Háborús válság, gazdasági válság, klímaválság: az utóbbi időben mindennapi életünk részévé váltak a globális krízisek. Az ilyen problémákra válaszként már az 1960-as években létrejöttek az első ökofalvak. Kik élnek ezekben? Vannak–e súrlódások a beköltözők és az „őslakosok” között? Farkas Judittal, a PTE BTK antropológusával beszélgettünk.
A jelenkorban több globális szintű válság létesül körülöttünk egyszerre, ezek közül egyik az ökológiai válság. Néprajzosként, antropológusként mit lát, mennyire érzik valóságos fenyegetésnek a klímaváltozást az emberek? Milyen népszerű megküzdési stratégiákkal élnek?
Közel tizenöt éve foglalkozom ezzel a kérdéskörrel, és azt látom, hogy ez idő alatt a kortárs klímaválság és a környezeti válság napjainkra látványosan érzékelhetővé vált; az emberek egy–két évtizeddel ezelőtt érdektelennek gondolták, manapság már sokféle különböző reakciót figyelhetünk meg. Egyesek továbbra sem törődnek vele, mások klímaszorongással élnek együtt és vannak olyanok is, akik aktívan próbálnak tenni ellene. Az egyéni megoldásoktól kezdve a mozgalmi aktivitáson át a politikai szereplésig sokféle lehetőséget ki lehet próbálni.
Egyik ilyen lehetőség a falura költözés, sőt, akár az ökofalu alapítás vagy ilyen közösségekbe való betársulás is. Melyik évtizedtől figyelhető meg az ökofalvak létrejötte a térségben?
A mai napig legnagyobbaknak számító ökofalvak már az 1960–as években világszerte létrejöttek. Kelet–Közép–Európában az ökofalvak alapítása, formálódása az 1990–es években, a rendszerváltás után indult meg, amikor világszerte elindult a mozgalmiság is, amely segítette ezen kezdeményezéseket.
Európán kívül milyen tendenciák vannak az ökofalvak létesítése terén? Mit gondol, az úgynevezett harmadik világ országaiban van ezekre igény?
Az egyik első nagy ökofalu Indiában jött létre az 1960–as években, de említhetnénk a Srí Lankán az 1970–es években kialakult ökofalut is. A nemzetközi mozgalom nagyon hamar kiterjedt az úgynevezett „harmadik világ” országaira is, azonban, ha megnézzük a világtérképet és azon bejelöljük az összes ökofalut, akkor azt láthatjuk, hogy a túlnyomó többségük a nyugati világ országaiban van.
A globalizált világtól való elzárkózás vágya – amelyet sokan kapcsolnak az ökofalvakhoz – mennyire tűnik utópisztikus menekülőútnak? Ez a jelenség jobban érinti a nyugati társadalmakban élő embereket?
A globalizáció a Föld összes területére elért már. Nyilvánvalóan egyes országokban jobban érvényesülnek a hatásai, de a Nyugat globalizációjának hullámai nagyon erősen elérték a világ összes részét, hiszen gyakran tőlük szerezzük be az erőforrásainkat, legyen az nyersanyag, munkaerő vagy piac. Ebből adódóan véleményem szerint nem lehet azt állítani, hogy a nyugati társadalmakban élő embereket érte volna el leginkább a globalizáció, talán helyesebb azt mondani, hogy mi vagyunk a globalizáció diktálói. Másfelől nézve elmenekülni nem lehet előle.
Ha ökofalvakról beszélünk, akkor bátran kijelenthetjük, hogy ők nem szeretnének elrejtőzni, többségüknek az a felfogása, hogy egy modell szerepét töltik be, az eszmét másoknak is át akarják adni. Ebből kifolyólag valamilyen szinten a kirakatban kell lenniük.
Mekkora közösségekről van szó általában? Összekapcsolódik-e az ökofaluközösségek klímaválságra adott reakciója más kortárs válságjelenségekkel? Gondolok itt például olyanokra, mint az infláció, a háborús válság, az elmagányosodás vagy a koronavírus járvány.
Az ökofalu–ideának, koncepciónak az egyik alaptézise az, hogy a világ nagyon rossz irányba halad, ilyen értelemben kritizálja a kortárs társadalmat is: a felsorolt konkrétumok kiválóan illeszkednek ebbe a koncepcióba. Ők azt mondják, hogy ezeket az aggályokat már nagyon régen megfogalmazták, csak ez idáig senki sem vette őket komolyan. Az ökofalvakba költöző embereket a közvélemény sokáig egyfajta hóbortos menekülő népségnek tartotta. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy a világ már látja a problémákat és igazat ad nekik.
Gyakran a „hagyományos” falusi életre is egy környezetbarát, természetközeli életformaként szoktak hivatkozni. Melyek azok a fő irányelvek, amelyeket egy ökofaluban megtalálunk, egy „hagyományos” faluban viszont nem?
A néprajzi értelemben vett „hagyományos paraszti kultúra”, a hagyományos falu a 20. századra szinte teljes egészében eltűnt: az ipari forradalom, majd később a tsz-ek megjelenése eltörölte ezt a világot. A mai falvak nagyon messze állnak a hagyományos falvaktól, de az ökofalvaktól is. Manapság a falvak jórészt városi fogyasztási mintákat követnek, tehát nem célszerű összehasonlítani őket.
1. kép: Krisna-völgy, Somogyvámos, 2007. fotó: Farkas Judit; 2. kép: Nagyszékely, 2010. fotó: Farkas Judit; 3. kép: Kemence, Nagyszékely, 2010. fotó: Farkas Judit; 4. kép: Gyűrűfű, 2011. fotó: Farkas Judit; 5 kép: Élőfalu találkozó, Pusztaszer, 2014. fotó: Farkas Judit
Hosszú távon valóban fenntarthatók az ökofalvak?
Ha a legrégebbi példákat nézzük, akkor úgy tűnik, hogy igen: a legnagyobb ökofalvak az 1960–as évek óta virágoznak. Az ökofalvakkal kapcsolatban példaként szokták említeni az amerikai vallásos közösségeket is: például az amishok is hosszú évszázadok óta léteznek. Az ökofalvak működése nagyban függ a társadalmi közegtől is: általánosan kijelenthető, hogy a társadalmi mozgalmak vagy az ökofalvak diktatórikus rendszerekben nem tudnak működni. De kétségtelen, hogy demokráciában sem könnyű a megélhetési, vagy közösségszervezési problémák miatt. Véleményem szerint az ökofalvakat gyakran ugyanazok a problémák érintik, mint a többségi társadalmat, csak nekik az ökológiai életmód további nehezítést jelent.
Hogyan jellemezhető az „őslakosok”, akár szomszédos falvak és az ökofalvakba betelepülők kapcsolata? Az ökofalvak tudáskészlete honnan származik? Avagy: honnan sajátítják el a tudatos falutervezés, háztervezés, közösségkovácsolás elveit?
Magyarországon az ökofalvakba költözők nagy arányban városi és értelmiségi rétegből kerülnek ki. A tudásszerzés származhat akár a nagyszülői generációtól is, nagyon sokan emlegetik ezt a módszert, tehát alapvetően az emlékezetben lévő tudást elevenítik fel. Másrészt pedig nagyon sokan a YouTube-farmer kategóriába tartoznak, azaz a tudást a közösségi videómegosztó felületekről szerzik be. Rengeteg tanfolyam is indul, amelyeket az ökofalvak szerveznek. Ami az őslakosok és az ökofalusiak viszonyát illeti: sokszor úgy költöznek ki vidékre az emberek, hogy van egy nosztalgikus, idealizált képük a falusi létről, azonban ez az esetek nagy többségében a valóságtól távol áll. Sokszor tapasztalom azt is, hogy a kicsiny zsákfalvakból az őslakosok elköltöznek, míg az ökológiai életmódra törekvő városiak éppen az ilyen helyre vágyódnak. Eltérő gondolkodásmód jellemzi őket.
Megfigyelhető–e az a jelenség, hogy valaki kiköltözik a városi környezetből és néhány hónap múlva visszaköltözik a városba, mivel nem bírja az ökofalusi életet?
A fluktuáció aránya nagyon magas ezekben a közösségekben, aminek egyik oka a sok közül, hogy nem bírják a korábban vágyott életmódot.
Kapcsolatban vannak egymással valamilyen formában a hasonló szervezési elvvel dolgozó közösségek?
Igen, természetesen ők is használják az internetet, fent vannak a közösségi médián, tehát nagyon szoros a kapcsolat. A Magyar Élőfalu Hálózat sok ilyen falut kapcsol össze. Rendszeres találkozókat szerveznek évente kétszer, nyáron és télen. Nagyon sok dologban együttműködnek: tanfolyamok, képzések szervezésében, lebonyolításában segédkeznek.
Lát-e példát arra, hogy az ökofalu közössége valamilyen szakrális vagy vallási közösség legyen?
Valamiféle világkép mindenhol van, ezzel nem mondok újat. Az ő világképükben nagyon fontos helyet foglal el a zöld ideológia, ami környezeti filozófiával és tudományos elméletekkel is megalapozott. Ezt elég fontosnak tartom. Természetesen vannak olyan közösségek, amelyek valláshoz kötődnek. Magyarországon két ilyen közösséget szoktak említeni: a Krisna-völgy, ami nemcsak egy valláshoz kötődik, hanem egy konkrét egyházhoz tartozik, tehát ez egy vallási értelemben vett homogén közösség. A másik szintén Somogy megyében van, Visnyeszéplakon. Ők nem egyházi alapítású közösség, de jellemző náluk a kereszténység. A többi esetben a vallás nem domináns tényező.
Hosszútávon milyen költségekkel számolhat az ember, ha ökofaluba költözik?
Sajnos forintosított összegeket nem tudok mondani, de a tizenöt éves kutatói tapasztalatom azt mondatja velem, hogy illúzió azt hinni, hogy tőke nélkül ki lehet költözni. Akik pénz nélkül vágtak neki ennek az életformának, azok gyakran a mai napig nehéz életkörülmények között élnek.
A néprajzra, antropológiára szoktak úgy hivatkozni, mint a ,,jövő tudományára”, mely a jelenkor és a közeljövő klíma kihívásaira is válaszokat adhat. Mit gondol erről?
A néprajznak rengeteg olyan tudása van, amit kitűnően fel lehet használni ezen kérdéskör elemeinek megválaszolására. Tehát a tájhasználati módok, megélhetési formák valóban hasznosak lehetnek, amellyel a néprajz foglalkozik, azonban ezt a tudást át kell ültetni a jelenbe.
Az idő kerekét nem lehet visszafordítani, nem lehet egy az egyben átvenni a hagyományos mintákat és modelleket, mert azok a jelenlegi társadalmunkban nem működnének. Egyszerűen máshogy működik a világ, mint száz–kétszáz évvel ezelőtt.
Gondolja, hogy a jelenlegi népességszám fenntartható lenne, amennyiben a többségi társadalom ökofalvakba költözne? Miben és mennyire változna meg a jelenlegi életünk? Szükségünk lenne még a fejlett technológiai iparunkra?
Nem lehet az egész világból ökofalut csinálni, ahhoz nyilvánvalóan világdiktatúra kellene, amely remélhetőleg sosem fog megvalósulni. Ehhez az önellátó életformához kell egy bizonyos méretű terület. Ha ezen elv mentén feldaraboljuk a Földet és megszorozzuk a jelenlegi lakosság számával, akkor levonhatjuk azt a következtetést, hogy lehetetlen ebben gondolkozni.
Az interjút Brunner István készítette a Mítoszrombolás, válságkezelés: tudománykommunikációval az álhírek ellen című kurzus keretein belül, a 2022/2023-as félévben.
“Menekülés a globális válságok elől: megoldást jelenthetnek az ökofalvak? – Interjú Farkas Judittal válságkezelésről, vidékre költözésről és az ökofalvak történetéről” bejegyzéshez egy hozzászólás