Mintegy 33 tanulmányt tartalmaz a Papok a 18–20. századi lokális közösségekben. Történetek találkozása című, 4. Folcloristica Historica kötet, melyben a 2020 őszén a tanszéki könyvtárban és online formában megrendezett hibrid konferencia tanulmányait olvashatjuk. Az alábbiakban a kötet szerkesztői előszavát változatlan formában közöljük, alatta pedig a részletes tartalomjegyzéket is átböngészheti az olvasó.
A kötet, amelyet kézben tart az olvasó, a Papok a 18–20. századi lokális közösségekben. Történetek találkozása címmel, 2020. október 1–2-án, az ELTE BTK Folklore Tanszék és a MTA-ELTE Lendület Történeti Folklorisztikai Kutatócsoport közös rendezésében megrendezett konferencián elhangzott előadások tanulmánnyá formált változatait tartalmazza. Az eredetileg 2020 tavaszára tervezett, ám kényszerűen őszre halasztott kétnapos összejövetelt a koronavírussal összefüggő járványügyi intézkedések miatt egyfajta „hibrid” megoldás keretében, egyszerre jelenléti és egyszerre online formában valósítottuk meg. (Ezzel a mára már „bevett” gyakorlattal akkor még úttörők voltunk a hazai humántudományok pandémia által lebénított közhangulatában.)
Az ELTE Néprajzi Intézetének könyvtára, amely a konferencia jelenléti színterét jelentette, története során már a második „alsópapság-konferencia” számára nyújtott helyszínt. 2012-ben ugyanitt tartottuk az első, meghívásos, tíz előadós szimpóziumot, amelynek elsődleges célja – a néprajz és az egyháztörténet (akkor még) fiatal képviselőinek diskurzusa – sikeresen és ténylegesen megvalósult. Jól mutatja ezt, hogy az összejövetel után egy évvel, további tanulmányokkal kiegészítve napvilágot látott kötetet (Alsópapság, lokális társadalom és népi kultúra a 18–20. századi Magyarországon. Szerk. Bárth Dániel. Budapest, 2013) és az azt alkotó írásokat az elmúlt években sokan idézték, használták, és a témakör egyik megkerülhetetlen alapkötetévé vált.
A 2013 óta eltelt időszak kutatási eredményeit lehetetlen egy előszóban összefoglalni. A művek konkrét citálása nélkül elmondható, hogy a határokon inneni és túli, néprajzi és egyháztörténeti műhelyekben szinte minden évben napvilágot látott olyan kötet vagy szaktanulmány, amely a lokális közösségekben élő papság kora újkori és újkori történetéhez járult hozzá ismeretekkel. Különösen fontos előrelépés, hogy megszaporodtak a téma egyes aspektusaival foglalkozó doktori disszertációk, amelyek mára többségében könyv formátumban is hozzáférhetők. Hasonlóképpen kiemelendő, hogy az egyháztörténet pécsi műhelyében néhány éve konferenciasorozatot kezdtek a katolikus egyházi társadalomról, amely századonként haladva soha nem felejtkezik el az alsópapság problematikájáról, hanem azt önálló szekcióban, majd az ezek nyomán megjelenő kötetekben külön fejezetben szerepelteti.
Emellett kiváló esettanulmányok egész sora látott napvilágot a protestáns lelkészek és a közösségük viszonylatában Dunán–Tiszán innen és túl (valamint Erdélyben) egyaránt.
E kiragadott példák mellett az ELTE Folklore Tanszéke komoly, felelősségteljes feladatként élhette meg, hogy a 2018-ban, a kötelékében elindult MTA-ELTE Lendület Történeti Folklorisztikai Kutatócsoport éppen az Alsópapság a 18–20. századi lokális közösségekben Magyarországon és Erdélyben című témakörrel nyert öt évre szóló kutatási lehetőséget. A kutatócsoport a fent említett előzmények nyomvonalán haladva tudatosan felvállalta az interdiszciplinaritást és az interkonfesszionalitást: néprajzkutató és egyháztörténész tagjai egymással össze-vetve és nem szétválasztva foglalkoznak a római és görög katolikus, valamint a protestáns (református, evangélikus, unitárius) felekezetek papjainak, lelkészeinek közösségekben betöltött szerepével, mentalitásával, szociokulturális kontextusával. A csoport 2019-ben elindította Folcloristica historica című könyvsorozatát (a jelzős szókapcsolat első
tagjának írásmódja a Folklore Tanszék régi periodikájára, a második pedig egy időközben lezajlott történeti fordulatra utal), amelynek jelen kiadványunk immár a 4. kötete.
A projekt egyik központi vállalása volt, hogy nagyszabású hazai konferenciát szervez a kutatási tervhez kapcsolódó témakörben. Ez valósult meg 2020-ban a fent említett esemény formájában. A konferencia előadóinak névsorán végigtekintve bátran elmondható, hogy igazi interdiszciplináris összejövetelről volt szó: a humán tudományok jelentős része (történettudomány, irodalomtudomány, egyháztörténet, néprajz/folklorisztika/kulturális antropológia, művelődéstörténet stb.) képviseltette itt magát. Fontos körülmény, hogy a katolikus és protestáns egyháztörténeti narratívák konferenciánk keretein belül nem elvá-lasztva, hanem inkább szoros összekapcsolódásban szólaltak meg, szó szerint: találkoztak egymással. A szakmai összejövetel csaknem negyven előadójának túlnyomó többsége vállalta, hogy elkészíti az előadása tanulmánnyá csiszolt változatát. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, voltak néhányan, akik különböző okokból nem vállalták a tanulmányírást. Ugyanakkor nagy örömünkre utólag sikerült megnyernünk három olyan kolléga tanulmányát is a kötet számára, akik eredetileg nem szerepeltek a konferencia programjában.
Jelen kötetünk olyan esettanulmányok seregszemléjét, találkozását és ütköztetését tűzte ki célul, amelyek középpontjában egy keresztény (katolikus vagy protestáns) pap és a helyi közösség viszonyrendszere, vagy egy adott közösség és annak papjai állnak. A középpontba helyezett témakörök (többek között az anyagi viszonyok, a plébánia gazdálkodása, a parókia mint hitelintézmény; papok életkörülményei, papi hagyatéki leltárak; a „jó pap” – „rossz pap” modellek alakváltozatai; konfliktusok papok és elöljáróik, papok és közösségek között; a harmónia lenyomatai: papi „szolgáltatások”; lelkészi famíliák öröksége; papi attitűdök, habitusok; papi műveltség és mentalitás; papság és népi kultúra stb.) a kiadó kutatócsoport programjához kapcsolódnak.
Kötetünk 33 tanulmányának szerzői többségében (mikro)történeteket mutatnak be papokról, lelkészekről, illetve falvakban és városokban élő híveikről. Értő és összefüggésekre fogékony olvasásukkal a dolgozatokban megragadhatóvá válnak az egyedi történetekben rejlő tipikus és atipikus részletek, a párhuzamok és a különbségek, a régiókon, nyelveken, felekezeteken, társadalmi rétegeken átívelő történeti struktúrák és tényezők.
Felmerülhet az olvasóban a kérdés: miért és hogyan érdekelnek bennünket a papok? Az egyháztörténet oldaláról közelítve a kérdéshez elmondható, hogy a tudományterület hazai és nemzetközi szakirodalmának fősodrát máig az intézmény- és eseménytörténet teszi ki, amelyben az alsópapság sokszor névtelen, passzív statiszta marad a felekezetek „hadseregét” (ezáltal ebben a szemléletben: „történetét”) mozgató egyházi vezetők, kiemelkedő és neves személyiségek stratégiájában. Az ezen a hiátuson változtatni akaró társadalomtörténeti szemléletű egyháztörténet az utóbbi évtizedekben eljutott odáig, hogy az egyházi társadalom e messze legnagyobb létszámú rétegének szeriális forrásokon keresztül történő vizsgálata – egyházmegyénként változó mértékben, de mégis – már jelentős eredményeket tud felmutatni. A szintetizáló igények imaginárius satujában viszonylag kevés ezen belül a mezoszintű, és még kevesebb a mikroszintű vizsgálat, annak ellenére, hogy a mikrotörténet létjogosultságát és lehetőségeit ezen a téren sem lehet megkérdőjelezni. Az egy-egy pap alakja köré szerveződő, széles kontextuális forrásanyagot bevonó, léptékváltó elemzések meggyőződésünk szerint tovább mélyíthetik az „alulnézeti” egyháztörténet mintavételi vertikumát. Nem is beszélve arról, hogy az ilyen jellegű egyháztörténeti vizsgálatok – lokális kötődésük révén – még inkább alkalmasak a népi/populáris kultúra megnyilvánulásait kereső néprajzkutatással való kapcsolódásra. A papság és a néprajz összefüggései kapcsán remélhetőleg itt és most már nem kell hosszadalmas argumentációt felvonultatni annak bizonyítására, hogy a lokális közösségekben élő és működő katolikus papok és lelkészek társadalmi csoportja, tevékenysége és kultúrája – történeti téren – teljes egészében, (tehát nem mellékesen és áttételesen, hanem) integráns módon számot tarthat a néprajz érdeklődésére. A népi kultúra fogalmát egyre inkább felváltó lokális kultúra megismerése leginkább a papok által írt források segítségével lehetséges, ők voltak azok, akik egyrészt meghatározták, másrészt – változó célzattal – meg is örökítették e kultúra egyes elemeit. Ami pedig az esettanulmányok szerepét illeti ezen a téren, a történeti személetű néprajzban manapság már senki sem vitatja a történeti antropológia vagy a mikrotörténet nemzetközi eredményeinek módszertani és szemléletbeli mintaadó jelentőségét, adaptációs lehetőségét.
Elkerülve a mikro- és makrotörténet közötti meddő és végteleníthető vita ódiumát, itt nem is annyira a mikrotörténet, mint inkább az annál régebbi történetírói eszközt jelentő esettanulmány fogalmával élünk, amelynek opcionális használata, létjogosultsága –remélhetőleg – nem megkérdőjelezhető. Az utóbbi években tanúi lehetünk annak a kutatásszemléleti változásnak, miszerint a hazai alsópapság-kutatásban is egyre gyakrabban merül föl a szeriális, nagy tömegű, homogenizáló jellegű forrástípusok (pl. vizitációk) kvantitatív elemzése mellett (tudatosan nem azt írjuk, hogy szemben, hiszen itt komplementer vizsgálatokról van szó) az eseti megközelítésű, egyedi történeteket és azok főszereplő személyiségeit középpontba állító, személyügyi (personalia) típusú forrásokon alapuló, kvalitatív vizsgálatok igénye. Katolikus részről ezekhez leginkább az egyházmegyei levéltárak konzisztoriális (szentszéki) jegyzőkönyvei, és különösen az azokhoz tartozó (általában tematikusan és személyenként elrendezett) ügyakták szálas iratai jelentenek bázisforrásokat. Éppen ezért történetírói oldal-ról aggasztó jelenség, hogy egyes egyházi levéltárak – magánlevéltár-státusukra hivatkozva – még a bűvös százéves határnál régebbi szentszéki és perszonális iratanyagok esetében is korlátozzák (esetenként teljesen tiltják) a kutatói hozzáférést. (A hivatalos kutatási szabályzatokban előkerülő kánonjogi hivatkozás „a magánszféra és a jó hírnév védelméről” meglehetősen anakronisztikusan és ahistorikusan hat, és szembemegy a történetírás érdekeivel, értékeivel és morális alapelveivel.) Az alábbi esettanulmányokra is igaz, hogy számunkra valójában nem a konkrét személy, különösen nem annak „leleplezése” az érdekes, és korántsem a jogi értelemben vett, utólagos igazságtétel a szándékunk. (A történeti igazságkeresés ebben az esetben nem a „mi történt valójában”, hanem a „miértek” és „hogyanok” mentén értelmeződik.) Hogy is lehetne ilyen szándékunk, amikor éppen a céhbeli történész reflexív forráskritikai manőverei azok, amelyek előtt nem maradhat rejtve például egy tanúvallatás tendenciózus mivolta, egy levél érdekvezéreltsége, vagy egy adott esemény többféle olvasatának lehetősége.
Kötetünk tanulmányai bizonyítják szándékaink ideológiamentes hátterét, amely pro és kontra egyaránt megmarad egy értékítéletektől mentes, semleges állásponton. Hasonlóképpen tartózkodunk attól, hogy az egyedi esetekből általánosító jellegű megállapításokat, örökérvényű igazságokat jelentsünk ki. Sokkal inkább érdekelnek bennünket az egyes történetek mögötti kulturális mintázatok, a kultúra mélyszerkezete, a konkrét személyek helyett inkább az általuk megtestesített (tudásszociológiai) „intézmények” és a „szimbolikus értelmi világok”, az egyes papi habitusok, attitűdök és „szerepek”, a közösen értelmezett „jelentések”, valamint azok a szimbolikus formák, amelyek a lokális társadalmak és kultúrák alaprétegéhez tartoztak. Ha mindezekből akár csak a legkisebb nyomot, jelet is helyesen és „sűrű leírás” keretében értelmezzük, máris közelebb léptünk a vallás társadalmi felépítésének megértéséhez, működésének kultúrtörténeti megközelítéséhez.
Bárth Dániel
ELTE Néprajz Blog 