Amikor minden KIDERül sorozatunkat Vigvári András szociológus írásával indítjuk, aki 2017-ben szerzett néprajz alapszakos diplomát az ELTE Néprajzi Intézetben, jelenleg az ELTE Szociológia Doktori Iskola doktorjelöltje és a Közgazdaság és Regionális Tudományi Kutatóközpont (Magyar Tudományos Akadémia Kiváló Kutatóhely) tudományos segédmunkatársa. András 2013 augusztusában az első kidei tábor lelkes résztvevője volt. Írásából megtudhatjuk, hogy a társtudományok különböző módszerei és nézőpontjai hogyan egészíthetik ki egymást terepen: az etnográfiai gyűjtéssel megtámogatott szociológiai érdeklődésből hogyan lesz antropológiai kutatás.
Nem túlzás azt állítani, hogy a néprajzos tanulmányaim kapcsán a terepmunkát – vagy, ahogy a néprajz szakon a legtöbben mondják – a „gyűjtést” vártam a leginkább. Mikor 2012-ben a néprajz szakra kerültem már harmadéves szociológushallgató voltam, és a képzésre való jelentkezés kapcsán a legerősebb hívószó egyértelműen a nyári kötelező terepmunka volt. A szociológia szakon akkoriban nem volt sok lehetőség terepmunkás kutatásokhoz kapcsolódni; mindössze egy szakkollégiumi műhelykurzus keretében vettem részt 2011-ben egy szociológiai terepkutatáson, ami azonban életre szóló szakmai élményt és tapasztalatot jelentetett. A tereptábor után azt éreztem, megtaláltam, amit kerestem: ez a kutatási forma és megközelítés az, ami miatt annak idején – úgy szakmai, mint emberi értelemben – társadalomtudományos képzésre jelentkeztem. Így, amikor a bölcsészkar honlapján a néprajzos sillabuszokat böngésztem és láttam, hogy a terepmunka hangsúlyos részét jelenti a képzésnek, szinte gondolkodás nélkül a szakra való jelentkezés mellett döntöttem. Így lettem kétszakos: szociológia-néprajz szakos hallgató.
A „kidei gyűjtés” felhívásával másodéves néprajzosként találkoztam és a tábor leírását olvasva szinte gondolkodás nélkül azonnal jelentkeztem. Több dolog is megfogott a kutatótábor tematikájának kiírásában. Az egyik legfontosabb vonzerő számomra az erdélyi terepmunka lehetősége volt. Addigra már sokat olvastam erdélyi néprajzi és antropológiai munkákról és utazóként is rendszeresen megfordultam erdélyi falvakban és városokban, amely során többször is megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne egyszer kutatóként visszatérni erre a vidékre. A másik vonzerő a táborban az alkalmazott néprajzi gyűjtés módszertanának megismerésének lehetőségében rejlett. A tábor ugyanis a kiírás alapján nem csupán hagyományos terepmunkából állt, hanem a tervek között szerepelt egy elhagyott régi parasztház tájházzá alakítása és benne egy állandó kiállítás létrehozása a falu lakói számára. A kutatómunka során tehát egyszerre dolgozott mindenki a saját kutatási érdeklődésének megfelelő témán, és gyűjtött anyagot a falubeliektől a később megvalósuló néprajzi és helytörténeti kiállításhoz.
A „kidei gyűjtésre” 2013 augusztusában került sor. A táborba nem teljesen zöldfülűként érkeztem, hiszen addigra már több szociológiai kutatótáborban is részt vettem, jobbára szegénységben és marginális élethelyzetben élő háztartásokkal dolgoztam együtt, így valamiféle képpel rendelkeztem arról, hogy egy terepmunka hogyan zajlik. Mégis, nagyon izgatottan vártam, hogy milyen lesz a néprajzos kutatótábor menete, milyen új megközelítésekkel, munkamódszerekkel fogok megismerkedni, hogyan fogok tudni helytállni egy új terepmunka-helyzetben, és egyáltalában: miben is lesz más a gyűjtés az eddigi terepmunkáktól.
A tereptáborok mindennapjai előre rögzített napirend szerint zajlottak. A reggelik eligazításként is szolgáltak, majd a kutatópárok útnak indultak a kijelölt családok felkeresésére. Ebédre minden „gyűjtőpár” visszatért a tábor bázisául szolgáló egykori kántori házhoz, ahol az ebéd utáni időszak a délelőtt gyűjtött anyagok rendszerezéséről szólt. Délután minden páros újra útnak indult, majd vacsora után a tábor résztvevői közösen dolgozták fel és osztották meg egymással az aznapi tanulságokat, amiből mindenki sok új tudáshoz és inspriációhoz juthatott.
Ami a kutatás első napjai után rögtön szembeötlő különbség volt a korábbi terepmunka tapasztalataimhoz képest, hogy sokkal több idő jutott egy-egy család felkeresésére. A szociológiai terepmunkák során az elsődleges cél az volt, hogy minél több háztartással és minél több szereplővel találkozzunk. Ezzel szemben a kidei néprajzi gyűjtés során olyan kulcsadatközlőket kerestünk, akik a lehető legszélesebb tudással és anyaggal rendelkeztek a falu életét és a saját kutatási kérdéseinket illetően. A kéthetes terepmunka során így mindössze négy-öt családdal álltam kapcsolatban, viszont egy-egy családra sokkal több figyelem juthatott, és jóval több időt fordíthattunk arra, hogy egy-egy érdekesebb résztémát alaposan körbejárjunk. A kulcsadatközlőkkel történő szoros kapcsolat kialakításával rendkívül széles tudás – és ismeretanyag tárult fel előttünk. A számomra legkedvesebb család fotógyűjteményén keresztül például megismerhettem a falu múltját és rekonstruálhattam az elmúlt évtizedek leghangsúlyosabb gazdasági és társadalmi változásait, miközben a család fiatal tagjaival való közös határbejárások és beszélgetések közelebb hoztak a falu jelenlegi gazdasági és hatalmi viszonyaival kapcsolatos kérdésekhez.
Ez a fajta aprólékos és lassú kutatási technika megtanított arra, hogy egy-egy család/háztartás történetének és megélhetési stratégiáinak részletes vizsgálata sokszor jóval többet ad és alaposabb válaszokkal szolgál mint az általam korábban megismert szociológiai adatgyűjtés.
A kidei néprajzi gyűjtés azonban a források és tárgyak érzékeny és széles körű használatára tanított meg igazán. Amíg a szociológiai terepkutatások jórészt interjúkra, kisebb részt pedig a résztvevő megfigyelés módszerére épületek, addig a kidei kutatásban nagy hangsúlyt fektettünk a fotódokumentációra és a tárgyak „felgyűjtésére” is. Az általunk kutatott családokat szkenner gépekkel jártuk, amelyek segítségével tucatnyi családi fotót rögzítettünk digitálisan. Személyesen ezt a fajta fotós gyűjtést élveztem a legjobban, mert nagyon hatékonyan tudtam ötvözni a fényképek rögzítésének folyamatát a szociológia szakon tanult interjús módszerekkel. Amíg egyikünk a fényképeket rendszerezte és rögzítette, addig a kérdező kutatónak lehetősége nyílt a fényképeken keresztül meséltetni a beszélőt, így maga a fényképrendszerezés és a fényképgyűjtés is interjúhelyzetté alakult, amiben nem a kutató, hanem a család személyes tárgyai irányították a beszélgetés menetét. A begyűjtött fényképek így nem pusztán vizuális eszközként és illusztrációként szolgáltak, hanem személyes vagy akár nagyobb történeti eseményeket „beszéltek el”.
Hasonlóan inspiráló volt a tárgyak gyűjtése is, amely során a társadalomnéprajzi szemléletet használva a tárgyakat nem csupán a „konzerválás” céljából gyűjtöttük be, hanem az adott család/háztartás megélhetésében betöltött szerepeként és gazdasági-történeti változások leképződéseként vizsgáltunk. Ahogy Fél Edit és Hofer Tamás (1964) fogalmazott, az embereket a tárgyakon keresztül igyekeztünk megismerni, azaz a tárgyak voltaképpen az interjús elbeszélésekhez és a terepi megfigyelésekhez hasonlóan az általunk feltett kutatási kérdések megválaszolásában is sokat segítettek.
A változatos módszerek kipróbálása, a közösen szerzett élmények és a tereptábor félidejében megszervezett kolozsvári tanulmányi kirándulás a BBTE néprajzi tanszékére, valamint a Kriza János Néprajzi Társaságba mind-mind fontos mérföldkői voltak a néprajzos tanulmányaimnak, amelyek szakmai és emberi szempontból is fontos útravalóként szolgáltak számomra. Bár nem néprajzos pályán folytattam a tanulmányaimat és sosem kutattam hagyományos néprajzi témákat, a táborban szerzett szemlélet és módszertani tudás a mai napig végigkíséri a munkámat és meghatározza kutatási és módszertani szemléletemet. Habár PhD-tanulmányaimat és kutatásomat az ELTE Szociológia Doktori Iskolában folytattam, a doktori kutatásom során rengeteget merítek a néprajzi gyűjtés és a néprajz szakon szerzett tudás tapasztalataiból.
A szociológiai kérdésfeltevésekhez a kutatásaim során így gyakran társul az etnográfiai nézőpont és szemlélet, amely során az általam kutatott „terep” tárgyi és épített világát, anyagi kultúráját, a háztartások aprólékos és részletes megismerését és leírását, a szituációkba ágyazott anyaggyűjtést és a történeti szemléletet igyekszem kapcsolni. Nagyon leegyszerűsítve azt mondanám, hogy a néprajz és szociológia szakon szerzett személetek összegzésével képessé váltam a doktori kutatásom alatt a kelet-közép-európai társadalmi kontextusokra érzékeny antropológiai terepmunkát folytatni, amelyben megkerülhetetlen szerepe volt a kidei kutatótábornak.
A kidei kutatótábor a szakmai tudásszerzés mellett azonban számos maradandó élményt és emberi kapcsolatot is jelentett számomra. A gyűjtésre jellemző csapatmunka, az egymás munkájára való kölcsönös figyelem és az a fajta kollektív kutatási gyakorlat, amit a tábor résztvevői megvalósítottak, visszagondolva is üde színfoltot és szép emlékeket jelent az egyre inkább teret nyerő, individualizálódó (tudományos) világ logikájával szemben.
A képeket Kucsera Sándor, Nagy Ákos és Vigvári András készítette 2013 augusztusában Kidében.
ELTE Néprajz Blog 