Hogyan nézett ki eleink portája a XX. század eleji Ugocsában? – interjú Kész Barnabással

Ugocsa egykor a történelmi Magyarország legkisebb vármegyéje volt, ma Ukrajna, Románia és Magyarország osztozik a területén. Kárpátalja részeként a XX. században sokszor került a figyelem középpontjába és vált sorsdöntő politikai döntések tárgyává. De tudjuk-e, hogy a nagy történelmi eseményeken túl milyenek voltak az ugocsai emberek hétköznapjai? Milyen volt 100 évvel ezelőtt az ugocsai falusi udvar, a kert, a lakóház, s ezeknek milyen egyedi vonásai voltak? Dr. Kész Barnabás néprajzkutató, történész, hagyományőrző, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára vezet minket körbe képzeletben az egykori parasztportán, invitál be az akkor élt emberek otthonába és mutatja meg, hogy a néprajztudomány klasszikus témái mennyi izgalmas, új eredménnyel szolgálhatnak napjainkban is.

Mi ösztönözte arra, hogy történelemmel, néprajzzal, s azon belül is az ugocsai paraszti tárgyi kultúrával foglalkozzon? 

Gyermekkorom óta magától értetődőnek tűnt, hogy történelemmel foglalkozzak. Édesapám is történelemtanár volt, és sokszor nézegettem, olvasgattam a polcán lévő könyveit. Hamar megszerettem a történelmet, elsősorban a magyar történelmet, így nem volt kérdés számomra, hogy a középiskola befejezése után milyen pályán induljak el. Az Ungvári Nemzeti Egyetemet végeztem el, és történelemtanárként helyezkedtem el Salánkon. Idővel a néprajzhoz is közel kerültem: egyrészt érdekelt a helytörténet, másrészt pedig feleségem, Kész Margit néprajzkutató megismertette velem a néprajz „kulisszatitkait.” Rájöttem, hogy a vidékünkön rengeteg érték, kincs lapul, melyet vétek lenne nem dokumentálni. Így kezdtem el a tárgyi néprajzzal foglalkozni, később pedig az ugocsai magyarság tárgyi kultúrájával kapcsolatban írtam meg a doktori disszertációmat a Debreceni Egyetemen.

A tárgyi néprajz területén belül mi tartozik a szűkebb érdeklődési köréhez, kutatási témájához?

Az egykori Ugocsa területét választottam kutatási területemnek. Ugocsát korábban Nagyszőlősi járásnak nevezték, nemrég viszont a Beregszászi járáshoz került egy közigazgatási reform keretében. Az ugocsai járások magyar falvai érdekelnek, s azon belül is a szülőfalum, Salánk, amelynek igen gazdag történelme van. Salánkon több archaikus tárgy, munkaeszköz és különböző népviseleti elem található. Valójában mindig éppen az érdekel a legjobban, amivel az adott pillanatban foglalkozom a témán belül.

Takaros körtornácos ház, 2021 (Fotó: Kész Barnabás) Bádogtetős görög-katolikus ház, 2021 (Fotó: Barta Vince)

Milyen volt a XX. század elején kívülről egy ugocsai parasztporta? Volt-e a kapuknak valamilyen egyedi sajátosságuk?

A hagyományos falvak úti falvak voltak, viszont Salánk esetében orsós településről beszélünk, ami azt jelenti, hogy a központban – a templom környékén – az út kiszélesedik, a telkek pedig párhuzamosan helyezkednek el. Ezek a porták a XX. század elejére kb. 50 ár (azaz 5000 négyzetméter – a szerk.) keskeny szalagtelkekre osztódtak fel, amelyen volt az udvar, a ház, a gazdasági udvar és a kert. A porta eleje volt a legfontosabb, hiszen ezt látta mindenki. Itt volt az árok (sánc), a kapu – a porta címere – és a lóca. A salánki kapuk nagy része fedeles kiskapu volt, faragott díszítéssel. Ennek már nincsenek látható nyomai, de Tiszapéterfalván vannak említések az ilyen kiskapukról. Korábban ezek palánkból, deszkából készültek és tulipános díszítéssel faragták ki a kapufélfát. Ismert egy másik kapufajta, a tőkés– vagy tönköskapu, ami hasonlóan működött, mint a gémeskutak ostora: a felső gerendát egy nagy tuskós tölgyfa alkotta, amelyre a sövényből, lécekből készült falazatot erősítették, s a tuskó ellensúlyozó szerepének köszönhetően kifordítható volt a kapu. 

A kerítés fűzfafonalból, kukorica-, illetve napraforgókóréból készült. Az utóbbi körülbelül egy évig tartott ki. Az sem volt egyedi, ha a porta kerítés nélkül maradt és csak a mezsgye jelezte, hogy hol a határ. A XX. század derekán már drótból és lécből készültek ezek a kerítések.

Ha képzeletben belépünk a kapun és körbenézünk, mit látunk? Hogyan helyezkedett el a lakóház, az udvar és a kert?

Hagyományosan az udvar elején – a ház és a kapu előtt – a kiskert (virágoskert) volt látható, az utcához egészen közel helyezkedett el a gémes- vagy kerekeskút. Az udvar két részre oszlott Ugocsában: első udvarra (tiszta udvar) és hátsó udvarra (gazdasági udvar). A ház, ami összekötötte a két udvart, hosszában helyezkedett el az egyik telekhatáron, ami azért volt fontos, hogy a keskeny telken a szekér közlekedni tudjon. Az első udvaron állt egy-két eperfa, diófa, illetve a kút. Ma már – sok helyen – szőlőlugasok fedik be az udvarokat. A szőlőlugas árnyékot adott, s a helytakarékosság szempontjából is praktikus volt. Ez a megoldás azért alakult ki, mert mikor 1944-ben bevonultak a szovjetek és 1945-ben a Szovjetunióhoz került Kárpátalja, elvették az emberektől a szőlőiket. Mivel sokan szerették a szőlőt, illetve a bort, ezért magas lugasra felvezetett szőlőtőkéket telepítettek.

Az első és hátsó udvart kerítés választotta el egymástól. A ház mögött gazdasági épületek sorakoztak: lóistálló, tehén-, disznó-, tyúkól és tárolóhelyiségek. Érdekesség, hogy míg Ugocsa más falvaiban az ól/istálló külön épült a háztól, Salánkon és Szőlősgyulán hozzáépült a ház hátsó falához. A tehénólban és a lóistállóban jászol volt, oda kötötték be az állatokat. A padláson egy „szénalehajító lyuk” s alatta egy ketrec (vagy kec) helyezkedett el, ahova ledobták az egy napi takarmányt, illetve ide tették az újszülött borjút is. Az udvar felől volt egy „padlás feldobó lyuknak” mondott ablak vagy ajtó, amin keresztül feldobták a takarmányt. Jellegzetes még a pajta, melyet Kárpátalján csűrnek neveznek. A csűrt inkább hosszában építették a keskeny telkek miatt, de volt példa a keresztcsűrre is. Ez az építmény választotta el az udvart a kerttől. Ha rossz volt az időjárás, akkor a csűr placcán (szérű), ha kedvező, akkor sok helyen a csűr mögött csépeltek. Salánkon – mivel nem győzték kézzel kicsépelni a rengeteg búzát – a XX. század elején már lóval taposták ki a kalászokat. A szalmát kazalba szedték, a széllel kitisztított gabonát pedig a hombárba (deszkaépítmény), másnéven a szuszékba vitték. Ezen kívül a kamrában, illetve a tornác végében tárolták a terményt. A gazdasági épületeket lezárta néhány szénakazal, galambdúc, kutyaól és a trágyagödör, amely az istálló mögött helyezkedett el és sokáig mellékhelyiségként is szolgált. A XX. század elején terjedtek el a kerti-udvari illemhelyek.

1. Gémeskút, 2. Tehénól, 3. Fából ácsolt disznóól karámmal, 4. Búbos kemence udvari sütőházban, 5. Tyukól Fotók: Kész Barnabás, Az ugocsai parasztporta. Hagyományos építkezés Salánkon. In: Értékek és kihívások II. Szerk. Gazdag Vilmos – Karmacsi Zoltán – Tóth Enikő. Ungvár, 2016.)
6. Padlás feldobó lyuk, 7. Faragott faoszlopos tornác, 8. Áttört faragású tornác feljárata, 9. Abora, 10. Szénalehajító lyuk és a ketrec (Fotó: Barta Vince)

Milyen anyagokból épültek és hogyan néztek ki a korabeli paraszti lakóházak?

A korabeli ugocsai házak sárból (pacsit), később vályogból épültek, melyeknek favázuk volt. A faváz a falat, a tetőt és a tetőt tartó oszlopokat jelentette. A ház fala először úgy épült, hogy a tartógerendákba függőleges cölöpöket ácsoltak bele és ezt fonták be fűzfával, pacsittal, majd betapasztották és kimeszelték. A 19. században már voltak vályogházak, de ezeknek nem volt fundamentum alapjuk, csak később jelent meg a kőalap. A szalma- vagy zsúpfedeles tető később átalakult fazsindelyes tetővé, a XX. század elejétől pedig elterjedt a cserépzsindelyes tető. Mivel Salánkon a kévéket lovakkal taposták, ezért a szalma összetört, s nem lehetett összekötve felrakni, tehát nem zsúptetőt csináltak, hanem az összetört szalmát villával rakták fel a tetőn lévő faszegekre. 

Ezeknek a lakóházaknak további jellegzetessége volt a tornác, melyet Kárpátalján faragással díszítettek. Azért építették ezeket a tornácokat, hogy nyugodtan el lehessen menni a hátsó udvarra, még akkor is, ha éppen esik az eső. Először csak az eresz épült ki, majd a XX. századra megjelentek a faragott tornácok, melyekbe tulipán-, szív- és egyéb motívumokat faragtak. Ezek a jellegzetes tornácok a mai napig megtalálhatóak egy-egy portán. 

A ház első szobából (Salánkon: tisztaszoba, elsőház), középső helyiségből – ahol a kéményalja volt, s itt főztek – és hátsó részből, azaz kamrából állt. Pince nem nagyon volt a magas talajvíz, illetve a sokszor megáradt Borzsa folyó miatt. Csak az 1930-as évektől terjedtek el a pincék. 

Az első szoba hálószobaként funkcionált az 1930-as, 1940-es évekig bezárólag. Nyitott tűzhelyet használtak, tehát kandallót építettek, amely viszonylag nagy füsttel járt. Később csináltak egy kimenetet a kéménybe, s így már nem volt annyira füstös a helyiség, de így sem oldódott meg teljesen a probléma. A gazdák a XX. század derekán eltávolították a kandallót a hálószobából, ami így fűtetlen maradt. Ezután télen már nem tudtak ott aludni és berendezték tisztaszobának: a legjobb bútorokat, legszebb szőnyegeket, pokrócokat, terítőket, ágyneműket vitték be oda, s ebben a helyiségben legfeljebb a fiatal házasok vagy a vendégek aludtak. A lakók ezután a kamrát használták hálószobának és sokszor ott is ettek.

A középső helyiség nem volt lepadlásolva, s a nyitott kéményben füstölték a disznó kolbászát, sonkáját, szalonnáját, illetve itt sütöttek, főztek szintén nyílt tűzhelyen. Amikor lepadlásolták a középső helyiséget, konyha lett belőle, s a család legfőbb tartózkodási helyévé vált. A pitvar valahol az egész középső helyiséget jelentette, Salánkon viszont csak a kéményaljának az udvar felé eső kis bejárati verandáját nevezték így. Ez általában fel volt szerelve vizeslócával, tükörrel, fésűvel és kendővel. A kamra is megváltozott, amikor a lakók átköltöztek oda. Használt bútorokkal rendezték be, illetve egy fűtőtestet helyeztek el, például egy fűrészporos kályhát. A tárolást ezután úgy oldották meg, hogy építettek hátul egy tárolókamrát, s a gabonát kivitték a tornác végére vagy a szuszékba. A disznóvágás után, míg nem volt nagyon meleg, a füstölt dolgokat a padláson tárolták, a zöldség és bor tárolását pedig a pincék megjelenése oldotta meg. Összefoglalva az elhangzottakat: egy tipikus ugocsai ház a XX. század elején háromosztatú, tornácos, vályogfalú és szalmatetős volt.

Az említett háromosztatú parasztházakban ekkor mi biztosította a világosságot és a meleget?

A jó szigetelés végett kicsi ablakokkal és ajtókkal rendelkezett a lakóház, ezért elég sötét is volt. A világosságot először a nyitott tűzhely, mécsesek, majd a XX. század elején elterjedt petróleumlámpa biztosította. A petróleumlámpát egészen az 1960-as évekig használták. A fűtést a kandalló, kemence, később pedig a takaréktűzhely oldotta meg. A kemencét, mikor kitették a konyhából, a tornác végén vagy az udvar sarkában állították fel és egy sütőházat építettek belőle, melyből később sok helyen nyárikonyha épült. A takaréktűzhely eleinte lehetett csikóspór – bádogból készített hagyományos tűzhely –, aztán megjelent a XX. század második felében a fehér zománcos takaréktűzhely is. Az első szoba sokáig fűtetlen volt, de később elkezdtek csempekályhákat berakni oda. A hátsó helyiségben pedig – ahogy már említettem – valamilyen olcsó fűtőeszköz, fűrészporoskályha, csempespór volt. 

Miben különbözött egy szegényparaszti és egy módosabb paraszti porta?

Ha felmentünk az udvarra, már rögtön látszott, hogy az egy módos paraszt, középparaszt, vagy egy szegényparaszt háza. Számított a ház mérete, illetve hogy mivel volt fedve: ha fazsindellyel vagy cserépzsindellyel, akkor ott egy módos gazda lakott, ha szalmával, akkor az egy szegényebb paraszt háza volt. A faragott tornácok szintén mutatták a rangot, s a bádogtető megintcsak egy státuszszimbólum volt, ahol a szellőzőnyílásokon a katolikusoknál keresztdíszt, a reformátusoknál pedig – kis nyárson kiformázva – csillagot helyeztek el. A módosabb házaknak magasabb volt az alapjuk, akár kőfundamentummal rakva. A hagyományos palánkkapu – amit vastag tölgyfa deszkákból ácsoltak – a módos portákon volt. A szegény portákon fonott pacsitkerítést vagy később, a XX. század elején, valami silány drótkerítést alkalmaztak. Az udvar előtt lévő híd és a lóca is tükrözte a gazda rangját. A gazdasági épületeknél meg lehetett figyelni, hogy hány jószág, hány tárolóhelyiség volt stb. A lakóházban a bútorok, a mestergerendák – ami hosszában futott és tartotta a keresztgerendákat – mutatták, hogy mennyire módos vagy szegény a paraszt.

1. Szomjas bakák. Életkép a második világháborúból, Verbőcről,
2. Városi rokonokkal, Szőlősgyulán (Fotók: Kész Barnabás, Az ugocsai parasztporta. Hagyományos építkezés Salánkon. In: Értékek és kihívások II. Szerk. Gazdag Vilmos – Karmacsi Zoltán – Tóth Enikő. Ungvár, 2016)
3. Gazdasszony mangalicákkal (Salánk) Letűnt idők nyomában. Képes időutazás a régi Kárpátalján. Szerk.: dr. Kész Margit, Molnár Eleonóra. Kárpátaljai Népfőiskolai Egyesület – Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, 2013. 28.

Sok minden elhangzott az ugocsai magyar parasztporták kapcsán. Volt-e valamilyen különbség vagy hasonlóság egy magyar parasztporta és egy szláv parasztporta között? Ha volt, ez miben nyilvánult meg?

A kérdéssel kapcsolatban egy eddig nem említett, Ugocsa-szerte elterjedt építményt érdemes kiemelni – az aborát. Ez egy olyan szénatároló, amelynek teteje fel-le ereszthető volt, és a tetőt négy oszlop tartotta. Az abora egyaránt megfigyelhető a románoknál, a ruszinoknál és a magyaroknál is – ez a széleskörű alkalmazás erős interetnikus kapcsolatokat jelez. 

Milyen főbb sajátosságai voltak az ugocsai parasztházaknak, amelyek eltértek Magyarország más területeinek parasztházaitól?

A Kárpát-medence tulajdonképpen felosztható jellegzetes háztípusok szerint is. A székelyek például inkább fából építkeztek. Az erdélyi háztípusra jellemző, hogy egyben van a főző és háló rész, illetve gyakoribb a hideg, fűtőtest nélküli szabadpitvar. Az alföldi ház sajátossága a meleg és kemencés konyha. Ugocsa és a kárpátaljai részek határterületet képeznek az északi, a keleti (erdélyi) és az alföldi háztípus között. Ha az ugocsai háztípust valamelyikhez hasonlítani kellene, akkor a szamosihoz hasonlítanám leginkább. 

Fontos megemlíteni, hogy az itteni parasztember számára a föld, a jószág volt a gazdagság tárgya, valamelyik vidéken meg a díszes viselet, ahol azt mondták: „hadd korogjon, csak ragyogjon.” Nálunk nem díszes viselet, hanem sok jószág volt, sok földdel rendelkeztek a gazdák és ebben látták az életük, a munkájuk értelmét.

Dr. Kész Barnabás néprajzkutató, történész, hagyományőrző, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola oktatója

Szerző: Barta Vince
Szöveggondozás: Leichter Lilla 
Az interjú az ELTE BTK Néprajzi Intézetének Néprajz és média kurzusára készült, a szerző az egyetem hallgatója. 

Borítófotó: Városi rokonokkal, Szőlősgyulán (Fotók: Kész Barnabás, Az ugocsai parasztporta. Hagyományos építkezés Salánkon. In: Értékek és kihívások II. Szerk. Gazdag Vilmos – Karmacsi Zoltán – Tóth Enikő. Ungvár, 2016)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: