál (a mai polgármesteri hivatalnál) lévén tisztviselő a hivatal írógépén írt nekünk. És néhány évvel később ugyanazon az írógépen szereztem első tapasztalataimat. Az akkori Kovásznán az iskola elemi osztályai a néptanács szomszédságában lévő épületben voltak. Iskola végeztével gyakran mentem be nagynénémhez, aki – ha ügyfelek nem voltak –, megengedte, hogy a gépen pötyögtessek.
Olosz Katalin, erdélyi magyar irodalomtörténész, folklorista, 1940-ben született Kovásznán. 1958-ban iratkozott be a Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára, ahol tanári oklevelet szerzett 1963-ban. Szakdolgozatát Magyargyerőmonostor népköltészetéből írta. A marosvásárhelyi Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos munkatársaként módszeres szövegfolklorisztikai kutatómunkát végzett. Olosz Katalin a 19. századi gyűjtőhálózatok, azon belül is Kanyaró Ferenc, Kriza János és Szabó Sámuel munkásságának, illetve a nagyszalontai gyűjtések kiváló ismerője, továbbá jelenleg is az erdélyi magyar népballada-katalógus összeállításán fáradozik.
Ezek után aztán hosszú időre vége is szakadt kapcsolatomnak az írógéppel. A negyvenes-ötvenes években magántulajdonban nemigen volt írógép, vagy ha volt is, titokban tartották a tulajdonosok. Csak rémlik, biztosan nem tudom, hogy a háború alatt és után az írógépek beszolgáltatás hatálya alá kerültek, ügyvédektől, orvosoktól, lelkészektől (kik leginkább használtak írógépet már a két világháború közötti időben is) elkobozták. Csak ha idejében elrejtették és nem használták hosszú időn át, akkor menthették át jobb időkre a táska- meg az irodai gépeket.
Ezek a gépek kerültek aztán forgalomba a hatvanas-hetvenes években, egyrészt úgy, hogy az elszegényedett özvegy papnék, ügyvéd-, orvos-, tanár-feleségek áruba bocsátották magát a gépet, másrészt úgy, hogy az írógép lett megélhetésük forrása. Gépírást vállaltak, abból tartották fenn magukat. Mindkét alternatívát erős társadalmi igény hozta létre: mivel az állami kereskedelemben csak nagyon ritkán fordult elő írógép, az értelmiségiek írógép-igényét pusztán a használt gépek adás-vétele elégíthette ki. És ugyancsak a magánszektorra hárult az a feladat/lehetőség is, hogy a minden rendű-rangú írástudók művei gépírásos formában jussanak el a kiadókhoz, szerkesztőségekhez, hivatalokba, stb.
Külön szakmai ágazattá alakult a gépírás, melynek voltak ugyan csendesebb-nyugalmasabb időszakai is, de különösen a nyár eleji államvizsgák időszakában Kolozsváron a legkeresettebb szakmunka a gépírónőké volt. Emlékszem, 1963-ban az államvizsga-dolgozatom legépelésére már kora tavasszal egyezsséget kellett kötnöm egy gépírónővel ahhoz, hogy idejében elkészüljön a diploma-munkám.
Marosvásárhelyen kezdetben a kolozsváriéhoz hasonló lehetőségekkel kellett számolnom. Csak miután a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókintézetébe kerültem, változott a helyzet: az intézetnek hivatásos gépírónője volt, akinek a hivatalos iratok, levelezés stb. gépelése mellett az is munkaköri feladata volt, hogy a kutatók intézeti tervmunkáit legépelje. Elvileg tehát biztosított volt az éves penzum legépelése. A gyakorlatban azonban úgy festett a dolog, hogy év közben gyéren akadt munkája a gépírónőnek, év végén, a dolgozatok leadása idején viszont nem győzte a munkát.
Ekkor ötlött fel bennem a gondolat, hogy függetlenítsem magam, gondoskodjak önállóan dolgozataim legépeléséről. De nem úgy, hogy fizetett gépírónőre bízzam a munkát! Munkaidőn kívül az intézeti gép szabad volt, s főnököm tudtával és beleegyezésével délutánonként elkezdtem autodidaktaként tanulni a gépírást. Már nem emlékszem, hogy honnan és miként került hozzám egy rövid útmutató a gépírás fortélyairól, a lényeg az, hogy a tíz ujjal való gépelés alapfogásait megtanultam. Erre már csak azért is szükségem volt, mert hamarosan sor került első kötetemnek – a Magyargyerőmonostori népköltészetnek – a sajtó alá rendezésére, s annak kéziratát már teljes egészében magam gépeltem le egy kölcsönkapott írógépen, egy régi Remingtonon. Ettől fogva minden intézeten kívüli munkámat magam gépeltem – a következő kötetemet ugyancsak kölcsön-gépen – a hetvenes évek végétől már saját gépemen, egy újan vásárolt kelet-német gyártmányú Erikán.
Olosz Katalin 70-es években vásárolt Erikája
Visszatekintve a számítógépek, laptopok világából az írógépes korszakra, nem nosztalgiázok. Kemény fizikai munka volt „verni” a gépet ahhoz, hogy a harmadik-negyedik példány is olvasható legyen. De azért sem kívánom vissza az írógépet, mert az ott leírt szövegen nem lehetett változtatni, javítani is csak kínkeservesen (törlőgumival) egy-egy elütött betűt. Gyakran megtörtént, hogy újra kellett írnom egy-egy oldalt, mert gépelés közben jöttem rá, hogy nem jó a szöveg, vagy kifelejtettem/elrontottam valamit, s emiatt újra kellett gépelnem az egész oldalt.
A nosztalgiázás hiányához nagymértékben hozzájárultak a nyolcvanas évek romániai szabályrendeletei is. A diktatúra egyre fojtogatóbb körülményei (és félelmei) között sor került arra is, hogy az államhatalmi szervek felügyeletük alá kívánták vonni a magántulajdonban lévő írógépeket is, valószínű, a megszaporodott szamizdat kiadványok miatt. Ennek céljából kitalálták, hogy adott időpontban adott helyen írógépestől meg kellett jelennünk, ahol betűnként és megadott betűcsoportok gépelésével mintát kellett produkálnunk gépeink betűállományáról, betűkiosztásáról, az esetleges egyedi sajátosságokról. Eleinte évenként és helyszíni jelenléttel kellett megismételnünk ezt a műveletet, később megelégedtek annyival, hogy az otthon elkészített mintalapot kellett bevinnünk a rendőrségre, ugyancsak minden év elején.
Egy szó mint száz: nem nosztalgiázok, de nem is tagadom, hogy adott időben, adott körülmények között előrelépést és örömet jelentett az, hogy megtanultam a gépírást, majd pedig az, hogy saját írógépre tettem szert. Nélkülük nehezebben állhattam volna át a számítógép használatára, hiszen az utóbbi billentyűzetének betűkiosztása ugyanolyan, mint az írógépeké. Ugyanakkor nem győzöm elégszer elmondani, hogy milyen nagy áldás számomra a számítógépes szövegszerkesztés lehetősége: mind a mai napig nehezen szövegezem meg írásaimat, így az átállást a kézírásos fogalmazásról a számítógépen történő szövegírásra a sors különös adományának tekintem és akként élem meg nap mint nap.
Olosz Katalin
Marosvásárhelyt, 2022. február 14-én
ELTE Néprajz Blog 
One thought on “Remington, Erika és a karácsonyi angyal: Olosz Katalin története az írógépről”