Horváth-Bálint Petra tíz éven át tartó kutatásának eredményeként 2019-ben védte meg a Mindennapi élet Heves és Külső-Szolnok vármegyében (1750–1850). Büntetőperek történeti néprajzi vizsgálata című doktori értekezését. Sáfár Anna egy késő délutáni videóhívás során beszélgetett Petrával, aki bepillantást adott a vármegyei büntetőperek és tanúvallomások világába, amelyek alapján megismerhetjük a korabeli mindennapi élet egyes elemeit, a közösségi és családi életet, sőt egészen az egyéni életvilágok rejtett zugaiba is betekinthetünk. Hogyan eleink? interjúsorozatunk záróakkordja következik.
Hogyan működött a 18–19. században a büntetőbíráskodás az általad vizsgált Heves és Külső-Szolnok vármegyében?
A kutatásom során a fókuszban az úriszéken tárgyalt büntetőperek feltérképezése állt, így maga a büntetőbíráskodás működésének bemutatása egy különálló feladat lenne. Bár készültek nagy összefoglalások az úriszék működéséről általában, konkrétan Heves és Külső-Szolnok vármegye önálló bemutatása eddig nem történt meg. Ez azt jelenti, hogy pontosan nem tudjuk, hogyan működött a büntetőbíráskodás és a lejegyzett bűnperekből pedig nem derülnek ki a körülmények: hányszor tartottak a vármegyében úriszéket, kik voltak jelen, hogyan zajlott a kihallgatás stb.
A szakirodalomból ismerjük, hogy ebben a korszakban, Heves és Külső-Szolnok vármegyében – melynek központja Eger volt – az „egyház a legfőbb földesúr” jelszó érvényesült, tehát a mindenkori püspök, majd érsek volt az, akinek a keze alá tartozott az úriszék vezetése is. Ami a mindennapi élet kutatásának szempontjából talán fontosabb tényező, hogy tudjuk, az úriszék nagyon lassan és vontatottan működő intézmény volt, ritkán ült össze, előfordult, hogy egy évben csak egyszer-kétszer. Az emberek emiatt nagyon sok időt töltöttek fogdában, hiszen a korra jellemzően minden vádlottat előzetesen fogdába, áristomba vittek. Volt, aki egy évig is ott tartózkodott, majd ügyük tárgyalását követően még letöltötték azt is, amit kiszabtak rájuk. Ezért találkozhatunk az úriszéki iratok között például olyan kérvényekkel, amelyekben családtagok könyörögnek, hogy engedjék ki a fiaikat búza aratásra, vagy például találkoztam olyan irattal is, amelyben egy földesúr kérte ki írásban jobbágyát az elzárásból azzal az indokkal, hogy a szüret idejére szüksége lenne rá, ígérve, hogy a munka végeztével vissza is viszik.
Amit még szintén fontos kiemelni, hogy a korban hiába létezett egy hivatalos, egységes jogrendszer, valójában precedensek vagy egyedi megítélés alapján döntöttek egy-egy vádlott büntetéséről. Ezért lehetett az, hogy valaki lopásért két hónap bezárást kapott, másvalaki pedig egy évet. Úgy tűnik, hogy az eljárások nem voltak következetesek, mert bírótól, helyzettől és településtől függött a kimenetel, vagy egyáltalán az, hogy kit küldtek az úriszékre. Nagyon sok esetről nem is tudunk, mert a falusi bíróság helyben elintézte. Az érseknek is volt kijáró bírósága, amelyek végig mentek a falvakon, és ott helyben elrendezték az egyes eseteket. Így, ha nem került az úriszék elé egy ügy, akkor nem is tudunk róla, hiszen nem maradt írásos dokumentum utána.
1. XII–3b.17.(30.) (1780, Kerecsend): Pata Mihály gyilkossági ügye (vallomása, részlet), 2. XII–3b.9.(I.13a7.) (1765, Eger): Egy káromkodás esete, amelyben Szél Istvány édesapját szidja (részlet) 3. Milfait Ferenc betyár a kivégzése előtt (NM NY 26)
Mi számított bűnnek akkoriban, milyen bűncselekmény típusokkal találkoztál a peres anyagok vizsgálata során?
Hogy mi a bűn, és mi számít – vagy számított – bűnnek, nagyon relatív fogalom. A kutatásom során azt tartottam elsődlegesnek, hogy bár a peres iratokon keresztül a hivatalos bírósági eljárást látjuk, mindenképp a nép felől közelítsek. Engem leginkább az vonzott, hogy hogyan lehet megmutatni, hogy a közösség szempontjából mit jelent egy bűntett. Ez bizonyos esetekben összekapcsolódik és együtt mozog jogi és népi „szinten”, mint például a gyilkosságoknál, amit mind a közösség, mind a hivatalos jog egyértelműen elítélt. De volt, hogy azért került valaki bajba, mert ő úgy gondolta, hogy nem követett el bűnt, viszont a hivatalos nézőpont szerint igen.
A lopási eseteknél jól látszik a “Robin Hood szindróma”, miszerint ami jár nekem, azt elvehetem a gazdagtól, jelen esetben a földesúrtól, vagy egy nemestől. És ez a közösség számára is elfogadott volt. Mindezek mellett megjelentek olyan szokásokat vagy a jogi norma működését megmutató esetek, amikben például lopásukat azzal magyarázták az elkövetők, hogy csak annyit vettek le a körtefáról, amennyi a kezükben elfért, vagy az éhes gyerekükre utaltak. Ténylegesen jogosnak érezték tettüket és nem gondolták bűnösnek magukat. Ehhez hasonlóan gondolkodtak, ha valami értéket találtak, akár élő állatot vagy értéktárgyakat, pénzt stb. Annak megtalálásával már őket illette meg. Azonban, ha rajtakapták őket, s megtörtént a feljelentés, ezek az indokok a bíróság előtt sohasem működtek, s mindenkire kiszabták a maga büntetését.
Erőszakos bűnesetnél vagy gyilkosságnál is elfordulhatott, hogy a közösség hasonló módon nem ítélte el az elkövetőt a tettéért?
Igen, a közösség elfogadóbb volt abban az esetben, ha a tettes valamit bosszúból követett el, vagy például az elöljárókkal szemben alkalmazott fizikai vagy verbális erőszakot, de a virtuskodást sem ítélték el egymás között.
Egy másik fontos témakör is kapcsolódhat ehhez a kérdéshez, mégpedig a nők korabeli megítélése, és a nőktől elvárt viselkedési minták betartásának kérdése. Konkrétan a nőkkel szembeni, családon belüli erőszak eseteire utalnék itt, hiszen több vallomás és tanúvallomás bizonyította azt, hogy ez mennyire elfogadott volt a korban. A „csak kicsit vertem meg”, „csak annyira, hogy ne legyen nagy baja”, „megvertem, mert félni nem akart tőlem” megjegyzések a férjek felől mind erősítik ezt. Ha egy nő esetleg feleselt, nemtetszését fejezte ki, kinevette, s főleg, ha ezt mások előtt tette, vagy engedetlen volt férje felé, ne adj’ Isten, a kocsmában is megfordult nő létére, azzal nagyban aláásta férje tekintélyét, s így – ahogyan azt a tanúk is elmondták egy-egy esetnél – megérdemeltnek tekintették a verést, vagy egyéb bántalmazást.
Úgy gondolom, hogy a bűn fogalma, annak változása és alakulása sokat elmondhat számunkra a korabeli mentalitásról, gondolkodásmódról. Hiszen van olyan tett vagy magatartás, ami még bűnnek számított 100 évvel ezelőtt, ma meg már nem, tehát kikerül a hivatalos jogi és/vagy közösségi elmarasztaló eljárás és negatív megítélés alól.
Melyek azok a bűnök, amelyekkel a perek vizsgálata során találkoztál, de ma már nem tartoznak a büntetőjogi kategóriába?
Az általam vizsgált források közül a legtöbb büntetőper lopásokkal foglalkozik, és ezt követi a testi épség ellen elkövetett bűntettek, mint a verekedések és a gyilkosságok. Nagy részét teszik ki a pereknek a szexualitással kapcsolatos bűntettek: házasságtörés és a paráználkodás esetei. Ezáltal nagy számban találkozunk a szexualitás kérdésével, s ezt a témakört is az erkölcs és a norma tágabb témakörében igyekeztem elhelyezni. A magánszféra és az erkölcs sokat változott az évszázadok során, így kerültek ki a szexualitással kapcsolatos bűnök a büntetőjogból is. Ma főleg, vagy akár már a 19. században is, házasságtörésért vagy házasság előtti szexuális kapcsolatért már nem ítélnek el valakit.
A másik a verbális agresszió kérdése, úgy mint a káromkodások. Idővel ezek kikoptak a bűntetőjogból, bár az általam vizsgált korszakban még találkoztam olyan esettel, ahol a káromkodásért nyelvkivágás járt. Sokat foglalkoztam kutatásom során például a „huncutolás” kérdésével, a huncut/huncfut/ hunczut szó etimológiájával. A huncut szó lassan átalakult egy becéző szóvá, és ha valakire ma azt mondjuk, hogy huncut, az egy vicces kedveskedés, viszont még a 19. század közepén is kihívták párbajra egymást akár a nemes férfiak is azért, mert az egyik „lehuncutolta” a másikat. Ez azért lehetett, mert a huncut szó a gazember, zsivány, megbízhatatlan ember jelentést hordozta anno, tehát egy személy erkölcsiségét és a becsületét vonták kétségbe azzal, hogy „huncutolták”.
1 . Deres, Hódmezővásárhely, múlt század első fele (MNL) 3. Korrajz és firkálás. Egy hivatalos irat szegletében talált ábrázolás. (1771), 4. Debreceni viselet (MNL)
Melyek azok a büntettek, amelyek inkább nőkhöz, és amelyek inkább férfiakhoz köthetőek az általad vizsgált peres anyagban?
A peres iratok alapján elmondható, hogy a nőkhöz leginkább a szexualitással kapcsolatos ügyek kötődtek, mint a házasságtörés vagy a házasság előtti szexuális kapcsolat esetei. Legtöbbször egyébként a férfiak vagy a legények hiányoznak ezekből a perekből: egyszerűen nem kerültek kihallgatásra, de lehet meg sem lettek nevezve a lányok, nők részéről. És mivel előfordult, hogy ezekből a kapcsolatokból gyermek is született, ezek a „bűntettek” és következményeik ténylegesen a nőkre hárultak. Házasságtörési eseteknél is a sokkal ritkábban találkozunk a férfiak bíróság elé állításával, amely mutatja, hogy a korban milyen módon ítélték meg a női és férfi szerepeket, és az erkölcsi szabályokat. Egy nőnek és persze a családjának mindig az volt a legfontosabb, hogy erkölcsi tisztaságát megtartsa, míg a férfiak részéről a becsületesség, szavahihetőség volt a mérce. Tipikus női büntetnek tekinthetőek egyébként még a csecsemőgyilkosságok és a mérgezéses férj-gyilkosságok is. A férfiak leginkább a fizikai erőszakhoz, agresszióhoz köthető perekben jelentek meg, például a kocsmai verekedések eseteiben, amelyek nem ritkán torkolltak gyilkosságba.
Mit tudhatunk meg egy per által a kocsmai verekedésről?
A kocsmai verekedéssel foglalkozó iratok, azért is nagyon izgalmasak, mert mindig az elkövetett bűntettek „mögé” is beláthatunk, a bűntetthez szorosan nem kapcsolódó dolgokat is megtudhatunk: hogy a kocsmában mit szabadott csinálni, hogyan kellett viselkedni, ki hova ült, mennyit és milyen alkoholt ittak, mikor jártak az emberek kocsmába és meddig maradtak, milyenek voltak maguk a kocsmák, ki volt a helyi kocsmáros stb. Ezek nagyon apró, eldugott, sőt sokszor véletlenül megosztott és lejegyzett, mellékes adatok, és bár „sok kicsi sokra megy”, nagyon sok iratot kell átnézni, hogy egy ilyen, kisebb témában is kikerekedjen belőle néhány releváns megállapítás. A témával kapcsolatban lehet még beszélni a férfi időtöltésről, vagy arról, hogy milyen hatással volt az ivás, az alkohol a mindennapi életre és a viselkedésre. Sok verekedést feldolgozó pereset zajlott kocsmában, ezért próbáltam ezeket összegyűjteni, és rekonstruálni a kocsmai élet mellett a verekedés „morfológiáját”, vagyis, hogy hogyan verekedtek a férfiak, milyen eszközöket használtak, hogyan hívták ki egymást a verekedésre fizikai és verbális szinten stb. Ezek alapján például úgy tűnik, hogy nagyon szerettek egymás hajába kapaszkodni, belekapni, s mivel akkor még a férfiaknak általában hosszabb haja volt, az egy nagyon jó taktika volt. És ez nemcsak fizikailag lehetett megsemmisítő egy férfi számára, hiszen a haj kitépése megalázás eszköze is volt.
Publikációidban többször írtál már a különböző családon belüli konfliktusokról. Ezekben az esetekben is fellelhetők esetleg mintázatok, vagy típusok?
A családi konfliktusok legtöbbje a férj-feleség között kirobbanó vagy eleve fennálló ellentétekből fakadt, ezért találkozhatunk gyakran feleség-gyilkosságokkal. Azonban ebben az esetben sem általánosíthatunk, hiszen férjek is estek áldozatul feleségeik fizikai bántalmazásának.A perekben megjelentek a szülők és a sokszor már felnőtt gyermekeik között fennálló konfliktusok is, amelyek leginkább az öröklés kérdéséből fakadtak. Nagyobb részt tettek ki a mostohaszülőkkel való ellentétek kérdései is. A mostohaszülővel való együttélés egy jelentős konfliktusforrás lehetett, s nemcsak öröklési szempontból. Volt példa olyan gyermekgyilkosságokra, amelyeket a mostohaapa vagy mostohaanya féltékenysége váltott ki.
Mennyiben jelentek meg a gyerekek a perekben? Egyáltalán, kisgyerekeket hallgattak ki a tanúvallomások során?
Ritkán találkoztam a gyerekek megszólaltatásával a perekben, s információt csak akkor jegyeztek le róluk, ha ők voltak a vádlottak. Találkoztam olyan esettel, amiben egy kisfiú véletlenül lelőtte játszótársát a kezében lévő puskával. Természetesen kihallgatták őt is, hogy megbizonyosodjanak a lövés okáról. Végül a szüleit pénzbírság megfizetésére ítélték.
1. A vármegye térképe Bél Mátyás korában (In: Bél Mátyás: Heves Megye ismertetése 1730–35. ) 2. La mimica degli antichi secondo Andrea de Jorio, da una tavola del 1832.
A disszertációdban egy önálló, nagyobb fejezetet szenteltél a kommunikáció vizsgálatára. Milyen kommunikációs formák kerültek elemzésre?
Már a mesterszakos dolgozatomat is a perekben fellelhető gesztuskommunikációs formákról írtam. A káromkodások történeti vizsgálata mindig is lenyűgözött, s ezt egy hatalmas kutatási területnek látom, rengeteg lehetőséggel, hiszen a peres iratok szinte hemzsegnek a káromkodásoktól, a verbális erőszak korabeli kifejezéseitől. Úgy gondolom, erről egy külön könyvet kellene még írni, de a disszertációmban szélesebb körben szerettem volna a kommunikációról beszélni, így még hozzá vettem az érzések kifejezésének kérdését is, amely téma a hazai szakirodalomban csak az elmúlt néhány évben került előtérbe. Nem egyszerű kérdéskörről van szó hiszen vannak olyan vélemények is, hogy valójában nem is lehetséges az érzelmek releváns történeti kutatása. A büntetőpereket illetően is felmerülhet, hogy kinyerhetők-e a valós érzelmek egy tulajdonképpen “kikényszerített” vallomásból. Más, ha egy naplóbejegyzést nézünk, vagy egy levelet, amelyben valaki önszántából fejezi ki az érzéseit, például egy szerelmeslevél kétségkívül más megítélés alá eshet. Én mégis úgy gondolom, hogy igenis lehet vizsgálni az érzelmek megjelenését a peres vallomásokban, de körültekintően kell eljárni, és minden tényezőt figyelembe véve, a kutatónak is egyfajta nyomozóként kell körbejárnia az ügyet. Illetve nem feltétlenül a direkt információkat kell figyelembe venni, hanem „olvasni kell a sorok között”. Nyilvánvalóan nem fogjuk pontosan megtudni, hogy hogyan éreztek az elődeink, de a gesztuskommunikáció (mimika, kézjelek stb.), vagy a szóhasználat is rengeteg mindent elárulhat számunkra.
Az időérzékelés, az idő fogalma, az idő kifejezése is egy olyan téma, amivel ritkán foglalkoznak, főleg alsó társadalmi rétegek esetében. Én ezt is nagyon szerettem kutatni, nagyszámú adatot tudtam összegyűjteni, hiszen egy bűntény elkövetésében mindig fontos tényező az idő. A bírák rendszerint rákérdeztek, hogy mikor történt egy adott eset, és az ezekre adott válaszok árulják el számunkra, hogyan telt a 18–19. századi ember számára az idő, mi alapján tájékozódtak napközben vagy éjszaka, milyen fogalmuk volt az idő szerepéről egyáltalán.
Tudnál ezekre a kifejezésekre konkrét példát mondani?
Például „északán, mikor már majd virradott”, „amint éjjel a nyolcadik órát harangozták”, vagy a „setét éjszakának idején”. Sokszor kötötték az eseményeket általuk ismert ünnepekhez, például „múlt Kiss Asszony nap előtt azon a vasárnap”, „karácsony előtt való pénteken megelőző nap”.
Több száz büntetőpert és bűnesetet láttál már a kutatásod során. Volt olyan, ami valamiért jobban megmaradt a gondolataidban vagy különlegesebbnek érezted a többi ügyhöz képest?
Úgy gondolom, hogy van olyan eset, amiről már az első ránézésre látja a kutató, hogy unikumról van szó, olyan egyedi történetről, amely nagy valószínűséggel nem fog újra felbukkanni, s nem lehet más esetekkel sem összehasonlítani. Ilyen számomra Bodnár Ancsa esete, aki férfiruhába bújva, férfimunkát végezve igyekezett beilleszkedni a társadalomba, amiben nőként nem tudott működni. A bíróság előtt önként vallotta azt, hogy ő „csíra” vagyis hermafrodita, ám valószínűleg egy külsejét szégyenlő, magányos lányról lehetett szó. A történet talán legérdekfeszítőbb vetülete az volt, hogy az orvosokat alapvetően nem az érdekelte, hogy férfinek vagy nőnek vallotta magát, elhitték neki, hogy a holdciklus változásával ő is nemet vált. Sokkal jobban érdekelte őket az, hogy a lány milyen vallású volt és férfi vagy női ruhában keresztelkedett-e át katolikus hitre, illetve a keresztelés érvényes volt-e ezáltal. A nemzetközi szakirodalomban bevált fogalomként van jelen a „cross dressing” kifejezés, vagyis az egyénnek az ellenkező nemhez tartozó ruhába öltözése. Dán és holland kutatásokban olvasható, hogy azok a nők, akik kikerültek a társadalom peremére valamilyen okból, volt, hogy férfiruhát öltöttek, ezt választva túlélési stratégiaként. Bodnár Ancsa esetében is valami hasonlót láthatunk.
Mennyire ismerhető meg véleményed szerint a forrásokban szereplő egyének mindennapi élete?
Én úgy látom, hogy a büntetőperek, a tanú- és önvallomások alapján bár sokszor töredezettek, de közvetett információk által, megismerhetjük a mindennapi életet. Ezek a források képesek elvezetni minket az egyéni megnyilatkozás szintjéig, ezért használtam disszertációmban is a szakirodalomban már bevett egodokumentum fogalmát. Emellett a „kivételes normális” fogalma is jól illik erre a forrástípusra. Hiszen a források éppen, hogy nem a mindennapi élet alapvető mozzanataiból indultak ki (például egy gyilkossági ügyből), mégis saját magukon túlmutatva hordoznak számunkra olyan információkat, amelyek rávilágítanak a mindennapokra. Persze ennél a forrástípusnál is felmerül még az igazságtartalom kérdése, hiszen nem az elkövető önszántából, hanem egy kikényszerített szituációban elmondott történet áll lejegyezve előttünk. Erre megoldás, ha egyrészt tudatosítjuk ezt a tényezőt az egész kutatás és elemzési folyamat során, másrészt sok esetben el is engedhetjük ezt a problémát, hiszen a lejegyzett vallomásokban inkább a körülmények, a mondhatni mellékes adatmorzsák azok, amik az „igazi” információt hordozzák számunkra a mindennapokat illetően.
Az interjút az ELTE BTK Néprajzi Intézetének Néprajz és média kurzusára készítette Sáfár Anna az egyetem hallgatója. A cikkben publikált képi anyag a Néprajzi Múzeum és Horváth-Bálint Petra tulajdona.
Olvasószerkesztés: Horváth Kinga, Svégel Fanni
Kiemelt kép: Magyar Királyi Vincellér Iskola (NM F22446)
ELTE Néprajz Blog 