Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz/antropológia szakra? Durst Judit kérte fel a Láncreakció folytatására Pulay Gergely szociálantropológust. Az interjúból többek között megtudhatjuk, hogy került pár évre Bukarestbe, hogy mit tart a modernkori antropológia legfontosabb feladatának, illetve milyen zenéket hallgat az utazások során.
1. Mi vitte a néprajz/antropológia szakra, majd később a kutatói pályára?
Budapesti vagyok, itt élek és dolgozom ma is, ám magyar nyelvű egyetemi tanulmányaimat nem itt, hanem Pécsen végeztem, és az antropológiával való találkozásom is oda kötődik. Pécs emberi és társas fejlődésem, szakmai előmenetelem szempontjából egyaránt meghatározó közeget jelentett, ezért utólag nagyon szerencsésnek tartom, hogy érettségi után, 1998-ban ebbe a városba kerültem. Gimnazistaként fogalmam sem volt a társadalomtudományokról, szerettem olvasni és szemlélődni, így hát a magyar szakot választottam, amit végül nem fejezem be. Másik szakot keresve felkeltette az érdeklődésemet a pécsi kommmunikáció szak akkori felvételi irodalomjegyzéke, olyan könyvek, mint például a „Vadak” és „civilizáltak”, vagy a Népi kultúra a kora újkori Európában. Ezeket olvasva úgy éreztem, mintha valami ilyesmit kerestem volna.
Személyes okok miatt tizenhét éves koromtól kezdve évi rendszerességgel jártam Erdélyt, a puszta kiránduláson és az autentikus idillen túl (vagy inkább azokkal szemben) a kontrasztok, ambivalenciák és ellentmondások érdekeltek, amikkel ott az 1990-es évek végén találkozni lehetett. Tetszett a többnyelvűség gyakorlata, például ahogy erdélyi ismerőseim váltottak a magyar és a román nyelv között. Nekem úgy tűnt, jópáran ugyanilyen könnyűséggel vagy hitelességgel tudtak hivatkozni mindkét nemzet kultúrájának irodalmi és más hagyományaira, s ezért őszinte tiszteletet éreztem irántuk. Tizenkilenc évesen találtam rá a csíkszeredai székhelyű KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja által jegyzett Helyzet könyvek sorozatának darabjaira, amiket akkoriban Budapesten a Veres Pálné utcai Osiris könyvesboltban lehetett beszerezni. Az interetnikus viszonyokról szóló „Egy más mellett élés” és a migráció vagy munkaerőmozgás társadalmi következményeit bemutató „Elvándorlók?” voltak az első igazi antropológiai könyvek, amiket végigolvastam, s utat mutattak a további érdeklődésem számára.
Látszott, hogy a székelyföldi antropológusok a lehető legpontosabb eszközöket keresik mondandójuk megfogalmazásához. Azt gondolom, hogy a mai kutatásokban is hasznosak lehetnek az olyan fogalmaik, mint például az „átbeszélés”. Ezekből a könyvekből tanultam meg, hogy az antropológusnak fontos, hogy az elméleti kérdésekben tájékozott legyen, majd az etnográfiai írásmű elkészítése során olyan elemző fogalmakat kell megalkotnia, amelyek a lehető legjobban illeszkednek a kutatás során megélt tapasztalatokhoz.
Általában a terepmunka hangsúlyozása miatt gyakori a félreértés, hogy az antropológia csak valamiféle terepi „mélyfúrással” egyenlő. Ám az antropológus munkájának az alapját jelentő etnográfiai írásmű feladata nem pusztán az ottlét szerepének bizonyítása, hanem az elméletileg tájékozott, megalapozott történetmesélés.
Mint említettem, ezt a leckét meg lehet tanulni a csíkszeredai KAM-kötetekből ahhoz hasonló módon, mint például a Rajk Szakkollégium meghívására nemrég Budapesten járt amerikai antropológus, Philippe Bourgois nagyhatású munkájából. Ez a híres könyv Pierre Bourdieu és Eric Wolf elméleteit egyesíti, de amit ténylegesen olvasunk, az egy letaglózó beszámoló puerto ricoi drog-kereskedőkről Kelet-Harlemben az 1980-as évek második felében.
Az érdeklődők körében az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején minden egyéb szakmai vitán vagy küzdelmen túl egy bizonyos remény kapcsolódott az antropológiához, ami más társadalomtudományi diszciplínák megismerési hibáinak, hiányosságainak kijavításával, ha tetszik, egy új szintézis lehetőségével volt kapcsolatos. Ez a remény vagy ígéret sokunk számára nagyon vonzóvá tette az antropológiát, amelyben szintézis-szerűen egyesült az elemzés reflexív és a terepmunka morális követelménye.
A pécsi bölcsészkaron akkoriban nem volt egy adott szak, mely kizárólagos fennhatósággal rendelkezett volna az antropológia oktatása terén. Az inkább egyfajta platformot, reflexív megközelítést jelentett, ami többféle szak hallgatóit képes volt mobilizálni. Elsősorban két tanszék, a néprajz és a kommunikáció hirdetett antropológiai tárgyú kurzusokat, de a szó szoros értelmében egyik sem adott ki antropológiai diplomát (akkor még). A két tanszék viszonyára jellemző volt egy bizonyos konkurencia, a kölcsönös ugratás: például minket kommunikációsokat a néprajzosok viccelődve „komcsiknak” becéztek (inkább a hátunk mögött), mi meg azon ironizáltunk, hogy állítólag a néprajzosok a népi kultúra iránti lelkesültségükben egyes órák után mindjárt az előadóteremben elkezdenek néptáncolni.
A „néprajz-antropológia vita” sokban meghatározta az egyetemi életünket és beszédtémáinkat is. Előfordult, hogy a híres pécsi Papucs borozóban kiélezett „néprajz-antropológia vita” folyt az ott összegyűlt diákok között. Ez nem csoda, mivel tanáraink körében a vita tétjei összefonódtak szövevényes személyes érintettségekkel, ellentétekkel és az ezekkel kapcsolatos legendákkal, amiket akarva-akaratlan közvetítettek felénk. Ez maga volt a jelenben élő történelem, amit igyekeztünk meghaladni. Engem és más diáktársaimat az ellentétek fenntartása helyett inkább az érdekelt, hogy a két tanszék programjának kombinálásával hogyan lehetne a körülményekhez képest koherens antropológiai ismeretanyagot összeállítani. A Bausinger-fordításról szóló részletes és lebilincselően érdekes beszámolójában Kuti Klára megközelítése hűen képviseli azt az eredeti kritikus, kiútkereső szemléletet, amit többen elsajátítottunk (igaz ő még nem tanított minket akkoriban).
Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy Pécsen a néprajzon lehetett a Lévi-Strauss előtti, a kommunikációs tanszéken pedig a Lévi-Strauss utáni antropológiát megtanulni. A kombinálás elengedhetetlen feltétele volt a korszakra jellemző, megengedő egyetemi kredit-rendszer, a szakok közti átkreditálás intézménye és szabadsága. Időnként a kreditrendszer logikája ellenében szerveztük tanulmányainkat, például mert azonos kódú antropológiai bevezető órákat vettünk fel egymást követő tanévekben, melyeket más és más oktatók tartottak (így például Niedermüller Péter, Vargyas Gábor, Vörös Miklós, később Nagy Zoltán és Mester Tibor) és a tartalmuk nagyon különbözött.
Olyan volt mindez, mint amikor egy adott kép befogadása helyett a feladat inkább összerakni egy alakuló puzzle darabjait. Azt hiszem ezzel a helyzettel függött össze az a megélésem is, hogy az antropológia egy nagyszerű tudomány, amit lehetetlen kimeríteni, így az iránta érdeklődők az „örök kezdő” státuszára vannak ítélve. Ez az imposztor szindróma érzéséhez hasonló. „Az antropológia keresése” tehát megélt tapasztalatot, gyakorlati feladatot jelentett számunkra.
A korábban említett remény kapcsán még annyi pontosítást kell tennem, hogy ez inkább az antropológiai reflexió lehetőségeivel, nem pedig az általános világhelyzet kilátásaival volt kapcsolatos. A későmodern társadalomelméletekben ábrázolt transznacionális, hibrid, hálózatos világ nagyon távolinak tűnt a posztszocialista Pécs hétköznapjai felől nézve. Jól emlékszem rá, amikor a pécsi Ifjúság útján menve egy diáktársam kétségbeesve tudósított a World Trade Center elleni támadásról 2001. szeptember 11-én. Végül az egyetemen kommunikációs és szociológus diplomát szereztem, miközben leginkább antropológusként szerettem gondolni magamra, ám – mint említettem – ott ilyen nevű diplomához jutni akkoriban nem lehetett. Nevének megfelelően a CEU Szociológia és Szociálantropológia tanszékének programjában, ahol később doktoráltam, a két diszciplína együtt szerepel. Ilyen okokra vezethető vissza, hogy máig foglalkoztat az antropológia és etnográfia különféle kombinált, vagy „nem antropológiai” programokban való jelenlétének kérdése.
1. A Ferentari negyedben, Bukarestben 2016-ban. 2. Erdélyi terepgyakorlaton Jan Grill társaságában a „Multi-Disciplinary and Cross-National Approaches to Romany Studies – a Model for Europe” című nyári egyetem résztvevőjeként 2008-ban. 3. Életkép az albérletünk konyhájából terepmunka idején lakótársam Adrian Schiop társaságában a Ferentari negyedben Bukarestben 2010-ben.
2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül?
Folytatva az előző kérdésre adott, pécsi vonatkozású válaszomat, példaképek helyett jelentős tanárokra és diáktársakra hivatkozom az 1990-es évek végéről és a 2000-es évek elejéről. A kommunikációs tanszéken az idén hatvanéves Szijártó Zsolt tartott bevezetést a társadalomtudományi gondolkodásba. A társadalomtudományok kialakulását a modernitás projektjébe ágyazó megközelítését – korabeli jegyzeteim segítségével – beépítettem (más források mellett) abba a társadalomtudományról és a kritikai gondolkodásról szóló kurzusunkba, amit Zakariás Ildikóval a menekült hátterű fiataloknak egyetemi felkészítőt és más képzéseket nyújtó OLIve programban tartunk.
Szíjártó Bourdieu-szövegolvasó órája meghatározó élmény volt számomra tizenkilenc éves koromban. Bourdieu elméletét – amit az ember a „saját bőrén”, maga és családja példáján elkezdhet gyakorolni – kialakulásának folyamatában értelmeztük, az algériai terepmunkától kezdődően. Beletanultam a nehéz Bourdieu-olvasás örömébe. Az olvasás-központú, intenzív kurzusokat tartott mások mellett Feischmidt Margit etnicitás és identitáspolitika, valamint kvalitatív kutatásmódszertan, Zentai Violetta a rendszerváltás (posztszocializmus) és globalizáció, Vörös Miklós az antropológia reprezentációs fordulata (writing culture), Horányi Attila a populáriskultúra-elméletek, Kovács Éva az élettörténeti interjú megismerés módja, K. Horváth Zsolt és Tóth G. Péter a történeti antropológia tárgykörében.
A néprajz tanszék órái közül egyedülálló volt Vargyas Gábor Mauss-szemináriuma. Az akkor nemrég megjelent magyar Mauss-kötetből egy teljes szemeszteren keresztül olvastuk a mágia-tanulmányt, gyakorlatban tanulva a lényeglátó olvasást. Később hasonló olvasószemináriumon dolgoztuk fel a magyarul szintén akkor megjelent Strukturális antropológia egyes szövegeit. Néprajzon Pócs Éva több kurzusára is jártam. Frazon Zsófia fontos kapocs volt a két tanszék élete közt, vele akkoriban leginkább a néprajz tanszék titkárságán lehetett találkozni.
Az átkreditálás intézménye persze nem csak két tanszék közt működött, hanem az egész bölcsészkaron. A szociálpszichológiai órákat például a pszichológusok kurzuskínálatából vették át más tanszékek a karon (így a szociológia és a kommunikáció). Ennek köszönhetően találkoztam a 2020-ban elhunyt Erős Ferenccel, akinek Analitikus Szociálpszichológia című óráján az azonos című könyvének anyagát tanultuk, de előkerültek két másik kötetének témái is. Interjú-készítő diákként Erőssel később együtt dolgoztam egy sajnos befejezetlenül maradt kutatásban.
A jeles budapesti (vagy budai) helytörténészként ismert Viczián Zsófiát gimnáziumból ismertem, ahol a legjobb barátom volt, érettségi után az ő invitálására mentem Pécsre tanulni, és később közösen jártunk a néprajz és kommunikáció szakok óráira – ő az előbbi diákja volt, én az utóbbié. A kommunikációs diákok közül kiemelkedőnek számított Balogh Sára, aki a székesfehérvári Rádió utcában kialakult konfliktust elemezte, valamint Somogyi László, aki élen járt a roma hip-hop tanulmányozásában a kritikai kultúrakutatás eszközeivel. Voltak olyan hallgatók, akik a két szakot egyszerre végezték, például Horváth Gergő, aki akkoriban köztünk a leginkább elmélyült módon foglalkozott a magyar néprajz antropológiai fordulatával. „A folklór folklórjának néhány vonása” című dolgozatát, valamint a „Mi leszünk a jövő kultúrakutatói?” című kötetben olvasható szövegét ajánlom mindenkinek, aki a folklór vagy népi kultúra társadalmi használatával és értelmezéseivel foglalkozik.
A pécsi szociológus hallgatók közül a ma íróként ismert Kiss Tibor Noé volt a szoc.reál című folyóiratunk vezére, melyben társadalomtudományi témák és megközelítések közéletileg releváns, népszerű formában való kifejtésével kísérleteztünk. A szoc.reálhoz hasonló ambíciók vezérelték később az Anthropolis és AnBlokk című folyóiratokat is, amelyek már nem kötődtek Pécshez. Az én pécsi időszakom a 2000-es évek közepéig tartott. A későbbi évek pécsi fejleményeiről gondos kutatómunka alapján egy másik volt kommunikációs diáktársunk, a később építészeti újságíró Somlyódy Nóra írt egyszerre szórakoztató és elszomorító könyvet, mely jól illeszkedik az un. „mega event”-ek ellentmondásos következményeivel foglalkozó szakirodalomba. Ahogy azt egykori tanáraim közül többen mondták nekem a pécsi bölcsészkarról a közelmúltban, már rég nem tartanak olyan órákat, mint annak idején. Az a világ, melyben mi ott éltünk és tanultunk, már bizonyosan a múlté.
Egyetem vége felé először szakkollégiumi szálon sikerült visszakerülnöm Pestre, de sokáig idegenül éreztem magamat az új környezetben. 2006 őszén már a CEU (Central European University, Közép-európai Egyetem) MA-hallgatójaként, a Nádor utcából átsétálva néztem meg a Szabadság téri MTV-székház ostromának következményeit. Kihagyásokkal egy jó évtizeden keresztül a CEU kötelékeibe tartoztam a Szociológia és Szociálantropológia Tanszék mester–, majd doktorandusz hallgatójaként, illetve asszisztensi és tutori minőségben tanítva.
Ebben az időszakban részese voltam a Michael Stewart által koordinált, Londontól Kolozsvárig több tanszéket összekötő Marie Curie SocAnth programnak, mely PhD-hallgatók terepmunkáinak és tanulmányútjainak támogatása révén az antropológia előmozdítását célozta Kelet-Európában. Így kerültem Bukarestbe, ahol több évig éltem doktori kutatásom alatt és azt követően. Bukarestről és Romániáról egy másik alkalommal tudnék mesélni, itt csak megemlítem a 2020-ban elhunyt Vintilă Mihăilescu-t, aki a rendszerváltás utáni bukaresti antropológia alapító alakja volt, igaz eredeti végzettsége pszichológus. Vintila egyben igazi public intellectual volt, hetente publikálta antropológiai ihletettségű tárca-írásait, melyek aztán könyv-alakban is megjelentek. 2009-ben készítettem vele interjút Bukarestben, amikor – az egyetemi tanítás mellett – ő vezette a Román Paraszt Múzeumát, a népi kultúrához való viszony „szent helyét” a városban. A bukaresti évek alatt több közeli barátom Vintila tanítványi köréből került ki, akik az őáltala vezetett antropológiai mesteri program elvégzése után mentek tovább külföldi doktori képzésekre. Így, ha közvetetten is, főleg egykori diákjain keresztül, de Vintila szintén egy fontos tanáregyéniség lett a szememben.
2017-ben történt doktori védésemet követően nem sokkal a pesti CEU, a Zrínyi utcai bejáraton keresztül elérhető szociálantropológia tanszék és a pezsgő Nádor utcai kampusz a múlt részévé váltak. A folyamat egyértelmű volt, mégis sokáig reménykedtünk a jobb megoldásban. Tanulmányaim helyszíneiről tehát elmondható, hogy mai szemmel „letűnt”, vagy „elveszített világok”. Ezért gyakran érzem úgy magam, mint akinek a mondandójával együtt azt is el kell magyaráznia, hogy mi volt az a sajátos (már nem létező) közeg, amelyben gondolatai és elképzelései kiformálódtak. Mindez némileg hasonlít a simmeli idegen tapasztalatához és problematikájához, amivel egyre több embernek kell megküzdenie, főleg a sokszoros válságok mai korában, amikor növekszik az általános létbizonytalanság.
1. Pócs Éva, 2. Szíjártó Zsolt, 3. Vintilă Mihăilescu, 4. Pierre Bourdieu, 5. Feischmidt Margit, 6. K. Horváth Zsolt, 7. Zakariás Ildikó, 8. Zentai Violetta, 9. David Graeber
3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre?
Doktori vendéghallgatóként kerültem a londoni UCL és Goldsmiths antropológiai tanszékeire egy-egy szemeszterre. Akkor még az utóbbi tanszék oktatója volt a 2020-ban elhunyt David Graeber, aki Victoria Goddard-dal együtt tartott nagyszerű tézis-író szemináriumot a doktoranduszoknak. Vendéghallgatóként persze nem tartoztam Graeber tanítványai közé, de nagyon örültem volna, ha többet beszélgethetünk. Ez nem sokkal a Debt című könyvének első megjelenése előtt történt, amikor Londonban nagy tüntetések zajlottak az egyetemi és más megszorítások miatt. A Goldsmiths-es tiltakozó diákok az egyetemi könyvtárban aludtak hálózsákban. Miközben Graeber aktívan részt vett a tiltakozásokban, emlékszem mennyire nyugtalanította őt, hogy az adósság történetéről szóló kéziratát több kiadó is túl hosszúnak ítélte és visszautasította. Mint az közismert, a könyv aztán társadalomtudományi bestseller lett, Graeber pedig talán a legfőbb szerző, aki az antropológia ügyét, a lehetőségek keresésének látásmódját képviselte a globális válságok által meghatározott 2010-es évtized tágabb nyilvánosságában (egészen a COVID-19 járványig).
Jó, hogy néhány szövege és a Bullshit munkák című kései, „popposabb” könyve olvasható magyarul, de azt gondolom, hogy látásmódja az értékelméletről és a madagaszkári terepmunkájáról szóló köteteiből ismerhető meg legjobban. Ennek a két műnek a segítségével későbbi szövegeit könnyebb megérteni. A gazdaságantropológia Graeber és az ő tanára Marshall Sahlins haláláig tartó egy évszázadáról Chris Hann 2021-es áttekintését ajánlom. Ha csak egy szöveget választhatnék Graebertől, akkor az a halála előtt írt rövid, ám nagyívű előszó lenne Kropotkin kölcsönös segítségnyújtásról szóló művének új kiadásához, mely a könyv fontossága mellett érvel. Hazai vonatkozásban érdemes hozzátenni, Kropotkin jelentőségét elődeink is felismerték: a „Kölcsönös segítség…” már néhány évvel az eredeti után, 1908-ban megjelent magyarul (Madzsar József fordításában), majd 1924-ben ismét kiadták.
A hazai kutatók közül legszívesebben Hofer Tamással beszélgetnék, akivel sajnos soha nem találkoztam. Az utóbbi időben sokat gondolkodom a morális ökonómia és a patrónus-kliens viszony témájában (utóbbi esetben Fél Edittel közösen) írt szövegeiről és azok különféle implikációiról olyan kollégáimmal együtt, mint Durst Judit, Gosztonyi Balázs, Kovai Cecília, Szombati Kristóf és Vigvári András.
4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során?
Azt gondolom, az utóbbi időben itthon és a nagyvilágban is nehéz helyzetben vannak az antropológusok (vagyis azok, akiknek fontos az antropológiai és etnográfiai tudás ügye). Egyrészt az eljárásaikat – mint a terepen való jelenlét, az etnográfiai ábrázolás módszere – egyre többen veszik át más diszciplínák és szakmák képviselői közül. Például a budapesti VIII. kerületben a fiatalabb, körültekintő és dinamikus közös képviselők is azt mondják, hogy „terepre mennek”, amikor a hozzájuk tartozó társasházakat látogatják. Hasonlóan beszél sok aktivista, újságíró vagy művész.
Másrészt maga az antropológia – még inkább az antropológus absztrakt figurája – könnyen kerül kritikai támadások kereszttüzébe. Ez a figura egy olyan viselkedést jelképez, mely domináns helyzetből egzotikumot keres, orientalizál vagy akár rasszista, továbbá pusztán az anyaggyűjtésre koncentrál, a közjóért való társadalmi beavatkozás szempontjait mellőzi, az alávetett helyzetben lévők politikai céljaiban végső soron nem osztozik. Tehát miközben egyre többen igyekeznek átvenni (vagy a maguk ízlése szerint lemásolni), ami hasznosnak tűnik az antropológiából vagy etnográfiából; aközben az érem másik oldalát – így a terepmunka etikai nehézségeit, a kutató szerepében rejlő ambivalenciát, az ezekkel kapcsolatban terhes történeti előzményeket stb. – igyekeznek az antropológusokra hárítani, mintha mindez jobbára az ő gondjuk lenne.
Ez az ellentmondásos szereposztás azt hiszem összefügg azzal, hogy az antropológia sokáig élen járt a tudás és hatalom viszonyával kapcsolatos kritika és önkritika művelésében. Sőt, intézményi terjeszkedésének egyik legsikeresebb korszaka épp az ilyen diskurzusok felfutásának idejére esett. Úgy tudtuk, az antropológusok a társadalomtudományi tekintély és reprezentáció válságának fő kritikus szakemberei. Ennek a kritikának az elemeit aztán könnyű volt az antropológia vagy az antropológusok ellen fordítani – mintha a rasszizmus vagy a gyarmati és más elnyomó rendszerek fenntartásában való közreműködés és cinkosság különösen, vagy elsősorban az antropológusok gondja lett volna más tudományokhoz, szakértőkhöz képest.
Manapság többek közt a civil mozgalmak aktivistáinak vagy a társadalmilag elkötelezett művészetek (főleg film és színház) képviselőinek körében előfordul, hogy közösségi projektjeik során úgy kerülnek szembe az etnográfiai praxisra jellemző kihívásokkal, hogy nem részesültek erre vonatkozó, rendszeres képzésben, így aztán ki-ki maga igyekszik eligazodni a szembejövő problémák közt. Ezt példázza a Nyersanyag című filmben ábrázolt eset, és a filmről kialakult viták egy része. A film határátlépések és módszertani hibák sorozatát, ennyiben a kivételt ábrázolja (bár az bizonyára nem is lenne kellő filmes hatás, hogy terepmunkások egy csoportja elment valahova, és ott a dolgát rendben elvégezte). Engem mindez az antropológia jelenlétének a hiányára figyelmeztet, s arra, hogy milyen fontos lenne a diszciplína oktatását átgondolni a különféle kombinált képzések lehetőségei terén. Tehát olyan antropológiai, etnográfiai kurzusokat felépítve, amiket a szakos hallgatókon kívül mindenféle más emberek is elvégezhetnek. Számomra ezért is fontos és nagyon reményteli kihívás, hogy multikulturális osztálytermekben végzett pedagógiai munkámat folytatva a már említett OLIve program résztvevője lehetek, mely a CEU-ból kiválva, az egyetemtől immár függetlenül Budapesten maradt.
Említettem már az antropológiához kapcsolódó egykori reményeket. A 2010-es évek vitáiban újra előtérbe került a remény és az antropológia kapcsolata a mindannyiunk által megélt, általánossá váló létbizonytalanság és a világ előtt álló sötét kilátások kontextusában. Ez mások mellett arra bírta Sherry Ortnert, hogy megírja korábbi híres, magyarul is megjelent elmélettörténeti szövegének a folytatását. Stef Jansen egy szarajevói lakótelepről szóló etnográfiai munkájának részeként írt a bombázások idején működött lépcsőházi iskolákról. Jansen Hope For/Against the State című tanulmánya az egyik legjobb szöveg a remény problematikájáról, amit ismerek. A remény kérdése tehát arra vonatkozik, hogy a terepéről beszámoló etnográfus végső soron milyen híreket hoz, mit tud mondani arról a sajátos különbségről, ami a puszta túlélés és az élni érdemes élet között áll fenn. Az antropológia mindenekelőtt azt képviselhetné a nyilvánosságban, hogy az áthidalhatlannak tűnő társadalmi különbségek és egyenlőtlenségek, a belőlük adódó meghatározottságok ellenére lehetséges az életben valami olyasminek a megtanulása vagy kiderítése, amit korábban még nem tudtunk.
1.Pulay Gergely, 2. Londonban, 3. A hallei Max Planck Institute for Social Anthropology alagsori szobájában Dimitra Kofti társaságában 2018-ban, amikor ő befejezte én pedig elkezdtem a posztdoktori tanulmányokat, s ezért átnyújtotta a matracát. Dimitrával korábban egyaránt részt vettünk a Marie Curie SocAnth programban. 4. Kovai Ceciliával Komlón 2017-ben. 5. Portré, 6. Tanév végi kép az OLIve Program diákjaival és tanáraival 2018-ban Budapesten
5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?
Kisgyermekes szülőként sokat segít, ha sikerül hajnalban felkelnem és dolgoznom, amikor párom és kislányom még alszanak. Munkahelyemen az egyedül végzett munkát egyensúlyba kell hozni a számos megbeszéléssel és beszélgetéssel, ami az kutatóintézeti élet jellemzője. Sokszor előfordul, hogy útközben vagy más helyzetekben jut eszembe valami, amit rögzíteni akarok, erre a célra mindig tartok magamnál egy kisalakú spirálfüzetet. Ennek előnye, hogy az átírás során aztán a számítógépbe már eleve tisztázott szövegrészek, mondatok vagy bekezdések kerülhetnek. Mivel sok ilyen füzetem gyűlt össze az évek során, egy közeli ismerősöm azzal ugratott, hogy tulajdonképpen ezek az én „összes műveim”.
6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát?
A 2010-es évek közepén volt egy időszak, amikor kiszálltam a „szorítóból”. Nekem és azt hiszem az akkori szakmai környezetemben másoknak is volt mit tanulnia arról a különbségről, ami egy adott személynek, illetve egy személy adott munkájának a bírálata közt van. Ezen a téren nem tett jót a Facebook elterjedése, ahol zajos csetepatékba mentek olyan emberek is, akik egyébként szóban meg tudtak egyezni. Küzdöttem a nagy műnek képzelt, befejezhetetlennek tűnő doktori dolgozatommal, s az ebből eredő szégyenspirállal. Rémálmaimban meztelenül kellett megjelennem az utcán vagy szakmai plénumok előtt, ahol számonkérés következett. A társas környezetem, barátaim, kollégáim és volt tanáraim segítettek a helyzetből való kilábalásban és a pályán maradásban. Az antropológusok vagy etnográfusok körében a rossz munkakörnyezetből és a rá adott reakciókból adódó szindrómák kimerítő és ironikus bemutatása megtalálható az Encyclopedia of maladies in academic anthropology című írásban.
7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét?
Mind munkahelyi kollégáim, mind pedig a partnerem megértő és együttműködő a kérdésben szereplő ellentéttel és belőle fakadó nehézségekkel kapcsolatban.
8. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne?
Irodalmi klasszikusok helyett a pécsi időkre még egyszer visszatekintve három lebilincselően érdekes könyvet említek, amiket az utóbbi időben olvastam pécsi oktatóktól. Magyar szakos kurzusain az antropológiát az irodalmi kultuszkutatással és eszmetörténettel kombináló Takáts József legutóbbi monográfiáját mindenkinek ajánlom, akit érdekel a modern magyar (és transznacionális) eszmetörténet, a magyar társadalomtudományi gondolkodás egyik alapvető személyiségének válságokon át vezető szellemi pályája. Hasonló okokból ajánlom a pécsi szociológia egykori vezetőjének, Nagy Endrének a Polányi fivérekről, Károly és Mihály levelezéséről szóló izgalmas kis könyvét, mely felrajzolja a fivérek eltérő antropológiai nézőpontját és azok viszonyát. Nagy Zoltán jelentős monográfiája szerintem jó kiindulópontot adhatna egy mai beszélgetéshez az antropológia esélyeiről és lehetőségeiről itthon és a világban.
9. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?
Legfőbb hobbim a könyvek, valamint a vinyl hanglemezek gyűjtése és cserélgetése.
1. Šaban Bajramović lemezével a Kalóz lemezbolt Record Store Day alkalmából tartott zenés rendezvényén Budapesten 2024-ben, 2. Bălănescu Quartet, 3. BudaFolk Band, 4. VreMea Válkánia
10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?
Kelet-európai dzsessz-, valamint nép- és világzenei lemezek közül válogatok, véletlenszerűen illusztrálva tágan vett térségünk zenei gazdagságát. A bemutatott zenék közül több van, amit sokszor hallgattam vonaton és buszokon utazva Magyarország, Románia és más országok között. Dinamikus kelet-német big band lemezzel indítunk, majd a lengyel dzsessz egy nagy klasszikusa után az albán többszólamúság következik. A Bălănescu Quartet lemeze a „román Piaf”, Maria Tănase előtt tiszteleg, dalait részben felidézve, részben csak inspirációt merítve belőlük egy kortárs zenei műben.
A magyar „világi népzene” csillaga volt a Buda Folk Band, kár, hogy feloszlottak! A zenei revival kérdéseire sajátos választ adó lengyel Cracow Klezmer Band sokáig a kedvenc kelet-európai zenekarom volt. Az itt szereplő koncertlemezük jól mutatja, hogy miután elsajátították a klezmer formai elemeit, saját kísérletekbe kezdtek és végső soron egy teljesen egyedi megszólaláshoz jutottak el, miközben játékuk mindvégig szenvedélyes maradt. Amira Medunjanin a kortárs boszniai sevdah nagy női előadója, akinek egyszer elutaztunk egy zágrábi koncertjére. Itt első lemezét mutatom, amivel nemzetközi közönség elé lépett. Ezután egy szintén kortárs boszniai formáció, a Mostar Sevdah Reunion kíséri Šaban Bajramović-ot, aki a szerbiai roma zene „James Brown-ja” volt. A lemezen Šaban – a Buena Vista előadóinak fellépéséhez hasonlóan – idős korában szerepel, de kit érdekelnek korábbi felvételei, annak azt a lemezt ajánlom, melyet a Kalóz lemezboltban készült képen tartok. Yuri Yunakov és a bolgár esküvői zene más híres előadóinak játékát az érdeklődő amerikai közönség sokszor dzsessznek észlelte. Végül a román dzsessz-énekesnő Aura Urziceanu nemrég újrakiadást megélt lemezét mutatom be, mely az ő legjobbika. Az énekesnőt a román dzsessz-szcéna olyan nagyjai kísérik, mint a zongorista Johnny Răducanu, több dalban is építkeznek a román népzene elemeiből, miközben velük van a groove. Az itthoni fiatal zenekarok közül többek közt nagy érdeklődéssel követem a VreMea Válkánia nevű formáció tevékenységét.
11. Ha bárhova utazhatna, hova utazna el a legszívesebben?
Indiába, Argentínába
Šaban Bajramović Hanuma száma
IRODALOM (említési sorrendben)
- Bitterli, Urs: Vadak és „civilizáltak”. Az európai-tengerentúli érintkezés szellem- és kultúrtörténete, Budapest, 1982.
- Burke, Peter: Népi kultúra a kora újkori Európában, Metamorphosis historiae, 1991.
- Gagyi József (szerk.): Egy más mellett élés. A magyar-román, magyar-cigány kapcsolatokról, KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1996.
- Bodó Julianna (szerk.): Vendégmunka és életforma a Székelyföldön, KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002
- Bourgois, Philippe: In Search of Respect. Selling Crack in El Barrio, Cambridge University Press, 2002.
- Kunt Ernő: Az antropológia keresése. Válogatott tanulmányok, L’Harmattan Kiadó, 2003.
- Mauss, Marcel: Szociológia és antropológia, Osiris, 2000.
- Lévi-Strauss, Claude: Strukturális antropológia, Osiris, 2001.
- Balogh Sára: Rádió utca 11., Székesfehérvár, Tabula, 3. évf. 2. sz., 2000.
- Somogyi László: „Az igazi roma hip-hop” – etnicitás és rapzene Magyarországon, Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Romológiai Tanszék, 2002.
- Horváth Gergő: A Folklór folklórjának néhány vonása. Kutatás-szelet, Annona – A Kerényi Károly Szakkollégium évkönyve, 2002, 296–304.
- Horváth Gergő: P – elméleti nehézségekről és „léthezkötöttségünkről”. In Schoblocher Judit (szerk.): Mi leszünk a jövő kultúrakutatói? : Öndefiníció az új évezred küszöbén. A Kárpát-medence néprajz és kulturális antropológia szakos hallgatóinak konferenciája. Domaszék, 2001. szeptember 27-30. FiKuSz – Fiatal Kultúrakutatók Szervezete, 2003, 143–162.
- Somlyódy Nóra: A Balkán kapuja?, Kalligram, 2010.
- Biczó Gábor: Az Idegen – Variációk Simmeltől Derridáig, Csokonai Kiadó Kft, 2004.
- Graeber, David: Debt.The First 5,000 Years,Updated and Expanded, Melville House Publishing, 2011.
- Graeber, David: After the Pandemic, We Can’t Go Back to Sleep, 2021.
- Graeber, David: Bullshit munkák. Typotex, 2020.
- Graeber, David: Toward an anthropological theory of value, Palgrave, 2001.
- Graeber, David: Lost People: Magic and the Legacy of Slavery in Madagascar, Indiana University Press, 2007.
- Hann, Chris: One Hundred Years of Substantivist Economic Anthropology, Working paper no. 205, 2021, 1–17.
- Graeber, David – Grubačić, Andrej: Introduction, In Peter Kropotkin: Mutual Aid An Illuminated Factor of Evolution, PM Press, 2021.
- Clifford, James: On Ethnographic Authority, Representations, no. 2, 1983, 118–46. https://doi.org/10.2307/2928386.
- Han, Clara: Precarity, Precariousness, and Vulnerability, Annual Review of Anthropology vol.47, 2018, 331–343.
- Ortner, Sherry B.: Az antropológia elmélete a hatvanas évektől, In Hofer Tamás és Niedermüller Péter szerk.: Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoportja, 1988, 19–96.
- Ortner, Sherry B.: Dark anthropology and its others. Theory since the eighties, HAU: Journal of Ethnographic Theory, 2016 6:1, 47-73.
- Jansen, Stef: Yearnings in the Meantime. „Normal Lives” and the State in a Sarajevo Apartment Complex, Berghahn Books, 2015.
- Jansen, Stef: Hope For/Against the State: Gridding in a Besieged Sarajevo Suburb, Ethnos, 2013 79:2, 238–260.
- Madsen, My. May: Encyclopedia of maladies in academic anthropology: counter-diagnosis for a sick working environment. Allegra Lab, 2024.
- Takáts József: Jászi és a liberális szocializmus, Osiris, 2021.
- Nagy J. Endre: Keserédes testvérség, Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete, 2018.
- Nagy Zoltán: Egy folyó több élete. Hantik és oroszok a nyugat-szibériai Vaszjugán mentén, L’ Harmattan Kiadó, 2021.
Lemezek listája (említési sorrendben)
- Jerzy Milian & Rundfunk-Tanzorchester Berlin – When Where Why
- Zbigniew Namysłowski Quintet – Kujaviak Goes Funky
- Saz’iso – At Least Wave Your Handkerchief At Me – The Joys and Sorrows of Southern Albanian Song
- Balanescu Quartet – Maria T
- Buda Folk Band – Saját gyűjtés
- Cracow Klezmer Band – Remembrance
- Amira Medunjanin – Rosa
- Mostar Sevdah Reunion presents Šaban Bajramović – A Gypsy Legend
- Yuri Yunakov Ensemble – New Colors In Bulgarian Wedding Music
- Aura Urziceanu – Seară de Jazz cu Aura