Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, írni? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? A vizsgaidőszakban a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. A Láncreakcióban eddig Bárth Dánielt és Bali Jánost kérdeztük, a harmadik részben pedig Eitler Ágnes néptáncos múltjáról, a Berlinben töltött Erasmusról, munkamódszereiről és családi hátteréről mesél nekünk!
1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára?
A középiskola utolsó éveiben teljesen ötlettelen voltam a továbbtanulást illetően. A legjobban és legkönnyebben a történelem ment, ezt választottam az utolsó években fakultációnak és mellé matematikát, mert az pedig a legnehezebben, gondoltam, legalább lesz alkalom gyakorolni. Már ekkor érdekelt a néprajz mint tudomány, és az első kis „kutatást” is ekkor készítettem el: a gimnázium a történelem fakultációs diákoktól elvárta, hogy pályamunkát adjanak be egy megyei honismereti pályázatra, ahonnét a legjobb dolgozatokat az Országos Néprajzi Gyűjtőpályázatra automatikusan továbbküldték. Ennek apropóján
pár hónapon keresztül bejártam a győri – akkori nevén – Xántus János Múzeum néprajzi gyűjteményének adattárába, ahol a kapuvári viselettel kapcsolatos gyűjtések cédulaanyagát néztem át és másoltam ki – emlékszem, szó szerint – egy iskolai füzetbe.
Fotók a kapuvári népviseletről Forrás: Néprajzi Múzeum 1. Kankovszky Ervin: Férfi két nővel (NM F 67210); 2. Wachtl, Barnhard: Családi kép (NM F 195615);
3. Kálmán Kata – Koffán Károly: Kapuvárkörnyéki fiúk (NM F 327603)
Ekkor ismerkedtem meg az első „hús-vér”, valódi néprajzossal, Tanai Péterrel, aki sokat segített nekem, és azzal, hogy teljesen komolyan vette egy 16–17 éves gyerek érdeklődését, nagy hatással volt rám. Az egyetemi felvételin mégis történelem alapszakra jelentkeztem, mert megfoghatóbb kifejlettel kecsegtetett – a középiskolai történelem tanár-lét tűnt számomra a legvalószínűbbnek – míg azt nehéz volt elképzelni, hogy hová is lehet néprajzos egyetemi végzettséggel eljutni. Családom és közvetlen környezetem tagjai között bölcsész-, illetve társadalomtudományi végzettségű emberek kevesebben voltak, ezért amellett, hogy kérdés nélkül támogattak, hol tanácstalanul, hol aggódva figyelték a kezdeti pályaválasztási mizériát.
A történelem szakos képzés nagyon profi volt, de mesterképzésre már átmentem néprajzra, amelyet addig minorként látogattam, mert
a néprajzi terepmunka jelentette élményt és izgalmat semmi más nem tudta megadni.
A hallgatók videóbeszámolója a rábcakapi terepgyakorlatról, melyet Eitler Ágnes vezetett.
A kutatói pálya – mint lehetőség – viszont még az egyetemi évek alatt sokáig nem volt semmilyen szinten sem a horizontomon. Hogy végül így alakult, ahhoz feltétlenül kellett, hogy olyan emberekkel találkozzak, akik jókor a jó lehetőségek irányába tereltek: ilyen volt először Borsos Balázs, aki az MA záróvizsgám külsős tagjaként a vizsga után felhívta a figyelmemet a MTA BTK Néprajztudományi Intézetének fiatal kutatói felvételijére, majd Landgraf Ildikó, aki fiatal kutatói ösztöndíjas évek alatt gondos iránymutatásával segített, vagy Mohay Tamás, aki később az oktatói munka felé terelt az ELTE Néprajzi Intézetében.
Képek (balról jobbra): Borsos Balázs; Tanai Péter; Mohay Tamás
2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül?
A hazai szakmai életből egyetlen személyt példaképként nem tudnék kiemelni anélkül, hogy másokat bántóan mellőznék, pontosan azért, amit nekem az egyetemi-, majd később a kutatóintézeti közeg jelentett.
Az egyetemet leginkább egy svédasztalhoz tudom hasonlítani, ahol korlátlanul válogathatja finom falatokat a saját ízlésének megfelelően a tányérjára az ember. Szinte csaknem minden tanártól el lehetett valamit „vinni”, fel lehetett valamit csippenteni.
Élveztem ellesni bizonyos fogásokat, technikákat, amelyre úgy éreztem, hogy nekem is szükségem van: erre később a kutatóintézetben is bőven nyílt alkalom. Különösen intenzív építkezési időszak volt számomra a már a doktori képzés alatt a berlini Humboldt Egyetemen eltöltött Erasmus ösztöndíj. Az Európai Etnológia Intézetben Leonore Scholze-Irrlitz témavezetése mellett kutathattam, akivel még Varga Zsuzsanna tanárnőnek köszönhetően ismertük meg egymást pár évvel ezelőtt. A három hónap alatt Leonore-ban egy önzetlen, állandóan a diákok fejlődéséért tevékenykedő, lelkesítő személyiséget ismertem meg. Példája a szakmai mellett emberi viszonylatban ösztönző igazán a számomra.
Képek: Landgraf Ildikó; Varga Zsuzsanna és Leonore Scholze-Irrlitz
3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre?
A kapuvári születésű Németh Imre szociológus-néprajzos lenne, kiterjedt néprajzi gyűjtőmunkát folytatott a Kisalföldön az 1960-as években és aki szokáskutatást és a fiatalok szociológiai, társadalomnéprajzi kutatását sajátosan ötvözve írt alapvető jelentőségű tanulmányokat a kisalföldi legénytársaságok, ún. legénycéhek működéséről. Engem régóta érdekelnek napjainkban működő, újra-, vagy frissen alapított céhek, főként abból a szempontból, hogy milyen szerepük van helyi fiatalok, tágabb értelemben pedig a települések életében. A győri Rómer Flóris Múzeum Művészeti és Történeti Múzeumban (egykori nevén Xántus János Múzeum) volt alkalmam a Németh Imre által gyűjtött bőséges anyaggal találkozni. Ha találkozhatnánk, szívesen kérdezném róla, hogy milyen volt az 1960-as években ebben a témában – és egyáltalán – a Kisalföldön terepkutatást végezni. Kíváncsi volnék arra is, hogy ő mit szólna a legénycéhek körüli mai megélénkült érdeklődéshez és mozgolódáshoz.
4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során?
A legerősebb hajtóerő a megismerés izgalma és az összefüggések felismerése, amikor úgy érzem meglátok valamit. Felvillanyoz, amikor a terepmunka és a feldolgozás során összeáll a kép: ez az élmény, ami engem igazán ösztönöz.
Fényképek az Eitler Ágnes által vezetett rábcakapi terepgyakorlatról (2021)
5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?
Leginkább a reggeli és délelőtti órákban szeretek dolgozni: ilyenkor sokkal gyorsabban megy minden, a legfrissebb az agy (legalábbis saját tapasztalatom szerint). Ahogy telik a nap egyre kevésbé vagyok hatékony, késő este és éjszaka pedig kifejezetten nem szeretek és nem is tudok elvégezni semmilyen komoly feladatot, vagy csak akkor, ha nagyon rá vagyok kényszerítve. Ha megcsúszom a dolgaimmal inkább korán reggel felkelek, és még a reggeli előtt egy bögre tea vagy kávé mellett dolgozom egy-két órát, mintsem éjszakázzak.
6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát?
Erre még kissé korainak tartom válaszolni, hiszen ebben a pillanatban még egy kezemen meg tudom számolni azokat az éveket, amelyeket az egyetem elvégzése után (BA és MA szak) a „pályán” töltöttem. Bennem az elején, az elköteleződés szakaszában voltak bizonytalanságok. Végig, még az egyetemi évek alatt is párhuzamosan futott több szál.
Nagyon vonzott a néptánc világa, szerettem volna vele hivatásszerűen foglalkozni. Öt-hat éves koromtól kezdve különböző amatőr együttesekben táncoltam, később tanítottam.
A történelem szakkal párhuzamosan az akkori Táncművészeti Főiskolán (mai Magyar Táncművészeti Egyetem) is alapszakot végeztem. Sokáig őrlődtem, de miután döntöttem az egyik irány mellett, többé nem voltak kétségeim. Illetve, ha voltak, és vannak is, főként arra vonatkoznak, hogy sikerül-e eleget a kutatásba-, oktatásba beletenni, elégséges leszek-e ezekre a feladatokra.
7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét?
Ez a kérdés egyelőre nem merül fel problémaként. Törekszem mindenesetre arra, hogy a klasszikus értelemben vett munkaidőben dolgozzak, ne az esti órákban, és otthon már ne dolgozzak. Valószínűleg azért próbálok ehhez ragaszkodni, mert otthon ezt tapasztaltam. Szüleim orvosként dolgoznak, de a kórházbéli ügyeiket, munkájukat, gondjaikat soha nem hozták haza, a munkaidő után a nap többi része mindig a családé, barátoké volt. Ha nekem nem is sikerül ezt maradéktalanul megvalósítani, próbálom én is hasonlóan alakítani a napokat.
Eitler Ágnes: Nyelvi erőszak a Rákosi-diktatúra kulákpolitikájának eszköztárában. In: Bárth Dániel (szerk.) Vetésforgó II.: Egyetemi dolgozatok az ELTE BTK Néprajzi Tudományos Diákköréből. Budapest, ELTE BTK Néprajzi Intézet 103-124.
8. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?
Hétköznaponként leginkább főzéssel szoktam eltölteni a nap fennmaradó részét. Míg például a bevásárlás elől inkább menekülök, a főzést igazán élvezem, kikapcsol. Közben zenét, vagy podcasteket hallgatok. Egyébként szeretek házigazda lenni és kisebb-, de valahogy mindig inkább nagyobb baráti összejöveteleket tartani. A napi kikapcsolódáshoz még a sétálás tartozik hozzá: ha tehetem reggelente és hazafelé is inkább sétálom az út hosszabb-rövidebb szakaszát ahelyett, hogy tömegközlekedésre szállnék.
Képek: 1. Részlet a Csinibaba c. filmből; 2. Szerb Antal – A Pendragon legenda
9. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne?
Bármikor rá lehet venni a Csinibaba c. film újranézésére, annak ellenére, hogy kívülről tudom a párbeszédeket. Szerb Antaltól A Pendragon legenda az a könyv, amelyet csaknem minden hangulatban tudok élvezni.
10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?
Tcha Limberger – Kalotaszeg Trio A hajnali csillag ragyog albumáról ajánlom a Gyöngyvirágos c. felvételt. Egyrészt azért, mert egy izgalmas találkozása egy belga dzsesszzenész és a kalotaszegi muzsikusok játékának, másrészt azért, mert gyönyörű.
Eitler Ágnes zeneajánlója: kalotaszegi hajnali, legényes és szapora Tcha Limberger belga zenész feldolgozásában és előadásában.
+1. Kitől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?
Szerző: Peták Imola
ELTE Néprajz Blog 
One thought on “Láncreakció/Eitler Ágnes néprajzkutató útja egy gimnáziumi pályamunkától az egyetemi oktatásig”