A kéthetes múzeumi gyakorlat az egyetemi képzés része, melynek helyszínét mi magunk választhatjuk ki. A gyakorlat fő célja, hogy megismerkedjünk a múzeumi feladatkörökkel, kipróbáljuk azokat, ezáltal tapasztalatot szerezzünk. Kiss Rebeka szaktársammal együtt valami egészen különleges helyre szerettünk volna elmenni, hogy kipróbálhassuk magunkat. Nézelődtünk a magyarországi múzeumok között is, de egy nagyobb utazással szerettük volna egybekötni a gyakorlatunkat.
Amikor Deáky Zita tanárnő megkérdezte tőlem, hova szeretnék menni gyakorlatra, említettem neki Erdélyt. A tanárnőnek felcsillant a szeme, és egyből javasolta Csíkszeredát. Szóltam Rebinek, lenne-e kedve eljönni velem oda, és akkor ketten végezhetnénk el a gyakorlatot. Rebi szívesen igent mondott, így hát múzeumi gyakorlatunk helyszínéül a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumot választottuk. Rövid papírmunka után a HÖK-től pénzbeli támogatást is kaptunk a vonatútra, így az anyagiak sem gátoltak minket az utazásban. Deáky tanárnő felvette a kapcsolatot Málnási Leventével, az ottani múzeum néprajzosával, és ő felajánlotta, hogy a múzeum biztosít nekünk szállást. Tehát ilyen szempontból teljes nyugodtsággal vágtunk neki az útnak. Izgatottak voltunk, hogy Erdélyben tölthetjük el ezt a két hetet, és ott fejleszthetjük néprajzos tudásunkat. Egyfajta nyári kirándulásnak fogtuk fel, amelyben fejlődhetünk, és ez így is volt. A vonatút kissé hosszú volt, de annál csodásabb. Amint átértünk Erdélybe, szemet gyönyörködtető táj borult elénk. A hegyek között megannyi aprócska falut ismerhettünk meg, amit el sem tudok képzelni, autóval miképp lehet megközelíteni. Talán az erdőn át 🙂
Megérkezésünk után Málnási Levente már várt minket a vasútállomáson. Elkísért minket a szállásra, kipakoltunk, majd elindultunk városnézésre. Nagyon segítőkész volt, igyekezett mindenbe bevonni minket, hogy még többet lássunk és tanuljunk a múzeumról, valamint Csíkszeredáról és környékéről. A városnézés során megmutatta nekünk a nevezetesebb épületeket, így a Makovecz-templomot, a Vigadót, a Törvénypalota és a Fogház épületét, az ortodox templomot, és még sok minden mást. A további napokban megismerkedtünk a következő múzeumi kiállításokkal is: Csíki idők járása: Népi életképek a mindennapokban; A Mikó-vár története; Útkereszteződésben: Csíkszereda város története; A csíksomlyói ferences nyomda; Megmentett szakrális kincseink. Miután Levente körbevezetett a kiállítások között is, lassacskán belefolytunk a múzeumi feladatokba is. A főbb teendőink közé tartozott a nemrégiben megkapott könyvek leltározása, a folyóiratok ABC és időrendi sorrendbe való elhelyezése, valamint pár napon keresztül kipróbáltuk a teremőrködést is.
Ami azonban a leginkább megerősítette a néprajz iránti elköteleződésemet mégiscsak az volt, amikor egy padláson kutathattunk az értékesebbnél értékesebb tárgyak között. Erre úgy kaptunk lehetőséget, hogy egyik nap Levente azzal a hírrel várt minket, hogy egy csíkdánfalvi hölgy felajánlotta a padláson lévő összes holmiját, mert már évek óta csak ott porosodnak, és nincsenek hasznára. Így hát a rá következő napon el is utaztunk autóval Csíkdánfalvára, hogy megnézzük azt a padlást.
A hölgy 30-40 körüli lehetett, sajnos a nevére már nem emlékszem. Mutatta, hogy nyugodtan menjünk fel a padlásra, és vigyünk bármit, ami a múzeum hasznára válhat. Egy létra segítségével felmásztunk a padlásra, és nagy meglepetésünkre az tele volt néprajzi tárggyal. Tehát ezt a padlást nem kinőtt ruhákból álló kukászacskók borították, hanem értékesebbnél értékesebb tárgyak. Nem hittünk a szemünknek. “Ezek közül már egyikre sincs szüksége?” – gondoltuk magunkba. Mi cseppet sem szégyenlősködtünk, másztunk a pókhálóval átszőtt padláson mindenfele, hogy újabbnál újabb dolgokat fedezzünk fel, és megmutathassuk Leventének. Találtunk ott egy fésülködőasztalt, teknőt, gyalukat, székeket, edényeket, kancsókat és még rengeteg mást is, azonban ami mindkettőnknek nagyon megtetszett, lévén, hogy mindketten szeretünk főzni, az egy fából készült borsőrlő volt. Ezt azonban természetesen egyikünk sem vitte el magával, becsületesen, ámbár fájó szívvel adtuk át Leventének. Egy pár gyalut leszámítva mindent elhoztunk a padlásról. Az autóban fülig érő mosollyal úgy utaztunk vissza a múzeumba, hogy a kezünkben, a lábunk között tartottunk egy-egy agyagedényt. Megérkezve a múzeumba az edényeket gondosan letakarítottuk enyhén szappanos vízzel, majd tiszta vízzel, és átmenetileg elhelyeztük őket a könyvtárban. A többi tárgyat pedig a múzeum mellett lévő raktárba vittük. Az elhozott tárgyakat egy papírra feljegyeztük, hogy Levente, és az adományozó hölgy is nyomon tudja követni, mit hoztunk el. Rendkívül izgalmas volt megtapasztalni a tárgygyűjtést a saját kezünkön keresztül, és azt éreztem, hogy végre valami, amiről nem csak elméletben tanulhattam, hanem most már a gyakorlatban is kipróbáltam.
A szabad napjainkat kihasználva úgy döntöttünk, hogy elutazunk Gyimesbe. Mindkettőnknek nagy álmunk volt, úgyhogy miért is ne használtuk volna ki a lehetőséget? Egy szombat reggel elindultunk a vasútállomásra, és mivel a jegyeladó nő nem beszélt magyarul, egy magyar bácsi lett a segítségünkre. Kért nekünk két diákjegyet Gyimesbe. Az odaúton sokat beszélgettünk, ő is kérdezett tőlünk, mi is tőle. Ő aztán sok sikert kívánva nekünk, Gyimesközéplokon leszállt. Ezen az útvonalon is hegyek-völgyek mentén haladtunk. Egyszer csak ámuldozásaim közepette egy igazi festői tájat pillantottam meg. Egy földműves éppen kaszált a földjén a hegyoldalon, és mivel a Nap épp akkortájt kelt fel a hegyek mögül, tökéletesen megvilágította a földművest. Ez egy olyan megnyugtató kép, amit máig emlékeimben hordozok. Olyannyira, hogy egy fényképezkedés során, amikor a fényképész azt kérte tőlem, hogy : “Most nézz úgy, mint aki teljesen megnyugodott, elalélt”, ezt a képet gondoltam magam elé. Mire a fényképész: “Ezt akartam látni!”.
Amikor megérkeztünk Gyimesbe, hirtelen azt sem tudtuk merre nézzünk. Az ezeréves határhoz szerettünk volna eljutni, eligazítását a helyi emberektől kértünk. Egy aznap ünneplő szülinapost találtunk a faluban, aki jó darabig elkísért minket utunkon. A továbbiakban azonban csak magunkra hagyatkozhattunk. Belőttük az irányt és csak gyalogoltunk a forró nyári napsütésben. Mikor már majdnem odaértünk, egy autó állt az utunkba, és mikor megpillantottuk ki a sofőr, felismertük a vonaton velünk utazó bácsit. Kedves élmény volt újra találkozni vele. Az ezeréves határhoz érve láttuk meg a híres Őrházat, és az út másik oldalán pedig a kopjafákat. Onnan fentről csodás volt a kilátás. Bementünk az Őrházba, ahol egy vasúttal kapcsolatos kiállítást nézhettünk meg, majd átsétáltunk a hosszú utcákból álló Gyimesbükkbe. Ott azonban meg kellett gondolni melyik irányba indulunk el, ugyanis a párhuzamosan elhelyezkedő hosszú utak miatt nem tudtunk lekanyarodni az útról csak úgy, ha azon végigmegyünk, majd az út végén a másik utat választjuk. A kiürült vizes palackjaink megtöltésére egy kedves román kocsmáros hölgyet kértünk meg. Megköszöntük, és nagyokat kortyolgatva továbbálltunk. Kissé elszomorodtunk, hogy az út mentén a kocsmázó férfiak románul beszélnek, és a mi magyar köszönésünkre is csak románul felelnek.
A további szabad napjainkon a múzeum biztonsági őre és családja vitt el minket kirándulni az Egyes-kőhöz. Az út odafelé fárasztó volt, de a figyelmemet valójában az kötötte le, hogy mit csináljak akkor, ha az utamba kerül egy medve. Mókásan hangozhat, és tény, hogy félős vagyok ilyen téren, azonban ekkorra (2019) már nagyon elszaporodtak a medvék, amelyről sokat mesélt nekünk Levente is. A medvék már Csíkszeredába is lejárnak kukázni, és nem ritka eset, hogy az úton sétálgatnak. A turisták pedig még inkább odaszoktatják őket azzal, hogy etetni is kezdik őket, hiszen a medve “látványosság”. A lefelé gyaloglás viszont még ijesztőbb volt. Kezdett ránk sötétedni, és sötétedésre már mindenképp le kellett érnünk a hegyről. Zoltán, az őr intett minket, hogy a biztonság kedvéért fütyörésszünk, az távol tartja tőlünk a medvéket. Mivel én nem tudok fütyülni, ezért páran énekelgetni, kiabálni kezdtünk. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, mert vicces volt az, ahogy mindegyikünk próbált kiadni valamiféle hangot, de mindeközben komolyan féltem.
Összességében azt tudom megállapítani a múzeumi gyakorlatról, hogy kalandokkal, élménnyel teli is tud lenni, ha az ember jó környéket választ magának, és elég elszánt ahhoz, hogy még utazzon is érte. Legkedvesebb élményeimet eddig a néprajzzal kapcsolatban itt szereztem, és örülök annak, hogy az ELTE Néprajzi Intézete biztosít számunkra ilyen lehetőséget.
A legfontosabb dolgok, melyeket megtanultam a két hét alatt, hogy a bejövő könyveket miként kell leltárazni, hogy mekkora türelmet igényel a teremőrködés, hogy milyen értékek lapulhatnak meg egy-egy padláson, és hogy a medveveszély valóban komoly Erdélyben.
Úgy gondolom, mindenképp izgalmas, ha valaki a gyakorlatának helyszínét messzebbre tervezi, hiszen nagyon hasznos megismerni egy másik országot, kultúrát, és ami a legfontosabb, a gyakorlattal szerzett tapasztalat a legjobb dolog, amit átélhetünk néprajzosként.
Szerző: Petro Krisztina
ELTE Néprajz Blog 