Édesanya, kutató, mentor. Kacskaringós utat járt be az elmúlt bő évtizedben, ami bár csak visszatekintve tűnik sorsszerűnek, inspirációt jelenthet sokak számára. Megújult Alumni sorozatunkban olyan, az ELTE Néprajzi Intézetben végzett néprajzosokat kérdeztünk, akik nem az akadémiai világban helyezkedtek el, hanem valamilyen civil szakmában találták meg hivatásukat. A harmadik részben bemutatott egykori hallgatónkhoz, Morvay Judithoz hasonlóan ötödikként bemutatott alumnánk, Leichter Lilla is hátrányos helyzetű roma fiatalokkal dolgozik. A cikkben őszintén mesél külső és belsővé tette elvárásokról, önismeretről, „kapudrogokról” és arról a bizonyos „néprajzos szemüvegről”.
1. Rövid bemutatkozás
Leichter Lilla vagyok, az ELTE BTK Néprajzi Intézetének tanszékein 2009 óta fordulok meg hol gyakrabban, hol ritkábban, ilyen-olyan minőségben. A Magyar és Összehasonlító Folklorisztika Doktori Program abszolvált hallgatójaként a disszertációmat írom, míg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársaként egy Pest megyei romatelepen dolgozom. Jelenleg Pilis kisvárosában élek a családommal, és izgatottan ismerkedünk a kétgyerekes mindennapokkal.
2. Mesélj egy kicsit a szakmai életutadról!
2009-ben nyertem felvételt az ELTE BTK történelem szakára, ahol kötelező kurzusként el kellett végeznem Mohay Tamás Bevezetés a néprajzba című óráját. Hazugság lenne azt állítani, hogy ez önmagában elég volt ahhoz, hogy elengedjem történelemtanári ambícióimat és a néprajznak szenteljem további életemet, de a feladott olvasmányok felkeltették az érdeklődésemet. Máig sem emlékszem tisztán, hogy miért, de beadtam a jelentkezésem néprajz szakra, amihez már akkor tudtam, hogy a vallástudomány minort szerettem volna felvenni. 2010-ben pedig el is kezdtem az alapképzést, ahol az első félév órái katartikus élményt jelentettek: különösen Vincze Kata Zsófia tanárnő kurzusainak sokszor provokatív kérdései hatottak rám úgy, mint valami „kapudrog.” A tanév végén kicsit dicstelen módon ki is iratkoztam a történelem szakról és kisebb vargabetűkkel, egzisztenciális válságokkal tarkítva, de idén nyáron megérkeztem a PhD képzés végére. (Már „csak” a disszertációnak kell megíródnia.)
A munkával kapcsolatban sem volt egyenes az út: évekig az ELTE BTK Kari Olvasójának raktárában dolgoztam, hostesskedtem, telefonos ügyfélszolgálatoztam, felszolgáltam fine dining étteremben, recepcióztam hostelben és korrepetáltam gyerekeket. Ezek után egy EFOP-projekt menedzselése irányított a szociális szféra felé és első kislányom születése után már eleve ilyen területen keresgéltem állásokat. Szinte sorsszerű, hogy szülővárosom, Monor cigánytelepén kötöttem ki, és most a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársaként dolgozom a telepi Tabán Tanodában „tanodai mentor” pozícióban. A gyerekekkel a és családokkal egyaránt kapcsolatban vagyok, a munkaköröm meglehetősen komplex és sokszor ad hoc feladatok is adódnak.
1. Előfordul, hogy a kislányom is velem tart a munkába – abszolút családbarát munkahelyem van, ami óriási könnyebbség! A tanodás gyerekek mindig lelkesen és szeretettel fogadják őt. 2. Csoportmunka a Tanodában. 3. Megversenyeztettük a papírrepülőket is. A gyerekek meglehetősen versengőek, így az ilyen kihívásokban mindig örömmel vesznek részt.
3. Mit szerettél legjobban az egyetemen?
A kezdetektől a folklorisztika és a társadalomnéprajz témái álltak hozzám legközelebb, ezeken belül is azok, melyek valahogy az emberi viselkedés köré szerveződtek. Különösen érdekeltek a marginális csoportok, perifériára szorult karakterek, illetve végtelenül sokat foglalkoztatott a kutatói önreflexivitás kérdése is. Bevallom, hogy a kedvencek meghatározása olyan nyomást helyez rám, ami alatt szinte összeroppanok. Ha szakmai és emberi oldalról egyaránt vizsgálom a kérdést, úgy érzem, hogy három kivételes tanárnő formált leginkább azzá, aki ma vagyok: Deáky Zita, Vincze Kata Zsófia és Smid Bernadett.
4. Mennyire valósult meg az egyetem alatt elképzelt pályaképed?
Az egyetemi évek alatt hatalmas önismereti utat jártam be és – ahogy azt korábban említettem – meglehetősen hektikus volt az előrehaladásom. Ez – talán az engem oktató tanáraim sem cáfolják meg – legkevésbé a képességeim vagy alkalmasságom miatt alakult így. A BA és MA képzések elvégzése alatt nagyjából háromszor akartam „kiugrani” és teljesen más irányba fordítani az életemet, de a Jóisten (na meg a Tanulmányi Osztály munkatársainak jóindulata) sosem engedte, hogy ez megtörténjen. Szerettem volna egyetemen oktatni, múzeumban dolgozni persze én is, de egy ponton rá kellett jönnöm, hogy ezekre azért vágyom, mert a környezetem szerint egy-egy ilyen pozíció „milyen jó lenne” nekem. Ahogy lehámoztam magamról a külső elvárásokat és őszintén beláttam a gyengeségeimet (például a határidőkkel borzasztó a viszonyom, bármit a végletekig tudok halogatni; nem jól működöm olyan intézményekben, ahol többlépcsős, szigorú hierarchia van; az adminisztrációt igyekszem megúszni, amikor csak lehet… stb.), az is világossá vált, hogy ezek a munkakörök nem annyira testhezállóak számomra. Ezen a ponton újabb nagy krízist jelentett, hogy „de akkor mégis mit kezdjek magammal ennyi év tanulás után?” Ezt némileg segített feldolgozni, hogy édesanya lettem és egy időre teljesen máshova került a fókusz az életemben. Aztán beadtam a jelentkezésem a Magyar Máltai Szeretetszolgálat álláshirdetésére,
és most itt vagyok: szociális területen, maximálisan hasznosítva a néprajzos képzettségemet, olyan munkát végezve, mely minden nehézsége ellenére is nap mint nap elégedettséggel tölt el.
5. Mi a jelenlegi munkád? Mik a feladataid?
Szociális segítő, illetve tanodai mentor pozícióban dolgozom a Magyar Máltai Szeretetszolgálat monori tanodájában, egy romatelepen. A munkám során segítek a gyerekeknek iskolai feladataik elvégzésében, legyen az házi feladat, verstanulás vagy dolgozatra készülés, a szabadidős foglalkozásokat szervezem és koordinálom, illetve kapcsolatot tartok a tanodába járó gyerekek családjaival. A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy ha kell, a hármas szorzótáblát gyakorlom velük, máskor mondókázunk, kézműveskedünk, de focizni is gyakran beállok a fiúk közé. Van, hogy a nagyobbakkal mély, lelki beszélgetéseket kell tartani, vagy épp megakadályozni, hogy összeverjék egymást. Idén tavasszal és nyáron megszámolni sem tudom, hány hétvégét töltöttem velük táborban vagy kiránduláson. A családokkal is nekem kell kommunikálnom, kicsit az ő mindennapi gondjaikat is igyekszem a lehetőségekhez mérten enyhíteni. Van, amikor adományt is gyűjtök és osztok, de a telepen élők bármilyen adminisztratív elintéznivalójában segítek, ha éppen én vagyok elérhető.
1. Ha nem muszáj, nem az épületben töltjük az időt, a csoportfoglalkozások egy részét is szívesebben tartjuk az udvaron. A legtöbb telepi lakás udvara szűkös, kopár és játékra nem igazán alkalmas. 2. Húsvétra hangolódtunk a gyerekekkel egy saját, általuk rajzolt falinaptár segítségével. 3. Számos sportág kipróbálására van lehetősége a gyerekeknek. Az eddig tapasztalatok alapján a foci mellett a tenisz iránt lelkesednek leginkább. Az ilyen típusú foglalkozások koordinálása, a különböző edzőkkel, fejlesztőkkel, önkéntesekkel való kapcsolattartás szintén a munkám része.
6. Hogyan találtad meg a jelenlegi hivatásodat?
Amikor közeledett az első kislányom második születésnapja, s egyúttal a GYED lejárta, mindenképp el kellett helyezkednem legalább heti 20 órában, hogy ne adódjanak anyagi gondjaink. Tudtam, hogy nem akarom az életem felét utazással tölteni, ezért vagy helyben, vagy online szeretnék dolgozni. Tavaly nyáron legalább 5-6 helyre elküldtem az önéletrajzomat, melyek között voltak igen-igen kompromisszumos pozíciók is, és sehonnan sem kaptam pozitív visszajelzést. Utoljára megláttam egy nonprofit állásportálon a Magyar Máltai Szeretetszolgálat hirdetését és anélkül, hogy ténylegesen tudtam volna, mi vár rám, jelentkeztem. Innen pedig a Gondviselés átvette az irányítást és augusztusban már fel is vettem a munkát.
Alapvetően jellemző rám, hogy hallgatok a megérzéseimre, és szerencsére ez most is kifizetődő volt.
Ezt javasolnám a jelenlegi hallgatóknak is: néha tessék kicsit letérni a járt útról, tenni egy próbát az ismeretlennel, mert nem lehet tudni, milyen módon profitálunk a végén a bátorságunkból.
7. Hasznosítani tudod a néprajzi tudásodat?
Nem tudom, mennyire pofátlan dolog, ha az ember önmagát idézi, de erre a kérdésre egy korábban megfogalmazott hasonlattal tudok a leginkább felelni: „[b]árhol járjak a világban, nem tudok teljesen megválni attól a néprajzos látásmódtól, melyet az egyetemi tanulmányaim során szívtam magamba. Olyan ez, mint egy fényre sötétedő lencséjű szemüveg, amit a hétköznapokban szinte észrevétlenül viselek, de egy idegen környezetben mindig segít a dolgokat élesebben látni.” Ez nem csak idegen környezetben, hanem váratlan, szokatlan, kihívást jelentő helyzetekben is így van, gyakran szinte testen kívüli élményt jelent, ahogy a saját, zsigeri reakcióimat árnyalva vagy éppen megfékezve megszólal a „néprajzos” hang a fejemben és hirtelen visszanyerem a tisztánlátásomat. A romatelepen dolgozva ezt napi szinten átélem, hiszen egy, a saját szociokulturális hátteremtől nagyon eltérő, nagyon máshogy működő mikrovilág ez. Igyekszem empatikus és ítélkezéstől mentes maradni minden körülmények között, ahogy azt a néprajz szakon is tanultam. Talán ez a fajta állandó éberség segített abban, hogy nem csak felületes ismeretségeket alakítsak ki a gyerekekkel vagy felnőttekkel a telepen, hanem valóban beengedjenek az életükbe, megosszák velem a problémáikat, sőt barátjukká fogadjanak, amiért nem tudok elég hálás lenni. Hiszem, hogy mindez a néprajz szakos tanulmányaim nélkül nem, nem így vagy nem ilyen rövid idő alatt valósulhatott volna meg.
1. 2022 nyarán néhány gyerekkel eljutottunk a Zánkai Erzsébet-táborba is. Ezek a hosszabb-rövidebb „ottalvós” programok szintén hozzátartoznak a munkakörömhöz. 2. Zánkai csoportkép. 3. A nyár végén már elkezdődik a leendő elsősök felkészítése az iskolára. A tanodai munkánk része, hogy a tanév során is – a pedagógusokkal szorosan együttműködve – figyelemmel kísérjük iskolai előmenetelüket, támogassuk őket tanulmányaikban és jelezzük, ha valahol komolyabb elakadást tapasztalunk.
8. Szerinted hogyan lehet szereplője a civil munkának az egyetemen szerzett néprajzi tudásanyag?
Én azt gondolom, hogy empátia nélkül sem a néprajztudományban, sem a szociális szférában nem szabad dolgozni – vagy legalábbis nincs túl sok értelme. Itt most csupa olyan készség jut eszembe, amit nem feltétlenül csak a néprajz szakon lehet megtanulni, de néprajzosként is elengedhetetlen, hogy bírja és gyakorolja mindezeket az ember: kíváncsiság, érzékenység, kapcsolatteremtés és a bevonódás képessége, émikus megközelítés… Ezek nélkül mondjuk én magánemberként sem tudnék létezni.
Szoktam magam azzal szórakoztatni, hogy klasszikus néprajzi témák felé terelem a tanodai beszélgetéseimet és az átkokról, rokonsági terminológiáról, táplálkozási szokásokról kérdezgetem azokat, akikkel éppen együtt vagyok, de ez a munkám során nem elvárás, inkább csak amolyan ujjgyakorlatok… néprajzos etűdök, ha úgy tetszik.
Ahogy az előző kérdésre adott válaszomból is kiderül, talán nem az fogja eredményessé tenni a munkámat, hogy tudom, mi az a „kétszeres,” csípőből megmondom, melyik a habán kerámia és a mai napig emlékszem arra, hogy Kádár Kata sztorija valójában a „két kápolnavirág” típusú népballadák közé tartozik. De hiszem, hogy minden egyes elvégzett kurzus, az összes elolvasott szöveg, levéltárban, múzeumi raktárban vagy éppen terepen eltöltött óra hozzájárult ahhoz, hogy vegyem a fáradtságot ne sztereotípiákat, hanem valódi embereket látni a legszélsőségesebb szituációkban is. A telepen pedig bőven találkozik az ember ilyenekkel.
9. Hivatásodnak tartod, hogy a néprajzi világlátást a munkádon keresztül átadd és népszerűsítsd? Ezt hogyan valósítod meg?
Direkt módon csak nagyon minimálisan. A gyerekeknek szánt foglalkozásokba igyekszem becsempészni a különböző népszokásokat egy-egy jeles naphoz kapcsolódóan, de annyira redukált, kilúgozott formában tudják csak ezeket befogadni, hogy a bennem lakó folklórsznob komoly fájdalmat érez. Szoktam nekik népdalokat énekelni, de változó, hogy ezt meddig tolerálják és mikor keverik le Varga Irén legújabb slágerével. Az ő életük egészen más körül forog, nekem pedig ahhoz kell alkalmazkodnom – így a saját, néprajzot népszerűsítő ambícióimat hamar zárójelbe tettem. Luca napon azért egy jó szerelmi jóslást szoktunk csinálni, csak a biztonság kedvéért.
10. Mit üzensz az egyetem oktatóinak és hallgatóinak?
Az oktatóknak végtelen hálával tartozom, mert a hosszúra nyúlt hallgatói éveim alatt olyan mértékű szakmai és érzelmi támogatást kaptam legtöbbjüktől, mely nélkül ma egészen máshol lennék. A hallgatóknak azt üzenem, hogy ne ijedjenek meg, ha a képzés előrehaladtával úgy érzik, csak a kérdéseik és kétségeik száma nő, mert eljön az a pont az életükben, amikor már meg tudnak ezzel az érzéssel birkózni, és akkor fogják realizálni, hogy emberileg mennyit kaptak a néprajz szaktól. Függetlenül attól, hogy merre viszi őket az élet.
+1 Kinek ajánlanád a néprajz szakot?
Mindenkinek, ez nem is kérdés!
Képek: Tabán Tanoda Facebook oldala.
ELTE Néprajz Blog 
“„Próbát tenni az ismeretlennel” – Leichter Lilla civil szakmában elhelyezkedő alumnánkkal beszélgettünk” bejegyzéshez 2 hozzászólás