Szacsvay Évával, a Néprajzi Múzeum nyugalmazott muzeológusával 2021-ben megjelent gyűjteményes kötete, a Tárgyak és folklór kapcsán beszélgetett Leányfalun a kötet szerkesztője, Muntagné Tabajdi Zsuzsanna. Az interjú abban a ’30-as években épült tornácos, régi házban készült, melyben Éva már gyerekként is a nyarait töltötte és ahol anyai nagyapját, Ravasz Lászlót, az 1948-ban félreállított református püspököt látogatta. Éva 1984-től itt él férjével, Séra László pszichológussal, akivel az utóbbi öt évben több közös tanulmányuk is megjelent. Itt nevelte három gyerekét is, innen ingázott a múzeumba egészen a 2008-as nyugdíjazásáig.
Éva 1945-ben született Budapesten, gyerekkorát egy Bimbó úti nagycsaládi, polgári lakásban töltötte, ahol a nagynénik, nagybácsik is gyakran megfordultak – köztük Bibó István, jogász, politikus, aki szintén Ravasz-lányt vett feleségül. Hová járt Éva gimnáziumba, ott milyen hatások érték?
A Rózsadombon lakván már a Rózsadombi Elemi Iskolában azt éreztették velünk, hogy akinek tiszta ötös bizonyítványa van, az nem akárki. A tanító nénik megfogták az ember kezét és segítettek: „Hozd be a könyvet, megnézzük együtt!” Akinek jó képességei voltak, azt folyamatosan támogatták, segítették. Egy kicsit nehezebb volt a helyzet, amikor 1955-ben átkerültem a korábbi orsolyiták gimnáziumába, ami az Ady Endre utcában volt. [A II. kerületi Ady Endre utcában 1922 óta működött az Orsolya rend „Szent Angéla” leányiskolája, amit 1948-ban államosítottak. – a szerk.] A tanáraim maradtak az Orsolyából, de jött egy tornatanár igazgatónak. Minden reggel kiálltunk énekelni a szovjet himnuszt, ugyanakkor ott volt az a fantasztikus kémia tanárnőnk, aki apácaruháját nem volt hajlandó levenni! Ettől mi abszolút fölbátorodtunk, szerettük őt, rajongtunk érte, rendeztük a raktárat. Ez egy nagyon fontos és jó iskola volt.
Azután kerültem át a Hámán Katóba [A ma a II. kerület, Jurányi utca 1. alatt lévő épületben 1954–1970 között Hámán Kató Leánygimnázium néven működött középiskola. – a szerk.], hogy 1961-ben, másodikos gimnazista korunkban kidobták az egész osztályunkat az Ady Endre utcai iskolából. Elmentünk egy osztálykirándulásra, és éjszaka mind a huszonketten eltűntünk. Utána huszonkét gyereket fenyegetett az igazgató, hogy mondjuk meg, hol voltunk. Ültünk a Balaton partján, és énekeltünk, de nem mondtuk meg! Kicsaptak minket az iskolából, az egész osztályt együtt, és beraktak a Hámán Katóba, az épületnek a leghátsó, külső sarkába. Egy pici teremben találtak csak nekünk helyet, és nem is az iskolakapun, hanem az ablakon jártunk be. Szóval nagyon izgalmas gimnáziumi évek voltak.
Ekkorra azért már kialakult, hogy inkább a nyelv meg a bölcsészettudományok érdekelnek. Jó lett volna a fizika-matek is, de nem szerettem, hát nem csináltam. Az osztályfőnök, Altorjai Edit néni – magányos hölgy, remekül tanított történelmet – mondta, hogy menjek magyar-történelem szakra.
1-2. Torockó, Magán múzeum, 2003, terepgyűjtés
Tehát a bölcsészettudományok iránti érdeklődés már látszott a gimnáziumi években, de a néprajz irányába ható erők akkor még nem jelentek meg Évánál.
Nem, az kifejezetten a felvételire való készülés pillanatában merült fel. Amikor Bibó István, aki 1963 tavaszán éppen kijött a börtönből, azt mondta, hogy történelmet itt, ilyen körülmények között nem tanulunk, oda nem jelentkezünk. [Bibó István jogász, parasztpárti politikusként 1956-ban a Nagy Imre-kormányban rövid ideig államminiszter volt. Emiatt 1957 májusában börtönbe került, ahonnan 1963-ban szabadult ki. – a szerk.] A fiát [ifj. Bibó István, művészettörténész, Szacsvay Éva unokatestvére – a szerk.] három év után vették fel művészettörténésznek, ő nyomozott Bibó István segítségével, és akkor találtak rá Tálasi Istvánra [Az ELTE Tárgyi Néprajzi Tanszék akkori vezetője – a szerk.]. Bibó fölhívta őt telefonon, és utána mondta, hogy „akkor néprajzra kell jelentkezni!” Én akkoriban egyáltalán nem tudtam, hogy mi az a néprajz. Kirohantam ide Leányfalura, és a Nagytata [Ravasz László – a szerk.] könyvtárából elcipeltem mindent: a Magyarság Néprajzát, Scheiber Sándort és mindenféle egyéb anyagot, és készültem a felvételire. Dömötör Tekla [Az ELTE Folklore Tanszék tanára – a szerk.] és Barabás Jenő [A Tárgyi Néprajzi Tanszék tanára – a szerk.] felvételiztettek, és azt hiszem, nem sikerült rosszul, mert Dömötör Tekla nagyon meg volt elégedve. Barabás Jenő azt gondolta, hogy most kérdez egy nagyon könnyűt: mivel mindenki tudta, hogy ki vagyok, azt kérte, hogy mondjam el a bánffyhunyadi viseletet… de nekem fogalmam nem volt a kalotaszegi Bánffyhunyad viseletéről! Kezdtem halandzsázni, mondani, hogy fekete… „Jó, jó, elég! Köszönöm!” Látta, hogy fogalmam sincs róla. A felvételi után hazarohantam, és az egész nyarat olvasással töltöttem.
Éva irodalom-néprajz szakosként egy remek néprajzos évfolyamba került, abba az 1968-ban végzett évfolyamba, akik közül később a szakma meghatározó alakjai kerültek ki. Az egyetemi években hogyan alakult ki az, hogy Éva nem az irodalom, hanem a néprajz irányába indult?
1963 volt az első olyan év, amikor hétnél több hallgatót vettek fel néprajzra, és egyúttal az is kiderült, hogy ott már nem lehet tanári szakot végezni, hanem a néprajzot kell csinálni. De nem is emlékszem, hogy bárkinek eszébe jutott volna, hogy ne néprajzos legyen. Akit oda fölvettek, az olyan nagy dolog volt! Az előttünk levő évfolyamon hárman voltak, aztán a Balassa Ivánék [Balassa M. Iván muzeológus – a szerk.] talán négyen. Fölvettek nyolcunkat vagy kilencünket.
1-2. Betlehemezők Leányfalun, 1984. december 24., Szacsvay Éváéknál, Bálint fiuk és barátai
Az egyetemi évek végének közeledtével szakdolgozati témát kellett választani. Akkoriban hogyan alakult egy hallgató kutatási érdeklődése, a ’60-as évek végén milyen tényezők befolyásolták Éva döntését?
A témát a tanáraink választották nekünk a vizsgák alapján. A vizsgák komolyan mentek, az nem volt tréfadolog! Időnként én is teli voltam kettessel, hármassal, de ők fel tudták mérni, hogy mit tud az ügyfél. Mikor első évesek voltunk, Tekla fölvetette, hogy mi lenne, ha a Tátrai Zsuzsi [Tátrai Zsuzsanna, folklorista – a szerk.] meg én szokáskutatók lennénk. Zsuzsival egymásra néztünk, mondtuk, hogy „Jó! Jó lesz, köszönjük!” Ezután adott egy halom olvasnivalót, hogy csináljuk meg a karácsonyt, húsvétot, pünkösdöt. Az volt a jó Dömötör Teklában, hogy rengeteget olvasott, a kortárs német szokásirodalom ott volt a zsebében, és azt mind tovább is adta. Vérbeli tudós és tanár volt!
Így írt végül Éva a bábtáncoltató betlehemes magyarországi szokásáról szakdolgozatot, ami most a Tárgyak és folklór kötetben újra olvasható. Amikor végzett az egyetemen, Ortutay Gyula úgy gondolta, jobb lesz Évának a Néprajzi Múzeumban, bár az évfolyamtársait az általa frissen, 1967-ben alapított Néprajzi Kutatócsoportba irányította. Ezt hogyan fogadta?
Ortutay egy kíméletes tudományos pályát kínált nekem a múzeumban, ahol könnyebb élni és létezni, mint a Kutatóintézetben, mert úgy tervezte, hogy azok folyton a terepen lesznek. Tehát Ortutay tervei szerint jobb dolgom lett volna a Múzeumban, az Adattárban pláne, ahol iratokat kell csak pakolni, de valahogy én ezt nagyon rosszul fogadtam. Nem magyarázta el senki, hogy ez valóban egy jó megoldás. Ortutay Bibó Istvánt is felhívta, hogy sokkal jobb lenne nekem a múzeumban és végül a Bibó győzött meg. Ott tényleg nem úgy hajtják be az emberen a kutatási eredményeket, mint egy kutatóintézetben… a tárgyakkal kapcsolatos feladatok olyan tömények, hogy mindig van mit jelenteni év végén az elvégzett munkáról. Ma már azt gondolom, ez egy nagyon barátságos gesztus volt Ortutaytól.
Bibóval nagyon csúnyán összevesztek, amikor Ortutay belépett a kommunista pártba. Bibó gondolkodása az volt – és ez különböztette meg az egyértelműen balos íróktól, gondolkodóktól, filozófusoktól –, hogy lehetséges egy köztes, kompromisszumos megoldás minden ilyen, látszólag „igen-nem” problémánál. Azt hiszem, hogy okosan és jól gondolta el azt. Igazából a rendszerváltás gondolati iránya is ez lett volna, ha sikerül. Ez van a hátterében annak, hogy szimpátiát éreztem egy parasztember iránt, ez a bibói gondolkodás. Segíteni kell rajtuk, és a helyzetüket javítani. Én nem műtárgyat hoztam haza, hanem az emberi életeknek a megjavítása céljából ültem a terepen.
Ez a hozzáállás mikor vált tudatos kutatói programmá Éva számára?
Emlékszem, hogy első-, másodéves koromban irtóztam attól a mechanikus néprajztól, amit Barabás Jenő is tanított. Ásó, kapa, vasfazék. A tárgyi néprajznak ez egy teljesen elbutított formája, ahol – lehet, hogy a funkcionalizmus még ott volt, bár ez se biztos – a tárgy önmagát kellett megjelenítse anélkül, hogy bármit gondoljak vagy mondjak róla. Ezt utáltam. Tehát van 390 féle kapa a raktárban, és mi a különbség közöttük. Ez a tipikus mechanikus tárgykultúra engem nem érdekelt, úgyhogy nagyon örültem, hogy az egyetemen a folklór felé lehetett menni. A múzeumban viszont vissza kellett állni erre a pályára, és akkor kezdtem el azt, amit a Hofer Tamás [Akkor muzeológus, osztályvezető a Néprajzi Múzeumban – a szerk.] meg is követelt mindenkitől, hogy van a tárgynak története, társadalomtörténete és van külön a tárgytörténet – ezekből rajzoljuk fel azt a világot, amiből a tárgy bejött a múzeumba. Akkor és ott a Fél-Hofer küzdelmeknek részeseivé váltunk, mert ez az elképzelés szembement Hoffmann Tamáséval [1969–1992 közt a Néprajzi Múzeum igazgatója – a szerk.].
1. Matyó Múzeum, filmkészítés, viseletek igazítása, 1980-as évek, 2. Moha, tikverő Séra László 1975. április, terepmunka
Ez merőben más szemlélet, mint amivel Éva az egyetemi évei alatt találkozott. Jól értem?
Azért is fordultam olyan erősen efelé, mert úgy éreztem, ez az, amit én is gondolok. Ez már az Adattárban elkezdődött, ahol Benda Gyula [történész, 1980-tól a Néprajzi Múzeum Adattárának munkatársa, a paraszti hagyatéki leltárakkal foglalkozott – a szerk.] nagyon sokat segített.
Amikor ‘73–74 körül, az első gyerekünk születése után visszamentem dolgozni, vadul folyt a kipakolás, a Néprajzi Múzeum költözési fázisának utolsó hulláma [A múzeum 1973–1975 között költözött a Könyves Kálmán körúti Tündérpalotából a Kossuth téri épületbe. – a szerk.]. Akkor az Adattárból áthelyeztek a Textilgyűjteménybe, mert annak a kicsomagolása elképesztő feladat volt, nem is szeretek visszagondolni rá. Németh Lajosné volt a fő textiles, aki nem szeretett publikálni vagy írni, de ha kihúztál egy főkötőt a dobozból, mondta az egészet. Borzasztó volt, hogy ezt mind meg kell tanulni. Kétségbeesve fölmentem a Kodolányi Jánoshoz, aki akkor az igazgatóhelyettes volt, hogy most én mint folklorista, mit csináljak a Textilgyűjteményben. Azt mondta, az ünnepi öltözeteket fogom kutatni és ezzel megoldotta a problémát. Végül sose kutattam, de ott a „textilben” nem éreztem rosszul magamat, és lehetett dolgozni, írni, publikálni.
A múzeum költözésének lezárultával, a nyolcvanas években miből állt a gyűjteménykezelői munka, Évának milyen feladatai voltak?
Állandó és folyamatos állagfenntartási kérdéseket kellett a raktárakban ellenőrizni. Ha egy tárgy jó állapotban volt, beköltözhetett a raktárba. Ha a tárgy állapota gyanús volt, föl kellett hívni a restaurátorokat. A raktárak kint voltak Törökbálinton, tehát azt is meg kellett szervezni, hogy valaki kivigyen, visszahozzon, a restaurátort kivigyék, visszahozzák. Azt gondolom, a tárgyak történetében minden költözés borzalmas. Ott vannak még a raktárkezelők, akik sokszor többet tudnak a tárgyakról, mint egy muzeológus A Néprajzi Múzeumban borzasztó a helyzet, mert hatalmas tárgymennyiség van, a kortársak is rengeteg tárgyat gyűjtöttek. Az én dunabogdányi gyűjteményemben is 3000 körüli tárgy van. A háromezer tárgynak a beleltárazása, kikérdezése, berakása egy gyűjteménybe és belefoglalása egy kultúrarendszerbe, az nem kevés feladat.
A másik fele a produkció, tehát kiállítások készítése volt. A kiállításhoz kellett egy tématerv, azután egy forgatókönyv, ami már tartalmazza a tárgyak csoportjait. Forgatókönyv nélkül nem készülhetett kiállítás, mert azt a minisztériumnak föl kellett küldeni, nehogy valami pártot bántó dolog legyen benne. A Főigazgató gondosan lektorálta és ő küldte be a minisztériumba, de pontosan tudta az ember, hogy meddig nyújtózhat. Nekünk akkoriban nem volt olyan rossz a helyzetünk, mert állandóan a parasztokról beszéltünk.
1. Dunabogdány, Kristóf Lászlóné Kristóf Lilla az első szobában, 1993 – a polgárosodás képei, 2. Dunabogdány, Pitar-konyha átalakítva, a polgárosodás képei, 1993
Engem viszont folyton idegesített, hogy a polgárságnál és a középosztálynál megjelent népművészeti anyagot miért nem akarjuk kutatni. Ha csak a saját családunkban körbenézünk, mi és az egész rokonságom fenntartottuk a parasztokat azzal, hogy megvásároltuk a termékeiket. Ez akkora mennyiség volt Mezőkövesd és a Kalotaszeg esetében, hogy valódi iparként működött, már 1920 után tömegével hordták ide a Dunakanyarba a termékeket és kiabálták, hogy eladó kalotaszegi ez meg az.
Nagyon izgalmas kérdés lenne, hogy ugyan mi nem tudtunk úgy iparosodni és polgárosodni, ahogyan az Ausztriában történt, de mi volt helyette? Sokkal nagyobb teljesítmény, hogy paraszti kézimunkát olyan mennyiségben tudtak előállítani, hogy az a piaci igényeket kiszolgálja. Azt gondolom, hogy ez a kutatási téma még ma is aktuális. Úgy érzem, borzasztó sok kiállítást rendeztünk ebben a témában, mert amíg nem volt állandó kiállításunk, muszáj volt időszaki kiállításokkal helyettesíteni. Volt tíz üres terem az emeleten, amit meg kellett tölteni.
Ennek a sokszínű és összetett muzeológusi munkának melyik volt az a része, amelyik a legközelebb állt ekkor Éva szívéhez?
Hát a terepmunka! Én olyan kapcsolatokat teremtettem, amelyek örökre megmaradtak. Bekéredzkedtem valahova a paphoz, elbeszélgettünk: „Ravasz unoka?” – Gondoltam, hogy szerzek magamnak egy pozitív státuszt. – „Igen.” „Ó!” És onnantól kezdve minden működött: jött a legjobb adatközlő, jött, akinél megalhattam, hogy megnézzem, a ház hogy van berendezve. Ezt Hoffmann Tamás pontosan tudta, úgyhogy minden témánál rögtön odatelefonált, megtudta, hogy hívják a papot. „Menjen Éva!” (Mint valami KGB-s főigazgató) Ezek a terepek jelentették az életemet, nem a múzeum. Nagyon jól éreztem magam Kölcsén és Szatmárban, ahol filmet is forgattunk. Vitézy László [filmrendező – a szerk.] akkor volt kezdő filmes, Hoppál Mihály [néprajzkutató, sámánizmus-kutató – a szerk.] jött és hozta magával őt is.
A terepmunkák nagyon fontosak voltak, és érezte az ember, hogy tényleg elmúlóban van valami. Egy iparművésznek, művészettörténésznek ilyen gondjai nincsenek, mert behordják hozzá a holmit a művészek.
1. Torockó, városi múzeum bejáratánál értékesítendő emléktárgyak, 2003. szeptember, 2. Székelyudvarhelyen a homoródszemtlászlói kutatás alkalmával, a Nagyküküllő partján Sz.É. 2004 augusztus, 3. Széklyudvarhelyen , Fő tér, a homoródszentlászlói kutatás alkalmával, 2004, Sz.É
A Néprajzi Múzeum állandó kiállítása, A magyar nép hagyományos kultúrája címmel a Kossuth téri épületben 1991-ben nyílt meg. A nyolcvanas években, amikor még az állandó kiállítás nem készült el, milyen témák érdekelték Évát?
Természetesen szokáskutatóként voltam beleltározva a múzeumban. Ez egy elég összetett feladat, a múzeumban csak a Györgyi Erzsi volt még szokáskutató, de ő az emberélet fordulóinak ünnepeit kutatta. Később jött még Forrai Ibolya, de ő a bukovinai székelyek szokásait kutatta, úgyhogy nem volt más rajtam kívül, akit oda lehetett valahova zavarni, hogy a húsvét előtt nézze meg a hímes tojásokat. Azt gondolom, hogy Hoffmann Tamás is úgy érezte, ezt rám lehet nyugodtan bízni. Lassan megnyugodtam, hogy nem rossz hely a Néprajzi Múzeum, mert egy ideig állandóan bennem volt ez a kétségbeesés, hogy nem kerülhettem a kutatóintézetbe.
Hoffmann Tamás is segített olyan programokat szervezni, ahol magunkra találhattunk: olyan konferenciákat és kiállításokat, ahol ez a társadalomtörténeti irány is megjelent már, és lehetett beszélni róla. Azt a szót mondjuk nem lehetett kimondani, hogy középosztály. Azt, hogy polgárosodás, azt még nagy nehezen, parasztpolgárosodásként el lehetett fogadtatni, de ez mind csak a kilencvenes években, a rendszerváltás után került a helyére. Nekünk már sok időnk nem volt ‘90 után, de azt hiszem, ez a publikációs jegyzékemben is pontosan látszik: a ’90-es évektől mintha megtízszerezték volna az évi termést, olyan nagy a különbség. Igen, szóval azért a múzeumnak vannak ilyen borzalmas feladatkörei, amik viszik az időt. Akkor azt reméltük, hogyha olvasunk hozzá, és publikáljuk a dolgot, akkor jobban járunk. Valószínűleg jobban is jártunk.
Milyen változást hozott Éva kutatásaiban, érdeklődésében, kutatási lehetőségeiben a rendszerváltás, a kilencvenes évek?
Teljes gőzzel a vallási néprajz, a vallásos tárgyak, az Egyházi gyűjtemény felé fordulást!
A Textilgyűjteményből nem vettek ki, mert azt nem lehetett, de Lackner Mónika, Katona Edit, meg akik akkor voltak textilesek irtó kedvesek voltak. Mondták, hogy „Szia, nem kell jönnöd.” – és azt elfogadta mindenki. Ha kértem valamit, vagy mentem terepre, akkor azért a textiles témákat is csináltam, nem felejtődött az el.
Mindig kínlódtam, hogy hoznék ezt, meg azt, telefonáltam a Lackner Mónikának. „Jó hozzad, hozzad!” Azt gondolom, hogy az elődeink, Bátky, Győrffy és a nagyok az egész múzeumi tárgyi anyagot ismerték. Jankó János és Xantus nyomában nem lehetett mást tenni, mint ugyanazt folytatni, és akkor nem etnikai szintű kutatás folyt, a hanem egy ilyen kultúra iránti kíváncsiság. Valami ilyesmit tudok én mondani, ami nem az identitást célozta meg, hanem azt, hogy milyen kulturális körben vannak a dolgok, a tárgyak elhelyezve.
1. A Népművészet Magyarországon kiállítás megnyitója, Belgrád, 1985. márc. 7. 2. 1977. farsangi bál az új Aulában: Katona Imre, Dömötör Tekla, Balassa Iván, K, Csilléry Klára, Boros Marietta, Szacsvay Éva, Tarján Gábor, Forrai Ibolya, Hoffmann Tamás, Sárkány Mihály, Zsigmond Gábor, Küllős Imola.
Az imént is említette Éva, hogy a rendszerváltás után „teljes gőzzel” a vallási témák felé fordult. Hogyan alakult ez a váltás?
Mezőkövesd kapcsán már a ’80-as években világossá vált, hogy szabad reformátusnak adni egy katolikus kutatást. Akkor és ott dőlt el, hogy ennek magasabb szinten való publikációi is megjelenhettek – nem túl sok, de legalább éreztem, hogy valami fontosat csinálok. Ez elsősorban Benda Gyulának volt köszönhető, aki hordta haza az iratanyagot. Ő ismerte az iratok profilját és pontosan ott kereste, ahol érdemes, tudta, mi az, hogy Historia Domus, és így tovább. A történészek sokat segítettek a vallási témák kutatásában. Akkor fogta fel az ember, hogy mégiscsak fontos ez, amit csinálunk, hiszen a levéltárosok is támogatnak minket, meg küldik az iratszámokat. Ez a munka a mezőkövesdi katolikus kutatással kezdődött, aztán ahogy jött az erdélyi határok átléphetősége, automatikusan felmerült, hogy ott kellene tovább dolgozni, amit akkor a múzeum is támogatott. Részben azért, mert már Hofer Tamás volt az igazgató [1992–1997 közt – a szerk.], és ők nagy kalotaszegi kutatásokat folytattak korábban. Hofer Tamás mindent akart, mindent engedett, mindent, csak csináljuk, ne hagyjuk abba!
A 80’-as évek második felében váratlanul új terep és téma került Éva elé. Bement egy idős néni a múzeumba, hogy felajánlja a hagyatékának tárgyait és ebből egy hosszú, kiterjedt, alaposságra és teljességre törekvő kutatás alakult ki.
Igen, a ’90-es években következett aztán intenzíven a Dunabogdány-kutatás, ahol a néni, Gál Mihályné Kiss Ida behozta a tárgyakat. Ez nekem nagy lendületet adott, hogy mégiscsak szabad könyveket nem mint a könyvtár darabját, hanem mint műtárgyat vinni a Néprajzi Múzeumba. Akkor már folyton a polgárosodásról beszéltek, de egyetlen egy polgári jellegű tárgyat sem engedtek bevinni a terepről. Hát a guta ütött meg, hogy micsoda hatalmas anyag van az átváltás pillanatairól a padlásokon, meg mindenfelé, de azt ne hozzuk be, mert az varrógép. De a dunabogdányi néni nagyon ragaszkodott hozzá, hogy ő ezt a múzeumra akarja hagyni, és én akkor azt mondtam, hogy nem alkuszom a nénivel. Hogyha fazekat elhozhatok, akkor elhozom a könyvet is. Mert harmadik generációs értelmiségiként, a református kapcsolatoknak, a Soli Deo Gloria mozgalomnak köszönhetően ennek a családnak már könyvtára is volt.
Hogyan látja Éva, a kollégáinál is megjelent a törekvés, hogy a polgárosulás tárgyai bekerüljenek a múzeumba?
Igen, Benda Gyula inventáriumkutatásának kapcsán merült fel, hogy a dunamelléki falvak parasztházaiban már biedermeier bútordarabok vannak, ami egyértelművé tette, hogy bizony van polgárosodás. A ládát fölcserélték sublóttal, és így tovább. Az inventárium nem igazán jó a néprajzkutató számára, de valami segítséget mégiscsak jelent, mert a megnevezése a tárgynak esetleg elfogadható. Sublat – így mondták itt Bogdányban. Könyvespolcaik voltak, könyveik voltak! Toll, tinta, írópolc volt a dunabogdányi családnál!
Nekem néprajzi tájból sok jutott, például a Palócvidék, ott csináltam a filmeket is. Három filmet készítettünk: keresztelő, lakodalom vagy esküvő, és temetés. Sikerült mindent előkészíteni, megfelelően jelen lenni funkcióban, nagyon sokat lehetett tanulni. Előre ki kellett kérdezni az egészet, fölvenni a zeneanyagot. Mindezt a pappal egyetértésben lehetett csak csinálni, azt mondták a falusiak, hogy meg kell a tiszteletes úrral beszélni, különben nem lehet. Utána jött a nagy dráma, amikor funkcióban filmre vettük az egészet.
1. Csányi dinnyéseknél, 1965, 2. Csányi dinnyéseknél, 1965, 3. Dinnyés kunyhó Csány, 1965
Éva több néprajzi filmben is közreműködött szakértőként. Ezek listája megtalálható a Tárgyak és folklór kötet végén. Hogyan tekintett Éva a filmezésre?
Nélkülözhetetlennek tekintettem a szokáskutatásban. Amikor ilyen lehetőségek vannak, mi az, hogy itt ülünk, lógatjuk a lábunkat és leltározgatjuk a köcsögöket, ott pedig funkcióban folyik az elmúlása a paraszti kultúrának?! Én magam is akartam filmezni, de hát azt tanulni kell a főiskolán, úgyhogy mentem szakértőként, hogy mikor mit csináljon az operatőr, ne neki kelljen kitalálni. Volt egy forgatókönyv, amihez le kellett írni, hogy mi történik például a keresztelőn, melyik családnál, hogyan zajlik. Keresztelő után is van lakoma, kik jönnek el, hányan? Meddig van ott a pap? Fontosnak tartottam, hogy ezeket filmezzük. Nem hiúságból, hanem abból a funkcionalizmusból, amit Dömötör Tekla tanított és szigorúan ránk erőltetett: ha most nem gyűjtjük össze ezeket az adatokat, akkor már nem lesz nyoma se. Emlékszem, a temetés-film készítése is milyen bonyolult dolog volt, a halott öltöztetése, a koporsóba helyezése. Most is ez a gondolat zakatol bennem, hogy ami még van, ahol még van, oda vigyék a kamerát és ne a kameraman mondja meg, hogy mit filmez, hanem a néprajzkutató. Elő kell a terepet készíteni, ki kell kérdezni, meg kell tudni mindent részletesen, és utána jöhet az operatőr is.
Most lépjünk egyet a 2000-es évek felé, amikor Pócs Éva OTKA-kutatócsoportjában, a Budai-szövegkiadáson dolgozott Éva, majd 2009-ben a Kálvin-kiállításon. Milyen volt ezeken a témákon dolgozni?
Nagyon jó volt a szirénekkel foglalkozni vagy a piros gyöngyökkel. [Ezeket a tanulmányokat ld. a Tárgyak és folklór kötetben is. – a szerk.] Valahogy úgy éreztem, hogy csak én tudom azt, amit erről tudni lehet, itt vannak a templomi mennyezeti ábrák a raktáramban. [A Néprajzi Múzeum Egyházi Gyűjteményében, aminek 1979-től a vezetője volt. – a szerk.] És akkor rájöttem, hogy hosszabb távú dolog is kijön ebből, ha az ember próbálkozik, és nagyon szívesen csináltam az értelmezését az ábrázolásoknak. Ezeknek mind középkori előzményei lehettek vagy voltak, és tényleg érdekes, hogy ezek a jelentések hogyan változnak át, miért protestáns az egyik, miért marad a katolikusoknál a másik. Igazából mentalitástörténeti kutatás volt, csak én akkor nem fogtam fel, és azért tetszett nekem olyan nagyon, mert a gondolkodásra lehetett visszakövetkeztetni – egy középkori gondolatsorra egy mostani vagy 1790-ben festett templom képével.
Erősen megjelenik Éva kérdésfelvetéseiben, hogy az életmód a gondolkodásnak és a mentalitásnak a kifejeződése. Jól értelmezem, hogy ezt kereste, vagy keresi mindenhol?
Egyrészt valóban a mentalitástörténet volt az, ami igazán megragadott engem, és amihez az életmód kutatása segített hozzá. Itt a Dunakanyarban, az otthonosság melegében találtam egy csomó kérdésre választ, hogy hogyan is néz ki, például a pócsmegyeri gazdálkodás. Miért más ez, mint például a kecskeméti. A másik, hogy a 2000-es évek végén már nyugdíjba mentem és rengeteg időm volt rá, hogy olvassak és írjak.
Harmadrészt a kilencvenes években Hofer Tamás személyében nagyszerű igazgatója volt a Néprajzi Múzeumnak. Mikor azt mondta nekem, hogy „Éva, mi csinálunk egy barokk népművészetet!” teljesen elképedtem! Na, ez az! Miért gondolja mindig mindenki, hogy reneszánsz a népművészet? Csináltunk egy barokk kiállítást [Barokk a magyar népművészetben, 1993 – a szerk.] és szerintem jól sikerült, bejött a dolog. Művészettörténet nélkül nagyon keservetes dolgok vannak. Két évet kéne járni művészettörténetre, hogy a középkori alapokat megtanuljuk és lássuk, értsük, amit a levéltári forrás próbál nekünk mondani.
A Tárgyak és folklór című kötetben Éva a negyven éves pályája során írt tanulmányaiból válogatott négy nagy tematikus csoportba rendezve. A könyv most már egy ideje a kezében van. Milyen érzés lapozgatni?
Nagy Ilonka [Nagy Ilona néprajzkutató – a szerk.] említette, hogy itt egy csomó ismeretlen, eldugott helyen publikált tanulmány megjelenhetett és ezért érzem én is azt, hogy egy új kontextust ad a dolgoknak. Most más módon kerültek egymás mellé a mondanivalók, mint ahogy eredetileg a kötetekben el volt rejtve. Lehet, hogy mindenkinek szüksége van rá egy életpálya kétharmada után, hogy legyen egy ilyen kötete: hogy átlássa, mit tudott megcsinálni, és mit kell még megcsinálnia. Eddig nem láttam bizonyos összefüggéseket, mert nem voltak egymás mellett a tanulmányok.
Ebből a kötetből mit lát Éva, mi lenne az, amit meg kellene még csinálni?
Kedves kérdés, mert annyira meglepett, hogy van egy ilyen kötetem, hogy még nem mertem tovább gondolni, létezik-e valami ezen túl is. Az egyik a Rehm-fordítás, a német-magyar babonaellenes prédikációk [H.F.Rehm 1802-es prédikációgyűjteményét használta Budai Pál. – a szerk.], a másik a nép körében elhangzó prédikációk kérdése. Ehhez nem mertem hozzányúlni, származván ebből a híres családból, pedig a prédikációt a népnek írja a szerzője. Ravasz Lászlónak harminc kötetnyi prédikációja jelent meg, egy politikai körnek és korszaknak a tükröződése van bennük. Egy falusi pap prédikációiból látni lehetne azt is, hogy milyen volt az életmódjuk, miben hittek, mire tanítja őket a prédikáció és így tovább. Ezzel szívesen foglalkoznék még és a most induló fiatal kutatóknak, hallgatóknak is ajánlom. Bármihez nyúlnak is, próbálják megragadni a kultúrát!
1. Szacsvay Éva leányfalusi otthonában, 2019, 2-3. Szacsvay Éva lányfalusi otthona, 2019 (forrás: parokia.hu)
Olvasószerkesztés: Leichter Lilla
ELTE Néprajz Blog 