Látogatás egy fájdalmasan aktuális múzeumban: A háborús gyermekkor történetei a War Childhood Museumban

Az UNICEF legfrissebb jelentése szerint a lassan másfél hónapja zajló orosz-ukrán háború miatt az Ukrajnában élő gyerekek több, mint a felének kellett elhagynia az otthonát. Egy részük az ország kevésbé fenyegetett részein keresett menedéket, mások az országhatáron túlra menekültek. Ha csak a számokat nézzük, ez 4,3 millió gyereket érint. Az ő történeteik valószínűleg még évtizedekig formálódnak, míg az átélt traumák elbeszélhetővé válnak, ahogy ezt az időben és földrajzilag is közeli délszláv háború esetében láttuk. De mi köze a 30 évvel ezelőtti háborúhoz és Szarajevó ostromához az Ukrajnában zajló tragédiáknak? Leichter Lilla, az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának doktorandusza egy olyan utazáson járt, mely a világban zajló események miatt egyszerre szólt Bosznia-Hercegovina múltjáról és Ukrajna lehetséges jövőjéről.

Látszólag messziről indulok el, hogy aztán mégis egészen magától értetődő módon érkezzek meg a bevezetésben jelzett témához. Gyerekkorom egyik meghatározó felismerése volt, hogy ha egyszer már megismerkedtem a betűkkel, nem tudok rájuk nézve nem olvasni. Hasonlóképpen vagyok a néprajzzal is: bárhol járjak a világban, nem tudok teljesen megválni attól a néprajzos látásmódtól, melyet az egyetemi tanulmányaim során szívtam magamba. Olyan ez, mint egy fényre sötétedő lencséjű szemüveg, amit a hétköznapokban szinte észrevétlenül viselek, de egy idegen környezetben mindig segít a dolgokat élesebben látni. Így van ez a nem kifejezetten szakmai célú utazások esetében is. Különösen érdekesnek szoktam találni a kulturális emlékezet változatos alakzatait és a múlt bemutatásának, bemutathatóságának módjait. Mert hol kezdi az utazó az ismerkedést egy idegen várossal? A piacon, a kocsmában és a múzeumban. Külföldön járva számos izgalmas, innovatív gyűjteménnyel és kiállítóhellyel találkozunk, melyek legtöbb esetben a múltat, néha azonban a valószínűsíthető jövőt is képesek megmutatni. Így éreztem magamat Bosznia-Hercegovinában is.

War-Childhood-Museum
Alagsori menedék Szarajevóban a délszláv háború idején
(A Bosznia-Hercegovinai Történeti Múzeum kiállítása. A szerző fotója)

2022 márciusában Szarajevóba utaztam a családommal és természetesen a néprajzos szemüvegem ezúttal is jött velem. A több száz éves török uralomnak, az Osztrák-Magyar Monarchia évtizedeinek, a titoi Jugoszláviának és a délszláv háborúnak a nyomait egyaránt magán viseli a város, melyet méltán neveznek a kultúrák találkozópontjának. Utazásunk idején már 3 hete tartott az orosz-ukrán háború és ez rányomta bélyegét a hangulatunkra is, különös aktualitást adva a város 30 évvel ezelőtti ostromának és a szerb offenzívának, melynek nyomaiba minduntalan belebotlottunk. Képtelenek voltunk nem arra gondolni, hogy a lángokban álló Ukrajna jövőjét látjuk magunk előtt. A délszláv háború és Szarajevó több, mint három évig tartó ostroma még mindig ott van a házak falain tátongó golyónyomokban, a félig üres falvakban és a tragikus emberi sorsokban. A közelmúlt feldolgozása még közel sem ért véget, sőt! Valójában éppen, hogy csak elkezdődött.

War Childhood Museum: kezdetektől a szakmai elismerésig

Az utazás egyik kiemelkedő állomása volt a War Childhood Museum (Muzej Ratnog Djetinjstva), mely nem csupán a bemutatott anyag miatt, hanem muzeológiai szempontból is igazán korszerű. Bevallom, nem én vagyok az első magyar, aki a projektet és a kiállítást méltatja. A korábbi lelkes beszámolók közül Trembácz Éva 2017-es írását és Varga Benedek 2019-ben publikált alapos, érzékeny és mélyenszántó elemzését ajánlom az olvasók figyelmébe. (Varga 2019) Ugyanakkor több szempontból is újra aktuálissá vált a téma: a legkevésbé szakmai okot a saját utazásom szolgáltatja. Másrészt az orosz-ukrán háború árnyékában óhatatlanul is furcsa aktualitása lesz a délszláv háborúnak, mely időben és térben a másik meghatározó, hozzánk legközelebb eső fegyveres konfliktus volt az elmúlt évtizedekben. Harmadrészt a WCM kijevi munkatársainak és anyagának sorsa is kétségessé vált az ukrajnai háború miatt. Általában véve pedig a gyermekkor ábrázolása a muzeológiának egy érdekes, speciális területe (Molnárné Aczél 2019. 357–359.) A hamarosan megnyíló Néprajzi Múzeumban is külön szekciót szentelnek a gyermek- és ifjúkorhoz tartozó anyagoknak, így érdemes figyelemmel kísérni, milyen korszerű megközelítések, újítások bukkannak fel ezen a téren. 

Képek a War Childhood Museum jóvoltából

Néprajzosként különösen érdekesnek és fontosnak tartom az alulról induló kezdeményezéseket, az organikusan szerveződő társadalmi vállalkozásokat figyelemmel kísérni. A War Childhood Museum éppen így alakult: Jasminko Halilović író, a múzeum alapítója és ügyvezető igazgatója 2010-ben az egyik közösségimédia-felületen tette fel a kérdést, hogy másoknak mit jelentett gyerekként átélni a háborút. A szerző a kapott válaszok és az azokból szárba szökkenő hosszas beszélgetések után, 2013 januárjában jelentette meg War Childhood címmel az anyagot. A kötetben több, mint 1000 rövid történet és számos illusztráció (fénykép, rajz, képeslap, naplóbejegyzés, kézzel írott levelek másolata stb.) kapott helyet Bosznia-Hercegovinában és a diaszpórában élőktől egyaránt. A szerző nem sokkal korábban, 2012-ben vázolta fel a későbbi múzeum koncepcióját, melynek végül 2015-ben indultak meg az előkészítő munkálatai.

Hihetetlen gyorsasággal kezdődött el a tárgygyűjtés, mely ma a világon a legnagyobb ilyen témájú, a háborús gyermekkort reprezentáló anyaggá nőtte ki magát. Mi sem bizonyítja jobban a múzeum koncepciójának, megvalósításának és az ott folyó szakmai munkának a kiemelkedő színvonalát, mint a 2018-ban elnyert Council of Europe Museum Prize. Ezt a különdíjat az Év Európai Múzeuma díj keretében 1977 óta ítélik oda azoknak az intézményeknek, melyek munkájukkal hozzájárultak az európai kulturális örökség mélyebb megértéséhez. A War Childhood Museum esetében külön kiemelték, hogy az alulról építkező kezdeményezés modellje önmagában is értékes megközelítési mód, melyet érdemes lenne alkalmazni más háborús konfliktusok feldolgozásának és megértésének esetében is.

Az állandó kiállítás tárgyai (A szerző fotója)
A szarajevói War Childhood Museum homlokzata (Facebook)

A War Childhood Museum tevékenysége nem áll meg az országhatároknál és a múzeum munkatársai számos párhuzamosan futó kutatási projektben vesznek részt. A tárgyak és történetek gyűjtését kiterjesztették más, fegyveres konfliktusok által sújtott térségekre is. Így indult meg néhány évvel ezelőtt a szíriai menekült gyerekek körében is a gyűjtés, aminek eredményei jelenleg a múzeumi térben némileg elkülönülve, de az állandó kiállítás koncepciója alapján megvalósítva, kamarakiállításként jelenik meg.

Egy másik, nemzetközi együttműködésben megvalósuló projekt célja, hogy feltárják a különböző totalitárius államok, diktatúrák zárt ajtói mögött megélt gyermeksorsokat és a háborús konfliktusok alatt átélt borzalmakat. Négy országban (Bosznia-Hercegovina, Csehország, Olaszország, Románia) gyűjtik a történeteket, melyek segítenek megérteni az egyik legkiszolgáltatottabb társadalmi csoport, a gyerekek helyzetét az önkényuralom és a háborús konfliktusok idején. Ezek alapján oktatási és érzékenyítő programokat dolgoznak ki, így az érintetteket direkt módon tudják segíteni saját traumáik megértésében. 

Azt, hogy a War Childhood Museum mennyire dinamikus, aktuális és reflektív módon közelít egy nagyon érzékeny társadalmi jelenségkörhöz, jól illusztrálja, hogy az egyik legfrissebb kutatási projektjük keretében 2020 óta az ukrajnai háborút átélő gyermekek narratíváit és az ezekhez kapcsolódó tárgyakat is gyűjtik. Mivel a muzeológiát hagyományosan egy lassabb műfajnak tartjuk, elképesztő a reakció, gyűjtés és feldolgozás gyorsasága.

2021-ben nyitották meg Kijevben az első kiállítást a Kelet-Ukrajnában gyűjtött anyagból, amelynek nem titkolt célja volt a puszta dokumentáláson túl az is, hogy az érintett gyerekek számára megkönnyítse az események feldolgozását és éreztesse velük: nincsenek egyedül.

Az elmúlt hetekben kibontakozó orosz-ukrán háború miatt a War Childhood Museum ottani munkatársainak is menekülniük kellett. Jasminko Halilović személyesen utazott Kijevbe és hozott magával 36 tárgyat, de a gyűjtemény nagy része Ukrajnában maradt és csak bizakodni lehet, hogy nem esik bántódása. Ugyan az 1954. évi hágai konvenció háború esetén egyértelműen a kulturális javak védelmére szólít fel, jelenleg egyáltalán nem érezhetjük biztonságban az ukrán művészeti, világörökségi és muzeális kincseket. (Magyar nyelvű cikkek a témában például itt, itt és itt olvashatók.)

Múzeum testközelben

De milyen is ez a sokat méltatott, nemzetközileg díjazott múzeum a látogató szemszögéből? Elhelyezkedését tekintve a frekventált történelmi belvárostól kicsit távolabb fekszik, de jól megközelíthető. Maga az épület egy belső udvarban búvik meg, alig utal valami arra, hogy a szűk sikátoron belépve mi vár az emberre. A munkatársak kiváló angolsággal üdvözlik a látogatót és ismertetik meg a múzeum történetével, a kiállítás koncepciójával. Az ablaktalan, monokróm színvilágú kiállítótérben nincs semmi, ami elvonná a figyelmet a kiállított tárgyakról. Szinte bunkerszerűen félhomályos, zárt, koncentrált és csupasz a belső tér. Az egész tárlat hasonlóan letisztult, szinte puritán, világos és érthető szisztémát követ: 1 vitrin – 1 tárgy – 1 történet. Nincs semmi sallang, semmi modorosság.

War-Childhood-Museum
ICAR konzervdobozok: “Olyan emléktárgyakat akartam megtartani, ami Jugoszláviában egy teljesen új dologra utalt – a humanitárius segélyre. Akkoriban nevettünk rajta, mert azt gondoltuk: persze, hétfőre minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Valójában emiatt tartottam meg az első konzervet. De a krízis nem múlt el hétfőre és újabb konzervek jöttek és hamarosan olyan dolgokat ettünk, amelyeket sosem láttunk korábban Jugoszláviában. Ez remek oknak bizonyult a csomagolások és konzervek gyűjtésére. Még egy emlékművet is állítottunk az ICAR konzerveknek Szarajevóban, de már csak kevesen emlékeznek, hogy valójában három különböző típusú konzerv létezett. Az ilyen részletek miatt bizonyult a gyűjtés az emlékeink megőrzése járható útjának” Filip Andronik, 1981. (Facebook, a szerző fordítása)

Az egyes tárgyakat felajánlók szavai egyes szám első személyben olvasva olyan érzést keltenek, mintha szemtől szembe állnánk velük és úgy mesélnék el életük tragédiáját. Nagyon egyedi, konkrét történeteket látunk, mégis jól érzékelhető közös tapasztalatok, hasonló érzések világlanak ki mögülük. Visszatérő elemek az értelmetlen halál („rosszkor volt rossz helyen”), a sötétség motívuma, a felbomló szociális kapcsolatok, a várakozás bizonytalansága és a számlálhatatlan, hömpölygő idő, a dolgok, amik „olyanok, mintha,” de mégsem azok, amiknek lenniük kellene… Egy olyan gyermekkor nyomai, melynek az önfeledt játékról, tanulásról, első szerelemről kellett volna szólnia a háború helyett. Érződik minden elbeszélésből a normalitás iránti vágy egy abnormális élethelyzetben. A Szarajevót körülvevő hegyekből 3,5 éven át lőtték a várost – ez egyszerűen túl hosszú idő ahhoz, hogy az emberek megálljanak és kivárják a végét. Élni kell, még ha takaréklángon is, pincékben és alagsorokban rejtőzködve, segélyszállítmányokra várva és nap mint nap az életért rettegve. Néha pedig lázadva, csak azért is felvéve egy élénk színű ruhát, mely bármikor a szerb mesterlövészek célpontjává teheti az embert.

Az a bizonyos türkizkék ruha (A szerző fotója)
“A testvérem” – aki rosszkor volt rossz helyen (A szerző fotója)

A több, mint 5000 darabos gyűjteményből körülbelül 50 darabot állítanak ki egyszerre. Ezek egy részét időről időre cserélik, így biztosítva, hogy valamennyi történet láthatóvá és megismerhetővé váljon. Befogadói szemszögből ez jó döntésnek bizonyul. Ennél nagyobb volumenben a szenvedés, halál, tragédia – akármennyire is megbotránkoztató lehet beismerni – fásulttá és érdektelenné teszi az embert. Az elsőként megismert történetek erőteljes hatása elhalványul, repetitív szörnyülködéssé válik a kezdeti őszinte döbbenet. A múzeum kiállítása azonban olyan léptékű marad, hogy a látogató az elejétől a végéig képes rezonálni a bemutatott narratívákkal, érzelmileg bevonódni és egy koherens, világos emlékeztetővel visszatérni a normalitásként felfogott hétköznapokba: egyetlen gyermeknek sem szabadna átélnie mindezt.

War-Childhood-Museum
Kicsi tűzhely: “Éreztük a halált. A testvérem kiment szedni egy kis füvet a papagájunknak, amikor egy mesterlövész egyenesen a szívébe lőtt. Csak 10 éves volt! A temetésére sem tudtunk elmenni. A világunk széthullott, amikor ez történt. Éreztük az életet. A húgom háború alatt született. Az alagsorban éltünk és hónapokig nem láttuk az eget, a Napot vagy az esőt… A húgom volt a megváltásunk és reményünk, az élet halál feletti győzelmének szimbóluma. Próbáltunk túlélni. A túlélés művészetének szimbóluma a háború idején egy kicsi tűzhely volt. Az apám csinálta 1993-ban, Szarajevóban. A középső része egy kuktából készült. A lábai fém pálcákból voltak, az ónból készült ajtó pedig egy ereszcsatornából, ami a bombázás alatt esett le egy épület tetejéről. Babot, tésztát, rizst, lencsét és korpás kenyeret főztünk benne. Használtuk melegedésre is, és számos könyvvel, újsággal, parkettával és cipővel tartottuk életben a lángot. Mindezek örökre megváltoztatták az életünket.” Sanja Stevanović-Martinović, 1979.  (Facebook, a szerző fordítása)

Művészi ábrázolás és dokumentálás között

Ha nincs is lehetőség ellátogatni a múzeumba, a szarajevói gyerekek háborús tapasztalatai és az átélt események hatásai megismerhetőek más forrásokból is. A Cseke Eszter és S. Takács András által forgatott dokumentumfilm-sorozat, az On The Spot 8. évada Az ellenség gyermekei címmel 2017-ben került adásba. Ennek egyik epizódjában olyanok szólalnak meg, akik kisiskolásként élték át Szarajevó ostromát. A film elején néhány vágóképen a múzeum épülete és kiállításának pár részlete is látszik. A kamera hosszasan időzik egy pár balettcipőn, melyeknek egykori gazdája, Mela Softić az epizód egyik központi karaktere. Ottjártamkor a muzeológusokkal beszélgetve kiderült, hogy Mela cipői a tárlat kiemelt, állandó darabjai, így ezeket sosem cserélik le.

War-Childhood-Museum
Ballet 1994. “Amikor beiratkoztam balettra, persze szerettem volna lábujjhegyre állni. És nem is tudom, hogy bírtam kivárni, míg 10 évesen megkaptam az első spicc cipőmet! Mindenki “igazi rózsaszín spicc cipőt” kapott, kivéve engem. Én fehéret kaptam. Ezért szomorú voltam. És féltékeny. Aztán a tanárom elmagyarázta, miféle spicc cipők ezek. Azt mondta, ezek szarajevói spicc cipők. A háború kezdetéig a városban készítették őket. Azoknak a növendékeknek szánták, akikből aztán a Szarajevói Nemzeti Színház príma balerinái lesznek, ha ezekben gyakorolnak. Olyan spicc cipők voltak, melyeket soha többé nem készítenek. Nem lettem a Szarajevói Nemzeti Színház príma balerinája. Az életem más irányba haladt. A balett iránti szeretet azonban megmaradt. A szarajevói spicc cipőimet azóta is kitüntetett helyen őrzöm.” Mela Softić, 1984 (Facebook, a szerző fordítása)

2022. március 26-án vált elérhetővé a DW Documentary Youtube-csatornán egy dokumentumfilm, mely hasonló témát jár körbe: Gervasio Sánchez, spanyol újságíró 25 év után visszatért az egykor ostromlott Szarajevóba és felkereste az akkor készített képein gyerekként szereplő felnőtteket. A film címe „Postwar Album. Children of Sarajevo” és egyszerre szól arról, milyen volt gyerekként átélni az ostromot és arról, hogyan lehet felnőttként megbirkózni a trauma fizikai és mentális terheivel.

Epilógus

Közhely, bár helytálló, amikor az Ukrajnában dúló háború következményeit a sajtó beláthatatlannak vagy felfoghatatlannak írja le. Azonban a néprajzos szemüvegemen keresztül vizsgálva a helyzetet és látva a War Childhood Museum kiállítását, kicsit élesebben rajzolódik ki a várható jövő: a nagypolitikai érdekeknek kiszolgáltatott ártatlan áldozatok milliói, kényszerpályára állított generációk és olyan kollektív társadalmi traumák, melyek még évtizedekig kísértenek minket. Mégis úgy érzem, a WCM és a hozzá hasonló kezdeményezések egy új, egyre erősödő hangot jelenthetnek az emlékezetpolitikában és a segítségükkel nem csak tanítani, hanem egyidejűleg gyógyítani is lehet a társadalmat. 

Eredetileg egy könnyed, felszabadult beszámolót szerettem volna írni arról, hogyan utazik a néprajzos, ha éppen nem kutat vagy tart előadást valamilyen konferencián. Bosznia-Hercegovina jelenét érezhetően meghatározza a 30 évvel korábbi délszláv háború – a szomszédunkban dúló háborús konfliktus árnyékában pedig tragikus aktualitást nyer ez az olvasat.

Felhasznált irodalom:

  • Molnárné Aczél Eszter (2019): Mindent a gyermekről? – Egy időszaki kiállítás tanulságai. In: Molnárné A. E. – Dománszky Gabriella (szerk.): Tanulmányok Budapest múltjából XLIII. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest. 357–366.
  • Varga Benedek (2019): 1425 nap. A Háborús Gyermekkor Múzeuma Szarajevóban. Múzeumcafé 73. 70– 93.

A képek egy része a War Childhood Museum nyilvános Facebook-oldaláról származik, másik részük a szerző saját felvétele.

Hogyan nézett ki eleink portája a XX. század eleji Ugocsában? – interjú Kész Barnabással

Ugocsa egykor a történelmi Magyarország legkisebb vármegyéje volt, ma Ukrajna, Románia és Magyarország osztozik a területén. Kárpátalja részeként a XX. században sokszor került a figyelem középpontjába és vált sorsdöntő politikai döntések tárgyává. De tudjuk-e, hogy a nagy történelmi eseményeken túl milyenek voltak az ugocsai emberek hétköznapjai? Milyen volt 100 évvel ezelőtt az ugocsai falusi udvar, a kert, a lakóház, s ezeknek milyen egyedi vonásai voltak? Dr. Kész Barnabás néprajzkutató, történész, hagyományőrző, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára vezet minket körbe képzeletben az egykori parasztportán, invitál be az akkor élt emberek otthonába és mutatja meg, hogy a néprajztudomány klasszikus témái mennyi izgalmas, új eredménnyel szolgálhatnak napjainkban is.

Mi ösztönözte arra, hogy történelemmel, néprajzzal, s azon belül is az ugocsai paraszti tárgyi kultúrával foglalkozzon? 

Gyermekkorom óta magától értetődőnek tűnt, hogy történelemmel foglalkozzak. Édesapám is történelemtanár volt, és sokszor nézegettem, olvasgattam a polcán lévő könyveit. Hamar megszerettem a történelmet, elsősorban a magyar történelmet, így nem volt kérdés számomra, hogy a középiskola befejezése után milyen pályán induljak el. Az Ungvári Nemzeti Egyetemet végeztem el, és történelemtanárként helyezkedtem el Salánkon. Idővel a néprajzhoz is közel kerültem: egyrészt érdekelt a helytörténet, másrészt pedig feleségem, Kész Margit néprajzkutató megismertette velem a néprajz „kulisszatitkait.” Rájöttem, hogy a vidékünkön rengeteg érték, kincs lapul, melyet vétek lenne nem dokumentálni. Így kezdtem el a tárgyi néprajzzal foglalkozni, később pedig az ugocsai magyarság tárgyi kultúrájával kapcsolatban írtam meg a doktori disszertációmat a Debreceni Egyetemen.

A tárgyi néprajz területén belül mi tartozik a szűkebb érdeklődési köréhez, kutatási témájához?

Az egykori Ugocsa területét választottam kutatási területemnek. Ugocsát korábban Nagyszőlősi járásnak nevezték, nemrég viszont a Beregszászi járáshoz került egy közigazgatási reform keretében. Az ugocsai járások magyar falvai érdekelnek, s azon belül is a szülőfalum, Salánk, amelynek igen gazdag történelme van. Salánkon több archaikus tárgy, munkaeszköz és különböző népviseleti elem található. Valójában mindig éppen az érdekel a legjobban, amivel az adott pillanatban foglalkozom a témán belül.

Takaros körtornácos ház, 2021 (Fotó: Kész Barnabás) Bádogtetős görög-katolikus ház, 2021 (Fotó: Barta Vince)

Milyen volt a XX. század elején kívülről egy ugocsai parasztporta? Volt-e a kapuknak valamilyen egyedi sajátosságuk?

A hagyományos falvak úti falvak voltak, viszont Salánk esetében orsós településről beszélünk, ami azt jelenti, hogy a központban – a templom környékén – az út kiszélesedik, a telkek pedig párhuzamosan helyezkednek el. Ezek a porták a XX. század elejére kb. 50 ár (azaz 5000 négyzetméter – a szerk.) keskeny szalagtelkekre osztódtak fel, amelyen volt az udvar, a ház, a gazdasági udvar és a kert. A porta eleje volt a legfontosabb, hiszen ezt látta mindenki. Itt volt az árok (sánc), a kapu – a porta címere – és a lóca. A salánki kapuk nagy része fedeles kiskapu volt, faragott díszítéssel. Ennek már nincsenek látható nyomai, de Tiszapéterfalván vannak említések az ilyen kiskapukról. Korábban ezek palánkból, deszkából készültek és tulipános díszítéssel faragták ki a kapufélfát. Ismert egy másik kapufajta, a tőkés– vagy tönköskapu, ami hasonlóan működött, mint a gémeskutak ostora: a felső gerendát egy nagy tuskós tölgyfa alkotta, amelyre a sövényből, lécekből készült falazatot erősítették, s a tuskó ellensúlyozó szerepének köszönhetően kifordítható volt a kapu. 

A kerítés fűzfafonalból, kukorica-, illetve napraforgókóréból készült. Az utóbbi körülbelül egy évig tartott ki. Az sem volt egyedi, ha a porta kerítés nélkül maradt és csak a mezsgye jelezte, hogy hol a határ. A XX. század derekán már drótból és lécből készültek ezek a kerítések.

Ha képzeletben belépünk a kapun és körbenézünk, mit látunk? Hogyan helyezkedett el a lakóház, az udvar és a kert?

Hagyományosan az udvar elején – a ház és a kapu előtt – a kiskert (virágoskert) volt látható, az utcához egészen közel helyezkedett el a gémes- vagy kerekeskút. Az udvar két részre oszlott Ugocsában: első udvarra (tiszta udvar) és hátsó udvarra (gazdasági udvar). A ház, ami összekötötte a két udvart, hosszában helyezkedett el az egyik telekhatáron, ami azért volt fontos, hogy a keskeny telken a szekér közlekedni tudjon. Az első udvaron állt egy-két eperfa, diófa, illetve a kút. Ma már – sok helyen – szőlőlugasok fedik be az udvarokat. A szőlőlugas árnyékot adott, s a helytakarékosság szempontjából is praktikus volt. Ez a megoldás azért alakult ki, mert mikor 1944-ben bevonultak a szovjetek és 1945-ben a Szovjetunióhoz került Kárpátalja, elvették az emberektől a szőlőiket. Mivel sokan szerették a szőlőt, illetve a bort, ezért magas lugasra felvezetett szőlőtőkéket telepítettek.

Az első és hátsó udvart kerítés választotta el egymástól. A ház mögött gazdasági épületek sorakoztak: lóistálló, tehén-, disznó-, tyúkól és tárolóhelyiségek. Érdekesség, hogy míg Ugocsa más falvaiban az ól/istálló külön épült a háztól, Salánkon és Szőlősgyulán hozzáépült a ház hátsó falához. A tehénólban és a lóistállóban jászol volt, oda kötötték be az állatokat. A padláson egy „szénalehajító lyuk” s alatta egy ketrec (vagy kec) helyezkedett el, ahova ledobták az egy napi takarmányt, illetve ide tették az újszülött borjút is. Az udvar felől volt egy „padlás feldobó lyuknak” mondott ablak vagy ajtó, amin keresztül feldobták a takarmányt. Jellegzetes még a pajta, melyet Kárpátalján csűrnek neveznek. A csűrt inkább hosszában építették a keskeny telkek miatt, de volt példa a keresztcsűrre is. Ez az építmény választotta el az udvart a kerttől. Ha rossz volt az időjárás, akkor a csűr placcán (szérű), ha kedvező, akkor sok helyen a csűr mögött csépeltek. Salánkon – mivel nem győzték kézzel kicsépelni a rengeteg búzát – a XX. század elején már lóval taposták ki a kalászokat. A szalmát kazalba szedték, a széllel kitisztított gabonát pedig a hombárba (deszkaépítmény), másnéven a szuszékba vitték. Ezen kívül a kamrában, illetve a tornác végében tárolták a terményt. A gazdasági épületeket lezárta néhány szénakazal, galambdúc, kutyaól és a trágyagödör, amely az istálló mögött helyezkedett el és sokáig mellékhelyiségként is szolgált. A XX. század elején terjedtek el a kerti-udvari illemhelyek.

1. Gémeskút, 2. Tehénól, 3. Fából ácsolt disznóól karámmal, 4. Búbos kemence udvari sütőházban, 5. Tyukól Fotók: Kész Barnabás, Az ugocsai parasztporta. Hagyományos építkezés Salánkon. In: Értékek és kihívások II. Szerk. Gazdag Vilmos – Karmacsi Zoltán – Tóth Enikő. Ungvár, 2016.)
6. Padlás feldobó lyuk, 7. Faragott faoszlopos tornác, 8. Áttört faragású tornác feljárata, 9. Abora, 10. Szénalehajító lyuk és a ketrec (Fotó: Barta Vince)

Milyen anyagokból épültek és hogyan néztek ki a korabeli paraszti lakóházak?

A korabeli ugocsai házak sárból (pacsit), később vályogból épültek, melyeknek favázuk volt. A faváz a falat, a tetőt és a tetőt tartó oszlopokat jelentette. A ház fala először úgy épült, hogy a tartógerendákba függőleges cölöpöket ácsoltak bele és ezt fonták be fűzfával, pacsittal, majd betapasztották és kimeszelték. A 19. században már voltak vályogházak, de ezeknek nem volt fundamentum alapjuk, csak később jelent meg a kőalap. A szalma- vagy zsúpfedeles tető később átalakult fazsindelyes tetővé, a XX. század elejétől pedig elterjedt a cserépzsindelyes tető. Mivel Salánkon a kévéket lovakkal taposták, ezért a szalma összetört, s nem lehetett összekötve felrakni, tehát nem zsúptetőt csináltak, hanem az összetört szalmát villával rakták fel a tetőn lévő faszegekre. 

Ezeknek a lakóházaknak további jellegzetessége volt a tornác, melyet Kárpátalján faragással díszítettek. Azért építették ezeket a tornácokat, hogy nyugodtan el lehessen menni a hátsó udvarra, még akkor is, ha éppen esik az eső. Először csak az eresz épült ki, majd a XX. századra megjelentek a faragott tornácok, melyekbe tulipán-, szív- és egyéb motívumokat faragtak. Ezek a jellegzetes tornácok a mai napig megtalálhatóak egy-egy portán. 

A ház első szobából (Salánkon: tisztaszoba, elsőház), középső helyiségből – ahol a kéményalja volt, s itt főztek – és hátsó részből, azaz kamrából állt. Pince nem nagyon volt a magas talajvíz, illetve a sokszor megáradt Borzsa folyó miatt. Csak az 1930-as évektől terjedtek el a pincék. 

Az első szoba hálószobaként funkcionált az 1930-as, 1940-es évekig bezárólag. Nyitott tűzhelyet használtak, tehát kandallót építettek, amely viszonylag nagy füsttel járt. Később csináltak egy kimenetet a kéménybe, s így már nem volt annyira füstös a helyiség, de így sem oldódott meg teljesen a probléma. A gazdák a XX. század derekán eltávolították a kandallót a hálószobából, ami így fűtetlen maradt. Ezután télen már nem tudtak ott aludni és berendezték tisztaszobának: a legjobb bútorokat, legszebb szőnyegeket, pokrócokat, terítőket, ágyneműket vitték be oda, s ebben a helyiségben legfeljebb a fiatal házasok vagy a vendégek aludtak. A lakók ezután a kamrát használták hálószobának és sokszor ott is ettek.

A középső helyiség nem volt lepadlásolva, s a nyitott kéményben füstölték a disznó kolbászát, sonkáját, szalonnáját, illetve itt sütöttek, főztek szintén nyílt tűzhelyen. Amikor lepadlásolták a középső helyiséget, konyha lett belőle, s a család legfőbb tartózkodási helyévé vált. A pitvar valahol az egész középső helyiséget jelentette, Salánkon viszont csak a kéményaljának az udvar felé eső kis bejárati verandáját nevezték így. Ez általában fel volt szerelve vizeslócával, tükörrel, fésűvel és kendővel. A kamra is megváltozott, amikor a lakók átköltöztek oda. Használt bútorokkal rendezték be, illetve egy fűtőtestet helyeztek el, például egy fűrészporos kályhát. A tárolást ezután úgy oldották meg, hogy építettek hátul egy tárolókamrát, s a gabonát kivitték a tornác végére vagy a szuszékba. A disznóvágás után, míg nem volt nagyon meleg, a füstölt dolgokat a padláson tárolták, a zöldség és bor tárolását pedig a pincék megjelenése oldotta meg. Összefoglalva az elhangzottakat: egy tipikus ugocsai ház a XX. század elején háromosztatú, tornácos, vályogfalú és szalmatetős volt.

Az említett háromosztatú parasztházakban ekkor mi biztosította a világosságot és a meleget?

A jó szigetelés végett kicsi ablakokkal és ajtókkal rendelkezett a lakóház, ezért elég sötét is volt. A világosságot először a nyitott tűzhely, mécsesek, majd a XX. század elején elterjedt petróleumlámpa biztosította. A petróleumlámpát egészen az 1960-as évekig használták. A fűtést a kandalló, kemence, később pedig a takaréktűzhely oldotta meg. A kemencét, mikor kitették a konyhából, a tornác végén vagy az udvar sarkában állították fel és egy sütőházat építettek belőle, melyből később sok helyen nyárikonyha épült. A takaréktűzhely eleinte lehetett csikóspór – bádogból készített hagyományos tűzhely –, aztán megjelent a XX. század második felében a fehér zománcos takaréktűzhely is. Az első szoba sokáig fűtetlen volt, de később elkezdtek csempekályhákat berakni oda. A hátsó helyiségben pedig – ahogy már említettem – valamilyen olcsó fűtőeszköz, fűrészporoskályha, csempespór volt. 

Miben különbözött egy szegényparaszti és egy módosabb paraszti porta?

Ha felmentünk az udvarra, már rögtön látszott, hogy az egy módos paraszt, középparaszt, vagy egy szegényparaszt háza. Számított a ház mérete, illetve hogy mivel volt fedve: ha fazsindellyel vagy cserépzsindellyel, akkor ott egy módos gazda lakott, ha szalmával, akkor az egy szegényebb paraszt háza volt. A faragott tornácok szintén mutatták a rangot, s a bádogtető megintcsak egy státuszszimbólum volt, ahol a szellőzőnyílásokon a katolikusoknál keresztdíszt, a reformátusoknál pedig – kis nyárson kiformázva – csillagot helyeztek el. A módosabb házaknak magasabb volt az alapjuk, akár kőfundamentummal rakva. A hagyományos palánkkapu – amit vastag tölgyfa deszkákból ácsoltak – a módos portákon volt. A szegény portákon fonott pacsitkerítést vagy később, a XX. század elején, valami silány drótkerítést alkalmaztak. Az udvar előtt lévő híd és a lóca is tükrözte a gazda rangját. A gazdasági épületeknél meg lehetett figyelni, hogy hány jószág, hány tárolóhelyiség volt stb. A lakóházban a bútorok, a mestergerendák – ami hosszában futott és tartotta a keresztgerendákat – mutatták, hogy mennyire módos vagy szegény a paraszt.

1. Szomjas bakák. Életkép a második világháborúból, Verbőcről,
2. Városi rokonokkal, Szőlősgyulán (Fotók: Kész Barnabás, Az ugocsai parasztporta. Hagyományos építkezés Salánkon. In: Értékek és kihívások II. Szerk. Gazdag Vilmos – Karmacsi Zoltán – Tóth Enikő. Ungvár, 2016)
3. Gazdasszony mangalicákkal (Salánk) Letűnt idők nyomában. Képes időutazás a régi Kárpátalján. Szerk.: dr. Kész Margit, Molnár Eleonóra. Kárpátaljai Népfőiskolai Egyesület – Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, 2013. 28.

Sok minden elhangzott az ugocsai magyar parasztporták kapcsán. Volt-e valamilyen különbség vagy hasonlóság egy magyar parasztporta és egy szláv parasztporta között? Ha volt, ez miben nyilvánult meg?

A kérdéssel kapcsolatban egy eddig nem említett, Ugocsa-szerte elterjedt építményt érdemes kiemelni – az aborát. Ez egy olyan szénatároló, amelynek teteje fel-le ereszthető volt, és a tetőt négy oszlop tartotta. Az abora egyaránt megfigyelhető a románoknál, a ruszinoknál és a magyaroknál is – ez a széleskörű alkalmazás erős interetnikus kapcsolatokat jelez. 

Milyen főbb sajátosságai voltak az ugocsai parasztházaknak, amelyek eltértek Magyarország más területeinek parasztházaitól?

A Kárpát-medence tulajdonképpen felosztható jellegzetes háztípusok szerint is. A székelyek például inkább fából építkeztek. Az erdélyi háztípusra jellemző, hogy egyben van a főző és háló rész, illetve gyakoribb a hideg, fűtőtest nélküli szabadpitvar. Az alföldi ház sajátossága a meleg és kemencés konyha. Ugocsa és a kárpátaljai részek határterületet képeznek az északi, a keleti (erdélyi) és az alföldi háztípus között. Ha az ugocsai háztípust valamelyikhez hasonlítani kellene, akkor a szamosihoz hasonlítanám leginkább. 

Fontos megemlíteni, hogy az itteni parasztember számára a föld, a jószág volt a gazdagság tárgya, valamelyik vidéken meg a díszes viselet, ahol azt mondták: „hadd korogjon, csak ragyogjon.” Nálunk nem díszes viselet, hanem sok jószág volt, sok földdel rendelkeztek a gazdák és ebben látták az életük, a munkájuk értelmét.

Dr. Kész Barnabás néprajzkutató, történész, hagyományőrző, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola oktatója

Szerző: Barta Vince
Szöveggondozás: Leichter Lilla 
Az interjú az ELTE BTK Néprajzi Intézetének Néprajz és média kurzusára készült, a szerző az egyetem hallgatója. 

Borítófotó: Városi rokonokkal, Szőlősgyulán (Fotók: Kész Barnabás, Az ugocsai parasztporta. Hagyományos építkezés Salánkon. In: Értékek és kihívások II. Szerk. Gazdag Vilmos – Karmacsi Zoltán – Tóth Enikő. Ungvár, 2016)

Ilyefalvi Emese a Spirit FM vendége volt

Nemes Anna Könyvmustra című irodalmi műsorának vendége volt Ilyefalvi Emese, aki nemcsak a ráolvasásokról, de a pályára találásáról, a kutatói lét szépségeiről és nehézségeiről, illetve az elteneprajz.blog-ról is beszélt.

Az adás apropója nem független az elteneprajz.blog-tól: itt talált rá Nemes Anna Emese oxfordi beszámolójára, és a világ egyik legrégebbi egyetemének, könyvtárainak világa, a Harry Potter-áthallások és a ráolvasások laikusok számára misztikusnak tűnő tudománya rögtön megfogta.

Aki lemaradt az adásról, az az alábbi beágyazott linken teljes terjedelemben meghallgathatja!

10 év, 10 kérdés – Molnár Gergellyel beszélgettünk

Hogyan lehetnek hatással a lerobbant vonatok egy szakmai életútra? Hogyan lehet érvényesíteni a néprajzos szemléletmódot a MÁV-START Üzlet- és Szolgáltatásfejlesztési Igazgatóságában? Molnár Gergellyel, az ELTE BTK Néprajzi Intézet egykori hallgatójával készített beszélgetésből nemcsak ezekre a kérdésekre, hanem arra is választ kapunk, hogy milyen érzés birkakoponyával a mellkasunkon ébredni.

1. Rövid bemutatkozás

Kecskeméten születtem és nevelkedtem. Dédapám falualapító református lelkész volt Orgoványpusztán, de engem már római katolikus hitre kereszteltek. Kora gyerekkorom óta volt egy családi tanyánk Lakitelek külterületén, a homokon, erdő szélén, vasút közelében, de azért még gyalogos távra a Tiszától. Nagyon szerettem ott lenni. Akkoriban az egyik szomszédban még pásztor legeltette százszámra bürgéjét (birkanyáját), a másik tanyában idős gyógynövényes néni lakott, a vonatok meg néha épp a telkünk közelében robbantak le, és olyankor beszaladt a tanyára a masiniszta egy kanna vízért vagy telefonálni. Tízéves korom óta cserkész is vagyok, meg néptáncoltam is Kecskeméten egy keveset. Ezek az élmények egész életpályámnak meghatározó irányt adtak.

2. Mesélj egy kicsit a szakmai életutadról!

2003-ban iratkoztam be az ELTE-re, először magyar szakra. A lány, akivel táncoltunk a gólyabálon, néprajz szakra is járt, ő beszélt rá, hogy felvételizzem oda is, mert annyi érdekes dologról van ott szó Kőmíves Kelementől a borjúpalókákig (szopást gátló eszköz). A biztonság kedvéért belehallgattam Bali János tanár úr Állattartás előadásába, meg elnéztem a Luca-napra, aztán már ki is töltöttem az A lapot. 2004 és 2009 között végeztem el a néprajz szakot. Mivel éppen nem indult doktori képzés, egy évig magyart és honismeretet tanítottam egy kecskeméti általános iskolában. Azután már felvettek doktorira, hogy a vasút néprajzát kutattam tovább, az ELTE-n és Bécsben. Aztán következett a kecskeméti Katona József Múzeum és a nagykőrösi Arany János Közérdekű Muzeális Gyűjtemény, majd két év Kőrösi Csoma Program Nürnbergben. 2016-2020 között Bali János tanár úr felkérésére az Nemzetstratégiai Kutatóintézet Jelen- és Jövőkutatási Osztályát vezettem, főleg a határon túli magyarság társadalmát, oktatását, kultúráját, megmaradási lehetőségeiket kutattuk. Örömmel mondhatom, hogy inkább több, mint kevesebb szakmaiság mindig volt a munkaköreimben, de valahogy mindig az alkalmazott tudomány érdekelt jobban, mint az elméleti kutatások. 

1. Nürnberg környéki vasútnéprajzi emlékek nyomában 2. Balatonakali csoportkép, 2013

3. Hol dolgozol jelenleg?

A Lechner Tudásközpont Örökségvédelmi Szakértői Főosztályán dolgozom, ahol a műemlékké nyilvánítások, a törlések és a szakmai segítségnyújtás, tanácsadás a fő feladat. Illetve újabban régi álmom is teljesült: a MÁV-START Üzlet- és Szolgáltatásfejlesztési Igazgatóságának csapatát is segíthetem.

4. Milyen munkakörben dolgozol? Melyek a főbb feladataid?

A Lechnerben az ezernél is több népi műemlékünk és 8 világörökségi helyszínünk múltját kutatjuk, jelenét igazgatjuk és jövőjét tervezzük. Itt is van alkalmazott néprajz bőven: talán elég, ha a Hortobágy pásztorkultúrájára, Tokaj borászatára vagy Hollókő népi építészetére utalok. A vasútnál pedig elsősorban a vidéki Magyarország vasúti közlekedésének fejlesztése kapcsán kell szakvéleményeket megfogalmaznom, másként szólva a jelenkori társadalom mobilitási igényeihez segítek hozzáilleszteni az idén 175 éves vasút működését, menetrendjét, infrastruktúráját és szemléletmódját.

5. A tudományos néprajzi kutatás mennyire van jelen mindennapjaidban?

Elmélyült, ráérős, hosszadalmas kutatómunkára jelenleg nincs módom. Igaz, a doktori dolgozathoz kapcsolódó 4 éves intenzív kutatómunkát máig sem heverte ki a szemem meg a derekam. A viccet félretéve, ha az ember az alkalmazott tudományosságban mozog, akkor ez manapság így megy, dolgozzon az ember akár muzeológiai, művelődésszervező vagy államigazgatási területen. Viszont terepmunkára világ életemben jutott elegendő idő, nem titkolom, hogy ezek a kedvenc óráim: akár egy világörökségi terület felméréséről, akár egy vasúti mellékvonal beutazásáról és az utasokkal való beszélgetésről, akár határon túli vagy diaszpóra-kutatásokról legyen szó.  

6. Az egyetemi oktatás és a gyakorlati órák mennyire készítettek fel a későbbi munkára? 

Jelentős mértékben. A legtöbbet a Bevezetés a néprajzba, Földművelés, Állattartás, Népcsoportok, Népszokás, Néphit, Néprajzi muzeológia jegyzeteimet használtam a munkám során is. Leghasznosabb a Bali János vezette terepgyakorlat (Szokolya) és a múzeumi gyakorlatok (Szeged, Cegléd) voltak. Azon szerencsés kevesek egyike vagyok továbbá, akik Mendén végezhettünk néprajzi tanítási gyakorlatot is Baksa Brigitta irányításával.

1. A néprajzkutató természetesen hangszeren is játszik, ha muszáj 2. Első könyvbemutatóm Gráfik Imrével Balatonalmádiban 2017-ben 3. Gyűjtés közben a felsőtárkányi kisvasúton

7. Az egyetem alatt elképzelt pályaképed, a munkával kapcsolatos előzetes elképzeléseid mennyire valósultak meg?

A szó klasszikus, amolyan Bálint Sándor-os, Tálasi István-os értelmében nem merném magam teljes értékű néprajzkutatónak mondani, igaz, kételkedem is benne, hogy a 21. században ez még lehetséges-e egyáltalán. Pedig voltak, vannak ilyesfajta álmaim és szeretnék egyszer majd méltó lenni erre a címre, ebbe a képzelt arcképcsarnokba belépni, de ahhoz még nagyon sok a teendőm. 

8. Mi az, amit szakmádban hivatásodnak tartasz, és amit megosztanál a jelenlegi hallgatókkal vagy laikusokkal?

Nem tudok egyetlen dolgot mondani. A népi kultúra minden szegmense részben is és nagy egységében is, szellemi és tárgyi alkotásaiban is halhatatlan érték, ezért őrzendő, megtartandó. 

Hogy eleink fenntartható módon éltek, és tudásukból sokkal több minden felhasználható, mint gondolnánk – akár a saját háztartásunkban is. Beszélgessünk az idősekkel, résztvevő megfigyeléssel kövessük életüket, mert nem csak fogásaik, munkakultúrájuk, hanem egész hozzáállásuk a világhoz páratlan, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a következő generációkba át tudott öröklődni a tudásuk! 

Hogy a határon túli magyar, a nyugatra elszármazott magyar ugyanolyan értékes, mint a trianoni Magyarországon maradt nemzettársa.

9. Mit szerettél legjobban az egyetemen? Melyek voltak a kedvenc óráid, témaköreid? Melyik a legkedvesebb emléked?

Mindenekelőtt két kedves tanárlegendám alakját és óráit: Kocsis Gyula és Szilágyi Miklós tanár urakat, mindketten sűrűn eszembe jutnak. Nagyon szerettem a néprajzi szemináriumokat és a folklorisztikai előadásokat, de még jobban a kirándulásokat. A gyűjtési gyakorlat, amelynek levezetésében szállásadóként segédkezhettem Bárth Dániel tanár úrnak 2007-ben Lakiteleken és Tiszaalpáron is szép emlék, bár még mindig nem dolgoztam fel, hogy az utolsó éjjel a hallgatók birkakoponyát helyeztek el a mellkasomon, amikor a tábortűz mellett hajnalban elaludtam. Különleges hangulata volt még a szegedi néprajzosokkal közös csólyospálosi tanyázásoknak is. 

10. Mit üzensz az egyetem oktatóinak és/vagy hallgatóinak?

Az elmúlt hónapokban, években viszonylag sűrűn megfordultam az ELTE Néprajzi Intézet patinás termeiben. Egyfelől jólesett, ahogy megcsapott az a jellegzetes, avittas régi szag, az idős bútorok, termek hangulata, a falfirkák, amelyek még 2005 táján keletkezhettek. Másfelől pedig látom, hogy a legkorszerűbb pedagógiai eszközöket is használják, folyamatosan frissítik a tananyagot a legfrissebb kutatásokkal és szakirodalommal, és a szakma nagynevű oktatóit cserkészik be speckollokhoz. Ez így egy nagyon kedvező keverék szerintem. A diákoknak azt ajánlom, utazzanak sokat néprajzi tájainkra, falura. Ismerjenek meg minél több intézményt, tegyenek szert barátokra, kedves adatközlőkre (na jókor mondom ezt persze egy világjárvány közepén… de egyszer csak vége lesz már!). Azt is üzenném, hogy 

a néprajz az egyik legtarkább egyetemi szak, ezért sokfelé helyt lehet állni, és friss szemléletet lehet vele becsempészni a legkülönfélébb intézményekbe. 

A tanárokat pedig kérem, ne sajnálják az időt, hogy a diákok pályára állítását segítsék, és pályájukat alumni jelleggel kövessék, mert nem könnyű manapság (se) jó és legalább egy kicsit néprajzos állást találni, sem a pályán megmaradni. Sok lemondást és a szakma iránti rajongást kívánja meg mindkettő.

Zelenszkij-lore: a közösségi média esete az ukrán elnökkel 

„Állandóan azt halljuk, hogy Putyin a legnagyobb médiastratéga, de ott (az ukránok kezében – a szerk.) a második világháborús szál, a nemzeti hősök, a mítoszteremtés, amiért mégsem tudják az oroszok hazai terepen megnyerni a médiaháborút. Röviden: Megy a levesbe a háború iránti lelkesedés, Putyin propagandistáira lehetetlen feladat vár.“ – írta egy hete Twitterén Ian Garner. A történész ezzel a posztjával talán teljesen véletlenül tenyerelt bele egy, a közösségi médiában virágzó (poszt)folklórműfaj variánsaiba. Bobák Szilvia, másodéves doktoranduszunk esszéjét olvashatják aktuálpolitika és folklórjelenségek kapcsolatáról és egy illékony folklórműfajról.

Ian Garner történész évek óta foglalkozik az orosz propaganda működésével. Hamarosan megjelenő könyve, a Stalingrad Lives: Stories of Combat and Survival például a II. világháborús sztálingrádi csata propagandáját dolgozza fel, de érdeklődése kiterjed a jelenkutatásra is. Nagy ismerője annak, hogy hogyan működteti az orosz állam kedvenc történelmi narratíváit a közösségi médiában. Nem új keletű gondolat, hogy a média és a narratívagyártás sokkal több, mint a háborús tudósítás eszköze: fegyvernem is. Gondoljunk csak Joseph Goebbels propagandaminisztériumára vagy a szovjet állami propagandára – a 2022. februárjában kirobbant, jelenleg is tartó ukrán-orosz háború pedig azt mutatja meg, hogy a narratívagyártás az új médiakörnyezetben is kiválóan működik. 

Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy az orosz médiastratégiánál sokkal jobban sikerült az ukrán. Pedig az orosz kormány narratívája mögött egy hosszú idő alatt felépített, költséges médiabirodalom van, az ukránoknak viszont megszállott ország lévén hirtelen, kis költségvetéssel kellett kialakítaniuk a háborús kommunikációs stratégiájukat. Az orosz narratíva annyira precíz és kimunkált, hogy kedve szerint bárhogyan el tudja mesélni a történelmet, még a leninista és cárista gondolatokat is össze tudja békíteni, ha arra van szükség, és a közös valósághorizontunkat elbizonytalanító, komplex alternatív valóságok megalkotására is képes. Mégis van valaki, akinek (egyelőre?) az erejét talán még az orosz narratívagyártás sem tudta felmérni: ő nem más, mint maga Volodimir Olekszandrovics Zelenszkij, akinek (kis túlzással) egy hrivnyát nem kellett költenie arra, hogy toronymagasan vezessen a háborús narratíva- és mítoszteremtés versenyében.

A közös, (imaginárius) valósághorizont eltűnésével a posttruth-érába lépünk be, ahol a legalapvetőbb világértelmezéseink válnak megrengethetővé. Vajon most valóban háború van? – töprenghetne egy földönkívüli, ha az orosz mellé odatennénk az amerikai média sajtótermékeit is, hogy foglalja össze, mi történik most a világban. Jelenleg még az ukrán-orosz háború ténye sem közmegegyezés tárgya, így nem lehet alapja a közös valóságértelmezésünknek sem. A mai napig nem hangzott el az oroszok szájából az a szó, hogy война (vojna, ‘háború’), következetesen cпецоперация-ként, (szpecoperacija-ként, ‘különleges katonai műveletként’) hivatkoznak az orosz-ukrán háborúra. Apróság, nyelvi különbség, mondhatnánk, ha nem látnánk a vízbe dobott kavics hullámveréseit is: például hogy egy Harkovban élő huszonéves lány Moszkvában élő anyukája nem hiszi el, hogy Harkov bombázás alatt áll. “A szüleim megértik, hogy itt valami katonai akció zajlik. De azt mondják: »Az oroszok azért jöttek, hogy kiszabadítsanak! Nem tesznek tönkre semmit, nem fognak hozzád érni. Csak katonai bázisokat vesznek célba.«  (…) Nagyon megijesztett, amikor anyám szó szerint idézte az orosz tévé szavait“ – mesélte a BBC-nek. 

Ezen a ponton érthető, ha elbizonytalanodik az olvasó. Mi köze az orosz vagy ukrán propagandának a folklórhoz? Russell Frank amerikai folklorista nevéhez kötődik a newslore, azaz a ‘hírérzékeny folklór’ kifejezés. 2011-es kötetében (Newslore: Contemporary Folklore on the Internet) a folklórműfajokat médiakörnyezetükhöz való kitettségük szerint csoportosítja. E szerint vannak olyan folklórműfajok, melyek értelmezése jobban, és vannak, amelyeknek kevésbé függ a médiakörnyezetük ismeretétől. Minden olyan folklór/posztfolklór jelenséget newslore jelenségként határoz meg, ami az adott médiakörnyezet nélkül (szinte) értelmezhetetlenné válna. A newslore jelenségei a legillékonyabbak: nemcsak 50 év múlva szorulna az értelmezésük kommentárokra, de akár már néhány hét, hónap vagy év múlva is sűrű magyarázatok közepette lehetne csak megfogni a jelenség lényegét. Éppen ezért nehezen gyűjthetők, ha valaki mégis megpróbálkozik vele, akkor legalább annyira médiakutatónak kell lennie, mint folkloristának. Ráadásul a newslore kortárs műfajai hihetetlenül gyorsan tűnnek fel és le, ha ez a műfaj- és jelenségbemutatásra fókuszáló esszé pár hét vagy hónap múlva születne, akkor biztos, hogy teljesen más stratégiákkal és jelenségekkel találkozna a kutató. Ugyanilyen problematikus az archiválása is: az eredetileg összegyűjtött tartalmak jelentős hányada néhány nap múlva már törlésre is kerül a közösségi média felületeiről.

Ilyen posztfolklór-newslore produktumok a közösségi médiát elárasztó Zelenszkij-lore (‘Zelenszkij karaktere köré épülő folklórproduktumok’) szövegek, videók is, amelyek (egyelőre?) kifogták a szelet Putyin vitorlájából, és nem várt fordulatot hoztak az ukrán-orosz médiaháborúban és elnöki imázsépítésben. (A Zelenszkij-lore-nak megvan a maga párja, a Putyin-lore is, sőt, a kettő aligha lehetne meg egymás nélkül. Az alábbi merítés azonban –főként hozzáférési nehézségek miatt – most kifejezetten Zelenszkij folklorizálódó karakterére koncentrál.)

A nemzetközi sajtó a napokban sorra hozta le portréanyagait az ukrán elnökről, amikből mindenki egy életre megtanulta, ki is az a Zelenszkij. (Magyarul például itt, itt és itt olvashatjuk el a cikkesített CV-ket.) Az ukrán elnök élettörténete végtelenül 21. századi, és végtelenül alkalmas arra, hogy a háború kitörésének pillanatától kezdve uralja a közösségi médiát. Az ukrán narratívagyártás kvázi kalákaszerűen, spontán kiszerveződött, a munkát – az oroszokkal szemben teljesen ingyen – a közösségi médián lógó, amerikai-európai fiatalok végzik el. A Zelenszkij-lore gyökere, mint azt sok más folklórműfajnál is megfigyelhetjük, azonban mégiscsak szakemberekhez kötődik. Ukrán erőforrás híján a Zelenszkij-médiakommunikáció legfőbb építőköve a nemzetközi média megnyerése és használata. A professzionális híroldalak tudósításai, Zelenszkij nemzetközi sajtónak adott interjúi aztán a közösségi médiában ezerféle módon kelnek szárnyra és válnak aztán (poszt)folklór jelenségekké.

Az nlc.hu, az index.hu és a hvg.hu Zelenszkij-portrécikkeinek címei és nyitóképei

A folklorizáció számos formában megtörténhet a közösségi médiában, vegyük például a TikTok közösségi platform esetét. A felületet használók pillanatok alatt össze tudnak vágni egy-egy videót, amihez zenét, hanganyagot sem kell külön feltölteniük, csak választani az applikáció által felajánlott audiotartalmak közül. A hanganyag kiválasztása sokszor intencionális, többletjelentés társulhat egy-egy választható hanghoz, ezeket a felület (alkalmi) értelmezőközösségei egyértelműen dekódolni tudják. Egyes esetekben nemcsak a zene, hanem a mozgás vagy a vágásmód, esetleg a feliratozás is többletjelentéssel bírhat. A felületen nagyon könnyen lehet montázsolni vagy akár újravágni a professzionális sajtóorgánumok cikkeit, videóit. A művelettel egyrészről a nem-professzionális tartalomgyártók egyéni stratégiák mentén értelmezik a hírt, másrészről viszont az értelmezéssel együtt adják tovább az információt. Az eredeti hír bizonyos elemei szükségszerűen kihullanak, más elemei viszont felnagyítódnak. A narratívagyártás, propagandagyártás egyik legfontosabb jellemzője éppen ez: hogy üzenete világos, egyértelmű és felnagyított legyen, pontosan úgy, ahogyan a TikTok-montázsokban is történik. 

A médiumok kedvező adottságai viszont még nem elégségesek a hős-imázs megszilárdításához. Zelenszkij esetében szükséges hozzá a népmesei alaphelyzet is. Az említett Zelenszkij-narratívák szinte mindegyike a következő népmesei képletet alkalmazza: adott egy szuperhatalom (Oroszország) a megközelíthetetlen, rideg, szívtelen elnökével (Putyinnal), akiről még azt sem tudni, pontosan hány gyereke van, és aki megtámadta a “kistestvérét” (Ukrajnát). (Hasonló népmesei képlettel, természetesen más felállásban találkozunk az orosz narratívaépítés oldalán is.) Az ország első számú emberének (Zelenszkijnek) ráadásul mintha csak Hollywoodban rakták volna össze a történetét. “Előző életében” humoristaként, színészként, szinkronszínészként dolgozott, nemcsak hogy ő volt a Paddington maci ukrán hangja és megnyerte az ukrán Dancing with the Stars tévés táncműsort, de A nép szolgája (Слуга народу, szluha narodu) című ukrán vígjátéksorozatban eljátszott egy történelemtanárból lett ukrán politikust, aki (majdnem) eléri, hogy EU-tagságot kapjon az országa. Sőt, a sorozat után nevezték el a A Nép Szolgája pártnak Zelenszkij pártját.

@inesadnoire

In 2015, President Zelensky starred in a fictional comedy TV show as President of Ukraine. In one scene, German Chancellor Merkel calls Zelensky about membership in the European Union. Today, Zelensky started the formal process for Ukraine to actually enter the EU. #ukraine #zelensky #funny #comedy

♬ original sound – Nesa
1. “2015-ben Zelenszkij elnök egy vígjátékban szerepelt Ukrajna elnökeként. Az egyik jelenetben Merkel német kancellár felhívta Zelenszkijt az európai uniós tagság miatt. Zelenszkij a mai napon megkezdte Ukrajna EU-ba való belépésének formális folyamatát.”, 2. “Egy botcsinálta elnök története”, 3. Most hadvezér 💙💛

Zelenszkij családi háttere nagyon jól ismert, ami kulcsfontosságú a közösségi médiában zajló mítoszteremtésben. Például nevetségessé teszi Putyin ukrán antiszemitizmussal kapcsolatos érveit Zelenszkij gyakran hangoztatott zsidó identitása és a holokauszt során meghalt ősei. Az egyik legnépszerűbb Zelenszkij-lore tartalom jelenleg az, amikor Zelenszkij a háború közepén interjút ad egyszerre több amerikai hírtévének, aminek részleteit kitették a híroldalak Twitterére is, és az interjú közben kapja a hírt, hogy egy orosz rakéta miatt megsérült a Babij Jar-i holokauszt-emlékmű. Ezekben a tartalmakban sajátosan fonódik össze a jelenlegi ukrán háború traumája és a traumák traumájának, a holokauszt emlékének meggyalázása, így a tartalmakban garantált az ukrán erkölcsi fölény. (Zelenszkij alakja és az ukrán nép, ukrán hadsereg metonimikus kapcsolatban áll egymással.)

1. “Egy ukrán zsidó családnak négy fia volt. Hármat megöltek a nácik, csak egy élte túl, Szemjon Ivanovics Zelenszkij, aki a Vörös Hadseregnél szolgált a II. világháború alatt. Az ő unokája az ukrán elnök, Zelenszkij.” 2. “Dolgozok és alszok, ennyi.” – Ukrajna elnöke, Volodimir Zelenszkij azt mondta, hogy csak egyszer látta családját azóta, hogy Oroszország egy héttel ezelőtt megszállta országát. Egy orosz rakéta éppen a kijevi Babyn Yar holokauszt emlékhely melletti TV-toronyba ütközött, amikor újságíróknak beszélt.” 3. “Az ukrán elnök Zelenszkij (aki zsidó), amikor Putyin N@tsee-nak nevezi. És voltak rokonai, akik átélték a h0l0k@usztot.” (A náci és holokauszt szó miatt a videót a TikTok törölhetné, azért írják más karakterekkel – a szerk. )

Másrészről számos fotón, videón Zelenszkij fiatal családapaként jelenik meg, szerény, tipikus ukrán konyhában, házi ételekkel megpakolt asztal körül vagy bensőséges hangulatú családi tablóképeken. Ezek a tartalmak különösen kiemelik Zelenszkij kisemberségét, azt sugallják, ő egy közülünk, csak véletlenül valósággá vált a vígjátéksorozat, amiben politikust játszott. 

@cbsmornings

Last year, President Volodymyr Zelensky invited CBS News to spend breakfast at his parent’s home. #ukraine #volodymyrzelensky #news #russia #politics

♬ original sound – CBS Mornings
1. “Tavaly Volodimir Zelenszkij elnök meghívta a CBS News-t, hogy a szülei otthonában reggelizzenek.” 2. “Igazi unikum” 3. “Tisztelet!” 4. “Az ukrán elnök sír”

Megint más tartalmakban Zelenszkij katonai, háborús érdemei kerülnek előtérbe. Például az a mitikus elem, hogy a The Times értesülése szerint a háború egy hete alatt már háromszor próbálták megölni őt, vagy hogy az Egyesült Államok felajánlotta számára a kimenekítést, ő mégis Kijevben akar maradni. 

@cbsnews

Unshaven and in a t-shirt, Ukrainian President Volodymyr Zelensky says he hasn’t seen his children in three days. #news #ukraine #russia #world

♬ original sound – cbsnews
1. “Borotválatlanul, pólóban: az ukrán miniszter, Volodimir Zelenszkij azt mondja, három napja nem látta a gyerekeit.” 2. “Amikor Zelenszkij túlél három merényletet is” (A videó a deepfake technológiáját használja – a szerk.)

Végül: a Zelenszkij-lore Zelenszkij átlagemberségét hangsúlyozza és intim terekben, szituációban (konyhában, gyerekei mellett, édesanyja fiaként) láttatja őt, zsidóságát kiemelve mintegy modern makkabeust gyárt belőle, aki mögött ott áll a holokauszt-trauma is biztosítékként vagy akit, akárcsak egy mondában, eddig háromszor akartak megölni. Mindezeken túl azonban egy másik, megmosolyogtató, de mégis nagyon erősnek bizonyuló eszközzel is él: egyes tartalmak Zelenszkijt mint férfit mutatják be, akiért élnek-halnak a nők. A TikTok-, Twitter- és Tumblr-kultúrák gyakran tematizálják a feminizmust és a toxikus maszkulinitás kérdéskörét, a Zelenszkij-lore még ebbe a diskurzus-cunamiba is belekeveredik.

 

@meidastouch

Zelenskyy is a true hero. 🇺🇦💙💛

♬ original sound – MeidasTouch.com
1. “Két kép, két elképzelt vezetés. Brutális így egymás mellett…, 2. “Egy putyinokkal teli világban legyél Zelenszkij!” 3. “Az év legszexibb embere: 2021 vs. 2022” 4. “FRISS HÍR: Most minden nőnek az életedben legalább egy kicsit bejön Volodimir Zelenszkij és ez ellen abszolút nem tudsz mit tenni.” 5. “Zelenszkij ma a csapatával issza a kávéját. Zelenszkij egy igazi hős.”

A TikTok jelenleg legnépszerűbb Zelenszkij-tartalmai Putyin toxikus maszkulinitását állítják szembe Zelenszkij férfias, de nőket tisztelő sármjával. Érdekes megfigyelni, hogy sok Zelenszkijről készített tartalomban jelenik meg a terített asztal és az ukrán konyha – még a katonai bunkerben is – ami összeköti őt a női, otthoni terekkel, egyúttal lágyítja az államférfi-képét. De népszerűek a már-már eroticizált bemutatásmódok is, az uniformis szexualizálása, a félmeztelen, sportos, katona-test vagy az angol daddy szó különböző jelentéseivel való nyelvi játék (‘apa’, ‘főnök’ de ugyanakkor akár: sugar daddy is).

@pibbitpencil

the fact that he is standing with his people. SO HOT 🥵 #ukraine #war #volodymyrzelensky #mrpresident #ww3 #foryou

♬ original sound – alexa 🌙
1. “A maszkulinitás kicseszettül szexi, ha nem toxikus.” 1. “A legkeresettebb férfi manapság”, 2. cím nélkül 3. “EZ AZ EMBER.” 4. “A tény, hogy az emberei mellett áll. OLYAN SZEXI” 5. “Egy fotókollekció az Instagram-oldaláról – csak neked!”

Mindennek talán a fele is elég lett volna ahhoz, hogy a közösségi média amatőr, félamatőr tartalomkészítői a maguk eszközeivel, a nemzetközi média termékeire támaszkodva erős háborús hős-imázst gyúrjanak össze az ukrán elnöknek. Ráadásul Garner szerint az oroszoknak azért volt olyan sürgős letiltani a közösségi média platformokat, mert ők is érezték, hogy nagyon jól sikerült az ukrán narratívateremtés, és beszivárogva az orosz nyilvánosságba, belülről is bomlasztani kezdte a putyinista beszédmódot. 

Ilyen az, amikor a folklór kilép az apolitikus térből és térdig gázol az aktuálpolitikában. Keszeg Vilmos A történetmondás antropológiája kötetben azt mondja: “minden kornak megvannak a történetei, történetmondási és -hallgatási preferenciái, szabályai és habitusai” (Keszeg 2011: 15). Ezekhez a korra jellemző médium is tartozik. A jelenlegi háborús légkörben az emberek nemcsak fogyasztják az aktuálpolitikai tartalmakat, de formálják is azokat – a közösségi média extrém illékony, internetes folklórproduktumain keresztül.

A szerző köszönettel tartozik a szerkesztésért Leichter Lillának és Ilyefalvi Emesének.

Kapcsolódó irodalom:

  • Christakis, Nicholas A. – Fowler, James H. (2010): Kapcsolatok hálójában. Mire képesek a közösségi hálózatok, és hogyan alakítják sorsunkat? Typotex: Budapest.
  • Fish, Stanley (1996): Van-e szöveg ezen az órán? Testes Könyv I. Ictus-JATE: Szeged, 265–288.
  • Frank, Russell (2011): Newslore. Contemporary folklore on the internet. University Press of Mississippi: Mississippi.
  • Garner, Ian (2018): The Myth of Stalingrad in Soviet Literature, 1942-1963. University of Toronto: Toronto.
  • Gerbner, George (2002): A média rejtett üzenete. Válogatott tanulmányok. Osiris: Budapest.
  • Keszeg Vilmos (2011): A történetmondás antropológiája. Néprajzi Egyetemi Jegyzetek 7. KJNT: Kolozsvár.

Megjelent a Folcloristica Historica 4. kötete!

Mintegy 33 tanulmányt tartalmaz a Papok a 18–20. századi lokális közösségekben. Történetek találkozása című, 4. Folcloristica Historica kötet, melyben a 2020 őszén a tanszéki könyvtárban és online formában megrendezett hibrid konferencia tanulmányait olvashatjuk. Az alábbiakban a kötet szerkesztői előszavát változatlan formában közöljük, alatta pedig a részletes tartalomjegyzéket is átböngészheti az olvasó.

A kötet, amelyet kézben tart az olvasó, a Papok a 18–20. századi lokális közösségekben. Történetek találkozása címmel, 2020. október 1–2-án, az ELTE BTK Folklore Tanszék és a MTA-ELTE Lendület Történeti Folklorisztikai Kutatócsoport közös rendezésében megrendezett konferencián elhangzott előadások tanulmánnyá formált változatait tartalmazza. Az eredetileg 2020 tavaszára tervezett, ám kényszerűen őszre halasztott kétnapos összejövetelt a koronavírussal összefüggő járványügyi intézkedések miatt egyfajta „hibrid” megoldás keretében, egyszerre jelenléti és egyszerre online formában valósítottuk meg. (Ezzel a mára már „bevett” gyakorlattal akkor még úttörők voltunk a hazai humántudományok pandémia által lebénított közhangulatában.)

Az ELTE Néprajzi Intézetének könyvtára, amely a konferencia jelenléti színterét jelentette, története során már a második „alsópapság-konferencia” számára nyújtott helyszínt. 2012-ben ugyanitt tartottuk az első, meghívásos, tíz előadós szimpóziumot, amelynek elsődleges célja – a néprajz és az egyháztörténet (akkor még) fiatal képviselőinek diskurzusa – sikeresen és ténylegesen megvalósult. Jól mutatja ezt, hogy az összejövetel után egy évvel, további tanulmányokkal kiegészítve napvilágot látott kötetet (Alsópapság, lokális társadalom és népi kultúra a 18–20. századi Magyarországon. Szerk. Bárth Dániel. Budapest, 2013) és az azt alkotó írásokat az elmúlt években sokan idézték, használták, és a témakör egyik megkerülhetetlen alapkötetévé vált.

A 2013 óta eltelt időszak kutatási eredményeit lehetetlen egy előszóban összefoglalni. A művek konkrét citálása nélkül elmondható, hogy a határokon inneni és túli, néprajzi és egyháztörténeti műhelyekben szinte minden évben napvilágot látott olyan kötet vagy szaktanulmány, amely a lokális közösségekben élő papság kora újkori és újkori történetéhez járult hozzá ismeretekkel. Különösen fontos előrelépés, hogy megszaporodtak a téma egyes aspektusaival foglalkozó doktori disszertációk, amelyek mára többségében könyv formátumban is hozzáférhetők. Hasonlóképpen kiemelendő, hogy az egyháztörténet pécsi műhelyében néhány éve konferenciasorozatot kezdtek a katolikus egyházi társadalomról, amely századonként haladva soha nem felejtkezik el az alsópapság problematikájáról, hanem azt önálló szekcióban, majd az ezek nyomán megjelenő kötetekben külön fejezetben szerepelteti.
Emellett kiváló esettanulmányok egész sora látott napvilágot a protestáns lelkészek és a közösségük viszonylatában Dunán–Tiszán innen és túl (valamint Erdélyben) egyaránt.

E kiragadott példák mellett az ELTE Folklore Tanszéke komoly, felelősségteljes feladatként élhette meg, hogy a 2018-ban, a kötelékében elindult MTA-ELTE Lendület Történeti Folklorisztikai Kutatócsoport éppen az Alsópapság a 18–20. századi lokális közösségekben Magyarországon és Erdélyben című témakörrel nyert öt évre szóló kutatási lehetőséget. A kutatócsoport a fent említett előzmények nyomvonalán haladva tudatosan felvállalta az interdiszciplinaritást és az interkonfesszionalitást: néprajzkutató és egyháztörténész tagjai egymással össze-vetve és nem szétválasztva foglalkoznak a római és görög katolikus, valamint a protestáns (református, evangélikus, unitárius) felekezetek papjainak, lelkészeinek közösségekben betöltött szerepével, mentalitásával, szociokulturális kontextusával. A csoport 2019-ben elindította Folcloristica historica című könyvsorozatát (a jelzős szókapcsolat első
tagjának írásmódja a Folklore Tanszék régi periodikájára, a második pedig egy időközben lezajlott történeti fordulatra utal), amelynek jelen kiadványunk immár a 4. kötete.

A projekt egyik központi vállalása volt, hogy nagyszabású hazai konferenciát szervez a kutatási tervhez kapcsolódó témakörben. Ez valósult meg 2020-ban a fent említett esemény formájában. A konferencia előadóinak névsorán végigtekintve bátran elmondható, hogy igazi interdiszciplináris összejövetelről volt szó: a humán tudományok jelentős része (történettudomány, irodalomtudomány, egyháztörténet, néprajz/folklorisztika/kulturális antropológia, művelődéstörténet stb.) képviseltette itt magát. Fontos körülmény, hogy a katolikus és protestáns egyháztörténeti narratívák konferenciánk keretein belül nem elvá-lasztva, hanem inkább szoros összekapcsolódásban szólaltak meg, szó szerint: találkoztak egymással. A szakmai összejövetel csaknem negyven előadójának túlnyomó többsége vállalta, hogy elkészíti az előadása tanulmánnyá csiszolt változatát. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, voltak néhányan, akik különböző okokból nem vállalták a tanulmányírást. Ugyanakkor nagy örömünkre utólag sikerült megnyernünk három olyan kolléga tanulmányát is a kötet számára, akik eredetileg nem szerepeltek a konferencia programjában.

Jelen kötetünk olyan esettanulmányok seregszemléjét, találkozását és ütköztetését tűzte ki célul, amelyek középpontjában egy keresztény (katolikus vagy protestáns) pap és a helyi közösség viszonyrendszere, vagy egy adott közösség és annak papjai állnak. A középpontba helyezett témakörök (többek között az anyagi viszonyok, a plébánia gazdálkodása, a parókia mint hitelintézmény; papok életkörülményei, papi hagyatéki leltárak; a „jó pap” – „rossz pap” modellek alakváltozatai; konfliktusok papok és elöljáróik, papok és közösségek között; a harmónia lenyomatai: papi „szolgáltatások”; lelkészi famíliák öröksége; papi attitűdök, habitusok; papi műveltség és mentalitás; papság és népi kultúra stb.) a kiadó kutatócsoport programjához kapcsolódnak.

Kötetünk 33 tanulmányának szerzői többségében (mikro)történeteket mutatnak be papokról, lelkészekről, illetve falvakban és városokban élő híveikről. Értő és összefüggésekre fogékony olvasásukkal a dolgozatokban megragadhatóvá válnak az egyedi történetekben rejlő tipikus és atipikus részletek, a párhuzamok és a különbségek, a régiókon, nyelveken, felekezeteken, társadalmi rétegeken átívelő történeti struktúrák és tényezők.

Felmerülhet az olvasóban a kérdés: miért és hogyan érdekelnek bennünket a papok? Az egyháztörténet oldaláról közelítve a kérdéshez elmondható, hogy a tudományterület hazai és nemzetközi szakirodalmának fősodrát máig az intézmény- és eseménytörténet teszi ki, amelyben az alsópapság sokszor névtelen, passzív statiszta marad a felekezetek „hadseregét” (ezáltal ebben a szemléletben: „történetét”) mozgató egyházi vezetők, kiemelkedő és neves személyiségek stratégiájában. Az ezen a hiátuson változtatni akaró társadalomtörténeti szemléletű egyháztörténet az utóbbi évtizedekben eljutott odáig, hogy az egyházi társadalom e messze legnagyobb létszámú rétegének szeriális forrásokon keresztül történő vizsgálata – egyházmegyénként változó mértékben, de mégis – már jelentős eredményeket tud felmutatni. A szintetizáló igények imaginárius satujában viszonylag kevés ezen belül a mezoszintű, és még kevesebb a mikroszintű vizsgálat, annak ellenére, hogy a mikrotörténet létjogosultságát és lehetőségeit ezen a téren sem lehet megkérdőjelezni. Az egy-egy pap alakja köré szerveződő, széles kontextuális forrásanyagot bevonó, léptékváltó elemzések meggyőződésünk szerint tovább mélyíthetik az „alulnézeti” egyháztörténet mintavételi vertikumát. Nem is beszélve arról, hogy az ilyen jellegű egyháztörténeti vizsgálatok – lokális kötődésük révén – még inkább alkalmasak a népi/populáris kultúra megnyilvánulásait kereső néprajzkutatással való kapcsolódásra. A papság és a néprajz összefüggései kapcsán remélhetőleg itt és most már nem kell hosszadalmas argumentációt felvonultatni annak bizonyítására, hogy a lokális közösségekben élő és működő katolikus papok és lelkészek társadalmi csoportja, tevékenysége és kultúrája – történeti téren – teljes egészében, (tehát nem mellékesen és áttételesen, hanem) integráns módon számot tarthat a néprajz érdeklődésére. A népi kultúra fogalmát egyre inkább felváltó lokális kultúra megismerése leginkább a papok által írt források segítségével lehetséges, ők voltak azok, akik egyrészt meghatározták, másrészt – változó célzattal – meg is örökítették e kultúra egyes elemeit. Ami pedig az esettanulmányok szerepét illeti ezen a téren, a történeti személetű néprajzban manapság már senki sem vitatja a történeti antropológia vagy a mikrotörténet nemzetközi eredményeinek módszertani és szemléletbeli mintaadó jelentőségét, adaptációs lehetőségét.

Elkerülve a mikro- és makrotörténet közötti meddő és végteleníthető vita ódiumát, itt nem is annyira a mikrotörténet, mint inkább az annál régebbi történetírói eszközt jelentő esettanulmány fogalmával élünk, amelynek opcionális használata, létjogosultsága –remélhetőleg – nem megkérdőjelezhető. Az utóbbi években tanúi lehetünk annak a kutatásszemléleti változásnak, miszerint a hazai alsópapság-kutatásban is egyre gyakrabban merül föl a szeriális, nagy tömegű, homogenizáló jellegű forrástípusok (pl. vizitációk) kvantitatív elemzése mellett (tudatosan nem azt írjuk, hogy szemben, hiszen itt komplementer vizsgálatokról van szó) az eseti megközelítésű, egyedi történeteket és azok főszereplő személyiségeit középpontba állító, személyügyi (personalia) típusú forrásokon alapuló, kvalitatív vizsgálatok igénye. Katolikus részről ezekhez leginkább az egyházmegyei levéltárak konzisztoriális (szentszéki) jegyzőkönyvei, és különösen az azokhoz tartozó (általában tematikusan és személyenként elrendezett) ügyakták szálas iratai jelentenek bázisforrásokat. Éppen ezért történetírói oldal-ról aggasztó jelenség, hogy egyes egyházi levéltárak – magánlevéltár-státusukra hivatkozva – még a bűvös százéves határnál régebbi szentszéki és perszonális iratanyagok esetében is korlátozzák (esetenként teljesen tiltják) a kutatói hozzáférést. (A hivatalos kutatási szabályzatokban előkerülő kánonjogi hivatkozás „a magánszféra és a jó hírnév védelméről” meglehetősen anakronisztikusan és ahistorikusan hat, és szembemegy a történetírás érdekeivel, értékeivel és morális alapelveivel.) Az alábbi esettanulmányokra is igaz, hogy számunkra valójában nem a konkrét személy, különösen nem annak „leleplezése” az érdekes, és korántsem a jogi értelemben vett, utólagos igazságtétel a szándékunk. (A történeti igazságkeresés ebben az esetben nem a „mi történt valójában”, hanem a „miértek” és „hogyanok” mentén értelmeződik.) Hogy is lehetne ilyen szándékunk, amikor éppen a céhbeli történész reflexív forráskritikai manőverei azok, amelyek előtt nem maradhat rejtve például egy tanúvallatás tendenciózus mivolta, egy levél érdekvezéreltsége, vagy egy adott esemény többféle olvasatának lehetősége.

Kötetünk tanulmányai bizonyítják szándékaink ideológiamentes hátterét, amely pro és kontra egyaránt megmarad egy értékítéletektől mentes, semleges állásponton. Hasonlóképpen tartózkodunk attól, hogy az egyedi esetekből általánosító jellegű megállapításokat, örökérvényű igazságokat jelentsünk ki. Sokkal inkább érdekelnek bennünket az egyes történetek mögötti kulturális mintázatok, a kultúra mélyszerkezete, a konkrét személyek helyett inkább az általuk megtestesített (tudásszociológiai) „intézmények” és a „szimbolikus értelmi világok”, az egyes papi habitusok, attitűdök és „szerepek”, a közösen értelmezett „jelentések”, valamint azok a szimbolikus formák, amelyek a lokális társadalmak és kultúrák alaprétegéhez tartoztak. Ha mindezekből akár csak a legkisebb nyomot, jelet is helyesen és „sűrű leírás” keretében értelmezzük, máris közelebb léptünk a vallás társadalmi felépítésének megértéséhez, működésének kultúrtörténeti megközelítéséhez.

Bárth Dániel

Fordításról, recepcióról, Hermann Bausingerről

2021. november 24-én hunyt el Hermann Bausinger, a Tübingeni Egyetem Empirikus Kultúratudományi Intézetének vezető professzora. Az elteneprajz.blog Ilyefalvi Emese Kuti Klárával készített interjújával emlékezik a nagy hatású tudósra. Kuti Klára, a Nemzeti Múzeum muzeológusa ötven év távlatából tekint vissza a kutató hazai recepciótörténetére és a magyar Bausinger-fordítások hibáira, de szó esik a humántudományok társadalmi elvárásairól és az intézmények átnevezésének szükségességéről, illetve hiábavalóságáról is.

Ilyefalvi Emese: Az interjúra készülve azon gondolkodtam, hogy szerinted most, 2022-ben hogyan definiálná magát Bausinger? 

Kuti Klára: Egyrészt nem tudom megmondani, mert soha nem találkoztam vele, az írásaiból ismerem csupán. Másrészt Bausinger egy nagyon hosszú és gazdag életművet hagyott hátra, a szövegei pedig jól dokumentálják, hogy hogyan változott e hosszú idő alatt a szakmai identitása. Megkockáztatom, hogy az intézmény elnevezését, amit ők ötven éve választottak, tehát hogy az egyébként 1930-as években alapított Néprajzi Intézetnek a nevét elhagyva, empirikus kultúratudományi intézetté váltak, (Empirische Kulturwissenschaft), azt továbbra is fenntartják. A német etnotudományoknak ez egy nagyon hosszúra elnyúló és jellegzetes változása a 60-as évek végétől, egész pontosan inkább ’68-tól. Ekkor kezdték el a Volkskunde, Völkerkunde intézményi neveket megváltoztatni, és ez a folyamat a legutóbbi időkig tart. A legutolsó, amit én ismerek, az a 2017-es hamburgi Völkerkundemuseum átnevezése. Ők csak az „alcímben” használják a világ és múzeum kifejezéseket, és maguk mögött hagyva ezt a döntéskényszert, egy hamburgi városrészről és a múzeum utcájáról nevezték újra magukat. („Museum am Rothenbaum, Kulturen und Künste der Welt“, rövidítve „MARKK“).

A tübingeniek nemcsak a Volkot hagyták el 1971-ben, mint problémás fogalmat, hanem egy teljesen új fogalmi keretbe ágyazták magukat, amikor azt mondták, hogy akkor innentől kezdve ez nem Volkskunde, hanem Empirische Kulturwissenschaft.

A Volk ‘nép(i)’ terminus elhagyásában messze nem csak a völkisch-ideológiával való szembenézés volt számottevő; hanem – és ez már Bausinger A hagyomány kritikája című tanulmányában is megjelenik –, a nép(i)- mint asszimetrikus ellenfogalom használatának kritikája. Az, ami majd Peter Burke bonmotjában úgy jelenik meg, hogy „a nép mindig az az ők, akik nem mi vagyunk”. A tübingeni intézmény a névváltoztatással egy kultúraelméleti megközelítés mellett tette le a voksát.

Más intézmények máshogy reagáltak erre. A magyar nyelvű tudományosság szempontjából az érdekes az – és ez az egész Bausinger-recepcióra jellemző –, hogy német nyelvterületen a Volkskunde, Völkerkunde, antropológia és etnológia terminusa teljesen más utat jár be a 20. század második felében, mint Magyarországon. A 20. század második felére ugyanis a két nyelv – egészen pontosan a két nyelv mögötti társadalom – úgy divergál, hogy valójában már nem értjük egymást. Ezért nem értjük, hogy Volkskundéval mi a gond. Azért nem értjük, mert azt gondoljuk, hogy a néprajzról van szó. Pedig olyan gyökeres változások állnak be a német társadalomban, amilyenek itthon, a magyar társadalomban nem állnak be, vagy egészen pontosan, egészen más változások állnak be. És amikor ők ’68-tól kezdve Volkskundéról beszélnek, akkor már nem arról beszélnek, amiről mi beszélünk akkor, amikor néprajzról beszélünk.

1. Bausinger az íróasztalánál, 1966-ban (Forrás: Südwestrundfunk) 2. A fiatal Bausinger “provokatívan tanulmányozza” a Tarzan-képregényt (Forrás: Neckar-Chronik), 3. “Ein Gespräch mit Hermann Bausinger – 50 Jahre nach der Umbenennung des Instituts” című dokumentumfilm a tübingeni intézet átnevezésének 50. évfordulójára

IE: A ’68-as fordulatnak két emblematikus Bausinger-tanulmánya a Kritik der Tradition, (1969) és a Zur Problematik historischer Volkskunde (1970). A szövegek megértéséhez beszéljünk egy kicsit először arról, hogy milyen tudományos környezetben írja ezeket Bausinger, hol robban ez a két tanulmány? 

KK: Bausinger ekkor már Tübingenben van, és ott a hétköznapi tanítási menetben intenzív viták merülnek fel a ’68-as egyetemista generációban. Abban a generációban, amelyik nemcsak Németországban, hanem az egész világon elkezd reflektálni a háború történetére és a háború utáni társadalom felelősségére ennek feldolgozásában.

Ezek a fiatalok már 1967-től kikényszerítik, hogy a Német Néprajzi Társaság (Deutsche Gesellschaft für Volkskunde, DGV) reflektáljon a szak módszertanára és fogalmi keretére. Tübingenben intenzív szemináriumi vitán készülnek az 1969-es detmoldi, és az egy évvel későbbi falkensteini konferenciára. Bausinger A hagyomány kritikájában már erre a paradigmafordulatra biztat. És Falkensteinben elkészül egy – elvi – új definíció. Ez magyarul is olvasható Wolfgang Kaschuba Bevezetésében… (Kaschuba 2014: 82.), és ez nemcsak a tudományos megismerés új módszereire utal, hanem a szak társadalmi felelősségvállalására is.

Bausinger szövege egy fogalomtörténeti és fogalomkritikai számvetés, a tudományszak hagyományának kritikája. Egy év múlva készül el az Abschied von Volksleben című kötet – magyarul az lenne a címe, hogy Búcsú a népélettől – abban folytatódik a kritikai számvetés. A kötetben Bausinger főleg a történeti néprajzhoz való hozzáállásról ír, és itt már az időközben elhangzott kritikákra reflektál. Azt írja, hogy nem igaz az, hogy az általuk képviselt új kritikai hang a történeti kutatások ellen szólna. Mert – és ez egy erős párhuzam a magyar recepcióval – nagyon gyorsan leegyszerűsítették a tudományos kánon akkori képviselői azt, hogy ezek a „tübingenisták”, ezek a „bauzingeriánusok” tulajdonképpen a tudománynak a történeti perspektíváját tagadják, és csak jelenkori kutatásokban gondolkodnak. Bausinger a történetiség problematikájával foglalkozó tanulmánya azt próbálja megértetni, hogy nem erről van szó. Nem arról van szó, hogy ők nem tartják történeti tudományoknak az etnotudományokat, hanem pontosan történetietlenséggel vádolják azt a kánont, amelyik a történeti kutatások örvén ahistorikus, általánosító érvénnyel lép fel, amikor egyes partikuláris adatokat abszolutizál.

Ez a módszer képezi Gyáni Gábor 2002-ben, a nyolckötetes kézikönyv Társadalomnéprajz kötetéről írott kritikájának egyik pontját is (Gyáni 2002). De ugyanezt az általánosító ahistorikus beszédmódot, a mikroperspektíva reflektálatlan általánosítását tapasztaljuk ma is nap mint nap, ha mondjuk a social media felületek ún. néprajzi posztjait kritikai szemmel olvassuk:

IE: Magyarul az említett két kulcstanulmány a ‘80-as években jelenik meg [A hagyomány kritikája. Megjegyzések a néprajz helyzetéhez. In: Tálasi István (szerk.) Néprajzi szöveggyűjtemény. 1. köt. Budapest, 1982, 9–27. és A történeti néprajztudomány kérdésköréhez. In: Voigt Vilmos–Verebélyi Kincső (szerk.) Az újrarajzolt nép. Folcloristica 7, ELTE Folklore Tanszék, Budapest, 1983, 143–168.) nagyon nehezen olvasható, szinte érthetetlen fordításban. Mi történik ekkor, mi a baj a fordítással, miért fordítottad újra? 

KK: Mindkettő a ‘80-as évek elején jelent meg, ami azt jelenti, hogy a szövegek német recepciója akkor már jó tízéves. Ami engem az újrafordításra késztetett az az, hogy feltűnt, hogy iszonyú hibásan van lefordítva. Sőt, olyan szinten érthetetlen a fordítás, hogy egyáltalán nem meglepő, hogy itthon miért fogadta szkepticizmus Bausinger megközelítéseit. Nemcsak arról van szó, hogy iszonyatosan bonyolult és magyartalan mondatok vannak benne – mert egyébként persze Bausinger nagyon magas nyelvi és filozófiai kompetenciával ír, tehát nem kispályás a német szöveg sem, – hanem arról van szó, hogy vannak olyan félrefordítások, amelyek egyenesen ellentmondanak annak, amit a szerző leírt. Talán akkor kezdtem el újrafordítani, úgy 15–20 évvel ezelőtt, amikor tanítani kezdtem Pécsett az egyetemen, és a tudomány alapfogalmaihoz kerestem olvasmányokat. Akkor szembesültem azzal, hogy ezt nem lehet feladni olvasni a hallgatóknak. Még tudománytörténeti kuriózumként sem lehet feladni, mert egyszerűen ez így, ahogy van, nem igaz. Bausinger nem ezt mondta. Az újrafordításkor persze azon is elkezdtem gondolkozni, hogy hogyan lehetett ez? Ekkor jutottam arra a feltevésre, hogy olyan szinten divergált a két nemzeti nyelvű tudomány a ‘60-as évekre, hogy egyszerűen el voltak zárva a megértés útjai. Persze azért lehetett volna jó fordítót találni, aki jól érti Bausingert, és le is tudja fordítani. 

IE: Tudnál példát mondani olyan szöveghelyekre, ahol teljesen téves a fordítás?

KK: Próbáltam megtalálni a félrefordítások közös motívumait, ami által érthetővé válik a probléma. Az egyik, amire számos példát lehet mondani, amikor a fordító nem ismer egyes tudományos nyelvi kifejezéseket, és ezért az egészet félrefordítja. Az egyik ilyen nagyon emblematikus félrefordítás A hagyomány kritikájában van. Bausinger arról beszél, hogy a történeti kutatások nem reflektálnak arra, hogy miért azt a témát választják, amit, és azt írja a fordító szerint, hogy: 

Számomra mégis igen jellemzőnek és elgondolkodtatónak tűnik, hogy a tárgyválasztást illetően nem adnak külön tematikát.

Pedig itt valójában az áll, hogy 

[ford. Kuti] Viszont számomra jelzésértékű és meggondolandó, hogy magának a téma választásának kérdése egyáltalán nem kerül tárgyalásra

A fordítás aztán így folytatódik: 

A tudományos kutatások adatgyűjteményekkel kezdődnek, nem megfigyelésekkel 

– mondja a fordító, ezzel szemben Bausinger azt mondja, hogy 

[ford. Kuti] Hiszen a tudományos kutatás elején nem a megfigyelés vagy az „adatgyűjtés” áll. Sokkal inkább úgy van, hogy mielőtt még adatot gyűjthetnénk, az adatok bizonyos csoportján saját érdeklődésünknek kell megszületnie: a probléma jön létre először.

Ez például egy kardinális félrefordítás! Bausinger azt mondja, hogy olyan nincs, hogy elkezdek adatot gyűjteni, gyűjtögetek, gyűjtögetek bele a vakvilágba, és aztán utána majd elkezdem azt valahogy magyarázni. Bausinger a pozitivista adatgyűjtést kritizálja. Azt mondja, hogy már az adatgyűjtés is attól a problémától válik lehetségessé, amit én kutatóként megfogalmazok. Ma már ez nem egy nagy újdonság, de most vegyük figyelembe, hogy ’69-ben írja, épp abban az időben, amikor itthon a Néprajzi Atlasz hatalmas adatgyűjtése folyik, és mondjuk mi ‘82-ben vagy kicsit később olvassuk hallgatóként. Itt pontosan vissza lehet keresni, hogy melyik az a német kifejezés, ahol a fordító nem veszi észre, hogy a mondatban mit tagad és mit állít a szerző, és összemossa a kettőt. 

Vannak ezentúl olyan problémák, amikor a fordító nem ismeri a tudományos terminust, ezért megpróbálja kitalálni, – sikertelenül. Egyik ilyen hely, amikor Bausinger arról ír, hogy milyen fogalmi keretekbe lehetne illeszteni egy kritikai etnotudományt, és hogy a párhuzamos diszciplínák módszertanához kapcsolódva, vagy éppen azokkal szemben, hogyan találhatná meg ez az újfajta etnotudomány a saját fogalmi kereteit. Ekkor a szociálpszichológiával von párhuzamot, és használja az Einstellung fogalmát, amit ma, ha pszichológiai fogalomként akarjuk használni, akkor beállítódásnak fordítjuk, de ha szabadabbak vagyunk, akkor fordíthatjuk attitűdnek is. Az Einstellung egyébként a hétköznapi, nem tudományos nyelvben jelentheti azt, hogy beállítás. Szerencsétlen fordító itt küzd azzal, hogy a szociálpszichológiai beállítódás-attitűd fogalmat elkerülve – mert ugye ezt a fogalmat nem ismeri – próbáljon valamit a beállítással kezdeni. Totális hülyeségek jönnek ki belőle, merthogy látható, hogy nem érti.

Idézet az eredeti fordításból:

Josef Dünninger már jóideje teljesítette azt a követelményt, hogy a népi kultúra formái mellett annak normáit is bemutassa. Ez a kísérlet kevés figyelmet keltett – talán azért, mert a norma fogalma itt közvetlenül a formára vonatkozott, mivel a norma elsődlegesen a hagyományos módon megragadható forma kötelező háttereként jelentkezik. Értelmesnek látszik a beállítás fogalmát a javak és funkciójuk oldalára áthelyezni, ami alatt elsősorban a megszilárdult értékfelfogást és véleményeket értünk, ezek azonban közvetlenül a viselkedési mintákra vonatkoznak, olyan viselkedési mintákra, amelyek a beállításokon alapulnak és azokat kiváltják. Tehát a beállítások és kulturális tárgyiasodások az egyeditől elválasztva, az ember „szekundér környezetének” szociokulturális feltételétől meghatározott alkotórészei.
[ford. Kuti] Josef Dünninger már jóideje megfogalmazta azt a követelést, hogy a népi kultúra formái mellett annak normáit is fel kell tárni. Ez a javaslat kevés figyelmet kapott, talán azért, mert a norma fogalma itt közvetlenül a formára vonatkozik, mert úgy tűnik, hogy a norma eleve mint primer, mint a hagyományosan megragadható formák kötelező érvényű háttere jelenik meg. Ezért érdemes volna, a kulturális javak és funkcióik mellé a beállítódás (attitűd) fogalmát illeszteni, mely alatt első sorban a megrögzött értékítéleteket és véleményeket érthetnénk, amely fogalom azonban közvetlenül magatartásmintákra is vonatkoztatható volna, melyek magyarázata épp az attitűdben rejlene, és arra utalna. Tehát az attitűdök is kulturális objektivációk, az egyéntől függetleníthető, az ember másodlagos környezetének szociokulturális tényezők által meghatározott alkotórészei.

Hasonló fogalmi tévedés, amikor a konstitúció (eredetileg latin constitutio) német kifejezését, amit szintén ma már, a mai tudományos nyelvünkben használunk (konstituálódik, konstituál) nem érti, nem ismeri. Persze a konstitúció jelentette magát az ‘alkotmányt’ is. Ha egy ilyen szövegben azonban a konstituálódás helyett azt fordítom, hogy alkotmány, akkor nem hogy az olvasó nem érti, hanem a fordító sem értette, amit leírt. 

Idézet az eredeti fordításból:

Bevallom, hogy semmilyen meggyőző javaslatom nincs a szakma meghatározására és hogy én csupán az alapprobléma vitájába ütközve tettem néhány lehetséges megkülönböztetést. Ilyeténmódon a néprajz a szubkultúrák kutatásaként jellemezhető, és bizonyára erre törekszik több néprajzi kezdeményezés is. Az ilyen meghatározás nehézségei nyilván nem áttekinthetők. Jóllehet a szubkultúra fogalma a jelenkor számára területi és társadalmi meghatározottságában kérdéssé vált; Arnold Gehlen arról beszél Max Weber téziseihez csatlakozva, hogy már két évszázada „egy tájnélküli világ- és ipari kultúrának adózunk”, és Adorno hangsúlyozza, hogy „a csoporttal szembeni panasz egyenértékű az ipari társadalommal szembeni folyamodással” – ez az állítás nem gyanusítható a „teljesség” tiszteletének nyilvánvalóságával. A kiegyenlítődési törekvéseket tekintve nem elhanyagolható a különböző részterületek válaszai és válfajai iránti kérdés, hiszen éppen a társadalmi szerkezet teljessége követeli meg, hogy ezeket a válaszokat a közösség elsődleges mezein vizsgálják meg. Vajon a kulturális alkotórészek „többértelműsége” valóban megengedi a szubkultúrákról alkotott felfogást; és előírja, hogy az egyediben a kultúra társadalmi tagoltsága és a csoportok kulturális alkotmánya közötti viszonyt kell vizsgálni; ezt a meghatározást nem lehet maradéktalanul bizonyítottnak tekinteni. Ezentúl a társadalmi és kulturális adatok szoros összefonódása azt a kérdést veti föl, hogy egyáltalán a szubkultúrák kutatásának céltételezése értelmesen leválasztható-e a szociológia kutatási területéről.
[ford. Kuti] Bevallom, nincs kész, rövid és velős javaslatom a szak definiálására, és magam is csak néhány mérlegelendő, az alapproblémákat feszegető vitára indító, megfontolandó kitételt tudok felsorolni. Így például leírható volna a néprajz feladata, mint a szubkultúrák elemzése, és valóban számos néprajzi megközelítés mutat ebbe az irányba. Természetesen nem lehet eltekinteni az ilyen definíciók nehézségétől. A szubkultúra jelenkorban használható fogalma mind térbeli, mind társadalmi meghatározottságában megkérdőjeleződött. Arnold Gehlen Max Weber téziseihez kapcsolódva arról beszél, hogy már két évszázada egy „tája vesztett globális ipari kultúra felé robogunk”, és Adorno azt hangsúlyozza, hogy „az ipari társadalomra való hivatkozáshoz képest a csoportra való hivatkozás teljességgel érdektelenné vált” ― ami azért egy olyan megállapítás, mely a maga nyilvánvalóságában vétlen a totalitás fetisizálásában. Mindeközben nem tűnik félrevezetőnek, ha éppenséggel a homogenizálódási tendenciák ismeretében a regionálisan eltérő válaszokra és játékszabályokra kérdezünk rá; épp a társadalmi struktúrák totalitása késztet arra, hogy magát a totalitást az elsődleges társadalmi mezők szintjén vizsgáljuk. Persze az, hogy a kulturális leletek többértelműsége egyáltalában alátámasztja-e a szubkultúrák koncepcióját, és hogyan értelmezhető egyes esetekben a kultúra társadalmi differenciálódása és az egyes csoportok kulturális konstituálódása közötti viszony, az még nem teljesen tisztázott. A társadalmi és kulturális adatok szoros összefonódása a továbbiakban azt a kérdést is felveti, hogy a szubkultúrák kutatása mint törekvés, leválasztható-e logikus módon a szociológia teljességéről.

IE: Csak a szóismereten múlik? Milyen egyéb fordítási hibák vannak? 

KK: A fenti lexikai csapdákon túl voltaképpen súlyosabb, hogy a fordító számos ponton nem érti meg a kijelentő mód és a feltételes mód, egészen pontosan a kötőmód jelentését, és ezzel összefüggésben az igeidők összetett használatát. Ha nagyon egyszerűen akarom megmagyarázni, akkor a fordító nem érti a szerző, azaz az elbeszélő alany és a mondanivaló tárgya közötti viszonyt: a kijelentést, a vélekedést, a távolságtartást vagy az elhatárolódást; amit a német nyelvben az igeidők és módok használatával fejezünk ki.

Pontosan azt látni az ilyen típusú hibákból, hogy az hiányzik a szöveg megértéséből, hogy milyen társadalmi közegben íródnak és hangzanak el ezek a szövegek. Hogy ’68-ra már felgyülemlik az a társadalmi igény, amelyik azt mondja, hogy ennek a háború utáni társadalomnak a problémáira és kérdéseire a hagyományos, kanonikus Volkskunde már nem tud választ adni. 

Bausinger ebben a két szövegben két nagyon fontos dolgot mond el. Azt a kettőt, amit a magyar társadalomtudományi, kultúratudományi recepcióban csak jó 30-40 évvel később engedünk közel magunkhoz. Az egyik az, amit később nyelvi fordulatnak nevezünk, hogy a szerző milyen nyelven, milyen szerzői pozícióból, milyen narratívában fogalmazza meg a tudományos felismeréseit. A másik a reflexivitás, amit a kutatótól elvárunk. Hogy ő maga hogyan áll a tárgyához, hogyan reflektál saját pozíciójára, saját premisszáira, forrásainak megválasztására, és kutatási eredményeinek a kortárs társadalommal való viszonyára.

A történeti néprajz kritikájával foglalkozó szövegben tulajdonképpen az áll, hogy a kutatónak számot kell vetnie azzal, hogy a saját jelenében miért és hogyan fordul azok felé a történeti jelenségek felé, amit ő aztán tényként fog interpretálni. És itt jelenik meg annak a bizonyos rankei mondatnak a kritikája, miszerint a történetírásnak az volna a feladata, hogy azt mondja el, voltaképpen hogyan is volt valahawie es eigentlich gewesen – , ami szintén félre van fordítva:

Idézet az eredeti fordításból:

Meglehet, hogy az eddig elmondottakkal messzemenően egyetértenek, hiszen mindez magától értődő és éppen ezért a történeti néprajztudomány munkájának eddigi vitájából kimaradt az, hogy természetesen a tárgyválasztásnál is közrejátszik valamilyen értékelés és az is természetes, hogy az ember éppen ahhoz az anyaghoz nyúl, amelyik fontos. Ezt követi azonban a leírás, értékelést mellőzve, a tárgy időbeli elhelyezésével, az általános, még mindig érvényes Ranke-féle célkitűzéssel, hogy bemutassuk, „voltaképpen hogyan is volt valaha”. Ernest van der Haag idézi ezt a mondatot, majd helyesen távlatokba helyezi: a Ranke-féle „voltaképpen hogyan is volt valaha” még nem megoldás, a probléma az, hogy „we cannot reproduce, we must interpret, and our interpretations depend largely on the value judgements Ranke thought avoidable” — nem áll módunkban reprodukálni – mármint a történelmet – tehát interpretálni kell és az interpretációnk lényegében attól az értékítélettől függ, ami Ranke szerint elkerülhető.
[ford. Kuti] Lehet, hogy az eddigieket meglehetősen magától értődőnek tartják, és hogy ezért nem szerepelt volna a történeti néprajz eddigi vitáiban: hisz persze, hogy vannak a tárgyválasztásnak domináns elemei, persze, hogy a lényeges anyagok kerülnek kiválasztásra. Ez után jönne a leírás, az értékmentes leírás, időben döntően a kiválasztott jelenség virágkoráról, azzal az általános és még mindig érvényben lévő rankei céllal, hogy azt mutassa meg, „ahogy az valójában volt”. Ernest van den Haag idézi ezt a mondatot, és a helyes megvilágításba helyezi: Ranke mondata, hogy „ahogyan valaha valójában volt” nem a megoldás, hanem a probléma maga – „We cannot reproduce, we must interpret, and our interpretations depend largely on the value judgements Ranke thought avoidable.” [nem reprodukálunk, hanem interpretálunk; és az interpretációnk éppen attól az értéktulajdonítástól függ, amit Ranke értelmében kerülni kellene.

Azaz két olyan paradigmaváltás előszele jelenik meg ebben a két szövegben, amire azt kell mondjam, hogy erősen hiányzik az a 10-20 év, amiben mi ezt a Bausinger szöveget nem értettük.

IE: A torz fordítások ellenére a magyar megjelentetés célja, hogy Bausinger munkásságát beemelje a magyar szaktudományba. A ‘80-as években azért azt gondolom, hogy mégiscsak meg lehetett érteni ebből, hogy a nép, a hagyomány és a közösség fogalmakkal mi a probléma a tübingeniek szerint. 

KK: Az említett Bausinger fordítások 1982-83-ban jelennek meg. Egy évre rá, 1984-ben zajlik Mátrafüreden az a konferencia, amin Peter Burke tartja azt az előadását, ami utána megjelenik az Ethnographiában (A populáris kultúra az etnológia és a történettudomány mezsgyéjén. Burke 1984) Hofer Tamás – aki egyébként brilliánsan tudott németül, és valószínűleg ha ő fordította volna Bausingert, akkor most nem beszélgetnénk a félrefordításokról – az Ethnographia akkori szerkesztőjeként, a szerkesztőség nevében egy kvázi magyarázkodó lábjegyzetet illeszt az előadás szövege elé, amiben azt magyarázza, hogy miért fordítják populáris kultúrának a burke-i „popular culture”-t. Azonban 1991-ben, amikor megjelenik Peter Burke kötete, A népi kultúra a kora újkori Európában, akkor olyan mintha ez szabadkozás „elfelejtődne”, és azt mondja a kötet kiadója, hogy ne szórakozzunk ezzel a populáris kultúrával, mondjuk népi kultúrának, akkor mindenki megérti…

IE: … és megveszi! 

KK: … és megveszi, igen! Pár évvel később Hofer Tamás ír egy nagyon jó – kár, hogy nem hosszabb – fogalomtörténeti tanulmányt arról, hogy miért mondhatta az angol nyelvű Peter Burke, hogy populáris kultúra, és hogy mit mondhatnak a franciák, vagy mit mondhatnak a magyarok (Hofer 1994).

Bausinger annak idején amellett érvelt – amit aztán a Hofer is leír harminc évvel később – hogy a társadalom különböző csoportjait, rétegeit, közösségeit hány olyan kifejezéssel lehet leírni, ami többet mond, mint a Volk. Erről ír később Hofer is, hogy a különböző nyelveken használt fogalmaknak olyan rejtett etnicitása van, ami miatt nem feltétlenül szembesülünk azzal, hogy nem értjük meg a többieket. Erre pedig kondicionálni kell a nemzeti nyelven működő tudományokat. Látható tehát, hogy a Bausinger által felhozott témák végighúzódnak ezen a harminc éven, és újra meg újra, a hazai recepcióban mindig egy kis megkésettséggel létrejönnek a fogalomtörténeti mérföldkövek.

Hofer arra is utal, hogy bár a német etnotudományok az empirikus kultúratudományi paradigma felé mozdulnak el, és megpróbálnak a Volkskunde, Volkskultur kifejezésektől visszalépni, a ‘80-as években mégis visszatér ez a kifejezés. De nem a néprajzosok, nem az empirikus kultúrakutatók hozzák vissza, hanem a történészek. Ezt Hofer is nagyon jól magyarázza, a Burke-könyv hazai fordítása pedig jól igazolja. Hogy a történészek miatt nem tudjuk elengedni a népi kultúra fogalmat. Bausinger is taglalja ezt később, hogy a társtudományok, a nagyobb, átfogóbb tudományos diskurzus beleszorítja a német néprajzot, de a magyar néprajzot is, ebbe a nagyon szűk szegmensbe. A ‘80-as években ír egy tanulmányt erről, amikor azt mondja, hogy amikor mi, empirikus kultúrakutatók már meghaladtuk ezeket a reflektálatlan, ideologikus fogalmi kereteket, akkor jönnek a történészek, és visszatolnak minket hozzá (Bausinger 1985-86). Mindez a magyar néprajztudományra is abszolút áll. Az elmúlt 30 év magyar néprajztudománya azért sem tud kilépni azokból a fogalmi keretekből, amikből már a ‘90-es, ‘80-as, ‘70-es években sem tudott kilépni, mert az a szakok közötti tudományos környezet, ami meghatározza a pozícióját, nem engedi. Az sem engedi. 

IE: Ez a visszaszorítás leginkább a téma kijelölésben nyilvánul meg, ha jól értem. Hogy a néprajzos a „faluval”, az „alsóbb néprétegekkel, parasztokkal” foglalkozik. Ugyanakkor minden tudománynak van egy belső hagyománya. Például, hogy milyen olvasmányokon nő fel. És ebből nehéz kilépni, mert minden diszciplínához tartozó kánon kiképez egy szemléletmódot, probléma- és tárgykört. 

KK: Igen. Bár itt nem csupán egyes antropológusok, etnográfusok szemléletéről van szó, hisz számtalan zseniális, módszertanilag felkészült néprajzkutatónk, etnográfusunk van. Itt a tudomány kánonjáról van szó. Az pedig nemcsak abból áll össze, amit a diszciplína képviselői csinálnak, hanem annak intézményeiből, vagy abból is, amit a társadalom az adott diszciplínától elvár. És szerintem itt van a baj. A tudomány belső diskurzusában elhalasztott és elszalasztott fogalmi és elméleti megújulás, mondjuk ki, paradigmaváltás, egyes kutatókat nem gátolt meg abban, hogy új paradigmákban, új fogalmi keretekben, új megközelítésekben gondolkodjanak. De gátolta a szélesebb társadalmi recepciót, a társadalmi elvárások átalakulását. És ezért sem tudja a néprajztudomány a korábbi fogalmi kereteit meghaladni.

Mondok egy példát, természetesen múzeumit, ami plauzibilissé teszi ezt az egészet. Fejős Zoltán 20 éve ír arról folyamatosan, hogy egy múzeumi tárgy nem ab ovo néprajzi – vagy művészeti, vagy történeti – tárgy, nem magától válik néprajzi tárggyá, hanem a néprajztudományi kutatási és gyűjtési szempont teszi azzá. (Lásd például Fejős 2003). Azt gondolnánk, hogy ez ma már mindenkinek evidens. De nem, mert ma a Nemzeti Múzeumban – ami magát történeti, régészeti múzeumként definiálja – elhangozhat az az értetlenkedő mondat, hogy „mit keresnek néprajzi tárgyak a Nemzeti Múzeumban?” — Miért, mi a néprajzi tárgy? – kérdezem én. Ha azt gondolnám, hogy egy tárgy ab ovo néprajzi tárgy, tehát már akkor is az volt, még mielőtt a muzeológus megpillantotta, kiválasztotta, begyűjtötte volna, akkor is megkérdezném, hogy miért ne szabadna egy ilyen paradigmában egy nemzeti múzeumban egy ilyen ab ovo néprajzi tárgynak bekerülni. Tehát a saját paradigmájában is problémás ez a kérdés: hisz ezek szerint az ab ovo néprajzi tárgyak történeti kontextusa nem része a nemzet történetének?

De hogyha követem azt a gondolatot – márpedig követem – , hogy egy néprajzi tárgy azáltal válik néprajzi tárggyá, hogy a néprajzi kutatás emeli ki, és teszi muzealizált objektummá, akkor a Nemzeti Múzeumban ilyen szempontból nincsenek néprajzi tárgyak, csak „nemzeti tárgyak” vannak, mert a mindenkori nemzettörténeti hangsúlyú muzealizációs paradigma választotta ki őket, tette azzá amivé, és rendel hozzá különböző jelentéseket.

De ez a kérdés valójában nem erről szól. Hanem arról szól, hogy miért van nálam az MNM jelenkori vegyes gyűjteményében szakajtó, cserépfazék meg sütőlapát? Mert azt sugallják, hogy ez paraszti = népi = néprajzi tárgy. És hogy tök’ mindegy, hogy kié volt, miért került oda, miért választották ki stb. A szakajtó az ab ovo néprajzi tárgy, mert a néprajz foglalkozik a szakajtókkal…

IE: Mert a társtudományokba ennyi ment át, hogy a néprajz = falusi, paraszti kultúra. 

KK: Igen. Ez a mai napig így van. Most például az új Néprajzi Múzeum új arculata kapcsán rögtön jöttek a kommentek az absztrakt logóhoz, hogy ez nem elég néprajzi, ebből nem derül ki, hogy ez a Néprajzi Múzeum. Kérdezem én: miért nem? Mi lenne az az arculati elem, amire azt mondanánk, hogy ez „néprajzi”…? 

IE: A tulipán! 

KK: Ugye? Ugye! A nagy nyilvánosság és egy tudományos nyilvánosság felől is – mint pl. a Nemzeti Múzeum missziója, gyűjteményi stratégiája – tele vagyunk olyan diskurzusokkal, ami felől nézve a szakajtókat tessék szépen leselejtezni, mert az tévedésből került a  „nemzetbe”, és a Néprajzi Múzeumnak tessék népies logót tervezni!

IE: De ha egy kicsit tágabban, a társadalmi elvárások felől nézzük, akkor nem ugyanez a helyzet a többi bölcsészettudományi diszciplínával is? Még mindig a történész az, aki majd elmondja, hogy hogyan volt valójában. A nyelvész meg az, aki elmondja, hogy hogyan helyes, hogyan kell helyesen mondani. Vagy az irodalmár az, aki elmondja, hogy melyik az a regény, ami megüti azt az esztétikai színvonalat, amit muszáj elolvasni. 

KK: De, ez pontosan így van, abszolút! És ilyen szempontból nekünk se jobb, se rosszabb, mint másoknak. Összességében viszont  – és most harmadjára is visszautalok arra, amit mondtam – a 20. század második felének társadalom- és kultúratudományai itthon nem tudták a nagy nyilvánosságban azt a fajta paradigmafordulatot képviselni, amely arról szól, hogy a társadalomtudományok tulajdonképpen a társadalmi önismeretnek a tudományai, és nem pedig egy normatív, ideologikus kánonnak a képviselői. És ezért nem értettük meg Bausingert, ezért jelenhetett meg egy értelmetlen fordítás, ezért nem fordult meg sem a fordítónak, sem a szerkesztőknek a fejében, hogy mit kezdjünk ezekkel az „értelmetlen” mondatokkal… Legyintettek rá, hogy „ilyenek a németek! A németeknek van elszámolni való múltjuk, az a gondjuk a népi kultúrával!” 

Ez még az 1994-es Replika-vitában is így merül fel, ahogyan nekem még a ‘80-as években is így tanították. Hogy a speciális ideológiai terhekkel küzdő német néprajztudománnyal szemben a magyar néprajztudománynak tulajdonképpen nem volt elszámolnivalója az 1945 előtti múlttal, tettekkel, aktorokkal és ideológiákkal. És itt most nemcsak arról van szó, hogy volt-e a hazai néprajztudománynak olyan képviselője, akit zsidósága miatt elüldöztek, elhurcoltak vagy kivégeztek, hanem arról, hogy ha ezt mondja a ‘80-as, ‘90-es években egy tudomány, akkor azt mondja, hogy egy magyar néprajzosnak Szerb Antal vagy Radnóti Miklós halálával sem kell elszámolni. Azzal számoljanak el az irodalomtudósok. Tehát valójában ez egy sokkal távolabbi diskurzushoz vezet. 

IE: Mi lett volna, ha nem tartanak ennyire szét a nyelvek, ha megértjük Bausingert a ‘80-as években vagy már a ‘60-as évek végén? Mi lenne másképp? 

KK: Bár azt szokás mondani, hogy ilyen kérdést nem lehet feltenni, de szerintem igenis tegyük fel! Mert ha ezt a kérdést nem teszem fel, akkor nem gondolkodom el azon, hogy bizonyos elméletek vagy paradigmák hogyan jelentek meg vagy nem jelentek meg a diszciplínában. Én azt gondolom, hogy a magyar társadalomkutatásnak nagyon sok olyan marginális jelensége volt a ‘70-es, ‘80-as években, amelyek mindig is az akadémiai, kanonizált néprajznak és egyéb társadalomtudományoknak a perifériájára szorultak. Ha már akkor egy reflektívebb és érzékenyebb megközelítés érvénybe lépett volna, akkor Bibónak vagy Szelényiéknek a ‘70-es évekbeli szövegei lettek volna kötelező irodalom például az egyetemi képzésben. (Például Bibó 1975, Konrád – Szelényi 1971.) 

IE: Ebben a „mi lett volna, ha…” fikcióban el tudod képzelni az intézmények átnevezését is? 

KK: Bausinger azt mondja, és a németek elhúzódó „ötven éven keresztül nevezzük át az intézményeket” folyamatán is látszik, hogy nem feltétlenül kell a neveket megváltoztatni csak azért, mert a paradigmákat megváltoztatjuk. Vagy hangsúlyozzuk másként: nem kell a neveket feltétlenül megváltoztatni, ha a paradigmákat megváltoztatjuk. Bausinger pont az említett ‘69-es szövegében írja, hogy a tudományszakok elnevezése olyan nagyon régi és olyan nagy hagyománnyal rendelkezik, hogy abba nagyon sok minden belefér. Példának a matematikát és a pszichológiát hozza fel. Hogy senki nem gondolja azt, hogy az a szó, hogy matematika, leírja az összes megközelítést, amivel a matematikusok ma foglalkoznak. És hogy senki nem gondolja, hogy a pszichológia mint elnevezés, leírja az összes olyan kutatást, tevékenységet, amivel a pszichológusok foglalkoznak. Nem kell azt gondolni, hogy egy diszciplína elnevezésének az összes tevékenységet le kell fedni. Tehát maradhat néprajz, etnográfia vagy antropológia, ha az elméleti keretek és fogalmak reflexiója belefér a fogalomba. Csak azért, hogy legyen egy új tábla, azért a táblát nem kell lecserélni. Viszont a kánonok, ellenkánonok és kánontörések jelenjenek meg a nyilvános diskurzusokban is. 

IE: Ha az új táblákról és átnevezésekről van szó, akkor az látjuk, hogy az 1960-as évekhez képest a 2020-as évekre nagyon más a tudomány intézményi struktúrája a világban mindenhol, de Magyarországon is. 

KK: Az intézményi tájkép jelenleg Magyarországon inkább kaotikus, mintsem áttekinthető. Itt inkább az az érdekes kérdés szerintem, hogy melyek azok a tudományok, amelyekre a társadalom úgy tekint, mint amelyek releváns ismeretekkel támogatják őt. A néprajz ebből a szempontból egy olyan tudomány, amitől nagyon sok mindent várnak el. De nem azt várják el, ami e szerint a paradigmafordulat szerint ennek a tudománynak a mondanivalója lenne. A néprajztól egy eleve megalkotott hagyomány rekonstrukcióját várják el. Ezt várják el a vidéken újrakezdők meg a népzene- és néptáncmozgalom követői, hogy a néprajztudomány lássa el őket ehhez megfelelő munícióval. Tanítsa meg őket kertészkedni, táncolni, legyenek elérhetők a ZTI-n a zene- és táncfelvételek, hogy abból merítkezni lehessen. Tehát alapvetően egy bármire felhasználható forrásbázist biztosítson. És nem gondol senki úgy a néprajztudományra, mint aminek az volna a feladata, hogy a jelenkori társadalom releváns problémáira választ adjon. Szerintem ez tény. De mondjuk az elmúlt két évben speciel még az orvostudományra sem gondol úgy a magyar társadalom, hogy releváns problémákra képes volna választ adni. Tehát ilyen szempontból a tudományok teljes válságáról is lehetne beszélni. 

IE: Aktuálisak most, 2022-ben még Bausinger gondolatai? Milyen aktualitása lehet ezeknek a szövegeknek ma? 

KK: Ezen én is gondolkodtam. Főleg akkor gondolkodtam, amikor elővettem a fordításokat. Hogy szabad-e egyáltalán 50 évvel később újrafordítani ilyen szövegeket. Persze én azt gondolom, hogy szabad, de akkor hogyan? Nyilván most már nem egy nóvum Bausinger, úgy már nem „aktuális”. Azóta már Hayden White, Reinhart Koselleck is megírta emblematikus szövegeit, és még sorolhatnám… (Koselleck 1997, White 1973). Ezeket is lefordítottuk, megértettük. Tehát lehetne azt mondani, hogy most már minek, veszett fejsze nyele. De azért mégis azt gondolom, hogy nem teljesen felesleges reflektálni a recepcióra. Azaz az újrafordítás akkor válik valóban recepciótörténetté, ha azt is meg tudjuk mondani, hogy a jelenkori néprajztudomány fogalmi nyelve, módszertana hogyan alakult az elmúlt ötven évben, és hogy ma milyen szerepet játszik a társadalomtudományok tájképén.

A borítóképhez felhasznált Bausinger-fotó forrása: Neckar-Chronik

Felhasznált irodalom:

  • Bibó István (1975): Közigazgatási területrendezés és az 1971. Évi településhálózat-fejlesztési koncepció. Budapest, MTA Igazgatástudományi Bizottsága. In Válogatott tanulmányok III. 
  • Bausinger, Hermann (1985–86): Traditionale Welten. Kontinuität und Wandel in der Volkskultur. Zeitschrift für Volkskunde, 173–191.
  • Burke, Peter (1984): A populáris kultúra az etnológia és a történettudomány mezsgyéjén. Ethnographia 95. évf. 362–373. 
  • Burke, Peter (1991): A népi kultúra a kora újkorban, Budapest, Századvég. 
  • Hofer Tamás (1994): Népi kultúra, populáris kultúra. Fogalomtörténeti megjegyzések. In Kisbán Eszter (szerk.): Parasztkultúra, populáris kultúra és a központi irányítás: Tanulmányok. Budapest, MTA Néprajzi Kutaótintézet, 233–247. 
  • Gyáni Gábor: A nép a maga valójában. (Magyar Néprajz VIII. Társadalom. Főszerk. Paládi–Kovács Attila Szerk. Sárkány Mihály, Szilágyi Miklós) BUKSz, 2002. 14. évf. 1. sz. 30–40. 
  • Fejős Zoltán (2003): Tárgyfordítások. Budapest, Gondolat-Infonia. 
  • Kaschuba, Wolfgang (2014): Bevezetés az európai etnológiába, Debrecen, Csokonai. 
  • Konrád György – Szelényi Iván (1971): A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai. Valóság, 14. évf. 19–35. 
  • Koselleck, Reinhart (1997): Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Budapest, Jószöveg Műhely. 
  • Replika. A kultúrakutatás esélyei. 1994, 13–14. sz. 
  • White, Hayden (1973): Metahistory: the historical imagination in nineteenth-century Europe. Baltimore, Md – London, John Hopkins University Press.

Hogyan éltek eleink a munkásszállókon? – interjú Vámos Gabriellával

A szocialista gazdaságpolitika nem titkolt célja volt, hogy Magyarországot a vas és acél országává tegye, de mit tudunk arról a több százezer emberről, akik emiatt az 1950-es évektől az iparban kényszerültek dolgozni? Mekkora áldozatot követelt tőlük, hogy megfeleljenek a propaganda által sulykolt elvárásoknak és önként vagy kényszerből feladják addigi életüket? Milyen körülmények között éltek a munkásszállókon? Hogyan hatott a hirtelen életmódváltás a családi életükre? Vámos Gabriella néprajzkutató, az ELTE Néprajzi Intézet oktatója és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár muzeológusa nyújt betekintést a munkások mindennapi életébe a szocializmus időszakában.

Kik éltek a munkásszállókon?

A fordulat éveiben, az 1947–49 közötti időszakban, a Magyar Dolgozók Pártjának volt egy szovjet mintát követő, extenzív iparosításra épülő gazdaságpolitikája, ami azt jelenti, hogy főleg nehézipari fejlesztésekre koncentráltak. Ennek kiemelt területe volt a bányászat, az építőipar, valamint a vas- és acélgyártás, hiszen alapvetően a vas és acél országát szerették volna megteremteni. Ezzel párhuzamosan zajlott a mezőgazdaság átalakítása a kollektivizálással. Az, hogy egy alapvetően agrárországot próbáltak ipari országgá átalakítani, együtt járt egy nagyon erőszakos társadalom-átalakító politikával is. Ez a foglalkozásszerkezetben is változást hozott: létrejött egy nagy számú új- vagy első generációs munkásság. Voltak már korábban is munkások a társadalmon belül, de ekkor kezdtek a vidéki településekről tömegesen elvándorolni a nagyvárosokba, többek között az újonnan épülőkbe, mint Tiszaújváros, Dunaújváros, illetve a fővárosba, mely ekkor már hosszú évtizedek óta szívta fel a munkaerőt.

A munkásszállókra tehát egyrészt a lakóhelyük és a munkahelyük között ingázók kerültek, de voltak a lakók között különböző időszaki munkások, hajléktalanok és nyugdíjasok is, vagyis olyanok, akik életvitelszerűen éltek a szállókon. Számtalan irányból vándoroltak a munkásszállókra, aminek köszönhetően nagyon tarka lakóközösség alakult ki, de arra is volt példa, hogy az egy faluból származók egy helyre kerültek. Alapvetően egy rendkívül komplex, új világ alakult ki a szállókon.

1-8. Budapest 5. kerület, Semmelweis utca 21., a Fővárosi 3. sz. Építőipari Vállalat női munkásszállása 1982-ben (Fortepan 184637, 184642, 184618, 184619, 184621, 184622, 184624, 184640, a fotók adományozója: Horváth Péter fotóriporter)

Milyen körülmények fogadták az embereket, amikor megérkeztek a munkásszállókra? Hogy nézett ki egy munkásszálló?

Az 1970-es évekig – amikor elkezdődött a tízemeletesekhez hasonló munkásszállók építése –  nem voltak különálló épületek erre a célra. Bérházak, lakások, üzlethelyiségek és pincék szolgáltak szállóként, de nagyon sok volt az ágybérlő is. Az erőteljes iparosítás miatt problémát jelentett az emberek lakhatása, ezért a legalapvetőbb élmény a munkásszállókon a zsúfoltság volt. Emeletes ágyakat raktak be a szobákba és nem volt meg az egy főre eső minimális légköbméter sem. Az egyéni élettér és az intimitás teljesen hiányzott. Például a 13. kerületben a Dózsa György úti munkásszállón, az úgynevezett Népszállón hálófülkéket alakítottak ki, amelyekben a legtöbb esetben csak egy ágy volt. Alapvető nehézséget okozott az emberek számára a ruhák és élelmiszerek elhelyezése.

Mivel a munkásszállókon hosszú időn keresztül nem biztosították a folyamatos melegvíz-ellátást, és gyakran a csapok sem működtek megfelelően, a másik fő problémakört a tisztálkodás és személyes higiénia jelentette. A munkásszállókon tapasztalható nagy fluktuáció miatt a berendezés gyorsan amortizálódott és a fenntartó vállalat szűkös anyagi keretei miatt a modernizálás is nehézségekbe ütközött. A harmadik jelentős probléma a konyhák állapota volt: van-e rezsó, tudják-e tárolni az élelmiszert? Sokan nem vették igénybe az üzemi étkeztetést, ezért esténként maguknak készítették el az ételt. További nehézséget okozott a munkásszálló lakóinak, hogy volt-e mosógép és vasaló, amit szükség esetén használhattak. Alapvetően súlyos infrastrukturális gondok fogadták őket.

Mátyus Alice és Sulyok Katalin szociológiai kutatásokat végeztek a női munkásszállókon, amik további adalékokkal szolgáltak a körülményekre vonatkozóan. Az említett kutatók olyan esetekről számoltak be, amikor a szálló falairól mállott a vakolat vagy lámpa helyett egy villanykörte lógott a falon lévő kábelről. Mégis voltak olyanok, akik számára ezek a rendkívül elkeserítő körülmények egy modernizált lehetőségnek számítottak. Az Északkelet-Magyarországról érkező vidékiek és cigányok esetében a saját ágy vagy a(z akár csak hideg vizes) fürdés lehetősége a munkásszállókon a lakóhelyükön elérhetőnél modernebb életkörülménynek számítottak.

Az előbbi kérdés kapcsán már röviden szóba kerültek a női munkásszállók. Volt-e bármilyen különbség a férfiakéhoz képest? 

Úgy gondolom, hogy felszereltségüket tekintve nem. Egy női munkásszállón nagyobb lehetett a rend, a lakók a szobákat gyakrabban takarították, de alapvetően a női munkásszállókat is ugyanúgy a kényszer szülte és ugyanolyan zsúfoltak és hiányosan felszereltek voltak, mint a férfi munkásszállók.

Könnyített a munkásszállókon élő nők életén, hogy a férfiakkal ellentétben, akiknek hagyományosan nem voltak ilyen jellegű feladataik, ők már otthon részt vettek a háztartás vezetésében?

A nőknek ezek a feladatok nem jelentettek újdonságot, a házimunka végzésébe belenevelődtek, fiatal koruktól kezdve kivették belőle a részüket. Ugyanakkor a munkásszállókon élés a nők számára is a szocializációnak egy új iránya volt. Ugyan korábban is volt lehetőségük kiszakadni abból a közegből, ahol éltek, ha elmentek cselédnek vagy apjuk fuvaros vagy kubikos volt, de így is nagy változásnak számított, hogy 15–16 évesen elindultak otthonról a nagyvárosokba munkát vállalni. 

A férfiak helyzete is meglehetősen összetett volt. Nem szabad elfelejteni, hogy nekik eleve adott volt a katonaság, ami egy másfajta életmód megtapasztalásának lehetőségét jelentette. Viszont az, hogy életvitelszerűen munkásszállókra kerültek, illetve ingáztak, nyilvánvaló törést okozott a saját és családjuk életében is. A férfiaknak meg kellett szokni, hogy magukra főztek a nap végén. Ez nem csak azért lehetett nehéz, mert nem volt benne tapasztalatuk, és ahogy korábban említettem, sokszor a megfelelő eszközök sem álltak rendelkezésre, hanem azért is, mert egyszerűen nem maradt energiájuk a nap végére. Emiatt gyakran csak egyszerűen és gyorsan elkészíthető, alig tápláló száraz ételeket ettek. Az így kialakult rossz táplálkozási szokások miatt sokan alultápláltak lettek, ami a nyilvánvaló egészségkárosító hatás mellett rengeteg munkahelyi balesetet is okozott. Ha igénybe is vették az üzemi étkeztetést, annak is megkérdőjelezhető volt a minősége, szokatlan az ízvilága. 

1-6., 10. Budapest 5. kerület, Semmelweis utca 21., a Fővárosi 3. sz. Építőipari Vállalat női munkásszállása 1982-ben (Fortepan 184632, 184635, 184638, 184628, 184617, 184631, 184633, a fotók adományozója: Horváth Péter fotóriporter), 7. Munkásszálló 1955-ben (96711), 8. A posta munkásszállójának társalgója és étterme 1963-ban, Debrecenben, a Raktár utcában (91855), 9. A komlói bányász legényszálló ebédlője 1963-ban (28645)

A munkásszállók nem megfelelő életszínvonalat biztosító környezete milyen egészségügyi veszélyekkel járt a lakók számára? Milyen típusú járványok terjedéséről vannak forrásaink?

A munkásszállókra egy üzemorvosi vizsgálatot követően kerültek be a munkások, tehát igyekeztek kiszűrni a betegségeket. A védőoltások elterjedését megelőzően azonban a munkásszállókon élőkre is veszélyt jelentettek a különböző fertőző betegségek. A különböző szállóújságok olvasása jó lehetőség arra, hogy részletesebben megismerjük a szállók lakóinak egészségügyi állapotát. Nem véletlenül írtak bennük szalmonellafertőzésekről, nemi betegségekről, vagy éppen az alkoholizmusról.

Milyen lehetőségük volt a lakóknak megelőzni a betegségeket?

Elvileg minden munkásszállón működött egy szállóbizottság, aminek volt egy egészségügyi és tisztasági felelőse. Ő felelt a rendszeres szűrővizsgálatokért. Ezenkívül a betegeket megpróbálták minél előbb egy külön betegszobában elhelyezni. Alkalmanként tartottak orvosok egészségügyi témájú előadásokat a munkásszállók klubhelyiségeiben vagy hangosbemondón keresztül, amit a lakók a szobájukból is hallhattak. Ezekben a szakértők a helyes gyógyszerfogyasztásról, a nemi betegségekről és a járványok megelőzéséről osztottak meg közérdekű információkat. Időnként a témához kapcsolódó filmvetítéseket is tartottak, de az erőfeszítések összességében nem tudták megoldani a munkásszállók elmaradott feltételeiből adódó egészségügyi problémákat.

Hirtelen és erőszakos nyomásra elhagyni a korábbi, falusi-mezőgazdasági életet és csak hétvégente visszatérni hozzá, hétköznaponként pedig városi-ipari életformára váltani – a testi egészség kérdésén túl – kétségtelenül hatással volt az ingázók mentális egészségére is. Hogyan küzdöttek meg az életmódváltás lelki terheivel?

A női munkásszállókon annak érdekében, hogy könnyebben elviseljék az életkörülmények megváltozásának lelki terheit, próbálták saját közösségüket kialakítani a lakók, együttműködni a szobatársakkal, de ez is legfeljebb a társas magány érzésének szintjéig bizonyult elegendőnek. A magányt az intimitás hiánya is fokozta. Az 1960-as évektől volt ugyan lehetőség arra, hogy a házastársak a női munkásszállókon találkozzanak és például együtt vacsorázzanak, de ez sem csökkentette igazán a lelki megpróbáltatásokat. A másik komoly problémát hosszú időn keresztül az alkoholizmus és a különböző tudatmódosító szerek használata jelentette. Hiába lett volna a munkásszállók feladata a társadalmi integráció támogatása, városszéli elhelyezkedésükből fakadóan inkább csak erősítették a szegregációt, főleg a cigányság esetében. Személyes meglátásom a munkásszállókról, hogy mind a nők, mind a férfiak számára nagyon kemény világot jelentettek és mindkét nem számára rettentő nehéz volt az új életkörülmények feldolgozása. Nem véletlen, hogy a munkásszállókon próbáltak különböző kultúrprogramokat szervezni a lakóknak, de ennek a törekvésnek a sikere már munkásszállónként változó volt.

Mi történt az otthon maradt családdal egy olyan helyzetben, amikor hetente, kéthetente vagy csak havonta találkoztak a családfővel? Hozzájárult a klasszikus családmodell felbomlásához, hogy a férfiak földrajzi értelemben eltávolodtak a családjuktól?

A hagyományos családmodell már azzal felborult, hogy a nők tömegével álltak munkába és kialakult egy kétkeresős családmodell, ami a legtöbb helyen korábban nem volt jellemző. Ez a felállás valóban tovább változik azáltal, hogy a férfi munkásszállón él és csak hetente, kéthetente vagy havonta jár haza, ami közben a nő viszi otthon a háztartást, a háztájit stb. Az otthon töltött időben a családfő általában megpróbálta az elmaradt férfimunkát valahogy ellátni, ami miatt nem töltött igazán minőségi idő a családdal, hiába volt fizikailag éppen jelen. Mindezen változások dinamikája azonban családonként eltér és az egyedi sajátosságok megértéséhez alapos kutatások szükségesek. 

1. Komlói Kökönyös városrész, szemben a bányász legényszálló épületei, előttük az étterem 1963-ban (Fortepan 31256), 2. Budapest 14. kerületében, Törökőrön (Varna utca-Mogyoródi út) épülnek a munkásszállók 1957-ben (131993), 3. Klub a kincsesbányai bánya munkásszállójában, 1967-ben (207593), 4. A komlói bányász legényszálló 1963-ban (28642), 5. Koncert a kincsesbányai bánya munkásszállójának klubjában, 1967-ben (207591), 6. Székesfehérváár, Sörház tér 1., KÖFÉM munkásszálló 1971-ben (193443), 7. Üllői úti munkásszálló Budapesten, a 10. kerületben, 1968-ban (97366), 8. Zalaegerszeg, Kazinczy (Marx) tér, középen a Nagytemplom, mögötte a ZÁÉV munkásszálló (ma a NAV épülete) és a megyei rendőrkapitányság épülete 1974-ben (194877), 9. Budapest 5. kerület, Semmelweis utca 21., a Fővárosi 3. sz. Építőipari Vállalat női munkásszállása 1982-ben (184641), 10. Budapest, 5. kerület Semmelweis utca 21., a Fővárosi 3. sz. Építőipari Vállalat női munkásszállása 1982-ben (184626)

Történtek intézkedések a munkásszállókon kialakult helyzet javítása érdekében? Egyáltalán kinek a felelőssége volt ezzel foglalkozni? Mikortól mondhatjuk azt, hogy egészséges és emberhez méltó körülmények között élhettek a munkásszállók lakói? 

Leginkább a fenntartónak a feladata lett volna ezzel foglalkozni. Az 1970-es években elkezdődött az új, lakótelepekre emlékeztető munkásszállók építése, létrejöttek regionális szállásközpontok, az emeletes ágyakat heverőkre cserélték, megpróbálták felújítani a zuhanyzókat, de az is a modernizáció jelének tekinthető, hogy huzat került a párnákra. Mindemellett viszont a vidéki és a fővárosi munkásszállók állapota között hatalmas volt a különbség, így az, hogy mit tekintünk előrelépésnek, nagyon relatív. Bár a politikai közbeszéd szintjén a munkásság kiemelt társadalmi csoportnak számított a szocializmusban, a valóság, amiben a munkások éltek, elkeserítő volt és ennek csak egy kis szelete a munkásszálló. Akik munkásszállóra kerültek és elhagyták a mezőgazdaságot, sokszor képzetlen emberek voltak: legtöbbször betanított vagy segédmunkásokká váltak, akiket aztán a rendszerváltás után az üzemek, gyárak privatizációja során a leghamarabb küldtek el, ezzel gyakorlatilag kirántották a lábuk alól a talajt. A rendszerváltás után – és szerintem a mai napig – sem sikerült megoldani, hogy egyértelműen azt mondhassuk, emberhez méltó körülmények fogadják a munkásokat a munkásszállókon, és továbbra is kiküszöbölhetetlennek látszanak a nagy fluktuáció okozta problémák. 

Vámos Gabriella néprajzkutató, az ELTE Néprajzi Intézet oktatója
és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár muzeológusa

Az interjú az ELTE BTK Néprajzi Intézetének Néprajz és média kurzusára készült, a szerző az egyetem hallgatója. 

Szöveggondozás: Leichter Lilla 

Borítófotó: Budapest 5. kerület, Semmelweis utca 21., a Fővárosi 3. sz. Építőipari Vállalat női munkásszállása 1982-ben (Fortepan 184635)

Mit keresett egy halászi kisbirtokos San Franciscóban? Megjelent Prikler Szilvia Beatrix forráskiadványa

Elképesztő kalandvágy, parádés társadalmi felemelkedés és a vadnyugat igazi arca: nem egy westernfilm kezdősorait olvashatjuk, hanem szerkesztőnk, Prikler Szilvia Beatrix új forráskiadványának kedvcsinálóját. Az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola hallgatója és a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkatársa egy századfordulós amerikás családi levelezést dolgozott fel, Egy halászi San Franciscóban címmel. A könyvbemutató során podcast is készült, melyben a szerzőt dr. Bereczki Ibolya kérdezte.

Halászi Község Önkormányzata által nyert pályázat részeként jelent meg a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum Történeti Dokumentációs Leltárában őrzött, 26 évet, az 1886 és 1912 közötti időszakot felölelő családi levelezés bevezető tanulmánnyal ellátott forráskiadványa. Főszereplője, Erdelits Antal halászi jobbágy, zsellér, majd kisbirtokos jogállású családból származott, legidősebb fiúként pedig nem a gazdaságot vitte tovább, hanem minden bizonnyal kalandvágytól hajtva szerencsét próbált Amerikában.

Az Egy halászi San Franciscóban című könyv borítója, Oldalpár a könyvből (Fotó: Ilyefalvi Emese, 2021)

Az első néhány mozgalmasabb és nyelvtanulással, gyakori munkahelyváltással töltött év után San Franciscóban telepedett le, ahol hivatali munkát vállalt, ezáltal emelkedni kezdett a társadalmi és vagyoni ranglétrán, a város magyar közösségének központi szereplője lett. Magyarországon maradt családjával rendszeresen levelezett, melyek nagy részét megőrizték. Ezek több szempontból és több tudományág módszereivel is elemezhetők, remek korrajzot mutatnak a korszak paraszti levelezésének módjáról és jellegéről, a bevándorlók kultúrájáról, társadalmi és anyagi lehetőségeiről, valamint a fontos történelmi események mikrotörténeti szintű lenyomatairól. Elénk tárul a valódi vadnyugat képe, a bevándorlókat irányító hivatal, a városi magyar bálok, az elnökválasztások időszaka és a város pusztulása utáni átmeneti helyzet, a Panama-csatorna építése és az 1915-ös világkiállításra való lázas készülődés és építkezések is. 

Erdelits Antal, egy halászi San Franciscóban és üzletének szórólapja

A könyvről részletesebb leírás a Skanzenblogon olvasható, az Egy halászi San Franciscóban című könyv bemutatóján elhangzott beszélgetést pedig alább is meghallgathatják!

Kiemelt fotó: Szerző a kötettel (Fotó: Ilyefalvi Emese, 2021)

10 év, 10 kérdés – Molnár Tamással beszélgettünk

Galántáról Fótra, Fótról az ELTE-re, ELTE-ről a Néprajzi Múzeumba: gyűjteménykezelőként kezdte pályafutását, ma már büszkén mondhatja el magáról, hogy a Néprajzi Múzeumban a Bútor- és világítóeszköz-gyűjtemény muzeológusa. A népszerű Alumni-sorozatunk következő részében a Molnár Tamással készült interjú olvasható!

1. Rövid bemutatkozás

1991. augusztus 28-án születtem egy felvidéki kisvárosban, Galántán. 11 évesen kerültem kapcsolatba a néptánccal egy jó barátom és családja révén, ami végül annyira átjárta az életemet, hogy az általános iskola elvégzése után a Fóti Népművészeti Szakközépiskola néptánc tagozatán kezdtem meg tanulmányaimat, szüleimben ezzel vegyes érzéseket keltve, de messzemenően támogatva. Itt nem csak a tánchoz kerültem még közelebb, hanem P. Vas János „Panyiga” tanár úrnak köszönhetően a néprajzhoz is. A középiskola utolsó évéhez közeledve egyre inkább tudatosult bennem, hogy a jövőben, bármennyire is szeretem a tánc gyakorlati megvalósulását, inkább az elméleti vonalon indulnék tovább, ezért első helyen a néprajz szakot jelöltem meg a felsőoktatási jelentkezési íven, ahova fel is vettek. 

Tanszéki tanulmányi kirándulás (2016), Farsang (2015)

2. Mesélj egy kicsit a szakmai életutadról!

2012-2017 között voltam az ELTE BTK Néprajzi Intézetének hallgatója, ez idő alatt sikerült elvégeznem az alap- és mesterképzést is. Mesterszakon fordultam a tudománytörténet felé, ezért is választottam szakdolgozatom témájául Ortutay Gyula néprajztudományra vonatkozó kapcsolat- és viszonyrendszerének vizsgálatát. A diplomaszerzés után viszonylag hamar, 2017 decemberében bekerültem a Néprajzi Múzeum Gyűjteményi Főosztályára. Előtte pár hónapot dolgoztam eladóként, ami akkor nem tűnt túlságosan rózsásnak, viszont visszagondolva jót tett, ugyanis sokkal jobban tudom értékelni jelenlegi munkahelyemet és az itt betöltött pozíciómat.

3. Hol dolgoztál eddig, és melyik intézményben dolgozol jelenleg?

A Néprajzi Múzeumban dolgozom 2017 decembere óta, előtte nem dolgoztam a szakmához kötődő intézményben. 

4. Milyen munkakörben dolgozol? Mik a főbb feladataid?

Gyűjteménykezelőként kezdtem meg pályafutásomat a múzeumban, majd 2020 márciusában lettem a Bútor- és világítóeszköz-gyűjtemény muzeológusa. Mivel költözik a gyűjtemény, így a feladatom elég sokrétű. Csak felsorolás szintjén: tárgyak leltározása, gyűjteménygyarapítás, tárgyak felkészítése a költözésre, a gyűjtemény költöztetése, szakmai tanácsadás, tudományos feldolgozás. Ezen felül fontos szerepet tölt be a múzeum minden muzeológusa életében, így az enyémben is az új állandó kiállítás tervezése, mely néhol elég komoly szakmai kihívások elé tudja állítani az embert.  

5. A tudományos néprajzi kutatás mennyire van jelen mindennapjaidban?

A kiállítástervezés kapcsán hangsúlyosan, saját kutatásaim viszont háttérbe szorultak a költözésből kifolyólag. Mivel egy olyan munkacsoportban dolgozom, ahol a muzeológia tudománytörténetével is foglalkozunk, így mégsem távolodtam el teljesen az egyetem alatt megkezdett kutatásaimtól, jövőben tovább szeretném folytatni azoknak a kapcsolatrendszereknek a feltárását, amelyek meghatározták a néprajz alakulását. Emellett a 20. századi lakáskultúra és annak változásai foglalkoztatnak leginkább, példának okáért a különböző elektronikai, hírközlési készülékek beépülése a berendezési tárgyak körébe. 

6. Az egyetemi oktatás és a gyakorlati órák mennyire készítettek fel a későbbi munkára? 

Az egyetemi órák jó alapot adtak, a szemináriumok és az előadások részben felkészítettek a tudományos munkára. Egy múzeumban szükséges gyakorlati tudást viszont nem tud adni az egyetem, még a kéthetes múzeumi gyakorlat során sem. Ez nem a képzés hibája, ugyanis ez a fajta munka hosszas, több éves, tízéves gyakorlat során sajátítható csak el. 

7. Az egyetem alatt elképzelt pályaképed, a munkával kapcsolatos előzetes elképzeléseid mennyire valósultak meg?

Az előzetes elképzeléseimet felülmúlta a valóság. Egy szakmailag és emberileg is jó közösségben, intézményben dolgozom. Úgy járok be, mintha hazamennék, tehát nem fáj a hétfő. ☺

8. Mi az, amit szakmádban hivatásodnak tartasz, és amit megosztanál a jelenlegi hallgatókkal vagy laikusokkal?

Fiatal muzeológusként úgy gondolom, hogy egy gyűjtemény őrének lenni nem csak munka, hanem hivatás is. Idő kell hozzá, hogy az ember megismerje a gyűjteményt. Ez idő alatt szerves részévé válik az életének, megtanul együtt lélegezni vele és elkezdi formálni. 

Célom, hogy jómagam is nyomot hagyjak, a szó legjobb értelmében, a tárgygyűjtésen és a tudományos feldolgozáson keresztül. 

9. Mit szerettél legjobban az egyetemen? Melyek voltak a kedvenc óráid, témaköreid? Melyik a legkedvesebb emléked?

Erre a kérdésre nehéz válaszolni, ugyanis rengeteg órai, egyetemen kívüli emlék köt tanáraimhoz és hallgatótársaimhoz is. Talán azt szerettem leginkább, hogy sokféle nézőponttal találkoztam, amelyek formálták szakmai nézeteimet, gondolkodásmódomat. Ha mégis ki kell emelnem valamit, akkor talán a tudománytörténet és az életmód érdekelt leginkább, és mivel az életmódhoz szorosan kötődnek a tárgyak, így nem véletlen, hogy a Néprajzi Múzeumban találtam meg a helyem, egy olyan tudománytörténeti pillanatban, mikor az intézmény új helyre költözik. Visszatérve az egyetemhez és a legkedvesebb emlékhez. Nehezen tudok kiemelni egy pillanatot, mivel oly sok van, amire szívesen emlékezem vissza, ilyenek a közösségkovácsoló szakmai kirándulások jobbnál jobb pillanatai, amiket vég nélkül sorolhatnék. Ezért inkább azt a megható pillanatot emelném ki, amikor Deáky Zita tanárnőt 60. születésnapja alkalmából egy meglepetés „partyval” köszöntötte a tanszék. 

10. Mit üzensz az egyetem oktatónak és/vagy hallgatóinak?

Az egyetem hallgatóinak azt üzenném, hogy bármilyen nehéz is néha, fogadják meg és véssék eszükbe tanáraik szavait, ugyanis lehet, hogy az adott pillanatban nem úgy tűnik, hogy hasznát vehetik, de a jövőben ezek a szavak és gondolatok mindig visszatérnek, utat mutatnak és segítenek a szakmai előrelépésben, fejlődésben. Az oktatóknak pedig azt üzenem, hogy bármilyen nehéz is a hallgatókkal néha, gondoljanak arra, hogy aki ezen a pályán/szakmában marad, az azért is teszi, mert jó tanáraik voltak.