Hogyan lesz Facebook-posztokból mikrotörténeti könyv? Exkluzív interjú Klacsmann Borbálával a Holokauszttörténetekről

Klacsmann Borbála, az ELTE Néprajzi Intézetének alumnája még 2020-ban kezdett el a közösségi médiában mikrotörténeti írásokat publikálni Holokauszttörténetek néven. Most, 2023 májusában pedig azonos címmel jelenik meg könyve. A friss kötet “alulnézeti” perspektívából engedi láttatni a jogfosztás, gettósítás, deportálás és kárpótlás olyan mélységét, melyben világosan látszik az egyén, a “kisember” szerepe és felelőssége. A szerzővel a kötet kapcsán elsőként beszélgetett Leichter Lilla. Az interjú során szóba kerül Borbála néprajzos kötődése, a holokausztkutatás új útjai és a Park Kiadónál megjelenő Holokauszttörténetek című könyv születése is.

Holokausztkutatóként, történészként határozod meg magad, de az ELTE Néprajz szakához is fűznek múltbéli szálak. Kérlek, mesélj a tanszékhez fűződő kapcsolatodról!

2006-ban kezdtem néprajz szakra járni. Az érdeklődésemet Voigt Vilmos tanár úr Európai folklór című órája keltette fel, amit még történelem szakos diákként vettem fel. Mindig is érdekelt a különböző népek mitológiája, hiedelmeik, és úgy gondoltam, néprajz szakon többet is megtudhatok ezekről a témákról. Három helyett végül négy év alatt végeztem el a BA-t, mert közben egy fél évet csúsztam a történelem szakdolgozatom megírása miatt. E négy év alatt azonban rengeteg érdekes dolgot tanultunk, és sok szempontból hasznos volt a szak elvégzése számomra. Természetesen a folklór végig az érdeklődésem középpontjában maradt, amit a vallástudomány minor egészített ki. A legérdekesebb kurzusok számomra az összehasonlító folklór órák, a népmese és Vincze Kata Zsófia zsidósággal foglalkozó órái voltak. Őszintén bevallom, a tárgyi néprajzhoz eleinte nem fűlt a fogam, de idővel ez is megtetszett – hiszen a tárgyi kultúra mindig is szorosan kötődött a hiedelmekhez, a folklórhoz, és érdekes volt a regionális különbségekről és azok okairól tanulni.

Külön meg kell említenem Bali János kulturális antropológia óráit (itt teszem hozzá, eredetileg antropológiát akartam felvenni második szaknak); azt hiszem, az antropológia kutatói hozzáállása, a holisztikus szemlélet, a résztvevő megfigyelés, a kultúrák egyenrangúságának elismerése nagy hatással volt a saját kutatói módszereimre, szemléletemre.

Végül meg kell emlékeznem a kisapostagi terepgyakorlatunkról, ami nemcsak közösségépítés szempontjából volt nagyszerű, de sokrétű szakmai tapasztalatot is adott: önállóan kellett interjúalanyokat felkeresnünk, interjúkat készítenünk, adatgyűjtést folytatnunk, és általában, alkalmaznunk az elméleti órákon tanultakat. 

Van szerepe a néprajzi tanulmányaidnak abban, hogy végül a mikrotörténet felé fordultál?

Ez egy jó kérdés, és igazából nem is biztos, hogy tudok rá válaszolni. Arra emlékszem, hogy a PhD-m kezdetén, még 2015-ben, a témavezetőm, Molnár Judit javasolta, hogy az általános politika- vagy intézménytörténet helyett próbáljam egyes eseteken keresztül bemutatni a holokauszttúlélők kárpótlásának folyamatát. Tehát a disszertációm végül ezért épült mikrotörténeti esetekre. Azonban ez annyira testhezálló feladat volt már akkor is, hogy utólag visszagondolva biztos vagyok benne, nem csak innen jött az érdeklődésem a mikrotörténelem iránt. Annak idején az ELTE történelem szakán is igen hasonló megközelítést alkalmaztam a szakdolgozatomban: 17–18. századi, peregrináló (külföldi egyetemen tanuló) diákokról írtam a naplóik, levelezésük alapján. A néprajz szakdolgozatom egy erdélyi kovácsművész életéről és karrierjéről szólt – az interjúja alapján. Tehát már ekkor is inkább az egyes emberek, családok története érdekelt, és hogy a történelem, a környezetük hogyan befolyásolta az életútjukat.

Abban azonban biztos vagyok, hogy a néprajz szemléletformáló hatással volt kutatói munkámra: megerősítette és még tudatosabbá tette azt az igényt, hogy elfogadással forduljak más népcsoportok, kultúrák felé, megpróbáljam megérteni belső logikájukat. Nagyon hasznosak voltak a terepgyakorlaton és a múzeumi gyakorlaton elsajátított készségek is, amiket a mai napig használok interjúzás közben például.

1. Fortepan (200850), 2. Kossuth Lajos utca, háttérben a Fő tér házsora. Zsidók gyalogmenete a Schey Fülöp utcai gettóból a vasútállomásra 1944. június 18-án. A szombathelyi gettóba történő átszállításuk után, 1944. július 4-én, Auschwitzba deportálták a foglyokat, Fortepan, (200858), 3. Vasútállomás. 1944. június 18. zsidók átszállítása a Schey Fülöp utcai gettóból a szombathelyi gettóba, onnan 1944. július 4-én Auschwitzba deportálták a foglyokat, Fortepan (212430)

Egy korábbi interjúdban is beszéltél a léptékváltásról, ami a holokausztkutatásban napjainkban tapasztalható és ennek előnyeiről. Milyen lehetőségeket látsz a néprajztudomány számára, hogy eredményeivel hozzá tudjon járulni a holokauszttal kapcsolatos ismereteinkhez?

Hiszek a multidiszciplinaritásban, és abban, hogy egy-egy témakör különböző tudományágak eszközkészletével való vizsgálata sokat tehet hozzá az adott téma megértéséhez. Úgy gondolom, hogy a néprajz eddig is sokat tett a különböző magyarországi etnikumok, népcsoportok – köztük a zsidóság – megismeréséhez és elfogadásához. Ha pedig konkrétan a holokauszt kérdéskörét vesszük, akkor azt hiszem, releváns téma a zsidóság 20. századi néprajza, mind a második világháború előtt (ezen belül is a zsidó–nemzsidó együttélés különböző aspektusai, ideértve az antiszemitizmus megerősödését és annak hatását a zsidó közösségekre), mind pedig a szocializmus alatt (ami pedig új szempontból mutathatná be a holokauszt traumájával való megküzdési stratégiákat, az ezek alapján kialakuló identitásformákat, és ismét csak a zsidó–nemzsidó kapcsolatot). Ezek a kérdések új fényben láttatnák azt a társadalmi közeget, amelyben a holokauszt megtörténhetett, és a holokauszt hosszútávú társadalmi hatásait.

Kérlek, oszd meg velem gondolataidat az alábbi két, egymástól némileg eltérő megállapításokat tartalmazó idézettel kapcsolatban! Milyennek látod a magyarországi zsidók helyzetét, társadalmi szerepüket, beágyazottságukat a saját kutatásaid alapján?

A, „Sem lakóhelyi, sem nyelvi, nemzetiségi tekintetben nem indokolt a soknemzetiségű Baja lakosai közötti elszigeteltségükről beszélni. Ha létezett is valamiféle idegenkedésből fakadó elszigeteltség, az a század második felétől egyre inkább csak a vallási különbségekből fakadóan jelentkezett.” (Bárth 2001. 143.)

B, „A zsidó kereskedők, azon túl, hogy az egyes települések gazdasági életében általában meghatározó szerepet játszottak, elsősorban vallási különállásuk, szigorú vallási törvényeik, endogámiájuk miatt társadalmilag és kulturálisan nem tudtak – és feltehetően nem is akartak – beépülni a települések életébe, mindvégig világosan elkülönülő közösséget alkottak, még akkor is, ha tevékenységük révén mindennapos és szoros kapcsolatba kerültek a falvak, mezővárosok, városok lakóival.” (Szarvas 2000. 383.)

Nem látok alapvető ellentmondást a két leírás között: egy-egy település zsidóságának integrációja, attitűdje, vallási, nyelvi, identitásbeli sajátosságai nagyban függenek a régiótól és a vizsgált korszaktól. A zsidóság már a honfoglalás kora óta jelen volt a Kárpát-medence soknemzetiségű, sokszínű népességében, és mindig is jellegzetes kulturális és vallási jegyekkel bírt. Azonban nemcsak „alulnézetből” voltak sokáig jól elkülöníthető csoport, hanem „felülnézetből” is, hiszen egészen a 19. század végéig különféle korlátozások között kellett élniük. Ennél persze jóval összetettebb a magyar zsidóság történelme, hiszen sokféle vallási irányzatot követtek, amelyek közül némelyik zárkózottabb volt, de például a 19. századi Pest (akárcsak más nagyobb városok) zsidóságának jelentős része már igyekezett teljesen beolvadni a többségi társadalomba.

Igaz az is, hogy a zsidóság nagyon fontos szerepet játszott a kereskedelemben és a gazdaságban – majd a 19. századtól kezdve a kapitalista gazdaság kialakításában is –, és emiatt állandó és szoros kapcsolatban álltak a helyi nemzsidókkal, elvégre mindkét fél egymásra volt utalva ezekben a folyamatokban. Ez a fajta együttélés a középkortól kezdve megvolt, épp ezért az egyetlen állítás a két idézetből, amivel nem tudok egyetérteni, az az, hogy társadalmilag nem tudtak vagy nem akartak beépülni a települések életébe. Hiszen Szarvas Zsuzsa is arról ír, hogy fontos szereplői voltak a gazdasági életnek, és ily módon a társadalomban is megvolt a helyük. Ezt egyébként a saját kutatásom is alátámasztja: szinte nem volt olyan település Pest megyében (amelynek történetéről a doktori kutatásomat végeztem), ahol ne lett volna legalább egy-két zsidó család, akik egészen a holokauszt időszakáig teljes értékű tagjai voltak a helyi társadalomnak.

1. A Holokauszttörténetek borítója a Park kiadó promófotóján, 2. Portréfotóm 2015-ből, amit Fourtuna nevű együttesünk részére készíttettünk (készítette: Csányi István), 3. 2021 augusztusában a gödöllői Művészetek Házában, miután megkaptam a polgármesteri ezüstérmet helytörténeti kutatásomért.

Mennyire követed a néprajzi kutatásokat, publikációkat, amik a magyarországi zsidókkal kapcsolatban a közelmúltban megjelentek? Találkoztál-e mostanában olyan publikációval, melyet jó szívvel ajánlanál a blog olvasóinak is?

Töredelmesen bevallom, hogy kutatói munkám szempontjából eddig sokkal inkább a külföldi szakirodalomra kellett fókuszálnom (tekintve, hogy doktori témám a holokauszttúlélők kárpótlása volt, amellyel idehaza igen kevesen foglalkoztak, jelenleg pedig egy nemzetközi kutatási projektben veszek részt). Ettől függetlenül azonban a fontosabb publikációk híre hozzám is eljut természetesen. A közelmúlt egyik szélesebb közönséget célzó ismeretterjesztő könyve a témában Czingel Szilviáé: Ünnepek és hétköznapok – Zsidó vallásnéprajz a Kárpát-medencében. Bár nem kimondottan néprajz, azonban igen közel áll hozzá Cseh Viktor monumentális műve: Zsidó örökség – Vidéki zsidó hitközségek Magyarországon.

A Holokauszttörténetek már Facebook-oldalként is sokat tett a népirtással kapcsolatos társadalmi attitűd formálásáért, idén májusban pedig könyv formájában is megjelennek a történetek. Miért érezted úgy, hogy most jött el az ideje a megjelenésnek?

Annak idején, amikor elindítottam a Facebook-oldalt, reméltem, hogy idővel kialakul majd egy nagyobb olvasótábor – ez szerencsére mára felülmúlta kezdeti várakozásaimat. A könyv gondolata az elejétől fogva bennem volt, de úgy voltam vele, hogy egy elsőkönyves szerző sokkal könnyebben „eladhatja” az ötletét egy nagyobb kiadónak, ha bizonyítani tudja, hogy van igény és érdeklődés a munkája iránt, és mi lenne erre jobb visszajelzés, ha nem a közösségi médián való aktivitás?!

Tehát egyfelől ez a megfontolás is a háttérben volt, másrészt pedig egy „szerencsés véletlen”, méghozzá az, hogy 2020-ban Kovács Éva, a bécsi Wiesenthal Intézet igazgatóhelyettese beajánlott maga helyett, hogy írjak utószót Judy Batalion Partizánnők című művéhez. A könyv a Park Kiadó gondozásában jelent meg, így kerültem kapcsolatba Vonnák Diával, aki akkor a kiadónak dolgozott. Idővel megpendítettem a Holokauszttörténetek kötet ötletét, és szerencsésnek mondhatom magam, mert a Park munkatársai egyből felkarolták azt, és minden segítséget megadtak a kiadáshoz.

Természetesen ez mind számomra, mind a Holokauszttörténetek projekt számára hatalmas lépés: nekem megjelenik az első könyvem, a korábban pedig csak virtuális formában létezett történetek fizikai formát is öltenek, és remélem, hogy így még több emberhez eljutnak majd! Valóban nagy a különbség a közösségi média és a nyomtatott könyv között: a könyv előnye, hogy itt megjelenhetnek az eredeti források, amiket a Facebookra például nem tudok feltenni, mert közlési díjat kellene fizetni értük. A könyv szövegén két csodás lektor dolgozott: Ádám István Pál kollégám szakmai, Zoltán Gábor pedig nyelvi szempontból ellenőrizte. Na és egyáltalán nem mellékes az sem, hogy a Park az egyik legnagyobb magyarországi kiadó, tehát sokkal szélesebb közönséghez juttatják majd el a könyv hírét, mint én egyedül tudtam a Facebook-oldalét. Mindemellett természetesen nem fogom megszüntetni az aktivitásomat a közösségi médiában sem, hiszen ott sokkal szabadabban tudok megosztani tartalmakat.

Milyen szempontok vezettek a könyvvé formálás során?

A könyvet a kezdet kezdetétől ismeretterjesztőnek szántam. Ugyanis megvan annak a maga szépsége, hogy egy kutató konferenciákon ismerteti legutóbbi eredményeit 10–20 kollégájával, vagy megírja ugyanezt egy szakfolyóiratba, azonban a tudománynak nem csak erről kell(ene) szólnia. Én erősen hiszek abban, hogy a tudomány a társadalomnak is szól, azt kell(ene) formálnia, és nem tartom előrevezetőnek az elefántcsonttoronyba zárkózást. Kiváltképp ha olyan témáról van szó, mint a holokauszt, amelynek tanulmányozása jelentősen hozzájárulhat egy békésebb, elfogadóbb társadalom kialakításához. Épp ezért nem is volt kérdés, hogy nem szakkönyvet fogok írni – és ezért kértem legjobb barátnőm, Miklós Anikó segítségét a források válogatásában. Mivel ő nem történész, laikus szemmel nézte végig és választotta ki azokat a forrásaimat, amelyek a hozzá nem értők számára a legérdekesebbek lehetnek.

Ezen túl természetesen az is vezérszál volt, hogy a holokauszt magyarországi történéseinek minél szélesebb spektrumát bemutassam: tehát a bürokratikus antiszemitizmustól kezdve a kifosztáson, a munkaszolgálaton át a gettósításig, majd a hazatérő túlélők kárpótlásának nehézségeiig. Mivel a Facebook oldalam szabadon elérhető még olyanok számára is, akik nem regisztráltak a Facebookra, ezért a könyvbe sok olyan történetet beleírtam, amelyek a virtuális térben nem jelentek meg – ez nagyjából 2/3-a a teljes könyvnek.

Milyen aktivitások várhatóak a könyv megjelenésével kapcsolatban?

A könyv a Bookline és a Libri oldalain már előrendelhető, és előreláthatólag május 10-én kerül a boltokba. A bemutató a Margó Irodalmi Fesztiválon lesz május 13-án, délután fél 5-kor a Margit-szigeten. A Park Kiadó az Ünnepi Könyvhétre is szervezett egy dedikálást, ami június 11-én, 10.30-tól lesz. Ezen túl úgy néz ki, hogy a Gödöllői Városi Könyvtárban is lesz egy bemutató, ennek időpontja még egyeztetés alatt áll.

Kérlek, ossz meg a blog olvasóival egy történetet a könyvből, mely valamilyen oknál fogva különös jelentőséggel bír a számodra!

A hozzám legközelebb álló történet a Kaufer családé. Kaufer Ármin, felesége, Pollák Emma és Tibor fia Monoron éltek, ám az 1930-as évek végén a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság elkezdte zaklatni a családfőt: állampolgárságát bizonyító papírokat kértek be tőle. Állampolgársági bizonyítvánnyal akkoriban csak azok rendelkeztek, akik iparjogosítványt váltottak, ehhez ugyanis előfeltétel volt. Ráadásul az 1939-es zsidótörvény megtiltotta, hogy zsidók állampolgárságot szerezzenek. Kaufer Árminnak tehát bizonyítania kellett, hogy legalább két generáció óta minden felmenője Magyarország területén élt. Míg azonban ezeket a dokumentumokat beszerezték, a családot a KEOKH a hontalanok listájára tette és kiutasította az országból. Egy hajszál választotta el őket attól, hogy a magyar hatóságok 1941 nyarán Kőrösmezőre deportálják őket, ahonnét a kiutasított „hontalan” zsidók Kamenyec-Podolszkijba kerültek, és egy német bevetési csoport legyilkolta őket.

1944-ben a Kaufer házaspárt deportálták, mindketten életüket vesztették a holokauszt során, Tibor viszont túlélte a munkaszolgálatot, és később interjút adott a Steven Spielberg által alapított Visual History Archive számára, amelyben elmesélte családja történetét. Én azonban először a levéltári forrásokkal szembesültem a monori iratanyag kutatása során – és ez volt az első alkalom, hogy arcképeket találtam az iratokhoz csatolva, ami annyira megrázó volt, hogy azóta sem felejtettem el azt a napot.

1.Csellózás közben 😊 (akkori bandánk énekesnője, Soli Sabrina csinálta a fotót), 2. A “The Holocaust as Starting Point” című tanárképzés elején megrendezett fogadáson, 2020. február (előadó voltam Denisa Nešťáková barátnőmmel és kolleginámmal, aki a képet is készítette), 3. A bécsi Sacher cukrászdában a Wiesenthal Intézet konferenciája után, 2019 júniusában (a képet Laurien Vastenhout kolleginám készítette)

Idézetek:

• Bárth Dániel: Zsidók a XVIII. százdi Baján. Cumania 17. 2001. 127-146.
• Szarvas Zsuzsa: Kiskereskedők. In: Paládi-Kovács Attila – Sárkány Mihály – Szilágyi Miklós (szerk.): Magyar Néprajz VIII. Társadalom. Budapest, 2000. 362-389.

Olvasószerkesztés: Horváth Kinga, Leichter Lilla
Kiemelt kép: A Kaufer család tagjainak képei 1941-ből: Kaufer Ármin, Pollák Emma és Kaufer Tibor. (A kép Klacsmann Borbála tulajdona.)

A holokauszt áldozatainak digitális emlékezete

Látogatás egy fájdalmasan aktuális múzeumban: A háborús gyermekkor történetei a War Childhood Museumban