2023. április 28–30. között az ELTE BTK Néprajzi Intézetének hallgatói a Velencei-tó környékét és a Balaton-felvidéket járták be az Intézet által szervezett szakmai kirándulás keretében. Tanulmányi útjuk során a helyi néprajzi gyűjtemények mellett az épített örökséget és a természeti környezetet is megismerték, így bővítve forrásaik tárát, texturálva minőségét. Zalatnay Lujza beszámolója következik a pandémia utáni első többnapos tanulmányi kirándulásról.
A Szent István Király Múzeum Néprajzi Gyűjteménye
Első állomásunk Székesfehérvár volt, ahol a Szent István Király Múzeum Néprajzi Gyűjteményét tekintettük meg Dr. Varró Ágnes, az intézményben 1984 óta dolgozó néprajzos muzeológus vezetésével. A múzeumnak az 1873-ban létrehozott Történelmi és Régészeti Egylet adott alapot. A gyűjtemény jelenleg körülbelül 13000 tárgyat foglal magában – így országos szinten a „középmezőnyhöz” tartozik. Összhangban a közgyűjteményekkel szemben támasztott általános elvárásokkal, tárlatvezetőnk is a gyűjtés-őrzés-bemutatás hármasával foglalta össze az intézmény alapvető céljait.
Az első terem a régió déli, mezőföldi részének és északi, középhegységi felének kapcsolatát mutatta be a helyi német, szlovák és szerb lakosság földrajzi megosztottságán keresztül. A helyiség folytatása céhes emlékek bemutatótere volt: vándorkönyveket, céhzászlókat, szabályzatokat és behívótáblákat sorakoztatott fel, valamint egy szögekkel kivert céhes vastuskót, amelyhez hasonlóval Győrben, illetve Bécsben találkozhatunk. A kiállítás ezen felének egyébként kiemelkedő a fontossága, Székesfehérvár ugyanis egyike volt az ország hat legfontosabb céhközpontjának – bár viszonylag későn került ebbe a pozícióba. A céhes tárgykör lezárásaként a környékről gyűjtött, fehér ónmázas habán fajanszkerámiákból láthattunk válogatást, amelyeket a XVI–XVII. században Magyarországra (elsősorban Sárospatakra) telepített, Haushaben házközösségekben működő hutteriták, avagy habánok készítettek (István 1979: 25). Ezeket az edényeket Székesfehérváron költséges voltuk miatt elsősorban patikusok használták.
A következő teremrész egy piacteret elevenített fel, emléket állítva a városban évente öt alkalommal megrendezett vásárnak. Az általános piaci portékák (mézeskalács-figurák, kékfestő technikával megszínezett anyagok) felvonultatása mellett a tárgyak elkészítéséhez használt eszközöket is bemutatták: kékfestő nyomódúcok és különböző kések, tárolóbútorok, az elmaradhatatlan tulipános láda, illetve az azt felváltó (Domanovszky 1981: 102) flóderezett szekrény, melynek mintázatát a nedves felületre szivaccsal rajzolták fel. Külön szobában tekinthettük meg a birkatartáshoz és a juhászokhoz kötődő tárgyakat: egy vitrinre való juhászkampót (Manga–Szabadfalvi 1979: 694) (mely a beteg állat nyájból való kiragadása mellett mágikus jószágőrzői funkciót is betöltött), a dunántúli pásztorművészetre jellemző, spanyolozásnak nevezett technikával díszített tárgyakat, illetve a jószágok által viselt kolompokat, melyeket gondos kezek horpasztás útján hangoltak kakofonikus zajkeltő eszközökből valódi hangszeregyüttessé.
Zárásként az ünnepek világába kalauzoltak el bennünket a kisteremben, ahol bábtáncoltató betlehem és karácsonyi asztal, szentekhez kötődő kegytárgyak sokasága, türelemüvegek, valamint Bodajk Segítő Szűz Mária Kegyhelyéhez tartozó leírások megtekintésével vettünk búcsút a múzeumtól.
Székesfehérvári Palotavárosi Skanzen – látogatás Rácvárosban
Idegenvezetőnkkel ezután a központtól nem messzire fekvő Rácváros felé vettük utunkat, mely a Palotaváros északi részét képezi – régebbi, déli felét Szigetnek nevezik. Ez utóbbi részen II. Géza uralkodása alatt konventet alapítottak és ispotályt működtettek a johanniták (Varjassy–Kölnei 2012: 63), ahol a XVI. század közepéig számos oklevelet és egyéb iratot őriztek, majd a törökök 1543-as betörése után a johanniták Pozsonyba menekítették levéltárukat (Varjassy–Kölnei 2012: 59).
A mi úticélunk viszont a Rác utca volt, melynek egykori lakói a XVII–XVIII. század idején telepedtek meg a környéken. Kereskedelemmel foglalkoztak, illetve olyan kézműves és iparos tevékenységeket űztek, amelyek nagy vízigénnyel bírtak – a városrészt ugyanis csatornák és patakocskák szabdalták ekkoriban. Lakói közt tehát bőr kikészítéssel foglalkozó kézművesek voltak: tímárok, tobakosok és vargák. Az efféle foglalkozások művelésére egyébként azért is ideális terep volt a környék, mert elhelyezkedése annyira elszigeteltté tette, hogy a kikészítéshez használt cserlé – amit eleinte szömörce, később pedig timsó és különböző forrásokból származó excrementum felhasználásával állítottak elő (Gáborján 1991: 283) – szaga nem zavarta a lakosság többi részének nyugalmát. A Rác utcában található egy barokk stílusú, Keresztelő Szent Jánosnak dedikált szerb ortodox templom, mely 1770 és 1780 között épült. Helyén eredetileg fatemplom állt (már az 1600-as években is), majd ennek helyére, pontosabban köré építették fel a ma is álló épületet. A templom díszítettsége és egyedülálló rokokó ikonosztáza mellett más okból is meghatározó eleme a skanzennek: felújításáért és a körülötte álló házak restaurálásáért kapta meg Székesfehérvár 1989-ben az Europa Nostra fődíját. A skanzen különben alig egyutcányi, házai fésűfogas elrendezésűek, vályogtéglából épültek és a középmagyar típusba tartoznak: a füstmentes lakószoba és a tüzelőszerkezetnek helyet adó konyha elkülönül bennük (Filep 1980: 320). Sajátossága az épületeknek, hogy az utcafront irányába három ablakuk nyílik, valamint az, hogy tisztaszobájuk mellett esetenként különálló, kisméretű legényszoba áll.
A városrészen 1843 szeptemberében pusztító tűzvész söpört végig, a benne álló épületeknek közel egyötödét megsemmisítve: hat napon keresztül tartott az oltás, a veszteség pedig olyan mértékű volt, hogy a következő évre a károsult mesteremberek adóját elengedték.
Tájház Sukorón, 2023
Néprajzi Ház Sukorón
Az 1700-as években épült sukorói református templomtól a pincesoron keresztül haladva jutottunk el a Szilvás sor 7. alatt álló, 1863-ban épült Néprajzi Házhoz, ahol Váczi Virág hallgatótársunk és Kovács Veronika vezetett minket körbe. A klasszikus háromosztatú zsellérház még egy évtizede is lakott volt, és utolsó tulajdonosának életében vásárolta meg a Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága, berendezését pedig a délelőtt meglátogatott Szent István Király Múzeum végezte. Az itt látható kiállítás 1967-ben nyitott meg.
Falai vertfalak, padlója döngölt sár, teteje nádfedeles (ezt körülbelül tízévente cserélik). Az udvarról belépve a nyitott kéményes konyhában lyukadunk ki, melyből két irányba az első és hátsó szoba nyílik. A konyha falait keménycserép tányérok díszítik, tűzhelyén és polcain a csákvári fazekasok műhelyeiből kikerült edények állnak. Tisztaszobájában virágos festésű ruhásszekrény található, tároló láda, fiókos asztal és kukoricacsuhé ülőlapú karosszék, sarkában tűzhely biztosította valaha a meleget.
A portához tartozik még egy istálló és egy kamra, melyek szintén eredeti állapotukban tekinthetők meg. A házban és melléképületeiben található tárgyak szinte mind az ingatlan egykori tulajdonosától származnak, ezeket más falubeliek adományai egészítik ki, melyeket Pesovár Ferenc néprajzkutató rendezett a már meglévő darabok köré.
Csobánc, Szent György-hegy, 2023
Csobánc várától a Szent György-hegyi borokig
Másnap délelőtt pákozdi szállásunkat elhagyva Gyulakeszire látogattunk el, ahol a Tapolcai-medence keleti részén húzódó Csobánc-hegy bazaltormait másztuk meg nem kis erőfeszítések árán.
A Csobáncról lecsurogva a Szent György-hegy felé vettük utunkat, ahol Siklós Csenge szaktársunk navigált el bennünket Szabó Tündéhez, aki a Napsárkán Pincészet szőlőinek tulajdonosa, vincellérje, borásza és lelke egy személyben.
Tünde a megközelítőleg 90 éve családjához tartozó, most éppen 3-4 hektáros területen műveli birtokát néhány környékbeli nő alkalmi segítségével, de különben egyedül. A történelmi hegyvidéken gyermekkora óta otthonosan mozog, így tanúja volt, ahogyan az elmúlt 20 év leforgása alatt először felére csökkent a szőlőtermesztésre és borkészítésre használt területek száma a környéken, majd a rekreációs szuburbanizáció következtében fokozatosan nyaralóövezetté kezdett alakulni a hegyoldal (Csurgó 2013: 111).
Tünde beszámolójából megtudtuk, mi miatt kell elvágni a terjeszkedni kívánó harmatgyökerek útját, mi a különbség a fahordóban erjesztett és a nemesacél tartályban, redukciós eljárással előállított italok között, és melyek a borban előforduló elsődleges és másodlagos savfajták.
A nap zárásaként ellátogattunk a hegyen található Lengyel család építtette, barokk stílusú kápolnába, melyet a Boldog Szűz tiszteletére szenteltek föl. A kápolnát elhagyva rövid kitérőt tettünk a Szent György-hegy oroszlánfejű kútjához, mely a környéken bugyogó öt forrás közül egyedüliként maradt túlélőnek. A napot Révfülöpön zártuk, ahol végre a Balatont is egészen közelről megcsodálhattuk.
Monoszlói morzsák
Utolsó napunkat Monoszlón indítottuk, ahol Gaálné Kapás Krisztina – újabban közművelőként is működő — keramikussal készítettünk interjút a község közösségi életéről, belső dinamikáiról és a szociális élet pandémiára adott válaszairól, illetve a bebíró fogalmáról.
A 120 lelket számláló falu lakosai közül csupán 85 él ott életvitelszerűen; másik része jobb esetben hétvégi nyaralóként, rosszabb esetben az elemeknek kitett ingatlanként kezeli házát, ez pedig a közösség működését is jelentősen befolyásolja. A helyzetet tovább árnyalja a leköltözés (Lajos–Nemes 2020: 176) jelensége, illetve az „őslakosok” és a „bebírók” (Kapitány–Kapitány 2012: 88) közötti terhelt kapcsolat.
Kriszta 1994-ben költözött Monoszlóra, népi szemes csempével dolgozó kályhás férjének szülei éltek a településen. Aktív formálója a hely szellemének, a Monoszlói Kulturális Közösség tagja, akik a pandémia idején kezdték el átmenteni addig élőben folytatott foglalkozásaikat az online térbe. Feladatköreinek, személyes érdeklődésének és a pandémia okozta állapotoknak mezsgyéjén született meg a Monoszlói Levelek gondolata is, mely a helyi, 90 éves Laura néni, illetve két másik adatközlő beszámolóiból igyekszik rekonstruálni az egykori nemesi református falu népszokásait és történetét.
Kriszta a velük készített interjúkat feldolgozva olyan újságszerű nyomtatványokat készített, amelyek a helyi lakosság számára érdekesek lehetnek és segíthetik a karantén hatására relativizálódott térrel való kapcsolódást.
Dr. Elter Istvánnal, a monoszlói református templom gondnokával a Népháztól pár perc sétányira találkoztunk a templomkertben. Előadása amellett, hogy Monoszló jelenlegi helyzetére reflektált, különleges részletességgel mutatta be a községnek és környékének történetét.
Monoszló és Nagyvázsony, 2023
Nagyvázsonyi Férfiak Csordaközössége
Kirándulásunk utolsó állomása Nagyvázsony volt, ahol Fábry Szabolcs polgármester bemutatóját hallgattuk meg barátaival közösen tartott marháikról, együttműködésük létrejöttéről, különös tekintettel saját életére és világnézetére.
A Nagyvázsonyi Férfiak Csordaközösségének elképzelése 6-7 éve kezdett kibontakozni egy baráti kör fejében, eleinte csak egyetlen közös tehén beszerzésének formájában. Fábry Szabolcs egy Zemplénben tett utazása során találkozott a kárpáti borzderes fajtájával, mely az 1960-as évekig megtalálható volt a Nyírségben, és amelyet eltűnése után Miklós Rudolf telepített vissza az országba. Ennek hatására döntöttek úgy, hogy megvalósítják a már régóta levegőben lógó vállalkozást. A csapatot különben egy évek óta működő, 15 fős dalárda tagjai alkotják, akik végül 2019-ben, a világjárvány miatt érvénybe lépő szabályozások okán határozták el végérvényesen, hogy közös marhatenyésztésbe fognak. Az utazás és egymással való időtöltés ugyanis ellehetetlenült, és mivel csak munkaügyben érintkezhettek volna egymással, úgy döntöttek, létrehoznak egy közös munkahelyet, amely mentén fenntarthatják közösségi alkalmaikat: így alapították meg a Nagyvázsonyi Férfiak Csordaközösségét. A vállalkozás lényege, hogy a tagok közösen (pontosabban felváltva) látják el az állatokat, illetve fizetik a pásztort és osztják el egymás között a tejhasznot és a fajtamentésből, agrártámogatásból befolyó összegeket.
Az országban a jelenleg körülbelül 600 példányból 12-20 él itt, közöttük tenyésztésben résztvevő egyedek is, melyeket időnként a martonvásári tenyészközpont is igénybe vesz.
Búcsút véve a Csordaközösség marháitól, utolsó óráinkat Nagyvázsony centrumában töltöttük községnézéssel és ebédeléssel, innen busszal jutottunk el először Székesfehérvárig, majd onnan vonattal vissza Budapestre.
ELTE Néprajzi Intézet, a szakmai kirándulás résztvevői, 2023
Felhasznált irodalom
- CSURGÓ Bernadett
2015 Vidéken lakni és vidéken élni. A városból vidékre költözők hatása a vidék átalakulására: a város környéki vidék. Budapest: Argumentum, 110—118. - DOMANOVSZKY György
1981 A magyar nép díszítőművészete I. Budapest: Akadémiai Kiadó, 101—102. - FILEP Antal
1980 Középmagyar háztípus. In Ortutay Gyula (főszerk): Magyar Néprajzi Lexikon III. Budapest: Akadémiai Kiadó, 320—326. - GÁBORJÁN Alice
1991 Magyar bőr. A bőrök kikészítése. In Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar Néprajz nyolc kötetben III. Budapest: Akadémiai Kiadó, 282—283. - ISTVÁN Erzsébet
1979 Habán kerámia. In Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon II. Budapest: Akadémiai Kiadó, 25—26. - KÁCSOR László
1984 A Velencei-tó. Budapest: Gondolat Kiadó, 137—169. - KAPITÁNY Ágnes—KAPITÁNY Gábor
2012 A kultúra és az értékek szerepéről. In Kovách Imre—Dupcsik Csaba—P. Tóth Tamás—Takács Judit (szerk.): Társadalmi integráció a jelenkori Magyarországon. Budapest: Argumentum, 83—l00. - LAJOS Veronika—NEMES Gusztáv
2020 Megalkotott valóságok: sokszínű kisvilágok a Káli-medencében. In Jakab Albert Zsolt–Vajda András (szerk.): Ruralitás és gazdasági stratégiák a 21. században. Kriza Könyvek 47. Kolozsvár: 171–181. - MANGA János—SZABADFALVI József
1979 Juhászkampó. In Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon II. Budapest: Akadémiai Kiadó, 694—695. - VARJASSY Péter—KÖLNEI Lívia
2012 Az Ispotályos Johannita lovagok. A johanniták középkori ispotályai a rend központjaiban és Magyarországon. Máriabesnyő: Attraktor Kiadó, 47—67.
Fotók: Ilyefalvi Emese
“Borászok, zártkertesek, nyaralók és újrakezdők a Velencei-tótól a Balaton-felvidékig” bejegyzéshez egy hozzászólás