Az „európai folkloristák nagyanyjának” kalandos élete a 20. század útvesztőiben

„Én csak egyszerű résztvevő voltam, fiatalasszony kisgyermekkel, aki azt tette, ami a kötelessége volt.” – írta Dömötör Tekla (1914–1987) a háború alatti antifasiszta ellenállásban betöltött szerepéről rendhagyó önéletrajzában. A törékeny testalkatú, sokat dohányzó, férfias hangú, különösen széleskörű műveltséggel rendelkező nő, ha kellett okmányt hamisított, lőszert szállított, majd az óvóhelyen fejből mesélte Dorottya lányának a Krampuszkönyvet. A Folklore Tanszék első női tanszékvezetője eseménydús életének néhány fordulópontját idézzük fel barátok, pályatársak és saját emlékei alapján. 

Belvárosi, polgári családba született fél évvel az első világháború kitörése előtt. Édesapja a fiatalon elhunyt Dömötör Miklós újságíró, banktisztviselő, édesanyja Márton Irén tanítónő. Gyermek- és ifjúkori élményeiről a Táltosok Pest-Budán és környékén című életrajzi könyvében vallott, amely apró epizódokkal, anekdotákkal tarkított visszaemlékezés az 1914–1945 közötti időszakra, amelyből háborús és békésebb periódusok hétköznapi világa tárul fel.

„Ifjúságom első ínyencsége a babtorta: olyan íze volt, mint a gesztenyetortának, de állítom, hogy annál finomabb. Csokoládét viszont 1919-ben ettem először életemben, úgyhogy tudatomban a Tanácsköztársaság fogalma összekapcsolódott a marcipános csokoládé ízével.” (Dömötör 1987: 5–6)

A két háború között tagja volt fiatal értelmiségi csoportosulásoknak: éppúgy eljárt Karácsony Sándor református kötődésű Erő leánycserkész csapatához, mint különböző baloldali csoportokhoz. Érettségi után Franciaországba utazott nyelvet tanulni, és érdeklődése is ekkoriban, a harmincas években fordult a néprajz, a népművészet felé. Az egyetemen Solymossy Sándor professzor előadásait is hallgatta, jó barátságot ápolt többek között Szerb Antallal, Honti Jánossal és Ortutay Gyulával. A közösségek fontosságát mutatja, hogy bár eredményei önmagának és kitartó munkájának köszönhetők, mindig körülvették pályatársak, barátok.

Eredetileg filozófusnak készült, érdeklődött a klasszika-filológia és a költészet iránt is, ám angol-német szakos végzettsége és nyelvtudása biztosította megélhetését nehezebb időkben is. 1936-ban szerzett tanári diplomát az akkori Pázmány Péter Tudományegyetemen, ahol egy évvel később doktorált A passiójáték: összehasonlító tanulmány a német irodalom köréből című disszertációjával. Ekkor kötött házasságot Dobrovits Aladár egyiptológussal, akit Kerényi Károly Stemma-körének tagjaként ismert meg, Hontival, Kovrig Ilonával, Lengyel Dénessel egyetemben, aki később házasságot kötött Kovács Ágnes folkloristával. Családi barátjuk volt még Trencsényi-Waldapfel Imre és Petrolay Margit, Grandpierre Emil és Szegő Magda is. A Kerényi-féle összejövetelek szerves részét képezte a közös természetjárás:

„Persze nem véletlen, hogy a kirándulásokra jobban emlékszem, mint az ülésekre. Különben is, a klasszikus szerzők műveit mindig férfiak interpretálták, és a tudományos kiselőadásokat is férfiak tartották. A hölgyek: az idősebbek éppúgy, mint a fiatalabbak, csak mint hallgatók voltak jelen.” (Dömötör 1987: 67)

Dobrovits ösztöndíjasként a Louvre-ban dolgozott, így Dömötör Tekla rövid ideig a Sorbonne-on folytatta tanulmányait. A háború kitörésekor a házaspár hazatért, majd 1941-ben megszületett első lányuk, Dorottya és a férjet behívták katonának. Gépelésből, fordításokból élt, a zugligeti Kerényi-villában működő igazolványhamisító üzemben tevékenykedett, ahol tucatnyi embert is sikeresen bújtattak. A villa szomszédságában egyik részről apácák, másikról egy ismerős család lakott.

“Ha nem ilyen szerencsésen fekszik ez a lakás, aligha úszhattuk volna meg ép bőrrel 1944 nyarát, hiszen szinte naponta jött a járőr, folyt az igazoltatás. A díszletet aranyhajú kislányom képezte, aki a kertben a virágágyak közt homokozott, és így kívülről idilli képet nyújtott a villa. Érdekes módon a villatulajdonosok végig nem jöttek rá arra, hogy nálunk mi történik, sőt azt hitték, hogy valami szélsőjobboldali  szervezkedés tagjai vagyunk, hiszen feltűnően sok fiatal férfi fordult meg nálunk.” (Dömötör 1987: 108)

Közben az újlipótvárosi lakását is fenn kellett tartani, magát és kislányát (akire hamis papírokkal bujkáló fiatalasszonyok vigyáztak, mindnyájuk biztonsága érdekében) el kellett tartania az egyre szűkösebbé váló életkeretek között. Családja és az illegális mozgalom szükségleteinek megfelelően sokat mozgott a városban, útközben pedig találkozott ismerősökkel is, például az újszülött gyerekét biztonságba helyezni próbáló Ortutayval és feleségével, Kemény Zsuzsával, aki a szegedi folklorista Bálint Sándor feleségének papírjaival bujkált.

1945-től a Nemzeti Múzeumban dolgozott titkárnőként, majd 1946–1952 között a Fővárosi Könyvtár könyvtárosa volt, közben megszületett második lánya, Katalin. Ortutay Gyula hívására került az ELTE Néprajzi Intézetébe 1953-ban, ahol a nagybudapesti munkásfolklór gyűjtés egyik irányítója lett. Miközben a tanszék egyik meghatározó oktatójaként tevékenykedett, 1958-tól a Színháztudományi Intézet osztályvezetője lett. Drámatörténeti munkásságának egyik legfontosabb hozadéka a Kardos Tiborral közösen szerkesztett Régi magyar drámai emlékek sorozat első két kötete. 1961-ben kandidátusi fokozatot szerzett irodalomtudományból: értekezése Naptári ünnepek – népi színjátszás címmel jelent meg, közben egyetemi docenssé nevezték ki. Férjével nem sokkal később elváltak.

1968-ban a Folklore Tanszék első női tanszékvezetőjévé választották, három évvel később pedig benyújtotta akadémiai doktori értekezését A népszokások költészete címmel. A védést követően egyetemi tanári rangot kapott. A tanszék vezetéséről 1979-ben lemondott, helyére Voigt Vilmost nevezték ki. Dömötör Tekla születésének 100. évfordulóján tartott beszédében Pócs Éva a következőképp jellemezte kutatói lényét:

„Az európai kapcsolathálóba ágyazottság mellett és azzal összefüggésben ez a komplex szemlélet volt Dömötör Tekla legfontosabb kutatói tulajdonsága. Visszatérő motívuma volt szakmai beszélgetéseinek, bírálatainak, tanítványi munkák kritikájának: »azért ez nem olyan egyszerű«. Ez mindig azt jelentette: sem egy probléma, sem egy feltett kérdésre adott válasz nem lehet soha egynemű, egytényezős. Így azután nem voltak kutatásának soha lezárt fejezetei, mindig tudott újabb, az ideiglenes megoldási javaslatoknál tovább vezető kérdéseket feltenni.” (Pócs 2016: 79)

Nyelvtanár szakos képzettsége, klasszika-filológiai és irodalomtörténeti műveltsége és érdeklődése lehetővé tette, hogy egyszerre szemlélje az adott problémát az elit és a népi kultúra szemszögéből. A főbb európai nyelvek magas szintű ismerete pedig alkalmassá tette egy olyan szakmai kapcsolati háló kialakítására, amelynek segítségével az európai műveltség számos kérdésére komplex választ volt képes adni. Művei több nyelven (angolul, németül, franciául) is megjelentek, köztük a Magyar népszokások, amelyet Korniss Péter fotói gazdagítanak. Az osztrák és német folkloristák Leopold Schmidt, Ingeborg Weber-Kellermann vagy Leopold Kretzenbacher, de a norvég Brynjulf Alver is szakmai-baráti köréhez tartozott, megannyi hazai tudóssal egyetemben. Szakmai egyesületek, köztük a SIEF, az ISFNR és a Néprajzi Társaság tagja, konferenciák rendszeres résztvevője, valamint hosszabb ideig az Ethnographia szerkesztőbizottsági tagja volt. A Magyar Néprajz sorozat Népszokás, néphit, népi vallásosság kötetének főszerkesztője volt, de a kiadást már nem érhette meg. 

Mintegy 50 szakdolgozat (köztük a fiatalon elhunyt erdélyi folklorista Salamon Anikó és a szlovákiai folklór kiemelkedő alakja Liszka József dolgozatának) és 20 doktori értekezés témavezetőjeként irányította a fiatalok kutatásait (Voigt 1984). Volt tanítványa Balázs Géza így emlékezett vissza „Tekla nénire”:

„Ilyennek ismerem: ül bölcsészkari, Gellérthegyre néző, cső alakú (vagy inkább barlangra emlékeztető?) szobájában. Kezében az elmaradhatatlan cigaretta, vészesen lefelé kunkorodó hamuheggyel. […] Rekedtes hangja. Előad mítoszról, mondáról, meséről, népszokásokról, hiedelemvilágról. Közben belekérdez, figyeli-e, érti-e a hallgatósága? (»Értenek? Akkor nagyon laposan magyarázok!«) Bírja a tréfát és maga is nagy tréfamester.” (Balázs 1984: 7)

Önéletrajzában kerülte a benne felbukkanó, olykor kettős megítélésű emberek fölötti ítélkezést, élő kollégáiról nem adott ki információt. A nagy történelmi események leírásának sem szentelt többet egy-egy mondatnál, inkább személyes élményeit, benyomásait írta le: olyan történeteket akart megírni, amiket csak ő tudott így elmesélni, amelyekhez az ő szubjektív szemüvegén át külön értelem tapad. A kötet második felében a kiadott munkáiból kimaradt adatközlőiről, számára kedves vagy érdekes történeteikről mesél. Így került egymás mellé Asztalos Johák mátraaljai fafaragó, akinek emlékét nem csak művei, de naplója is őrzi; András Erzsébet erdélyi költő; Lisa Johansson számi tájképfestő; Dallos Ferenc a szalántai füvesember; Vendel és Simon bácsi a Dráva-menti varázslók, de felsorakoznak halottlátók, boszorkányok és pályatársak is. Dömötör Tekla úgy írt, ahogy kedves adatközlői meséltek: néha csapongva, meg-megtörve az elbeszélés rendjét és kronológiáját, rövid epizódokkal tarkítva nem mindennapi életének lejegyzését. A Táltosok záró gondolataiban pedig a népművészetről alkotott elképzelését fejtette ki:

“A népművészet inkább tükörhöz hasonlítható, mint portréhoz. A portré egy bizonyos személyt kíván ábrázolni, annak jellegzetes vonásait örökíti meg. A népköltészeti alkotásokban viszont mindenki saját arcára, életére, sorsára ismerhet, saját magát helyezheti a szituációkba. Nem az egyénit, a különlegest kívánja megragadni, hanem az általánost, és így lehetővé válik, hogy mindenki saját sorsára, életére alkalmazza. Mindenki azonosulhat a diadalmaskodó fiatal hőssel, vagy ha saját egyéniségének inkább megfelel, még a veszedelmes szörnyeteggel is. Miközben megszületünk, felnövünk és megöregszünk eljátsszuk az összes szerepet.” (Dömötör 1987: 268)

Utolsó évei nagy vállalkozásai közé sorolható a Honti Jánosról írt monográfia (1975), amelyben egykori barátjának állít emléket. Legnépszerűbb műve, A magyar nép hiedelemvilága (1981) pályája eredményeit összegzi, olvasmányos formában. 1980-ban a bergeni egyetem díszdoktorává avatták. Kitüntetései közt szerepel Györffy István-emlékérem (1985), Herder-díj (1986) és Ortutay Gyula-emlékérem is (1987). Hagyatékának különböző darabjai más-más gyűjteményben találhatók: az ELTE Folklore Tanszék kézirattárában főként az ötvenes évek munkásfolklór gyűjtései, az MTA Kézirattárában levelezésének fragmentumai, a BTK Néprajztudományi Kutatóintézet Adattárában pedig a dramatikus népszokásokhoz, jeles napokhoz kötődő folklór gyűjtései és kéziratai anyaga található.

Felhasznált irodalom:

• Balassa Iván 1989: Dömötör Tekla. Ethnographia. C. évf. 1–4. sz. 486–487.
• Balázs Géza 1984: Dömötör Tekla hetven? In: Balázs Géza – Hála József (szerk.): Folklór, életrend, tudománytörténet. Tanulmányok Dömötör Tekla 70. születésnapjára. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport, 7–8. 
• Dömötör Tekla 1987: Táltosok Pest-Budán és környékén. Budapest: Szépirodalmi Kiadó.
• Pócs Éva 2016: Dömötör Tekla, a magyar népszokások kutatója (1914. január 13.–1987. november 15.) Előadás Dömötör Tekla születésének 100. évfordulója alkalmából. Ethnographia CXXVII. évf. 2. sz. 79–87.
• Voigt Vilmos 2010: Dömötör Tekla. In: Balogh Margit – Palasik Mária (szerk.): Nők a tudományban. Budapest: Napvilág, 200–201.

Dömötör Tekla bibliográfiáját az Ethnographia közölte. A Folklore Tanszéken oktatott kurzusainak jegyzékét Stefány Judit állította össze.

A kiemelt képen Ranschburg Jenő, Dömötör Tekla és Voigt Vilmos láthatók. A felvételt Moldován Domonkos készítette 1982-ben.

Szerző: Svégel Fanni