Milyen egy valódi gróf élete napjainkban? Hogyan jelenik meg egy templombelsőben egyszerre több évszázad művészete? Mit neveznek cifrapogácsának? Milyen étellel várnak Pusztinán, ha galuskát emlegetnek? Erdélyben jártunk augusztus elején, a hét során nemesekkel, medvékkel, néprajzos hallgatókkal, különleges ételekkel és csodás emberekkel találkoztunk.
Augusztus elején utaztunk Bali János tanár úrral és három hallgatótársammal Erdélybe, az idén tizenkilencedik alkalommal megszervezett Fiatal Néprajzkutatók Szemináriumára. Nagyon izgatottan vártam a hetet, bútorfestőként különösen izgalmasnak ígérkezett a program. Az egész napos út után késő délután érkeztünk meg a Kárpátok kanyarulatába simuló, Kovászna megyei Zabolára. A Csángó Múzeumban találkoztunk a Debrecenből és Kolozsvárról érkezett többi néprajzos hallgatóval és Pozsony Ferenccel, a kolozsvári tanszék tanárával, aki tősgyökeres zabolaiként évről évre a tábor házigazdája. Az otthoni hőség után kifejezetten jólesett az őszies, hűvös, esős idő, ami Székelyföldön fogadott minket.
Kedden a zabolai Csángó Múzeum udvarán a Szeminárium programjaként tartott konferencián vettünk részt. A délelőtti szekcióban Szabó Árpád Töhötöm, Szőcsné Gazda Enikő, Bali János, Bereczki Ibolya, Kinda István és Pál Emese előadásait hallgattuk meg. Gazda Enikő előadása után alkalmam nyílt kézbe venni és lefényképezni egy 19. századi, Csíkdánfalván tevékenykedő bútor- és szentképfestő mester füzetét, melyben festékreceptek mellett helyi hiedelmek, ráolvasások, vőfélykönyv-részletek és a családtagok későbbi feljegyzései is helyet kaptak. A közös ebéd után Sütő István bútorfestő tartott előadást, majd Domokos Levente restaurátorral és Pozsony Ferenccel beszélgettek a székely bútorok festésének egykori és mai technikai hátteréről. Részt vettünk a múzeum bútorkiállításának szakmai megnyitóján, majd a Szentimrei Judit néprajzkutatóra való megemlékezésen, és Fejér Miklós Letűnt paraszti világ Zabolán című könyvének bemutatóján.
Székelyföldi barangolások
A hét folyamán nagyon feszített volt a program, múzeum- és kastélylátogatás mellett városnézés és medveles is szerepelt a programban. A kirándulásunk hetében néptánctábor zajlott a faluban, így minden nap részt vehettünk az esti táncházban. A négy nap folyamán rengeteg nevezetességet látogattunk meg Zabola közelebbi és távolabbi környékén, még a moldvai csángókhoz is eljutottunk. Az épített örökséget tekintve legtöbbet talán templomokban jártunk, kezdve a zabolai erődtemplommal, mely 18. századi festett kazettás mennyezetéről nevezetes. Számomra az egyik legérdekesebb a gelencei katolikus templom volt, mert egyszerre több évszázad jegyét hordozza magán – az egyik falat teljesen kitölti az árpád-kori Szent László-freskó, a szentély mennyezete gótikus stílusú, az oltár pedig barokk stílusjegyeket visel. A festett kazettás mennyezet 1628-ban készült, a karzat szentképes kazettái pedig a 18. századból valók. A történelem során valószínűleg sosem nézett ki úgy ez a templom, ahogyan ma, mégis disszonancia nélkül, nagyon archaikus hangulatot árasztva jelennek meg benne a különböző korok lenyomatai.
1–3. A gelencei templombelső és templomkert. 4–6. A zabolai templom
Az erdélyi nemesi birtokok közül Zabolán a Mikes kastély parkjában tettünk egy sétát, Miklósváron pedig a Kálnoky kastélyba látogattunk el, ahol személyesen az ifjú Kálnoky gróf vezetett minket körbe. A zabolai kastélyban jelenleg luxusszálloda működik, a miklósvári pedig egyrészt a 17-18. századi főúri mindennapokat bemutató Erdélyi Élet Múzeumának, valamint különféle rendezvényeknek ad otthont.
Medvelesre a Mikes-birtok feletti erdőbe volt lehetőségünk menni, a birtok vadőrével, Péter Leventével. A terepjáróból kiszállva nagyjából kétszáz métert bandukoltunk egy ösvényen mesebeli fenyvesek között, míg elértük a fakunyhót, melynek az ablakából jól ráláthattunk a hegyoldalra. Néma csendben zsúfolódtunk be a lesbe. Összesen 6-8 medvét is láttunk, akik a Levente által kihelyezett kukoricára érkeztek. Az egyikük egészen közel jött a leshez, néhány méterre falatozott tőlünk. Levente mesélt a medvékről – nevet adott nekik és mindegyiknek ismeri az élettörténetét. Kicsit magáról is beszélt, hogy hogyan került ilyen közel a természethez és az erdő lakóihoz.
„A szüleim sokszor mondták, hogy engem csak úgy az erdőben kaptak meg, mikor kicsi voltam.”
1. Kamasz medvebocs. 2. Kilátás a szállásról
Kézdivásárhelyre a néprajzos Dimény Attila vezetésével mentünk, aki többek között mesélt a város főteréről, majd megmutatta azt az épületet, amelyiket a szentendrei Skanzenben építettek fel az új erdélyi tájegységen. Meglátogattuk a céhtörténeti múzeumot is, ahol a fazekasok, cipészek és kovácsok között a mézeskalácsosoknak is jutott hely. Itt hallottam először a cifrapogácsa megnevezést a díszes mézeskalácsra, ami persze azonnal a szívemhez is nőtt.
1. Kézdivásárhely főtere. 2. Cifrapogácsák. 3. Gábor Áron szobra a galambok kedvenc gyülekezőhelye. 4–5. Kézdivásárhelyi épület a szentendrei Skanzen erdélyi tájegységében és eredeti helyén.
Szereten innen, Kárpátokon túl
Az egyik napot teljes egészében Moldvának szenteltük. A Kárpátokon és az ezeréves határon átkelve három órányi kanyargós és zötyögős út után érkeztünk meg Forrófalvára, ahol megnéztük a Mátyás-korabeli fatemplomot és a körülötte fekvő temetőt. Ebédre a Benke család várt minket Somoskán. Senki sem tudta igazán, milyen lehet az előre beharangozott „savanyú leves”, de mint kiderült, finom – zöldséges, húsos, és egy kicsit valóban savanyú. A desszert frissen sült fánk volt házi lekvárral, a bátrabbak a rózsalekvárt is megkóstolhatták. Ebéd után Benke Paulina eredeti csángó szőtteseket, kendőket és viseletdarabokat mutatott saját gyűjteményéből. Kicsit sajnáltam, hogy nem volt több időnk beszélgetni házigazdáinkkal, épp csak felhörpintettük a kávét, mikor már tovább kellett állnunk.
1. Forrófalva fatemploma. 2–3. Benke Paulina megmutatta szőttesgyűjteményét. 4.Házigazdáink. 5. Moldvai hangulat
Csángóföldön Nyisztor Tinka pusztinai portáját is meglátogattuk, aki többek között arról is híres, hogy ő volt az első moldvai csángó, aki az anyanyelvén szerzett doktori fokozatot. Tanulmányai végeztével hazatért Pusztinára, szülőházát a hagyományos berendezés megtartásával tette életterévé:
„Ez a legélőbb tájház a világon. Benne lakom.”
A nap méltó gasztronómiai lezárása volt a galuska, melyet házigazdánk készített. Mindenki, még a székelyföldiek is valami tésztafélére számítottak, de kiderült, hogy arrafelé a szőlő-, káposzta- vagy fuszulykalevélbe töltött kását nevezik így, azt, amit mi mind tőtikeként ismertünk. Az utána tálalt túrós kalács a hét kedvence lett, annak ellenére, hogy napról napra rengeteg különlegesség került az asztalra.
1. Bali János és Nyisztor Tinka. 2. Csángó szőttesek. 3. Galuska
Eszik-e vagy isszák?
Nem csak Moldvában szembesültünk a gasztronómiai élményekhez járó terminológiai nehézségekkel. A vacsoránál a nagy bográcsokban készült ételeket helyi nevükön nevezték – a gulyás nem leves volt, hanem inkább pörkölt, a krumplipaprikás és a krumplitokány két különböző étel, és egyik sem paprikáskrumpli. A hét végére már feladtam, hogy az emlegetett ételeket a nevük alapján megpróbáljam elképzelni. Mikor Zabolán megkérdezték, hogy kérünk-e a laskaleveshez kenyeret, az elmúlt napok tanulsága nyomán mi, magyarországiak úgy döntöttünk, előbb inkább megnézzük, milyen pontosan az a „laskaleves”. Mint kiderült, mi úgy neveztük volna, hogy „csontleves cérnametélttel”, és eszünkbe sem jutott volna kenyeret enni hozzá.
Vasárnapra már csak a hazaút maradt. A fáradtságtól és az élményektől kótyagosan utaztunk, a havasok lassan szelidültek síksággá. Visszafelé is megcsodáltuk a román autópálya-menti vécéket – de csak messziről –, és mikor Budapesten kiszálltunk az autóból, szinte szürreálisnak tűnt a gondolat, hogy pár napja a Kárpátok túloldalán üldögéltünk egy teraszon, vagy medvéket lestünk a hegyen. Olyan távoli, s mégis egészen közel van – országhatár ide vagy oda, mégis kicsit otthonos. Aki teheti, menjen sokat, fedezze fel a saját szemével!
Szöveg, képek: Berty Réka
Kiemelt kép: Dimény Attila
ELTE Néprajz Blog 