Betekintés a Néprajzi Múzeum gyermek- és ifjúsági kiállításának készítésébe

Volt ELTE-s néprajzos hallgatóként 2020 februárjában csöppentem bele a költöző Néprajzi Múzeum egyik jelenleg is futó projektjébe, a gyermek- és ifjúsági kiállítás készítésébe. A tervek szerint 2022-re megépülő új épületbe egy olyan kiállítást tervez a múzeum megnyitni, ami elsősorban a játékos tanuláson keresztül kívánja a néprajz, kulturális antropológia és muzeológia területén használt készségeket és kompetenciákat közel hozni a 0-18 éves korosztályokhoz. Rövid írásomnak nem célja, hogy a kiállításkészítés 2015 óta tartó egész folyamatára reflektáljon, csupán a belépésem óta elmúlt egy év szakmai tapasztalatait összegzi. A továbbiakban azokról az elméleti és módszertani megfontolásokról lesz szó, amelyek megszilárdították a kiállítás koncepcióját, a 2020 decemberében elindított kommunikációs kampányról, illetve az előttünk álló tervekről.

Miről szól a kiállítás és kik dolgoznak benne?

A gondolat, hogy az új épületbe költöző Néprajzi Múzeum egy kifejezetten a 0-18 éves korosztályoknak szóló kiállítással nyíljon meg, már 2015-re megfogalmazódott, elsőként Joó Emese akkori múzeumpedagógus kutatásaira, javaslataira alapozva. A kiállítás azóta sokat változott több muzeológus kolléga gondozása alatt, míg projektvezetőjeként Foster Hannah fogta össze a kiállítás tervezését, aki 2014 óta a Szokás- és játékgyűjtemény muzeológusa is volt.

2020 februárjában, amikor munkatársként beléptem a projektbe, első komoly feladatom a kiállítás koncepciójával való megismerkedés volt: megérteni, hogy mi és miért alakult ki így, hogy aztán érdemben be tudjak kapcsolódni a közös munkába, a tárgyak és példák kiválasztásába, a kiállítás formálásába. A kiállítás tervezésében Foster Hannah-n kívül még Bakos Áron (a földművelés-, közlekedés-, építkezésgyűjtemény akkori muzeológusa), a hangadás részének kidolgozásában Pálóczy Krisztina (a hangszergyűjtemény és hangtár muzeológusa), pedagógus szakértőként Wolfgang Leirer osztrák pedagógus vett részt.  Az elmúlt egy évben tanácsaikkal a kiállítás koncepció alakulását segítette Wilhelm Gábor (az Ázsia- és Indonézia-gyűjtemény muzeológusa) illetve Schleicher Vera (a Gyűjteményi Főosztály vezetője) is. 2020 őszén pedig még két muzeológus kollégával bővült a csapat: Móser Tamással és Paréj Gabriellával, illetve kommunikációs munkatársunkkal, Hargitai Dominikával.

A kiállítás céljaként már több éve megfogalmazódott, hogy a magyar és nemzetközi gyűjteményt úgy mutassa be, és beszéljen kulturális jelenségekről, hogy alapvető emberi tevékenységeket helyez a középpontba, mint például az alvás, táplálkozás, történetmondás vagy hangadás.  A kiállítás központi gondolatát a kurátorok a kulturális relativizmus fogalmával írták körül – tehát azzal, hogy egy adott jelenség csakis az adott kultúra részeként értelmezhető és érthető meg. A különböző kultúrák, nézőpontok közötti hasonlóságok és különbözőségek bemutatása érdekében a kiállítás a néprajzi és kulturális antropológiai ismereteket nem didaktikusan ismertetné, sokkal inkább célja, hogy ezek segítségével a megfigyelés, tolerancia, #részvétel és #együttműködés, illetve rendszerezés, kérdezés, kritikus elemzés és önreflexió kompetenciáira tanítson. Interpretációs eszközeiben minimális írott szöveget alkalmazna, hiszen a 0-18 éves korosztályi célcsoportot játékos, aktivitásra, gondolkodásra, elmélyülésre, vitára ösztönző módszerekkel lehet leginkább bevonni. A koncepciónak szerves része tehát, hogy a kiállítást a jövőben maguk a látogatók is formálhassák, részvételi kiállításokat hozzanak létre, aktív párbeszédet kezdeményezve látogató és látogató illetve látogató és intézmény között egyaránt.

A kiállítás elméleti háttere

A tavalyi év munkája egyrészt arról szólt, hogy megtaláljuk azt az elméleti támpontot, ami a kiállítás tematikus egységeit összetartja, egységesíti, másrészt hogy a témákban megjelenő tárgyakat, példákat és az ezek által átadni kívánt üzeneteket részleteiben kidolgozzuk. A gyűjteményi tárgyak egyedi története, használati kontextusa azonban sokszor homályba veszett. Ebből fakadóan olyan kérdéseken gondolkodtunk, miszerint hogyan lehet a tárgyakon keresztül úgy beszélni kulturális jelenségekről, hogy az ne legyen sztereotipizáló, leegyszerűsítő. Miképp tudjuk elkerülni az összehasonlítást  – és amikor rájövünk arra, hogy az elkerülhetetlen – akkor mégis hogyan tegyük? Milyen módon beszéljünk úgy jelenségekről, hogy ne szűkítsük le azok értelmezési lehetőségeit, de világossá váljon a látogatók számára, hogy miről van szó?

Az elméleti fogódzópont megtalálásában nagy segítség volt számunkra Wilhelm Gábor hatalmas tudása az antropológia jelenlegi kérdésfeltevéseiről, tárgyelméleteiről, valamint kurrens szakirodalom ismerete, amellyel a megbeszélések között bombázott minket. A sok rágódás után tisztázódott az, hogy egyrészt az összehasonlítás elkerülhetetlen, viszont a kulturális sztereotípiák elkerülése végett nem kultúrákról, hanem perspektívákról, nézőpontokról kellene beszélni. Mindenekelőtt arról, hogy minden élőlény és élettelen dolog testtel rendelkezik, amelyen keresztül tapasztalja a környezetét, és kapcsolódhat más testekhez.

A kiállítás koncepciójába már korábban bekerült az a terv, hogy Bruno Latour cselekvő-hálózat megközelítésére támaszkodó dolgok parlamentje elképzelés egy külön egységben bemutatásra kerüljön. A gondolkodásmód úgy tekint a világra, mint emberek és nem-emberek (állatok, növények, tárgyak és nem-tárgyak) cselekvő hálózatára (vagy hálózataira), amelyben minden dolognak ugyanolyan mértékben van lehetősége hozzájárulni a világot érintő kérdésekhez. A dolgok közötti kapcsolódásból következik, hogy minden élőlény és élettelen dolog testtel rendelkezik, amelyen keresztül tapasztalja a környezetét, és kapcsolódhat más testekhez (Latour 1991).

Latour munkássága a #tárgy-orientált ontológiai megközelítés előzményeként tekinthető, amelynek több képviselőjének munkásságával igyekeztünk megismerkedni. A hálózatos gondolkodás, a tárgyak mint ágensek (azaz hatni képes cselekvők) gondolata illetve a test fogalma a kiállítás legfőbb módszertani csomópontjaivá váltak. Az új koncepció kisebb átstrukturálódásokat illetve tartalmi változtatásokat jelentett, fogalmi készlete, módszertana és értelmezési lehetőségei kibővültek, míg az alapvető emberi tevékenységek mint kiindulópontok megmaradtak. Már az egész kiállításra egy hálózatként kezdtünk tekinteni: a tárgyak, muzeológusok, gyűjtők, egykori használók és készítők egymásra ható hálózataként.

A cselekvő-hálózat gondolkodás azt is jelenti, hogy nem csak emberek, hanem más élőlények, vagy tárgyak szempontjából is lehet jelenségeket vizsgálni: e perspektívaváltások lehetőségét szeretnénk a kiállításban megteremteni. Ugyan a dolgok parlamentje gondolkodásmód az antropocentrikus világképet kívánja megkérdőjelezni, de a tárgyak és dolgok antropomorfizáltan való megjelenítését elengedhetetlennek találtuk ahhoz, hogy a fiatal látogatók számára az elvont gondolkodásmódot egy befogadható és játékos formában interpretáljuk. Így a tárgyak megszemélyesednek és maguk mesélik el történeteiket, nézőpontjukba a jövőbeni látogatók belehelyezkedhetnek, a történetekhez csatlakozhatnak, illetve elmondhatják saját történeteiket is.

Így szeretnénk rámutatni arra is, hogy tárgy és ember kapcsolata sem mindig egyértelmű: ha Te bemész múzeumot látogatni, akkor valószínűleg a cipődet is elviszed – vagy inkább a cipőd visz el téged?

Illetve, terveink szerint maguk a látogatók is dönthetnek arról, hogy milyen kapcsolódási pontokat tudnak elképzelni egyes tárgyak között és hogy ez megjelenjen-e a kiállításban: vajon a kókuszdióból készült ausztrál hangszer és a Xántus János által Japánban gyűjtött, kókusz rostjaiból készült seprű találkozni fognak?

A néprajzi, kulturális antropológiai és muzeológiai elméletek, a kiállítandó gyűjteményi tárgyak és az ezeken keresztül megfogalmazott üzenetek közötti kapcsolatok megtalálása, és kiállítási tervbe való ültetése jellemezte ezt az elmúlt egy évet, ami hatalmas kihívást is jelentett, és rengeteget tanultam belőle. A kiállítás kurátorai 2020 elején így fogalmazták meg, milyen kérdésekre szeretnének választ adni: kik élnek a világban és mit csinálnak ott? Mostanra ez így bővült ki: kik és mik élnek a világban és mit csinálnak ott?

Párbeszéd kezdeményezése a jövőbeni látogatókkal

A kiállítás készítésének folyamatában elengedhetetlennek tartottuk, hogy ne csak a kész kiállításban hozzunk létre részvételi projekteket, hanem már a készülődés folyamatában a jövőbeni látogatókkal együtt, közösen hozzunk döntést annak tartalmáról. A kommunikációs kampány tartalma a muzeológus kollégák javaslataira alapozva már 2020 elejére kidolgozásra került. Így például olyan kampányelemeket terveztek, amelynek során a közönség dönthet a kiállítás nevéről, kabalafigurájáról, illetve a készülő kiállítás tartalmát is formálhatják különböző történetek megalkotásával és a múzeumba való beküldésével.

A kommunikációs kampányt, amelynek fő felülete a kiállítás számára elkészült honlap lett, 2020 decemberében tudtuk elkezdeni, az akkor belépő új kommunikációs munkatársunk segítségével. Az első, 2021 január 20-ig tartó felhívás arról szól, hogy történetet keressünk egy történet nélküli tárgynak, amely a múzeumba szeretne bekerülni. A történet nélküli tárgy Herold, egy malacfigura, akiről semmit nem tudunk, de ahhoz hogy a kiállítás része legyen, szüksége van történetre. Épp úgy, ahogyan a többi, múzeumba került műtárgy használatáról, készítéséről, múzeumba kerülése előtti életéről is kutatást folytatunk, hogy a tárgyat történeti kontextusba tudjuk helyezni.

Arra kértük tehát a nagyközönséget, készítsék el Herold lehetséges történeteit és azt juttassák el számunkra. Nem szerettünk volna ebben sem korosztályi, sem műfaji megkötést tenni: ugyan Herold a gyermek- és ifjúsági kiállításba fog bekerülni, történetet bárki alkothat, akár írásban, akár rajzban, de szavalhat, táncolhat vagy énekelhet is. A kampány elindításához videót készítettünk, amiben megmutattuk, hogyan szeretne bejutni Herold a múzeumba és miképp lehet neki segíteni. A történetek beküldői jutalomként ingyenes belépőjegyet nyernek, amivel a kiállítás megnyílása után viszontláthatják saját alkotásaikat Herolddal együtt.

A kampány során az egyik legélvezetesebb feladat az volt, ahogyan kitaláltuk az ötleteket, megalkottuk a videókat külső munkatárs, vagy videószerkesztésben kreatív kolléga segítségével, amire aztán válasz, valamilyen reakció és történet érkezett a gyerekektől, fiataloktól: a jövőbeni látogatóktól. A honlapra már szép számmal gyűlnek a történetek: szövegek, rajzok, de egy táncelőadásról készült videófelvétel is. Sőt, volt aki megalkotta saját malacát és elküldte azt a múzeumnak!

Célunk, hogy minél több emberhez eljusson a felhívás és kedvet kapjanak a történetek megalkotására és beküldésére. Feltételeztük, hogy Herold történeteinek megalkotása leginkább a kisebb, óvodás és általános iskolás korosztály érdeklődését keltené fel, ezért nagy hangsúlyt fektettünk a szülők és pedagógusok megszólítására, akiken keresztül eljuthatott a felhívás a gyerekekhez. Ezért kommunikációs kollégánk kapcsolatba lépett iskolákkal, civil szervezetekkel, illetve a sajtóval is. Emellett a kiállításnak Facebook oldala is készült, amellyel szintén leginkább a szülőket és pedagógusokat tudtuk eddig elérni. Azonban látjuk, hogy kommunikációs stratégiánkat még fejleszteni kell, például abban, hogy a tizenéves generációkat közvetlenül, a tanárok és szülők közvetítése nélkül is meg tudjuk szólítani. Ezért a kiállítás további kampányelemeit olyan közösségi média felületeken is tervezzük megjelentetni, ahol a fiatalok is aktívabban jelen vannak.

Mi vár még ránk és a kiállításra?

Persze egy kiállítás készítése nem csak játék és mese, rengeteg megoldandó probléma áll még előttünk. Egyrészt az interpretációs formák, amelyekkel az üzeneteket átadjuk: játékok, grafikai elemek, videók várnak még kidolgozásra. Másrészt mindezt le kell fordítani egy játékos múzeumi közegre, amelyet a látogatók szabadon fedezhetnek fel. Ahhoz, hogy a kiállítás könnyen értelmezhető legyen, de ne váljon didaktikussá, múzeumpedagógiai szempontú átgondolás is szükséges: ennek kidolgozásában a reményeink szerint hamarosan belépő új múzeumpedagógus kolléga lesz segítségünkre. Emellett elkezdtünk dolgozni a látványtervezőkkel is, akikkel együtt próbáljuk elképzelni, hogy a rohamtempóban épülő új múzeumi épületben hogyan fog elférni mindaz, amit szeretnénk.

Az tehát bizonyos, hogy még sokáig nem dőlhetünk hátra, de nem is szeretnénk. Azt hiszem egy éve még nem gondoltam volna, hogy olyan tapasztalatokat is szerzek a kiállításkészítés során, ami nem csak más kollégákkal, külső szakemberekkel vagy látványtervezőkkel való közös munkát, hanem a jövőbeni látogatókkal való kommunikációt is érinti.

Ajánlott szakirodalom, amelyet felhasználtunk a kiállítás koncepciójához:

• Frazon Zsófia (szerk.) 2018: …Nyitott Múzeum… Együttműködés, részvétel, társadalmi múzeum.  Budapest, Néprajzi Múzeum http://nyitottmuzeum.neprajz.hu/
• Harris, Oliver J. T., Robb, John 2012: Multiple Ontologies and the Problem of the Body in History. American Anthropologist, New Series. CIX. évf. 4. sz. 668–679.
• Latour, Bruno 1991: We have never been modern. Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press
• Mitew, Teodor 2014: Do objects dream of an internet of things? The Fibreculture Journal 23. 1–25.
• Wilhelm Gábor 2016: Antropológiai tárgyelmélet. Tabula 13. Néprajzi Múzeum, Budapest

Szerző: Tihanyi Anna