Hogyan terelte a terepmunka és az akadémiai élet egy debreceni egyetemista pályáját? Mit gondol egy professzor emeritus a néprajztudomány változó irányairól? Az ELTE Néprajzi Intézete a 2024-2025-ös tanévben ünnepelte fennállásának 90. évfordulóját, amelynek apropóján tudománytörténeti sorozatot indítunk, hogy egykori hallgatóink és oktatóink visszaemlékezésein keresztül rajzoljuk meg az intézet történetét. Első interjúnkban Paládi-Kovács Attila mesél személyes élményeiről: egy akadémiai pálya kezdetéről, a néprajzi terepmunka meghatározó pillanatairól és a futballpályán szövődő szakmai kapcsolatokról.
Miért jelentkezett anno néprajz szakra? Tudna nekünk egy kicsit mesélni az indíttatásról, fiatalkori motivációiról?
1958-ban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem BTK történelem-földrajz szakára nyertem felvételt. Lyukasóra alatt az egyetem épülete előtt egyik évfolyamtársam mondta, hogy megy a Néprajzi Intézet órájára, mert ott számos csinos lány van. Hívott engem, s elmentem vele én is. Gunda Béla tartotta az előadást, akinek nevét és egy cikkét már ózdi gimnazista koromban megismertem. A Bartucz Lajos által szerkesztett A magyar nép c. 1943-ban ismeretterjesztő kötetben jelent meg A magyarság néprajzi csoportjai című dolgozata. A kötetet előbb kölcsön, majd véglegesen megkaptam Győry Kálmántól, aki a betűvetésre tanított, olvasásra, számtanra az elemi iskola első és második évfolyamán. (Fia, szintén Győry Kálmán, neves matematikus, akadémikus, óvodás korunk óta máig a legjobb barátom.) Gunda professzor a földművelés témaköréről tartott előadást, s közben kérdezte a hallgatóságot, hogy ki ismeri az említett tárgyat, munkamenetet, azok elnevezését stb. Én mindenre tudtam a választ, mert szüleimmel, nagyszüleimmel sokat kapáltam, arattam, kévét kötöttem és a cséplőgéptől pelyvát hordtam, a szekérrakodásban is segítettem.
Az óra vége felé már Gunda professzor kérdezte tőlem, hogy Ózdon és vidékén, hogy csinálják, hogyan nevezik a szóban forgó tárgyat és munkaműveletet. Már-már adatközlőjének tekintett. Ezt követően megbízta a magyar-néprajz szakon másodéves Szilágyi Miklóst, hogy beszéljen rá, vegyem fel a néprajzot harmadik szakként. Eleinte hallani sem akartam róla, mert már jelentkeztem népművelés szakra, ahol ingyenes színház- és mozi-látogatásra, hangversenyek hallgatására lett volna lehetőségem. Miklós barátom azonban azzal érvelt, hogy a népművelés link dolog, ő már másodéves volt ott is, ellenben a néprajz egy komoly dolog. Végül ráálltam a dologra, felvettem a néprajzot harmadik szakomnak.
1. Paládi-Kovács Attila apai nagymamája, születési nevén Kóródi Erzsébet éppen sző 2. Az ózdi vasgyártás emblematikus kohászati létesítménye, az Ózdi Kohászati Üzem, amely hosszú évtizedeken át meghatározza a térség ipari arculatát 3. Gunda Béla professzor, aki meghatározó szerepet játszott Paládi-Kovács Attila tudományos pályájának alakulásában, és akinek ösztönzésére a néprajztudomány felé fordult (Paládi-Kovács Attila felvételei)
Mikor végezte tanulmányait milyen volt akkor néprajz szakos hallgatónak lenni?
Tanulmányaimat 1958–1963 között végeztem, 1963–ban kaptam meg tanári és muzeológusi diplomámat. Az ELTE tanárait és diákjait közös kirándulások alkalmával ismertük meg. Már 1959 tavaszán volt egy közös kirándulásunk Egerbe és onnan Istenmezejére, ahol Tálasi István, Hoffmann Tamás; K. Kovács László Bakó Ferenc rögtönzött kis előadásait hallhattuk Egerről és a szőlőművelésről, híres borairól és borpincéiről, majd az istenmezei irtásos gazdálkodás mibenlétéről. Debrecenben Flórián Mária, Békefi Margit, Sándor Ildikó, Szalacsi-Rácz Mária, Szabó László, az ELTE-n Voigt Vilmos, Kríza Ildikó volt az évfolyamtársam.
Kik voltak a tanárai abban az időben és ki volt az a tanár, kolléga, aki a legmélyebb hatást gyakorolta Önre és miért?
A történelem szakon Szabó István professzort két félévet hallgathattuk, aki A magyar nép életrajza c. remek könyvével és számos más településtörténeti és agrártörténeti művével a magyar történetírás legnagyobb alakjai közé tartozik. Iskolateremtő professzor volt. Sajnos amint elérte a nyugdíjkorhatárt, elment nyugdíjba és írta könyveit, s mi másodéves egyetemistaként már nem hallgathattuk nagyszerű előadásait. A földrajz szakon Kádár László professzort kell kiemelnem, aki a néprajzzal és Gunda Bélával is barátságot ápolt. Györffy István halálát követően Kádár László volt a Táj- és Népkutató Központ vezetője, s a már említett A magyar nép c. kötetben A magyar ember a magyar tájban címen írt egy ragyogó cikket.
1958–63 között már főként természetföldrajzzal foglalkozott, a földtágulási elmélet, majd a bioföldrajz foglalkoztatta. Eljött velünk nyári terepgyakorlatra is, ahol tanultuk a térképkészítés alapjait, a teodolit használatát, mértük az Eger-patak hordalékát stb. Nagyon sokat lehetett tőle tanulni. A geológus Földvári Aladártól féltünk, bár négyszer kellett nála kollokválnunk (ásványtan, kőzettan, földtörténet). Berényi Dénes a meteorológia professzora nagyon kedves ember volt, államvizsga-bizottságunkat Ő elnökölte. Vele és Kádár Lászlóval tanszéki kutató koromban (1965–1968), sőt később is jó kapcsolatban maradtam.
Gunda Béla professzor gyakorolta legnagyobb hatást a pályámra. Először 1960 nyarán, amikor tudtom nélkül töröltette a történelem szakot, s földrajz-néprajz szakos lettem. Én történelem-földrajz szakos középiskolai tanárnak készültem, nem muzeológusnak.
Gunda profnak az volt a válasza, hogy a marxista történetírás merő tévedés és hamisítás, kár lenne az időmet rá pazarolni. Másodszor 1964–ben avatkozott az életembe, amikor rábeszélt, hogy az egri Dobó István Vármúzeumból menjek át a debreceni Déri Múzeumba, s legyek kéznél, amikor az MTA megadja a tanszéki kutatói státust a KLTE Néprajzi Tanszékének. Bakó Ferenc egri és Béres András debreceni múzeumigazgatóval ezt az ügyet Gunda professzor intézte. Akkor már házas ember voltam, feleségemmel együtt döntöttünk arról, hogy Egerből áttelepülünk Debrecenbe. Végül is 1965. március 1-én megnyílt a kutatói állás és négy évig tanszéki kutató voltam.
1-2. Debreceni néprajz szakos focicsapat taktikai megbeszélése 1961-ben. Képeken láthatók: Szilágyi Miklós, Gráfik Imre, Bodó Sándor, Bellon Tibor, Barta János, Kecskés Péter, Paládi-Kovács Attila. „Én voltam a csapatkapitány, Szilágyi M. a kapus, Bodó Sándor a góllövő csatárunk.” (Ujváry Zoltán felvételei)
Miként zajlottak az egyetemi hétköznapok az Ön idejében?
A Kossuth Egyetem központi épülete ma is gyönyörű, a fűtés és a takarítás mindig kiváló volt. Kollégista lettem a Benczúr utcai diákotthonban, kaptam ösztöndíjat és menzajegyet. Egész napunkat ez egyetemen töltöttük, ott lehetett reggelizni a földszinti büfében, ebédelni a menzán, vacsorázni a Néprajzi Intézet szemináriumi termében szoktunk. A könyvszekrények egyikének alsó polcain volt a kástunak elnevezett élelemraktárunk. Válogathattunk a dunántúli és a felföldi füstölt szalonnák, az alföldi sós szalonna, meg a tehéntúrók között. Szerettük a Nyíradonyból származó sárga túrót, meg a berettyószentmártoni bivalytúrót is. Kollégistaként este 21.30-ig a szemináriumi teremben tanyáztunk. Gyakran a debreceni lakos néprajz szakos hallgatók is bent tanultak a szeminárium helyiségében.
Esetenként bálokat, kiállításokat rendeztek a Díszudvarban. Ilyen alkalmakon a néprajzos hallgatók és a hozzánk csapódó magyar stb. szakosok dalárdája volt a leghangosabb. Mi tudtuk a legtöbb népdalt, magyar nótát. 1962-ben részt vettünk néhányan Máriapócson a Kisasszony napi búcsún (szeptember 8.), s az eseményt gondosan dokumentáltuk, sok fényképet készítettünk. Az előcsarnokban a kari KISZ-bizottság támogatásával kiállítást rendeztünk sok fényképpel, s rövid, 1 oldalas szövegekkel. Gunda prof előbb megijedt, megszidott bennünket, később azonban büszkén fogadta a gratulációkat.
Mi volt az a téma, amely a leginkább foglalkoztatta diák korában?
Nekem Gunda prof minden évben új témát jelölt ki. 1959-ben az irtásgazdálkodást kutattam Domaházán, 1960-ban a Magyar Néprajzi Atlasz 1-4 füzetét gyűjtöttem fel ugyanott. 1961-ben Szögligeten gyűjtöttem fel az MNA 1–4 füzetét, s mellette igen érdekes történeti monda- és hiedelem-anyagot találtam ebben a régi Torna megyéhez tartozó faluban. A Néprajzi Atlasz terepmunkálataiban az 1960-as évek folyamán végig részt vettem, különböző munkahelyeimről házasodásom után is eljártam. Az Alföldön, Szlovákia déli peremvidékén Pozsonytól az ukrán határig, a Partium, Erdély és a temesi Bánság területén is. Egyetemistaként sokat gyűjtöttem a Zempléni-hegység nyugati, abaúji oldalán Regéc, Boldogkőváralja, Fóny, Hejce, Gönc stb. vidékén. Akkoriban a szőlőművelés és a bortermelés volt a szakdolgozati témám. Gyűjtött anyagom egyik felét 1967-ben sikerült publikálnom önálló füzet formájában: Paraszti bortermelés néhány abaúji faluban címen. A szőlőművelés témája sajnos gyűjtőfüzetekben, gépelt cédulákon maradt.
1962-ben új szakdolgozati témát kaptam. Gyors tempóban dolgoztam, s írtam meg a Barkó juhászat c. szakdolgozatomat. Bejártam az ózdi járás minden juhásztanyáját, legtöbb települését. Később, az egri Dobó István Múzeum munkatársaként jelentős levéltári anyagot sikerült találni, s bejártam Észak-Heves falvait, juhásztanyáit. Korábbi szakdolgozatomra alapozva, azt igen jelentősen kiegészítve írtam meg A keleti-palócok pásztorkodás c. bölcsészdoktori értekezésemet, amit 1965-ben megvédtem és megjelenhetett a Műveltség és Hagyomány c. évkönyvsorozat önálló, VII. kötetként. Kapott egy bőséges francia nyelvű összefoglalót, Gáldi László fordításában. Ilyenformán sok helyre elküldhettük, s igen szép hazai és külföldi recenziók jelentek meg róla.
1.Nyergestetejű abora Vámosatyán, 1968 (MTA_NTI_F5298). 2. Berzétei lógereblyézés, 1972 (MTA_NTI_F5298). 3. Szénagyűjtés gereblyével Alsórépáson, 1972 (MTA_NTI_F5298). 4. Kaszaverés Somorján, 1972 (MTA_NTI_F1377). 5. Szénásszekér megrakása Lucskán, 1978 (MTA_NTI_F5298). (Forrás: HUN-REN BTK Néprajztudományi Intézet, Paládi-Kovács Attila felvételei)
Hol végezte az első terepkutatást egyetemista korában? Hogyan emlékszik vissza rá?
Az ózdi járás falvait már gimnazista koromban bejártam. Osztálytársaim hívására jártam Hangony községben, a búcsúban, Nekézsenyben a hajdani vasérclelőhelyeken, Borsodszentgyörgyön a baptista családoknál stb. Peták István barátommal sok hétvégét töltöttünk a Bükkben, főként Szilvásváradon, s mindenhová kerékpáron jártunk. Nyaranta egy hónapot dolgoztam az építőiparban, s az érettségit követően négyen az osztályból sátraztuk négy-öt napot a Szalajka-völgyben. 1958 szeptember elején pedig Peták Pistával Ózdról biciklivel elmentünk a Nagykanizsán túl lévő Szepetnek nevű községbe, majd onnan más útvonalon haza Ózdra.
A néprajzi terepkutatást Domaháza nevű községben (Borsod vm.) kezdtem, egyénileg végeztem. Felkészülésem abból állt, hogy elolvastam Hoffmann Tamás cikkét az Ethnographia 1956. évi kötetében (Egy palóc falu földművelő technikájának néhány jellegzetessége…) az istenmezei földművelésről. Vittem a fényképezőgépemet, s az irtásgazdálkodás mellett találtam egy nem várt témát. Kerékpáron mentem Ózdról és Molnár Balázs (muzeológus volt a Néprajzi Múzeumban) szálláshelyén, Holló kande Ágostonék családjának házában szálltam meg. Náluk a későbbi években is sokszor vendégeskedtem, igen szerény összeg fejében. A váratlan téma a következő volt: az erős fagyban megrepedt erdei fák törzsén lévő ún. fagylécekben igen erős a nedvkeringés, amit a helybeliek megcsapoltak és a felfogott lét a beteg szarvasmarhának adták. Ezt a fanedvet a domaházi lakosok bozának nevezték. 1966-ban aztán ebből is cikk lett (A boza kultúrtörténeti hátteréhez. Műveltség és Hagyomány 1966.)
Hogyan talált rá arra a kutatási területre, amely később meghatározta szakmai pályáját?
Számos tárgykörrel foglalkoztam pályám során. Meghatározónak talán az állattartás témaköre és a Barkóság népi kultúrája mondható. Az első könyvem, A keleti palócok pásztorkodása (1965-ben) ismertté tette a nevemet itthon és külföldön, s a néprajz mellett a történészek, nyelvészek körében is. Azt gondolom, hogy ennek a könyvnek a sikere, hozta a nemzetközi kapcsolatok kiépülését, a külföldi meghívásokat is. Ezt látva fogtam hozzá a paraszti rétgazdálkodás kutatásához, melynek eredménye lett A magyar parasztság rétgazdálkodása c. kandidátusi értekezés, s az 1979-ben megjelent testes monográfia. Számos résztanulmány után vágtam bele az MTA Doktora címet elnyerő nagy mű, A magyar állattartó kultúra korszakai. Kapcsolatok, változások és történeti rétegek a 19. század elejéig. (1993) megvalósításába. A rétgazdálkodás kötet német, az állattartó kultúra korszakai angol kivonattal jelent meg és külföldön, meg a hazai történészek, nyelvészek körében is elismerést kapott.
1-2. Két fotó látható Domaházáról. Az elsőn a cserfa fagylécének megcsapolása, másikon az irtásgazdálkodás egyik művelete látható, ahol „ortókapá”-val fagyökerektől tisztítja meg a talajt egy helybeli férfi. (Fotók: Paládi-Kovács Attila)
Hogyan és mikor került az ELTE-re tanárként és kik voltak kollégái, mennyi időt töltött itt? Mit tartana érdemesnek megosztani a hallgatókkal, az egyetem hétköznapjairól?
Válaszomból kiderül, hogy nem az ELTE, hanem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem volt az alma materem s nem Ortutay Gyula és Tálasi István, hanem Gunda Béla volt a mesterem a néprajztudományban. Egyetemi hallgató korunkban szoros kapcsolatban voltunk az ELTE néprajz szakos hallgatóival (pl. Voigt Vilmos, Kríza Ildikó), főként tanulmányi kirándulásokon és TDK konferenciákon találkoztunk. Ilyen alkalmakon ismertem meg az ELTE tanárait (Tálasi István, Hoffmann Tamás, Barabás Jenő). Voigt Vilmossal kölcsönösen látogattuk egymást ezen alkalmakon túl is. Egyetemi hallgatóként sokszor megfordultam a Néprajzi Múzeumban, a Könyves Kálmán krt. 40. szám alatt, főként a Néprajzi Atlasz gyűjtőjeként, ritkábban kutatóként a könyvtárban és az adattárban. Az ELTE néprajz szakon külső előadó voltam már az 1978–79-es és az 1979–80-as tanévben is, majd 1981. július 1-től főállású docensként. 1985. július 1-i hatállyal tanszékvezetői megbízatást kaptam a Tárgyi Néprajzi Tanszékre, majd az MTA Néprajzi Kutatócsoport igazgatói kinevezése, 1986. március 15. után félállású docensként és tanszékvezetőként folytattam munkámat az ELTE-n.
Melyek voltak a legnagyobb akadályok vagy kihívások, melyekkel szembenézett hallgatóként vagy fiatal pályakezdőként?
Az akadályok közül kettőt kell kiemelnem. Az egyik a szegénység. Édesapám gyári munkás, hengerész volt az ózdi vasgyárban. Édesanyám a háztartást vezette. Havonta 100 forinttal tudtak támogatni egyetemista koromban. Ezért egyetemistaként is rendszeresen dolgoztam, többnyire éttermekben vállaltam munkát, pincér voltam. Gyakrabban hétvégeken, ritkábban hétköznap este. Ilyen keresményemből tudtam magamnak új cipőt, ruhaneműt vásárolni.
A másik kihívás a nyelvtudás hiánya. Az orosz nyelvet utáltuk, 1956. október 25-én gimnáziumi osztályunk (harmadik évfolyam) testületileg elégette az orosz tantárgy füzeteit, szótárfüzeteit az iskola udvarán. Abban a tanévben oroszt már nem tanultunk. Az 1957–58-as tanévben visszajött az orosz, de lehetett egy nyugati nyelvet is választani. Osztályunk egyik fele a németet, másik fele a franciát választotta. Én az utóbbiak közé tartoztam. Az egyetemen eljártam lektori francia órákra, de Gunda prof 1960-ban azt mondta, hogy ne a franciát, hanem az angolt tanuljam. 21–22 évesen kezdtem angolt tanulni. A pártállami időkben a kandidátusi fokozathoz előírás volt az orosz és egy nyugati nyelv. A Gorkij Nyelviskolában tanultam ismét oroszt, s magánórákon az angolt. Végül angolból tettem le egy középfokú vizsgát. Akkoriban 33–34 éves voltam, s tapasztaltam, hogy felnőtt fejjel, – családdal, gyerekekkel, a munkahelyen teljesítési kényszerrel – már nehezen megy a nyelvtanulás.
1. Az Ungváron tartott Össz-Szovjet Néprajzi Konferencia résztvevőinek egy csoportja 1972-ben (MTA_NTI_F1740) 2. Európa Néprajzi Atlasza 5. munkaértekezlete 1974-ben Visegrádon. A képen Paládi-Kovács Attila és az elnöklő Johannes J. Voskuil. (MTA_NTI_F2621) (Forrás: HUN-REN BTK Néprajztudományi Intézet)
Mit üzenne vagy tanácsolna a jelenlegi hallgatóknak, akik most lépnek a néprajz tudományának útjára?
Tanuljanak idegen nyelveket és írjanak TDK dolgozatokat. Egyetemista koromban írtam pályamunkát a hazai ruszin telepekről, szórványokról, a magyar munkásfolklórról, meg a szaharai karavánutak néprajzi jelentőségéről is. Nyertem velük 800 meg 1000 forintot, ami akkoriban nagy pénz volt, hiszen 1963-ban a kezdő fizetésem 1300 Ft volt, amiből levontak 150 Ft „katonaadót”. Az említett pályamunkákból később publikációk születtek, a „ruszin cikk” magyarul és németül is megjelent.
Nézetem szerint a népkutatás, népélet-kutatás, a néprajz elsősorban identitástudomány. A népek, nemzetek, nyelvek a 3. évezredben is megmaradnak. A folklórműveltség elválaszthatatlan a nyelvtől, a szövegtől, a zenétől, a tánctól. Ezért szeretem a „zenei anyanyelvünk” kifejezést is. A „magyar ritmus” a versben, a prózában, a táncmozdulatokban is benne van. A magyar etnográfusok feladata elsősorban a saját nép és a velük élő nemzetiségek, a szomszédos népek és a rokonságban levő népek (főként finnugor és török népek) kutatása. Elődeink közül sokan kutatták távoli földrészek népeinek kultúráját, hagyományait, amint azt a Néprajzi Múzeum gyűjteményei, s az említett kutatók (pl. Magyar László, Jankó János, Almássy György, Boglár Lajos stb.) publikációi is tanúsítják. Az etnográfusnak kutatnia kell a helyi, lokális identitás, a táji és népcsoport identitás (pl. kunok, jászok, székelyek), valamint a társadalmi rétegződés szerinti identitás jelenségvilágát is. Mindez összefügg a „mi a magyar”, „melyek a hungarikumok”, a nemzeti értéktárba, a helyi értéktárba tartozó kulturális értékek kérdéskörével. A népzene, népdal, néptánc, népviselet, népköltészet (népmese, népmonda) népszokás tematikája ma már a terepen kevésbé kutatható. Magyar Zoltán és néhány barátja azonban még mindig értékes új anyagot tár fel a terepen és tesz közzé nyomtatásban. Szakunk feladata a magyar néphagyományok kincsestárának ismertetése, tanítása óvodákban, iskolákban, s civil egyesületekben (énekkarok, kórusok, néptáncegyüttesek stb.). Az életmód változása miatt az ún. jelenkutatás egyre kevesebb etnografikumot tud felmutatni. Tanulságos, hogy a népi táplálkozás mai kutatói közül többen is foglalkoznak az iskolai menzák ételválasztékával, a kisdiákok étkeztetésével és az ünnepi étkezés kérdéskörével. A népi építészet és lakáskultúra, bútorzat területén főként a szabadtéri néprajzi múzeumok feladata gyűjteményeik teljessé tétele, megőrzése és folyamatos karbantartása. A régi mesterségek, kézműves iparok kutatása, jelen állapotának és múltjának vizsgálata ma is szervezetten folyik. Ebben a munkában az etnográfusok mellett maguk a kézműves mesterek és egyes történész levéltárosok is közreműködnek.
Röviden összefoglalva mondandóm lényegét: az etnográfia, az etnológia, a kulturális antropológia – nevezzük bárhogy – a jövőben is olyan tudomány lesz, amelyre (és művelőire) a társadalomnak szüksége van.
Budapest, 2025. február 13. Paládi-Kovács Attila
Interjút készítette: Vancsa Boglárka
Borítóképet készítette: Pamuk Lili Judit
Borítófotók: HUN-REN BTK Néprajztudományi Intézet: (MTA_NTI_F1740), (MTA_NTI_F5298), (MTA_NTI_F2621), Paládi-Kovács Attila fényképei