Néprajzkutató, publicista, szépíró: Nagy Olga atipikus pályája három felvonásban

nagy-olga-atipikus

Tizenkilenc évesen férjhez ment egy református lelkészhez, harminchét évesen tette közzé első mesegyűjteményét, ötvenhét évesen szerzett doktori fokozatot. Tanított, riportokat készített, gyűjtött, publikált és felnevelt négy gyereket. Tette mindezt többszörös kisebbségben: nőként egy férfiak által uralt tudományos világban, magyarként Romániában, és mélyen hívő emberként egy kommunista rezsim alatt. Az erdélyi magyar folklorisztika kiemelkedő egyénisége, Nagy Olga atipikus tudományos pályáját mutatjuk be.

Nagy Olga 1921. január 2-án született a Maros megyei Nagyernyén, gyermekkorát Mezőpaniton töltötte. Testvére, Nagy Ödön református teológus a néprajztudomány nagy nemzedékének (Györffy István, Bátky Zsigmond, Viski Károly) előadásait hallgatva kezdett el érdeklődni a tudományág iránt és a helyi értelmiség gyűjtő tevékenységét igyekezett felkarolni. Nagy Olga az ő biztatására kezdett néprajzi gyűjtésbe lokális hiedelmek témakörében. Középiskolai tanulmányait Marosvásárhelyen végezte, ahol 1939-ben érettségizett. Ezt követően beiratkozott a Református Teológiára, ám nem fejezte be tanulmányait. 1940-ben férjhez ment Krizsovánszky László református lelkipásztorhoz: a házasságból 1940 és 1944 között négy gyermek született. Ekkor Kisiklódon éltek, ahol Nagy Olga tanítóként dolgozott. 1944-ben férje Széken kapott állást, így a család odaköltözött. Nagy Olga folytatta tanítói tevékenységét, ugyanebben az évben oklevelet is szerzett. Gunda Béla biztatására iratkozott be – negyedik gyermekével várandósan – a kolozsvári Bolyai Egyetem magyar–néprajz szakára, ahol 1948-ban diplomázott (Nagy 1995: 6–35).

Tanítói munkája révén közeli kapcsolatba került a falusi lakosság életszemléletével, problémáival, valamint a lokális sajátosságokkal. Azonban nyughatatlan és kíváncsi természete a pálya elhagyására késztette: „… nagyon meggyűlt a bajom a született »fegyelmezetlenségem« miatt, mert nem tűrtem el a megaláztatást – sem pedig véleményemről, saját gondolataimról sem bírtam lemondani.” – írta Nagy Olga az újságírói munkásságát összegző kötet beharangozójában (Nagy 1997: 12). A rendkívül önreflektív kutató több ízben összegezte életművét: az Egy botcsinálta riporter emlékei (2001) újságírói munkásságát, a Pályakép fénnyel és árnyékkal (1995), valamint a Vallomások (2010) néprajzkutatói pályáját összegezte. Emellett a posztumusz kiadott Hagyományőrző népi kultúra. Társadalomnéprajzi vizsgálat Széken (2016) kötet is tartalmaz a pályaképet magyarázó információkat. Magánéletére, férjével való kapcsolatára a Gyónás (1991) című, kíméletlen őszinteséggel megírt művében reflektált. Ellentmondásokkal és konfliktusokkal terhelt életművét a továbbiakban három pályaszakasz mentén mutatjuk  be.

Az újságíró

Miután 1951-ben otthagyta a tanítói munkát, újságíróként kezdett dolgozni az Utunk (1952–1953) és a Dolgozó Nő (1953–1958) szerkesztőségében. Újságírói pályája során is kiemelten foglalkozott a falusi társadalom kérdéseivel, a helyiek életét meghatározó szocialista átalakulássokkal. Figyelme ekkor fordult először a nők élethelyzeteinek specifikumai felé. A néprajzi terepmunkái és a Dolgozó Nő levelező rovatánál tapasztaltak során is találkozott a mezőgazdasági vagy ipari dolgozó nők helyzetével, problémáival, sikereivel vagy kudarcaival. Az 1950-es években Udvarfalván végzett gyűjtése során Nagy Olga szembesült az iparosodás hozta változásokkal a falusi nők életében. A kolozsvári Folklór Archívumban őrzött gyűjtési jegyzeteiből összeállított szociográfiáját a Korunkban közölte két részletben. A férfiak Marosvásárhelyre történő ingázása következményeképpen Udvarfalva az „asszonyok faluja” lett, akik hirtelen a gazdasági élet totális irányítóivá váltak. A gazdasági önállósodásból fakadó családon belüli tekintély eltolódása pedig megerősítette a nők pozícióját. A falusi, munkaalapú társadalomban a nők a gazdaság irányítása által tehettek szert némi önállóságra, mivel a férfiak ingázó életmódja alapvetően átalakította a munkamegosztást és a munka struktúráját. Az önálló keresőtevékenység a függetlenség zálogát jelentette a helyi asszonyok számára (Nagy 1975a, 1975b).

nagy-olga-atipikus
Nagy Olga cikke a Dolgozó Nő 1954. évi 5. számában (Forrás: digiteka.ro)

A Nagy Olgára jellemző műfaji kísérletezés eredménye, hogy kezdetben saját maga által „amatőrnek” nevezett népi narratívum gyűjtéseit, majd tudományos eredményeit is igyekezett közérthetően megjelentetni, leginkább újságcikk vagy esszé formájában. Kisgyermekes anyaként pedig szépirodalmi műveket készített. Korai mesekönyvei között említhető A vidámság madara (1954) vagy A kopasz király (1963), de egészen a kilencvenes évek végéig jelentek meg kifejezetten gyerekeknek szóló könyvei, mint Az aranyhajú és az elátkozott madarak (1995) vagy az Egyszer volt, hol nem volt (1998). Ifjúsági regényeinek például a Lányok a bentlakásban (1960) vagy a Szidi (1962) alakjait saját családja ihlették.

A folklorista

Nagy Olga 1958-tól a Román Tudományos Akadémia Folklór Intézetének kutatója volt egészen 1973-ig, amikor idő előtt nyugdíjba vonult. Állását az akkor pályakezdő Salamon Anikónak ajánlotta, ám végül megtagadták tőle ezt a lehetőséget. Már nyugdíjasként készítette el doktori értekezését A táltos törvénye címmel (1978), amelyben mesekutatói tapasztalatait összegezte, a mese esztétikumát, az élő mesemondás művészi eszköztárát elemezte. A Folklór Intézetnél töltött időszakban több mint 3000 népmese szövegét gyűjtötte össze. Az ötvenes évek végétől több gyűjteményt is publikált  mezőségi, kalotaszegi, mérai mesékből. A Keszeg Vilmos által hiteles szövegek korának nevezett pályaszakaszt az intenzív mesegyűjtés jellemezte: elsősorban szövegfolklorisztikai vizsgálatokkal foglalkozott és ennek kapcsán fordult érdeklődése a cigánykutatások felé is. A cigány mesemondók integratív vizsgálata vitát váltott ki a tudományos életen belül: a cigány adatközlők által mesélt színes, fantáziadús történetek nem feltétlenül feleltek meg az autentikus népmese korabeli koncepciójának. E problémakör megjelent mesegyűjteménye, a Lüdérc sógor (1969) recepciója kapcsán is, ahol mind a szakma, mind az olvasóközönség csalódottságával és értetlenségével meg kellett küzdenie a stilizálatlan, megszokottól eltérő mesék közreadása miatt (Keszeg 2010: 375–379).

A népi narratívumok gyűjtése kapcsán jutott el az egyéniségvizsgálatokig: Dávid Gyula, Cifra János és Jakab István cigány mesemondók repertoárjának kiadásáig. Utóbbi kötetet Vöő Gabriellával, a romániai magyar folklór jeles kutatójával együtt készítette el. Közös munkájukról és az akadémiai világban nőként elszenvedett diszkrimináció-tapasztalatokról is beszámolt Nagy Olga a pályáját értékelő kötetében (Nagy 1995: 167). A hátrányos megkülönböztetéssel azonban nemcsak a tudományos pályán kellett megküzdenie. Elhunyt férjének címzett önéletrajzi kötetében a házasságának korai szakaszáról és az internalizált társadalmi elvárásokról hasonló gondolatokat fogalmazott meg, mint Virginia Woolf az alkotó nők autonómiájára vonatkozóan.

“De hogyan is történhetett, hogy valamikori ambícióimat magamtól feladtam? Biztosan állíthatom, hogy nem te késztettél rá, de talán, ha nem tudatosan, mégis valahogy elvártad tőlem. Természetesnek vetted. […] Hogyan lehetséges, hogy én ezt az irántad érzett szerelemben természetesnek tartottam? És természetesen nem is emlegettem még akkoriban azt, amire később ráeszméltem, hogy ez a férfi és nő viszonyának oly költői ábrázolása valójában minden nőt, aki kicsit is gondolkozik, »feministával« tesz. De akkoriban még nem voltam »feminista«, csupán szerelmes libácska, aki megérdemelte későbbi sorsát.” (Nagy 1991: 56)

A Nagy Olga által megtett tudományos út a tündérmesék gyűjtésétől és a mesekutatói kezdeti érdeklődéstől a szintetizáló társadalomtudományos vizsgálatokig egységben értelmezhető. A mesék realizálódása, a történetek varázstalanodása és gyermekek közé történő „leszállása” egybeesett a 20. század második felének radikális társadalmi átalakulásaival. A népi realista próza, az „igaz történetek” elterjedése felváltotta a mesét és pótolta funkcióját a felnőtt hallgatóság körében. Ennek kapcsán mutatott rá Nagy Olga az archaikus cigány közösségekben nemzedékekkel tovább fennmaradó mesehagyományt (Nagy 2001). A folyamatos és intenzív tereptapasztalatoknak köszönhetően tisztán látta, hogy az erdélyi archaikus – különösen a cigány – közösségekben még élő, felnőtt közönségnek szóló mesemondás gyakorlata gyökeresen eltér a nyugat-európai jórészt stilizált, gyerekeknek szóló meséktől. Nagy Olga sem módszertanában, sem műfajiságában nem követte mereven az aktuális irányzatokat, nem kötötték gúzsba az akadémiai szféra elvárásai, mivel a kortársaktól eltérően több műfajban (esszé, riport, véleménycikk, próza) is publikált.

A társadalomtudós

Nagy Olga tudomány- és kutatásszemléleti fordulópontjának kezdete az 1950-es évekre tehető, amikor a korai gyűjtési és újságírói tapasztalatai révén szembesült a paraszti női sorsok megpróbáltatásaival. E folyamat újabb lendületet kapott, amikor az 1970-es években felerősödött a paraszti önéletrajzok iránti érdeklődés, amelynek következtében Nagy Olga a női narratívumokat folklorisztikai témává avatta: munkája nyomán elfogadottá váltak a nemspecifikus szövegvizsgálatok (Nagy 2020). Ekkortól datálható az élő folklór korszaka Nagy Olga életművében: a szövegközpontú vizsgálatokat az egyéniségkutatás felerősödése és a kutató társadalom iránti érdeklődése vezette át az adatközlők személyén keresztül a társadalomnéprajzi vizsgálódások felé. Ekkor kezdte meg a széki és havadi monografikus társadalomvizsgálatokat, amelyet a magyarországi, átányi és varsányi kutatások inspiráltak (Keszeg 2010: 379–385). Nagy Olga érdeklődésének alakulásához nagyban hozzájárult Féja Géza falvakról alkotott társadalomkritikus hozzáállása, valamint az a körülmény, hogy Nagy kutatásainak e fázisa az erdélyi magyar rurális társadalom átalakulásának időszakára esett. Féja Gézával élethosszig tartó barátságot ápoltak, levelezésük egy részét Nagy Olga 1998-ban publikálta, jegyzetekkel ellátva (Nagy 2016: 116).

A tudományos érdeklődés változását elindító, korai terepmunka-tapasztalata Székhez kötődik, amely során világossá vált előtte a nőkkel szembeni megalázó bánásmód társadalmi elfogadottsága. A táncházban a bekiabálás gyakorlata – amely során a legények nem felkérték a lányokat táncolni, hanem távolból odakiáltottak nekik – tudatosította a kutatóban a kultúra patriarchális mivoltát (Nagy 2016: 12). Győri Klára széki parasztasszony személyében pedig a mesemondó (Paraszt dekameron) és a társadalmi problémákra rávilágító önéletrajzíró találkozott. Nagy Olga egyik legfontosabb adatközlője, Kali néni személyén és évtizedes kapcsolatukon keresztül jutott el a mesegyűjtéstől a női narratívumok kutatásáig. Győri önéletrajza, a Kiszáradt az én örömem zöld fája előszavában Nagy Olga felhívta a figyelmet Győri Klára közösség életében betöltött szerepére, amely különösen fontos momentum annak tükrében, hogy az önéletrajzi kötete a helyiek körében heves elutasítást váltott ki.

“A mesefa egyben a közösség nevelője is: amit felszívott a közösségtől, azt adja vissza, de mindig átszűrve a maga egyéniségén, mindig hozzáadva azt az utánozhatatlan és páratlan többletet, ami az egyéniségtől származik: a maga sajátos lelkiségét. Kali néni így lett a negyvenhat év alatt nemzedékek nevelője. Az a négyszázötven mese, népi tréfa, igaz történet, olvasmány-átdolgozás, népi elbeszélés nemzedékek gondolkodására hatott, s azokban a leányokban, legényekben csírázott tovább, akik fiatalságukat az ő fonó- és táncházában töltötték el.” (Nagy 1975: 7)

A szokatlanul őszinte kiadvány nemcsak a helyiek körében kavart botrányt, hanem az erdélyi és a magyarországi tudományos életben is. A falusiakról megírt szubjektív vélemények és a szeretet minden formáját nélkülöző házasság olykor erőszakos tapasztalatainak írásbeli közzététele példa nélkülinek számított 1975-ös megjelenése idején. Az elutasítást kiválthatta az is, hogy Győri önéletrajza nem illeszkedett a kanonizált parasztságképbe és megtörte a Székről kialakított idealizált koncepciót is (Keszeg 2008: 306). Mivel Nagy Olga számított az olvasmány kiváltotta ellenérzésekre, és magát a kiadást sem érezte kezdetben biztosnak, így a készülő kötet reklámjaként „illedelmes részleteket” küldött a Valóság és a Korunk szerkesztőségébe (Nagy 2016: 83–84). A folklórszövegek közölhetőségének problémája – nevezetesen, hogy ki, mikor, mit adhat közre, és mikor mi számít a „jóízlés” határain belül eső kijelentésnek – korábban is fel-felmerült a néprajzban, ám Győri Klára önéletrajza esetében ismét élesen kiütközött. A kötet utóéletének vizsgálata során Keszeg Vilmos arra a megállapításra jutott, hogy a falubeliek elutasítása mögött meghúzódó érvek három csoportba sorolhatók: a falusiak tudta nélkül adott ki róluk információkat, hamis állításokkal szégyenbe hozta a férje családját, illetve erkölcsi alap nélkül tett megjegyzéseket másokra (Keszeg 2002: 160). Mindehhez társult, hogy a kötet egy kívülálló biztatására készült el. Azt, hogy Nagy Olga atipikus munkái kiábrándítóan hatottak az olvasóközönség számára, magyarázhatja, hogy elvárási horizontjuk messze esett a kutató által feltárt valóságtól. A munkáit övező felháborodás is ebből a disszonanciából táplálkozott (Nagy 1995: 131–150).

„Győri Klára könyvének van egy nagy gyakorlati tanulsága: az iszonyatos tragédiákkal szemben az értelmesség, a humorérzék, a gyöngédség, a szociális részvét nem semmi. Mindebben nincs látványosság, de kiemelhet a gyalázatból.” (Tamás 1977: 101)

A népi elbeszélések kánonon kívül eső darabjai alkotják a Világgá futó szavak (1990) női elbeszéléseit. A „mellébeszélésekből”, az interjúszituációkban oda nem illő történeti elemekből szövődött gyűjtemény legfontosabb tanulsága, hogy míg a férfiak történetei boldog véget érnek, a női elbeszélésekből hiányzik az öröm, a sikerélmény bármilyen formája. Ezzel Nagy Olga világossá tette, hogy a nőinek titulált szövegek a társadalom és a lokális erkölcsi rend által megszabott szerepek tükrében értelmezendők (Nagy 2001). Nagy Olga – a parasztasszonyok önéletrajzainak közreadásán kívül – legnagyobb, női sorsot összegző munkája az Asszonyok könyve, amely 90 rövid, szerkesztett elbeszélést tartalmaz. A Paraszt dekameronnal rokon vonásokat mutató kötetben a legtöbb szöveg György Zsuzsannától származik, akinek elbeszéléseit Nagy Olga önálló kötetbe rendezte, amely 1997-ben jelent meg Egy küzdelmes élet. Egy parasztasszony vallomása címmel. Rajta kívül Kocsis Rózsi (Szék), Bakó Ferencné (Havad), Szentgyörgyi Ákosné (Havad), Nagy Tiborné (Mezőfele) és Graur Dénesné (Udvarfalva) elbeszélései olvashatók a szóban elmondott élettörténeteket felvonultató kötetben (Nagy 1988). A nők emlékeinek közös pontjaként Nagy Olga a „visszafogottság, a keserűség, a megtörtség érzetét” határozta meg (Nagy 1999: 58). Kiemelte még a családközpontúságot és a kiszolgáltatottságot, mint női sajátosságot, azonban figyelembe kell vennünk, hogy az adatközlők arról tudtak beszélni, ami a saját élményük, a társadalmi berendezkedés pedig a nőket az otthon szférájába utalta és függő helyzetbe hozta, így tulajdonképpen e „női sajátosságok” annyiban nemi sajátosságok, amennyiben ezt a társadalmi szerepekből fakadó sajátosságnak tekintjük és a strukturális pozícióval hozzuk összefüggésbe (Nagy 1999).

Bodó Sándor és Pozsony Ferenc köszönti Nagy Olgát 80. születésnapja alkalmából a Kriza János Néprajzi Társaság székházában, 2001. november 29-én. Fényképezte: Vas Géza (Forrás: Kriza János Néprajzi Társaság Archívuma)

A harmadik pályaszakasza az interdiszciplinaritás kora, amelyben a mentalitásvizsgálatok kerültek érdeklődése homlokterébe (Keszeg 2010: 385–387). Ekkor készítette az olyan összegző munkáit, mint A törvény szorításában (1989) vagy a Táltos és Pegazus (1993). A népi kultúra egységben történő vizsgálatának igénye azonban arra is ösztönözte a kutatót, hogy a lokális sajátosságokat és a társadalom rétegződését is vizsgálja. A falumodellek leírásán túl a helyi társadalom rétegződésének szerepére hívta fel a figyelmet, és itt sem tévesztette szem elől a nemek szerint elkülönülő szerep és identitásmintázatokat. A romániai társadalomtudományos képzések betiltását követően a Korunk társadalomnéprajzi körének életre hívásán munkálkodott (1978-tól), amely segítette az új néprajzos nemzedék létrejöttét intézményes háttér hiányában. Folyamatosan támogatta a fiatal, feltörekvő kutatókat, köztük Salamon Anikót, aki a kolozsvári egyetemi oktatás szünetelésének időszakában Budapesten szerzett néprajzos oklevelet. Jó barátja, Vekerdi József nyelvész így emlékezett személyére:

“Amikor magyar könyveket romániai intézményeknek tilos volt elfogadni, a Széchényi Könyvtárból neki küldtük a szakkönyve­ket, és valóságos kölcsönkönyvtár volt a lakása, majd szétajándékozta könyvtárát. E sorok írója ked­véért végtelen türelemmel vett magnetofonra ci­gány nyelvű meséket, noha egy szót sem tud cigá­nyul. Ha a magyar anyanyelv, magyar nemzeti tudat védelmében valahol cselekedni lehetett, sohasem vonta ki magát a munka alól. Legfőbb lelkesítője volt a kolozsvári »Korunk Kör«nek, amelyet a töb­bi magyar városban is igyekezett népszerűsíteni. A politikától és a párttól, bár nem könnyen, de sikerrel távol tartotta magát. Gáll Ernő kelt védel­mére: »Ez a nő úgy dolgozik, mint egy traktor. Hagyják dolgozni!«” (Vekerdi 1996: 118)

A folklorisztikai oktatás újraindulása (1990) és a Kriza János Néprajzi Társaság megalakulása lelkesedéssel töltötte el a kutatót. Könyvtárának nagy részét és kutatási anyagait a KJNT-nek, levelezését az Országos Széchényi Könyvtárnak adományozta. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából a Néprajzi Látóhatár különszámában jelentek meg a tiszteletére készített ünnepi írások.

A kiemelt képen Nagy Olga felolvas Kolozsvárott a Kriza János Néprajzi Társaság székházában, 2001. november 29-én. Fényképezte: Vas Géza (Forrás: Kriza János Néprajzi Társaság Archívuma)

Nagy Olga 80. születésnapi ünnepségén készült fotókért köszönet illeti a Kriza János Néprajzi Társaságot. A KJNT kiadásában megjelentetett publikációi ide kattintva érhetők el.

Felhasznált irodalom:

  • Győri Klára (1975): Kiszáradt az én örömem zöld fája. Kriterion, Kolozsvár.
  • Keszeg Vilmos (2002): Az írás és beszéd konfliktusa: egy írástudó asszony “pere”. In: Uő.: Homo narrans. Komp-press, Kolozsvár. 147–178.
  • Keszeg Vilmos (2008): Alfabetizáció, írásszokások, populáris írásbeliség. Kolozsvár, Babeș–Bolyai Tudományegyetem.
  • Keszeg Vilmos (2010): Nagy Olga pályájának szakaszai. In: Czégényi Dóra–Keszeg Vilmos–Pozsony Ferenc (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 18., Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 371–395.
  • Nagy Olga (1975a): Lányok és asszonyok Udvarfalván I. (szociográfiai jegyzetek). Korunk XXXIV. (4) 279–284.
  • Nagy Olga (1975b): Lányok és asszonyok Udvarfalván II. (szociográfiai jegyzetek). Korunk XXXIV. (5) 380–384.
  • Nagy Olga (1988): Asszonyok könyve. Népi elbeszélések. Magvető, Budapest.
  • Nagy Olga (1989): A törvény szorításában. Paraszti értékrend és magatartásformák. Gondolat, Budapest.
  • Nagy Olga (1990): Világgá futó szavak. Havadi beszélgetések. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.
  • Nagy Olga (1991): Gyónás. Európa Kiadó, Budapest.
  • Nagy Olga (1995): Pályakép fénnyel és árnyékkal. Egy néprajzos emlékei. Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely.
  • Nagy Olga (1997): Egy botcsinálta riporter emlékei. Székely útkereső VIII. 12–14.
  • Nagy Olga (1998): A nők szerepe és helyzete a paraszti társadalomban. In: Pozsony Ferenc (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 6. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 52–65.
  • Nagy Olga (1999): Asszonyok emlékei szóban és írásban. In: Keszeg Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 57–63.
  • Nagy Olga (2001): A népmesétől az oral history-ig. In: Keszeg Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 9. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 135–191.
  • Nagy Olga (2010): Vallomások. Az erdélyi asszonyok sorstörténeteit összegyűjtő néprajzkutató szenvedélyes vallomása hitről, igazságról, tudományos pályáról, asszonyi létről – kisebbségben. Noran, Budapest.
  • Nagy Olga (2016): Hagyományőrző népi kultúra. Társadalomnéprajzi vizsgálat Széken. Szerk.: Keszeg Vilmos. Exit Kiadó – Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár.
  • Nagy Olga (2020): Önkorrekcióm története. Válogatott esszék, tanulmányok. Szerk. Keszeg Vilmos. Exit Kiadó, Kolozsvár.
  • Tamás Gáspár Miklós (1977): Karnyújtásnyira: az emberi emancipáció. Tiszatáj XXXI. (6) 97–101.
  • Vekerdi József (1996): Nagy Olga: Pályakép fénnyel és árnyékkal. Kortárs XL. (8) 117–118.

Az „európai folkloristák nagyanyjának” kalandos élete a 20. század útvesztőiben

Dömötör Tekla törékeny testalkatú, sokat dohányzó, férfias hangú, különösen széleskörű műveltséggel rendelkező nő, ha kellett okmányt hamisított, lőszert szállított, majd az óvóhelyen fejből mesélte Dorottya lányának a Krampuszkönyvet. A Folklore Tanszék első női tanszékvezetője eseménydús életének néhány fordulópontját idézzük fel barátok, pályatársak és saját emlékei alapján. 

Kivándorlók, telepesek, ingázók – Dégh Linda útkeresése két kontinensen

Dégh Linda (1918–2014) hosszú élete során két országban is kiemelkedő pozíciót foglalt el a folklorisztikán belül: a budapesti ELTE és a bloomingtoni Indiana University vezető kutatói, oktatói közé tartozott. Pályája disszidálását követő szakasza Magyarországon kevéssé ismert, jeles évfordulói, de halála sem kapott nagyobb nyilvánosságot a hazai szaklapokban, amely személye ellentmondásos megítélésének köszönhető.

Szerző: Svégel Fanni

One thought on “Néprajzkutató, publicista, szépíró: Nagy Olga atipikus pályája három felvonásban

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: