Harry Potter-kultusz, könyvtári fűthető kézmelegítő és egy felbecsülhetetlen értékű antitrinitárius vitairat: ráolvasások nyomában a világ egyik legrégebbi egyetemén

Doktoranduszként első külföldi kutatóutam egyenesen Oxfordba repített 2014 márciusában, amihez seprű nem, csak egy jó kutatási terv és némi bátorság kellett. Még szerencse, a kviddics sosem volt az erősségem! 

A történet úgy kezdődött, hogy akkortájt már javában szerkesztettük Pócs Évával a magyar ráolvasások új kiadását a Balassi Kiadónál, párhuzamosan pedig megindultak a digitális adatbázis építésének munkálatai is. (Pócs 2014, Ilyefalvi 2014.) Ekkor merült fel, hogy a történeti, 19. század előtti, kéziratban fennmaradt forrásokat – ahol csak lehetséges – digitalizáljuk. Az erdélyi és angliai unitárius kapcsolatok révén pedig az oxfordi Harris Manchester College könyvtára is őrzött (és őriz a mai napig) egy számunkra felbecsülhetetlenül értékű dokumentumot. Az Ó- és Ú/testamentumbeli helyeknek (…) magyarázatjok című Enyedi György és Torockai Máté által fordított antitrinitárius vitairat egyik példányában (Kolozsvár, 1620) az első és hátsó kötéstáblák belső oldalára ugyanis három magyar nyelvű ráolvasásszöveget is feljegyzett a kötet első tulajdonosa, valamikor 1651 és 1671 között. 

A szövegeket Jankovics József irodalomtörténész fedezte fel és adta közre 1981-ben, s ő derítette ki azt is, hogy a kötet Székelykeresztúrról 1893-ban Simén Domokos unitárius lelkész és főiskolai tanár adományozása útján került Oxfordba, aki a Harris Manchester College egyik első magyar diákja volt a 19. század végén. (Jankovics 1981: 329.) A ráolvasásszövegeket tehát már ismerte a magyar tudományosság, azonban szükséges volt a forráskiadás előtt eredetiben is megtekinteni és digitalizálni az említett oldalakat. (Ilyefalvi 2014: 55–56.) Az oxfordi könyvtárazás ráadásul kiváló lehetőségnek tűnt a tekintetben is, hogy idegennyelvű szakirodalmakat gyűjtsek kutatási témámhoz. 

De ne rohanjunk ennyire előre, térjünk vissza egy pillanatra a mágikus világból a valóságba! Varázsszövegek helyett ugyanis befogadónyilatkozatra lesz szükségünk ahhoz, hogy elérjük célunkat. És itt fontos a többes szám, mert 2013 őszén Szakál Annával – akkor doktorandusztárs, és azóta is bajtárs, pályatárs, kolléga – együtt kerestük fel Susan Killorant, a Harris Manchester College akkori vezető könyvtárosát azzal a kéréssel, hogy ha lehet, akkor mindketten ugyanakkor mennénk kutatni, persze két külön témát. Anna a 19. századi erdélyi-angliai unitárius kapcsolatokat, én pedig a fent említett kéziratos bejegyzést. Sue azonnal válaszolt, és készségesen kitöltötte a papírokat, melyek a Campus Hungary (ma már Campus Mundi) pályázathoz voltak szükségesek, ahonnan az anyagi támogatást reméltük és végül – mindenféle bűbáj nélkül – kaptuk. 

Mielőtt nekivágtunk az útnak 2014 márciusában, sokáig tervezgettük Annával a 9 és ¾-ik vágány kipróbálását, végül azonban beértük a helyi járatos busszal. Megérkezve a híres egyetemvárosba, azonnal a könyvtár felé vettük az irányt. 

Az oxfordi kutatás non plus ultrája az volt, hogy kis chipes beléptető kártyát kapva tulajdonképpen addig maradhattunk minden este, ameddig akartunk. Ha reggelig, hát reggelig! Hát nem mámorító? Persze szükségünk is volt erre az időn kívüli unlimited accessre, hiszen a rövid tanulmányút egyik legjellemzőbb tulajdonsága, – ki nem találnátok – hogy rövid. A kutatók többsége pedig nem hippogriffekkel, kákalagokkal és leprikónokkol küzd nap mint nap (még Oxfordban sem), hanem az idővel. A könyvtárak roskadozó polcai ugyanis leginkább arra emlékeztetik az olvasót, hogy mi mindent nem tud, és nem arra, hogy mit tud. Mégis, akkor és ott úgy éreztem, hogy nincs olyan angol és német nyelvű szakcikk, ami a témát illetően fontos lenne, és ne fotóztam volna be / töltöttem volna le. (A későbbi posztokból kiderül majd, hogy ez mennyire volt igaz vagy sem.)

Mindenesetre a fiatal kutatók naivságával és lendületével mohón felhalmozott olvasmányokhoz évekkel később, a doktori disszertáció megírásának legvégén is érdemes volt vissza-visszatérnem. Csodálkozva állapítottam meg, hogy “Jéé, hát ezt is letöltöttem, már ott, akkor!” Szóval végül is megérte. 

A szakirodalom utáni hajszát Sue mesebeli tündérként segítette. Rohamtempóban hordta a raktárból a számomra fontos szakkönyveket, meglepő módon kérés nélkül, teljesen önjáróan, hogy aztán – kissé boszorkányos mosollyal és elégedettséggel – tornyokba halmozza fel asztalomon a tudást. 

Hogy viszonylag mégis kevés időt töltöttünk az unitárius kollégium könyvtárában, arról legfőképpen a hideg, nyirkos régi épület tehetett. A 19. század végén épült kollégium belső klímáját egyáltalán nem a hosszas bekuckózós olvasásra tervezték – vagy ha arra, akkor semmiképpen nem a magyar hallgatók vérkeringéséhez optimalizálták. Ezen az sem segített, hogy a könyvtári szolgáltatások része volt a fűthető kézmelegítő is  – Anna nagy örömére. 

Meg hát elég sok egyéb látni- és tapasztalnivaló volt Oxfordban a könyvtáron kívül is. Bár kutatni mentünk, nem ülhettünk egész nap a könyvtárban. (Időnyerőt ofkorsz nem, csak mindenízű drazsét lehetett beszerezni a szuvenír boltban. Pedig a doktori évek alatt – és azon túl is – remekül szolgálta volna nemes céljainkat a mágikus szerkezet.) Nem maradt más megoldás, mint az alábbi menetrend: nappal városnézés, kultúra; este, éjszaka kutatás. 

Legendás lényekre kiéhezve mentünk el az egyetem természettudományi múzeumába (itt található a földön ugye az egyetlen Dodo-maradvány), ami azonnal magával ragadott, pedig azt gondoltam, hogy a dinókorszakomat úgy nyolc éves korom körül kinőttem. Hát nem. Persze valójában a kettő együtt volt igen hatásos. A tudományos kutatás szentélyeként elképzelt 19. század közepi templomszerű épület, hatalmas ablakaival, teljes pompájukban megvilágítva ezzel a csontvázakat, testeket. 

A kutatás szempontjából is kihagyhatatlan volt a Pitt Rivers Museum. Lenyűgözött, hogy miközben rohan a világ előre, mindig újabb, kreatívabb és interaktívabb installációkon törik a fejüket a világ kulturális múzeumai, a Pitt Riversben a 19. századi állapotokat meghagyva, mintegy múzeum a múzeumban élményt nyújtva akaratlanul időutazunk a kulturális antropológia tudománytörténetében, annak terhelt örökségével együtt. (Azóta ez ügyben történtek változások, lásd itt.)

Amikor nem Oxford macskaköves utcáit róttuk, akkor Iffley és Radley Temze parti települések 12. századi templomait és főleg kőfaragványait csodáltuk, vagy Abingdonban piacoztunk. Máskor csak baktattunk a vidéki, misztikus ködben, és bíztunk benne, hogy a byroni spleen messze elkerül minket, hisz mindjárt kisüt a nap. 

Hazafelé jutott idő londoni városnézésre, a British Museumra, a Museum of Londonra, sőt a fordított irányú bringás közlekedés kipróbálására is  – na, itt volt szükség erősen mindenféle átokelhárító ige mormolására, probatum est – mindösszesen egy, a világát nem tudó eltévelyedett turistával ütköztünk a kerékpársztráda kellős közepén.

Hosszasan sorolhatnám még az élményeket, közel 7 év távlatából is. Bár a fent említett helyeken azóta sem jártam, az emlékek elevenen élnek bennem, s így visszatekintve azt gyanítom, hogy lehet, hogy mégiscsak kaptunk időnyerőt titokban valakitől. Talán Sue csempészte a zsebünkbe észrevétlenül – mikor az olvasásban kimerülve a könyvkupacokra borulva az asztalnál szunyókáltunk. Különben hogyan is fért volna bele ennyi minden 10 napba? 

Mivelhogy ezt a rejtélyt még a Mágiaügyi Minisztérium se tudná kideríteni, álljon itt inkább néhány tanács, első külföldi kutatóút előtt álló hallgatóknak: 

• Légy proaktív! Nincs mitől félni, bár sok a hasonlóság, azért ez nem a Roxfort, a kapuban nem állnak dementorok, és különösebb varázsigék nélkül is el tudunk küldeni egy e-mailt az adott könyvtár munkatársának, a repüléshez nem kell varázskenőcsöt használni, célnak a fapados járatok is megfelelnek. De ha azt gondoljuk, biztos ami biztos, nem árthat azért egy-két jó szöveg, és szeretnénk jó, már-már baráti viszonyba kerülni a könyvtárossal, a következő ráolvasás akár még hasznos is lehet: katt!

• Keress egy szaktársat a kalandhoz! Ne feledd, Harry mögött is mindig ott állt Ron és Hermione! Együtt könnyebb nekivágni.

Fun fact: 

Ami kitörölhetetlenül beégett még a memóriánkba a Harris Manchester College könyvtárából, az a 19. századi mosdó, amit lehetett használni (!). A könyvtárosok nem értették, hogy miért ide járunk mindig, ha egyszer van kényelmesebb, modernebb is. Mi csak mosolyogtunk. A történelem szaga, talán az vonzott minket. 

Hivatkozott irodalom: 

• Ilyefalvi Emese 2014: Ráolvasások. Gyűjtemény a történeti forrásokból (1488–1850), Budapest, Balassi Kiadó. 
• Jankovics József 1981: Négy archaikus ima. Irodalomtörténeti Közlemények LXXXV: 329–331.
• Pócs Éva 2014: Ráolvasások. Gyűjtemény a legújabb korból (1851–2012), Budapest, Balassi Kiadó. 

A fotókat Szakál Anna és Ilyefalvi Emese készítette 2014 márciusában.

Szerző: Ilyefalvi Emese