Látogatás egy fájdalmasan aktuális múzeumban: A háborús gyermekkor történetei a War Childhood Museumban

Az UNICEF legfrissebb jelentése szerint a lassan másfél hónapja zajló orosz-ukrán háború miatt az Ukrajnában élő gyerekek több, mint a felének kellett elhagynia az otthonát. Egy részük az ország kevésbé fenyegetett részein keresett menedéket, mások az országhatáron túlra menekültek. Ha csak a számokat nézzük, ez 4,3 millió gyereket érint. Az ő történeteik valószínűleg még évtizedekig formálódnak, míg az átélt traumák elbeszélhetővé válnak, ahogy ezt az időben és földrajzilag is közeli délszláv háború esetében láttuk. De mi köze a 30 évvel ezelőtti háborúhoz és Szarajevó ostromához az Ukrajnában zajló tragédiáknak? Leichter Lilla, az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának doktorandusza egy olyan utazáson járt, mely a világban zajló események miatt egyszerre szólt Bosznia-Hercegovina múltjáról és Ukrajna lehetséges jövőjéről.

Látszólag messziről indulok el, hogy aztán mégis egészen magától értetődő módon érkezzek meg a bevezetésben jelzett témához. Gyerekkorom egyik meghatározó felismerése volt, hogy ha egyszer már megismerkedtem a betűkkel, nem tudok rájuk nézve nem olvasni. Hasonlóképpen vagyok a néprajzzal is: bárhol járjak a világban, nem tudok teljesen megválni attól a néprajzos látásmódtól, melyet az egyetemi tanulmányaim során szívtam magamba. Olyan ez, mint egy fényre sötétedő lencséjű szemüveg, amit a hétköznapokban szinte észrevétlenül viselek, de egy idegen környezetben mindig segít a dolgokat élesebben látni. Így van ez a nem kifejezetten szakmai célú utazások esetében is. Különösen érdekesnek szoktam találni a kulturális emlékezet változatos alakzatait és a múlt bemutatásának, bemutathatóságának módjait. Mert hol kezdi az utazó az ismerkedést egy idegen várossal? A piacon, a kocsmában és a múzeumban. Külföldön járva számos izgalmas, innovatív gyűjteménnyel és kiállítóhellyel találkozunk, melyek legtöbb esetben a múltat, néha azonban a valószínűsíthető jövőt is képesek megmutatni. Így éreztem magamat Bosznia-Hercegovinában is.

Alagsori menedék Szarajevóban a délszláv háború idején
(A Bosznia-Hercegovinai Történeti Múzeum kiállítása. A szerző fotója)

2022 márciusában Szarajevóba utaztam a családommal és természetesen a néprajzos szemüvegem ezúttal is jött velem. A több száz éves török uralomnak, az Osztrák-Magyar Monarchia évtizedeinek, a titoi Jugoszláviának és a délszláv háborúnak a nyomait egyaránt magán viseli a város, melyet méltán neveznek a kultúrák találkozópontjának. Utazásunk idején már 3 hete tartott az orosz-ukrán háború és ez rányomta bélyegét a hangulatunkra is, különös aktualitást adva a város 30 évvel ezelőtti ostromának és a szerb offenzívának, melynek nyomaiba minduntalan belebotlottunk. Képtelenek voltunk nem arra gondolni, hogy a lángokban álló Ukrajna jövőjét látjuk magunk előtt. A délszláv háború és Szarajevó több, mint három évig tartó ostroma még mindig ott van a házak falain tátongó golyónyomokban, a félig üres falvakban és a tragikus emberi sorsokban. A közelmúlt feldolgozása még közel sem ért véget, sőt! Valójában éppen, hogy csak elkezdődött.

War Childhood Museum: kezdetektől a szakmai elismerésig

Az utazás egyik kiemelkedő állomása volt a War Childhood Museum (Muzej Ratnog Djetinjstva), mely nem csupán a bemutatott anyag miatt, hanem muzeológiai szempontból is igazán korszerű. Bevallom, nem én vagyok az első magyar, aki a projektet és a kiállítást méltatja. A korábbi lelkes beszámolók közül Trembácz Éva 2017-es írását és Varga Benedek 2019-ben publikált alapos, érzékeny és mélyenszántó elemzését ajánlom az olvasók figyelmébe. (Varga 2019) Ugyanakkor több szempontból is újra aktuálissá vált a téma: a legkevésbé szakmai okot a saját utazásom szolgáltatja. Másrészt az orosz-ukrán háború árnyékában óhatatlanul is furcsa aktualitása lesz a délszláv háborúnak, mely időben és térben a másik meghatározó, hozzánk legközelebb eső fegyveres konfliktus volt az elmúlt évtizedekben. Harmadrészt a WCM kijevi munkatársainak és anyagának sorsa is kétségessé vált az ukrajnai háború miatt. Általában véve pedig a gyermekkor ábrázolása a muzeológiának egy érdekes, speciális területe (Molnárné Aczél 2019. 357–359.) A hamarosan megnyíló Néprajzi Múzeumban is külön szekciót szentelnek a gyermek- és ifjúkorhoz tartozó anyagoknak, így érdemes figyelemmel kísérni, milyen korszerű megközelítések, újítások bukkannak fel ezen a téren. 

Képek a War Childhood Museum jóvoltából

Néprajzosként különösen érdekesnek és fontosnak tartom az alulról induló kezdeményezéseket, az organikusan szerveződő társadalmi vállalkozásokat figyelemmel kísérni. A War Childhood Museum éppen így alakult: Jasminko Halilović író, a múzeum alapítója és ügyvezető igazgatója 2010-ben az egyik közösségimédia-felületen tette fel a kérdést, hogy másoknak mit jelentett gyerekként átélni a háborút. A szerző a kapott válaszok és az azokból szárba szökkenő hosszas beszélgetések után, 2013 januárjában jelentette meg War Childhood címmel az anyagot. A kötetben több, mint 1000 rövid történet és számos illusztráció (fénykép, rajz, képeslap, naplóbejegyzés, kézzel írott levelek másolata stb.) kapott helyet Bosznia-Hercegovinában és a diaszpórában élőktől egyaránt. A szerző nem sokkal korábban, 2012-ben vázolta fel a későbbi múzeum koncepcióját, melynek végül 2015-ben indultak meg az előkészítő munkálatai.

Hihetetlen gyorsasággal kezdődött el a tárgygyűjtés, mely ma a világon a legnagyobb ilyen témájú, a háborús gyermekkort reprezentáló anyaggá nőtte ki magát. Mi sem bizonyítja jobban a múzeum koncepciójának, megvalósításának és az ott folyó szakmai munkának a kiemelkedő színvonalát, mint a 2018-ban elnyert Council of Europe Museum Prize. Ezt a különdíjat az Év Európai Múzeuma díj keretében 1977 óta ítélik oda azoknak az intézményeknek, melyek munkájukkal hozzájárultak az európai kulturális örökség mélyebb megértéséhez. A War Childhood Museum esetében külön kiemelték, hogy az alulról építkező kezdeményezés modellje önmagában is értékes megközelítési mód, melyet érdemes lenne alkalmazni más háborús konfliktusok feldolgozásának és megértésének esetében is.

Az állandó kiállítás tárgyai (A szerző fotója)
A szarajevói War Childhood Museum homlokzata (Facebook)

A War Childhood Museum tevékenysége nem áll meg az országhatároknál és a múzeum munkatársai számos párhuzamosan futó kutatási projektben vesznek részt. A tárgyak és történetek gyűjtését kiterjesztették más, fegyveres konfliktusok által sújtott térségekre is. Így indult meg néhány évvel ezelőtt a szíriai menekült gyerekek körében is a gyűjtés, aminek eredményei jelenleg a múzeumi térben némileg elkülönülve, de az állandó kiállítás koncepciója alapján megvalósítva, kamarakiállításként jelenik meg.

Egy másik, nemzetközi együttműködésben megvalósuló projekt célja, hogy feltárják a különböző totalitárius államok, diktatúrák zárt ajtói mögött megélt gyermeksorsokat és a háborús konfliktusok alatt átélt borzalmakat. Négy országban (Bosznia-Hercegovina, Csehország, Olaszország, Románia) gyűjtik a történeteket, melyek segítenek megérteni az egyik legkiszolgáltatottabb társadalmi csoport, a gyerekek helyzetét az önkényuralom és a háborús konfliktusok idején. Ezek alapján oktatási és érzékenyítő programokat dolgoznak ki, így az érintetteket direkt módon tudják segíteni saját traumáik megértésében. 

Azt, hogy a War Childhood Museum mennyire dinamikus, aktuális és reflektív módon közelít egy nagyon érzékeny társadalmi jelenségkörhöz, jól illusztrálja, hogy az egyik legfrissebb kutatási projektjük keretében 2020 óta az ukrajnai háborút átélő gyermekek narratíváit és az ezekhez kapcsolódó tárgyakat is gyűjtik. Mivel a muzeológiát hagyományosan egy lassabb műfajnak tartjuk, elképesztő a reakció, gyűjtés és feldolgozás gyorsasága.

2021-ben nyitották meg Kijevben az első kiállítást a Kelet-Ukrajnában gyűjtött anyagból, amelynek nem titkolt célja volt a puszta dokumentáláson túl az is, hogy az érintett gyerekek számára megkönnyítse az események feldolgozását és éreztesse velük: nincsenek egyedül.

Az elmúlt hetekben kibontakozó orosz-ukrán háború miatt a War Childhood Museum ottani munkatársainak is menekülniük kellett. Jasminko Halilović személyesen utazott Kijevbe és hozott magával 36 tárgyat, de a gyűjtemény nagy része Ukrajnában maradt és csak bizakodni lehet, hogy nem esik bántódása. Ugyan az 1954. évi hágai konvenció háború esetén egyértelműen a kulturális javak védelmére szólít fel, jelenleg egyáltalán nem érezhetjük biztonságban az ukrán művészeti, világörökségi és muzeális kincseket. (Magyar nyelvű cikkek a témában például itt, itt és itt olvashatók.)

Múzeum testközelben

De milyen is ez a sokat méltatott, nemzetközileg díjazott múzeum a látogató szemszögéből? Elhelyezkedését tekintve a frekventált történelmi belvárostól kicsit távolabb fekszik, de jól megközelíthető. Maga az épület egy belső udvarban búvik meg, alig utal valami arra, hogy a szűk sikátoron belépve mi vár az emberre. A munkatársak kiváló angolsággal üdvözlik a látogatót és ismertetik meg a múzeum történetével, a kiállítás koncepciójával. Az ablaktalan, monokróm színvilágú kiállítótérben nincs semmi, ami elvonná a figyelmet a kiállított tárgyakról. Szinte bunkerszerűen félhomályos, zárt, koncentrált és csupasz a belső tér. Az egész tárlat hasonlóan letisztult, szinte puritán, világos és érthető szisztémát követ: 1 vitrin – 1 tárgy – 1 történet. Nincs semmi sallang, semmi modorosság.

ICAR konzervdobozok: “Olyan emléktárgyakat akartam megtartani, ami Jugoszláviában egy teljesen új dologra utalt – a humanitárius segélyre. Akkoriban nevettünk rajta, mert azt gondoltuk: persze, hétfőre minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Valójában emiatt tartottam meg az első konzervet. De a krízis nem múlt el hétfőre és újabb konzervek jöttek és hamarosan olyan dolgokat ettünk, amelyeket sosem láttunk korábban Jugoszláviában. Ez remek oknak bizonyult a csomagolások és konzervek gyűjtésére. Még egy emlékművet is állítottunk az ICAR konzerveknek Szarajevóban, de már csak kevesen emlékeznek, hogy valójában három különböző típusú konzerv létezett. Az ilyen részletek miatt bizonyult a gyűjtés az emlékeink megőrzése járható útjának” Filip Andronik, 1981. (Facebook, a szerző fordítása)

Az egyes tárgyakat felajánlók szavai egyes szám első személyben olvasva olyan érzést keltenek, mintha szemtől szembe állnánk velük és úgy mesélnék el életük tragédiáját. Nagyon egyedi, konkrét történeteket látunk, mégis jól érzékelhető közös tapasztalatok, hasonló érzések világlanak ki mögülük. Visszatérő elemek az értelmetlen halál („rosszkor volt rossz helyen”), a sötétség motívuma, a felbomló szociális kapcsolatok, a várakozás bizonytalansága és a számlálhatatlan, hömpölygő idő, a dolgok, amik „olyanok, mintha,” de mégsem azok, amiknek lenniük kellene… Egy olyan gyermekkor nyomai, melynek az önfeledt játékról, tanulásról, első szerelemről kellett volna szólnia a háború helyett. Érződik minden elbeszélésből a normalitás iránti vágy egy abnormális élethelyzetben. A Szarajevót körülvevő hegyekből 3,5 éven át lőtték a várost – ez egyszerűen túl hosszú idő ahhoz, hogy az emberek megálljanak és kivárják a végét. Élni kell, még ha takaréklángon is, pincékben és alagsorokban rejtőzködve, segélyszállítmányokra várva és nap mint nap az életért rettegve. Néha pedig lázadva, csak azért is felvéve egy élénk színű ruhát, mely bármikor a szerb mesterlövészek célpontjává teheti az embert.

Az a bizonyos türkizkék ruha (A szerző fotója)
“A testvérem” – aki rosszkor volt rossz helyen (A szerző fotója)

A több, mint 5000 darabos gyűjteményből körülbelül 50 darabot állítanak ki egyszerre. Ezek egy részét időről időre cserélik, így biztosítva, hogy valamennyi történet láthatóvá és megismerhetővé váljon. Befogadói szemszögből ez jó döntésnek bizonyul. Ennél nagyobb volumenben a szenvedés, halál, tragédia – akármennyire is megbotránkoztató lehet beismerni – fásulttá és érdektelenné teszi az embert. Az elsőként megismert történetek erőteljes hatása elhalványul, repetitív szörnyülködéssé válik a kezdeti őszinte döbbenet. A múzeum kiállítása azonban olyan léptékű marad, hogy a látogató az elejétől a végéig képes rezonálni a bemutatott narratívákkal, érzelmileg bevonódni és egy koherens, világos emlékeztetővel visszatérni a normalitásként felfogott hétköznapokba: egyetlen gyermeknek sem szabadna átélnie mindezt.

Kicsi tűzhely: “Éreztük a halált. A testvérem kiment szedni egy kis füvet a papagájunknak, amikor egy mesterlövész egyenesen a szívébe lőtt. Csak 10 éves volt! A temetésére sem tudtunk elmenni. A világunk széthullott, amikor ez történt. Éreztük az életet. A húgom háború alatt született. Az alagsorban éltünk és hónapokig nem láttuk az eget, a Napot vagy az esőt… A húgom volt a megváltásunk és reményünk, az élet halál feletti győzelmének szimbóluma. Próbáltunk túlélni. A túlélés művészetének szimbóluma a háború idején egy kicsi tűzhely volt. Az apám csinálta 1993-ban, Szarajevóban. A középső része egy kuktából készült. A lábai fém pálcákból voltak, az ónból készült ajtó pedig egy ereszcsatornából, ami a bombázás alatt esett le egy épület tetejéről. Babot, tésztát, rizst, lencsét és korpás kenyeret főztünk benne. Használtuk melegedésre is, és számos könyvvel, újsággal, parkettával és cipővel tartottuk életben a lángot. Mindezek örökre megváltoztatták az életünket.” Sanja Stevanović-Martinović, 1979.  (Facebook, a szerző fordítása)

Művészi ábrázolás és dokumentálás között

Ha nincs is lehetőség ellátogatni a múzeumba, a szarajevói gyerekek háborús tapasztalatai és az átélt események hatásai megismerhetőek más forrásokból is. A Cseke Eszter és S. Takács András által forgatott dokumentumfilm-sorozat, az On The Spot 8. évada Az ellenség gyermekei címmel 2017-ben került adásba. Ennek egyik epizódjában olyanok szólalnak meg, akik kisiskolásként élték át Szarajevó ostromát. A film elején néhány vágóképen a múzeum épülete és kiállításának pár részlete is látszik. A kamera hosszasan időzik egy pár balettcipőn, melyeknek egykori gazdája, Mela Softić az epizód egyik központi karaktere. Ottjártamkor a muzeológusokkal beszélgetve kiderült, hogy Mela cipői a tárlat kiemelt, állandó darabjai, így ezeket sosem cserélik le.

Ballet 1994. “Amikor beiratkoztam balettra, persze szerettem volna lábujjhegyre állni. És nem is tudom, hogy bírtam kivárni, míg 10 évesen megkaptam az első spicc cipőmet! Mindenki “igazi rózsaszín spicc cipőt” kapott, kivéve engem. Én fehéret kaptam. Ezért szomorú voltam. És féltékeny. Aztán a tanárom elmagyarázta, miféle spicc cipők ezek. Azt mondta, ezek szarajevói spicc cipők. A háború kezdetéig a városban készítették őket. Azoknak a növendékeknek szánták, akikből aztán a Szarajevói Nemzeti Színház príma balerinái lesznek, ha ezekben gyakorolnak. Olyan spicc cipők voltak, melyeket soha többé nem készítenek. Nem lettem a Szarajevói Nemzeti Színház príma balerinája. Az életem más irányba haladt. A balett iránti szeretet azonban megmaradt. A szarajevói spicc cipőimet azóta is kitüntetett helyen őrzöm.” Mela Softić, 1984 (Facebook, a szerző fordítása)

2022. március 26-án vált elérhetővé a DW Documentary Youtube-csatornán egy dokumentumfilm, mely hasonló témát jár körbe: Gervasio Sánchez, spanyol újságíró 25 év után visszatért az egykor ostromlott Szarajevóba és felkereste az akkor készített képein gyerekként szereplő felnőtteket. A film címe „Postwar Album. Children of Sarajevo” és egyszerre szól arról, milyen volt gyerekként átélni az ostromot és arról, hogyan lehet felnőttként megbirkózni a trauma fizikai és mentális terheivel.

Epilógus

Közhely, bár helytálló, amikor az Ukrajnában dúló háború következményeit a sajtó beláthatatlannak vagy felfoghatatlannak írja le. Azonban a néprajzos szemüvegemen keresztül vizsgálva a helyzetet és látva a War Childhood Museum kiállítását, kicsit élesebben rajzolódik ki a várható jövő: a nagypolitikai érdekeknek kiszolgáltatott ártatlan áldozatok milliói, kényszerpályára állított generációk és olyan kollektív társadalmi traumák, melyek még évtizedekig kísértenek minket. Mégis úgy érzem, a WCM és a hozzá hasonló kezdeményezések egy új, egyre erősödő hangot jelenthetnek az emlékezetpolitikában és a segítségükkel nem csak tanítani, hanem egyidejűleg gyógyítani is lehet a társadalmat. 

Eredetileg egy könnyed, felszabadult beszámolót szerettem volna írni arról, hogyan utazik a néprajzos, ha éppen nem kutat vagy tart előadást valamilyen konferencián. Bosznia-Hercegovina jelenét érezhetően meghatározza a 30 évvel korábbi délszláv háború – a szomszédunkban dúló háborús konfliktus árnyékában pedig tragikus aktualitást nyer ez az olvasat.

Felhasznált irodalom:

• Molnárné Aczél Eszter (2019): Mindent a gyermekről? – Egy időszaki kiállítás tanulságai. In: Molnárné A. E. – Dománszky Gabriella (szerk.): Tanulmányok Budapest múltjából XLIII. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest. 357–366.
• Varga Benedek (2019): 1425 nap. A Háborús Gyermekkor Múzeuma Szarajevóban. Múzeumcafé 73. 70– 93.

A képek egy része a War Childhood Museum nyilvános Facebook-oldaláról származik, másik részük a szerző saját felvétele.

Szerző: Leichter Lilla