Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz/antropológia szakra? Nagy Zoltán kérte fel a Láncreakció folytatására Vonnák Diánát antropológust, írót. Az interjúból többek között megtudhatjuk, hogy melyik zenére tud írni, hogy mit tanult az antropológia előtt, illetve, mi motiválja a terepmunka során.
1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára?
Kulturális antropológusnak tanultam már az alapképzés után Durhamben, ahol előbb az MA képzést végeztem el, később a PhD-mat védtem meg. A legerősebb motor talán a terepmunka utáni vágy volt. Ahogy a klasszikus etnográfiákat olvastam filozófia és klasszika-filológia szakos egyetemistaként, megértettem, hogy rengeteg kérdést, ami foglalkoztat, egészen máshogy lehetne feltenni empirikus kutatás, terepmunka keretében, mint a bölcsészettudományok filológiai és kritikai eszköztárával, ami akkor a kezemben volt. A tudásvágy találkozott a kalandvággyal, talán így tudnám összefoglalni. A doktori adott lehetőséget rá, hogy „nagyban” terepen legyek, illetve időt, hogy irányba álljak, így eszembe sem jutott olyan forgatókönyv, hogy ne jelentkezzek.
Nem tudom, meddig maradok a kutatói pályán, nincs bennem nagyon erős intézményes hivatástudat, eddig is dolgoztam mellette, és most sem érzem kizárólagos jövőképnek, sőt. A kíváncsiságot, az elemző kérdezést szeretném tovább vinni, bármerre megy majd a pályám, de egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy jelenleg az egyetemek nyújtják a legjobb garanciát arra a fajta munkára, ami érdekel. Hogy mást ne mondjak, az én intézményeim nem tudnak megbirkózni a kockázatos munkavégzés kapcsán felmerülő kérdésekkel, inkább elvágják mondjuk az ukrajnai munka lehetőségét, ami ahhoz vezet, hogy használható tudást nem egyetemi kutatók fognak felhalmozni a jelenlegi háborús helyzetről.
1. Marshall Sahlins, 2. David Graeber, 3. Ursula Le Guin, 4. Pócs Éva, 5. Hesz Ágnes, 6. Sántha István
2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül és miért?
Marshall Sahlins-t azért, ahogyan a történelmet összefonta az etnográfiával, a tág horizontjáért és a vicces pamfletjeiért. David Graebert azért, mert megmutatta, hogy lehet tolvajnyelv nélkül beszélni, hogy az intellektuális súlynak semmi köze a fogalmi ágyúzáshoz, és hogy szabad nagyot kérdezni. És ha szabad kicsit unortodox módon értelmezni, hogy kit tartunk antropológusnak, akkor Ursula Le Guint azért, ahogyan ezt a szemléletet irodalommá alakítja. Magyar antropológusok között nagyon szeretem például Pócs Éva, Hesz Ágnes, Sántha István munkáit.
3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? Miről beszélgetnének?
Sahlinsszal beszélgetnék Thuküdidészről, történeti kataklizmákról. Nagyon inspirált az Apologies to Thucydides: Understanding History as Culture and Vice Versa című könyve. Az antropológia előtt én többek között klasszika-filológiát tanultam, és rengeteg kérdést hozok ebből az időből. Az, hogy egy kortárs antropológus fogja az első történetírót, Thuküdidészt, akinek máig gyűrűző hatása van arra, ahogy a történelemről gondolkodunk, és nagyon módszeresen megmutatja, az antropológia eszköztára, bizonyos fajta radikális relativizmus felől hogy néznek ki az olyan szilárdnak tűnő alapfogalmak, mint egyén, intézmény, szerintem nagyon izgalmas. Az ilyen öntörvényű, ambiciózus könyvek miatt érzem azt, hogy az antropológiában elképesztő megújulási képesség van, ha jól csináljuk, és nagyon érdekelne, milyen ez „belülről”, a szerzői munka felől.
1. A leh-i-szerzeteslányokkal (2013), 2. Ladakh: Leh belvárosa a palotával (2013), 3. Helyi aktivista Ladakhban(2013), 4. Tingmosgam szerzetesei (2013)
4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során?
Sokszor változik, de a leginkább az interjúk vagy a jól működő terepmunka során érzett flow-ra vágyom, az a kreatív állapot, amikor először kezdem feldolgozni az anyagot, amivel dolgozom, és olyan érzésem van, hogy valami fontosat, valami újat tapintok ki. De voltak olyan helyzetek, főleg a tavalyi és az idei ukrajnai munkám során, amikor egyszerűen a dokumentarista énem kerekedett fölül, és az hajtott, hogy ha én ott és akkor nem teszem fel a kérdést, nem veszem fel a választ, akkor esélyes, hogy az a történet eltűnik, pedig fontos, kulcsot ad valamihez. Néha a praktikus szempontok vonzanak, az, hogy a kutatás segítségével mondjuk intézmények működésén lehet javítani.
5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?
Szeretem a könyvtárakat és a kávézókat, otthon leginkább akkor dolgozom, ha ég a ház, szakad rám a határidő. Olyankor pizsamában, váltott műszakban, vállalhatatlan állapotok közepette írok. Ha könyvtárban dolgozom vagy parkokban, kávézókban, az ad annyi keretet és rutint, amennyi nekem fontos, ami segít mederben tartani a folyamatot, és szeretem a más emberek által keltett alapzajt. Magányra, teljes csendre csak a nagyobb publikációk szintetizáló szakaszában van szükségem, ilyenkor igyekszem könyvtárban tölteni az időm nagy részét. Szeretek gyalogolni és ismételten meghallgatni a felvett interjúimat.
6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát?
Lehet, hogy ez furcsán hangzik majd, de sosem éreztem, hogy pályán vagyok igazán. A doktori utolsó három évében végig dolgoztam, igaz, szakterületembe vágó projekteken, alkalmazott kutatóként. Aztán a védés után rövid pozícióim voltak, egy tanári, aztán egy postdoc, most taposom a harmadik ilyet. Ezek mellett is mindig dolgoztam mást is, szerkesztettem könyvkiadóban, műemlékes és urbanista projektekben vettem részt. Ráadásul van egy teljesen másik életem, ahol író vagyok. Szóval hiába nagyon erős az antropológus identitásom, valahogy nem gondolkodtam az egyetemi karrieremen mindent vagy semmit keretben.
Nem szeretném, hogy elmúljon az antropológia az életemből, de inkább egy szemléletmódnak, eszköztárnak érzem. Az egyetemi szféra a maga végtelen krízisével, a költözködéssel országok és városok között, a bürokráciával, az állandó pályázással nem egy egyszerű közeg, szerintem mindenki, aki látta már belülről, fantáziált már olyan életről, amiben nincs ez a hajsza. De mindennek a szüneteiben nagyon jó, sokszor nagyon inspiráló is, szóval ez egy ingamozgás.
1. Lvivben a polgármesteri hivatal új kukákat helyez ki a történeti belvárosban (2015), 2. Lvivben renderett régiós örökségvédelmi konferencia (2015), 3. Szent György téri civil egyeztetés Lvivben (2015), 4. Világvallások múzeuma életútinterjú kurátorokkal (2015, Lviv), 5-6. Veterántüntetések a kulturális örökség napok alatt (2016, Lviv), 7. Zsinagógák tere egyeztetés a Heszed Arie zsidó civil szervezet irodájában (2016, Lviv), 8-9. Zsinagógák tere megnyitó (2016, Lviv), 10. Zsinagógák tere fotókiállítás (2016, Lviv), 11-12. Orosz tankok kiállítása Lvivben (2022), 13. Boim kápolna védőfallal letakarva (2022, Lviv), 14. Segélyszállító teherautó (2022, Lviv)
7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét?
Antropológusok vannak a magánéletemben ☺
Viccet félretéve szerintem ez is csak olyan, mint más munkák, figyelni kell, hogy ne uralja le az ember életét. A gyakorlati nehézség, a kutatások miatti gyakori távollétek nekem egyelőre nem okoz gondot, mert a nem terepi részét az antropológiának elég könnyű bárhonnan elvégezni, így nem jár olyan kötöttségekkel, mint a klasszikus irodai munka, viszonylag könnyű volt eddig megoldani, hogy ilyen szempontból együtt tudjunk mozogni többnyire.
8. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne?
Filmek közül Joshua Oppenheimer The Act of Killing-je az egyik kedvencem, elképesztően merész a koncepciója, az indonéziai Suharto-rezsim antikommunista gyilkosságainek elkövetőivel dolgozik, velük játszatja újra a tetteiket. A kelleténél jóval ritkábban látunk bele az ilyen folyamatok pszichológiájába, a háborús bűnökről szerintem gyakran főleg mítoszaink vannak csak.
Könyveket is, filmeket is tudnék napestig sorolni, de ha megtartóztatom magam, talán költészetet mondanék: Pilinszky összes versét vagy TS Eliot The Wasteland-jét bármikor előveszem, ahogy Paul Celant vagy az ukrán költő Vaszil Sztusz köteteit is. Mesegyűjteményekben is el tudok veszni bármikor.
1. Kijiv látkép a Szent Szofija fölött (2015), 2. Monarchia korabeli lekvárgyár felújítás előtt (2015), 3. Fatemplom múzeum (2016, Kijiv), 4. Kramatorszk főtér (2016), 5. Monarchia korabeli lekvárgyár szemlézése felújítás-előtt (2016), 6. Majdan téri emlékkiállítás (2021), 7. Irpiny (2022)
9. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?
Szeretek tervezetlenül sétálni nagyvárosokban vagy többnapos túrákra indulni. Sátorban ébredni a tengerparton, a tenger hangjára elaludni az egyik legjobb dolog a világon, de rengeteg féle tájon és klímán szeretem a hosszú séták monotóniáját. Ha csak fél napom van, szaunázni járok, úszom, futok.
10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?
Portico Quartet. Az egyetlen zene, amit írás közben is tudok és szeretek hallgatni, amiben valahogy úgy tudok elmerülni, hogy enged másra koncentrálni.
11. Ha bárhova utazhatna, hova utazna el a legszívesebben?
A Kinburn-félszigetre. Most megszállás alatt van. Ha odautazhatnék, az azt jelentené, hogy vége a háborúnak Ukrajnában, és úgy van vége, hogy nem veszett el ez a döbbenetesen szép hely, lesznek még egyszer újra orchideamezők, sós tavak, negyven fokos nyárban meglangyosodott görögdinnye.
Ha megpróbálom ezt az egészet elfelejteni, azt hiszem, Brazíliába mennék.
1. Joshua Oppenheimer: The Act of Killing, 2. TS Eliot: The Wasteland, 3. Portico Quartet Youth című száma
+1. Kiktől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?
Perczel Júlia