Hogyan lehet beszélni a tragédiákról? Hogyan lehet úgy ábrázolni a fájdalmat, a szenvedést, a veszteséget, hogy az átélhető legyen, de ne árusítsa ki az áldozatokat a közönség borzongatásáért cserébe? Mit mutassunk meg a történeteikből ahhoz, hogy tanítsunk, ne pedig vádaskodjunk?