Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz/antropológia szakra? Vonnák Diána kérte fel a Láncreakció folytatására Perczel Júlia antropológust, a Cambridge-i egyetem posztdoktori kutatóját. Az interjúból többek között megtudhatjuk, hogy kinek az óráján találkozott először az antropológiával, hogy miről kérdezné Mary Douglast, illetve, hogy melyik könyv volt a legnagyobb olvasmányélménye az elmúlt években.
1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára?
Elvileg a véletlen műve volt. Visszamenőleg azonban úgy tűnik, szinte nem is volt más választásom. Legelőször Vidacs Bea óráján találkoztam antropológiával, ahova az unokahúga vitt el bennünket, még gimnazista korunkban valamikor a kétezres évek elején az ELTE-n.
Alapképzésen nem antropológiát végeztem, annak ellenére, hogy tizennyolc évesen, amikor komolyan elgondolkoztam az egyetemen, legelőször az antropológia jutott eszembe. Akkoriban dél-Indiában éltünk a családommal, és épp arra jutottam, hogy mégis csak jó lenne egyetemre menni, és ennek egy tengerparti üdülőhelyen összeverődött hátizsákos, utazós társaságban hangot is adtam. A társaság egyik random tagja, Steve, aki az év felét Angliában zöldségesként töltötte, a másik felében pedig elutazgatta a keresetét, azt mondta nekem, hogy amit elmondtam neki, az nem antropológia. Így kerültem inkább hindi és nemzetközi fejlesztés szakra a School of Oriental and African Studieson (SOAS). Azóta is azon gondolkozom, hogy mire gondolhatott Steve.
Mint utólag kiderült, a SOAS-on fejlesztés fedőnév alatt fejlesztést tanulmányozó antropológusok tanítottak minket arra, hogy a fejlesztés valójában a gyarmatosító szándék továbbélése a gyarmatosítás vége után. Így ennek a tudományágnak nem lettem nagy híve, soha többet nem akartam a világban hasonló tevékenységeknek még a közelébe sem kerülni, viszont megszereztem az antropológiai gondolkodásom alapjait. Ez azonban akkor még egyáltalán nem volt egyértelmű, és legkevésbé állt szándékomban továbbtanulni.
Diploma után Francesca Orsini, a SOAS-os hindi tanárom tanácsára úgy döntöttem, kihagyok egy évet, és elmegyek Indiába valamilyen gyakornoki lehetőséggel. Így lettem először hindi tanár egy delhi kultúr-startupnál, majd pedig szerkesztő a Navayana nevű kiadónál, amely mindenféle politikai, a kaszt elnyomó rendszerét kritizáló könyveket ad ki. Annyira beleszerettem a könyvkiadásba, hogy csak azon gondolkoztam, hogyan lehetne belőlem tényleg szerkesztő. Ezért mentem végül mesterre, mert azt mondták, anélkül nem lehetek az. Anglia szóba sem jöhetett, olyan magasak voltak már akkor is a tandíjak, de egy barátnőm akivel együtt jártunk Londonba alapképzésre már akkor a CEU-ra járt, és ő beszélt rá, hogy jelentkezzek a szociológia és antropológia posztgraduális képzésre. A kurzus alatt nagyon belejöttem mind a tanulásba (amely addig egyáltalán nem volt az erősségem), mind az antropológiába, és így lett belőlem antropológus.
A CEU-s mester után mégis kaptam ösztöndíjat egy angliai mesterre, úgyhogy csináltam még egy kétéves kurzust. Azonban mielőtt végül mégis antropológia doktorira adtam volna a fejem, még kétszer jelentkeztem hindi irodalomból doktorizni a régi mentoromhoz, de valahogy egyszer sem jött össze, én meg azóta is áldom ezért az eget.
1. Vidacs Bea, 2. Francesca Orsini, 3. Hannah Knox, 4. Penny Harvey, 5. David Mosse, 6. Mary Douglas, 7. McKim Marriott, 8. Louis Dumont, 9. Margaret Mead
2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül?
A diszciplináris kalandozásaim közben rengeteg kitűnő kutatóval találkoztam, beleértve a már említett Francesca Orsinit, a hindi irodalom tanáromat, és James Caront, aki a Pashto irodalom és a pakisztáni-afgán határvidék nagy ismerője.
A legnagyobb hatást mégis a manchesteri doktori témavezetőm, Penny Harvey tette rám. Penny az elsők között dolgozta ki az infrastruktúra antropológiáját, amelyet Hannah Knox-szal közös könyvében a Roads: An Anthropology of Infrastructure and Expertise-ban fejtett ki. Az a könyv alapvetése, és ezt tanultam David Mosse-tól is, hogy olyan témákkal, dolgokkal kell foglalkozni, amelyek számítanak az embereknek. Az utak és az útépítés számottevően megváltoztatja az emberek életét, főleg, hogyha ezeket az új utakat a 21. század első évtizedében építik a perui Andokban. Azonban az, hogy egy ilyen út milyen hatást fejt ki a társadalomra és az érintett közösségekre, az korántsem egy evidens dolog, hanem egy politikai folyamat eredménye.
Pennytől tehát többek között rengeteget tanultam arról, hogy hogyan lehet egyszerre több érintett csoport sokszor szöges ellentétben álló elképzeléseivel dolgozni. Ez nem egy nagyon elterjedt antropológiai hozzáállás, hiszen sokan közülünk egy-egy csoportba ágyazódnak be, és az ő nézőpontjukra építik fel a narratíváikat. Az infrastruktúra antropológiája ezzel szemben arra ad lehetőséget, hogy a világot és a valóságot különböző vélemények kompozitjaként tudjuk értelmezni, ahol nyilván még továbbra is szükséges egy-egy közösségbe való beágyazódás, legyen az az útépítő mérnököké vagy olyan falulakóké, akiktől az útépítő vállalat felvásárolja a telkeiket, és így költözniük kell.
3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre?
Nem igazán vágyom ilyenekre, túlságosan sok mindenkiről derült ki az utóbbi időben, hogy ronda alak volt, és nem kellemes ezekkel a történetekkel szembesülni. Kíváncsi vagyok azonban a tudománytörténetben lezajlott nagy vitákra, amelyek élőben vagy publikációkon keresztül zajlottak. Kíváncsi lennék például McKim Marriottra és Louis Dumontra, érdekelne bővebben, hogy mit gondoltak egymás munkájáról, amit a kasztról és a kaszt rendszer működéséről végeztek. (Bár most utánanéztem, és úgy tűnik Marriott még mindig él, de nagyon öreg lehet.) A szemét téma miatt újra és újra visszatérek Mary Douglas-hoz, de sosem hagy nyugodni, hogy a piszok és a szemét nem ugyanaz. Megkérdezném tőle, hogy mit gondol a mai szemét-kutatásokról és arról, ahogyan az elméletét felhasználják. Nagyon szívesen megvitatnám Margaret Meaddel a kutatói lét és az élet viszontagságait. Az utóbbi időben úgy veszem észre, hogy az ő alakja rajzolódik ki a fiatal kutatónők előtt mint inspiráció arra, hogy a saját indíttatásaikat kövessék.
1. A dínó hangutánzó képességem segít a terepmunkában, 2. A beérkező laptop szállítmányt a platóról lehet a legjobban megvizsgálni, 3. Az e-szemét piac reggel, 4. Terepmunka egy indiai környezetvédelmi cég irodában – Holi ünnepe, 5. Háttérben a CD-rom lejátszók egészben újrahasznosításra várnak, 6. Eid az e-szemét piacon, 7. Plenáris előadás a MAKAT-on (2023)
4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során?
A legerősebb motivációt számomra az jelenti, hogy minél hűségesebben tudjam visszaadni a terepmunka alatt tapasztalt dolgokat. A valóságban mindez azt jelenti, hogy rengeteg verzióban írok meg mindent, amelyek közül szakmailag lehet, hogy már az első is megállná a helyét, de nekem ennél nagyravágyóbb terveim vannak. A doktori kutatásomban és azon alapuló publikációimban az motivál leginkább, hogy bemutassam, milyen módon változik meg az élet, a testi érzékelés, és a politikai-gazdasági rendszer a környezeti válság miatt Indiában. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy mindez tőlünk nagyon távol van, de valójában a delhi környezeti katasztrófa létmódja előjegyezheti azt, amerre Európában haladunk, és ez rendkívül ijesztő.
5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?
A pandémia óta nem tudok egy helyben sokáig ülni, szeretem felosztani a napom kávézók, iroda, és otthoni munka között. Amióta Cambridge-ben vagyok, leginkább az irodámban dolgozom, de mivel korán kiüresedik az épület, ezért én is hazamegyek, és otthon a konyhában ülve folytatom a munkát. Van olyan, hogy kifejezetten szükségem van valamilyen háttérzajra, ilyenkor kávézóban vagy akár kocsmában is el tudom képzelni a munkát.
A munkához azonban szükséges számomra a rendszeres visszatérés Indiába. Most már lassan négy éve nem voltam, és érzem, hogy egyre távolabb kerül tőlem, és ezért egyre erősebb a kétely azzal kapcsolatban, hogy vajon meg tudom-e ragadni a valóságot abban, amit most írok.
6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát?
Minden évben elhatározom, hogy nem baj, ha nincs folytatás, munka vagy következő ösztöndíj, akkor majd csinálok valami mást. De valahogy még mindig itt vagyok. Körülöttem jobbra balra hagyják el a kollégák a pályát a nemzetközi tudományos térben, és sokszor megpróbálnak meggyőzni engem is. Mivel egyéves szerződéseim voltak még csak, ezért minden évben van olyan periódus, amikor ezt a beszélgetést rengetegszer lefolytatom. De a végén idáig mindig lett új szerződés vagy ösztöndíj. És mindig ott van az a mondat is a háttérben, amelyet a második mesterem, James Caron mondott: általában ha valaki megkérdezi tőle, hogy menjen-e kutatónak, ő le szokta beszélni őket, de nekem ezt nem mondja. Az ösztöndíj kérelmeim elbírálói erről nem tudnak, de nekem sokat jelent.
7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét?
Katasztrófálisan vagy tökéletesen, attól függ, hogy épp hogyan mennek a dolgok, és milyen hangulatban vagyok. Bizonyos szempontból a kutatás az életem, ahol pozíciót kapok, oda megyek, minden fél vagy egy évben költözöm. De eközben nagyon figyelek rá, hogy más is legyen az életemben, mint a munka. Ez néha nem egyszerű, mert minden helyen új dolgot találni időbe kerül. Azonban az utazások és intézményváltások során rengeteg barátra leltem, a hálózatom egyre jobban kiterjed, és a konferenciákon nagyon jó a sok régi baráttal egy helyen találkozni. Ha nem megyek, akkor alapvető élményektől, és emberi kapcsolatok ápolásától esem el.
1. Octavia E. Butler: Wild Seed, 2. Ayala Feder: Hidden Heretics, 3. Naomi Klein: Doppelganger
8. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne?
Az utóbbi évek legnagyobb olvasmányélménye Octavia E. Butler Wild Seed-je volt számomra. A doktori leadás utolsó heteiben lapoztam bele, és hiába volt nagy a hajtás, addig nem tudtam letenni, amíg a végére nem értem. Elképesztő világot teremt Butler, az afro-futurizmus nagyasszonya, akinek könyvei nem mentesek mindenfajta antropológiai tapasztalattól és elmélettől. A regény főszereplője Doro egy lény, aki ősibb mindenki másnál, és úgy él túl, hogy egy gazdatestből a másikba ugrál, amelyet ruhaként addig hord, amíg az el nem használódik. Az évezredek során kísérletezni kezd az emberekkel, akiket úgy párosít, hogy mindenfajta szuperképességgel élő közösségeket fejlesszen ki, de ezek a kísérletezések sokszor testileg és érzelmileg gyenge, életképtelen embereket eredményeznek, akik szenvedésben töltik az életüket, és a közösséget csak rombolják. A regény során Doro Anyanwuban akad emberére, aki ugyan fiatalabb – csak néhány száz éves – , de úgy tett örök életre szert, hogy képes végtelenségig változtatni a külsejét, így újra és újra új életet kezdeni. Anyanwu az első ember, aki ellen tud állni Doro kegyetlen játékainak, amelyet a halhatatlanság végtelenségében fejleszt ki. Ugyan még nem olvastam újra, de akárhányszor újra tudnám, mint annak idején a kedvenc gyerekkori olvasmányaimat. Azonban azelőtt, hogy erre sor kerülne, még meg kell szereznem a sorozat folytatásait is.
Ezen kívül nagy hatást tett rám nemrégiben Ayala Feder Hidden Heretics című könyve, amelyben a new yorki ultra-orthodox zsidó közösségben élő, de lelkiismereti alapon kételkedők titkos életét mutatja be. Nagyon megfogott az a küzdelem, amivel a könyv szereplői megpróbálnak a közösségi nyomás, a családi kötelezettségek, és a belső spirituális hangjuk ellentmondásai között valamilyen élhető életet kialakítani. Most épp Naomi Klein Doppelganger-jét olvasom, amely teljesen a hatása alá kerített, de azért nem gondolom, hogy újraolvasnám, mert nehéz olvasmány. Arról szól, hogy az évek során rendszeresen, és egyre gyakrabban keverik össze Naomi Wolffal, aki annak ellenére, hogy a 90-es években liberális feminista volt, a pandémia alatt Covid tagadó lett, összeesküvés elméletek gyártásával tett szert újra hírnévre, és rendszeres vendég lett a Steve Bannon showban is. Klein ezen az abszurd személyes történeten keresztül mutatja be, hogy az alt-right szféra hogyan nő ki a közösségi média publicitást hajhászó erőiből, és abból ahogy eddig a társadalmi kritikákat, és hatalommal szembeni gyanakvást leginkább megfogalmazó nemzetközi baloldal egyre jobban elhanyagolja azokat a társadalmi kérdéseket, amelyek az átlagembert foglalkoztatják.
9. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?
Leginkább a családommal vagy barátokkal töltöm a szabadidőmet. Nagyon szeretek főzni, sokféle konyhát kipróbáltam, és akkor szeretem a legjobban az eredményt, amikor valami harmonikus íz jön ki annak ellenére, hogy többféle módot összekeverek. Az utóbbi időben a pandémia alatt rászoktam a testedzésre és a futásra, heti több alkalommal is szükségét érzem, hogy megmozgassam a tagjaimat. Ezenkívül valószínűleg sokkal több sorozatot nézek mint ami egészséges vagy ajánlott.
Tanita Tikaram: Twist in my Sobriety
10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?
Tanita Tikaram Twist in my Sobriety-t ajánlanám, mert intelligens és sötét a szövege, de sokszázadszori meghallgatásra sem igazán értem, hogy miről szól, és ez izgalmas.
11. Ha bárhova utazhatna, hova utazna el a legszívesebben?
Ha megtehetném nem utaznék sehova, bár most éppen Észak-Amerikában vagyok, ahova már régóta vágytam. Szóval, lehet hogy csak azért.
+1. Kiktől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?
Gosztonyi Balázstól