Karantén, maszkok, társas érintkezések szabályozása, utazás korlátozás: a koronavírus-járványról biztosan ezek az intézkedések jutnak eszünkbe. Újkeletű dolgoknak hisszük ezeket, de lehettek-e vajon bevett gyakorlatok már a pestis idején is? Tóth G. Péter történész–néprajzkutatóval beszélgettünk a járványok terjedéséről, kora újkori védekezési lehetőségekről és azok jelenkori továbbéléséről.
A különböző pestisjárványok a 12–13. századtól kezdve több hullámban szedték áldozataikat Magyarországon. Mi volt terjedésük kiváltó oka?
A járványok nem szigetszerűen, sokkal inkább globális folyamatok eredményeként jelentkeznek. Amikor megjelenik egy járvány vagy valamiféle betegség, nem biztos, hogy rögtön azonosítani tudják: maga a pestis tapasztalata, történeti dimenziókban való nyomai is későbbiek. Ebből következik, hogy több részletben érkezhet, ezt már a 16–17. században is látták; magyarországi viszonylatban az első ilyen rögzített tapasztalat a 14. századi nagy pestisjárvány volt. Utána hullámokban visszatérően, ciklikusan jelentkezett, amit észleltek a kortársak is. Tudták, mi ez és készültek rá, illetve egyfajta sorscsapásként tekintettek a pestisre.
Milyen pánikhelyzetet okozott egy településen a járvány megjelenése?
Nem is maga a járvány, hanem az azzal kapcsolatos intézkedések okoztak az emberek viselkedésében némi zavart. Bizonyos személyek “megoldóemberként” jelentkeztek, az intézmények, hatóságok a járvánnyal kapcsolatban működésbe lendültek, szabályokat hoztak. Ezek etológiai kényszerek, hogy a közösség miként reagál ezekre a helyzetekre, legyen szó a vesztegzárról, a bezárásról vagy éppen a társas érintkezések minimumának kialakításáról. A vesztegzár maga velencei találmány, ami negyven napos megfigyelést, a betegek elkülönítését jelentette. Ennek volt európai tradíciója, de a világ más részein, például Kínában vagy Délkelet-Ázsiában is alkalmaztak hasonló megoldásokat, melyek a megfigyelésen és tapasztalaton alapultak.
Magyarországon a pestisjárvány idején jelent meg először a vesztegzár vagy karantén mint fogalom?
A karantén mint fogalom pont ezt a negyven napot jelöli. Velencének mint kereskedelmi központnak meghatározó szerepe volt a létrejöttében: egyfajta kaput jelentett Kelet és Nyugat – Európa és az ázsiai forgalmú utak – között. Nem kizárólag Velence volt ebből a szempontból fontos tapasztalati hely, de onnan datáljuk ezt az intézményt. Magyarországon tudatosan, közigazgatási feladatként viszonylag későn, csak a 16. századtól alkalmazták a vesztegzárat mint intézményt. Ennek megfelelően léniákat, területeket jelöltek ki, a kereskedelmi hálózatban ellenőrizték az útvonalakat és a csomópontokat. A beteggyanús közösség vagy populáció ellenőrzését, elkülönítését egy kikötői kapuban vagy szigeten egyszerűbb végrehajtani, mint egy nagyobb kiterjedésű államban. Azonban itt is voltak további körülmények, melyeket még az előítéletek is alakíthattak. Közkeletű volt, hogy általában délről, nevezzük így: a Balkánról, oszmán vagy török területről, tehát a többség számára idegen világból érkezik a pestis. Amíg a vesztegzár intézménye, hatékonysági foka nem javult, addig Európa–szerte visszatérő betegségről beszélhettünk. Előfordult, hogy Bécsből, Krakkóból, Sziléziából, vagy éppen Erdélyből, esetleg a Délvidékről érkezett a járvány.
A terjedésben mennyire játszott szerepet a közhigiénia hiánya?
Sűrűbben lakott városi közösségekben már a 16. századtól kialakul a közhigiénia mint intézmény. Ennek egyik eszköze volt például a vesztegzár, de része volt a társas kapcsolatok minimumaként a közfürdők, a víz– és a csatornahálózat, a temetők szabályozott helyen való kialakítása, általában városrendészeti ügyként kezelve azt. A produktív állam létrejöttével alakult ki a közegészségügyi szemlélet is, mindez azonban a 18. századig váratott magára, amikor a szűkebb körű közösségi rendészet helyett az állam mint intézményi háló magasabb léptékű feladatokat is magára vállalt.
Ez a szociális vagy egészségügyi háló elég lyukas volt ebben az időben, bizonyos közösségek csak lokális szinten tudták kezelni a járványokat, de nagy közigazgatási egység szintjén a 18. században kezdtek gondolkodni róla.
Milyen más, a hatóságok által elrendelt védekezési módok játszottak szerepet a járvány háttérbe szorításában?
Először meg kellett érteni a betegséget, ilyen szempontból a pestis elég könnyen azonosítható volt, a terjedéséhez kapcsolódó magyarázatok ellenben változatosak voltak. Egyrészt elterjedt az úgynevezett miazma–elmélet, amely szerint a rossz levegő – vagy később a rossz minőségű ivóvíz – nyújtott táptalajt ezen elemi szintű nyavalyamagok, csírák termelődésének. A 18. században nyilván nem a baktériumokról beszéltek, hiszen azt még nem ismerték. Másrészt megjelentek – amit ma úgy mondanánk, hogy – etológiai jellegű megfigyelések, melyek az emberi viselkedésen alapultak. Felfedezik az állatokkal való kapcsolatokat, összefüggést találnak a bolha, esetleg a patkányok jelenléte és a betegség között. Aztán vannak előítéletek, félelmek, melyek olyan régről fakadt, megrögzött gondolatok, hogy szinte gyökeret vert dogmatikus tanításokká lettek. Ezek alapján egyesek feltételezik, hogy valakik eleve terjesztik a betegséget. A reakciók pedig már ebből alakulnak: olyan intézkedésre gondolok itt, hogy szükségeltetik a kutyákat agyoncsapni, mert bizonyára ők terjesztik ezeket, vagy kitiltunk olyan idegeneket, akik kívülről érkezve valamit behurcolhatnak a közösségbe. Ezek az előítéletek, vádmechanizmusok még az orvos személye ellen is irányulhattak, hiszen a gyógyító szisztémák sokszor gyanúsnak tűnhettek a betegek körében, vagy éppen azt is gondolhatták, hogy maguk a gyógyítók mérgezik meg őket. Ami biztos, hogy a bezárást valamennyire működőképes intézménynek tartották, mert lassította a betegség terjedését. Ez az, amit mi is megtapasztaltunk például a Covid19 idején.
1. kép: Charles de Lorme-nak, a csőrszerű védőöltözet 1619-es feltalálójának portréja, forrás:
Julien, P. (January 01, 1993). Quatre sujets médico-pharmaceutiques dans l’oeuvre de Callot. Revue D’histoire De La Pharmacie, 40, 296, 7-14. [image on p.10]; 2. kép: Pestisdoktor ábrázolása egy 1656-ban megjelentetett metszeten forrás:
I. Columbina, ad vivum delineavit. Paulus Fürst Excud〈i〉t. – 1. Johannes Ebert and others, Europas Sprung in die Neuzeit, Die große Chronik-Weltgeschichte, 10 (Gütersloh: Wissen Media, 2008), p. 197
A koronavírus–járvány alatt láthattuk, hogy az emberek nem feltétlenül viselik túl jól a bezártságot. A 18. századi ember mennyire volt fegyelmezett ilyen téren?
A viselkedés teljesen változó, személyfüggő volt akkor is. Közoktatásról nem beszélhetünk, az egészségügyi tapasztalatok társadalmi szinten, rétegenként változóak voltak. Az orvos vagy lelkipásztor irányába tanúsított tisztelet határozta meg, hogy ki miként viselkedik ilyenkor. A bezártság viszont sokszor okozott rebelliókat vagy olyan jellegű konfliktusokat, amelynek következtében akár tovább is terjedhetett a betegség.
Egy átlagember mit tehetett a pestissel szembeni védekezés jegyében?
Amikor létrejött a vesztegzár vagy annak híre kitudódott, az okozhatott némi pánikot, ilyenkor előfordult, hogy aki megtehette, megpróbált a zárt zónából kibújni, elmenekülni. Ezzel volt, hogy éppen azt érték el, hogy tovább terjedt a betegség. A másik lehetőség a tudomásulvétel, az a tapasztalat, miszerint ha együttműködünk, akkor közös erővel meg tudunk fékezni valamit. A pestisjárvány az oka annak, hogy a közegészségügy egyáltalán létrejött mint intézményhálózat, melyben a fő cél, hogy ezeket a vészhelyzeteket kezelni tudja a társadalom. Egyaránt vannak az egyén–, illetve a közösségre vonatkozó szabályok és feladatok. Valójában ezek voltak azok a rendészeti szabályok, melyek a közegészségügyet mint intézményhálót létrehozták.
Milyen volt a pestis mortalitása?
A mortalitás betegségfüggő és egyénfüggő volt. Ha az együttműködés jól ment, az egyén meg tudott békélni a helyzettel, és ez a mortalitás ellen hatott.
Ez a védekezési intézményháló – fokozatosan ugyan, de – működött. Nem feltétlenül volt azonnali hatása, a 18. század végére mégis úgy tűnik, mintha a pestis szépen lassan kiszorult volna Európából. Helyette más nyavalyák jelentek meg, például pont az ivóvíz rossz minősége miatt ütötte fel a fejét a kolera, de azt más módszerekkel sikerült megfékezni. A vesztegzárral és a közrendészeti szabályok alkalmazásával és betartatásával a pestis nagy ütései, ciklusai lelohadtak, majd eltűntek.
Az úgynevezett pestisdoktorok jellegzetes, madárcsőrszerű maszkban járták a településeket. Ez volt az első alkalom, hogy a szakemberek felismerték a légutak eltakarásának fontos szerepét vagy csak a szag miatt használták a jellegzetes „maszkot”?
Ez tényleg maszkként működött, a betegektől való izolációt szolgálta és valódi tapasztalatokon alapult használata. A szagokról ugyanúgy feltételezték, hogy maga a terjesztő közeg: a levegőben lévő miazmák jelen vannak, ennek megfelelően kell azokat szűrni. Másrészt ezek a maszkok személytelenné tudták tenni a viselőjüket, távolságot biztosított a beteg és a gyógyító, valamint a betegség és a gyógyító között. Mindamellett, hogy nem volt hatékony ez a csőrös szerkezet, azért valamit megoldott: biztonságérzetet adott. Másik oldalról viszont negatív attribútumokkal ruházta fel az orvost, részben éppen azáltal, hogy személytelenné tette őt.
1. kép: Pestisdoktor öltözete az XVII. századi Németországból, forrás: Juan Antonio Ruiz Rivas – Enciclopedia Libre en Español; 2. kép: Pestisdoktor ábrázolása egy 1656-ban megjelentetett metszeten forrás:
I. Columbina, ad vivum delineavit. Paulus Fürst Excud〈i〉t. – 1. Johannes Ebert and others, Europas Sprung in die Neuzeit, Die große Chronik-Weltgeschichte, 10 (Gütersloh: Wissen Media, 2008), p. 197
Milyen kezelési módok és stratégiák maradtak velünk a pestisjárvány után, illetve ezek miben segítették a koronavírus elleni hatékony védekezést?
Mint előbb már említettem, a vesztegzár intézménye, az elzárás, a kizárás, a lassítás, a társas viselkedés és a társas kapcsolatok szabályozása – jelen esetben a kereskedelem és a gazdasági ügyek lassítása, az utazások korlátozása – egy abszolút tapasztalat. A járványok nem azért jönnek létre, mert önmaguk terjedése rendszerszinten adottság, hanem az emberek adják át őket egymásnak, melynek következtében a terjedés elér egy maximumot. Ez fordítottan is hat, mert megnövekszik a szervezetek ellenállási képessége, eltűnnek a gyengébbek a populációból. Ambivalens módon a mortalitás is ellene hat a betegségnek, mert elfogy – nevezzük így – a táplálék, ennek megfelelően kialakulnak a védettségi zónák. Minél többen vagyunk ellenállók ebben a közösségben, annál jobban tudunk a betegségeknek is ellenállni.
Hozzájárulhat a járványok gyakorisága ahhoz, hogy ne érje sokkhatásként az embereket egy újabb járvány felbukkanása?
Ezt inkább emlékezeti ügynek nevezném. Ha egy közösségben megjelenik egy járványos megbetegedés, akkor nagyon megijedünk, nagyon együttműködünk, ha visszaszorul egy betegség, akkor újfent szabadabban közlekedünk, lazábban viselkedünk. Civilizációs folyamatok mutatják, hogy közösségi szinten is tanulunk; rögzülnek a generációs tapasztalatok, beidegződések. A koronavírus mellett most újra „megijedtünk” a pestistől is, de már tudjuk, hogy egy globális járvány mit okoz, ennek megfelelően egy következő járványnak biztos másként fogunk nekifutni.
Ha egyre gyakrabban jelennek meg járványok, miként alakul át a korfa?
Ez attól függ, hogy milyen betegséggel állunk szemben. A koronavírus esetében talán az volt úgymond a „humánusabb”, hogy a gyerekek iránti vonzódása nem volt olyan erős. Ugyanígy az aktív korúak között egészen máshogy működött, mint az idősebb korosztályban. Ha össztársadalmi szinten nézzük, akkor egy kicsit meg is nyugtatta az emberiséget. Viszont ha jönne egy gyerekeket érintő világjárvány, abban az esetben biztosan egészen máshogy viselkednénk.
Még a 18. századi pestisre visszatérve: miként hatott a járvány az európai kultúrára? Felgyorsított bizonyos társadalmi folyamatokat?
A kórházak jelenléte, az egészségügyről való gondolkodás mindenképpen a pestis hozadéka. A járvány hozzájárult a produktív állam létrejöttéhez, valamint az állampolgárokról való gondoskodáshoz is. A járványok az államot is tönkreteszik, ennek megfelelően olyan védettségi intézményhálót kellett kialakítani, amely rendbe teszi a társas működést – nevezzük közigazgatásnak. Rossz államként nekifutni egy járványnak a legrosszabb, akkor tényleg szétesik minden.
Az interjút Vojtek Tamás készítette a Mítoszrombolás, válságkezelés: tudománykommunikációval az álhírek ellen című kurzus keretein belül, a 2022/2023 tavaszi félévében.
Fotók: Bodnár Máté
“„Rossz államként nekifutni egy járványnak…akkor tényleg szétesik minden” – Interjú Tóth G. Péterrel a 18. századi pestisről” bejegyzéshez egy hozzászólás