A Hagyományok Háza UTAK Programja fiatal egyetemistáknak kínál lehetőséget, hogy terepmunkájukat megvalósítsák és kutatói pályájuk első lépéseit megtegyék. Az interjúsorozatban közelebbről is megismerhetjük a támogatott hallgatókat és témáikat. Hogyan ünnepelnek nagyszombaton a felsőszölnökiek? Milyen nyelven beszélnek egymással a magyarországi szlovének? Hányféle nyelven lehet drukkolni egy focimeccsen az osztrák-szlovén-magyar hármashatáron? Vancsa Boglárka beszámolója következik.
Melyik egyetemről pályáztál és milyen témában?
Az ELTE BTK Néprajzi Intézet mesterszakos hallgatójaként nyújtottam be tavaly ősszel a pályázatomat A lokális identitástól a szellemi kulturális örökségig – Történeti szokásvizsgálat a magyarországi szlovének körében címmel. Elsőévesként jó tapasztalási lehetőségnek tűnt, hogy a szakdolgozat előtti évben már terepmunkába kezdhessünk, ráadásul a nyári gyűjtési gyakorlat kötelező teljesítése is kézenfekvővé tette a pályázást. Szerencsés helyzetként éltem meg, hogy volt alkalmam kipróbálni magam egy viszonylag hosszabb kutatásban, amelynek elindítását és alakulását Bárth Dániel témavezetése segítette.
Mi inspirálta a választott kutatási témát?
A pályázat tulajdonképpen a korábbi, alapszakos szakdolgozatomhoz kapcsolódik, annak keretében látogattam először a rábavidéki Felsőszölnökre. 2024 januárjában a falu háziorvosának, dr. Hajdú Gábornak a történetét dolgoztam fel, aki 1974 és 1992 között volt a helyi körzeti orvos, és mindezt naplójában részletesen dokumentálta. A falu és az orvos közötti kapcsolat megértéséhez felkerestem azokat, akik még emlékeztek az ő személyére. Ekkor keltették fel a kíváncsiságomat a helyi szokások is – köztük a nagyszombati ágyúzás, amely ma is elevenen élő szokás. A látogatások alkalmai és a beszélgetések témái az orvosról könnyen terelődtek át a szlovén hagyományok és a szlovén identitás – számomra fehér foltnak tekinthető – világára és érdekelt, hogyan éli meg a közösség a nemzetiségi identitását.
1-5. Pillanatképek a nagyszombati ágyúzásról a felsőszölnöki domboldalon, az esti tábortűzről és a húsvét vasárnapi napfelkeltéről.
Mennyi időt terveztél a terepen tölteni?
Eredetileg néhány hosszabb és több rövidebb terepidőszakot terveztem. Az ütemezésnél az egyetemi szemeszter struktúráját vettem alapul: a szorgalmi időszakra több kisebb látogatást, a hosszabb, összefüggő terepkutatást pedig a vizsgaidőszakra és a tanítási szünetekre időzítettem. Amikor egy évvel ezelőtt a kutatási tervet írtam, ez reálisnak is tűnt. Mire azonban elérkezett a terepmunka ideje, már más élethelyzetben voltam, így végül több rövidebb, 4–6 napos ott-tartózkodásból állt össze a kutatás. Ez a szakaszosság a feldolgozás folyamán végül nagy segítségemre volt, mivel két látogatás között mindig volt lehetőségem rendezni az anyagaimat, és átgondolni a következő lépést. Igyekeztem úgy szervezni az utakat, hogy lefedjenek ünnepnapokat, hétköznapokat és hétvégéket is egyaránt, azonban hiába szerettem volna a hétköznapokon is minél többet jelen lenni, hamar kiderült, hogy ilyenkor a falu sokkal csendesebb: az emberek elfoglaltabbak, dolgoznak vagy nem tartózkodnak otthon, így nehezebb velük találkozni. Az ünnepek ezzel szemben kiemelt pillanatoknak bizonyultak: a falu ilyenkor mozgásba lendül és a közösségi események utat nyitnak a találkozásoknak. Hasonló élményt adtak a hétvégék is – különösen a focimeccsek, amelyek szinte ünnepi alkalmakként működnek. A sportesemények köré szerveződik a közösségi jelenlét és élet, nekem pedig lehetőséget adott arra, hogy a félév alatt tartalmas időket töltsek a focipálya szélén, a büféasztalok mellett beszélgetve, amelyek gyakran a hosszasabb esték előeseményei is voltak.
1-3. Falunap június végén Felsőszölnökön a templom melleti réten.
Milyen elvárásokkal érkeztél meg a terepre?
Az elvárásaim közül azt emelném ki, amit a címben is megfogalmaztam. A célom az volt, hogy a jelenlegi szokásoknak – például a nagyszombati ágyúzásnak vagy a szellemi kulturális örökség listán szereplő rönkhúzásnak – felrajzoljam a történeti ívét, ezért a terepmunkát levéltári kutatásokkal egészítettem ki a Szombathelyi Egyházmegyei Levéltárban. Szerettem volna nyomára bukkanni annak, hogyan alakultak a szokásaik, és milyen összefüggésben vannak a lokális identitással. Csalódással töltött el az erre való utalásoknak hiánya, hogy ennek jelentősége nem tükröződött vissza az általam átnézett iratanyagokból. Pedig elképzelésem szerint ez képezte volna az összehasonlító vizsgálatom alapját. A terepmunka során három különböző rétegben – az egyházi dokumentumokban, a helyi értelmiségi narratívákban és helyiek személyes elbeszéléseiben – egyaránt visszatérő témaként jelent meg a nyelvi identitás kérdése. Az egyházi diskurzusok középpontjában a szlovén identitás, és az általuk beszélt szlovén tájnyelv állt, amelynek megőrzését a 20. század folyamán elsősorban az oktatáson és az egyházi miséken keresztül igyekeztek biztosítani. Arra, hogy a terep gyakran fölülírja a terveket és inkább egy dinamikus folyamatként kell elképzelni, valamennyire már felkészített az Eitler Ágnes kutatásmódszertan óráján megismert maxwell-i modell is. Ennek kapcsán fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy akkor jó egy kutatás, még ha kisebb is, ha képes igazítani az előzetes célokon a terepen tapasztaltak szerint. Ez valamennyire sikerült is az én esetemben. Nehéz lett volna csupán egyetlen szálat kézbe venni, hiszen minden mindennel összefüggött. Ha visszagondolok az érkezésekre, indulásokra, azt emelném még ki, hogy most is hasonló izgalom és szorongás van bennem, mint az első utazáskor.
Valahogy minden kiszakadást és visszaérkezést úgy éltem meg, mintha először járnék itt. Szerettem volna, ha idővel természetessé válik, de valójában ez az érzés mindig csak az ott-tartózkodások végén, több nap elteltével született meg.
1-5. Fontosabb állomások és kedves helyek Felsőszölnökön.
Hogyan alakult a kutatási témád a terepen?
Ahogy említettem, számos rajtam kívül álló tényező módosította a kutatást. A terepmunka során a lokális nyelvi identitás került fókuszba, amelyről hamar kiderült, hogy többféle értelmezése létezik. Az új téma lehetőséget nyitott többrétegű vizsgálatra: az egyházi dokumentumokban, a helyi értelmiségi narratívákban és a személyes elbeszélésekben egyaránt visszatérő motívumként jelent meg a nyelvi identitás kérdése, azon belül is generációkra bontható egységekben. A lokális értelmiség szerepének vizsgálata során, szintén új szempontként fogalmazódott meg az a kutatási tapasztalat, hogy a nemzetiségi önkormányzatok munkatársi körét nagyrészt helyi pedagógusok alkotják, akik oktatói szerepük mellett közösségszervezőként is meghatározó pozíciót foglalnak el a falu életében.
Volt olyan személy, helyzet vagy élmény, amely különösen emlékezetes maradt számodra?
A voltaképpeni meghatározó élmény számomra a többnyelvűség volt. Sok időnek kellett eltelnie, mire megértettem, miről is van szó, hiszen velem és a környezetemben mindenki magyarul beszélt. Aztán voltak pillanatok, amikor valaki megérkezett egy házhoz, és automatikusan elkezdett tájnyelven beszélni. Ekkor kérdeztem rá, hogy tulajdonképpen egymás között milyen nyelven beszélnek? És kiderült, hogy mindig tájnyelven.
Időbe telt letapogatni, hogyan is működik a többnyelvűség. Mire összeállt a kép, világossá vált, hogy ez nem egyszerű kétnyelvűség, hanem valójában négynyelvűség: otthon tájnyelv, az iskolában magyar és szlovén, a munkában pedig német!
A nyelvek közötti váltogatást a focimeccsek mutatták meg igazán: ott tényleg bármikor, egyik pillanatról a másikra képes bárki nyelvet váltani. A hármas határmentiség kérdése ilyen értelemben új fényt is kapott. A focimeccsek sem megyei szinten szerveződtek, hanem a közeli falvakból, ezért inkább a szlovén és osztrák csapatokkal játszottak, mintsem a szombathelyiekkel. Ezért a szurkolótábor nemzetközi összetétele miatt egyszerűen muszáj több nyelven beszélni. Azonban ez ott teljesen természetesen, a szocializációs közegből jön.
1-5. Felsőszölnöki életképek.
Milyen nehézségekkel találkoztál?
Nehézségként emelném ki az „időmenedzsmentet”, bár ez valamilyen szinten előre sejthető volt… A legnagyobb kihívást számomra a megközelíthetőség és az utazás kérdése jelentette. Ugyan Budapestről van közvetlen vonat Szentgotthárdra, de a buszcsatlakozások száma erősen korlátozott, naponta mindössze néhány átszállási lehetőséggel. A helyzet hazafelé még nehezebb. Míg a leutazás többnyire hétköznapra esett, a hazatérés legtöbbször hétvégére, amikor vasárnap és szombaton mindössze két opció, a 4:50-es vagy 12:50-es busz közül tudtam választani, ha időben szerettem volna hazaérni. Maga az út így is közel öt órát vett igénybe, ha minden pontosan ment. Lefelé utazásnál a rendelkezésre álló négyperces átszállási idő állandó stresszforrás volt, ha késett a vonat, a következő csatlakozás órákkal később indult csak Felsőszölnökre. És ezzel még nem ért véget a kihívások sora. A falvak közötti közlekedés szinte még lehetetlenebb volt, hiszen közöttük nem járnak buszok, így például, ha Apátistvánfalvára vagy Orfaluba akartam eljutni, minden alkalommal külön segítséget kellett kérnem. Ez pedig újabb kihívást jelentett, ugyanis ilyenkor két lehetőség adódott: ha ismerős volt valamennyire, akihez mentem, akkor bevittem beszélgetni azt is, aki elvitt engem, de ellenkező esetben előre le kellett egyeztetni, mikor jöjjön értem vissza. Honnan tudjam, meddig fog tartani a beszélgetés? És ebből születtek mindenféle vegyes megoldások. Visszatekintve szerencsés lett volna egy jogosítvány és egy autó, de talán így még jobban illeszkedett a kutatás a pályázat zöldkódexében megfogalmazott irányelvekhez. A szűkített esélyekből fakadó pozitívum az volt, hogy egy út alatt célszerű volt több dolgot is elintézni, ezzel valamennyire sikerült elkerülnöm a szétaprózódást. Ugyanezt a fókuszáltságot követelte az élelmiszerről való gondoskodás is. Ételt főleg a helyiektől vásároltam, mert a bolt inkább csak vészhelyzet esetén bizonyult hasznosnak. Budapest felől cipelni több napra elegendő élelmiszert a nyári melegben szinte kivitelezhetetlen lett volna, a négyperces átszállási idő pedig nem kedvezett a szentgotthárdi nagybevásárlásoknak. Az első nap rutinja rendszerint ezzel telt: elsétáltam az egyik dombra egy családhoz, ahol szezonális zöldségeket, húst és tojást vásároltam, amiből aztán tudtam főzni magamnak. Helyi vendéglátóegységben étkezni nem lett volna lehetőségem.
1. Rántott tök és saláta. 2. Nyúlleves. 3. Tökös lecsó.
Mi volt az az értékes tapasztalat, tanulás, amit a kutatás adott neked?
Érdekes tapasztalatként éltem meg azt a fordulatot, ahogyan megváltozott a terepmunka tempója és dinamikája. Amikor korábban a falu háziorvosának története miatt jártam itt, feszes ütemben dolgoztam: egy nap több emberhez próbáltam eljutni, néhány napba zsúfolni az egész munkát. Most azonban másként alakult. Rájöttem, hogy a dokumentálás – a hang- és fényképfelvételek – sokszor felszínessé tettek beszélgetéseket, különösen úgy, hogy a helyiek akkor még alig ismertek engem. A kutatás elején tudatosítottam, hogy most mindenre van idő, ezért ezúttal inkább a megismerésre helyeztem a hangsúlyt. Az első beszélgetések a nyitottság jegyében zajlottak, arra voltam kíváncsi, ők mit tartanak fontosnak elmesélni magukról és a faluról. Az alkalmak a során többnyire csak jegyzeteket készítettem, azokat pedig friss memóriával átgépeltem. Hamar azon kaptam magam, hogy egy-egy háznál órákat, akár fél napokat is eltöltöttem. Ezek általában hosszú, házimunka közben folytatott beszélgetések voltak. És végülis ez a szituáció is egy felismeréshez vezetett el. Az interjúk abban különböznek a beszélgetésektől, hogy akkor én akasztom meg őket a saját folyamatukban, az ő idejükből kérek el egy szeletet. Viszont, ha én kapcsolódom be az ő tevékenységükbe, akkor jobban tudnak ők is viszontkapcsolódni az én tevékenységembe. A legfőbb tapasztalat/tanítás számomra az volt, hogyan szakadjak ki az általam élt budapesti pörgésből, és hogyan vegyek föl egy másmilyen ritmust. Megérkezni, lelassulni. Így a kutatásdinamika is átalakult: már látom, hogy a jövőben bátrabban tudnék fókuszált interjúkat is készíteni.
Milyen további terveid vannak a kutatással kapcsolatban?
A kutatással kapcsolatban az elsődleges tervem a mesterszakos szakdolgozat megírása. Viszonylag sok háttéranyagot sikerült találnom – plébániai és iskolairatok –, amelyeken keresztül szépen kirajzolódik a határmentiség, és a magyarországi szlovén kérdés. Mindenképpen ezzel szeretnék továbbmenni. Bár a szokások is rendkívül izgalmasak, áttételesen, de mégis ide vezet minden út.
1. Orfalui harangláb., 2. Orfalui fazekas kiállítás., 3. Látkép orfaluról., 4. Kutatás az apátistvánfalvi plébánián.
Fotók: Vancsa Boglárka
UTAK (Új Generáció – Terepmunka – Kutatás) Program a Hagyományok Háza keretén belül valósult meg:
