„A néphitkutatás egy nagy rejtvényfejtő kaland” – 90 éves Pócs Éva

Hogyan lesz egy fiatal muzeológusból a néphit, a boszorkányság és a vallási kultúra nemzetközileg elismert kutatója? Mit jelentett néprajzosnak lenni az 1960-as években, hogyan születtek meg a magyar néphitkutatás alapművei, és miért érdemes ma is újraolvasni a boszorkánypereket vagy éppen a gyimesi terepmunka tapasztalatait? születésnapja alkalmából az elteneprajz.blog újraközli a Széchényi-díjas Pócs Évával készült, eddig csak nyomtatásban, az Etnoszkóp hasábjain megjelent interjút. A 2012-ben, az ELTE Néprajzi Intézet könyvtárában, a folyóirat felkérésére készült beszélgetés nemcsak egy rendkívüli tudományos pálya állomásait idézi fel, hanem betekintést enged a magyar néprajztudomány közelmúltjának műhelytitkaiba is. Az interjút Czégényi Dóra, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem oktatója készítette.

Czégényi Dóra [Cz.D.]: Mindenekelőtt Pócs Éva professzor asszonynak köszönöm meg, hogy elfogadta a meghívást, az Etnoszkóp szerkesztőségének pedig azt, hogy valami miatt rám voksolt. Őszintén több mint megtisztelő. Számomra ez ajándék, hogy kíváncsi lehetek. Éva kedves, túl azon, hogy örülök, hogy beszélgethetünk, annak is örülök, hogy nagyon sok fiatal van. Szakmai életútra kellene rákérdeznem. A szakirodalom szerint könnyű helyzetben vagyok, mert fel kellene kérjelek arra, hogy meséld el az életedet, hátra kellene dőlnöm, és te mondanád. Úgy gondoltam, talán célirányosabb kérdésekkel, de kérdezést követően háttérbe vonulva. Szeretném, ha megosztanád a jelenlévőkkel, kollégákkal is, akiket külön köszöntök, és főleg a fiatalokkal, hogy milyen volt 1959-től 2012. április 18-ig a szakmai életutad. Azért épp 1959, mert utánanézve a hozzáférhető adatoknak, amelyek a szakmai életutadra vonatkoznak, rövidebb-hosszabb életrajzokat olvasgatva, kiderül, hogy te 1960-ban szerzel oklevelet itt az ELTE-n, muzeológusként és középiskolai magyartanárként, de már 1959-ben gyakornoka vagy a Néprajzi Múzeumnak. Mesélj nekünk arról, milyen volt 1959-ben a Néprajzi Múzeumban gyakornokoskodni?

Pócs Éva [P. É.]: No, arról mesélek rögtön, de először szeretném én is megköszönni, hogy itt lehetek, köszönöm a megtiszteltetést, és azt is, hogy te kérdezel, ennek is nagyon örülök, mindnyájukat szeretettel köszöntöm, és elnézést kérek, én nem vagyok valami jó beszélő, de majd Dóra segít a kérdéseivel és így valahogy dűlőre jutunk. Hogy milyen volt ’59-ben a múzeumi gyakorlat? Nekem elég különleges volt, mert szülés előtt álltam, úgyhogy már az első gyerekem születése előtti utolsóelőtti napokban, elég nehéz volt Morvay Judit ¹ táplálkozásraktárának a polcaira fel-lemászni. Előző félévben a gyakorlótanításon voltunk, akkor ugye 5 évig tartott a képzés, és a második szigorlat megvolt a negyedév végén, akkor jött a gyakorlati év. Az államvizsga a gyakornokév után volt, fél év tanítási gyakorlat volt és fél év múzeumi gyakorlat. Beosztottak minket, azt hiszem, hogy összesen négy vagy öt raktárban dolgoztam, mindnyájunkat igyekeztek minél több raktárral megismertetni. Vincze Istvánnak² kellett a szőlészeti raktárában dolgozni, ott valami leltár/revízió volt, Kisbán Eszterrel³ voltam ott, és emlékszem, egyikünk olvasta fel a kartonokról a számokat, másikunk nézte a tárgyakon a számokat. Semmi különös nem volt. Sokkal érdekesebb volt Fél Edit⁴ viseletraktárában, ahol cipőket kellett összepárosítani…

Cz.D.: Izgalmas muzeológusi feladat.

P.É.: Rengeteg nagyon rendetlen állapotban lévő cipő volt és valahogy azok a cipők, amelyeknek nem találták a párját, azok ilyen nagy halmokban álltak…

Cz.D.: Éva, én abban reménykedtem, hogy a kérdés mentén majd rekonstruálódik egy olyan lendületes indulás, ahol a szakma krémjében…

P.É.: A szakma krémjében a legfontosabb problémánk az volt, hogy hogyan tegezzük le ezeket az öregasszonyokat, mert az volt az első, amit mondtak nekünk, hogy itt mindenkit tegezni kell, most már mi is a szakmába tartozunk, és akkor Fél Editet letegezni meg Kresz Máriát⁵ letegezni azért elég kínos volt – de valahogy sikerült. Akkor voltunk Csilléry Klári⁶ bútorraktárában, ott nagyon jó volt. Ő meg is mutatta a raktárát, legalábbis a raktározás problémáival megismertetett minket. Szóval ő egy kicsit tanított is minket muzeológiára. Ugyanezt mondhatom Morvay Juditról, ő volt a legprímább tanárunk, beszélt a gyűjtéseiről, a tárgyak történetéről is, és egyáltalán, hogy melyek itten a raktározási, fenntartási, restaurálási problémák. Tőle nagyon sokat tanultunk, és még meg is fordult a fejemben, hogy táplálkozáskutatónak kellene lenni, de hát akkor már majdnem készen volt a szakdolgozatom, és akkor már a néphit érdekelt engem leginkább. Azután hol voltunk még? Igen, a Szendrey Ákos⁷ raktárában, de ő akkor már nagyon beteg volt, nem is nagyon találkoztunk vele. A raktárában is valami leltárrevízió volt, és a hímes tojások közül kellett kiválogatni a már abszolút használhatatlanokat, a már összetört, megromlott, szétment… Hát ez nem volt valami nagyon felemelő dolog, de azért valami muzeológiát tanultunk a múzeumi gyakorlaton.

Cz.D.: Mondtad, hogy a néphit már akkor érdekelt, de végülis múzeumban folytatódott a szakmai életed.

P.É.: Igen, múzeumban folytatódott, mivel valami állás kellett, ráadásul kettőnknek kellett állás ugye, én akkor már férjhez mentem előző nyáron és olyan hely kellett, ahova mind a ketten mehetünk. A férjem, Csalog Zsolt⁸ régészetet és néprajzot végzett, hát úgy gondoltuk, hogy csak kapunk állást valahol, ő mint régész, s én mint néprajzos. Így kerültünk a szolnoki múzeumba. Én nem gondoltam egy percig sem, hogy feladom a néphitkutatást, amibe belekezdtem a szakdolgozatom kapcsán, ami a Néprajzi Közleményekben megjelent aztán, a karácsonyi asztal hiedelemköre.⁹ Nem gondoltam, hogy ennek akadálya lehet az, hogy én muzeológus vagyok, és nagyon érdekelt is a múzeumi munka, és nagyon jó volt Szolnokon, mert ott szinte semmi nem volt. Szóval gyakorlatilag létre kellett hozni egy múzeumot. Mert ugyan volt egy múzeum, és annak valami gyűjteménye, amit úttörő gyerekekkel valami ócskavasgyűjtésből válogattattak ki. Ebből Kaposvári Gyula¹⁰ aki akkor a múzeumigazgató volt, kiválogatta a múzeumba való tárgyakat – egész jó dolgokat szedett össze. Azután régészek végeztek leletmentéseket időnként, noha múzeum se nagyon volt, meg régész se volt ott, de kellett leletmentést végezni, és akkor valahogy adminisztratíve létrejött ez a megyei múzeum, és oda behordták a leletmentések anyagát. Így elég sok régészeti anyag volt. Úgyhogy ott attól kezdve, hogy raktári polcokat magunk hoztunk létre a férjemmel, el kellett kezdeni tárgyakat gyűjteni. Én nagyon sok, nagyon jó tárgyat gyűjtöttem a szolnoki múzeumnak az alatt az öt év alatt, amíg ott voltunk. Akkor még lehetett. Egyszerűen elmentem falura, fölmentem a padlásokra, és kincseket találtam. Elsősorban kerámiát, de fatárgyakat is, bár a fa az ugye elkorhad. Emellett vastárgyakat, és egész műhelyeket (kovács-műhelyt, bognárműhelyt, fazekasműhelyt) tudtam szerezni a múzeumnak. Viseletet kevesebbet, de gazdasági eszközöket is bőségesen, konyhaeszközöket. A kerámiagyűjtemény szerintem nagyszerű lett, az lett a legjobb. Ugye a mezőcsáti és a tiszafüredi kerámia nagyon szép is. Úgyhogy nagyon jó gyűjteményt hoztunk ott létre, és nagyon élveztük, hogy létre kell hozni egy múzeumot és egy gyűjteményt. Később kiállítást is csináltunk, meg mindenfélét. Közben megszületett a második gyermekem, majd meghalt másfél éves korában, és a harmadik gyerek születésekor jöttünk fel Pestre, és aztán még egy gyerekünk lett később. De tulajdonképpen a gyerekek miatt jöttünk el Szolnokról, mert egyébként én nagyon jól éreztem ott magam, és úgy többé-kevésbé kutatni is lehetett, csak nem kaptunk lakást. A múzeumi raktárban alakítottak ki nekünk egy egyszobás lakást, és ez nem ment így… S akkor jelentkeztem aspiránsnak Ortutayhoz, aki föl is vett, és akkor Pestre jöttünk, és azután itt szereztünk 20 év alatt egy lakást. Úgyhogy az is egy hosszú folyamat volt, mire itt egy normális lakáshoz lehetett jutni. De itt lehetett, ott meg nem.

Cz.D.: A fiatalok kedvéért azért kiegészíteném, hogy az említett három csodálatos gyerek azóta felnőtt ember. A legidősebb, Csalog Gábor, zongoraművész és tanárember, Benedek fuvolaművész, és Eszter lányod yelvtanár. Éva kedves, a szolnoki öt év alatt néphitgyűjtésre került-e sor?

P.É.: Hát ez úgy volt, hogy én akkor már nagyon elhatároztam, hogy néphitkutató leszek, és hogy ezt tulajdonképpen kinek is köszönhetem…de ezt nem kérdezted! (nevetés)

Cz.D.: Nem, de, ha elmondod, nagyon hálásan fogok pislogni hozzá! (nevetés)

P.É.: Először is, Vajda Lászlónak.¹¹ Aki ugye – nem tudom, ki ismeri, ki nem – egy nagyon kiváló valláskutató volt, tulajdonképpen vallásantropológus, keveset publikált, de mint tanár csodálatos volt. És ő tanított nekünk úgynevezett egyetemes néprajzi alapvetést, és sokat beszélt a kutatásairól, vagy a kutatási terveiről, és ez nagyon megfogott engem. Nagyon igényes és szigorú tanár volt, fel sem merült nála, hogy bármit is lehet úgy kutatni, hogy nem olvas az ember németül (akkor még a német volt szakmánk alapnyelve). Azután jártam Marót Károlyhoz¹² speckollra, aki tulajdonképpen a frissen írt A görög irodalom kezdetei¹³ című könyvét adta elő akkor, és mindenféle mágikus műfajt keresett és talált az Iliászban és az Odüsszeiában. Ő is fantasztikus előadó volt, és borzasztó érdekesek voltak az órái, és akkor ez is nagyon megfogott engem.

Azóta él bennem ez a rejtvényfejtő szenvedély: a néphitkutatás egy nagy rejtvényfejtő kaland számomra: bizonyos „maradványok” értelmét, kontextusát megkeresni.

Azután még Dömötör Tekla¹⁴ óráin is sokat tanultam. Dömötör Tekla nagyon izgalmas órákat tartott, nem volt túl rendszeres előadó, kicsit össze-vissza kapkodott, és hol erről mesélt, hol arról mesélt, de szép európai kitekintést tudott adni bizonyos jelenségekről, amit ő mint népszokás és néphitet adott elő, mintegy Róheim,¹⁵ valamint a kortárs német és osztrák szokáskutatás nyomán. És azután Diószegi,¹⁶ aki hazajött nem tudom éppen melyik kutatásából Szibériából, és közben megjelent a könyve, a sámánhit emlékei,¹⁷ és ez borzasztóan fellelkesített engem, ugyanúgy mint mindenki mást, így extázisba került a szakma, és így én is ugye…

Cz.D.: Szó szerint és metaforikusan is.

P.É.: Igen, igen. Én is néphitet akartam kutatni mindenképp, és hát el is kezdtem valamelyest a szakdolgozatomban, meg volt még előbb egy első díjas diákköri dolgozatom, halottkultusszal kapcsolatos (A halott etetése címen). De aztán muzeológus lettem, és én akkor azt gondoltam, hogy mindent kell kutatnom, mert a megye fő múzeumában én vagyok az egyetlen néprajzos (három évig voltam az, míg Szolnokra nem került Szabó László,¹⁸ majd Szilágyi Miklós¹⁹), tehát nekem Szolnok megye néprajzát kell megírni – de ez tévhit volt. Mindesetre én elkezdtem mindenfélét gyűjteni, abból lett is egy cikkem egy archaikus vetési technikáról, az alávetésről,²⁰ de aztán rájöttem, hogy ez így nem megy. És akkor egyre jobban hiányzott az, hogy nem gyűjthetek néphitet, hogy nincs rá időm. Kijelöltem magamnak bizonyos témákat, amiket szeretnék feldolgozni, különböző hiedelem-alakokat, mint a boszorkány, a lidérc, a táltos, stb. S akkor szerencsémre elindultak a Néprajzi Atlasz munkálatai,²¹ és a Néprajzi Atlasz ürügyén ki lehetett menni Szolnok megyéből gyűjteni, és lehetett vállalni az Atlasz 3. és 4. füzetének a gyűjtését, és amit ezen belül kellett gyűjteni, annak legalább a negyede néphit volt. És ha én kimehettem Szolnok megyéből gyűjteni, akkor már úgy csináltam, hogy egy kicsit meghosszabbítom mindig az ottlétemet, és mindenhol gyűjtöttem ezeket a néphit témákat. Ezek néhány napos gyűjtések voltak: mentem olyan tájakra, ahonnan nagyon hiányzott a néphitanyag, kevés gyűjtés volt addig: Somogy, Baranya, Győr, Moson, Veszprém megyék, aztán Szatmár, Szabolcs, Zemplén, Békés, Csongrád… Persze Szolnok megyében, a kötelező tárgygyűjtés során is állandóan gyűjtöttem hiedelmet. És ez úgy lassan gyűlt, gyűlt, de hát aztán gyűltek egyéb munkáim is, és közben a gyerekeim is szaporodtak, szóval igazából nem lett ebből komoly kutatás. Viszont létrehoztam egy Néphit Archívumot,²² már ott Szolnok megyében, illetve Diószegi Vilmossal és Grynaeus Tamással²³ hármasban alapítottunk egy Népi Gyógyászati Archívumot, ami azóta is megvan, Hoppál Mihály²⁴ kezelésében. Ebbe belekerültek saját gyűjtéseink is, továbbá feljártam az Adattárba, innen is szedtem össze anyagot, meg publikációkból gépeltettem a Múzeumban, szereztünk rá pénzt, és így ez a két archívum alakult közben. Szóval terveztem, terveztem, meg olvastam, meg készülődtem, írtam is egy-két cikket, de igazából nem volt módom komolyan kutatni a muzeológusi munka meg a gyerekek mellett. Bár azután Diószegi kitalálta, hogy néphitmonográfiákat kell készíteni, fel kell egy-egy falu teljes néphitanyagát gyűjteni, és ő úgy tervezte, hogy minden magyar tájegységnek lesz majd egy ilyen monográfiája. És úgy vélte, hogy meg kellene szervezni a vidéki értelmiséget, hogy gyűjtsék fel a falujuk néphitét. És akkor keresett fel Szolnokon, hogy próbáljam meg egy falu néphitét összegyűjteni.

Cz.D: Akkor a Néprajzi Közleményekben 1964-ben megjelent Zagyvarékas néphite ennek az eredménye.

P.É.: Igen, igen. És hát mondtam akkor, hogy jó, de hogy én a gyerekektől nagyon sokat nem tudtam elmenni, úgyhogy én két hétig gyűjtöttem Zagyvarékason, a Szolnokról legkönnyebben elérhető faluban. Ezt is nagyon nehéz volt megszervezni.

Cz.D.: Hasonló vállalkozásnak tekinthető Nógrádsipek is?

P.É.: Az már sokkal később volt…

Cz.D.: Igen, de hogy analóg jelenség volt?

P.É.: Hát nem, az egy közös intézeti munka volt.²⁵ Őszintén szólva, oda is csak pár napra tudtam elmenni, azt hiszem, három napra. Nem tudtam én a gyerekektől nagyon elmenni gyűjteni, aztán el is váltam, egyedül maradtam a gyerekekkel, hát örültem, hogy fenn tudom őket tartani, hogy főzök nekik és nem adom őket napközibe. Viszont igen, akkor a Zagyvarékast megcsináltam, de tulajdonképpen, amíg aspiráns nem lettem, nem volt komoly kutatómunka, hanem az aspirantúra alatt Ortutay adta ezt a témát, a magyar ráolvasásokat. Nagyon jól tette, ez abszolút feldolgozatlan téma volt, és én össze is szedtem, a disszertációt is próbáltam megírni, de nagyon sokáig nem ment, mert azért jobb munkalehetőségek kellettek volna. Aztán amikor majdnem együtt volt a disszertációm, megszületett a negyedik gyerekem, és akkor hosszú ideig nem volt meg a disszertáció. Úgy fű alatt kutatgattam én azért, és ezeket a témákat érleltem, meg olvastam sokat, meg gyűjtöttem az anyagokat. Az intézetbe kerülésem után²⁶ új ötlettel jött Diószegi: Barabás Jenővel közösen „kitalálták” a Magyar Néphit Topográfiát.²⁷ Ez a magyar néphit atlaszszerű feldolgozása lett volna, kérdőíves gyűjtések alapján. Nem lett belőle atlasz, de a kezdeményezés hatására a Néprajzi Kutatócsoportban intenzív országos kérdőíves néphitgyűjtés folyt 1970-től több mint négy évig. A kérdőíveinek nagyobb részét én fogalmaztam meg, s havonta több száz kérdőív ment ki az ország minden részébe, a falusi értelmiség, olykor parasztok számára is. Ez is a Néphit Archívum anyagát gazdagította. Közben kellett a Néprajzi Lexikont csinálni, ebben Kósa Lászlóval ketten voltunk az egész munka szervezői, a szerzők mozgatói, meg szerkesztők a „nagyok” helyett és sok egyéb; nekem például Ortutay néven népköltészetet is kellett szerkesztenem, anélkül, hogy igazán szakembere lettem volna a szövegfolklórnak, meg a magam jogán szerkesztettem a néphit, népszokás és a gyermekjáték fejezeteket, és így tovább. Rengeteg munkát és energiát öltünk a lexikonba – de nekem ez jól jött, mert ezt lehetett a gyerekek mellett is csinálni. Persze a legfontosabb a néphit-szócikkek írása, lektorálása, szerkesztése volt. Azután alighogy véget ért a lexikon-munka, és anélkül, hogy erre felkészültünk volna igazán, meg kellett írni a Magyar Néprajz néphit fejezetét.²⁸ Úgy értem, hogy anélkül, hogy én felkészültem volna erre. (Még előbb a ráolvasást is, a Népköltészet kötetbe, de arra jobban fel voltam készülve.)²⁹ Én úgy éreztem, hogy a magyar néphitből egyáltalán semmi sincs megírva és nem tudunk semmit, és majd ezt én szépen kikutatom és utána szépen megírom. Nagyon korai volt akkor a magyar néphitet összefoglalni. De akkor rám parancsoltak, hogy márpedig ezt egy év alatt meg kell írni, ha tetszik, ha nem, és nekünk kellett legelőször megírni, mert hát nekünk az intézetben tudtak parancsolni.

Cz.D.: Tehát az, amit mi a Magyar Néprajz hetedik kötetében akadémiai összefoglalóként olvashatunk, az egy év alatt született meg?

P.É.: Inkább kettő; igen, én akkor, amiről amit lehetett tudni, azt megírtam, és váltig úgy éreztem, hogy ezt nem volna szabad még elkészíteni. Na mindegy, hát megírtuk.

Cz.D.: Amíg aspiráns voltál ugye ’65 és ’68 között Ortutay Gyula mellett, annak az eredménye a ’80-as évek második felében csak asztalra került.

P.É.: Hát aztán csak megírtam én a disszertációmat, persze. Majdnem készen volt, de akkor megint gyerekem született, mindenkitől kikaptam érte, disszertáció meg nem volt…

Cz.D.: A szakma nehezményezte a magánemberi vonulatot?

P.É.: Igen, igen, pontosan.

Cz.D.: A magyar ráolvasások közzététele aztán megtörtént, a korpusz hozzáférhető azóta, tehát a szakma sem nehezményezhet semmit így utólag.³⁰

P.É.: Igen, erről van szó. Ugye az a kétkötetes gyűjtemény, megpróbáltam egy rendszert csinálni, meg hát megkíséreltem egy összefoglalást írni a Magyar Néprajzba, az lényegében a disszertációm, kicsit lerövidítve.³¹

Cz.D.: A tíz legfontosabb publikációd között szerepel. És csak számadatokat sorolnék. Te ne lepődj meg, én meglepődtem, mivel ilyeneket tudtam meg, hogy tudománymetriai adataid is vannak. Lehet, hogy te sem tudtál róla…

P.É.: De igen, az OTKÁ-ba be kell írni…

Cz.D.: Tehát Pócs Éva professzor asszonynak tudományos közleménye több mint 420 van, monográfiák és szakkönyvek száma több mint 30, könyvfejezet több mint 80, összegzett IMPAKT faktora 57 000.

P.É.: Az nem tudom, mi, azt nem én számoltam ki.

Cz.D.: Magam sem tudtam volna kiszámolni, szerencsére mások megtették. A független idézettségi száma több mint másfélezer. Az említett kötete, a Zagyvarékas néphite is az egyik legidézettebb, leghivatkozottabb munka, a szakma továbbra is követendő mintaként tartja számon.

P.É.: Hát mert az volt az első ugye…

Cz.D.: Az első szerelem, az első nagy mű.

P.É.: Nem, az volt az első ilyen és azért! Azután ugye akik próbáltak hasonlókat csinálni, eleinte igyekeztek annak a rendszerét követni. Egy első mindig kiemelkedik, csupán azért is, mert első, de különben mondanom sem kell – te úgyis tudod –, hogy ez azért nem egy olyan nagy mű.

Cz.D.: Kedvenceim közé tartozik. Az 1965-tel záruló muzeológusi korszakodnak volt-e valamikor még a későbbiekben felcsillanása, folytatása, bármilyen szinten?

P.É.: Akkor csináltuk a Szolnok megye néprajzi atlaszát,³² én ugyan aztán a későbbiekben nem voltam benne, de a kérdőívet gyakorlatilag mi csináltuk ketten Csalog Zsolttal, majd a térképezésben, a kommentárok megírásában is részt vettem. Amikor megjelent végre, akkor az visszaidézte ezeket a régi, muzeológusi időket. Annak örültem, hogy egyszer olvastam Bereczki Ibolyától,³³ aki jóval utánam, 1982-ben került Szolnokra, egy ismertetést a Damjanich Múzeum tárgyegyütteseiről,³⁴ a múzeum valamilyen jubileumára, és ott kiemelte a tevékenységemet, amiért soha korábban semmifé-le elismerést nem kaptam, és akkor döbbenten láttam, hogy ő milyen szépen ír ott rólam.

Cz.D.: A szakmai életútból öt évet rászánni valamire és a semmiből múzeumot létrehozni, az nem kicsi munka.

P.É.: Igen, én is úgy éreztem, s úgy hiányzott az elismerés! (nevetés)

Cz.D.: De örülök, hogy akkor sikerült beszélnünk erről is! Innen az életút adatait egymás mellé rakosgatva így, additív módon, számomra két csapás körvonalazódik: a kutató és az oktató. Ez a kettő ’65 után egyszerre van jelen az életedben. Terepezel, írsz, publikálsz, szervezel, és mindeközben megosztod a tudásodat. Fölkerülsz ide, a Folklore Tanszékre aspiránsként, majd utána a Néprajzi Kutatóintézetben a belső ranglista lépcsőfokait végigjárod: munkatárs, főmunkatárs, tudományos osztályvezető leszel, és közvetlenül utána, illetve ezzel párhuzamosan tanítasz is. Beszélnél egy kicsit erről nekünk, hogy az ELTE-n például aspiránsként…

P.É.: Nem, ott nem kellett, akkor ez nem volt még divat. Abszolút nem kellett tanítani, semmit nem jelentett, hogy én aspiráns voltam Ortutaynál; csak persze a három éves ösztöndíjat, ami nem is volt kevés.

Cz.D.: Órakötelezettséged sem volt?

P.É.: Semmi sem volt.

Cz.D.: Semmi?

P.É.: Semmi.

Cz.D.: Jó tudni, rögtön felértékelődik a jelenlegi helyzetünk!

P.É.: Ez bizony fel is értékelődhet, meg kell, hogy mondjam, hogy bár nem tagadom, hogy Ortutaynak köszönhetek bizonyos dolgokat, de hogy én az aspiránsa voltam, talán nem is tudta. (nevetés)

Cz.D.: Azért ez több mint egy tudománytörténeti pletyka.

P.É.: Dömötör Tekla volt az, aki Ortutay helyett anyáskodott egy kicsit.

Cz.D.: Értem. Amikor a Néprajzi Kutatóintézetben kutatóként dolgoztál, mi volt igazán emlékezetes számodra? Jelenleg, retrospektíve, mi a legemlékezetesebb projekted?

P.É.: Hát ott kezdődött el tulajdonképpen a boszorkányságkutatás. Akkor lassan-lassan elkezdtem a kutatásaimat intenzívebben végezni, és tulajdonképpen ez volt az első, ami igazán visszakapcsolt, vagy bekapcsolt a tudományos életbe. Mikor kezdődött? Úgy a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején?

Cz.D.: A hivatalos adatolás szerint ’85-ben állt össze az a munkacsoport, amely projektszerűen kezdte el ezt így kivitelezni.

P.É.: Na hát akkor jobban tudod, mint én, akkor ’85-ben. Igen, mert az első konferenciánk az ’88-ben volt, azt hiszem.³⁵ Azért a kutatás már előbb megkezdődött; ez úgy volt, hogy Klaniczay Gábor³⁶ elkezdett nyüzsögni, ő mint lelkes ifjú hozta Párizsból a történeti antropológia legújabb kutatási eredményeit, nem beszélve arról, hogy kitűnő kutató és nagyon jó szervező is, és akkor itten rögtön próbálta szervezni a tudományos életet olyan módon, hogy a történészeket és néprajzosokat megpróbálta összehozni a történeti antropológia jegyében. Hát ez telitalálat volt akkor részéről. És akkor üléssorozatokat is szervezett, emlékszem még Paládi-Kovács Attilával³⁷ is előadatta a kocsi és a szekér 17. századi történetét (vagy valami ilyesmit) a történészeknél, szóval próbálta…

Cz.D.: Közelíteni a két diszciplínát.

P.É.: Igen, igen.

Cz.D.: Ez egy gyümölcsöző kapcsolatnak bizonyult.

P.É.: Hogyne! Én nagyon sokat köszönhetek Klaniczaynak, és az az érdekes, hogy ugyanakkor kezdtük el… Annyira előttem van, ahogy – Diószegi volt akkor az osztályvezetőnk még, vagy már Manga? – magyarázom Diószeginek, akivel én a legkomolyabb munkakapcsolatban voltam, és akivel a kutatási problémákat megbeszéltem, magyarázom, hogy itt van ez a fantasztikus boszorkányperanyag, és hogy egyszerűen az egész 17–18. századi magyar néphitet meg lehetne belőle írni, hát miért nem csinálunk ebből valamit. Addig-addig, míg tényleg elkezdtem csinálni valamit, elkezdtem kartonokat gyártani az egyes boszorkányalakokról, a hozzájuk fűződő hiedelmekről, meg olvasni az akkoriban éppen hatalmasra duzzadó európai szakirodalmat. Emlékszem, hogy Diószegi nagyon lelkes volt, hogy ez milyen jó lesz. Hát aztán ezt úgy lassan csinálgattam, a régi kedves témáim: a táltos és egyéb ősvallástémák, lidérchiedelmek, halottkultusz, a természetfeletti kommunikáció mellett. S akkor a ’80-as évek elején egyszerre megjelent Klaniczay Gábor ugyanezzel, és hogy miért nem dolgozzuk fel együtt a boszorkánypereket. Mondtam, hogy nagyszerű, pont ezt akarjuk!

Cz.D.: Akkor, így indult.

P.É.: Igen, így kezdődött. És akkor volt egy pár ember még az Intézetben, aki ehhez csatlakozott: Benedek Kati,³⁸ Varga Ildikó, eleinte Istvánovits Márton³⁹ is, azután jött Kristóf Ildikó,⁴⁰ és már a pécsi egyetemen végzettek közül Tóth G. Péter,⁴¹ Kis-Halas Judit,⁴² majd Kolozsvárról Komáromi Tünde⁴³ csatlakozott. Volt egy szociológus lány, meg történészek, akik nem tőlünk jöttek oda, például Krász Lilla⁴⁴ is ott volt néha, de aztán ők lemorzsolódtak.

Cz.D.: A mag, az maradt.

P.É.: A mag az maradt. Kristóf Ildikó, mint történész kezdte el ezt, és bár ő néprajzot is végzett, de akkor még történésznek érezte magát, és ezzel lendült át valahogy a néprajzba.

Cz.D.: Akkor mindennek olyan lendülete volt, hogy kinevelt utána egy generációt is.

P.É.: Igen, ez egy borzasztó jó dolog volt, mert én nagyon szerettem együtt dolgozni emberekkel, közösen dolgozni, és mindig szerveztem valamit, hogy együtt dolgozhassunk, mert ez borzasztó gyümölcsöző tud lenni. Nagyon fontos, hogy az ember a kutatásait folyamatosan meg tudja beszélni, és hogy a kutatási eredményeink egymás kutatásait erősítik, és hogy egyáltalán valaki elolvassa, amit írunk, és hogy valakivel megvitassuk, szóval ez borzasztó fontos. Ebben a csoportban mindig voltak ilyen emberek, voltak olyan időszakok, hogy hetenként találkoztunk.⁴⁵

Cz.D.: Ezek műhelytalálkozóként működtek, munkamegbeszélések voltak?

P.É.: Igen, igen. Mert tulajdonképpen olyan részletesen akartuk az egész peranyagot feldolgozni, hogy minden adatot, minden szöveg minden betűjét számon tartsuk. Kidolgoztunk egy kódrendszert, és annak segítségével elkezdtük nagyon komolyan feldolgozni, aztán rájöttünk, hogy ennyire részletesen nem megy. Úgyhogy ez abbamaradt, de ennek a nyomai megvannak a Demonológia és boszorkányság kötetünkben, ezt a rendszert ott a végén közöltük.⁴⁶ De mire ezt a rendszert kidolgoztuk, tulajdonképpen áttanulmányoztuk az egész magyarországi boszorkányperanyagot.

Cz.D.: Ez publikálásra is került, forráskiadásokkal.

P.É.: Mert onnan vettük a példákat. Szóval ahhoz, hogy létrehozzunk egy jó kérdőívet, az adatoknak egy jelentős százalékát be kellett dolgozni előre, és ez történt meg ebben a munkaközösségben. Úgyhogy én nagyon-nagyon jól ismerem a peranyagnak, legalábbis azt a részét, ami addig publikálva volt, és ez borzasztó sokat jelent. Ugyanilyen sokat jelent, hogy a Néphit Archívum anyagát is jól ismerem, amit úgy hoztunk össze és rendeztünk darabonként, és jelenleg vagy 150 000 adat van benne. Az borzasztó jó, hogy ha az ember egy ilyen nagy anyagon átrágja magát, és valahogy a fejébe kerül egyfajta rendszer.

Cz.D.: Ha jól értem, úgy érzed, ez más összefüggésbe rendezte az adatokat, mintha csak szeleteiben ismered?

P.É.: Hát ez nagyon érdekes kérdés, a Néphit Archívum anyaga esetében nem. Ott szeleteiben ismered meg az anyagot, de az is nagyon hasznos anyagismeret. Az, hogy én kijelöltem magamnak résztémákat kutatásra, oda vezetett, hogy feldarabolódott az egész, nem láttam összefüggésében a dolgokat, illetve „archivális összefüggésében”: egy kutatói rendszerben láttam őket, és éppen ez vezetett oda, hogy rájöttem, hogy muszáj terepmunkát csinálni, mert én nem tudom megírni a boszorkányt, vagy a táltost, ha nem nézem meg működésének közegében. Na most, viszont a boszorkányperek anyagában egy másféle közegben voltak az adatok. Ez nem a 17. századi néphitnek a közege, hanem a 17. századi boszorkánypereknek a közege, a bírósági eljárásoknak a közege. Abból azt tudod meg, hogy mi volt a szerepe egy hiedelemadatnak a bírósági eljárás során. A perben. Ez egy egészen más kontextus. Ezt is lehet kutatni, de ebből nem tudod közvetlenül rekonstruálni a 17. századi néphitet. Viszont a 20. századit se tudod, meg semmit se tudsz, ha darabonként nézed ezeket az adatokat. Más lesz, ha elmész terepre, mentem is, akkor már tanítottam. Mentem a diákokkal Csíkba, aztán Gyimesbe, és Zagyvarékasra is elmentünk egyik nyáron, hogy megnézzük, negyven évvel később mi van Zagyvarékason. Megdöbbentő élmény volt: ugyanaz volt.

Cz.D.: Ugyanaz volt negyven év után is?

P.É.: Nem változott semmi, én úgy tapasztaltam. De hát nem volt ez egy nagyon nagy szabású kutatás, tovább kellett volna kutatni, de akkor nem volt módom. Mindenesetre én megdöbbenve láttam, hogy ’62-ben úgy éreztem, hogy az utolsó percben vagyok ott, mert még emlékeznek ilyen-olyan boszorkányra, meg egy pár erre-arra, még tudnak néhány ráolvasást, hát negyven év múlva ez körülbelül ugyanúgy nézett ki: még emlékeztek egy pár boszorkányra…

Cz.D.: Csíkba, amikor terepmunkát végeztél, akkor a pécsi diákokat is vitted magaddal, ugye?

P.É.: Igen, igen.

Cz.D.: Az oktatói pályád Pécsett kezdődött, vagy már korábban?

P.É.: Itt is volt kurzusom, kétszer egy-egy félév.⁴⁷ Majd Szegeden, amikor meghalt Ferenczi Imre,⁴⁸ ott volt Bellon Tibor,⁴⁹ hogy létrehozzon egy néprajz tanszéket. És akkor kellett valakinek folklórt tanítani, és így két félévig én tartottam néphit meg népszokás órákat. És ezután történt az, hogy szerették volna, ha ott én pályázom meg a tanszékvezetői pályázatot, ami meg is történt, de nem kaptam meg, mert aztán a szegediek egy része helyi embert akart inkább. Úgyhogy tulajdonképpen Péccsel kezdődött a tanárságom. Akkor Andrásfalvy Bertalan⁵⁰ belekerült a politikai életbe, és sikerült neki kiharcolnia egy pécsi néprajz tanszéket. Gyakorlatilag ő alapította, de aztán oktatási miniszter lett, így akkor, ’91-től, átmenetileg Filep Antal⁵¹ lett megbízott tanszékvezető, és ő próbálta összeszedni az embereket, akik Pécsett tanítsanak, így kerültünk oda. Nagy Ilona⁵² volt az első, közben volt két helyi ember is: Oláh Gyula és Dobó Márta, meg Borsányi László⁵³ tanított valami antropológiát… 92-ben kerültem oda, ugyanakkor Vargyas Gábor⁵⁴ is, közben vendégként többször előadott Sárkány Mihály,⁵⁵ Szemerkényi Ágnes⁵⁶ és mások, majd miután Andrásfalvy visszatért az egyetemre és egy cikluson át vezette a tanszéket, jött Kisbán Eszter tanszékvezetőnek. Őutána Vargyas Gábor vette át a vezetést. A többiek, a mai garnitúra már a legkiválóbb pécsi tanítványainkból kerültek ki; tanszékvezetőnk, Nagy Zoltán,⁵⁷ vagy a még fiatalabbak: Farkas Judit,⁵⁸ Hesz Ágnes,⁵⁹ Máté Gábor.⁶⁰ Kuti Klára⁶¹ kivétel ez alól, ő Kisbán Eszter hívására Pestről költözött Pécsre.⁶²

Cz.D.: Intézményalapítás, intézményszervezés, azon belül oktatás. Pécsi tanárként gondolkodsz magadról?

P.É.: Hát igen, hogyne, persze!

Cz. D.: A pécsi néprajzoktatás ’90-től indult?

P.É.: Igen, én a második évtől vagyok ott, és ez is olyan volt, hogy nagy dolog volt létrehozni egy tanszéket, ez tényleg nagy dolog volt, ahogy ott hárman-négyen megcsináltuk ezt.

Cz.D.: Úgy tűnik, ez a semmiből valamit létrehozni, illetve a mobilitásod, kutatóként, tanárként is, az ingázás, meghatározza az életedet.

P.É.: Hát igen, ez az ingázás nem volt éppen egy leányálom. De hát…

Cz.D.: Mondtad, hogy Szegedre is leutaztál, az ottani tanítás is ezt implikálta, Pécsre is leutazol ezt magam is tapasztalom, sok-sok könyvvel a bőröndödben.

P.É.: Hát ezt sokan csinálták, a pécsi egyetemre eleinte mindenki lejárt, nem csak a néprajz szakra, mert sok bölcsész tanszék alakult abban az időben.

Cz.D.: Van kedvenc kurzusod, kedvenc előadástematikád, olyan, amit a legszívesebben osztasz meg a hallgatókkal?

P.É.: Hát most már nem nagyon tanítok, keveset tanítok.

Cz.D.: Tavaly még hallgattam előadásodat.

P.É.: Kedvenc kurzusom talán az úgynevezett Mágikus és vallásos népköltészet volt, ezt nagyon szerettem. Ráolvasások, rítusénekek, archaikus imák…

Cz.D.: A fiatalok kedvéért összeírtam a kurzusaidat: Magyar néphit, Magyar népszoká-sok, Rítus, ünnep, népszokás; Vallásetnológiai alapfogalmak Európában, Rítus és ünnep Európában, Archaikus vallási technikák, Szakrális kommunikáció, Boszorkányság, boszorkányüldözés Európában, Európai hiedelemrendszerek, Európai mitológiák és modern néphit – ezt még mindig Te tanítod Éva, és még nem fejeztük be, a felénél tartunk – Közép-Kelet-Európa népeinek hiedelemrendszerei, Vallásos és mágikus műfajok (ráolvasás, ima, rítusének) – ez a kedvenc mint kiderült –, Népi vallás: katolikusok, Népi vallás: protestánsok, Kegyhely, csoda, látomás; Terepmunka (vallás, néphit). Igen, terepmunka. Erre egy picit visszatérhetnénk. Mondtad, hogy Gyimes, Csíki-medence és diákok. Most derült ki az interjú előtt, hogy nemrég tértél vissza a Gyimesekből, és most nem terepmunka miatt voltál. Ki-derült, hogy tervezni is tudsz, megomlott faépületeket helyrehozni, az is kiderült, hogy kedvenc néprajzosom nem is néprajzkutatónak szánta önmagát. Éva kedves, mesélnél egy kicsit a gyimesi gyűjtőutakról, a pécsi diákokkal közösen kivitelezett, évek óta tartó kutatásokról?

P.É.: Amikor Csíkban gyűjtöttünk, akkor határoztuk el, hogy legközelebb Gyimesbe megyünk, aztán ebből Zagyvarékas lett, de azután csak megmaradt a gyimesi terep is. Csíkban állandóan azt hallottam, hogy: „Ó mi nem vagyunk babonásak, ó, mi ezt nem tudjuk. Ó, arra fent, a hegyen túl, a Gyimesekben, ott vannak a babonák, ott vannak a lidércek, ott vannak a boszorkányok.” Mindent oda utaltak át.

Cz.D.: Így kerültetek Csíkkarcfalváról és Csíkjenőfalváról a Gyimesekbe?

P.É.: Hát már csak ezért is muszáj volt odamenni, de különben is, nekem van egy gyengém… Én tudom, hogy ez nem egészen helyes így, mert ugye a mai hiedelmeket a mai kontextusukban kell kutatni, mai helyzetet kell vizsgálni, és nem az archaikumokat kell keresni, de én bizony azokat szeretem keresni. Nekem az a legérdekesebb, és ezért próbáltam olyan helyre menni kutatni, ahol még istenigazában megtalálom a régi, archaikus hiedelemrendszert. Persze értek csalódások e tekintetben, mert nem is olyan archaikus az, meg nem is olyan régi, meg nem is lehet már megtalálni… De azért még mindig jobban szeretek olyan helyen gyűjteni, ahol még megvannakezek a hiedelmek, mert azért engem legjobban ez érdekel.

Cz.D.: Tehát, az írott források mellett, az élő néphit hoz izgalomba.

P.É.: Az élő néphit érdekel, de ott sem igazán a modernkori változat, hanem próbálom, amíg lehet, a régit megtalálni, s én úgy gondolom, hogy amit most össze lehet ebből még gyűjteni, hiába töredékek, és hiába nem az eredeti kontextusukban vannak, kötelességünk összeszedni, mert ez valóban el fog múlni. Nem mondhatjuk azt, hogy minket csak a mai érdekel, mert a gyimesi archaikus néphit abszolút nem volt összegyűjtve. És látom a változást, látom, hogy amit Csíkban gyűjtöttünk, még mennyivel teljesebb anyag volt, mint amit most Gyimesben tudunk gyűjteni. Szóval most tényleg nagyon gyorsan tűnik el minden.

Cz.D.: A gyimesi gyűjtésekből könyvek, tanulmánykötetek születtek. A fiatal generáció, azok akiket kineveltél, ezt a témát mennyire vélik kiemelt fontosságúnak szerinted?

P.É.: Milyen témára gondolsz?

Cz.D.: A néphitre, a magyar néphitre, az archaikumokra gondolok.

P.É.: Az archaikumok olyan nagyon senkit nem érdekelnek rajtam kívül. Én Európában elég sok helyen megfordultam, és hát a néphitkutatás mint olyan, abszolút ki is ment a divatból, mármint Nyugat-, Észak- és Közép-Európában. Kutatják történészek a történeti antropológia kereteiben, szlavisták, germanisták, valláskutatók, de néprajzkutatók nem. A peremterületeken, Írországban vagy Skóciában, Kelet-Európában és a Balkánon még kutatják az úgynevezett archaikus néphitet is, de sokszor eltorzítva, az ősi mitológiák keresésének jegyében. Magyarországon, ugyanúgy, ahogy Európa nagy részén, ez mint önálló diszciplína kiment a divatból. Na most már én sem kívánom a hallgatóimtól, hogy a „klasszikus” néphitkutatást műveljék, hiszen a tanításban is megpróbáltam vallásetnológiai keretekbe helyezni a magyar és európai hiedelmeket és szokásokat. Ami azonban engem illet, néphit témáim, mint kutatási témák azért számomra léteznek. Én most Gyimesközéplok vallási életének néhány fejezetét akarom megírni, nem a „klasszikus néphit” kutatási hagyományait követve, hanem az európai vallásetnológia fogalomrendszerében, de emellett azért, vagy ebben azért az archaikus hiedelmeket is kutatom, és erre vagyok legkíváncsibb. Mert tulajdonképpen – ahogy mondtam az elején – nem igazán volt ez kikutatva, szóval a magyar néphitkutatás nagyon gyenge dolog volt. Alig van valami komoly eredménye, azt kell hogy mondjam. Még rengeteg problémának a megoldása hátra van.

Bármihez nyúlok, kiderül, hogy másképp van, mint ahogy a kutatás képzelte, vagy ahogy megírták. Minden másképp van. Egy kicsit alaposabban utána kell nézni, s nem azt mondom, hogy egy-egy kutató bizonyos dolgokra nem érzett rá, nem járt helyes nyomon, de az bizonyos, hogy nem fordult elő, hogy bármit a maga teljességében kikutattak, vagy megvizsgáltak volna, történeti kontextusában, és ami ezzel jár, európai összefüggéseiben. Nem tudsz olyan témát mondani, ami rendesen fel van dolgozva.

Cz.D.: A tavalyi, Hungarológiai Kongresszuson⁶³ hallott előadásodban, kritikusan álltál hozzá, felülírtad. Átgondolod, újra visszamész a forrásokhoz, és a pécsi dolgozószobádban is láttam a cédulaanyagot, hogy visszamész tényleg a cédularendszerig, milyen adat is szerepel ott, mi az, ami elkerülte esetleg a kutatás figyelmét.

P.É.: Igen.

Bárth Dániel [B.D.]: Nagy út ez az 50 év, ami ’58-tól a 2010-es évekig lezajlott, ennek melyek a főbb stádiumai a Tanárnő személyes tudományos fejlődésében, épp a Diószegi-kritika főbb sarokpontjai?

P.É.: Ami az utóbbit illeti: véleményem szerint Diószegi túl sok előfeltevéssel dolgozott, és nem azt vizsgálta, hogy mi volt (vagy mi lehetett) a honfoglalás korában, hanem a feltételezett ősmagyar samanizmushoz kereste a bizonyítékokat. Feltételezte, hogy a mai táltoshiedelmek, sőt, a regösének, vagy a halottlátó extázisa, és sok más, egészen más kontextusba tartozó jelenség az ősmagyar sámán hagyatékai, illetve ezekből a modernkori jelenségekből rekonstruálható egy koherens honfoglaláskori, samanisztikus világkép és vallás. Bizonyos hiányos pontokon egészen funkcióidegen jelenségeket is bevont a rekonstrukcióba, így egy inkoherens, diszfunkcionális mozaik jött létre. Ami a magam idevágó kutatásait illeti, azok igen lassan indultak. Ahogy mondtam, én bizonyos néphit témákat szerettem volna tanulmányozni, és ezek között volt a táltoshit is, ami körülbelül egybevág azzal, hogy az ősvallás rekonstruálása engem is nagyon izgatott. De ez félre volt téve, de végig ott lappangott a mélyben a mediátori rendszerek, a samanizmus és az ősvallás iránti érdeklődés is. Gyűjtöttem a táltosra vonatkozó adatokat ugyanúgy, mint ahogy egyéb hiedelemtémákhoz adatokat. Kezdtem járni a Balkánra, akadémiai csereegyezmények keretében, egy nyertes Soros-pályázat keretében fordíttattam szerb, bolgár, román, ukrán hiedelemgyűjtemények anyagait, írtam is néhány cikket ezekben a témákban. De mindezt csak lassan, mert a ráolvasás-kutatást kellett csinálni, ami egy egészen más jellegű dolog volt, meg kellett írni a disszertációt, meg a Magyar Néprajzba az összefoglalást. A ráolvasás összeurópai műfaj – az egyházi benedikciók miatt –, szóval itt nagy szükség volt összeurópai anyagismeretre, kitekintésre és az európai kutatás trendjeiben való elhelyezkedésre. Sok munkát fektettem bele, de aztán sajnos abbahagytam, mert jött közben a boszorkányságkutatás és ez mindent elsöpört. Most kezdem újra ezeket a ráolvasás témákat. Létesült ez a nemzetközi ráolvasáskutató-network, a Charm, charmers and charming,⁶⁴ és ők évente vagy kétévente tartanak egy konferenciát, ide kénytelen az ember minden évben írni valamit, tehát most kicsit visszakapcsolódom ebbe is. Pécsett is szerveztünk konferenciát 2006-ban (ott alapítottuk meg a network-öt), most van sajtó alatt a CEU Pressnél az angolokkal szerkesztett pécsi konferenciakötetünk.⁶⁵ A 80-as években azonban ez a kutatás sajnos abbamaradt, mert jött a bo-szorkánykutatás, ami mindent elsöpört. Szervezni kellett a feltáratlan peranyag feltárását, publikálását, főleg az eddig nagyon hiányzó, most már a határon túli levéltárakban is kutatható területekről. Ami pedig a személyes kutatásaimat illeti: jöttek a módszertani problémák, egy ilyen hatalmas történeti adatbázist hogyan lehet feldolgozni, és mi mindent lehet ebből kihozni. Hát itt is természetesen elsősorban a vallás, mentalitás, hiedelmek érdekeltek. És úgy képzeltem, hogy valahogy megpróbálok rekonstruálni bizonyos dolgokat a 17–18. századi vallási életből, hiedelemrendszerekből…

B.D.: Ez a nagydoktori, ami a mediátori rendszerekről szól⁶⁶ s akkor itt a táltos-ügy…

P.É.: Igen, s akkor a hiedelemkutatásaim, az ősvallás kérdései is mintegy ebbe olvadtak be: a táltoshit illetve ősvallás iránti, még Diószegi inspirálta érdeklődésem európai érdeklődéssé vált – némileg Carlo Ginzburg európai samanizmuskoncepciójának hatására is⁶⁷ – és a boszorkányperanyagban kerestem a mediátori rendszereket, többek között a 18. századi táltosperek vizsgálatával. A mediátori rendszerekről szóló könyvem gerincét is az képezi, összetalálkozott a két fő kutatási vonalam. A tündérről írt összehasonlító közép-kelet-európai elemzésemet is mintegy a boszorkányság kutatásának kereteibe, problematikájába helyeztem, ami nem véletlen, mert azt lehet mondani, hogy a boszorkányhit Közép-Európa boszorkányüldözéses területein az újkorban lett uralkodó hiedelemrendszerré, és bekebelezett sok egyebet, a tündérhitet is, legalábbis a horvátoknál, szlovéneknél, magyaroknál így történt.⁶⁸ Közben azért bejártam a Balkánt, és rájöttem, hogy nekem az európai néphitanyagot és a kutatásokat is meg kell ismerni ahhoz, hogy ezeket a kedvenc néphit témáimat valahogy normálisan tudjam kutatni, amik kapcsán mondom, úgy látom, hogy semmi sincs megoldva. És odamentem, ahol még volt néphitkutatás, vagy ahol még sejtettem fontos anyagokat. És meg is találtam ezeket és a kutatókat is. Elsősorban itt, Közép-Kelet-Európában, szóval a Balkánon, tőlünk keletre, meg délre. Jártam szlovákokhoz, csehekhez meg lengyelekhez is, de ami számunkra kulcsfontosságú anyag, az inkább a Balkánon van, bár a német, az osztrák-német anyagot is próbáltam meg-ismerni, sikerült is nagyon sokat összeszednem és áttanulmányoznom. Emlékszem is, hogy egyszer Münchenben Klaus Roth,⁶⁹ aki akkor ott már tanszékvezető volt, megkérdez-te, hogy mit akarok én ezekkel a 19. századi vén salabakterekkel? Mert ott ezeket a német mondagyűjteményeket, amikből rengeteg volt a 19. század elején, másolgattam magamnak. Hogy az mind fasiszta mű, mind elavult. Hát mondom, azért álljon meg a menet, nekem meg kell ezt az anyagot ismernem. De hogy az az anyag nem hiteles. Ez persze igaz, de mit csináljunk ha a dolgok természeténél fogva nincs hiteles anyagunk a 19. századból. Azzal együtt azért összeszedtem ezt az anyagot, de a számunkra valóban kulcsfontosságú anyagok inkább a Balkánon vannak, szóval nem a német nyelvterület irányában. Egy másik fontos lépés volt számomra az új gyűjtések megismerése az addig a kutatástól elzárt területekről, elsősorban Erdélyből. Olyan területekről is, ahol még elevenebb, még a hit és a rítusok kontextusában is tanulmányozható a hiedelemanyag. Az én régebbi gyűjtéseim színhelyein sokkal inkább holt szövegfolklór volt már. Csak azért is torz volt a kép a néphitkutatásban, mert nagyon kevéssé volt bekapcsolva az erdélyi anyag a kutatásba, hosszú ideig nem lehetett gyűjteni, szóval ez kimaradt. És ezek az új nagy erdélyi néphitgyűjtések, például Keszeg Vilmosé,⁷⁰ meg Csőgör Enikőé,⁷¹ illetve ezek a gyimesi meg moldvai gyűjtések, Takács György⁷² gyűjtései például, mindez fantasztikus mennyiségű új adatot hozott. Önmagában az, hogy a magyarság keleti területeiről is kellő mennyiségű anyagunk van, arányosabbá teszi a képet, és hozzásegít ismereteink és kérdéseink átstrukturálódásához. Az új anyag megismerése mellett döntő változást hozott az is, hogy terepre mentem, és mai kontextusában, egyáltalán kontextusában láthattam az anyagot, és ez is nagyon más képet mutat, mint amit elképzelt az ember, amikor szépen rendszerezte a magyar néphit mitikus lényeit az archívum anyagából. Szinte a katalógus alapján, a Bihari Anna⁷³ katalógusa alapján kérdezi Salamon Anikó⁷⁴ Gyimesben a szépasszonyt, és besorolja boszorkánynak,⁷⁵ hát ez nem megy így, muszáj megnézni, hogy hogy van ez igazából.

B.D.: Én is hallottam azt az előadást Kolozsváron, Voigt tanár úr elnökölt és utána közölte, hogy írjuk be a naptárunkba, hogy magyar samanizmus és rajzoljunk egy keresztet mellé.

Cz.D.: Igen, ez volt a gesztusa.

B.D.: Tanárnő tartott egy előadást Hogyan (ne) írjunk magyar mitológiát? címmel,⁷⁶ ami fent van az interneten is, az is nagyon tanulságos…

P.É.: Interneten?

B.D.: Az intézeti honlapon elérhető.⁷⁷

P.É.: Nem tudtam.

Tulajdonképpen mára a Tanárnő a legnagyobb mítoszromboló lett. Ezt hogy éli meg? Merthogy a társadalom nagy része továbbra is szereti a mítoszokat, és inkább Ipolyit és Diószegit olvassa, mint a Tanárnőt.

Bárth Dániel

P.É.: Hát Diószegit kell olvasni, én is elolvastatom a diákjaimmal. Hogy élem meg? Hát én nagyon szerettem és tiszteltem Diószegit, de nem mindenben értettem vele egyet már akkor sem, meg is mondtam, meg is sértődött, aztán azért ment tovább minden, hát ilyen az élet…Én miért mondjam ugyanazt, amit ő, ha másképp látom, hát ennyi. Nehezebb volt a feleségével, Morvay Judittal, aki nagyon jó barátom volt, és nehezemre esett őt akarva-akaratlanul megbántani ezekkel a kutatási kérdésekkel, amiket ő, feleség-szituációban persze nem foghatott fel pusztán kutatási kérdésnek.

Cz.D.: Kérdeztünk a muzeológustól, a kutatótól, az oktatótól, most kitérnék arra, hogy a tudomány-szervező, a tudományos életet valahogyan strukturáló szakember, kétévente nemzetközi konferenciát szervez hosszú évek óta. Ennek eredményét itt látjuk részben [az asztalon lévő kiadványokra mutat].⁷⁸ Mesélnél egy kicsit arról, hogy honnan pattant ki ez az ötlet, hogyan szerveződik? A témacsoportosítások, fogalmi megközelítések hogyan nyerik el végső formájukat?

P.É.: Én, ahogy mondtam, nagyon szerettem volna mindig, újra és újra próbáltam megszervezni, hogy legyen egy társaság, ahol megbeszéljük a kutatási problémáinkat, és hát volt ez a boszorkánykutató társaság, ami tulajdonképpen ma is létezik úgy, hogy fel-fellobban. A perek feltárása is – bár lassabban – folyik még, OTKA-kutatásunk kereteiben, kiegészülve más kora újkori források (prédikációk, látomások stb.) feltárásával. Most készítünk egy tanulmánykötetet, sőt kettőt. A legújabb kutatási eredményeinkről adunk számot az egyikben (Tóth G. Péter, Kristóf Ildikó, Klaniczay Gábor, Szacsvay Éva, Kis-Halas Judit, Komáromi Tünde, Bárth Dániel, Kiss András kolozsvári történész, és új emberek is, például Czégényi Dóra, Ilyefalvi Emese, illetve én magam). Ezt most ősszel adjuk be majd pályázatra, Klaniczay Gáborral közösen szerkesztjük, remélem, jövőre megjelenhet a pécsi tanszék Studia sorozatában. A másik kötetet angolul tervezzük, a Palgrave Kiadó Mágia és boszorkányság sorozatába: a magyar cikkek fordítása mellett ebben lennének olyan tanulmányok is, amelyeket kényes témájuk miatt nem jelentethetünk meg magyarul, például Hesz Ágnes ír bele cikket a gyimesi boszorkányság mai eseteiről. Amikor a Néphit és Népszokás Osztály vezetője lettem a Néprajzi Intézetben, úgy gondoltam, hogy a néphitkutatás nemcsak boszorkányságból áll, – más szinten és más érdeklődési körök számára is valahogy koordinálni kellene, jó lenne, ha időnként találkoznának azok az emberek, akik néphitet és népszokást kutatnak, hogy megbeszéljük problémáinkat. Így kezdődött. Írtam mindenfelé az embereknek, hogy javasoljanak kutatási témákat közös megbeszélésre. És akkor visszaírtak, és elkezdtünk havonta egyszer üléseket tartani az Intézetben. Eleinte nagyon sokan jöttek, aztán egyre kevesebben, de azért ez évekig ment. És ebből lett az, hogy akkor szervezzünk egy-egy nagyobb konferenciát is, és megkezdődtek a kétévenkénti vallásetnológiai konferenciák. Ezeket igyekeztünk interdiszciplinárissá tenni: történészeket, irodalmárokat is bevonni. A sorozatcím is ez lett: Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Majd kezdődött az, hogy jöttek a határontúliak is, eleinte csak így volt nemzetközi. De aztán kiderült, hogy vannak a közép-kelet-európai kutatók, illetve az a néhány észt, ír, portugál, angol stb. kutató, akik nagyon intenzív kapcsolatba kerültek velem, mindenféle javaslatok is hangzottak el különböző nemzetközi konferenciákon, hogy próbáljunk szervezni, és elkezdtek jönni ezekre a konferenciákra, s most már igénylik is, hogy legyen. És a tartui ISFNR konferencián megalakult ez a Belief Narrative Network⁷⁹ is, ők tavalyelőtt rendeztek Szentpétervárott konferenciát,⁸⁰ és ott mondták, hogy legközelebb, ha nálunk lesz ilyen vallásetnológiai konferencia, akkor őket is vonjuk be, szóval most ők is beszálltak, most már nagyon nemzetközi, nagyon sokan jelentkeztek külföldről a májusi, Test, lélek, szellemek és természetfeletti kommunikáció című konferenciára.

Cz.D.: Tehát akkor ez igazából egy speciális szakmai fórum.

P.É.: Igen, most már el is várják, hogy ez legyen, és izgulnak, hogy én most már öreg leszek és nem tudom majd szervezni, és akkor mi lesz. Szóval ennek tényleg nagyon örülök, mert az borzasztó jó, hogy összejönnek Európából azok az emberek, akiket ez a test-lélek probléma, ami most lesz napirenden, érdekel.

Cz.D.: Nem ez az egyetlen sorozatod, amit szerkesztesz, van ugye a Balassi Kiadónál⁸¹ és a L’Harmattan Kiadónál is.⁸²

P.É.: Hát a tanszéki évkönyvet igen, azt én kezdtem csinálni, most már átvette Vargyas Gábor, s akkor én közben ezt a Fontes… forráskiadvány-sorozatot⁸³ is szerkesztem. Azt gondolom, hogy nagyon fontos kiadni szöveganyagokat, hogy minél több forrás elérhető, olvasható és használható legyen. Nem tud az ember most már archívumról archívumra járni, és nem igazán van módja a kutatóknak arra, hogy mindenhol összeszedjék az anyagokat. És nagyon szeretném, ha ebben a sorozatban minél több dolog megjelenhetne, kora újkori forrásfeltárásokból is. Ez a látomáskutatás, ami itt vagy 30–40 éve folyik, és ami Küllős Imoláék⁸⁴ vallási néprajzi köteteivel kezdődött tulajdonképpen,⁸⁵ nagyon sok szöveganyagot eredményezett, feltárták, összeszedték, újra elővették, csak éppen nem adták ki. Még mindig van rengeteg, amit ki kellene ebből adni. És a jelenkori gyűjtésekből is a jó anyagokat igenis hozzáférhetővé kell tenni. Most ebben a következő egy nagyszerű kötet lesz, a korábban említett Takács György hárompataki gyűjtései: csíkszéki ráolvasások, egy 50 íves kötet, fantasztikus anyag. Részben kétnyelvű, nem is hinnéd, hogy Csíkba is mennyire bementek a román szövegek. Szóval a román szövegek is ott lesznek és a magyar fordításuk is. A Balassi Kiadónál most indul A magyar folklór szövegvilága sorozat, és ebben az elsőt, A hiedelemszövegeket – amit már darabonként adogatok a korrektornak – szerették volna a könyvhétre megjelentetni, de nem lettem vele készen idejében.⁸⁶ Emellett készül egy néphit összefoglalásom, a magyar néphitről egy új össze-foglalás, ami remélem jobb lesz, mint ami a Magyar Néprajzban van, és ahhoz készül – segédkönyvként, illusztrációs anyagként – ez a szöveggyűjtemény hiedelemszövegekkel, ami a magyar néphit anyagát viszonylag arányosan bemutatja. A következő lesz ebben a sorozatban egy új ráolvasásgyűjtemény, majdhogy-nem a régi rendszerben, ami a kétkötetesben megjelent, nem is tudom 30 vagy 40 éve…

Cz.D.: 1985–86-ban az MTA Könyvtárának kiadásában.

P.É.: Kibővítve az új gyűjtésekkel. Ugye hát rengeteg új anyag van, megint csak Székelyföldről, Moldvából, Gyimesből. Nem minden darab szöveg kerül bele, de minden szövegtípus.

Cz.D.: Akkor van, amire várnunk.

P.É.: És akkor Balatonyi Judit nevű tanítványom készít a halál/halottak szövegeiből egy válogatást, az lesz a következő majd ebben a sorozatban. Az azutáni kötete pedig talán a Magyarországi horvátok néphite Frankovics⁸⁷ gyűjtéséből, ha sikerül abból egy igazi jó, tudományos kiadványt csinálni; az is nagyon-nagyon jó anyag.

Cz.D.: Tehát indul egy sorozat, amelynek az első három kötete máris konkrétan itt körvonalazódik. És Te min dolgozol jelenleg? Hány tanulmány, hány monográfia, hány…?

P.É.: Én jelenleg? Hát ezt a szöveggyűjteményt kell most már perceken belül leadnom. És egy könyvet írok most, ami nagyon szerencsétlen módon először angolul jelenik meg, mivel sikerült nyerni fordítási pénzt pályázaton, mert a Palgrave Kiadó kért tőlem egy könyvet az ún. európai samanizmusról. És akkor úgy gondoltam, hogy úgyis ezt írom magyar változatban, csak hát az egy sokkal terjedelmesebb dolog. Azt hittem, hogy készen lesz, mire fordítási pénzt tudok szerezni erre, és akkor abból a hosszúból megírok egy rövidebb változatot, mert a Palgrave megszabta, hogy huszonkét íves legyen a kötet. És hát a magyar kötet, az körülbelül hatvan ív. Ezek után nem lettem készen még azzal, de már az angol verziót kell csinálni, mert azt jövőre akarják megjelentetni, úgyhogy most félbehagytam a hosszú írását és készítem a rövid változatot, és darabonként viszi a fordító, őszre befejezem, és azután lesz készen a magyar. Szóval ez most a fő munkám tulajdonképpen. Csak hát egy kicsit kínos, hogy két, egy hosszú meg egy rövid verzióban kell párhuzamosan ugyanarról írni.

Cz.D.: És most készülsz a májusi konferenciára.

P.É.: Hát arra készülök…

Cz.D.: Nemrég adtál le egy ERC pályázatot,⁸⁸ tíz szakember beemelésével, Gyimesből tértél vissza, ahol megtervezted az új szoba-konyhát és invesztáltál bele…

B.D.: Van néhány unoka is…

Cz.D.: Igen, van néhány unoka is. Éva kedves, nekem már csak egyetlen kérdésem van. Megüzenhetem a ISFNR-nek, hogy ne aggódjon? Illetve; elárulnád, hogy mikor szoktál aludni?

P.É.: Hát az alvással problémák vannak, mert rossz, nagyon rossz alvó vagyok, úgyhogy ez sajnos egy kicsit össze-vissza megy, mert amikor tudok, akkor alszom, ha nem tudok, nem alszom, s akkor valahogy pótolni kell. Úgyhogy ezt ne kérdezd, ez egy zűrös ügy.

Cz.D.: Nagyon-nagyon szépen köszönöm, a magam részéről több kérdéssel nem fárasztanálak, a jelenlévőket kérném meg, hogy akkor használják ki ezt a lehetőséget, hogy itt van Pócs Éva közöttünk, és kérdezzenek bátran tőle.

Szakál Anna [Sz.A.]: Milyen indíttatást hozott otthonról, hogyan döntötte el a Tanárnő azt, hogy néprajzos, majd azt, hogy néphitkutató lesz?

P.É.: Családomból leginkább a természettudományok és a zene iránti érdeklődést örököltem (édesapám református pap volt, édesanyám fizikatanár), bár dédapám, Kozma Ferenc, székelykeresztúri tanárként a Székelyföld mitikus lényeiről írta akadémiai székfoglalóját (ez az egyik első komolyabb hiedelemközlés Erdélyből), és első néprajzi gyűjtésemre, a Pajtás újságban hirdetett úttörőpályázat keretében, 13 éves koromban, édesanyám biztatott, egy őrségi papné barátnőjéhez küldött el nyaralni egyik bátyámmal együtt. Meg is nyertem őrségi gyűjtésemmel a pályázatot, de ez a gyűjtés inkább rajzaimmal volt tele, bár bátyámmal közösen gyűjtött népdal és szólások is vannak benne. Diákkoromban rajzoltam, zongoráztam, és olyan pályát terveztem magamnak, ahol ezt a két hajlamomat összekapcsolhatom: egy időben például operai díszlettervező szerettem volna lenni. Aztán a népzene szeretete (és Gönyey Sándor, aki édesapám jó barátja volt) juttatott nyári munkára a Néprajzi Múzeum népzenei osztályára. Itt beleltározatlan népdalokhoz írtam támlapokat csekély pénzért, és innen aztán már a bölcsészkarra vitt az út. Féltem, hogy nem tudok úgy zongorázni, hogy zenetudomány szakra bejuthassak a Zeneakadémiára, de ott, a múzeumi munka során rájöttem, hogy népzenét kutatni a néprajz keretein belül is lehet. Olvastam Kodály buzdítását A magyar népzenében,⁸⁹ hogy egy-egy falu népdal-monográfiáját kellene megírni: ez volt a vágyam, mikor kezdtem az egyetemet, nem tudtam akkor még, hogy egy nálam sokkal illetékesebb, Vargyas Lajos már elvégezte ezt a feladatot. Azonban a néprajz szakra bekerülni sem volt olyan egyszerű; mint papgyereket két évig nem vettek fel. Vendéghallgató lettem ezekre az évekre, azután ebből egyet – Ortutay Gyula akkori rektor jóvoltából – beszámítottak. Közben próbáltam a Zeneakadémiára is átjárni vendéghallgatónak, de már akkor elkapott a néphitkutatás szele, ahogy említettem, elsősorban Vajda László személye révén. A tanárok közül Tálasi Istvánt kell még megemlítenem, aki támogatott abban is, hogy néphitkutató legyek, ő javasolta szakdolgozati témámat az ő táplálkozáskutatásainak határterületéről. Jó társaság járt akkor az egyetemre, az én két évfolyamom ma is ismert tagjai közül említhetem Csalog Zsolton kívül Kisbán Esztert, Filep Antalt, Györgyi Erzsébetet, Kiss Máriát.

Deáky Zita [D.Z.]: Én csupán meg szeretném köszönni, hogy itt lehettem ezen a beszélgetésen, hogy hallhattam Pócs Évát, hogy ismerhetem őt, és őszintén sajnálom, hogy nem lehetett tanárom Budapesten, mert lenyűgöző, amit tanárként, kutatóként, emberként képvisel. Megmondom őszintén, nem tudtam, hogy ennyi gyermeket szültél. És ahogy mondtad, te igenis a gyerekeid felé voltál elsődlegesen jelen, főleg, amikor kicsik voltak. Ez nagyon fontos ebben a körben. Úgy-hogy nagyon köszönöm, nagyon örülök, hogy eljöttem.

P.É.: Köszönöm, bár úgy érzem, nem érdemlek ilyen szép szavakat, de azért nagyon köszönöm. De amit most a végén mondtál: azért a legfontosabbak a gyerekek, ez így van, ez így van.

Bele kell törődni, hogy egy nőnek 15 év gyakorlatilag kimarad az életéből, vagyis az ún. tudományos karrierjéből. Hát én csináltam mindenfélét, de az intenzív kutatásból kimaradt és kész, és akkor utána csináltam, amit tudtam. Nem kell, nem kell a férfiakkal versenyezni, a nőknek ez a legfontosabb. Ennyi. Hát akkor is megtehetem, utána is, amit tudok, amit meg nem tudok, azt nem teszem meg.

Cz.D.: Azt hiszem különben, hogy számomra a legdöbbenetesebb, hogy több mint 20 nyugati egyetemen voltál vendégelőadó. Tanárként Pócs Éva professzorasszonyt Kolozsvár is megkapta, Tartu is, Ljubljana, London is.

P.É.: Azért itt helyesbítenem kell, nem kurzusokat tartottam én annyi egyetemen, hanem előadásokat.

Cz.D.: Tudásmegosztás volt. Az, hogy Kolozsváron olyan felértékelt helyzetben lehettünk, hogy egy héten keresztül tömbösítve egy féléves kurzust hallgathattunk, tudom, hogy nem mindenkinek adatott meg, és nagyon ritkán kerül ilyesmire sor. Viszont az ösztöndíjakat, amelyeket megpályáztál, figyeltem, hogy azokkal párhuzamosan előadást is tartottál, és ezeken az egyetemeken nem véletlenül fordultál meg.

Muntagné Tabajdi Zsuzsanna: Én a Tanárnőnek a külföldi, főképp az európai kapcsolataira szeretnék rákérdezni, hogy ezek hogyan indultak, és mely központok, vagy mely országok felé irányultak? És ezeket hogyan lehet ilyen hosszútávon fenntartani?

P.É.: A kapcsolatok? Hát ez témától függ, ahogy mondtam a hiedelemkutatással elsősorban a Balkán felé, azonkívül Írország,Észtország, Finnország felé kerestem a kapcsolatokat, majd Spanyolország, Portugália felé. Ott, ahol hiedelemkutatás, és ahol ösztöndíj-lehetőség volt. Például Finnországba lehetett ösztöndíjat kapni. Itália sajnálatosan kimaradt, pedig fontos lett volna. A ráolvasásokkal egyetlen lehetőség volt: Kelet-Berlin. És akkor oda mentem. A boszorkányságkutatással kapcsolatban Ausztriával voltak komoly kapcsolataink, a bécsi egyetem, az Institut für Österreichische Geschichtsforschung, és a francia egyetemekkel, Franciaországban voltak boszorkánykutatók, és Angliában szintén: Yorkban, Londonban, Manchesterben. Ezek a kapcsolatok (elsősorban a boszorkányság-kutatás esetében) tulajdonképpen konferenciákon alakultak ki. Ausztriával volt egy közös projektünk is, az Aktion Österreich–Ungarn keretében. Ennek segítségével lehetett közös kutatást végezni osztrák levéltárosokkal, esetünkben magyar és osztrák boszorkányperekkel kapcsolatban. És ez abból adódott, hogy az első nemzetközi konferenciánkra,⁹⁰ amit a boszorkányság ügyében szerveztünk Klaniczay Gáborral közösen, ugye hívtuk azokat a történészeket, akikről tudtuk, hogy boszorkányperekkel foglalkoznak, és így került Ausztriából ide Heide Dienst⁹¹ és Harald Prickler,⁹² utóbbi az eisenstadti levéltár főigazgatója volt, előbbi pedig egy időben tanszékvezető Bécsben. Bordeaux-ban volt egy konferencia – talán ez volt az első nemzetközi konferencia, amin részt vettem (boszorkányperkutatással kapcsolatos) – és ott mutattuk be azt a kódrendszert, amit korábban emlegettem, és ami aztántúl részletesnek bizonyult, de akkor mindenki elámult, hogy mit csinálunk mi. Aztán Ljubljana, Zágráb, Belgrád, Szófia, majd később Bukarest említhető. Úgyhogy elég intenzíven folynak a kutatások, és a kapcsolatok is elég intenzívek, aki majd eljön erre a pécsi konferenciára, az találkozhat ezekkel a ljubljanai, zágrábi, szófiai meg bukaresti, és persze kolozsvári kutatókkal. És Ülo Valkkal⁹³ Tartuból, akivel nagyon jó kutatási kapcsolatunk van, illetve közös néphitkutatási projektünk is volt vele közösen. Korábban pedig a finnek-kel voltak közös találkozók, tanácskozások, amiket még Voigt Vilmos szervezett, azokon is alakultak a néphitkutatás terén kapcsolatok. Anna-Leena Siikalával,⁹⁴ majd most később a fiatalabbakkal. Különben nem tudom Zita, te ismered-e Marja-Liisa Keinänennek⁹⁵ a karéliai szülésről írt kötetét, na vele is valamilyen konferencián ismerkedtünk meg. Hollandiában egy etnomedicina-konferencián találkoztam Willem de Blécourt-ral, a ritka nyugat-európai folklór- illetve hiedelemkutatók egyikével; ő most a Belief Narrative Network egyik szervezője. Igen jelentős volt a londoni Warburg Intézetben való két hosszabb tartózkodásom: az intézet maga a világ legcsodálatosabb könyvtára az én témáim szempontjából. De ott kapcsolatba kerülhettem a mágia és vallás jeles angol kutatóival is (például a szlavista William Ryannel). Ez a nemzetközi kutatóhálózat tehát nemcsak konferenciákat jelent, hanem levelező kapcsolatot kutatási problémákról, egymás tanulmányainak az elolvasásával, bírálatával, akár megjelenés előtti ”előbírálatával”, és azt kell mondanom, szomorú, ha ilyen lehetőségeink csak nemzetközi szinten vannak. Itthon is intenzívebben kellene egymással törődnünk; az az érzésem néha, hogy igen kevéssé olvassuk el egymás tanulmányait, bírálatról meg már végképp nincsen szó.

Cz.D.: Éva, azért pótkérdést tartogattam. Nem tudtam eldönteni, hogy illik-e ilyet kérdezni, vagy nem. A díjaidhoz, a szakmai kitüntetéseidhez, hogy viszonyulsz?

P.É.: Hát nézd, én nagyon örülök nekik, nem is tudom, mit is mondjak.

Cz.D.: Folyton szabadkoztál, hogy nem érdemled meg a szép szavakat se, amelyeket Zita mondott, mintha az, amit Te csinálsz, olyan magától értetődő volna.

P.É.: Hát én nagyon örültem a díjaknak, mindegyiknél csodálkoztam, és úgy éreztem, hogy jéé, hát hogy jövök én ehhez … És megkell, hogy mondjam, hogy annak is örültem, amikor megtudtam, hogy melyik díjra ki javasolt. A legbüszkébb persze a Herder-díjra voltam, de valójában ott is inkább annak örültem, hogy egyáltalán javasolt valaki a magyar kollégák közül.

Cz.D.: Nem is tudtam, hogy van ilyen díj, a szakmai életutadat tanulmányozva derült ki számomra, hogy van az év kiemelkedő szellemi alkotása-díj. Ezt kétszer kaptad meg.

P.É.: Az a kérdés, hogy honnan emelkedik ki. Ez a pécsi egyetem díja, ha valaki ott egy könyvet publikál (akár szerkesztett könyvet) az egyetemen, akkor beadhatja pályázatra, én kétszer beadtam és megkaptam, és akkor azt mondták, hogy most már hadd kapják a többiek is… Ezzel ugyanis 100. 000 Ft járt, ami a tanári fizetések mellett nem is rossz.

Cz. D.: Van dédelgetettebb köteted, valami, amire úgy emlékszel, hogy az nagyon közel áll a szívedhez?

P.É.: Nézd, ez a Zagyvarékas, amit úgy le-szóltam az előbb, azért kedvencem volt, mert ez az első könyvem volt, és így nagyon a szívemhez nőtt. Aztán a karácsonyi asztalt meg csak azért szeretem, mert az meg a második, meg mégiscsak a szakdolgozatom, és akkor arra méltatták, hogy megjelenjen a Néprajzi Közleményekben, ennek akkor úgy örültem.

Cz.D.: És a szerkesztői munkád, amikor tanulmányköteteket adsz ki?

P.É.: Azt borzasztóan szeretem, élvezem csinálni, csak hát nagyon nagy munka, úgyhogy most egy kicsit úgy érzem, hogy a szerkesztői munkával alább kell hagyni.

Cz.D.: Időigényes, és nem jut idő a saját szövegre?

P.É.: Igen, igen.

Smid M. Bernadett [S.M.B.]: Rengeteg diák ül itt, és a diákoknak egy része már részt vett az első terepmunkáján, másik része még csak most nyáron fog először terepre menni. Hallhatnánk-e esetleg arról, hogy hogyan dolgozik a Tanárnő egyedül terepen, és hogyan dolgozik akkor, amikor a diákokkal együtt megy?

P.É.: Hát a diákokkal most már nem igazán megyek együtt, én már nem szervezek új diákcsoportot, akikkel mennék, eléggé lazán tanítok Pécsett, félévenként egy kurzust, vagy egyet sem tartok.

Cz.D.: Intézményfüggetlen vagy?

P.É.: Igen. Azok közül járnak ott terepre néhányan, akikkel együtt kezdtük a munkát, csoportosan. Az első időben 10–15 fős csoportok voltak, amiről kiderült, hogy túl nagy, nem igazán működőképes; az olyan ötös-hatos csoport az, ami még elfogadható. Csupán azért mentünk sokan egyszerre, mert mindenki akart menni, és így alakult. És ez úgy zajlott, hogy együtt laktunk, megbeszéltük a témákat, módszereket, majd szétszéledtünk, és esténként megbeszéltük a tapasztalatokat, semmi különös. Aztán akik komolyabban csinálták, azok már mentek egyedül is, és hát több szakdolgozat született ezekből a terepmunkákból. Akik pedig még komolyabban gondolták, azok doktori disszertációt írnak. Most ebben az évben egy meg fog jelenni, Hesz Ágnes könyve.⁹⁶ És hát még három disszertáció született/születik a gyimesi terepmunkából, Csonka-Takács Eszteré, Balatonyi Judité és Kajári Gabrielláé. Hogy én egyedül? Hát mit is mondjak erről? Ezt már elég régóta csinálom, és elég komplex témám van, tehát a vallási életnek elég sok szelete benne lesz, és most úgy érzem, hogy körülbelül együtt van minden, és most kell egy első áttekintést írnom, mielőtt a végső gyűjtéseket elkezdeném, és úgy gondolom, hogy jövőre befejezném a gyűjtést. Már jobban látom, hogy minek milyen vonatkozása hiányzik még. Sajnos nagyon nagyok ott a távolságok és nem győzöm már a gyaloglást olyan jól, mint eleinte győztem, 15–20 kilométert bírtam egy nap, és most már olyan 6-nál tartok. Nem tudok többet és kész, elfáradok, muszáj beletörődnöm, úgyhogy most nagyon kell vigyáznom, hogy be tudjam fejezni, mert úgy érzem, hogy ez az utolsó év, amikor még intenzíven tudok gyűjteni.

Ilyefalvi Emese [I.E.]: Említette a Tanárnő, hogy mennyire fontosnak tartja a források kiadását könyvben is, ehhez kapcsolódna a kérdésem. Engem mindig izgat az, hogy a néprajzkutatók által végzett gyűjtések később hova kerülnek… Mert mostanában az látszik, hogy bár találhatók anyagok mondjuk a pécsi egyetem archívumában, vannak dolgok az Etnológiai Adattárban, vagy az MTAK, vagy a KJNT Kézirattárában, de a gyűjtések valahogy inkább ilyen személyi gyűjteményekben és adattárakban maradnak, lappanganak. S a kutatást valahol egy kicsit ez is gátolja, mert nem válnak hozzáférhetővé az egyes kutatók számára a kortársaik gyűjteményei, és így az adatok sem összevethetőek. Erről mit gondol a Tanárnő?

P.É.: Igen, ez nagyon nagy baj szerintem is, és nem tudom, hogy hogy lesz. Mert minden oda tendál, hogy egyre kevésbé kell bármilyen archívumba bármit is leadni.

I.E.: Régebben mintha a kutatókat is jobban kötelezték volna…

P.É.: Köteleztek minket! Hát amikor én szolnoki muzeológus voltam, akkor nekem minden gyűjtésemből egy példányt a szolnoki múzeumnak, egy példányt az Etnológiai Adattárnak kellett leadni és én el is küldtem.

I.E.: És arról esetleg van szó, hogy a pécsi archívum anyagát digitalizálják?

P.É.: A pécsi egyetem archívumi anyagának a digitalizálása folyamatban van. Ez most nem a boszorkányperanyag, mert az egyszerű. Mind a publikált, mind a publikációra előkészített, még meg nem jelent anyagot már kézbe tudjuk adni CD-n, úgyhogy azzal már semmi hiba. A hiedelemarchívum is nemsokára hozzáférhető lesz úgy, hogy elkészült egy részletes mutatórendszer már az archívumnak mintegy a felére (a hiedelemlények mintegy 70 000 adatára); ezt nemsokára közreadjuk CD-n. Újabban pedig már teljes szövegeket gépelünk be a mutatóba is, az archívum régebben feldolgozott részéből egy kódrendszer került be, de azon keresztül vissza lehet majd keresni a cédulákon tárolt szövegekre is: ha valakinek nem elég a CD-n közreadott anyag, odamegy Pécsre, és akkor könnyen meg tudja keresni, mivel ugyanazokat a számokat viselik a kódolt szövegek, mint az archívum szövegei. [Az elmúlt 14 évben a fent említett korpuszok a Pócs Éva vezette „Kelet-Nyugat” Vallásetnológiai Kutatócsoport jóvoltából digitális adatbázisok formájában elérhetővé váltak, lásd: https://eastwest.btk.mta.hu/adatbazisok]

I.E.: És Tanárnő, akinek ilyen kiterjedt külföldi kapcsolatai vannak, hogy látja, ez külföldön gyakorlat, hogy a gyűjtéseiket le kell adniuk a kutatóknak?

P.É.: A folklórgyűjtésekkel nem tudom, mi a helyzet ma, de a történeti anyagot, a levéltárosok anyagkezelését illetően elég rossz tapasztalataim vannak. Próbáltunk például a grazi levéltárban lévő peranyaghoz hozzáférni, és nem lehetett, mert elkezdte kutatni a nemtudomki, nem is jut eszembe a neve, egy grazi professzor, és hogy nála van otthon az anyag, és most ne menjen senki a levéltárba, mert azt majd ő dolgozza fel. Másrészről meg otthon, azt meg nem mutatja meg, mert azt ő publikálja. Aztán a bécsiek várják, hogy meghaljon, hogy hozzáférjenek a grazi anyaghoz, úgyhogy így van ez. Mindenki azt mondja, hogy milyen jó, hogy mennyi szöveget publikálunk, mert így legalább lehet kutatni. De tényleg nem nagy divat, hogy ennyire publikálják a perszövegeket is, bár skótok, oroszok publikáltak egész sokat, meg a horvátok, van azért perszöveg-publikáció. De hát általában nehéz, úgyhogy mindenki a saját szöveganyagát kutatja, és nem fér hozzá a többihez, és ez borzasztó nagy baj.

Cz.D.: Amennyiben nincs több kérdése senkinek, megköszönöm még egyszer, hogy időt szántál ránk, és erőt, egészséget kívánok a futó projekthez.

P.É.: Én is nagyon köszönöm, hogy itt lehettem és ezt a megtisztelő kíváncsiságot! Köszönöm szépen.

A beszélgetést lejegyezte: Ilyefalvi Emese. Jelen szöveget gondozta és jegyzetekkel ellátta: Ilyefalvi Emese, Pócs Éva.

A fényképeket készítette: Kemény Márton János.

Az Etnoszkóp folyóiratban megjelent eredeti interjú letölthető innen, a képre kattintva:

Jegyzetek (az újraközlés alkalmával kiegészítve, aktualizálva):

1. Morvay Judit (Budapest, 1923 – Budapest, 2002) néprajzkutató. A budapesti Néprajzi Múzeumban dolgozott (1949–1950, 1951–1972), majd 1972-től nyugdíjba vonulásáig az MTA Néprajzi Kutatócsoport munkatársa volt. Kutatási területe: népi táplálkozás, népi társadalom. ↩︎
2. Vincze István (Miskolc, 1922 – Budapest, 1982) etnográfus. Tanulmányait az ELTE-n fejezte be 1950-ben. A budapesti Néprajzi Múzeum munkatársa, majd 1963-tól az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos főmunkatársa. Kutatási területe: magyarországi és kelet-európai összehasonlító szőlészet és borászat. ↩︎
3. Etnográfus, egyetemi tanár. Tanulmányait az ELTE-n végezte néprajz–történelem szakon, muzeológusi és középiskolai tanári oklevelét 1960-ban szerezte meg. A Pécsi Tudományegyetem Néprajz és Kulturális antropológia szakának megalakulása óta oktatója, jelenleg a PTE BTK professor emeritája. Kutatási területe: életmód, különösen a táplálkozáskultúra történeti vizsgálata, néprajzi kartográfia. ↩︎
4. Fél Edit (Kiskőrös, 1910 – Budapest, 1988) etnográfus, muzeológus. A Szegedi Tudományegyetemen végezte tanulmányait, 1935-től 1970-ig a budapesti Néprajzi Múzeumban dolgozott. 1944-től 1948-ig az Ethnographia szerkesztője. Kutatási területe: a magyar paraszti társadalom (családszervezet, rokonsági intézmények, a munkában való együttműködés, a falusi társadalom rétegződése). Ezen kívül foglalkozott népi hímzéssel, népviselettel, a népművészet problémáival, a múzeumi tárgygyűjtés elvi kérdéseivel. ↩︎
5. Kresz Mária (Berlin, 1919 – Budapest, 1989) néprajzkutató, muzeológus. Tanulmányait a budapesti tudományegyetemen végezte. 1943-tól 1989-ben bekövetkezett haláláig a budapesti Néprajzi Múzeum tudományos munkatársa volt. Kutatási területe: népi kerámia, népviselet, népművészet-kutatás története, népi társadalom (paraszti gyermeknevelés). ↩︎
6. Csilléry Klára (Budapest, 1923 – Budapest, 2002) néprajzkutató, muzeológus. 1947-től a budapesti Néprajzi Múzeum munkatársa, majd osztályvezető-helyettese. 1971-től a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum osztályvezetőjeként dolgozott. Kutatási területe: összehasonlító népi lakáskultúra, népi bútortörténet, népi fatechnológia vizsgálata és a népművészet története. ↩︎
7. Szendrey Ákos (Kolozsvár, 1902 – Budapest, 1965) néprajzkutató. 1947-ben a budapesti egyetem bölcsészeti karán magántanár. 1927 és 1930 között a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti osztályának, majd 1929-től a Néprajzi Osztályának (a későbbi Néprajzi Múzeumnak) a munkatársa, majd helyettes főigazgatója. Kutatási területe: magyar néphit és népszokások, népi társadalom. ↩︎
8. Csalog Zsolt (Szekszárd, 1936 – Budapest, 1997) író, szociológus, szociográfus. Tanulmányaitaz ELTE-n végezte történelem és néprajz szakon. ↩︎
9. Pócs Éva: A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal hiedelemköre. Néprajzi Közlemények X. (1965) 3–4. szám. ↩︎
10. Kaposvári Gyula (Szolnok, 1916 – Szolnok, 1998) tanár, múzeumigazgató. ↩︎
11. Vajda László (Budapest, 1923 – München, 2010) Tanulmányait az ELTE-n végezte, néprajzot, földrajzot, vallástörténetet és klasszika filológiát hallgatott. Ugyanott doktorált 1947-ben, amikortól a budapesti Néprajzi Múzeum munkatársa is lett. Közben a budapesti egyetemen általános etnológiát tanított. 1956 után Nyugat-Németországba emigrált, s ott dolgozott tovább. 2010-es halála után könyvtára a Néprajzi Múzeumba került. Személyéről a legutóbbi írásokat lásd: Fejős Zoltán: München helyett a Néprajzi Múzeumba került. http://magyarmuzeumok.hu/tema/499_munchen_helyett_a_neprajzi_muzeumba_kerult
    Filep Antal: Emlékezése Vajda Lászlóra, az etnológia budapesti tanárára. Acta Ethnologica Danubia XIII. (2011) 287–294.  http://www.foruminst.sk/publ/acta/13/acta_13_filep-antal.pdf
    Liszka József megemlékezése: http://www.foruminst.sk/publ/acta/12/acta_12_vajda-laszlo-halalara.pdf ↩︎
12. Marót Károly (Arad, 1885 – Budapest, 1963) klasszikafilológus, egyetemi tanár. Tanulmányait az ELTE-n végezte görög–latin szakon. Az MTA levelező tagja. Kutatási területe: a görög eposz kora és etnográfiai vonatkozásai, vallástörténet. ↩︎
13. Marót Károly: A görög irodalom kezdetei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1956. Német kiadás: Marót, Károly: Die Anfänge der Griechischen Literatur. Verlag der Ungarischen Akademie der Wissenschaften, Budapest, 1960. ↩︎
14. Dömötör Tekla (Budapest, 1914 – Budapest, 1987) folklórkutató, tanszékvezető egyetemi tanár. 1953-tól 1984-ig az ELTE BTK Folklore Tanszékének oktatója. Kutatási területe: népköltészet, népszokások, néphit és népi színjátszás történeti rétegei és európai összefüggései. ↩︎
15. Róheim Géza (Budapest, 1891 – New York, 1953) néprajzkutató. A magyar pszichoanalitikus etnológia / antropológia megteremtője. Kutatási területe: magyar néphit- és népszokáselemek történeti és összehasonlító vizsgálata, sámánizmus, mágia, totemizmus, lélekhit. Terepmunkát végzett Szomáliában, Ausztráliában, Új-Guineában és Mexikóban. ↩︎
16. Diószegi Vilmos (Budapest, 1923 – Budapest, 1972) etnográfus, orientalista. Tanulmányait a budapesti tudományegyetemen végezte, majd 1947-től a Néprajzi Múzeum, 1963-tól a Néprajzi Kutatócsoport tudományos főmunkatársa volt. Kutatási területe: magyar és szibériai népek hitvilága, honfoglalás előtti magyar hitvilág, sámánizmus, történeti rétegek elkülönítése magyar néprajzi csoportok kulturális jellegzetességei. Terepmunkát végzett Törökországban, Szibériában és Mongóliában. ↩︎
17. Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1958. ↩︎
18. Szabó László (Mátészalka, 1939 – Szolnok, 2012) néprajzkutató, muzeológus. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem bölcsészettudományi karán magyar–történelem–néprajz szakon végzett, majd a szolnoki Damjanich Múzeumban dolgozott. Kutatási területe: népszokások, munkaszervezet, népi társadalom. ↩︎
19. Néprajzkutató, muzeológus. A debreceni KLTE bölcsészettudományi karán magyar–néprajz szakon végzett. 1986 óta az MTA Néprajzi Kutatócsoport munkatársa. Kutatási területe: halászati formák, történeti társadalomnéprajzi vizsgálatok, népi visszaemlékezések, élménytörténetek. ↩︎
20. Az alávetés. Adatok a vetéstechnikák fejlődéséhez Szolnok megyéből. Ethnographia LXXXV. (1974) 38–48. ↩︎
21. 536–543, 550–559 és 611–612. sz. térképek. In Barabás Jenő et al. (szerk.): Magyar Néprajzi Atlasz VIII–IX. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. ↩︎
22. Ld. bővebben: http://hiedelem.btk.pte.hu/eloszo.html ↩︎
23. Orvos, néprajzkutató. Tanulmányait a szegedi orvostudományi egyetemen végezte. Kutatási területe: pszichiátria, népi orvoslás. ↩︎
24. Néprajzkutató. A debreceni KLTE bölcsészettudományi karán néprajz–muzeológia és magyar szakon végzett. 1967-től az MTA Néprajzi Kutatócsoport munkatársa, 1998 óta az Európai Folklór Intézet igazgatója. Kutatási területe: sámánizmus, hitvilág, népi gyógyászat. ↩︎
25. A falu hiedelemvilágának összetevői. In Szemerkényi Ágnes (szerk.): Nógrádsipek. Tanulmányok egy észak-magyarországi falu mai folklórjáról. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. 269–358, 574–670. ↩︎
26. 26 Pócs Éva 1968-tól 1989-ig dolgozott az MTA Néprajzi Kutatócsoportjában. http://www.etnologia.mta.hu/ ↩︎
27. Magyar Néphit Topográfiájáról ld.: http://hiedelem.btk.pte.hu/eloszo.html ↩︎
28. Néphit. In Dömötör Tekla (főszerk.): Népszokás, néphit, népi vallásosság. (Magyar Néprajz VII., Folklór 3.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 527–692. ↩︎
29. Pócs Éva: Ráolvasás. In Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon IV. 1981. 304–305. ↩︎
30. Pócs Éva: Magyar ráolvasások I–II. MTA Könyvtára, Budapest, 1985–86. ↩︎
31. Pócs Éva: Ráolvasás. In Vargyas Lajos (főszerk.): Magyar népköltészet. (Magyar Néprajz V., Folklór 1.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988, 633–691. ↩︎
32. Szabó László – Csalog Zsolt (szerk.): Szolnok megye néprajzi atlasza. Damjanich János Múzeum, Szolnok, 1974. ↩︎
33. Néprajzkutató, muzeológus. A debreceni KLTE bölcsészettudományi karán végzett történelem szakon. 1982-től a szolnoki Damjanich János Múzeum, majd 1997-től a szentendrei Szabadtéri Múzeum munkatársa. Kutatási területe: a népi táplálkozás rendszere a 19–20. században, a paraszti lakáskultúra és életmód változásai, gyermekélet a 19–20. századi Magyarországon. ↩︎
34. T. Bereczki Ibolya: Tárgyegyüttesek a Damjanich János Múzeum néprajzi gyűjteményében. Tisicum. A Jász-NagykunSzolnok Megyei Múzeumok Évkönyve X. (1997) 97–104. ↩︎
35. Klaniczay Gábor – Pócs Éva (eds.): Witch beliefs and witch-hunting in Central and Eastern Europe. (Acta Ethnographica, 37.) 1991–92. ↩︎
36. Történész. 2005-től a CEU Középkori tanszékének tanszékvezető professzora. Kutatási területe: középkori vallástörténet, kora újkori boszorkányság, történeti antropológia. ↩︎
37. Néprajzkutató, muzeológus. 1963-ban végzett a debreceni KLTE földrajz–néprajz szakán. 1967-től az MTA Néprajzi Kutatócsoport munkatársa, 1981-től mellette az ELTE BTK Néprajzi Intézetének egyetemi tanára. Kutatási területe: agráretnográfia, társadalomnéprajz, etnohistória, etnokartográfia, tudománytörténet, az anyagi kultúra története, európai etnológia. ↩︎
38. Folklorista. Az ELTE BTK néprajz–magyar szakán végzett. Az MTA BTK Néprajztudományi Intézet tudományos főmunkatársa. Kutatási területei: népmesekutatás, mesekatalogizálás, mesekiadás. ↩︎
39. Istvánovits Márton (Toponár, 1930 – , Budapest 1991) folklórkutató. Az ELTE BTK néprajz–muzeológia szakán végzett, 1963-tól az MTA Néprajzi Kutatócsoport munkatársa. Kutatási területes: kaukázusi néprajz-filológia. ↩︎
40. Történész, etnológus. Az ELTE BTK néprajz–történelem szakán végzett. Kutatási területe: történeti- és szociálantropológia. ↩︎
41. Történész, muzeológus, etnorgráfus. A PTE BTK néprajz–történelem–muzeológia szakán végzett. Kutatási területe: kora újkori boszorkányüldözés Magyarországon. ↩︎
42. Néprajzkutató. A PTE BTK néprajz szakán végzett. Kutatási területe: modern boszorkányság, ezotéria. ↩︎
43. Néprajzkutató. A Babeş – Bolyai Tudományegyetemen végzett néprajz szakon, doktorátusát az ELTE-n szerezte. Jelenleg a kolozsvári Folklór Intézet tudományos munkatársa. Kutatási területe: kortárs orosz ortodox vallásosság, kortárs boszorkányság és a boszorkányság története, mágikus és népi gyógymódok. ↩︎
44. Történész. Az ELTE történelem–német szakán végzett. Jelenleg az ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszékének adjunktusa. Kutatási területe a 16–18. századi társadalom- és kultúrtörténet, kora újkori orvostörténet, orvosértelmiség a 18. századi Habsburg Monarchiában. ↩︎
45. Bevezető: Egy munkaközösség tizenöt éve. In Pócs Éva (szerk.): Demonológia és boszorkányság Európában. (Studia Ethnologica Hungarica, 1.) Budapest, L’Harmattan – PTE Néprajz Tanszék, 2001, 9–20. ↩︎
46. Klaniczay Gábor – Pócs Éva – Tóth G. Péter – Robert Wolosz: A Κλειω boszorkányper adatbázis. In Pócs Éva (szerk.): Demonológia és boszorkányság Európában. (Studia Ethnologica Hungarica, 1.) L’Harmattan – PTE Néprajz Tanszék, Budapest, 2001, 293–335, 372–395. ↩︎
47. Archaikus vallási technikák, Ráolvasások. ↩︎
48. A 80-as években tanított folklórt Szegeden. ↩︎
49. Bellon Tibor először a 80-as évek végétől mint karcagi muzeológus, félállásban, majd teljes állásban, és a halála előtti években tanszékvezetőként működött a közben létrejött szegedi tanszéken. ↩︎
50. Néprajzkutató. Tanulmányait az ELTE-n végezte román–magyar, később muzeológia–néprajz szakon. A PTE BTK Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszékének professzor emeritusa. Kutatási területe: általános néprajz, gazdálkodás, életmód, népcsoportok története / együttélése, népköltészet, néptánc, népművészet. ↩︎
51. Etnográfus. Tanulmányait az ELTE-n végezte muzeológus és néprajz szakon. Kutatási területe: népi építkezés, településvizsgálat, 18–19. századi történeti néprajz. ↩︎
52. Folklorista. Tanulmányait az ELTE néprajz–latin szakán végezte. 1991-től a PTE BTK Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék oktatója. Kutatási területe: szövegfolklór, eredetmonda, parabiblikus történetek. ↩︎
53. Etnológus. Kutatási területe: Észak- és Közép-Amerika néprajza. ↩︎
54. Etnográfus. Az ELTE néprajz szakán végzett, a PTE BTK Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék oktatója, 1996-től az MTA Néprajzi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa. Kutatási területe: kulturális antropológia, Délkelet-Ázsia és Óceánia néprajza, vallásantropológia, tudománytörténet. ↩︎
55. Néprajzkutató, szociálantropológus, etnológus. Az ELTE néprajz–történelem szakán végzett. Az MTA Néprajzi Kutatóintézet munkatársa, az ELTE Társadalomtudományi Kar Kulturális Antropológia Tanszékének oktatója (2003–2010). Kutatási területe: elmélet és módszer a kulturális és szociálantropológiában, gazdasági antropológia, szociálantropológia, a magyar falusi társadalom átalakulása a jelenkorban, Afrika néprajza. ↩︎
56. Folklorista. Az ELTE-n végzett magyar–néprajz szakon. Az MTA Néprajzi Kutatóintézet Folklór Osztályának a vezetője. Kutatási területe: közmondás és szólás műfaja, használati területei, a közmondás sztereotípiák története és jelentése, folklór és irodalom, folklór és képzőművészet. ↩︎
57. Etnográfus. A Pécsi Tudományegyetemen végzett néprajz, magyar nyelv és irodalom szakot finnugor specializációval. PTE BTK Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszékének tanszékvezető tanára. Kutatási területe: kulturális antropológia, finnugrisztika, Nyugat-Szibéria kultúrái (hantik, szölkupok), vallásantropológia, kulturális változások, identitás, etnicitás, modernizáció, posztszovjet kutatások. ↩︎
58. Etnográfus. A Pécsi Tudományegyetemen végzett magyar–néprajz szakon, a PTE BTK Néprajz és Kulturális Antropológia Tanszékének oktatója. Kutatási területe: alternatív társadalmi és életmód-mozgalmak, India-antropológia, krisnások, kulturális antropológia, ökológia és társadalom, ökofalvak, társadalomnéprajz, új vallási mozgalmak, vallásantropológia. ↩︎
59. Etnográfus. Tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem angol–néprajz szakán végezte. A PTE BTK Néprajz és Kulturális Antropológia Tanszékének oktatója. Kutatási területe: vallás, a halál antropológiája, rítus, álom, csere, gyimesi csángók kultúrája és társadalma. ↩︎
60. Etnográfus. A PTE BTK Néprajz és Kulturális Antropológia Tanszékének tudományos segédmunkatársa, egyetemi tanársegéd. Kutatási területe: településtörténet, településnéprajz, történeti ökológia, ökológiai antropológia, etnikai földrajz, történeti földrajz, táji-történeti tagoltság. ↩︎
61. Etnográfus. Tanulmányait az ELTE-n végezte német–néprajz szakon. PTE BTK Néprajz és Kulturális Antropológia Tanszékének oktatója. Kutatási területe: magyar néprajz, európai etnológia, anyagi kultúra, tudománytörténet. ↩︎
62. A pécsi tanszék megalakulásáról ld. bővebben: Oláh Gyula: A néprajz oktatása a pécsi egyetemen. Néprajz Tanszék a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karán. Néprajzi Hírek XX. (1991) 2–3. 98–99. ↩︎
63. 63 Nyelv és kultúra a változó régióban. VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus. Kolozsvár, 2011. augusztus 22–27. Pócs Éva előadásának címe: Ősvallásunk: magyar örökség vagy kutatói konstrukció? ↩︎
64. Az ISFNR albizottságaként: International Society for Folk Narrative Research’s Committee on Charms, Charmers and Charming (http://www.isfnr.org/files/committeecharms.html) angol, észt, román, görög, litván és magyar tagokkal. Internetes folyóirata is van, Mare Kõiva szervezi Tartuban, az Észt Irodalmi Múzeumban: Incantatio. An International Journal on Charms, Charmers and Charming. (www.folklore.ee/incantatio) ↩︎
65. Kapalo, James – Pócs, Éva – Ryan, William (eds.): The Power of the Words. Studies on Charms and Charming in Europe.CEU Press, Budapest – New York, 2012. ↩︎
66. Pócs Éva: Élők és holtak, látók és boszorkányok. Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997; Between the Living and the Dead. A Perspective on Witches and Seers in the Early Modern Age. CEU Press, Budapest – New York, 1999. ↩︎
67. Vö. Ginzburg, Carlo: I Benandanti. Stregoneria e culti agrari tra cinquecento e seicento. Einaudi, Torino, 1966; Storia notturna. Una dezifrazione del Sabba. Einaudi, Torino, 1989. [Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Európa, Budapest, 2003.] ↩︎
68. Pócs Éva: Tündér és boszorkány Délkelet- és Közép-Európa határán. Ethnographia XCVII. (1986) 177–256; Fairies and Witches at the Boundary of South-Eastern and Central Europe. (Folklore Fellows’ Communications, 243.) Academia Scientiarum Fennica, Helsinki, 1989. ↩︎
69. Néprajzkutató. Tanulmányait a hamburgi egyetemen végezte angol–geográfia–szlavisztika szakon. A müncheni egyetem professzor emeritusa. ↩︎
70. Néprajzkutató, egyetemi tanár. Tanulmányait a kolozsvári BBTE magyar–francia szakán végezte. Jelenleg a BBTE Magyar Néprajz és Kulturális Antropológia Tanszékének oktatója. Kutatási területe: világkép (kortárs mitológia), narratológia, népi írásbeliség. Keszeg Vilmos: Mezőségi hiedelemek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1999. ↩︎
71. Csőgör Enikő: Tordatúr hiedelemvilága. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1998. ↩︎
72. Néprajzkutató. Kutási területe: archaikus népi imádságok, ráolvasások. ↩︎
73. Bihari Anna: Magyar hiedelemmonda katalógus. (Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához, 6.) MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest, 1980. ↩︎
74. Salamon Anikó (Réty, 1945 – Kolozsvár, 1981) néprajzkutató, szerkesztő. Az ELTE-n végzett néprajz–magyar szakon 1973-ban. Ezt követően a Kriterion Könyvkiadónál dolgozott. Kutatási területe: néphit, népszokás, ünnepek. ↩︎
75. Salamon Anikó: Gyimesi mondák. In Mai népi hiedelmek. (Az ELTE Ókori Történeti Tanszékeinek Kiadványai, 10.) Budapest, ELTE, 1975. 65–154; Salamon Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. Helikon Kiadó, Budapest. ↩︎
76. Az előadás az MTA Néprajzi Kutatóintézetének Etnológiai Műhelye és a Vallástudományi Társaság rendezésében, az MTA NKI könyvtárában, 2006. február 21-én 14 órakor hangzott el. ↩︎
77. http://www.etnologia.mta.hu/index.php/hu/katedra/122-pocs-eva-hogyan-ne-irjunk-magyar-mitologiat ↩︎
78. Pócs Éva (szerk.): Tanulmányok a transzcendensről (Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben), I–VIII. Budapest, Balassi Kiadó, 1998–2010. ↩︎
79. Az ISNFR (International Society for Folk Narrative Research) albizottságaként. ↩︎
80. Interpreting Belief Narrative. ISFNR BNN konferencia, 2010. május 17–19., Szentpétervár, szervezők: Institute of Russian Literature, Russian Academy of Sciences, Research Center for Literary Theory and Interdisciplinary Studies. ↩︎
81. Tanulmányok a transzcendensről I–VIII. Balassi Kiadó, Budapest, 1998–2015 ↩︎
82. Studia Ethnologica Hungarica. A Pécsi Tudományegyetem Néprajz Tanszékének Kiadványai I–IX. L’Harmattan – PTE Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék, Budapest – Pécs, 2000–2009. ↩︎
83. Fontes Ethnologiae Hungaricae I–X. L’Harmattan – PTE Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék, Budapest – Pécs, 2005–2010. ↩︎
84. Folklorista, címzetes egyetemi tanár. Az ELTE BTK magyar–néprajz szakán végzett 1968-ban. 1968-tól 1984-ig az MTA Néprajzi Kutatócsoport munkatársa majd 1984 és 2005 között az ELTE BTK Folklore Tanszékének oktatója. Kutatási területe: történeti szövegfolklór, 17–19. századi közköltészet, lírai népköltészet, paraszti írásbeliség (női ön-életírások), protestáns vallási néprajz, folklórelmélet. ↩︎
85. A Vallási Néprajz sorozat 1985-ben indult. ↩︎
86. Időközben megjelent az említett kötet. Pócs Éva (szerk.): Hiedelemszövegek. (A magyar folklór szövegvilága, 1.) Balassi Kiadó, Budapest, 2012. ↩︎
87. Frankovics György (Đuro Franković) magyarországi horvát etnográfus, író, publicista; számos gyűjtést publikált, tanulmányokat írt, kiadványokat szerkesztett a magyarországi horvátok néprajzából. ↩︎
88. Az interjú óta kiderült, hogy Pócs Éva pályázata pozitív elbírálásban részesült, melyhez ezúton is gratulálunk. 2013 szeptemberétől 5 éven keresztül 14 kutató részvételével folyik majd a munka a „Népi vallás a keleti és nyugati kereszténység határán: folyamatosság, változások és kölcsönhatások” 324214 sz. EKT projekt. (Vernacular religion on the boundary of Eastern and Western Christianity: continuity, changes and interactions. ERC project № 324214) keretén belül, melynek a Pécsi Tudományegyetem “Kelet–Nyugat” Vallásetnológiai Kutatóközpontja ad otthont. A kutatócsoport eredményeiről lásd: https://eastwest.btk.mta.hu/ ↩︎
89. Vargyas Lajos (szerk.) Kodály Zoltán: A magyar népzene. Editio Musica, Budapest, 1951. [Budapest, 1937] ↩︎
90. Hofer Tamás (szerk.): Történeti antropológia: Az 1983. április 18–19-én tartott tudományos ülésszak előadásai, MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest, 1984. ↩︎
91. A bécsi egyetem Institut für Österreichische Geschichtsforschung tanszékén. ↩︎
92. Osztrák történész, a bécsi egyetem professzor emeritusa. ↩︎
93. Észt folklorista, a tartui egyetem Összehasonlító és Észt Folkór Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára. Kutatási területe: műfajelmélet, demonológia, néphiedelem. ↩︎
94. Finn folklorista, a Helsinki Egyetem professzor emeritája. Kutatási terület: néphit, mitológia, sámánizmus. ↩︎
95. Egyetemi docens a stockholmi egyetem vallástörténeti tanszékén. Kutatási területe: mindennapi vallásosság, rituálék és nemek, etnikumok; inter-vallásos családok. ↩︎
96. Hesz Ágnes: Élők, holtak és adósságok. A halottak szerepe egy erdélyi falu társadalmában. (Kultúrák keresztútján, 16.) L’Harmattan, Budapest, 2012. ↩︎

„Miért legyen valaki számára vonzó az, hogy semmit sem tudhat az ősei hiedelmeiről?” – Interjú Pócs Évával a honfoglaláskori magyar hitvilágkutatás tévedéseiről

„Én nem műtárgyat hoztam haza, hanem az emberi életeknek a megjavítása céljából ültem a terepen.”– Interjú Szacsvay Évával

„Rossz államként nekifutni egy járványnak…akkor tényleg szétesik minden” – Interjú Tóth G. Péterrel a 18. századi pestisről