Az emlékezés szükségessége. Beszámoló a Facing Holocaust Today – Rescuing European Jewish and Roma Memories nemzetközi szemináriumról

Hogyan lehet beszélni a tragédiákról? Hogyan lehet úgy ábrázolni a fájdalmat, a szenvedést, a veszteséget, hogy az átélhető legyen, de ne árusítsa ki az áldozatokat a közönség borzongatásáért cserébe? Mit mutassunk meg a történeteikből ahhoz, hogy tanítsunk, ne pedig vádaskodjunk? Mit tehet egy emlékmű, emlékhely vagy múzeum annak érdekében, hogy soha többé ne ismétlődhessenek meg a holokauszthoz hasonló borzalmak? Doktoranduszunk, Leichter Lilla beszámolóját olvashatják a Holokauszt Nemzetközi Emléknapjának apropóján a Facing Holocaust Today – Rescuing European Jewish and Roma Memories nemzetközi szemináriumról, ahol mindezen kérdésekre keresték a választ.

Valahogy a legmeghatározóbb szakmai (és magánéleti) élményeimnél mindig kulcsszerepet játszik a véletlen. Most is a véletlennek köszönhetem, hogy felfigyeltem a Centropa Alapítvány és külföldi partnerei által szervezett továbbképzés lehetőségére. Egy váratlanul felbukkanó Facebook-poszt, egy gyors döntés, egy sebtiben kitöltött kérdőív kellett csupán, és mire feleszméltem, már jelentkeztem is egy négynapos lengyelországi szemináriumra. Elsősorban roma fiatalokkal foglalkozó pedagógusok számára hirdették meg a programot, de rajtuk kívül jelentkezhettek olyan 15-25 év közötti diákok is, akik érdeklődnek a téma iránt. Valamennyi visegrádi országból érkeztek kollégák és tanulók is. Én magam mint a Magyar Máltai Szeretetszolgálat monori mintaprogramjában hátrányos helyzetű, többségében roma fiatalokkal foglalkozó tanodai mentora jelentkeztem. Utólag azt mondhatom, hogy bárki számára tanulságos utazás lehetett volna ez a négy nap, és a disszertációm megírásához legalább annyi inspirációt és iránymutatást adott, mint a civil munkámhoz. 

A közös busz Brnoból, Csehországból indult október 25-én, majd közel 12 órán át tartó út után érkeztünk meg a kelet-lengyelországi Lublinba. Nagyon érdekes, nyugat-kelet irányú utazás volt a cseh területeken, majd az indusztriális Szilézián át, míg végül Lengyelország erősen agrár arculatú keleti felén kötöttünk ki. A szállás, utazás, napi három étkezés, a programokon való részvétel és a magyar tolmács mind ingyenesen biztosítva volt számunkra, messze az elvárható minimumon felüli színvonalon. A szervezők készségessége és türelme, a közreműködő előadók, kutatók, múzeumi tárlatvezetők profizmusa kimagasló volt.

A nemzetközi szemináriumon a négy visegrádi ország pedagógusai és diákjai vettek részt, hogy megismerkedjenek a holokauszt lengyelországi áldozatainak történeteivel

Bełżec, az elfeledett haláltábor

A program keretében október 26-án, kedden Bełżecbe látogattunk az egykori náci megsemmisítő tábor helyén 2006-ban létrehozott Bełżeci Múzeum és Emlékhelyre. Bełżec, az ukrán határ közelében fekvő lengyel kisváros a náci rémtettek és a holokauszt-emlékezet egy kiemelt jelentőségű helyszíne. Treblinka, Sobibor és Chelmno mellett itt működött a negyedik megsemmisítő tábor. Az ilyen típusú létesítményeknek egyetlen célja volt: válogatás nélkül mindenkit elpusztítani, akit a náci Németország által megszállt területekről ide szállították. A bełżeci tábor 1942 márciusától decemberéig működött, ezalatt 450-500 ezer ember öltek meg és temettek tömegsírokba, melyek a végén már képtelenek voltak elnyelni a tengernyi halottat. Ezt követően álltak neki a tömegsírok kiürítésének: a holttestek kiásása és elégetése 1943 tavaszáig tartott, végül júniusra valamennyi épületet és eszközt megsemmisítettek, melyeket a működés során használtak. Ezt követően az egykori haláltábor területe évtizedekig érintetlenül maradt.

Itt először egy előadást hallgattunk meg a romák európai történetéről, a megbélyegzettség és kirekesztettség különböző aspektusairól, különös tekintettel a cseh és lengyel példákra. Ezt követően magáta 2004-ben alapított múzeumot és emlékhelyet néztük meg Ewa Koper, az intézmény kutató munkatársa vezetésével. A szeminárium résztvevőivel ezután mécsest gyújtva emlékeztünk meg az 1940-ben létrehozott bełżeci munkatábor roma és szinti áldozatairól a Mikołaj Andrzej Jurkiewicz tervezte emlékműnél, melyet 2016-ban állítottak. Ez volt az első állami támogatással létrehozott, roma nyelvű felirattal ellátott emlékmű, melyet a holokauszt roma áldozatainak emlékére állítottak Lengyelországban.

A holokauszt roma áldozatainak emlékműve az egykori munkatábor helyén Bełżecben

A ma látható emlékhely koncepcióját három lengyel művész, Andrzej Sołyga, Marcin Roszczyk, és Zdzisław Pidek dolgozta ki. A terület kívülről temetőhöz hasonló módon van körbekerítve és két, egymástól jól elkülönülő részre oszlik: a múzeumra és az „emelkedőre.” Ahogy beléptem a kapun, egy füvesített részre értem, mely az élet mezejét hivatott szimbolizálni és egy betonsávval élesen elválik a domboldaltól, a halál mezejétől. A kohászati tevékenységből származó, nagy területen szétterített anyag az elégetett és egymásra halmozott emberi testeket jeleníti meg és egyúttal megakadályozza, hogy fű, fa, virág vagy bármilyen emberi tevékenység elfedhesse a tömeggyilkosságok emlékét. Ezen a domboldalon az alkotók szándéka szerint soha többé nem nőhet semmi, soha többé nem engedhetjük meg magunknak a feledést, nem ismétlődhet meg soha többé, ami Bełżecben történt. Az „emelkedőbe” egy keskeny utat vájtak, mely végül a felszínhez képest 11 méter mélységbe vezet. Az emlékhely grandiózus méreteivel egyre inkább szembesülve, lassan sétáltam be a tömegsírok szintje alá. Egy szentélyszerű helyre érkeztem, ahol a falon Jób könyvéből származó idézet olvasható: „Föld, ne fedd be véremet, ne némuljon el segélykiáltásom!” (Jób 16:18). Óhatatlanul is egyfajta siratófallá válik az emlékhely ezen része, ahova a hozzátartozók gyakran jönnek emlékezni, zsidó szokás szerint egy-egy követ elhelyezni itt elpusztított szeretteik emlékére. A „szentélyből” két oldalra vezet lépcső a dombtetőre. Mindkét irányba járda indul, amelynek mentén azoknak a településeknek a neveit olvashatjuk, ahonnan transzportok érkeztek a bełżeci haláltáborba.

A legerősebb hatással rám az áldozatok perspektívájából megfogalmazott szenvedésnarratíva kollektív jellegének hangsúlyozása volt, amely át- és átszőtte az emlékhely minden részletét. Mivel a bełżeci elkövetők felelősségre vonása soha nem történt meg, az áldozatok emlékének középpontba helyezése és személyazonosságuk felderítése különösen fontossá válik nem csupán az igazságba vetett hitünk, hanem a hozzátartozók és leszármazottak lelki békéjének szempontjából is.

A bełżeci emlékhely a mai napig várja a hozzátartozók jelentkezését, bővíti az ismert áldozatok adatbázisát és Ewa Koper elmondása szerint folyamatosan érkeznek is az újabb nevek.  

1. A bełżeci megsemmisítő tábor helyén kialakított emlékhely, 2. A bełżeci megsemmisítő tábor helyén kialakított emlékhely részlete, 3. A bełżeci megsemmisítő tábor helyén kialakított emlékhely részlete, 4. A bełżeci megsemmisítő tábor helyén kialakított emlékhely részlete – a borzalmak néma tanúi, 5. A Bełżeci Múzeum és Emlékhely kiállításának részlete

Majdanek, egy pokoli skanzen

A Lublin külterületéhez tartozó Majdanekbe a második napon mentünk, ahol az egykori koncentrációs és megsemmisítő tábor területén létrehozott Majdaneki Állami Múzeumot tekintettük meg. A majdaneki fogoly-, majd koncentrációs és megsemmisítő tábor 1941. október 1-jétől 1944. július 22-ig működött. Ez idő alatt közel 80 000 ember, köztük nagyjából 60 000 zsidó pusztult el a gázkamrákban, a méltatlan körülmények, a nehéz fizikai munka vagy a személyzet kegyetlenkedései miatt. A bełżeci gyakorlattól eltérően az ide érkező transzportok nem lettek azonnal, válogatás nélkül megsemmisítve, hanem egy szelekciós eljárás során a foglyokat munkaképes és munkaképtelen csoportokra osztották. Utóbbiakat azonnal elgázosították, előbbieket nyomorúságos körülmények között még hetekig dolgoztatták, mielőtt az éhségbe, betegségekbe vagy fizikai megpróbáltatásokba belehaltak volna.

1. Barakkok a majdaneki koncentrációs táborban, 2. Fürdő- és fertőtlenítő barakk Majdanekben, 3. Zyklon B gáz nyomai a falakon, 4. Lakóbarakk belseje

Egy napos, de hűvös és szeles októberi napon jártunk ott. Majdanekben a tábor területén nincsenek fák, csak őrtornyok és barakkok.

Érzelmileg nagyon erős tapasztalás, hogy nincs hova kitérni, elbújni, nincs hol megpihenni: csak néztem az udvart, láttam az őrtornyokat és barakkokat, a veszekedő varjakat, hallottam a forgalom morajlását és tudtam, hogy a közeli panelházakban valaki éppen egészen gondtalanul készülődik az ebédhez. De a táborban nincs hova menni: vagy a kinti a metsző szél, vagy a tragédia újabb és újabb részletei várnak a barakkokban.

Egyre fokozódó nyugtalanságot éreztem, a hitetlenkedésből – hogy ez mind megtörténhetett valamikor – és tehetetlenségből – hogy ténylegesen meg is történt – fakadó feszültség pedig akkor csúcsosodott ki bennem, amikor felértem a tábor legmagasabb pontjára és megérkeztem a krematóriumhoz. Az égetőkemencékhez, melyek ésszel alig felfogható teljesítménye is (2-3 testet égettek el egy kemencében körülbelül 45 perc alatt. A kemencékből összesen 8 darab volt és mind 24 órán át működött) egy ponton már kevésnek bizonyult, ezért a tábor vezetése 1943 november elején a fegyveres tömeggyilkosságok mellett döntött. Ezt a brutális akciósorozatot cinikus módon Erntefest, vagyis „Aratóünnep” néven emlegették. 

A létesítményt 1944 július végén szabadította fel a szovjet Vörös Hadsereg, ami rögtön védelembe is vette a tábort, majd 1944 augusztusában egy lengyel-szovjet különbizottság hozzálátott a majdaneki kegyetlenségek dokumentálásához és kivizsgálásához. 1944 őszén megalapították a Majdaneki Állami Múzeumot. Egészen elképesztő belegondolni, hogy az utolsó foglyok távozását követően 3 hónappal megtörténik a múzeumalapítás és 1947-ben létrehozták a mártírok első emlékművét. A távolról furcsának tűnő konstrukció csak teljes közelségben, a mélybe pillantva tárja fel valódi célját. A kupolás tető alatt első pillantásra nincs más, csak egy kupac föld – valójában a krematóriumok által elégetett testekből megmaradt hamu és csontdarabok, az itt elpusztítottak maradványai. Ezeket a nácik megpróbálták eltüntetni, elásni a földbe a tábor területén. A felszabadítást követő egyik első lépésként kihantolták, összegyűjtötték és egy méltó emlékműben, a meggyilkoltak közös mauzóleumában helyezték el a maradványokat a lengyel-szovjet bizottság vezetésével.

A majdaneki mártírok emlékműve

A szakmai programokat egy workshop zárta, melynek keretében összegeztük a tapasztalatainkat, a résztvevők megoszthatták egymással reflexióikat. A nap végén Lublin gyönyörű, hangulatos óvárosában vezetett körbe minket egy idegenvezető. A szépen helyreállított lublini várat egy híd köti össze az óváros többi részével, a híd alatt egyik oldalon parkoló, másik oldalon park található. A híd kövezetében van egy vonal, mely a gettó egykori határát jelzi… de hol van a gettó, az egykori zsidónegyed? Az elpusztított lublini zsidók házai ott álltak, ahol ma a parkolót és a parkot látjuk, a híd két oldalán – egy épület sem maradt, ami emléküket őrizné. A parkot átszelő út mentén áll egy kandeláber, “a fény emlékműve”. Az idegenvezető elmondása szerint ez az egyetlen, mely a második világháború előtti időkből származik és eredeti állapotában maradt meg. A benne égő fény sohasem alszik ki, a kandeláber éjjel-nappal világít, szünet nélkül emlékeztetve a veszteségre a város mai lakóit. 

A fény emlékműve Lublinban, az egykori zsidó negyed helyén

Emlékezni és emlékeztetni, de hogyan…?

Az emlékezetkutatás a humán- és társadalomtudományok egyik viszonylag friss területe, melyen belül a holokauszt-emlékezet problematikája, az egymással párhuzamosan futó narratívák és azok megjeleníthetősége újabb és újabb kérdéseket vet fel. A szemináriumon a lehetséges megközelítési módok és diskurzusok közül az áldozatok történetein és megélésein volt a hangsúly. A témához kapcsolódó szakirodalmat forgatva én magam is hajlamos vagyok a statisztikai adatok között szem elől téveszteni az egyes emberi sorsokat, személyes tragédiákat. Különösen akkor, ha ezek valamilyen okból eleve nehezen hozzáférhetők: vagy azért, mert a túlélők száma még az optimista becslések szerint sem éri el a féltucatot, mint Bełżec esetében, vagy mert olyan áldozati csoportról beszélünk, melyet csak megkésve ismert el az igazságszolgáltatás, az emlékezetpolitika és a tudomány is, ahogy ez a romákkal történt. (About – Anakunova 2016: 7–11.)

Bełżec és Majdanek számos vonatkozásban párhuzamba állíthatóak egymással, bár hasonlóságaik forrását elsősorban a lengyel emlékezetpolitika sajátosságaiban érdemes keresni. Lengyelországban is jelen van az áldozatiság politikailag erős narratívája és annak tudományos kritikája, mely a közelmúlt legjelentősebb szakmai és közéleti vitáját robbantotta ki. (Snyder 2015: 37–39.) Nem kellett sokáig a hazai párhuzamok után keresgélnem: óhatatlanul felidéztem magamban a Német Megszállás Áldozatainak Emlékműve körüli 2014-es társadalmi, politikai és tudományos vitákat (Szekeres 2016.), vagy A gyilkosok emlékműve című dokumentumfilmben is bemutatott emlékezetpolitikai visszásságokat. A náci Németország által egykor megszállt területeknek, ahogy a lengyel és magyar példa is mutatja, sok feladata van még a trauma társadalmi feldolgozása terén, és az egykori koncentrációs és megsemmisítő táborok mint emlékhelyek megőrzése fontos lépés az áldozatok melletti kiállás során. 

A múzeumi szakemberekkel beszélgetve kiderült, hogy a lengyel társadalomban a lengyelországi zsidók történetével kapcsolatban a holokauszt eseményei jelentik az elsődleges tájékozódási pontot és a korábbi évszázadok jelentősége eltörpül mellettük. Mindez kissé eltér az utóbbi évtizedben megvalósult magyarországi kutatások és kiállítások gyakorlatától, ahol a fókusz a tragédia előtti időkben van és arra keresi a választ, hogy mi az, ami megsemmisült, örökre elveszett a holokauszt borzalmaiban – ahogy ez a pápai, soproni vagy a Néprajzi Múzeumban rendezett, korábbi kiállításokon látszott.  

Mindkét múzeum/emlékhely esetében nagy hangsúlyt kapott az egyéni sorsok bemutatása – nem csak az áldozatok, hanem az elkövetők esetében is. A tárlatvezetést tartó kollégák az eseménytörténet főbb állomásait, a statisztikák legfontosabb adatait szinte mindig kiegészítették egy-egy konkrét személy élettörténetének oda illő mozzanatával. Ennek a törekvésnek a fontosságát nem szabad alábecsülni! A legalaposabb kutatások, legfontosabb statisztikák is – a nemes szándék ellenére, a náci apparátushoz hasonlóan – az áldozatokat hajlamosak „kartoték-adattá” redukálni. A szeminárium keretében látott múzeumi kiállítások azonban folyamatosan emlékeztettek rá, hogy a nulla és az egy áldozat közötti óriási különbség 150 000 és 150 001 áldozat között sem tűnhet el. A statisztikák és számszerűsített borzalmak több millió ember életéről és haláláról adnak számot, akiknek egy részét talán sosem fogja tudni név szerint azonosítani a kutatás. Január 27-én, a Holokauszt Nemzetközi Emléknapján rájuk is emlékezünk.

Fotók: a szerző sajátjai, 2021

Felhasznált irodalom:

About, Ilsen – Abakunova, Anna (2016): The Genocide and Persecution of Roma and Sinti. Bibliography and Historiographical Review. IHRA, Berlin. 

Snyder, Timothy (2015): The European Mass Killing and European Commemoration. In: V. Tismaneann – B. C. Jacob (ed.): Remembrance, History and Justice. Coming to terms with traumatic parts in democratic societies. CEU Press, Budapest, 23–43.

Szekeres Tamás (2016): A német megszállás áldozatainak emlékműve az emlékezetpolitika tükrében. In: Biró Gyöngyvér (szerk.): Móra Akadémia. Szakkollégiumi Tanulmánykötet 3. Szegedi Tudományegyetem Móra Ferenc Szakkollégiuma, Szeged, 114–134.

Szerző: Leichter Lilla