A különböző tárgyak koncepciózus bemutatása mellett nem titkolt szándéka a múzeumoknak a tanítás, információátadás. Elképzelhető-e egy múzeum tanintézményként? Hogyan jut el egy frissen érkezett tárgy a raktárból a savmentes dobozig? Milyen út vezet néhány véletlenül megtalált fodrászati kelléktől egy kiállítás installációjáig? Zalatnay Klára Lujza végzős hallgatónk beszámolója következik a Kiscelli Múzeumban eltöltött szakmai gyakorlatáról.
Amikor közeledett tanulmányaim negyedik félévének vége, igyekeztem felidézni az általam valaha meglátogatott összes, magyar nyelvterületen található múzeumot. Eközben jutott eszembe, hogy a Kiscelli Múzeum kiállításai között több olyan is volt az utóbbi időben, aminek háttérmunkáiba nagyon szívesen bepillantottam volna. Néhány, az intézménnyel folytatott virtuális levélcsere után pedig lényegében szabad utat kaptam ehhez. A gyakorlat helyszínét általában egy előre összeállított listáról szoktuk kiválasztani, amelyen a korábbi hallgatók által már meglátogatott múzeumok szerepelnek. Én viszont, némileg rendhagyó módon, a másodéves néprajzosok számára kötelező múzeumi gyakorlatomat a Kiscelli Múzeum Újkori Várostörténeti Főosztályának különböző gyűjteményeiben töltöttem el 2023. július 10. és 21. között, Maczó Balázs etnográfus-muzeológus segédjeként.
A Kiscelli Múzeum épületének felidézése már a gyakorlat előtt is mindig az odáig vezető gyönyörű út végigsétálásával indult számomra. A kastélyt körülvevő parkerdő magában is elég hívogató környezet – nem meglepő, hogy az intézmény munkatársai közül nem egy-ketten így szokták megközelíteni reggelente –, de a Bécsi út felől, a kaptatót megmászva is festői úton juthatunk el a múzeumhoz. Ezt a gyalogösvényt különben pár alkalomtól eltekintve minden nap legalább kétszer végigjártam a múzeumban megismert munkatársakkal, mikor a szünetben ebédelni mentünk. Eredeti (később kicsit túlságosan is grandiózusnak bizonyuló) tervem az volt, hogy a második hét végére megtanulok felbiciklizni a nevezett lejtőn – ezzel pedig el is érkeztünk a tíz nap egyedüli csalódást okozó motívumához.
A első lépés az irodák, raktárak és egyéb zegzugok bejárása volt. Miután felvérteztem magam a megfelelő helyismerettel, a múzeum Életmódtörténeti Gyűjteményének, illetve Néprajzi és Kisipari Gyűjteményének darabjai közt akadt dolgom: mézeskalács- és viaszformák nyomtatványként megőrzött katalógusát kellett begépelnem. Akármilyen monotonnak hangzik is ez, utólag nagyon hasznosnak ítélem. Ekkor találkoztam életemben először múzeumi katalógussal, az pedig, hogy egy már létező anyagot kellett új platformra átvezetnem, megkönnyítette a műfajjal való összeszokást. Ebbe a táblázatba olyan információk kerültek, mint a tárgyak leltári száma, megnevezése, keletkezésének körülbelüli időpontja, általános leírása (állapotra is tekintettel), valamint leltárba vételének időpontja.
1-2. A megtalált fodrászati tárgyak takarítása; fotó: Fáryné Szalatnyay Judit
A következő napot az egyik raktárépületben indítottuk. Itt egy hagyaték szocializmusbeli tárgyait szelektáltuk, ezeknek elnevezése, felületes jellemzése volt a feladatom. A későbbi rendszerezéshez, katalogizáláshoz készítettem kvázi szamárvezetőt, illetve alapot a műtárgyakhoz tartozó ajándékozási szerződéshez. Sokak számára ismerős lehet az érzés, amikor egy tárgy úgy ébreszt fel a szülői, nagyszülői házhoz kötődő emlékeket, hogy közben már a műtárgy kategória határait súrolja. Ennek az érzésnek megtapasztalására vont szakmai mázat a tény, hogy a kezünkbe akadó daraboknak nemcsak a múzeumi hasznosságát volt szükséges felmérni, hanem azt is, hogyan kategorizálhatók, mikorra tehető használatuk ideje. A délután folyamán esett meg a gyakorlatom egyik legizgalmasabb eseménye: Balázzsal az egyik belső raktárban több doboznyi fodrászati kelléket találtunk, amelyek az éppen akkor megnyílt A jólfésültség története – Fodrászipari forradalom Budapesten című időszaki kiállításhoz tökéletesen illeszkedtek nemcsak témában, de időben is. A későbbiekben tehát a legtöbb feladatom ezek köré rendeződött.
1-3. A jólfésültség története – Fodrászipari forradalom Budapesten kiállítás átrendezett része; fotók: Zalatnay Klára Lujza
Harmadnap délelőtt XVII–XIX. századi céhes tárgyak társaságában időztem pár órán keresztül. Kezdésként egy, a szükséges elemek leltári számát tartalmazó lista alapján kellett kikeresnem céhleveleket, mesterleveleket, vándorkönyveket és más hasonló tárgyakat, majd őrjegyeket kellett írnom biztonságos és lekövethető áthelyezéséhez. Ezután a múzeum pecsétgyűjteményében kellett kikeresnem három pecsétnyomót egy kutatói kérés teljesítésére, majd digitális táblázatot készítettem a fiókrendszerről, amelyben tárolják őket. Ehhez szerencsére már tartozott egy papír alapú, kézzel rajzolt verzió, amit használhattam. Ugyanakkor nem minden felelt meg a pecsétek jelenlegi elrendezésének, így volt mit kibogarásznom, összefésülnöm a két táblázat és a tárolóban található tárgyak között.
Az első hét csütörtökét Balázzsal a kedden megtalált dobozok tartalmának szenteltük. Átválogattuk a viszonylag nagy mennyiségű, több dobozt megtöltő együttest. Mivel ezek mind egy konkrét szalonból származtak, Balázs úgy döntött, az itt fellelhető darabokkal fogjuk helyettesíteni a korábban más intézményekből kölcsönzötteket. Így a valóságnak sokkal megfelelőbb, koherensebb képet kaphattak a kiállítás látogatói arról, hogyan is nézett ki egy fodrászat, borbélyüzlet a XX. század elején. Miután kiválogattuk a bemutatni kívánt darabokat, műtárgytisztítás következett. A nap további részében megkezdtük az átrendezni kívánt részek bejárását a sziklapincében. Eközben a szelektált és letakarított tárgyak a belső kertben száradva várták sorsukat.
1-2. Száradó tárgyak; fotó: Fáryné Szalatnyay Judit
Múzeumi gyakorlatom első szakaszának lezárását az átalakításra szánt vitrin enteriőrjével folytatott párbeszédben töltöttem. Pénteken szinte egész nap a pincében járkáltam, a szortírozott tárgyaknak megfelelő helyet keresve. A fodrászati kiállítás egyik darabjának átrendezését – legnagyobb meglepetésemre – voltaképpen teljesen önállóan végezhettem. A koncepció az volt, hogy a kiállított fiókszekrény részét képező, korabeli, a fodrászüzlet valós méreteinek megfelelőre nagyított képre szerelünk átlátszó plexi polcokat. Ezekre pedig a fodrászatok vendégei közt ekkoriban megjelenő nők igényeinek kielégítésére szolgáló tárgyakat teszünk: egy pipereüvegcsét, egy púderes dobozt, egy kölnivizes üveget, egy kézitükröt, valamint hajsütővasakat és hajcsatokat. Az installáció bal oldalán található polcokon szintén az újonnan felfedezett dobozok tartalmát prezentáltuk, többek közt egy zöld piperésüveg-garnitúra darabjait. A környező falakra és szabad emelvényekre egy légyfogó, egy melegvíztartály és a kiállított szekrény fiókbérletének másolata került ki, ezeknek a tárgyleírásait kellett a későbbiekben elkészítenem. A valósághű bemutatás mellett arra igyekeztem leginkább figyelni, hogy anélkül érzékeltessem a vevői körben bekövetkezett változás fontosságát, hogy azt szöveggel vagy indokolatlanul kézenfekvő prezentációs módszerrel túlzóvá tenném. Emiatt aztán a pénteki napon és a következő héten többször is átalakítottam a rám eső részt. A délután folyamán a kiállításnál segédkező kivitelezőkkel is találkoztam, amit szintén fontos szakmai tapasztalatnak tartok. Megértettem, hogyan rajzolódik ki annak a folyamatnak az íve, amely során a már tervvé fejlődött ötlet a megvalósulás fázisába lép a múzeumi környezetben.
A második hetet azzal a tevékenységgel kezdtem, amelyikkel az előzőt zártam. Még a pénteki nap folyamán vázlatot készítettem az installáció akkori formájáról, így a hétvége során tovább tudtam gondolkodni a megfelelő elhelyezésekről. Az ötleteimről vázlatokat készítettem, melyeket a későbbiekben mankóként tudtam használni. Hétfőn kész tervvel érkeztem, amit ugyan végül nem tartottam be minden ponton, mégis lehetővé tette számomra, hogy a gondterhelt méricskélést és pakolást megelőzzem. Pláne, hogy törékeny tárgyakról van szó, én pedig notórius elejtő vagyok. Újfent szinte az egész napot a pincében töltöttem.
Kedden egy számomra elsőre meglepőnek ható tárgyegyüttest kellett leltárba vennem. A 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszus reklámtermékei ugyanakkor kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy laikusként beleszokjak a leltárkönyv használatába. Amikor ugyanis különböző korú és eredetű tárgyakról kell számot adni, szükséges valamiféle előzetes tudás keletkezésük és használatuk idejének megállapításához – ennek viszont nyilvánvalóan nincs mindig birtokában az egyszeri muzeológus. A 2020-ban, Budapesten készült tárgyak, melyeket az egy évvel később tartott kongresszus során vettek használatba, ugródeszkaként szolgáltak a hét további részében leltározandó tárgyakhoz is. Lényegében csak leltári számot és leírást kellett készítenem hozzájuk, illetve terjedelmüket megállapítanom: a többi adott volt. A nap nagyobb részében ezzel foglalatoskodtam, délután pedig hozzáláttam a frissen kiállított elemek tárgyfeliratainak megfogalmazásához. Ezen a ponton illetődtem meg legjobban: tudtam, hogy a látogatók, akik olvassák majd őket, így fognak információt szerezni a látott tárgyakról.
1. Leltár a Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszus tárgyairól; fotó: Maczó Balázs
Másnap befejeztem a Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszus tárgyainak leltárba szedését és a tárgyfeliratok megírását, illetve a korábbi feladataimból még megmaradt kisebb-nagyobb utómunkákat. A délután során a Maczó Balázs által kurált Nyugati tér – Kapu a városra című kiállítás vezetésén vettem részt a múzeum dolgozóival egyetemben: egészen különös volt visszazökkeni a látogatói jelenlétbe másfél hét után. Hasznosnak éreztem ezt az intermezzót, mert emlékeztetett a perspektívára, melyben az általam végzett munka is értelmet nyer. Az apróbb-nagyobb feladatokban történő elmerülés miatt szinte el is felejtettem, hogy pontosan milyen egy késznek tekinthető kiállítás. Továbbá arra is lehetőségem adódott, hogy a vezetést hallgatva kicsit elmélyüljek a közterekről való gondolkodás (ami az egyik kedvenc témám) történeti vonulatában (amivel pedig méltatlanul keveset törődtem eddig).
Csütörtökön és pénteken áttérhettem olyan tárgyak leltározására is, amelyek különböző korszakokból és forrásból származtak. Ezek nagyrészt piperetárgyak és háztartási szerek voltak az 1920-as és 1980-as évek közti időszakból: szappanos dobozok, arckrémek, súrolóporok csomagolásai, néhány esetben még bontatlanul. A kiállításrendezés mellett talán eközben éreztem leginkább megtisztelve magamat, amiért rám bíztak egy feladatot – a tárgyak gyűjteménybe történő belépésében én is lépcsőfok lehettem. Eleinte igen bizonytalanul irkáltam be a használat ideje rubrikába az “1950-es évek” és “1940-es évek” meghatározásokat, szinte minden tollvonáshoz jóváhagyást kértem. Idővel azonban megtette hatását a múlt heti, egyértelműbb tárgyak leltárazásával töltött pár óra, a végére szinte automatikussá vált a kitöltés. Az általam leltárba vett tárgyakhoz savmentes dobozokat állítottam össze és dobozjegyzékeket készítettem.
1-2. Dobozolás a leltárba vett tárgyakhoz; fotó: Maczó Balázs; 3-4. Bedobozolt piperetárgyak; fotó: Maczó Balázs
Utolsó napomon a piperetárgyak leltárazását és dobozolását fejeztem be, majd a hét elején írt, azóta kinyomtatott feliratok táblára kasírozásával és elhelyezésével töltöttem az időt. Zárásként átadás-átvételi papírt írtam meg egy korábbi időszaki kiállításon bemutatott tárgy elszállításához. Mielőtt végleg búcsút mondtam volna a kiscelli épületegyüttes barokkos ficakjainak, még egy – igaz, eredetileg miattam érkező – látogatót is végigvezettem a fordrásztörténeti kiállításon, így kerekítve le a múzeumban töltött két hetemet.
A tíz napot értékelve újra és újra eszembe jut, hogy micsoda szerencse, hogy a saját kíváncsiságomat követtem és nem a megszokott intézmények közül választottam. Biztos vagyok benne, hogy ezek mindegyikében rengeteg tapasztalatot szerezhettem volna, emellett viszont hálás vagyok azért az egészen sajátos élményért, amiben a Kiscelli Múzeumban volt részem. A megismert emberek és kipróbált tevékenységek éppen azokban a dolgokban segítettek, mutattak nekem újat, amikben fejlődni és tanulni vágytam. Legfontosabbnak azt tartom, hogy olyan munkák végzésére buzdítottak, amelyekben sem gyakorlatom, sem pedig előzetes háttértudásom nem volt – ettől úgy éreztem, maximális bizalmat szavaztak nekem. A hozzáállás, amellyel hasznosították a jelenlétemet, legalább olyan valóságossá tette számomra a tanulás folyamatát, mint az egyetemi óráim vagy bármilyen más, hasonló célú intézményben töltött idő.
“Fodrászati kellékektől egy kiállítás installációjáig – Szakmai gyakorlat a Kiscelli Múzeumban” bejegyzéshez 2 hozzászólás