Fordításról, recepcióról, Hermann Bausingerről

2021. november 24-én hunyt el Hermann Bausinger, a Tübingeni Egyetem Empirikus Kultúratudományi Intézetének vezető professzora. Az elteneprajz.blog Ilyefalvi Emese Kuti Klárával készített interjújával emlékezik a nagy hatású tudósra. Kuti Klára, a Nemzeti Múzeum muzeológusa ötven év távlatából tekint vissza a kutató hazai recepciótörténetére és a magyar Bausinger-fordítások hibáira, de szó esik a humántudományok társadalmi elvárásairól és az intézmények átnevezésének szükségességéről, illetve hiábavalóságáról is.

Ilyefalvi Emese: Az interjúra készülve azon gondolkodtam, hogy szerinted most, 2022-ben hogyan definiálná magát Bausinger? 

Kuti Klára: Egyrészt nem tudom megmondani, mert soha nem találkoztam vele, az írásaiból ismerem csupán. Másrészt Bausinger egy nagyon hosszú és gazdag életművet hagyott hátra, a szövegei pedig jól dokumentálják, hogy hogyan változott e hosszú idő alatt a szakmai identitása. Megkockáztatom, hogy az intézmény elnevezését, amit ők ötven éve választottak, tehát hogy az egyébként 1930-as években alapított Néprajzi Intézetnek a nevét elhagyva, empirikus kultúratudományi intézetté váltak, (Empirische Kulturwissenschaft), azt továbbra is fenntartják. A német etnotudományoknak ez egy nagyon hosszúra elnyúló és jellegzetes változása a 60-as évek végétől, egész pontosan inkább ’68-tól. Ekkor kezdték el a Volkskunde, Völkerkunde intézményi neveket megváltoztatni, és ez a folyamat a legutóbbi időkig tart. A legutolsó, amit én ismerek, az a 2017-es hamburgi Völkerkundemuseum átnevezése. Ők csak az „alcímben” használják a világ és múzeum kifejezéseket, és maguk mögött hagyva ezt a döntéskényszert, egy hamburgi városrészről és a múzeum utcájáról nevezték újra magukat. („Museum am Rothenbaum, Kulturen und Künste der Welt“, rövidítve „MARKK“).

A tübingeniek nemcsak a Volkot hagyták el 1971-ben, mint problémás fogalmat, hanem egy teljesen új fogalmi keretbe ágyazták magukat, amikor azt mondták, hogy akkor innentől kezdve ez nem Volkskunde, hanem Empirische Kulturwissenschaft.

A Volk ‘nép(i)’ terminus elhagyásában messze nem csak a völkisch-ideológiával való szembenézés volt számottevő; hanem – és ez már Bausinger A hagyomány kritikája című tanulmányában is megjelenik –, a nép(i)- mint asszimetrikus ellenfogalom használatának kritikája. Az, ami majd Peter Burke bonmotjában úgy jelenik meg, hogy „a nép mindig az az ők, akik nem mi vagyunk”. A tübingeni intézmény a névváltoztatással egy kultúraelméleti megközelítés mellett tette le a voksát.

Más intézmények máshogy reagáltak erre. A magyar nyelvű tudományosság szempontjából az érdekes az – és ez az egész Bausinger-recepcióra jellemző –, hogy német nyelvterületen a Volkskunde, Völkerkunde, antropológia és etnológia terminusa teljesen más utat jár be a 20. század második felében, mint Magyarországon. A 20. század második felére ugyanis a két nyelv – egészen pontosan a két nyelv mögötti társadalom – úgy divergál, hogy valójában már nem értjük egymást. Ezért nem értjük, hogy Volkskundéval mi a gond. Azért nem értjük, mert azt gondoljuk, hogy a néprajzról van szó. Pedig olyan gyökeres változások állnak be a német társadalomban, amilyenek itthon, a magyar társadalomban nem állnak be, vagy egészen pontosan, egészen más változások állnak be. És amikor ők ’68-tól kezdve Volkskundéról beszélnek, akkor már nem arról beszélnek, amiről mi beszélünk akkor, amikor néprajzról beszélünk.

1. Bausinger az íróasztalánál, 1966-ban (Forrás: Südwestrundfunk) 2. A fiatal Bausinger “provokatívan tanulmányozza” a Tarzan-képregényt (Forrás: Neckar-Chronik), 3. “Ein Gespräch mit Hermann Bausinger – 50 Jahre nach der Umbenennung des Instituts” című dokumentumfilm a tübingeni intézet átnevezésének 50. évfordulójára

IE: A ’68-as fordulatnak két emblematikus Bausinger-tanulmánya a Kritik der Tradition, (1969) és a Zur Problematik historischer Volkskunde (1970). A szövegek megértéséhez beszéljünk egy kicsit először arról, hogy milyen tudományos környezetben írja ezeket Bausinger, hol robban ez a két tanulmány? 

KK: Bausinger ekkor már Tübingenben van, és ott a hétköznapi tanítási menetben intenzív viták merülnek fel a ’68-as egyetemista generációban. Abban a generációban, amelyik nemcsak Németországban, hanem az egész világon elkezd reflektálni a háború történetére és a háború utáni társadalom felelősségére ennek feldolgozásában.

Ezek a fiatalok már 1967-től kikényszerítik, hogy a Német Néprajzi Társaság (Deutsche Gesellschaft für Volkskunde, DGV) reflektáljon a szak módszertanára és fogalmi keretére. Tübingenben intenzív szemináriumi vitán készülnek az 1969-es detmoldi, és az egy évvel későbbi falkensteini konferenciára. Bausinger A hagyomány kritikájában már erre a paradigmafordulatra biztat. És Falkensteinben elkészül egy – elvi – új definíció. Ez magyarul is olvasható Wolfgang Kaschuba Bevezetésében… (Kaschuba 2014: 82.), és ez nemcsak a tudományos megismerés új módszereire utal, hanem a szak társadalmi felelősségvállalására is.

Bausinger szövege egy fogalomtörténeti és fogalomkritikai számvetés, a tudományszak hagyományának kritikája. Egy év múlva készül el az Abschied von Volksleben című kötet – magyarul az lenne a címe, hogy Búcsú a népélettől – abban folytatódik a kritikai számvetés. A kötetben Bausinger főleg a történeti néprajzhoz való hozzáállásról ír, és itt már az időközben elhangzott kritikákra reflektál. Azt írja, hogy nem igaz az, hogy az általuk képviselt új kritikai hang a történeti kutatások ellen szólna. Mert – és ez egy erős párhuzam a magyar recepcióval – nagyon gyorsan leegyszerűsítették a tudományos kánon akkori képviselői azt, hogy ezek a „tübingenisták”, ezek a „bauzingeriánusok” tulajdonképpen a tudománynak a történeti perspektíváját tagadják, és csak jelenkori kutatásokban gondolkodnak. Bausinger a történetiség problematikájával foglalkozó tanulmánya azt próbálja megértetni, hogy nem erről van szó. Nem arról van szó, hogy ők nem tartják történeti tudományoknak az etnotudományokat, hanem pontosan történetietlenséggel vádolják azt a kánont, amelyik a történeti kutatások örvén ahistorikus, általánosító érvénnyel lép fel, amikor egyes partikuláris adatokat abszolutizál.

Ez a módszer képezi Gyáni Gábor 2002-ben, a nyolckötetes kézikönyv Társadalomnéprajz kötetéről írott kritikájának egyik pontját is (Gyáni 2002). De ugyanezt az általánosító ahistorikus beszédmódot, a mikroperspektíva reflektálatlan általánosítását tapasztaljuk ma is nap mint nap, ha mondjuk a social media felületek ún. néprajzi posztjait kritikai szemmel olvassuk:

IE: Magyarul az említett két kulcstanulmány a ‘80-as években jelenik meg [A hagyomány kritikája. Megjegyzések a néprajz helyzetéhez. In: Tálasi István (szerk.) Néprajzi szöveggyűjtemény. 1. köt. Budapest, 1982, 9–27. és A történeti néprajztudomány kérdésköréhez. In: Voigt Vilmos–Verebélyi Kincső (szerk.) Az újrarajzolt nép. Folcloristica 7, ELTE Folklore Tanszék, Budapest, 1983, 143–168.) nagyon nehezen olvasható, szinte érthetetlen fordításban. Mi történik ekkor, mi a baj a fordítással, miért fordítottad újra? 

KK: Mindkettő a ‘80-as évek elején jelent meg, ami azt jelenti, hogy a szövegek német recepciója akkor már jó tízéves. Ami engem az újrafordításra késztetett az az, hogy feltűnt, hogy iszonyú hibásan van lefordítva. Sőt, olyan szinten érthetetlen a fordítás, hogy egyáltalán nem meglepő, hogy itthon miért fogadta szkepticizmus Bausinger megközelítéseit. Nemcsak arról van szó, hogy iszonyatosan bonyolult és magyartalan mondatok vannak benne – mert egyébként persze Bausinger nagyon magas nyelvi és filozófiai kompetenciával ír, tehát nem kispályás a német szöveg sem, – hanem arról van szó, hogy vannak olyan félrefordítások, amelyek egyenesen ellentmondanak annak, amit a szerző leírt. Talán akkor kezdtem el újrafordítani, úgy 15–20 évvel ezelőtt, amikor tanítani kezdtem Pécsett az egyetemen, és a tudomány alapfogalmaihoz kerestem olvasmányokat. Akkor szembesültem azzal, hogy ezt nem lehet feladni olvasni a hallgatóknak. Még tudománytörténeti kuriózumként sem lehet feladni, mert egyszerűen ez így, ahogy van, nem igaz. Bausinger nem ezt mondta. Az újrafordításkor persze azon is elkezdtem gondolkozni, hogy hogyan lehetett ez? Ekkor jutottam arra a feltevésre, hogy olyan szinten divergált a két nemzeti nyelvű tudomány a ‘60-as évekre, hogy egyszerűen el voltak zárva a megértés útjai. Persze azért lehetett volna jó fordítót találni, aki jól érti Bausingert, és le is tudja fordítani. 

IE: Tudnál példát mondani olyan szöveghelyekre, ahol teljesen téves a fordítás?

KK: Próbáltam megtalálni a félrefordítások közös motívumait, ami által érthetővé válik a probléma. Az egyik, amire számos példát lehet mondani, amikor a fordító nem ismer egyes tudományos nyelvi kifejezéseket, és ezért az egészet félrefordítja. Az egyik ilyen nagyon emblematikus félrefordítás A hagyomány kritikájában van. Bausinger arról beszél, hogy a történeti kutatások nem reflektálnak arra, hogy miért azt a témát választják, amit, és azt írja a fordító szerint, hogy: 

Számomra mégis igen jellemzőnek és elgondolkodtatónak tűnik, hogy a tárgyválasztást illetően nem adnak külön tematikát.

Pedig itt valójában az áll, hogy 

[ford. Kuti] Viszont számomra jelzésértékű és meggondolandó, hogy magának a téma választásának kérdése egyáltalán nem kerül tárgyalásra

A fordítás aztán így folytatódik: 

A tudományos kutatások adatgyűjteményekkel kezdődnek, nem megfigyelésekkel 

– mondja a fordító, ezzel szemben Bausinger azt mondja, hogy 

[ford. Kuti] Hiszen a tudományos kutatás elején nem a megfigyelés vagy az „adatgyűjtés” áll. Sokkal inkább úgy van, hogy mielőtt még adatot gyűjthetnénk, az adatok bizonyos csoportján saját érdeklődésünknek kell megszületnie: a probléma jön létre először.

Ez például egy kardinális félrefordítás! Bausinger azt mondja, hogy olyan nincs, hogy elkezdek adatot gyűjteni, gyűjtögetek, gyűjtögetek bele a vakvilágba, és aztán utána majd elkezdem azt valahogy magyarázni. Bausinger a pozitivista adatgyűjtést kritizálja. Azt mondja, hogy már az adatgyűjtés is attól a problémától válik lehetségessé, amit én kutatóként megfogalmazok. Ma már ez nem egy nagy újdonság, de most vegyük figyelembe, hogy ’69-ben írja, épp abban az időben, amikor itthon a Néprajzi Atlasz hatalmas adatgyűjtése folyik, és mondjuk mi ‘82-ben vagy kicsit később olvassuk hallgatóként. Itt pontosan vissza lehet keresni, hogy melyik az a német kifejezés, ahol a fordító nem veszi észre, hogy a mondatban mit tagad és mit állít a szerző, és összemossa a kettőt. 

Vannak ezentúl olyan problémák, amikor a fordító nem ismeri a tudományos terminust, ezért megpróbálja kitalálni, – sikertelenül. Egyik ilyen hely, amikor Bausinger arról ír, hogy milyen fogalmi keretekbe lehetne illeszteni egy kritikai etnotudományt, és hogy a párhuzamos diszciplínák módszertanához kapcsolódva, vagy éppen azokkal szemben, hogyan találhatná meg ez az újfajta etnotudomány a saját fogalmi kereteit. Ekkor a szociálpszichológiával von párhuzamot, és használja az Einstellung fogalmát, amit ma, ha pszichológiai fogalomként akarjuk használni, akkor beállítódásnak fordítjuk, de ha szabadabbak vagyunk, akkor fordíthatjuk attitűdnek is. Az Einstellung egyébként a hétköznapi, nem tudományos nyelvben jelentheti azt, hogy beállítás. Szerencsétlen fordító itt küzd azzal, hogy a szociálpszichológiai beállítódás-attitűd fogalmat elkerülve – mert ugye ezt a fogalmat nem ismeri – próbáljon valamit a beállítással kezdeni. Totális hülyeségek jönnek ki belőle, merthogy látható, hogy nem érti.

Idézet az eredeti fordításból:

Josef Dünninger már jóideje teljesítette azt a követelményt, hogy a népi kultúra formái mellett annak normáit is bemutassa. Ez a kísérlet kevés figyelmet keltett – talán azért, mert a norma fogalma itt közvetlenül a formára vonatkozott, mivel a norma elsődlegesen a hagyományos módon megragadható forma kötelező háttereként jelentkezik. Értelmesnek látszik a beállítás fogalmát a javak és funkciójuk oldalára áthelyezni, ami alatt elsősorban a megszilárdult értékfelfogást és véleményeket értünk, ezek azonban közvetlenül a viselkedési mintákra vonatkoznak, olyan viselkedési mintákra, amelyek a beállításokon alapulnak és azokat kiváltják. Tehát a beállítások és kulturális tárgyiasodások az egyeditől elválasztva, az ember „szekundér környezetének” szociokulturális feltételétől meghatározott alkotórészei.
[ford. Kuti] Josef Dünninger már jóideje megfogalmazta azt a követelést, hogy a népi kultúra formái mellett annak normáit is fel kell tárni. Ez a javaslat kevés figyelmet kapott, talán azért, mert a norma fogalma itt közvetlenül a formára vonatkozik, mert úgy tűnik, hogy a norma eleve mint primer, mint a hagyományosan megragadható formák kötelező érvényű háttere jelenik meg. Ezért érdemes volna, a kulturális javak és funkcióik mellé a beállítódás (attitűd) fogalmát illeszteni, mely alatt első sorban a megrögzött értékítéleteket és véleményeket érthetnénk, amely fogalom azonban közvetlenül magatartásmintákra is vonatkoztatható volna, melyek magyarázata épp az attitűdben rejlene, és arra utalna. Tehát az attitűdök is kulturális objektivációk, az egyéntől függetleníthető, az ember másodlagos környezetének szociokulturális tényezők által meghatározott alkotórészei.

Hasonló fogalmi tévedés, amikor a konstitúció (eredetileg latin constitutio) német kifejezését, amit szintén ma már, a mai tudományos nyelvünkben használunk (konstituálódik, konstituál) nem érti, nem ismeri. Persze a konstitúció jelentette magát az ‘alkotmányt’ is. Ha egy ilyen szövegben azonban a konstituálódás helyett azt fordítom, hogy alkotmány, akkor nem hogy az olvasó nem érti, hanem a fordító sem értette, amit leírt. 

Idézet az eredeti fordításból:

Bevallom, hogy semmilyen meggyőző javaslatom nincs a szakma meghatározására és hogy én csupán az alapprobléma vitájába ütközve tettem néhány lehetséges megkülönböztetést. Ilyeténmódon a néprajz a szubkultúrák kutatásaként jellemezhető, és bizonyára erre törekszik több néprajzi kezdeményezés is. Az ilyen meghatározás nehézségei nyilván nem áttekinthetők. Jóllehet a szubkultúra fogalma a jelenkor számára területi és társadalmi meghatározottságában kérdéssé vált; Arnold Gehlen arról beszél Max Weber téziseihez csatlakozva, hogy már két évszázada „egy tájnélküli világ- és ipari kultúrának adózunk”, és Adorno hangsúlyozza, hogy „a csoporttal szembeni panasz egyenértékű az ipari társadalommal szembeni folyamodással” – ez az állítás nem gyanusítható a „teljesség” tiszteletének nyilvánvalóságával. A kiegyenlítődési törekvéseket tekintve nem elhanyagolható a különböző részterületek válaszai és válfajai iránti kérdés, hiszen éppen a társadalmi szerkezet teljessége követeli meg, hogy ezeket a válaszokat a közösség elsődleges mezein vizsgálják meg. Vajon a kulturális alkotórészek „többértelműsége” valóban megengedi a szubkultúrákról alkotott felfogást; és előírja, hogy az egyediben a kultúra társadalmi tagoltsága és a csoportok kulturális alkotmánya közötti viszonyt kell vizsgálni; ezt a meghatározást nem lehet maradéktalanul bizonyítottnak tekinteni. Ezentúl a társadalmi és kulturális adatok szoros összefonódása azt a kérdést veti föl, hogy egyáltalán a szubkultúrák kutatásának céltételezése értelmesen leválasztható-e a szociológia kutatási területéről.
[ford. Kuti] Bevallom, nincs kész, rövid és velős javaslatom a szak definiálására, és magam is csak néhány mérlegelendő, az alapproblémákat feszegető vitára indító, megfontolandó kitételt tudok felsorolni. Így például leírható volna a néprajz feladata, mint a szubkultúrák elemzése, és valóban számos néprajzi megközelítés mutat ebbe az irányba. Természetesen nem lehet eltekinteni az ilyen definíciók nehézségétől. A szubkultúra jelenkorban használható fogalma mind térbeli, mind társadalmi meghatározottságában megkérdőjeleződött. Arnold Gehlen Max Weber téziseihez kapcsolódva arról beszél, hogy már két évszázada egy „tája vesztett globális ipari kultúra felé robogunk”, és Adorno azt hangsúlyozza, hogy „az ipari társadalomra való hivatkozáshoz képest a csoportra való hivatkozás teljességgel érdektelenné vált” ― ami azért egy olyan megállapítás, mely a maga nyilvánvalóságában vétlen a totalitás fetisizálásában. Mindeközben nem tűnik félrevezetőnek, ha éppenséggel a homogenizálódási tendenciák ismeretében a regionálisan eltérő válaszokra és játékszabályokra kérdezünk rá; épp a társadalmi struktúrák totalitása késztet arra, hogy magát a totalitást az elsődleges társadalmi mezők szintjén vizsgáljuk. Persze az, hogy a kulturális leletek többértelműsége egyáltalában alátámasztja-e a szubkultúrák koncepcióját, és hogyan értelmezhető egyes esetekben a kultúra társadalmi differenciálódása és az egyes csoportok kulturális konstituálódása közötti viszony, az még nem teljesen tisztázott. A társadalmi és kulturális adatok szoros összefonódása a továbbiakban azt a kérdést is felveti, hogy a szubkultúrák kutatása mint törekvés, leválasztható-e logikus módon a szociológia teljességéről.

IE: Csak a szóismereten múlik? Milyen egyéb fordítási hibák vannak? 

KK: A fenti lexikai csapdákon túl voltaképpen súlyosabb, hogy a fordító számos ponton nem érti meg a kijelentő mód és a feltételes mód, egészen pontosan a kötőmód jelentését, és ezzel összefüggésben az igeidők összetett használatát. Ha nagyon egyszerűen akarom megmagyarázni, akkor a fordító nem érti a szerző, azaz az elbeszélő alany és a mondanivaló tárgya közötti viszonyt: a kijelentést, a vélekedést, a távolságtartást vagy az elhatárolódást; amit a német nyelvben az igeidők és módok használatával fejezünk ki.

Pontosan azt látni az ilyen típusú hibákból, hogy az hiányzik a szöveg megértéséből, hogy milyen társadalmi közegben íródnak és hangzanak el ezek a szövegek. Hogy ’68-ra már felgyülemlik az a társadalmi igény, amelyik azt mondja, hogy ennek a háború utáni társadalomnak a problémáira és kérdéseire a hagyományos, kanonikus Volkskunde már nem tud választ adni. 

Bausinger ebben a két szövegben két nagyon fontos dolgot mond el. Azt a kettőt, amit a magyar társadalomtudományi, kultúratudományi recepcióban csak jó 30-40 évvel később engedünk közel magunkhoz. Az egyik az, amit később nyelvi fordulatnak nevezünk, hogy a szerző milyen nyelven, milyen szerzői pozícióból, milyen narratívában fogalmazza meg a tudományos felismeréseit. A másik a reflexivitás, amit a kutatótól elvárunk. Hogy ő maga hogyan áll a tárgyához, hogyan reflektál saját pozíciójára, saját premisszáira, forrásainak megválasztására, és kutatási eredményeinek a kortárs társadalommal való viszonyára.

A történeti néprajz kritikájával foglalkozó szövegben tulajdonképpen az áll, hogy a kutatónak számot kell vetnie azzal, hogy a saját jelenében miért és hogyan fordul azok felé a történeti jelenségek felé, amit ő aztán tényként fog interpretálni. És itt jelenik meg annak a bizonyos rankei mondatnak a kritikája, miszerint a történetírásnak az volna a feladata, hogy azt mondja el, voltaképpen hogyan is volt valahawie es eigentlich gewesen – , ami szintén félre van fordítva:

Idézet az eredeti fordításból:

Meglehet, hogy az eddig elmondottakkal messzemenően egyetértenek, hiszen mindez magától értődő és éppen ezért a történeti néprajztudomány munkájának eddigi vitájából kimaradt az, hogy természetesen a tárgyválasztásnál is közrejátszik valamilyen értékelés és az is természetes, hogy az ember éppen ahhoz az anyaghoz nyúl, amelyik fontos. Ezt követi azonban a leírás, értékelést mellőzve, a tárgy időbeli elhelyezésével, az általános, még mindig érvényes Ranke-féle célkitűzéssel, hogy bemutassuk, „voltaképpen hogyan is volt valaha”. Ernest van der Haag idézi ezt a mondatot, majd helyesen távlatokba helyezi: a Ranke-féle „voltaképpen hogyan is volt valaha” még nem megoldás, a probléma az, hogy „we cannot reproduce, we must interpret, and our interpretations depend largely on the value judgements Ranke thought avoidable” — nem áll módunkban reprodukálni – mármint a történelmet – tehát interpretálni kell és az interpretációnk lényegében attól az értékítélettől függ, ami Ranke szerint elkerülhető.
[ford. Kuti] Lehet, hogy az eddigieket meglehetősen magától értődőnek tartják, és hogy ezért nem szerepelt volna a történeti néprajz eddigi vitáiban: hisz persze, hogy vannak a tárgyválasztásnak domináns elemei, persze, hogy a lényeges anyagok kerülnek kiválasztásra. Ez után jönne a leírás, az értékmentes leírás, időben döntően a kiválasztott jelenség virágkoráról, azzal az általános és még mindig érvényben lévő rankei céllal, hogy azt mutassa meg, „ahogy az valójában volt”. Ernest van den Haag idézi ezt a mondatot, és a helyes megvilágításba helyezi: Ranke mondata, hogy „ahogyan valaha valójában volt” nem a megoldás, hanem a probléma maga – „We cannot reproduce, we must interpret, and our interpretations depend largely on the value judgements Ranke thought avoidable.” [nem reprodukálunk, hanem interpretálunk; és az interpretációnk éppen attól az értéktulajdonítástól függ, amit Ranke értelmében kerülni kellene.

Azaz két olyan paradigmaváltás előszele jelenik meg ebben a két szövegben, amire azt kell mondjam, hogy erősen hiányzik az a 10-20 év, amiben mi ezt a Bausinger szöveget nem értettük.

IE: A torz fordítások ellenére a magyar megjelentetés célja, hogy Bausinger munkásságát beemelje a magyar szaktudományba. A ‘80-as években azért azt gondolom, hogy mégiscsak meg lehetett érteni ebből, hogy a nép, a hagyomány és a közösség fogalmakkal mi a probléma a tübingeniek szerint. 

KK: Az említett Bausinger fordítások 1982-83-ban jelennek meg. Egy évre rá, 1984-ben zajlik Mátrafüreden az a konferencia, amin Peter Burke tartja azt az előadását, ami utána megjelenik az Ethnographiában (A populáris kultúra az etnológia és a történettudomány mezsgyéjén. Burke 1984) Hofer Tamás – aki egyébként brilliánsan tudott németül, és valószínűleg ha ő fordította volna Bausingert, akkor most nem beszélgetnénk a félrefordításokról – az Ethnographia akkori szerkesztőjeként, a szerkesztőség nevében egy kvázi magyarázkodó lábjegyzetet illeszt az előadás szövege elé, amiben azt magyarázza, hogy miért fordítják populáris kultúrának a burke-i „popular culture”-t. Azonban 1991-ben, amikor megjelenik Peter Burke kötete, A népi kultúra a kora újkori Európában, akkor olyan mintha ez szabadkozás „elfelejtődne”, és azt mondja a kötet kiadója, hogy ne szórakozzunk ezzel a populáris kultúrával, mondjuk népi kultúrának, akkor mindenki megérti…

IE: … és megveszi! 

KK: … és megveszi, igen! Pár évvel később Hofer Tamás ír egy nagyon jó – kár, hogy nem hosszabb – fogalomtörténeti tanulmányt arról, hogy miért mondhatta az angol nyelvű Peter Burke, hogy populáris kultúra, és hogy mit mondhatnak a franciák, vagy mit mondhatnak a magyarok (Hofer 1994).

Bausinger annak idején amellett érvelt – amit aztán a Hofer is leír harminc évvel később – hogy a társadalom különböző csoportjait, rétegeit, közösségeit hány olyan kifejezéssel lehet leírni, ami többet mond, mint a Volk. Erről ír később Hofer is, hogy a különböző nyelveken használt fogalmaknak olyan rejtett etnicitása van, ami miatt nem feltétlenül szembesülünk azzal, hogy nem értjük meg a többieket. Erre pedig kondicionálni kell a nemzeti nyelven működő tudományokat. Látható tehát, hogy a Bausinger által felhozott témák végighúzódnak ezen a harminc éven, és újra meg újra, a hazai recepcióban mindig egy kis megkésettséggel létrejönnek a fogalomtörténeti mérföldkövek.

Hofer arra is utal, hogy bár a német etnotudományok az empirikus kultúratudományi paradigma felé mozdulnak el, és megpróbálnak a Volkskunde, Volkskultur kifejezésektől visszalépni, a ‘80-as években mégis visszatér ez a kifejezés. De nem a néprajzosok, nem az empirikus kultúrakutatók hozzák vissza, hanem a történészek. Ezt Hofer is nagyon jól magyarázza, a Burke-könyv hazai fordítása pedig jól igazolja. Hogy a történészek miatt nem tudjuk elengedni a népi kultúra fogalmat. Bausinger is taglalja ezt később, hogy a társtudományok, a nagyobb, átfogóbb tudományos diskurzus beleszorítja a német néprajzot, de a magyar néprajzot is, ebbe a nagyon szűk szegmensbe. A ‘80-as években ír egy tanulmányt erről, amikor azt mondja, hogy amikor mi, empirikus kultúrakutatók már meghaladtuk ezeket a reflektálatlan, ideologikus fogalmi kereteket, akkor jönnek a történészek, és visszatolnak minket hozzá (Bausinger 1985-86). Mindez a magyar néprajztudományra is abszolút áll. Az elmúlt 30 év magyar néprajztudománya azért sem tud kilépni azokból a fogalmi keretekből, amikből már a ‘90-es, ‘80-as, ‘70-es években sem tudott kilépni, mert az a szakok közötti tudományos környezet, ami meghatározza a pozícióját, nem engedi. Az sem engedi. 

IE: Ez a visszaszorítás leginkább a téma kijelölésben nyilvánul meg, ha jól értem. Hogy a néprajzos a „faluval”, az „alsóbb néprétegekkel, parasztokkal” foglalkozik. Ugyanakkor minden tudománynak van egy belső hagyománya. Például, hogy milyen olvasmányokon nő fel. És ebből nehéz kilépni, mert minden diszciplínához tartozó kánon kiképez egy szemléletmódot, probléma- és tárgykört. 

KK: Igen. Bár itt nem csupán egyes antropológusok, etnográfusok szemléletéről van szó, hisz számtalan zseniális, módszertanilag felkészült néprajzkutatónk, etnográfusunk van. Itt a tudomány kánonjáról van szó. Az pedig nemcsak abból áll össze, amit a diszciplína képviselői csinálnak, hanem annak intézményeiből, vagy abból is, amit a társadalom az adott diszciplínától elvár. És szerintem itt van a baj. A tudomány belső diskurzusában elhalasztott és elszalasztott fogalmi és elméleti megújulás, mondjuk ki, paradigmaváltás, egyes kutatókat nem gátolt meg abban, hogy új paradigmákban, új fogalmi keretekben, új megközelítésekben gondolkodjanak. De gátolta a szélesebb társadalmi recepciót, a társadalmi elvárások átalakulását. És ezért sem tudja a néprajztudomány a korábbi fogalmi kereteit meghaladni.

Mondok egy példát, természetesen múzeumit, ami plauzibilissé teszi ezt az egészet. Fejős Zoltán 20 éve ír arról folyamatosan, hogy egy múzeumi tárgy nem ab ovo néprajzi – vagy művészeti, vagy történeti – tárgy, nem magától válik néprajzi tárggyá, hanem a néprajztudományi kutatási és gyűjtési szempont teszi azzá. (Lásd például Fejős 2003). Azt gondolnánk, hogy ez ma már mindenkinek evidens. De nem, mert ma a Nemzeti Múzeumban – ami magát történeti, régészeti múzeumként definiálja – elhangozhat az az értetlenkedő mondat, hogy „mit keresnek néprajzi tárgyak a Nemzeti Múzeumban?” — Miért, mi a néprajzi tárgy? – kérdezem én. Ha azt gondolnám, hogy egy tárgy ab ovo néprajzi tárgy, tehát már akkor is az volt, még mielőtt a muzeológus megpillantotta, kiválasztotta, begyűjtötte volna, akkor is megkérdezném, hogy miért ne szabadna egy ilyen paradigmában egy nemzeti múzeumban egy ilyen ab ovo néprajzi tárgynak bekerülni. Tehát a saját paradigmájában is problémás ez a kérdés: hisz ezek szerint az ab ovo néprajzi tárgyak történeti kontextusa nem része a nemzet történetének?

De hogyha követem azt a gondolatot – márpedig követem – , hogy egy néprajzi tárgy azáltal válik néprajzi tárggyá, hogy a néprajzi kutatás emeli ki, és teszi muzealizált objektummá, akkor a Nemzeti Múzeumban ilyen szempontból nincsenek néprajzi tárgyak, csak „nemzeti tárgyak” vannak, mert a mindenkori nemzettörténeti hangsúlyú muzealizációs paradigma választotta ki őket, tette azzá amivé, és rendel hozzá különböző jelentéseket.

De ez a kérdés valójában nem erről szól. Hanem arról szól, hogy miért van nálam az MNM jelenkori vegyes gyűjteményében szakajtó, cserépfazék meg sütőlapát? Mert azt sugallják, hogy ez paraszti = népi = néprajzi tárgy. És hogy tök’ mindegy, hogy kié volt, miért került oda, miért választották ki stb. A szakajtó az ab ovo néprajzi tárgy, mert a néprajz foglalkozik a szakajtókkal…

IE: Mert a társtudományokba ennyi ment át, hogy a néprajz = falusi, paraszti kultúra. 

KK: Igen. Ez a mai napig így van. Most például az új Néprajzi Múzeum új arculata kapcsán rögtön jöttek a kommentek az absztrakt logóhoz, hogy ez nem elég néprajzi, ebből nem derül ki, hogy ez a Néprajzi Múzeum. Kérdezem én: miért nem? Mi lenne az az arculati elem, amire azt mondanánk, hogy ez „néprajzi”…? 

IE: A tulipán! 

KK: Ugye? Ugye! A nagy nyilvánosság és egy tudományos nyilvánosság felől is – mint pl. a Nemzeti Múzeum missziója, gyűjteményi stratégiája – tele vagyunk olyan diskurzusokkal, ami felől nézve a szakajtókat tessék szépen leselejtezni, mert az tévedésből került a  „nemzetbe”, és a Néprajzi Múzeumnak tessék népies logót tervezni!

IE: De ha egy kicsit tágabban, a társadalmi elvárások felől nézzük, akkor nem ugyanez a helyzet a többi bölcsészettudományi diszciplínával is? Még mindig a történész az, aki majd elmondja, hogy hogyan volt valójában. A nyelvész meg az, aki elmondja, hogy hogyan helyes, hogyan kell helyesen mondani. Vagy az irodalmár az, aki elmondja, hogy melyik az a regény, ami megüti azt az esztétikai színvonalat, amit muszáj elolvasni. 

KK: De, ez pontosan így van, abszolút! És ilyen szempontból nekünk se jobb, se rosszabb, mint másoknak. Összességében viszont  – és most harmadjára is visszautalok arra, amit mondtam – a 20. század második felének társadalom- és kultúratudományai itthon nem tudták a nagy nyilvánosságban azt a fajta paradigmafordulatot képviselni, amely arról szól, hogy a társadalomtudományok tulajdonképpen a társadalmi önismeretnek a tudományai, és nem pedig egy normatív, ideologikus kánonnak a képviselői. És ezért nem értettük meg Bausingert, ezért jelenhetett meg egy értelmetlen fordítás, ezért nem fordult meg sem a fordítónak, sem a szerkesztőknek a fejében, hogy mit kezdjünk ezekkel az „értelmetlen” mondatokkal… Legyintettek rá, hogy „ilyenek a németek! A németeknek van elszámolni való múltjuk, az a gondjuk a népi kultúrával!” 

Ez még az 1994-es Replika-vitában is így merül fel, ahogyan nekem még a ‘80-as években is így tanították. Hogy a speciális ideológiai terhekkel küzdő német néprajztudománnyal szemben a magyar néprajztudománynak tulajdonképpen nem volt elszámolnivalója az 1945 előtti múlttal, tettekkel, aktorokkal és ideológiákkal. És itt most nemcsak arról van szó, hogy volt-e a hazai néprajztudománynak olyan képviselője, akit zsidósága miatt elüldöztek, elhurcoltak vagy kivégeztek, hanem arról, hogy ha ezt mondja a ‘80-as, ‘90-es években egy tudomány, akkor azt mondja, hogy egy magyar néprajzosnak Szerb Antal vagy Radnóti Miklós halálával sem kell elszámolni. Azzal számoljanak el az irodalomtudósok. Tehát valójában ez egy sokkal távolabbi diskurzushoz vezet. 

IE: Mi lett volna, ha nem tartanak ennyire szét a nyelvek, ha megértjük Bausingert a ‘80-as években vagy már a ‘60-as évek végén? Mi lenne másképp? 

KK: Bár azt szokás mondani, hogy ilyen kérdést nem lehet feltenni, de szerintem igenis tegyük fel! Mert ha ezt a kérdést nem teszem fel, akkor nem gondolkodom el azon, hogy bizonyos elméletek vagy paradigmák hogyan jelentek meg vagy nem jelentek meg a diszciplínában. Én azt gondolom, hogy a magyar társadalomkutatásnak nagyon sok olyan marginális jelensége volt a ‘70-es, ‘80-as években, amelyek mindig is az akadémiai, kanonizált néprajznak és egyéb társadalomtudományoknak a perifériájára szorultak. Ha már akkor egy reflektívebb és érzékenyebb megközelítés érvénybe lépett volna, akkor Bibónak vagy Szelényiéknek a ‘70-es évekbeli szövegei lettek volna kötelező irodalom például az egyetemi képzésben. (Például Bibó 1975, Konrád – Szelényi 1971.) 

IE: Ebben a „mi lett volna, ha…” fikcióban el tudod képzelni az intézmények átnevezését is? 

KK: Bausinger azt mondja, és a németek elhúzódó „ötven éven keresztül nevezzük át az intézményeket” folyamatán is látszik, hogy nem feltétlenül kell a neveket megváltoztatni csak azért, mert a paradigmákat megváltoztatjuk. Vagy hangsúlyozzuk másként: nem kell a neveket feltétlenül megváltoztatni, ha a paradigmákat megváltoztatjuk. Bausinger pont az említett ‘69-es szövegében írja, hogy a tudományszakok elnevezése olyan nagyon régi és olyan nagy hagyománnyal rendelkezik, hogy abba nagyon sok minden belefér. Példának a matematikát és a pszichológiát hozza fel. Hogy senki nem gondolja azt, hogy az a szó, hogy matematika, leírja az összes megközelítést, amivel a matematikusok ma foglalkoznak. És hogy senki nem gondolja, hogy a pszichológia mint elnevezés, leírja az összes olyan kutatást, tevékenységet, amivel a pszichológusok foglalkoznak. Nem kell azt gondolni, hogy egy diszciplína elnevezésének az összes tevékenységet le kell fedni. Tehát maradhat néprajz, etnográfia vagy antropológia, ha az elméleti keretek és fogalmak reflexiója belefér a fogalomba. Csak azért, hogy legyen egy új tábla, azért a táblát nem kell lecserélni. Viszont a kánonok, ellenkánonok és kánontörések jelenjenek meg a nyilvános diskurzusokban is. 

IE: Ha az új táblákról és átnevezésekről van szó, akkor az látjuk, hogy az 1960-as évekhez képest a 2020-as évekre nagyon más a tudomány intézményi struktúrája a világban mindenhol, de Magyarországon is. 

KK: Az intézményi tájkép jelenleg Magyarországon inkább kaotikus, mintsem áttekinthető. Itt inkább az az érdekes kérdés szerintem, hogy melyek azok a tudományok, amelyekre a társadalom úgy tekint, mint amelyek releváns ismeretekkel támogatják őt. A néprajz ebből a szempontból egy olyan tudomány, amitől nagyon sok mindent várnak el. De nem azt várják el, ami e szerint a paradigmafordulat szerint ennek a tudománynak a mondanivalója lenne. A néprajztól egy eleve megalkotott hagyomány rekonstrukcióját várják el. Ezt várják el a vidéken újrakezdők meg a népzene- és néptáncmozgalom követői, hogy a néprajztudomány lássa el őket ehhez megfelelő munícióval. Tanítsa meg őket kertészkedni, táncolni, legyenek elérhetők a ZTI-n a zene- és táncfelvételek, hogy abból merítkezni lehessen. Tehát alapvetően egy bármire felhasználható forrásbázist biztosítson. És nem gondol senki úgy a néprajztudományra, mint aminek az volna a feladata, hogy a jelenkori társadalom releváns problémáira választ adjon. Szerintem ez tény. De mondjuk az elmúlt két évben speciel még az orvostudományra sem gondol úgy a magyar társadalom, hogy releváns problémákra képes volna választ adni. Tehát ilyen szempontból a tudományok teljes válságáról is lehetne beszélni. 

IE: Aktuálisak most, 2022-ben még Bausinger gondolatai? Milyen aktualitása lehet ezeknek a szövegeknek ma? 

KK: Ezen én is gondolkodtam. Főleg akkor gondolkodtam, amikor elővettem a fordításokat. Hogy szabad-e egyáltalán 50 évvel később újrafordítani ilyen szövegeket. Persze én azt gondolom, hogy szabad, de akkor hogyan? Nyilván most már nem egy nóvum Bausinger, úgy már nem „aktuális”. Azóta már Hayden White, Reinhart Koselleck is megírta emblematikus szövegeit, és még sorolhatnám… (Koselleck 1997, White 1973). Ezeket is lefordítottuk, megértettük. Tehát lehetne azt mondani, hogy most már minek, veszett fejsze nyele. De azért mégis azt gondolom, hogy nem teljesen felesleges reflektálni a recepcióra. Azaz az újrafordítás akkor válik valóban recepciótörténetté, ha azt is meg tudjuk mondani, hogy a jelenkori néprajztudomány fogalmi nyelve, módszertana hogyan alakult az elmúlt ötven évben, és hogy ma milyen szerepet játszik a társadalomtudományok tájképén.

A borítóképhez felhasznált Bausinger-fotó forrása: Neckar-Chronik

Felhasznált irodalom:

  • Bibó István (1975): Közigazgatási területrendezés és az 1971. Évi településhálózat-fejlesztési koncepció. Budapest, MTA Igazgatástudományi Bizottsága. In Válogatott tanulmányok III. 
  • Bausinger, Hermann (1985–86): Traditionale Welten. Kontinuität und Wandel in der Volkskultur. Zeitschrift für Volkskunde, 173–191.
  • Burke, Peter (1984): A populáris kultúra az etnológia és a történettudomány mezsgyéjén. Ethnographia 95. évf. 362–373. 
  • Burke, Peter (1991): A népi kultúra a kora újkorban, Budapest, Századvég. 
  • Hofer Tamás (1994): Népi kultúra, populáris kultúra. Fogalomtörténeti megjegyzések. In Kisbán Eszter (szerk.): Parasztkultúra, populáris kultúra és a központi irányítás: Tanulmányok. Budapest, MTA Néprajzi Kutaótintézet, 233–247. 
  • Gyáni Gábor: A nép a maga valójában. (Magyar Néprajz VIII. Társadalom. Főszerk. Paládi–Kovács Attila Szerk. Sárkány Mihály, Szilágyi Miklós) BUKSz, 2002. 14. évf. 1. sz. 30–40. 
  • Fejős Zoltán (2003): Tárgyfordítások. Budapest, Gondolat-Infonia. 
  • Kaschuba, Wolfgang (2014): Bevezetés az európai etnológiába, Debrecen, Csokonai. 
  • Konrád György – Szelényi Iván (1971): A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai. Valóság, 14. évf. 19–35. 
  • Koselleck, Reinhart (1997): Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Budapest, Jószöveg Műhely. 
  • Replika. A kultúrakutatás esélyei. 1994, 13–14. sz. 
  • White, Hayden (1973): Metahistory: the historical imagination in nineteenth-century Europe. Baltimore, Md – London, John Hopkins University Press.

Fordításról, recepcióról, Hermann Bausingerről” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Kuti Klára !
    H.Bausinger több évtizedes pályájáról a művek ismeretében kellett volna beszélni . Még magyarul is jelent meg tőle könyv és több tanulmány. Nyilván nem ismeri Bausinger műveit– kiváló nyelvismerete lehetővé tette volna ezt – igy könnyebb volt egy évtizedekkel korábbi fordításon gúnyolódni.( A kötetet egyébként önkéntesek ingyen fordították, Maga pedig egyetlen egyből szemelte ki a rossz mondataokat.).Ez nem szolgálta az egyetemisták ismereteinek a bővitését.(Azon kívül, hogy a fordító nevét nem említette.)Végül is mi volt célja? Akár milyen pocsék volt az a válogatás , amikor az megjelent az első magyar közlés volt a szerzőtől.
    A Bausinger – életmű ismeretének hiányát ügyes csúsztatással sikerült minősithetetlen pocskondiázássá változtatni.
    Az interju készitőjének ez nem tünt fel ?

    Verebélyi Kincső

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: