A hagyományos falusi életet gyakran idilli képekkel társítjuk. De mi történik, ha a történeteket maguk az asszonyok mesélik el? Az olyan egodokumentumok, mint Győri Klára vallomása vagy a Nagy Olga által szerkesztett Asszonyok könyve egészen más arcát mutatják meg a paraszti múltnak. Március 8-án, a Nemzetközi nőnap kapcsán gyakran kerülnek elő a nők jogaihoz, munkájához vagy társadalmi láthatóságához kapcsolódó témák. Ugyanakkor ez jó alkalom arra is, hogy olyan történetekre figyeljünk, amelyek sokáig a kutatás és a nyilvános emlékezet peremén maradtak. A white box/EXPO márciusi tárlata egy könyvajánló formájában idézi fel a sokáig láthatatlan asszonysorsokat.
Amikor paraszti női egodokumentumokat olvasunk, valójában olyan hangokat hallunk meg, amelyek sokáig szinte teljesen hiányoztak a történelemből. Ezek a szövegek nem csak személyes életutakat rögzítenek, hanem betekintést adnak abba is, hogyan működött a paraszti társadalom a mindennapok szintjén.
A traumák megjelenítése női paraszti egodokumentumokban nem pusztán személyes dráma – inkább egy egész társadalmi rendszer lenyomata.
Amikor egy nő a saját életéről ír vagy beszél, akkor közben arról is mesél, hogyan működött a közösség, milyen elvárások nehezedtek a nőkre, és milyen lehetőségeik, vagy éppen korlátaik voltak.
Ezen elbeszélők memoárjainak elemzésével többek között Küllős Imola foglalkozott mélyrehatóbban. Tanulmányában a hagyományos nemi szerepek, erkölcsi minták, a közlések közti összefüggések és közös jellemzők mentén mutatja be húsz szerző élettörténetét (Küllős 2000). Az egodokumentumokban olvasható, kifejezetten a nőket érő erőszakos – általában férj vagy édesapa által elkövetett – atrocitásokat középpontba helyezve, annak társadalmi és kulturális okait keresve Svégel Fanni készített elemzést (Svégel 2021). A memoárok publikálására egészen az 1970-es évekig kellett várni. Ezt a folyamatot részben az egyéniségkutató iskola és a történettudomány belső narratív fordulatai támogatták, idővel kibővült a női történetek és traumák megosztására szánt tér, ezáltal egy erkölcsi és nemi elvárások által izolált valóság vált láthatóbbá.
A női egodokumentumok számos közös vonással rendelkeznek, a komor felhang, a reményvesztettség érzése, a boldogtalan házasság és a családon belüli erőszak mind visszatérő elemei a vallomásoknak. A szerzők élettörténetüket általában időskoruk során, férjük halálát követően írták meg, vagy még házas éveik alatt, titokban. A társadalmi és mentalitásbeli változások idővel lehetővé tették azt, hogy ezek a megélések az otthon falai közül kiszabaduljanak és egy nyílt diskurzus alakuljon ki körülöttük, mely a mai áldozatsegítő szolgálatatások és csoportok alapjául is szolgál.
A továbbiakban öt kötetet ismertetek, melyek részletes betekintést nyújtanak a múlt század parasztasszonyainak családi életébe, lelkivilágába és hétköznapjaiba. A válogatott idézetek a megrázó történetekben megjelenő fizikai bántalmazást, szexuális abúzust, valamint az áldozatokkal szembeni társadalmi hallgatás és tétlenség következményeit illusztrálják. A bemutatott művek olvasása megrendítő, hiszen felkavaró részletességgel beszélnek a családon belüli erőszakról, egy olyan témáról, amely a kortárs társadalomban is széles körben elterjedt jelenség. Az áldozatok meghallgatása, illetve traumáik validálása elsődleges fontosságú a változás előidézésében. A white box/EXPO a múltra visszatekintve teszi meg ezt a lépést, reflektálva arra a tényre, hogy a nők ellen elkövetett erőszak múltunkban mélyen gyökerező társadalmi probléma.
1. Győri Klára: Kiszáradt az én örömem zöld fája
„Kiszáradt az én örömem zöld fája,
Hetvenöt év fészket rakott reája.” (11. o.)
Győri Klára, (Filep Istvánné) vagy ahogy sokan ismerték, Kali néni könyve volt az első (és talán legismertebb) olyan női önéletírás, mely a széles nyilvánosság elé tárta a parasztasszonyok által elszenvedett házastársi bántalmazást és bemutatta a férjükkel szembeni szexuális kiszolgáltatottság mértékét, lerombolva ezzel az idealizált parasztképet. A szerző 1889–1975 között élt Széken, sokgyermekes, református parasztcsaládban nőtt fel. A faluban mesemondóként volt ismert, saját házában évtizedekig tartott táncházat. Önéletírását Nagy Olga kérésére készítette, melyben ismerteti Filep Istvánnal kötött érdekházassága során átélt nehézségeket és a cselédsors viszontagságait is. Az írást férje elől titkolta, ezért csak a férfi halála után volt képes befejezni a memoárt. Széken a kötet megjelenése heves indulatokat váltott ki, hiszen a mezőségi faluról kialakított ideális kép ezáltal összeomlott. Szerintük Győri akaratuk ellenére hozott nyilvánosságra róluk információkat, továbbá olyan részleteket mesél el, melyeket nem illik és nem szokás leírni. (Keszeg 2001)
"Eljő az idő, hogy a legénynek menni kell, de szitkozódva, káromkodva válik el a leánytól, s remél a jövő alkalomra. Akkor újra kezdődik a harc, míg a leány vissza tudja tartani magát, addig mind kérlelést kap, de ha egyszer sikerült a legénynek, s megtehette, többé már nem kérleli, az erő az övé, s már parancsol, durváskodik, meg is üti, s rászól a lányra, hogy ő mindenkinek el fogja mondani, hogy annak a lánynak már csak a feje lány. A leány elveszti minden nyugalmát, a szerencsétlen, aki nem tudott jól, szilárdan ellentállni." 107. o.
"Az én emberem az istállóba nem tanulta, így látta a marháktól, s biza így is maradt nyolcvanhét éves koráig, akkor szűnt meg az életével együtt. De biza engem sokszor sírásba kergetett ez, s nagyon nehezítette az úgyis nagy unalmat iránta. Egypárszor igazán szelíden szóltam: — Hallja kend, hát nem lehet azt emberibben intézni? — S erre nagy káromkodó szót kaptam; az is nagyon fájt, de szörnyen utáltam is." 140. o.
„Ezért nem helyeslem, hogy a nemi életet közösülésnek nevezik, mert én nem közösültem, nem volt közös az érzés. Mert én, mikor vettem észre, hogy nem kerülhetem ki, kell engedjek, kemény ökölbe szorult a kezem, s boldog lettem volna, ha olyankor bár kétszer-háromszor a pofájába vághattam volna!” 166. o.
"A mesélést csak akkor folytathattam, amikor a férjem nem volt a közelemben; mert káromkodott, és azzal fenyegetett, hogy ránk gyújtja a házat. Ha hallottam, reszketés fogott el, s mindig eszembe jutott egy fiatalkori ének: Hej, te mindig úgy bántál a szívemmel, Mint a szél a rezgőnyárfa-levéllel..." 199. o.
"Most végiggondolom sírva e pocsék írásom, s sírva kérek bocsánatot attól, kinek kezébe kerül. S kérem, ne vegye hazugságnak egyetlenegy fél betűjét se. Fáj nekem, bárhogy kutatom múltamat, egyetlenegy jobb emléket nem találok közte. Lehet, hogy e leírt emlékeim úgy vannak, mint mikor öntenek lágy, friss cementet, s valami belelépik úgy lágyan, s az a nyom úgy szárad, úgy keményedik meg, s az úgy marad időtlen időkig. Biza bennem is e sebző emlékek is kitörölhetetlen nyomokat hagytak, írás közben sokszor zokogás fogott el, félbe kellett hagyjam az írást, hogy könnyeim ne pecsételjék össze e füzetet." 207. o.
2. Nagy Olga: Asszonyok könyve
Az Asszonyok könyve talán az egyik legtartalmasabb kötet, mely női élettörténeteket ad közre. Nagy Olga hat asszonytól rögzített kilencven, rövid elbeszélést, melyek egy része szintén beszámol családon belüli abúzusról. A kötet anyaga, a Kocsis Rózsi által gépelt oldalak kivételével, magnetofonra lett rögzítve. A kolozsi György Zsuzsanna, akitől a közlések nagy része származik, elsősorban a gyermekként átélt traumáiról beszél, Bakó Ferencné pedig a férje mellett elszenvedett kínokról számol be. Egy további adatközlő, Kocsis Rózsi (Juhos Kis Sándorné) életét pedig boldogtalan házassága és legidősebb fia gyógyíthatatlan betegsége árnyékolja be. További elbeszélők közé tartozik Szentgyörgyi Ákosné Havadról, Nagy Tiborné Mezőfeléről és Graur Dénesné Udvarfalváról. A közléseknek van egy vallomásos jellege, melyet az érintett belső kényszertől vezérelve ad át. A történetek egy részét nyers realizmus jellemzi, az elbeszélő nem kíván szépíteni rajtuk. A gyűjtemény hét ciklusra osztódik, melyek különböző élethelyzeteket járnak körbe. A konfliktusok, az anyaság, a gyermekkor, a házastársak intim szerelmi élete és az időskor is körülbelül tíz-húsz közlést magába foglaló egységekbe tömörül.
"Mondom egyszer édesanyámnak, hogy né hogy vagyok én az urammal. Édesanyám, Isten nyugosztalja, azt mondta:
- Te igen kényes vagy! Komoly ember, jó munkás ember. Nem kell avval törődni." 112. o.
"Nem is kaptam szeretetet soha… Huszonöt éves házas vagyok, három gyermekem van, de én nem tudom, hogy mi az a szerelem." 106. o.
"Ahogy akkorára nőttünk, hogy meg tudtuk fogni a kapát, aztán ott nem volt pardon, lelkem. Ahogy a Jóisten megadta, hogy megütötte a hajnal az eget, a vezérszó mint a kaszárnyában. De aztán, ha abba az isten szent helybe nem ugrottunk, azt a nadrágszíjút olyan könnyen kivette apám a nadrágjábul… De aztán úgy húzott rajtunk végig, mint a huszár a csikóján." 274. o.
3. Keszeg Vilmos – Zsigmond Erzsébet: Sirató. Életem panaszos könyve
Zsigmond Erzsébet memoárja két részből áll. Az első részét 1977-től írta gyermeke halálát követően, a másodikat pedig 1988–1990 között. Az első rész inkább visszaemlékezést, a második pedig naplószerű feljegyzésekből áll össze. A kötet első kiadása Keszeg Vilmos segítségével került publikálásra, a fogadtatás vegyes volt. A munkahelyén ünnepélyes bemutatót rendeztek neki, de voltak ismerősei, akik megszakították vele a kapcsolatot. A privát és nyilvános szféra határai, akár csak Győri Kláránál, a könyvkiadás által összemosódtak. Az asszonyt férje kontrollálta, rendszeresen bántalmazta. A kötet fogadtatásában kevésbé került középpontba a házastársi erőszak, inkább az anyai tragédiákkal azonosították a szerzőt. A bántalmazás helyenként eufemisztikus módon való megfogalmazása, a történtek pontos leírásának hiánya lehet akár a trauma következménye. Zsigmond Erzsébet vallomásai bemutatják, hogy milyen hatással lehet a történetmesélésre a hosszan tartó abúzus átélése.
„Bezárja az előszoba ajtóját belülről, akkor is ittas volt, leoltja a villanyt, s veszi a nagy disznóölőkést, mindig azokat szedte elé, Szent Úristen, sokszor elgondolkodom, hogy miért nem hagytam, hogy megöljön, de akkor Isten tudja, hogy miért féltem olyan nagyon, s próbáltam menteni az életemet anélkül, hogy gondolkodni tudtam volna. Futok ki, az előszoba ajtója zárva, a kulcsot próbálom, de az az idegességemben nem nyílik, már a hátamban éreztem a kést, annyira beleéltem magam, hogy most vége mindennek, az utolsó pillanatban kinyílik az ajtó, 1980. február 24-én, csattogó hidegben egy háziruhában futok drága Édesanyámhoz. […] Úgy reszkettem, amikor ivott, a szeme olyan, mint egy megdühödött állatnak, még jobban féltem, hogy igazán felakasztja magát, s engem megesznek a rokonai, hogy én vagyok a hibás. Amikor mondtam a nővéremnek, hogy miket csinál, mindig azt mondta, hagyjam, hogy csinálja.” 76. o.
„Talán ezért soha, de soha nem tudtam megszeretni, azt hittem, így kell élni, csak amikor másokat láttam, hogy örvendnek egymásnak, szakadt ki a szíven, mind csak nyelj s unjad napról napra, pokol az ilyen élet. Vágyaimban mindig vágytam egy szép szóra vagy hogy bár egyszer megsimogasson, s azt mondja, hagyd el, ne haragudj, mert én is hibás vagyok, de ezt nem értem meg soha.” 58. o.
"Telt nehezen az idő, mindenért én voltam a hibás, úgy belém maródott ez a szomorúság, hogy mindig féltem, a gyomrom örökké a torkomban éreztem." 58. o.
4. Salamon Anikó: Így teltek hónapok, évek
Ez a gyűjtemény két női önéletírást tartalmaz (és három férfi memoárt). Salamon Anikó ezeket a történeteket valósághűen jellemzi a kötet előszavában, megerősíti azt, hogy a gyermekeket, asszonyokat és a kiszolgáltatott idős embereket rendszeresen bántalmazták, érte őket szexuális erőszak, éheztetés és megaláztatás, mely a tettes felelősségre vonására szolgáló jogi és közösségi eszközök hiányából fakad.
„Ezek a tettek, történések valójában két ember (és négy fal) között maradnak. (Nem szólva most a félig-meddig intézményesített inas- és feleségverésről.) Nincsen ellenőrzés, nem kell félni senkitől, nem kell elszámolni senkinek. A másik ember lelkén, testén történik a tett. Marad a harc vagy az elnyelés, elfogadás — a túlélés. De döntő lesz, ki mit ad tovább öntudatlanul, és mivel fizet a túlélésért. Sokszor az egész rossz élettel. Magáéval, máséval.” 6. o.
Csobot Borbála bukovinai származású, férje rendszeresen bántalmazta őt, volt, hogy bármiféle ok nélkül rátámadt. Férje halála után kezdett el írni. Tizennégy gyermeke született, de abból csak hetet volt lehetősége felnevelni.
A kelementei Botos Amália vallomásában is leginkább a családon belüli terror köszön vissza, mint traumaforrás. Az asszony először édesanyja nyomására kötött kényszerházasságot, másodjára már saját akaratából ment férjhez. Ez a kötelék sem volt sikeres, hiszen férje rendszeresen bántalmazta és egyszer elmegyógyintézetbe is záratta. Amália ekkor 50 éves volt, ebben az időszakban kezdte el lejegyezni a visszaemlékezéseit.
„A kicsi fűrészt úgy vágta a fejemhez, hogy a közepin való fa eltörött. Úgyhogy a két végin való fát addig verte a fejemhez, hogy a fejemtől a talpamig folyt a vér. […] Csak egy kemény ember vót a szomszédba, bérontott a nagykapun, bejött, s torkon fogta, kiszabadított a keziből.” 16. o.
"Otthagytam vóna, de kihez menjek? Nem vótak szüleim, testvéreim es akkorra el vótak szertülve." 16. o.
„És válaszul megfogta a hajam, lenyomott a földre, és rúgott, ahol ért, mondván: »Válni akarsz? Igen? Válni?« És a fal vékony lévén, a háziasszonyom hallván, mi történik, be jöve és látá és megkérdé: »Orbán úr, mit csinál?« Erre a drága uraság elengede, és felelé: »Semmit.«” 105. o.
"Mire haza jöttem, szerencsém volt, az úr még nem volt itthon, egypár váltóruhát összekaptam, egypár sort az asztalon hagytam, ennyit: „A válást beadtam." És egy kománémhoz mentem, s én még az utcára sem mertem kibújni, mert avval fenyegetett, hogy ahol meglát, ott fog leszúrni, mint egy disznót." 106. o.
5. Túriné Cseh Viktória – Keskenyné Kovács Veron: Csongrádi szegényasszonyok. Két önéletrajzi írás a 30-as évekből
A Csongrádi szegényasszonyok két, egymással ismeretségben álló földmunkásnő írásait tartalmazza. Mind a gyermekkori, házaséletbeli küzdelmek, mind a történelmi események és folyamatok nehézségei visszaköszönnek a kötet lapjain. Cseh Viktória (Túri Istvánné) és Kovács Veron (Keskeny Józsefné) a vonaton utazva ismerték meg egymást. Az utazás után barátság alakult ki kettejük között, örömüket és bánatukat végre meg tudták osztani a naplójukon kívül mással is. Cseh Viktória úgymond a „mestere” volt Kovács Veronnak, az ő bíztatására kezdte el lejegyezni emlékeit. A szexuális, verbális és fizikai abúzus jelenléte mindkét szerző történeteit átszövi. Az 1897-ben született Cseh Viktória már a világra jöttének napját is tragédiaként értékeli, hiszen családja fiúgyermek érkezésében reménykedett. Az öngyilkossági kísérletei mögött álló halálvágy egészen ettől a ponttól kezdve, a memoár végéig része a narrátori hangnak. Gyermekkora során családtagjai rendszeresen bántalmazták, első kérője hűtlennek és kegyetlennek bizonyult, férje pedig a katonaságból visszatérve alkoholbeteg lett, mely később a verbális erőszak különböző fajtáinak megjelenésével járt. Habár Kovács Veron szerzői hangvétele kevésbé melankolikus jellegű, visszaemlékezései a halál utáni vágyakozástól nem mentesek. Férje nem volt különösképpen durva ember, de más férfiak tetteiről több esetben is tudósít. Gyermekkorában egy férfi ismerőse által érte szexuális zaklatás, környezete reakciója az áldozathibáztatásban merült ki. Rokonaival kapcsolatos emlékei felidézése során beszámol az unokahúgát ért megrázkódtatásokról, aki férje keze által bénult le az egész jobb oldalára.
„…menyasszonynak otthon volna a helye…” 114. o.
„Engem valóban nem bántottak, de üveget, poharat, széket és asztaltetőt a földhöz vagdostak.” 140. o.
„Ne ordíjj, hanem aludj! Vagy álljad! Hamarabb szabadulsz!” 331. o.
A kiállítás kivitelezése egy olyan installáció, amelyben egy összefűzött láncként jelennek meg az egodokumentumokból származó idézetek. Ezáltal az egyéni gondolatok kollektív érzelmekké válnak. A vizuális túltelítettség a téma nyomasztó jellegét tükrözi.
Kurátor: Veres Szidónia, Bánlaky Réka Lilla
Szöveg: Bánlaky Réka Lilla
A felhasznált illusztrációk Nagy Olga Asszonyok könyve című műből származnak. Alkotójuk Ifj. Szurcsik József.
Felhasznált irodalom
- GYŐRI Klára 1975 Kiszáradt az én örömem zöld fája. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
- KESZEG Vilmos 2001 Az írás és a beszéd konfliktusa: egy írástudó asszony „pere”. Néprajzi Látóhatár X. (1-4.) 135-148.
- KESZEG Vilmos – ZSIGMOND Erzsébet 1995 Sirató. Életem panaszos könyve. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár
- KÜLLŐS Imola 2000 A női önéletrajzok folklorisztikai vizsgálatának néhány tanulsága. In: BALÁZS Géza – CSOMA Zsigmond – JUNG Károly – NAGY Ilona – VEREBÉLYI Kincső (szerk.): Folklorisztika 2000-ben. Tanulmányok Voigt Vilmos 60. születésnapjára. 134–163. ELTE BTK, Budapest
- NAGY Olga 1988 Asszonyok könyve. Népi elbeszélések. Magvető Kiadó, Budapest
- SALAMON Anikó (szerk.) 1979 Így teltek hónapok, évek. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
- SVÉGEL Fanni 2021 Családon belüli erőszak a paraszttársadalomban. A női önéletírások egy lehetséges olvasata. Sic Itur Ad Astra (73. sz.) 127 – 152.
- TÚRINÉ Cseh Viktória – KESKENYNÉ Kovács Veron 1967 Csongrádi szegényasszonyok. Két önéletrajzi írás a 30-as évekből. Magvető Kiadó, Szeged, Tiszatáj
*A white box/EXPO keretében az alapszakos harmadéves hallgatók szakdolgozati témái kerülnek feldolgozásra kéthetente egy-egy pop-up kiállítás formájában. Az öröm zöld fája tárlat Bánlaky Réka Lilla Női elbeszélők traumanarratívái a paraszti egodokumentumok tükrében című munkájából inspirálódott.