1945. január 27-én szabadult fel a náci Németország rémtetteinek legerőteljesebb szimbóluma, az auschwitzi haláltábor – 2005 óta ez a nap a Holokauszt Nemzetközi Emléknapja. Az áldozatok történeteiről azonban, az elmúlt évtizedek eredményei ellenére is, máig hiányosak az ismereteink. Pataricza Dóra és Czimbalmos Mercédesz Finnországban élő magyar kutatók, akik a Szeged-Bácska régióban valaha élt zsidók sorsának feldolgozására, megőrzésére, láthatóvá tételére vállalkoztak és az elmúlt években számos nemzetközi ösztöndíjat nyertek el a témában benyújtott pályázataikkal. Az alábbi interjúban évek óta tartó munkájuk eddigi eredményeiről, digitális emlékműállításról és jövőbeli terveikről Leichter Lillával, intézetünk abszolvált doktoranduszával beszélgettek.
Kérlek, meséljetek a szakmai hátteretekről! Milyen tudományterület felől, milyen tapasztalatokkal érkeztetek a közös munkához?
Czimbalmos Mercédesz: Én 2014-ben végeztem az ELTE-n egyszerre két alapszakon: keleti nyelvek és kultúrák, japán illetve hebraisztika szakon, vallástudomány és kultúratudomány minorokkal. 2011–12-ben Japánban tanultam egy évig, ahol kikristályosodott számomra, hogy a hebraisztika-vallástudomány-kultúratudomány hármas érdekel a legjobban. Miután hazatértem, elég egyértelművé vált, hogy a mesterképzést nem Magyarországon szeretném elvégezni. Kamaszkoromban többször jártam Finnországban, volt már ott egy szociális hálóm és a Helsinki Egyetem által kiírt mesterképzések is izgalmasnak tűntek. Három helyre jelentkeztem, végül az Intercultural Encounters képzésre iratkoztam be, amit vallástudomány majorral, egy kis szociálpszichológiával megspékelve végeztem el. Dórival is itt találkoztunk egymással. Éppen akkortájt fejeztem be a mesterképzést, és a doktori tanulmányaimat akartam elkezdeni, Dóri pedig már postdoc kutatóként dolgozott. 2021 nyarán ledoktoráltam, dolgoztam több másik projektben, két esetben Dórival közösen, és most kezdem az első saját projektem vezetését. Közben lefordítottuk “mókából” Löw Immánuel Der Kuss [A csók] c. írását is németről angolra. Tipikusan olyan dolgokat kutattam eddigi pályám során, amelyekhez volt személyes kötődésem, bár a Szeged-Bácska projekt esetében nálam nincs családi vonatkozás, Dórinál viszont igen.
Pataricza Dóra: 2000–2007 között végeztem az ELTÉ-n történelem, angol és ógörög szakokon. 2010-ben védtem meg a doktorimat a Debreceni Egyetemen ókortörténet témában. A családommal ezt követően, 2011-ben költöztem Finnországba. Miután klasszika-filológusként és/vagy ókortörténészként nem sikerült beindítanom a tudományos karrieremet, 2015 óta a magyar és finn zsidóság történetével foglalkozom párhuzamosan.
Mielőtt a legfrissebb kutatási projektetekre rátérnénk, meséljetek kicsit az előzményekről!
P. D.: 2019-ben fogtunk bele a Szegedi Zsidó Hitközséggel együttműködésben a Szegedről és Szegeden át deportáltak névlistájának minél teljesebb körű rekonstrálásába. Korábban, 2017-től kezdve rendeztük, katalogizáltuk, tárgyszavaztuk és részben digitalizáltuk a Szegedi Zsidó Hitközség Archívumát és számos olyan dokumentumot találtunk, amelyek alapján a mai napig bizonytalan számokat (hány embert deportáltak, ki élte túl, kit öltek meg) pontosítani lehet. A Szegedi Zsidó Hitközség Archívumának rendezésében hatalmas előrelépést hozott a 2017–2019 közötti időszak. Ekkor Ábrahám Vera kolléganőmmel együtt, kezdeményezésünkre és szervezésünkben az archívum teljes anyagát levéltári előírásoknak megfelelően rendeztük, majd 1970-ig bezárólag 15 iratfolyóméter mennyiséget digitalizáltunk, ezeket folyamatosan kulcsszavazzuk. 1945 óta most kutatható először teljességében az archívum anyaga. Mivel korábban nem volt biztosítva sem a személyi feltétel, sem pedig a hozzáférhetőség, ezért a kutatók – néhány kivételtől eltekintve – az anyakönyveken kívül nem juthattak az iratokhoz. Levéltáros szakembert jelenleg sem tud a hitközség alkalmazni, ezért önkéntesek (többek között Frauhammer Krisztina néprajzkutató) közreműködésével valósulhat meg a kutatói munka, valamint az archívum rendben tartása, fejlesztése és gyarapítása. 2018 óta a Szegedi Zsidó Hitközség Archívuma együttműködik a jewishgen.org, az Arolsen Archive és a United States Holocaust Memorial intézetekkel, mely együttműködés szoros és folyamatos. A holokauszthoz köthető dokumentumokat átadtuk ezen intézményeknek, és a kutatók immáron az ő honlapjukon át is elérhetik a gettósítás listáját, illetve a túlélők névsorát.
Holokauszt-megemlékezés a szegedi téglagyár területén, 2022. június 26-án (Pataricza Dóra, 2022, Szeged); Ábrahám Vera, a Szegedi Zsidó Hitközség Archívumának vezetője (Pataricza Dóra, 2020, Szeged); Holokauszt emlékmű a szegedi téglagyár bejáratánál (Pataricza Dóra, 2022, Szeged); Az 1944 júniusában kitértek listája, Szeged-Csanádi Egyházmegye Levéltára (Pataricza Dóra, 2022, Szeged); Pick Móric botlatóköve (Pataricza Dóra, 2021, Szeged)
Miért pont Szegedet választottátok kutatási helyszínként?
P. D.: A családom egy része Szegedről származik, és az, ami korábban családfakutatás szintjén a hobbim volt, mára a munkámmá vált – ez az, amit igazán szenvedélyesen végzek és megunhatatlan számomra. Ami igazán örömöt okoz, ha egy-egy akár 140 éves rejtélyt meg tudunk oldani, ha rábukkanunk egy elveszettnek hitt kéziratra, amikor megmutatom a szegedi (új) zsinagóga képeit egy nemzetközi konferencián és a kollégák is rácsodálkoznak, hogy ilyen szépet még nem láttak. A konkrét témaválasztást illetően még erősebb személyes motivációm is volt: azt már pár éve tudtam, hogy az üknagymamámat, Fuchs Vilmosné sz. Neuwald Teréziát 65 éves korában deportálták az egyik lányával együtt, azt is tudtam, hogy túlélte, de választ akartam kapni arra kérdésre, hogy ez hogyan volt lehetséges. Mint kiderült, Auschwitz helyett Strasshofba került, ahonnan viszonylag sok – akkoriban idősnek tekintett – túlélő jutott ki.
Úgy tudom, a Claims Conference és az IHRA szervezeteknek, melyek a holokauszt és az áldozatok emlékezetének kutatását támogatják, a ti projektjeitek esetében is kiemelt szerepük van.
P. D.: Így van. A Claims Conference egy nemzetközi szervezet, amelynek elsődleges feladata a holokauszt-túlélők anyagi kárpótlása, ugyanakkor van egy kutatási alapjuk is. Az ide 2020-ban benyújtott pályázatunk elsőre sikeres volt. Az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance) a Nemzetközi Holokauszt Emlékezet Szövetség, és a holokauszt emlékezetéhez kapcsolódó feladatok biztosítása – kutatás, oktatás, emlékhelyek és múzeumok létrehozása – a célja. Oda háromszor kellett pályázatot benyújtanunk, hogy összejöjjön. Ezzel összhangban jelen projektünk célja, hogy a jövőben az áldozatok életét személyes történeteken keresztül is bemutassuk, és oktatási célra is felhasználhatóvá tegyük. A munkafolyamatok bemutatása módszertani példaként szolgálhat a Soá magyarországi és a kelet-európai kutatása részére.
Miről szól az aktuális kutatási projekt és milyen előzményei vannak? Mik voltak az eddigi kutatás főbb eredményei, mérföldkövei?
P. D.: Az IHRA által finanszírozott projektben (Reconstructing the Fate of Hungarian and Bačka-Serbian Victims of the Holocaust) a Szegedről deportált minden egyes áldozatnak szeretnénk egy ún. digitális emlékfalon emléket állítani, annyi információval, amennyit csak találunk. Fontos, hogy ne csak a halálukról írjunk, hanem lehetőség szerint az életüket is minél teljesebben fel tudjuk tárni. Gyakorlatilag különféle forrásokból próbáljuk összeállítani a legpontosabb listát a deportáltakról fellelhető lehető legtöbb személyes adattal. Ezt a Claims Conference-s projektünk (mely szintén “Reconstructing the Fate of Hungarian and Backa-Serbian Victims of the Holocaust” néven fut) alapozza meg, ahol próbáljuk rekonstruálni az időközben elveszett deportálási listákat. Szorosan együttműködünk az Újvidéki Zsidó Hitközség egyik kutatójával, Ungar Olgával, aki a testvérével, Ungar-Szakacs Verával a szerbiai TIKUN civil szervezet alapítói. Náluk is hasonló digitalizálási projekt folyt a miénkkel egyidőben, és a bácskai zsidóság egy részét Szegeden át deportálták 1944 májusában. Innen jött az ötlet, hogy pályázzunk együtt és építsünk egy nemzetközi projektet.
Cz. M.: Szerintem minden lépés, az ötlettől a kivitelezés különböző pontjain át, kihagyhatatlan a projekt sikere érdekében. Az eredmények tekintetében csak azt tudom mondani, hogy számomra már az is nagy eredménynek számít, ha akár egy olyan áldozatról meg tudunk emlékezni, aki eddig nem volt rajta bizonyos listákon. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a kisebb-nagyobb falvak emlékművei hiányosak, így az onnan elhurcolt áldozatok egy része is feledésbe merül. Minden apró részlet, ami egy-egy emberről kiderül, nagy eredmény.
Reissman Mordechai, Holokauszttúlélő (Pataricza Dóra, 2022 december, Holon, Izrael); A holokauszt áldozatainak névlistája a Szegedi Új Zsinagóga emlékcsarnokában (Pataricza Dóra, 2020, Szeged); Holokauszt emlékmű a szegedi Dóm téren, Kovács Jenő szobrász alkotása (Pataricza Dóra, 2022, Szeged)
P. D.: Pár hete Izraelben meglátogattam egy 87 éves túlélőt. Reissman bácsit a Szentesi Zsidó Árvaházból deportálták 14 másik kisfiúval együtt. Ő az egyetlen túlélő, aki Strasshofban elbújt, a többieket elvitték Auschwitzba. Soha nem tért vissza Szentesre (Husztról került oda) és felkerült a neve a szentesi holokauszt áldozatok emlékfalára. 20 éve leadott egy fényképet a cfáti Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Múzeumába a szentesi zsidó árva gyerekekről, ami 1944 tavaszán készült. Próbált felkutatni valakit, aki azonosítani tudná a gyerekeket. 2021-ben sikerült megszereznem a szentesi gettósítási dokumentumokat és kigyűjtöttem az árva gyerekek nevét. Fél éve találtam meg a felhívást és felvettem Reissman bácsival a kapcsolatot. Ott ültem most decemberben mellette és próbáltuk párosítani a neveket a kisfiúk arcával. Próbáltam magyarázni a feleségének héberül, hogy mennyire örülök, hogy él a férje, aki egyébként cukrász lett és friss almás rétessel várt. Ezekért a pillanatokért (is) érdemes ezt a kutatást csinálni.
Digital monument – keveseknek cseng ismerősen ez a szóösszetétel egyelőre. Miben látjátok az előnyeit annak, hogy az emlékezés helye a virtuális térbe kerül? Látjátok-e esetleg azt, hogy mik a hátrányai ennek a megoldásnak? Mi teszi szükségessé egy digitális emlékfal életre hívását?
Cz. M.: Az online térnek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Könnyen hozzáférhető, gyorsan böngészhető, egyszerűen bővíthető és/vagy változtatható. Azt hiszem talán akkora hatást nem tud elérni, vagy kifejteni mint például az Emanuel Emlékpark, vagy a Yad Vashem, de akárki, akármikor megtekintheti, időtől és tértől függetlenül képes megszólítani az embereket, kiváltképp talán a fiatalabb generációt.
P. D.: A Szegedi Zsidó Hitközség egykori tagjainak leszármazottai mára szétszóródtak, de egy online emlékmű lehetőséget nyújt arra, hogy mindenhonnan meg lehessen emlékezni az elődeinkről és hozzá lehessen férni a teljes kutatási anyaghoz. Sem kutatóként, sem az emlékezést segítő ágensként nem tudunk egyszerre jelen lenni Szegeden, a Szeged környéki településeken, a Vajdaságban, Auschwitzban és Strasshofban, illetve azon a sok-sok helyen, ahová az áldozatokat hurcolták, ebből a szempontból a digitális megoldás mindenképpen előnyös.
Ha már a digitális térbe léptünk, azt is látjuk, hogy a közösségi média használata manapság egészen kézenfekvő megoldás, amikor tudománynépszerűsítésről van szó. A ti projektetek kapcsán mennyire érzékelhető a Facebook vagy Instagram felületek hozzáadott értéke?
Cz. M.: Ez nehéz kérdés, mert mi küzdünk azzal, hogy nem feltétlenül elég nagy az Instagram vagy a Twitter “forgalmunk.” Mindeközben látom, hogy a már évek óta létező és működő emlékközpontok vagy épp kutatóközpontok felületei tele vannak látogatókkal és emberekkel. A hozzáadott érték nyilván az, hogy az információ bárki számára elérhető, közérthető formában, erőfeszítés nélkül. Az én megítélésem szerint erre igenis van igény, de azt hiszem időbe telik kiépíteni azt a kört, akit valóban érdekel és akihez valóban szól a tartalom.
Mivel alapvetően pályázati források jelentik a fedezetet a munkátokhoz, kutatásmenedzsment szempontjából milyen tanulságokat fogalmaznátok meg az elmúlt évek sikeres vagy éppen elutasított pályázatai alapján?
Cz. M.: Nekem így 5-6 év pályázgatás távlatából az a véleményem, hogy az soha nem elég, hogyha csak a pályázat jó. Figyelni kell a projekt aktualitására, a kreativitásra a kutatócsoport esetében a nemek eloszlására, arra, hogy a különböző képességek mennyire egészítik ki egymást, és más, sokszor mellékesnek vagy másodlagosnak tűnő szempontokra is.
P. D.: Azt hiszem, az IHRA pályázatunk esete nagyon jól rávilágít arra, hogy nem szabad feladni és akár kisebb módosításokkal újra és újra pályázni kell. Vannak felhasználóbarát és kevésbé felhasználóbarát pályázatok és projektek is, de az adminisztráció még sosem rettenett el minket. Én hiszek a szenvedélyes pályázatokban. Érződnie kell egy pályázatban annak, hogy a pályázó nagyon elkötelezett. Erősen hiszem, hogy a mostani holokauszt projektünk alapvető és fontos mind az áldozatok emléke, mind a leszármazottak szempontjából és ez önmagában is motivál a munkám elvégzésében, de a személyes lelkesedés már nem elegendő, ha például egy honlapot szeretnénk létrehozni és működtetni, oda források is kellenek.
Két ország tudományos életét is ismerve, milyen különbséget vagy hasonlóságot láttok a finnországi és magyarországi holokausztkutatások között, különös tekintettel az emlékezet módjai és alakzatai terén?
Cz. M.: Finnországban egészen más a helyzet mint Magyarországon, vagy azokban az országokban, ahol a Soá jóval több áldozatot követelt. Azt hiszem az itteni kutatások – pl. a Simo Muir és Oula Silvennoinen általiak – sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek Finnország szerepére és állásfoglalására, mint magukra az áldozatokra, vagy a hitközségekre. Megemlékezések itt is vannak persze, de nekem sokszor olyan érzésem van, mintha az emberek nem igazán éreznék a Soá súlyát. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy érzéketlenek lennének, inkább azt, hogy a finnországi körülmények és a deportáltak száma miatt egészen egyszerűen nincs úgy a köztudatban az európai zsidóság múltja és jelene. A zsidó közösség nagyon kicsi, ezért sokak számára a “radaron kívülre” esik. Ez persze nem kifogás vagy indok, de szerintem sokan azt gondolják, hogy mivel itt nincs sok zsidó, bizonyos “jelenségek” – például a holokauszt tagadása – nem léteznek Finnországban, ami persze nem igaz. Aki kicsit is jártas ezekben a kérdésekben, az tudja, hogy nem kell ahhoz egy zsidót se ismerni, hogy valaki antiszemita legyen, vagy holokausztot tagadjon. Éppen ezért gondolom például azt is, hogy a helyi szervezeteknek és hitközségeknek sokkal jobban kellene az áldozatokról való megemlékezésekre is figyelni.
P. D.: Ami a holokauszt-megemlékezést illeti, én is úgy érzem, hogy más a holokauszt súlya Finnországban, ugyanis a hivatalos narratíva szerint mindössze 8 állampolgárság nélküli deportált volt, közülük egy túlélte. Minden évben megemlékeznek a 8 deportáltról, de sokszor van olyan érzésem, hogy a 6.000.000 áldozat súlyát valahogy nem tudják ugyanúgy érzékeltetni. Nem voltak rokonaik, szomszédaik, akiket elvittek, vagy nem hallottak innen-onnan történeteket. Nagyon problémásnak tartom, hogy a holokauszt megemlékezésért nem zsidó, hanem filoszemitának tekintett szervezetek felelősek elsősorban. Sokszor az az érzésem, hogy a jóindulat ugyan talán nem hiányzik, a holokauszt mélységeiről való tudás viszont annál inkább. Erre pont a közelmúltban volt egy jó példa, amikor meghívták a zsidó iskola tanulóit a parlamentbe a Holokauszt Nemzetközi Emléknapja alkalmából, de az áldozatok sorsának taglalása helyett arról beszélt a megemlékezést szervező alapítvány elnöke a zsidó gyerekeknek, hogy rengeteg keresztény mentett meg zsidókat és ők vajon mertek volna olyan bátrak lenni. Biztosan van olyan szituáció, amikor fel lehet tenni ezt a kérdést is, de szerintem a Holokauszt Nemzetközi Emléknapja egyszerűen nem erről szól és ízléstelennek tartom, hogy ez a narratíva kerül előtérbe. Ugyanakkor ami egyértelműen jobb itt, az az, hogy sokkal több pályázási lehetőség van, jóval nagyobb összegekre és ezek az alapítványok nagyrészt teljesen függetlenek. Tudunk olyan alapítványról, ahol nőként, bevándorlóként, nem finn vezetéknévvel, zsidó témával nincs sok esélyünk, de több az olyan alapítvány, ahol ilyen témákat is támogatnak, viszonylag magas összegekkel. Ha a Szeged zsidóságáról szóló további kutatási ötleteim nem Szegedről, hanem egy finn városról szólnának, bármikor, viszonylag egyszerűen tudnék ezekre itt pénzt szerezni. Annál nagyobb a kihívás Szeged esetében.
Pataricza Dóra előadást tart a Löw-perről az “Anno 1922: Central Europe Between Old and New Order” c. konferencián (Daniel Hanoch fényképe, 2022. december, Hebrew University, Jeruzsálem, Izrael); Czimbalmos Mercédesz az Analyzing Jewish Europe konferencián (Ewa Tartakowsky, 2017, Varsó)
Mik a terveitek a jövőre nézve? Van egy olyan pont, amikor a kutatás lezártnak tekinthető vagy ez örökké egy “nyitott mondat” marad? Ha igen, mennyiben köszönhető ez a digitális megoldásoknak?
Cz. M.: Dóri a történész, azt hiszem, ő jobb rálátással rendelkezik bizonyos dolgokra, de szerintem mindig lesznek “nyitott kérdések,” és mindig rá tudunk bukkanni új dolgokra, és infókra. A Szeged-Bácska régió deportálási listáinak összeállításakor – ami ugye a digitális emlékmű gerincét képezi – számomra például teljesen egyértelművé vált, hogy mindig lesznek lyukak és néha csak a szerencsén múlik az, hogy megtalálunk-e valamit vagy sem. De szerencsére egy adatbázist mindig ki lehet javítani, hozzá lehet adni dolgokat, lehet “szépítgetni”… ugyanez vonatkozik a digitális emlékműre is. Ami a jövőbeli terveket illeti, engem például nagyon érdekel a finnországi antiszemitizmus és manifesztációi, a diszkrimináció egészségre gyakorolt hatásai, a gyűlölet-bűncselekmények különféle helyzetekben és platformokon. Ilyesmikkel fogok foglalkozni mostanság. Rengeteg ötletem van, meglátjuk, mi sül ki belőlük.
P. D.: A mostani projektből vagy 5-6 új projektötlet született, amiket sorban szeretnék mind megvalósítani. Azt is tudjuk, hogy nem fogunk tudni tökéletes adatbázist létrehozni, részben azért, mert a források egy része hiányzik. A legbosszantóbb az az anyag, ami egy éve ilyenkor egy aukción kelt el és azóta sem tudtam hozzáférni. Erre egyébként törvényi szabályozás kellene, magánembernek nem lenne szabad ilyen anyagokra licitálnia. Máshol a metodológia problémás: például Baja zsidóságát három hullámban deportálták és úgy tűnik, hogy képtelenség rekonstruálni, hogy ki maradt az utolsó, harmadik hullám idejére Baján, őket ugyanis Szegeden keresztül deportálták. Nem sikerült elérnünk és feldolgoznunk minden levéltári anyagot… találkoztunk segítőkész és kevésbé segítőkész levéltárosokkal, de amit lehetett, kikértünk és feldolgoztuk. Az emlékfal adatait bármikor tudjuk módosítani a jövőben is. Merci most nyert el decemberben egy 3,5 éves óriási projektet (amit egyébként a lifteket és mozgólépcsőket gyártó, rendkívül sikeres KONE cég 1956-ban létrehozott alapítványa finanszíroz majdnem 400,000 euróval), amiben én is részt fogok venni kutatóként. A célunk, hogy feltárjuk és elemezzük a Finnországban észlelhető antiszemitizmust. Azt találtam ki – azért is, hogy ne húzzon le túlságosan ez a téma – hogy minden héten fixen egy órában Löw Immánuel Die Flora der Juden egy fejezetét fogjuk lefordítani németről angolra. Így újra egy picit filológusok lehetünk és amíg a birsalmákhoz vagy éppen a szőlőhöz kötődő zsidó vallási szabályokat és szokásokat elemezzük, fel tudunk egy rövid időre szabadulni a nyomasztó kutatási témánk alól.
A Randeggben meggyilkoltak emlékműve (Pataricza Dóra, 2021, Szeged); Kelemen u. 11., az egykori ún. fehér gettó egyik háza, ahol a kitért zsidókat tartották fogva (Pataricza Dóra, 2021, Szeged); Kérvény 1945-ből, Szegedi Zsidó Hitközség Archívuma (Pataricza Dóra, 2020, Szeged); Dr. Löw Immánuel szegedi főrabbi sírja (Pataricza Dóra, 2022, Szeged)
Cz. M.: Sokszor el szoktam gondolkodni azon, hogy Magyarországon mennyire lehetnénk sikeresek azzal a formátummal, amivel itt dolgozunk. Itt egészen más a rendszer: véglegesített kutatói pozícióból nem terem minden bokorban három, de nagyon sok alapítvány van, ahová lehet kutatás, vagy művészeti tevékenység finanszírozására pályázni. A Kone Alapítványt két egykori KONE vezetőségi tag alapította, amely ma teljesen független alapítványként létezik. Finnországban ez az az alapítvány, ami a feltörekvő, kreatív és bátor, interdiszciplináris ötletekkel előálló kutatókat és művészeket próbálja támogatni. Nagyon fontos számukra a társadalmi felelősségvállalás és a demokrácia. Dórival sokszor voltunk már olyan helyzetben, hogy bár tudtuk, hogy akár ketten is iszonyatosan sok dolgot meg tudnánk csinálni egy projektben, nem mertünk mindent beleírni egy-egy pályázatba, mert attól féltünk, hogy nem tartják majd realisztikusnak. A Kone tavalyi tematikus kiírása Erodálódik a demokrácia? (“Is Democracy Eroding?”) címmel futott. Ide adtunk le egy pályázatot és úgy adódott, hogy az utolsó vasig megkaptunk mindent, amit kértünk. Január elején kezdtük a munkát a kutatócsoporttal, amiben jelenleg négyen vagyunk: jómagam, Dóri és két kollégánk, Bogle Jonah és Varga Nóra. Persze ez nagyon izgalmas, és mind szakmai, mind személyes szinten nagyon nagy dolog. Mindezek mellett az biztos, hogy a “mentál fitness” aspektusra tudatosan figyelnünk kell majd, mert “szerelemprojektek” ide vagy oda, nem foglalkozunk egyszerű témákkal. Éppen ezért lesz nagyon jó megint egy kis Löw-fordítással foglalkozni.
Borítókép: A szentesi zsidó árva gyerekek fényképe, 1944 tavasza (Reissman Sándor tulajdona)
Az interjút készítette: Leichter Lilla
ELTE Néprajz Blog 